A csillagok állása
(színmű egy felvonásban)
Zoltán …………………………………………………………………….
(Történik napjainkban. A színen egy lakás egyszerű berendezési tárgyai. Semmi fényűzés, csupán a szükséges használati tárgyak, kevés dekoráció. Ülőalkalmatosság, kávézóasztal, stb. de a színpad közepén elegendő hely a mozgáshoz. A színpad bal oldalán a bejárati ajtó, jobb oldalon egy másik ajtó a konyha felé. A színpadi lakás falán egy ablak, ami függönnyel takarva, végül az utolsó képben, a nyitott ablakon keresztül az esti város fényei. A bútorokból, képekből, műszaki cikkekből egyértelmű, hogy férfi a lakás tulajdonosa. Amikor a függöny felmegy, nincs senki a színen.)
Zoltán: (beront az ajtón, lihegve veszi a levegőt, az ablakhoz rohan, óvatosan kikémlel. A kezében tartott kalapot és szemüveget az asztalra dobja. Zsebéből pisztolyt vesz elő, kifelé céloz, lövéseket hallunk. Majd, dübörgő lépések a lépcsőház felöl. Az ajtóhoz rohan, a vállával akarja megakadályozni, hogy rátörjék. Aztán hátrálni kezd a heverőig, miközben az ajtó felé irányítja a fegyvert. Kiabálva:) Nem adom meg magam átkozott gazemberek! Ti tehettek mindenről. Én vagyok az áldozat, igenis én! Nem tudtok semmit! Nem értitek, mi folyik itt! Nem kaptok el élve, értitek?! (A pisztolyát a homlokához emeli, elsüti. Dörrenést hallunk. A heverőre hanyatlik, haldokolni kezd. Rövid haláltusa után elnémul. Néhány másodperc után kinyitja a szemét, felül. Természetes hangon.) Ez kész őrület! Mi van velem?! Kezdek megbolondulni! Igen, lehet, hogy így végződött volna. Vagy bujkálással Sri Lankán, esetleg Thaiföldön. Aztán meg feldobják az embert a haverok, ha kezd fogyni a pénz. Itthon meg a börtön. Na hiszen! Én, meg a börtön! Micsoda élet lehet a sitten, egy magamfajtának! Te jó ég, egy hajszálon múlt az egész! De nem tehetek róla! Azt hittem, nincs más választásom. Már évek óta vergődöm valami láthatatlan bilincsben. Nem is bilincs ez. Inkább egy üvegbúra. Egy nagy üvegkalitka, ami elválaszt a külvilágtól. Belül az unalom van, meg az egyedüllét. Meg az öregség. Ezek az állandó dolgok az életemben. A magány, a kiszámított fillérek, meg az öregedés. Igaz, az öregséggel még csak most kezdek ismerkedni, de már látszik, hogy tartós kapcsolatunk lesz. Ijesztő, ahogy beleszól az életembe. Állok a tükör előtt és figyelem magam. (Vetkőzni kezd. A ballonja alól egy üres sporttáska kerül elő. A pisztolyt az asztalra teszi. Egy borotválkozó tükröt tart az arca elé.) De ezzel nem vagyok egyedül. Hogy is volt abban a régi filmben? Az a sovány manusz, aki a börtönben ült, állandóan nézegette magát egy kis borotválkozó tükörben, és közben oktatta a cellatársát: (elváltoztatott hangon) „- Idehallgass haver, egy a lényeg! Ne vedd le a szemed a tükörről! Figyeld magad mindig, amíg ébren vagy, meglátod, nem veszed észre, ahogy változik a pofád. Ez a titka annak, hogy ne tudjon meglepni az öregség. Hosszú az idő itt a sitten, védekezni kell valahogy az öregedés ellen. Szóval figyeld magad és akkor nem változol.” (Hangot vált) Hülyeség! Én minden nap alaposan megnézem magam a tükörben és nagyon jól látom az öregedés jeleit. És már kifigyeltem, hogyan születnek az újabb ráncaim. ( Nézegeti magát a tükörben) Felkelés után jelentkeznek először, aztán napközben eltűnnek, némi oktalan reményt keltve, de alig telik bele pár hét, már kérlelhetetlenül rávésődnek az arcomra. Olyanok, akár egy rovátkás időszámláló eszköz. Szörnyű lettem, kiábrándító. Az évek elvették tőlem mindazt, amitől férfinak érezhetném magam. Nem tudok megbarátkozni ezzel az idegen külsővel. Önmagamat egészen másként látom belül, de ez az átkozott tükör mindig kijózanít.
