Egy kalap alatt
Tizennyolc éves voltam, akkori szerelmemtől, Anikótól búcsúztam a kapu alatt, ott az Arany János utcában. Még javában ölelkeztünk, amikor nyílt a kapu és kiviharzott a nagymama, hogy hazaparancsolja az unokát. Anikó már akkor is nyakas teremtés volt, kiharcolt még néhány percet. Amikor újra kettesben maradtunk, röstelkedve mondta:
- Láttad ezt?! Most mit szólsz?! Az én gyerekkori sapkám volt rajta.
Nagyon is átéreztem Anikó rosszkedvét! Mert mi tagadás, a nagyi rémesen festett abban a pomponos kötött fülessapkában.
Akkortájt elképesztőnek tartottam, hogy valaki ne adjon a megjelenésére és semmibe vegye, ha megszólják érte. Mi meg? Vadul követtük a divatot, már amennyire a pénztárcánk engedte. Csőnadrág, bő nadrág, csípőnadrág, karcsúsított ing, lezser szabás, széles gallér, keskeny gallér, hegyes orrú cipő, bunkó orrú cipő, hosszított fazon, emeletes talp, nylon ing, nyomott mintás ing, népi motívum, mikor mi volt soron, a lényeg, csak le nem maradjunk. Mert divatosnak lenni azt a képtelenséget jelenti, hogy egyénien próbálunk öltözködni, szolgaian másolva az uralkodó irányzatot.
Ami azt illeti ez sosem járt áldozatok nélkül. A hatvanas években nemcsak a hajnal hasadt, de a csőnadrág is. P. J Proby, a neves amerikai énekes, angliai turnéján például azzal sokkolta a nézőket, hogy műsor közben repedt szét a nadrágja. A tévétársaságok persze vaskos eltiltással jutalmazták a divat előfutárát.
A hetvenes évekre meg olyan bőszárú nadrágok jöttek divatba, hogy szinte eltakarták a cipőt. Egy menő fiatal ha mozgásba lendült, először a lábai indultak el, a nadrág csak később kezdett mozogni. Derékban viszont nem tűrt semmi lazaságot a divat, így aztán eltűntek a férfizsebek, vagy legalábbis alkalmatlanok lettek a tárolásra. De sebaj, mert feltalálták a férfi retikült, amit ügyesen lehetett lóbálni a vékony bőrszíjat markolva. A kistáska mellett a vastagított talpú félcipő és a karcsúsított ing dobta meg az összképet.
És nem volt mese, mindenki engedelmesen követte a divatot. Azok a srácok is, akikkel együtt dolgoztam akkoriban. Egy ízben az udvaron sorakoztunk fel egy tűzrendészeti oktatás kedvéért. A tűzoltó elvtárs gyanakodva szemlélte a kis csapatot, majd megállapodott a tekintete egy hosszú fürtöket viselő kollégán, aki szintén egy ilyen rém divatos, tehát harangnyi szélességű nadrágban álldogált köztünk. A hivatalos ember méregette egy darabig az ifjút, majd megkérdezte:
- Maga lány?
Ezzel a szereléssel manapság még rosszabbul járnánk. A szánalomtól a megvetésig minden kijutna nekünk, pusztán azért, mert „kimentünk” a divatból.
Mert a divatnak az a legalattomosabb tulajdonsága, hogy azonnal nevetségessé válik, ha megjelenik az újabb módi.
Viszont becsüsnek kiváló! Ha megnézünk egy fényképet, amin egy-két személy álldogál, jó eséllyel meg tudjuk mondani, mikor is készülhetett a fotó. Mert a divat szabályokat állít fel, amiket nem szerencsés áthágni, így aztán egy adott korban mindenki „abban” jár. A negyvenes években például férfiember nem ment utcára kalap nélkül. Bármelyik korabeli fotón látható, hogy mindenki fejfedőt visel. Aki meg nem, annak épp most vitte le a huzat. Mert akkoriban ez úgy hozzátartozott a megjelenéshez, mint bakterhez a zsebóra.