Persze nem lenne ez olyan tragédia, ha lenne valakim. Együtt öregednénk, egymást elfogadva. De a házasságomnak fuccs. Rózsi még időben lelépett, talán megérezte, hogy az én utam már csak lefelé visz. Maradt a magány. Igaz, nem akartam mindjárt feladni! Eleinte eljárogattam szórakozó helyekre, de aztán hamar ráuntam, hogy a magányos nők inkább képesek egymással táncolni, mintsem hogy elfogadják egy olyan fazon közeledését, akit már élből lenéznek. De nem lehet olyan könnyen beletörődni, hogy nem kellek senkinek! Mert a vágyaim nem öregedtek! Nem tudtam és nem is akartam abba belenyugodni, hogy már egyedül kell leélnem az életemet Nem tudok lemondani az asszonyi ölelésekről. De az utcán nem mehetek csak úgy oda valakihez, hogy : - Asszonyom, maga olyan jól néz ki, nincs kedve feljönni hozzám? Szóval, nem sok választásom maradt, ha össze akarok jönni valakivel. Az Internetről rengeteg szörnyűséget hallottam, ott sokszor fiatal fickók szédítik az embert, mindenféle csinibabák fényképeit felrakva, közben meg jót röhögnek, ha valaki bekapja a horgot. És nem vagyok elájulva attól sem, hogy feliratkozhatok mindenféle listára és akkor levelezhetek vadidegenekkel, akik ismerősüknek neveznek, vagy nézhetem a képernyőn a másik balfácánt, aki szintén kapcsolatra vágyik. Nekem ne a monitor legyen a partnerem, hanem valami hús-vér személy! Hogy régimódi vagyok?! Hát rendben, ha ez annak számít, akkor vállalom, hogy maradi vagyok.
Ha az Internet kiesik, akkor nem sok választásom marad. Mondjuk, például a társkereső. Igaz, ott meg jó kis summát elkérnek a közvetítésért, mert biztosra ígérik, hogy összehoznak valakivel. Voltam olyan hülye, hogy beugrottam nekik. Átrágtam magam az adatlapon. Szemszín, magasság, hajszín, hol születtem, milyen csillagképben, kedvenc állatom, növényem, legmagasabb iskolai végzettségem, elvárásaim a partner iránt. Hú, de utálom az ilyen kérdőíveket! Aztán, meg hogy mit szeretnék. Milyen legyen az illető? Szeme színe, magassága, hajszíne, milyen legyen a csillagképe, kedvenc állata és növénye, stb. Hát azt azért nem írhattam oda, hogy mindegy, csak dugni szeretnék. Nagy keservesen azért csak kiállítottam a kérdőívet, el is küldtem nekik, izgatottan vártam a választ, jobban mondva azt a kis drágát, akit majd bemutatnak nekem, de semmi. Hónapokig nem tudtak leakasztani számomra senkit. Amikor reklamálni kezdtem, végre összehoztak egy nővel, biztos azért, hogy ne mondhassam, nem tartották be az ígéretüket a pénzemért. Az a spiné meg egész idő alatt az óráját nézte, immel-ámmal válaszolgatott a kérdéseimre, aztán kibökte: „- Ne haragudjon kedves Sándor, de nekem most mennem kell. Egy nagyon fontos találkozóm van még.” Aztán egykettőre el is viharzott. Már nem is hallotta, amikor utána kiáltottam: - Zoltán vagyok! Szerintem az ügynökségnél dolgozott. Biztos rám szabadították a titkárnőt, vagy valamelyik adminisztrátort. Ezeknek tán benne van a munkaköri leírásukban, hogy ha úgy adódik, be kell dobni magukat a cég érdekében. Lehet, hogy rohant egy másik randevúra, egy másik balekhoz. Sose halottam róla többet, de a társkereső döngethette a mellét, hogy ők bizony szereztek partnert, szóval tartották az ígéretüket. A többi meg rajtam múlt – szerintük. Otthagytam a francba az egészet.
Közben meg azon töprengtem, hol rontottam el. Hogy jutottam odáig, hogy nincs senkim. A napokban elmentem egy műszaki bolt előtt, elképesztően olcsón kínálták a mobil telefonokat. Szemre is mutatós darab volt mindegyik. Az eladó azzal próbált kedvet csinálni a vételhez, hogy bizonygatta, órákig beszélhetek minden nap és ez nem is jelent nekem extra kiadást, mert benne van az alapdíjban. Olyan formás kis darab volt az a készülék, nem tudtam ellenállni. Kifizettem, aztán már forgattam is a tenyeremben. Lehet telefonálni! Micsoda klassz kis mütyür! Még világít is, ha nem látnám a számokat. Gyerünk, próbáljuk ki! Izé… De kit hívjak fel?! Ja, hogy órákig lehet beszélni minden nap, tök ingyen?! Ez jó! Órákig beszélhetek? Kár, hogy nem mondták meg azt is, hogy kivel. Mert van olyan hétvége, hogy meg sem szólalok. Sőt már a munkahelyemen sem kell kinyitnom a számat. Ülök a számítógép előtt, jönnek be az adatok, én meg továbbítom. Egyedül vagyok az irodában illetve abban a kis sötét lyukban, amit kijelöltek nekem, még annak idején. Ha a főnök akar valamit, megereszt egy e-mailt és annyi. Néha elmegy valaki az ablak előtt, bekocog, beinteget, én dörmögök valamit és jól van. Ebédre le sem megyek az étkezőbe, mert nincs kihez odaülni. Akkor meg minek egyem magányosan a vajas zsömlémet nem igaz? Néha, amikor már üvölteni tudnék az egyedülléttől, hónom alá kapok vagy fél tucat aktát álcázásként, és átmegyek a nagy irodaépületbe, mintha igyekeznék valahova. De ebben sincs sok köszönet. A nagyobb termekben mindenki a saját gépe előtt ül, paravánnal körülvett kis kuckókban, fel sem néznek, ha elhaladok előttük. Korábban még megálltam az üdítőitalos masina előtt, ott mindig akadt néhány kolléga. De olyan döcögős volt az a pár mondat, amit váltottunk, hogy ezzel is felhagytam. Nem tudok válaszolni olyan kérdésekre, hogy hogyan telt a hétvégém. Hogyan? Sehogyan. A tévézésen kívül másról nem tudnék beszámolni. Na meg attól sem voltam boldogabb, ha valaki letámadott a szövegével. Ilyenkor hallgathattam, hogy megint győzött a kedvenc csapata, vagy a másiktól azt, hogy mostanában érzékenyebb a szagokra. Mi akar ez lenni?! Célzás? Nem tudom, hogyan lehetne ebből egy normális beszélgetést kihozni, azt meg pláne nem, hogy hogyan tudná enyhíteni az egyedüllétet egy ilyen fazon, ha közelebbi kapcsolatba kerülnék vele. De ostobaságokat beszélek, ezek is csak locsognak egy keveset a kávé vagy az üdítő mellé és már rohannak is tovább. Eszük ágában sincs kapcsolatokat építgetni. Mindenki olyan óvatos lett. A fizetésünk hétpecsétes titok és persze a főnökségről sem lehet beszélni, mert félnek, hogy a másik szépen bemártja őket odafenn. Pedig ha valamiről, akkor éppen a főnökömről dumálhatnánk akár órákig. Én még ilyen pasast nem láttam. Nagydarab ürge, jóval túl az ötvenen és most kitalált valami hülye művészhajat magának. Megnövesztette azt a vékonyszálú ősz haját, szerintem az új nője van a dologban, mert mondanom sem kell lecserélte a feleségét egy fiatalabbra. Néha látom reggel a kétüléses nyitott sportkocsijában, hát kész röhej, ahogy egy érett külsejű felnőtt egy ilyen gyerekjátékban kuporog. Arról nem is beszélve, hogy kötelességszerűen nyitott tetővel jár, közben meg biztos vagyok benne, hogy fázik a szerencsétlen. De adni kell a látszatra. Egyszer láttam kiszállni is, hát az inkább kimászásnak volt nevezhető. (eljátssza a kiszállást a szófán) De hát csak nem járhat egy konzervatív limuzinnal, mert akkor nem imponálna annak a fiatal csirkének. Amilyen balfasz, majd még