Irigylésre méltó volt az sok remek formájú puhakalap. A lezser öltönyök mellett ez valahogy olyan elegáns megjelenést adott! A filmvászon csillagai, Humprey Bogart, Gary Grant, Gregory Peck, James Stewart és a többiek olyan méltósággal vonultak ezekkel a kalap költeményekkel, hogy nem lehetett őket félvállról venni!
De ez sem tartott örökké. A váltás apám nemzedékénél következett be, bár megpróbálták késleltetni a kimúlását. Tompa Sándor, a népszerű Pufi viselt ilyen fejfedőt a reklámokban, bár ő nem az eleganciát, hanem a praktikusságot hangsúlyozta. Ahányszor ráültek a széken felejtett kalapjára, ami aztán sikerrel állított helyre, mindig elmondta a szállóigévé magasztosult mondatot:
- Nem tesz semmit, ez gyapjúkalap!
A kalap még létezett, de már előkerültek a svájcisapkák. Ezt a zsebre gyűrhető fejfedőt egyesek azzal próbálták feldobni, hogy lyukas kétfillérest fűztek a középen ágaskodó antennára. Ez a holmi felért egy szakmunkás bizonyítvánnyal, hiszen rögtön melóssá avatta az illetőt. De lehetett vonulni (és felvonulni) fedetlen fejjel is, hadd borzolják azok a fényes szellők kócosra a hajfürtöket. (Kivéve Rákosi elvtársét!)
Az én korosztályomnak már a baseball sapka jutott. A csicsásabbakon még felirat is díszeleg. Sportklubot, sörmárkát, síparadicsomot, körfűrészt vagy bármit reklámozhatunk, anélkül, hogy fizetnének érte. Hát, ami azt illeti, egy ilyen vászondarabnak annyi köze van az eleganciához, mint guminadrágnak a pantallóhoz.
Márpedig nagy kár lemondani a kalapról! Mert ezzel a megjelenéssel férfinak érezhette magát egy serdületlen ifjú is. És ha már itt tartunk, nem árt azon sem elmélázni, hogy a kifejezetten az ifjúság számára kitalált divat nem is olyan régi találmány. Korábban a gyerekkor után az ifjak rögtön a szülők stílusát követték. Gondoljunk csak a Beatles első fellépéseire, ahol a srácok még úgy néztek ki, mint egy kötelességtudó banktisztviselő. Aztán elég hamar levetették a zakót (és a gátlásaikat) kezdődhetett a tobzódás. És már az sem volt előírás, hogy az együttesek tagjainak egyformán kell kinézni.
Nálunk meg a hazai nagymenők, az Illés, Metro, Omega mentek át ezen a változáson. Rajongani azonban a régi normák szerint illett értük. Mert az Ifjúsági Parkban még erőlködtek azzal a fehéring-zakó-nyakkendő megjelenéssel, bár mindenki tudta, hogy ez nem tarthat ez örökké.
A divat egy olyan hordó, ami ha megtelik, kiborítják, és kezdődhet minden elölről – állította bölcs ismerősöm és igazat kell adnom neki, ha a reneszánszukat élő ruhadarabokat figyelem. Persze arra azért ügyel a szakma, hogy néhány apró változtatás miatt ne tudjunk villogni a szekrény mélyéről előásott ruhadarabokkal.
A kalap visszatérésére is történtek kísérletek. Nem nagy sikerrel. Az újabb fazonok peckes kis pörgekalapok, meg sem közelítik a nagy elődök méltóságát. Így aztán nem csoda, hogy manapság még mindig olyan ritkán látni kalapos férfit, mint fürdőruhán derékszíjat.
Mostanság már elintézem egy kézlegyintéssel, hogy mi a menő a divat világában.
Nem majmolom a trendi fazonokat sem. Rájöttem, hogy nincs sok értelme az örökös küzdelemnek. Így aztán jó nekem egy régebbi holmi is.
Bár a fülessapkánál azért még nem tartok!