elveszi ezt a nőt is, aztán már nem jut az örökségből semmi a gyerekeinek. Mert a nő nagyon pénzéhes. Egyszer láttam őt az irodában, hát, ami rá volt aggatva akkor, az én nem tudnám kifizetni az ötévi keresetemből sem. Tény, hogy baromi jól néz ki, nem csoda, hogy ez a vén kecske belezúgott, mint egy elemista kisdiák. Fantasztikus dudái vannak, bár gondolom, ezt a plasztikai sebésznek köszönheti. De nagyon tudja viselni őket. És ehhez még jön a darázsderék és egy olyan segg, hogy megállna rajta a talpas pohár. Mondják, hogy a csaj rúdtáncos volt egy bárban, persze erre már nem nagyon akar emlékezni. Az a kolléga, aki látta őt élőben, sőt állítólag az asztalához is rendelte egy magántáncra, már nincs a cégnél. Hja, ha valaki olyan hülye, hogy azzal dicsekszik, a főnök macáját fogdosta valamikor, az nem lesz hosszú életű a vállalatnál. Érdekes, hogy amíg Rózsival éltem, nem voltam magányos. És nemcsak miatta. Akkor még számtalan kapcsolatunk volt. De a válás után mindenki eltűnt. A házaspárok kerülni kezdtek, mint valami pestisest. Gondolom az asszonyok keze volt a dologban. Ők nyilván a feleségem pártjára álltak és hát az sem lehetett ajánlólevél a számomra, hogy egyedül, függetlenül mutatkozzam a házaspárok között. Hogyisne, hogy még a végén valamelyik férj is kedvet kapjon újra a legényélethez.
Ez a Rózsi nagyon sokáig fájt. Még manapság is úgy vagyok vele, hogy néha felmentést adok neki, máskor a pokolba kívánom. Úgy kezdődött minden, hogy biztos voltam benne, ez tényleg sírig fog tartani. Imádtuk egymást és fantasztikus volt a szex is. Sose felejtem el, még csak jártunk, kéz a kézben andalogtunk a folyóparton. Ha vele voltam, mindig éreztem egyfajta nyomást a mellkasom táján. Nem fájdalom volt ez, hanem valamiféle izgalom, a felfokozott vágy, hogy birtokba vegyem, hogy próbáljak betelni vele. De tudtam, hogy ez képtelenség. Maradt a vágy, az állandó lobogás és a megmagyarázhatatlan eufórikus izgalom, hogy együtt vagyunk. Rózsi is fülig szerelmes lehetett, emlékszem rám nézett azokkal a nagy boci szemeivel és ártatlanul megkérdezte: - Mondd Zolikám, fogunk mi valaha is veszekedni? Mert én nem hiszem. Nem is tudok elképzelni semmit, olyan frankón egyetértünk mindenben.
Én jó pár évvel idősebb voltam nála, próbáltam is játszani a nagy szobatudóst. – Hát, nézd édesem - krákogtam egyet – biztosan fogunk veszekedni valamin, mert sajnos így mennek a dolgok. Szerintem az anyagiakon- tettem hozzá, és mintha a próféta szólt volna belőlem.
Eltelt pár év, mire bevált a jóslatom. Akkor már nem repkedtek a pillangók a gyomromban, ha együtt voltunk, de azért még nagyon fontos volt nekem.
Mert a nő biztonságra törekszik- tartja a mondás, és én ezzel adós maradtam. Váltogattam a munkahelyeimet abban az időben, volt úgy, hogy hónapokig nem is dolgoztam. Már nem lehetett mindent a körülményekre fogni. Ha valaki alaposan megvizsgálta volna a helyzetemet, biztosan kimondja az ítéletet, hogy nem vagyok jó semmire. Rózsi persze észrevette, hogy ki mellé kötötte az életét. A nőknek orruk van az ilyesmihez. Nem kezdett el bíztatni, hogy ne búsulj apukám, majd rendbe jönnek a dolgok, hanem szép csendesen összeszedett magának egy ürgét, aki ha nem is volt egy férfiszépség, de a bukszája sosem volt üres. Nagyon keserű volt látni, hogy kiszáll a kapcsolatból. De nem éreztem erőt magamban ahhoz, hogy változtatni tudjak bármin is. Úgy jött a magány, mint egy hirtelen őszi lehűlés. Állandóan fáztam, és esténként egy nagy pokrócba burkolózva dideregtem az önsajnálattól.
Nem voltam soha vallásos, de akkoriban párszor betértem a templomba. Nem is a misékre, inkább csak azért, hogy üldögéljek ott egyedül és érezzem, ahogy eltölt az áhítat. De csak alkalmi megnyugvást találtam, igazából nem tudtam a hitbe sem kapaszkodni. Nem voltam hívő, mert akkor hinnem kellett volna, hogy érek valamit. Legalább annyit, hogy az égiek rám is figyeljenek. De tisztában voltam azzal, hogy nem érek semmit. Úgy éreztem magam, mint egy bukott diák, akire neheztel az égi tanítómester. És különben is, neki annyi dolga van. Milyen súlya lehet az én nyavalygásomnak a világ bajaihoz képest?! És még valami zavart nagyon. Nem tartottam egyenes dolognak akkor keresni az Istent, amikor bajban vagyok. Zuhanó repülőn nagyon kevés az ateista –tartja a mondás és én nem akartam ilyen botcsinálta hívő lenni. Segítsen az Úr inkább azoknak, akik szó szerint éheznek és nyomorognak. Én csak magányos vagyok, szegény ugyan, de nem koldus, és ez nagyon más kategória.
Maradt tehát az egyedüllét és így előfordul, hogy napokig nem szólok senkihez. Valaki azt tanácsolta, hogy vegyek egy kutyát. Biztos jól mutatnánk az esti sétákon, ahogy a blöki ott vonulna mellettem a pórázon. De le kell mondanom erről a luxusról. Kiszámított fillérekből élek, ebbe nem fér bele egy ilyen költséges hobbi. Mert biztos nem tudnám nézni tétlenül, ha szegény jószágnak valami baja esne. Arra meg nincs pénzem, hogy az állatorvosokat tömjem. A kutyakaja sem olcsó mulatság. Valaki azt mondta, hogy a kutyának nem kell feltétlenül speciális kaját venni, eheti az ételmaradékot is. De rájöttem, hogy én nem szoktam meghagyni semmit. Már nem állok úgy, hogy pocsékoljam az ételt. Igaz, azelőtt is megbecsültem azt, ami az asztalra került. Erre még a szüleim tanítottak. Le kell mondanom az állattartásról, mert ez is egy adózási forma. Nagyon jól tudják odafenn, hány ember reménykedik abban, hogy a háziállat váltja meg az életét. Így hát fizessenek a boldogságért.
Egyszer-kétszer elővettem a piát is, ha már nagyon kezdett sűrűsödni az egyedüllét körülöttem. De nem volt jó döntés. A másnapossággal járó fejfájás súlyos ár volt azért a pár órás mámorért. A részegség után mindig vad álmaim voltak. Olyankor egy törékeny világba csöppentem, ijesztő figurák közé, elfelejtettnek hitt emlékképeket kavart fel a bódulat. Tudtam, hogy a pohár emelgetése nem lehet megoldás a problémámra. ( Zoltán kimegy a konyha felé, egy lábossal tér vissza, amiből kanalazni kezdi az ételt) Valami nagyokostól azt hallottam, hogy mi férfiak azért sírunk a magánytól, mert nincs, aki főzzön ránk. Hogy nem akarunk mást egy kapcsolattól, csak a meleg ételt, a terített asztalt. Hát ez is egy baromság! Miért, aki tud főzni, és megterít magának az ebédhez, az már nem magányos? Többről van itt szó, jóval többről! Nem az ételről, és nem az ágyról. Tartozni kell valakihez! Mert nem arra születtünk, hogy magányosan kóvályogjunk a világban.