Tizennyolc éves voltam, akkori szerelmemtől, Anikótól búcsúztam a kapu alatt, ott az Arany János utcában. Még javában ölelkeztünk, amikor nyílt a kapu és kiviharzott a nagymama, hogy hazaparancsolja az unokát. Anikó már akkor is nyakas teremtés volt, kiharcolt még néhány percet. Amikor újra kettesben maradtunk, röstelkedve mondta:
- Láttad ezt?! Most mit szólsz?! Az én gyerekkori sapkám volt rajta.
Nagyon is átéreztem Anikó rosszkedvét! Mert mi tagadás, a nagyi rémesen festett abban a pomponos kötött fülessapkában.
Akkortájt elképesztőnek tartottam, hogy valaki ne adjon a megjelenésére és semmibe vegye, ha megszólják érte. Mi meg? Vadul követtük a divatot, már amennyire a pénztárcánk engedte. Csőnadrág, bő nadrág, csípőnadrág, karcsúsított ing, lezser szabás, széles gallér, keskeny gallér, hegyes orrú cipő, bunkó orrú cipő, hosszított fazon, emeletes talp, nylon ing, nyomott mintás ing, népi motívum, mikor mi volt soron, a lényeg, csak le nem maradjunk. Mert divatosnak lenni azt a képtelenséget jelenti, hogy egyénien próbálunk öltözködni, szolgaian másolva az uralkodó irányzatot.
Ami azt illeti ez sosem járt áldozatok nélkül. A hatvanas években nemcsak a hajnal hasadt, de a csőnadrág is. P. J Proby, a neves amerikai énekes, angliai turnéján például azzal sokkolta a nézőket, hogy műsor közben repedt szét a nadrágja. A tévétársaságok persze vaskos eltiltással jutalmazták a divat előfutárát.
A hetvenes évekre meg olyan bőszárú nadrágok jöttek divatba, hogy szinte eltakarták a cipőt. Egy menő fiatal ha mozgásba lendült, először a lábai indultak el, a nadrág csak később kezdett mozogni. Derékban viszont nem tűrt semmi lazaságot a divat, így aztán eltűntek a férfizsebek, vagy legalábbis alkalmatlanok lettek a tárolásra. De sebaj, mert feltalálták a férfi retikült, amit ügyesen lehetett lóbálni a vékony bőrszíjat markolva. A kistáska mellett a vastagított talpú félcipő és a karcsúsított ing dobta meg az összképet.
És nem volt mese, mindenki engedelmesen követte a divatot. Azok a srácok is, akikkel együtt dolgoztam akkoriban. Egy ízben az udvaron sorakoztunk fel egy tűzrendészeti oktatás kedvéért. A tűzoltó elvtárs gyanakodva szemlélte a kis csapatot, majd megállapodott a tekintete egy hosszú fürtöket viselő kollégán, aki szintén egy ilyen rém divatos, tehát harangnyi szélességű nadrágban álldogált köztünk. A hivatalos ember méregette egy darabig az ifjút, majd megkérdezte:
- Maga lány?
Ezzel a szereléssel manapság még rosszabbul járnánk. A szánalomtól a megvetésig minden kijutna nekünk, pusztán azért, mert „kimentünk” a divatból.
Mert a divatnak az a legalattomosabb tulajdonsága, hogy azonnal nevetségessé válik, ha megjelenik az újabb módi.
Viszont becsüsnek kiváló! Ha megnézünk egy fényképet, amin egy-két személy álldogál, jó eséllyel meg tudjuk mondani, mikor is készülhetett a fotó. Mert a divat szabályokat állít fel, amiket nem szerencsés áthágni, így aztán egy adott korban mindenki „abban” jár. A negyvenes években például férfiember nem ment utcára kalap nélkül. Bármelyik korabeli fotón látható, hogy mindenki fejfedőt visel. Aki meg nem, annak épp most vitte le a huzat. Mert akkoriban ez úgy hozzátartozott a megjelenéshez, mint bakterhez a zsebóra.