Korábban még eljárogattam a moziba, de ma már ahhoz sincs kedvem. Régen, fiatal koromban nagyon élveztem a mozizás hangulatát. A sötét nézőtér védettséget jelentett a külvilág bajai ellen. Nem kellett megfelelni senkinek, nem kellett viselkedni, harcolni, tülekedni, csak ülni és rácsodálkozni mások életére. De ma már ez is másképp van. Átalakult ez is, mint a tévé. Azelőtt egy vagy két adás volt és mindenki ugyanazt a műsort nézte, és ha moziba mentünk, mindenki ugyanarra filmre ült be. Ma meg tévécsatornák százai, a mozikban meg többtucat film közt lehet válogatni. Már nincs meg az a nagy közösségi élmény. Már nem lehet beszédtéma, hogy mit láttunk előző este a tévében. Mert lehet, hogy csak mi láttuk. A moziban pedig? Kiöntött üdítők és elszórt pattogatott kukoricás zacskók mindenütt, film közben meg a felvillanó fények a nézőtéren, mert mindenki használja a mobilját. A teremben meg olyan a hangerő, mintha mindenki süket lenne. De ha így folytatják, hát azok is leszünk. A vászonról meg a mai sztárok vigyorognak ránk, kissé lenézően. Tehetik, mert sokan már 20 millió dolcsit kaszálnak egy film után. Igaz, közben meg panaszkodnak, hogy nincs semmi magánéletük a fotósok miatt. Hát, megpróbálhatják az én életemet. Engem aztán nem követ senki. Kíváncsi lennék, meddig bírnák ki, hogy ne jelenjen meg egy kép se róluk a pletykalapokban. A magányt sajnos nem lehet elűzni a mozival sem. Hogy is mondta a költő:
Micsoda szégyen egyedül moziba járni,
Se barátod, se asszonyod se nőd,
A film mindig csak villanásnyi,
És mennyit kell várni a kezdés előtt,
Egyedül majszolod az olcsó tésztát
És mintha mindenki újjal mutogatna és nézne rád.
Na igen ez a költő magányossága, a hatvanas évek tájáról, amikor még perecet árultak a szünetben, a híradó után. A jelek szerint nem én vagyok az első, aki átélte már ezt.
Ja igaz, volt rá példa, hogy valaki meg akart ismerkedni velem. Összefutottam az egyik szomszéddal a levélszekrényeknél. Magas, kissé hajlott hátú férfi, elsőre nem is volt szimpatikus, de olyan kedvesen érdeklődött: - Mi újság szomszéd? Megint számlák, ugye? – nézett a kezemben tartott borítékokra. Ő is fejcsóválva vette magához a postáját. A liftben rákezdte: - Iszonyatos drágaság van manapság! Ha az ember nem elég talpraesett, hát, megnézheti magát. Jaj, még be sem mutatkoztam. Tamás vagyok, itt lakom a tízediken, láttam már magát jó néhányszor, ugye maga a tizenkettediken lakik? De miért nem tegeződünk, én vagyok az idősebb, szervusz.
Bemutatkoztam én is, szó szót követett, nem szállt ki a tízediken, feljött az én emeletemre. Tudtam, udvariatlanság lenne, ha nem hívom be hozzám, de annyira nem szívesen mutogatom a kéglimet, hogy valami sürgős programra hivatkozva leráztam. Persze később sor került arra, hogy feljöjjön hozzám. Én még gyanakodtam, hogy ez talán tőlem akar valamit, de aztán kiderült, hogy nős és az is nagyon hamar, hogy odavan a nőkért. Párszor felugrott hozzám, érdekes, ő sosem hívott vissza. Arra hivatkozott, hogy a neje éjszakás nővér és nappal általában alszik, nem lenne jó zavarni. Így aztán feljárogatott hozzám. Engem egy kicsit feszélyezett a gőzhenger stílusa, de megpróbáltam elfogadni. Az is furcsa volt, hogy örökké jópofáskodni akart. Sokszor nagyon erőltettetnek tűnt a humora. Egyszer beállított azzal: - Képzeld, tegnap néztem a tévét, és közben egy százas szöggel piszkáltam a fülem. Hirtelen elment a hang. Jó mi?! He, he… Mi van, nem érted? – nézett rám megütközve, mert nem nevettem. – Hogyhogy elment a hang?! – kérdeztem fapofával, attól te még a másik füleddel hallhattad a tévét?- Na, neked sem érdemes viccet mesélni, - legyintett csalódottan.
Tán kéthetes volt az ismeretség, amikor kölcsönkért egy jelentéktelen összeget. Annyira nem volt számottevő a kérése, hogy gondolkodás nélkül a tárcámért nyúltam és átadtam neki a pénzt. Másnap hozta is vissza, ahogy ígérte. Alig telt el pár nap, újra kölcsönkért. Megint adtam neki. Hozta is a tartozását a megígért időre. Nem is nagyon értettem, hogy minek kellenek valakinek ilyen kisebb összegek, de mindig tudott szolgálni valami kézzelfogható magyarázattal. A gyereknek az iskolában kell befizetni valamit, nincs otthon készpénz. A sarki üzletben szeretne vásárolni, ott nem bíbelődnek a hitelkártyával. Szóval rendszeresen adogattam a kölcsönöket, ő meg becsülettel hozogatta vissza a tartozását. Közben a kapcsolatunk nem sokat haladt előre. Tíz-húsz perc után mindig rohannia kellett valahová. A viccekkel sem hagyott fel: - Mondd öregem, mit szólt a feleséged, hogy olyan későn mentél haza tegnap este? – Á, semmit, azt a két fogamat meg úgyis ki akartam húzatni.
Aztán egy napon beállított azzal, hogy fantasztikus ajánlata van. Egy idős férfi megválik a család féltett kincsétől, egy francia festő rézkarcától, Potom áron hozzá lehetne jutni a képhez. De neki most momentán nincs pénze, mert befektette valamibe. Egy valódi Degasz kép- mondta, szinte áhítattal, én pedig megütköztem azon, hogy miféle vásárló az olyan, aki még ki sem tudja mondani rendesen a festő nevét. Mi még úgy tanultuk, hogy Döga – akartam válaszolni, de inkább hallgattam. De hogy milyen véletlenek vannak! Pont előző este láttam egy vígjátékot a tévében, ahol a főhős azzal szélhámoskodott, hogy először kisebb kölcsönöket kért, amit rendre megadott, aztán, amikor már megbíztak benne, akkor a nagyobb összeggel meg jól lelépett. Hát mondtam a szomszédnak, hogy sajnos nem tudok segíteni, mert minden pénzemet kölcsönkérte egy kollégám. Megütközve nézett rám: - És te csak úgy kölcsönadsz nagyobb összegeket, fűnek-fának? - De hirtelen észbe kapott: – És mikor adja vissza? – próbálkozott reménykedve. - Hát, beletelik néhány hónapba, az biztos. – hűtöttem le a bizakodását. - Addig meg úgyis vevőre talál az a „Degasz”. – tettem hozzá. – És, és nem tudnál valahonnan pénzt szerezni? Felvehetnél pénzt a Visa kártyádra például. Neked is megérné, ha áldoznál erre az ügyre egy kicsit! Eladnánk a képet, megfeleznénk a hasznot. - Az a helyzet, hogy nem vagyok jó a bankoknál. Nincs hitelem. – tártam szét a karom. – Aha, értem! – sóhajtotta. Alig telt el egy perc, már ajtón kívül volt. Sosem jött át többé. Aztán a házból is kiköltöztek, az éjszaka leple alatt. Később megtudtam, hogy fűnek –fának tartoztak. A neje persze nem volt éjszakás nővér, kamu volt az egész, de hát ez is a kitervelt csibészkedés része volt. Hát így jártam a kedves szomszéddal.
Aztán megpróbálkoztam újsághirdetéssel is. Mit mondjak, ott se volt túl nagy sikerem. Mert nem hazudtam, őszintén megírtam, hogy nem keresek valami fényesen, vagyonom sincs, és csak egy öreg kocsira telik. Mindössze két választ kaptam, mert úgy látszik, mindenki csak a pénzes pasikra akar hajtani. Ebből is csak egy randi jött össze. Ültem a presszóban, mint egy hülye, kiöltözve, befésülve, kezemben egy szál rózsával, mert az volt az ismertető jel. Vártam, vártam a mások által csinosnak mondott, jól szituált, dekoratív hölgy megjelenését. Ja, meg hogy diszkrét és szellemes - ez is benne volt a válaszában. Aztán, amikor már húsz perc várakozás után, elmenni készültem, beviharzott egy, egy bálna, vagy nem is bálna, inkább víziló, mert annak vannak olyan sárgás lapát fogai. Na, mindegy, egy vízi szörny volt, az biztos és még neki állt feljebb, abban a kis testhez feszülő santung kosztümjében. – Nézze, kedves barátom – mondta leereszkedően- én nem azért válaszoltam magának, mert magányos vagyok. Nagy tévedés. Én annyi férfit kaphatnék, amennyit csak akarok. Csak nézzen rám. Én a férfiakban az anyagot látom. Úristen, miről beszél ez? –gondoltam rémülten. Milyen anyagot? Ki ez? Valami húsfeldolgozó? – Én kérem, - folytatta a spiné, - én arra készülök, hogy megírom az emlékirataimat és karaktereket gyűjtök. Maga ugyan nem számít egy izgalmas figurának, de azért bekerülhetne a gyűjteménybe. Ekkor elővett egy kismagnót és elkezdett rajta babrálni. Kigyulladt felül egy kis piros lámpa. – Mikrofonpróba, egy, kettő, három… Helyszín: Starbukk kávézó, -mondja - délután öt óra, augusztus negyedike. Riportalany a „Jobb együtt” jeligével hirdető, átlagos külsejű koros férfi, egyszerű, igénytelen öltözetben. Első kérdésem, mikor volt párkapcsolata legutóbb, illetve, fogalmazzunk kertelés nélkül, mikor volt utoljára nővel?