Irigylésre méltó volt az sok remek formájú puhakalap. A lezser öltönyök mellett ez valahogy olyan elegáns megjelenést adott! A filmvászon csillagai, Humprey Bogart, Gary Grant, Gregory Peck, James Stewart és a többiek olyan méltósággal vonultak ezekkel a kalap költeményekkel, hogy nem lehetett őket félvállról venni!
De ez sem tartott örökké. A váltás apám nemzedékénél következett be, bár megpróbálták késleltetni a kimúlását. Tompa Sándor, a népszerű Pufi viselt ilyen fejfedőt a reklámokban, bár ő nem az eleganciát, hanem a praktikusságot hangsúlyozta. Ahányszor ráültek a széken felejtett kalapjára, ami aztán sikerrel állított helyre, mindig elmondta a szállóigévé magasztosult mondatot:
- Nem tesz semmit, ez gyapjúkalap!
A kalap még létezett, de már előkerültek a svájcisapkák. Ezt a zsebre gyűrhető fejfedőt egyesek azzal próbálták feldobni, hogy lyukas kétfillérest fűztek a középen ágaskodó antennára. Ez a holmi felért egy szakmunkás bizonyítvánnyal, hiszen rögtön melóssá avatta az illetőt. De lehetett vonulni (és felvonulni) fedetlen fejjel is, hadd borzolják azok a fényes szellők kócosra a hajfürtöket. (Kivéve Rákosi elvtársét!)
Az én korosztályomnak már a baseball sapka jutott. A csicsásabbakon még felirat is díszeleg. Sportklubot, sörmárkát, síparadicsomot, körfűrészt vagy bármit reklámozhatunk, anélkül, hogy fizetnének érte. Hát, ami azt illeti, egy ilyen vászondarabnak annyi köze van az eleganciához, mint guminadrágnak a pantallóhoz.
Márpedig nagy kár lemondani a kalapról! Mert ezzel a megjelenéssel férfinak érezhette magát egy serdületlen ifjú is. És ha már itt tartunk, nem árt azon sem elmélázni, hogy a kifejezetten az ifjúság számára kitalált divat nem is olyan régi találmány. Korábban a gyerekkor után az ifjak rögtön a szülők stílusát követték. Gondoljunk csak a Beatles első fellépéseire, ahol a srácok még úgy néztek ki, mint egy kötelességtudó banktisztviselő. Aztán elég hamar levetették a zakót (és a gátlásaikat) kezdődhetett a tobzódás. És már az sem volt előírás, hogy az együttesek tagjainak egyformán kell kinézni.
Nálunk meg a hazai nagymenők, az Illés, Metro, Omega mentek át ezen a változáson. Rajongani azonban a régi normák szerint illett értük. Mert az Ifjúsági Parkban még erőlködtek azzal a fehéring-zakó-nyakkendő megjelenéssel, bár mindenki tudta, hogy ez nem tarthat ez örökké.
A divat egy olyan hordó, ami ha megtelik, kiborítják, és kezdődhet minden elölről – állította bölcs ismerősöm és igazat kell adnom neki, ha a reneszánszukat élő ruhadarabokat figyelem. Persze arra azért ügyel a szakma, hogy néhány apró változtatás miatt ne tudjunk villogni a szekrény mélyéről előásott ruhadarabokkal.
A kalap visszatérésére is történtek kísérletek. Nem nagy sikerrel. Az újabb fazonok peckes kis pörgekalapok, meg sem közelítik a nagy elődök méltóságát. Így aztán nem csoda, hogy manapság még mindig olyan ritkán látni kalapos férfit, mint fürdőruhán derékszíjat.
Mostanság már elintézem egy kézlegyintéssel, hogy mi a menő a divat világában.
Nem majmolom a trendi fazonokat sem. Rájöttem, hogy nincs sok értelme az örökös küzdelemnek. Így aztán jó nekem egy régebbi holmi is.
Bár a fülessapkánál azért még nem tartok!