Elvörösödtem, elfutott a méreg, jött, hogy jól szájon vágom ezt a dögöt. Már rándult a kezem, de aztán erőt vettem magamon. Felugrottam, az asztalra dobtam a kávém árát és kirohantam a presszóból. Elmenekültem, mert majd meghaltam a szégyentől, hogy egy ilyen nő mellett kellett üldögélnem. Hát ez egy kretén, egy szörnyeteg, egy aberrált boszorkány! És mások még azt hihetik, hogy összetartozunk, ha itt üldögélek vele! Hogy nézett ki, te magasságos ég! De az volt a röhej, hogy még ennek sem kellettem. Úgy látszik, rám van írva, hogy egy jelentéktelen, unalmas csóró vagyok. Én meg fiatal, csinos, dekoratív nőkről álmodom. Mert az álmok nem tudnak velünk öregedni. Hát bűn az, hogy nem tudok átállni? Persze a világnak az lenne a természetes, ha elfogadnám a koromat, az anyagi helyzetemet, meg a külsőmet és nem ugrálnék. Ha az emberek meglátnak egy púpost egy másik púpossal, vagy egy törpét egy másik törpével, akkor elégedetten bólogatnak, hogy ezek milyen szépen egymásra találtak. Egy frászt! Az igazság meg az: Ha púpos vagy, akkor a púposok közt kell keresned a párod. Hát én erre sajnos nem vagyok képes. Én nem tudok megbékélni a helyzetemmel és beállni a sorba. Nem tudom még feladni! Valahogy így jutottam el odáig, hogy szerelmet fogok vásárolni magamnak. Egy fiatal nő szerelmét. Azaz, dehogy szerelmet, csak egy nőt. Egy fiatal, csinos nőt. Aki pénzért mindenre kapható. Persze annyiért, amennyit én megengedhetek magamnak! Szóval csak egy alkalomról lehet szó. Nem akartam csapdába esni valami rafinált szex-hirdetéssel. Á, ismerem ezeket! Az újságban úgy néz ki, mit egy bombázó, de ha becsöngetsz hozzá, akkor egy éltes mosónő nyit ajtót. Hát akkor inkább az utca, ahol azonnal szemügyre vehetem az árút. Elég sokat foglalkozott vele az újság, így egyből tudtam, hogy hol kell keresnem a rossz lányokat. Hát, mi tagadás, eléggé lepukkadt környékre keveredtem. De a hír igaznak bizonyult. Kurvákban nem volt hiány. Tele volt velük a járda. Na ez aztán egy színes világ! Rövid sortok, lovaglócsizmák, falatnyi szoknyák, köldökig érő dekoltázsok. És persze még azokon is, akiknek inkább lópokróccal kéne eltakarni a bájaikat. De azért akadt ott jó néhány szemrevaló teremtés. Nem is értettem, hogy juthat el addig egy jóarcú, fiatal lány, hogy az utcán árulja magát. De nem volt idő filozofálgatásra. Mentem a lányok sorfala közt, ők meg persze rögtön rákezdték: - Nagyon sietsz apuskám? – Mennyi nálad az idő drága? – Hova rohansz szépfiú? – Nincs egy kis tüzed szivi? Én meg csak vonultam, torkomban dobogó szívvel. Elhatároztam, hogy eljutok az utca végéig, hogy szemügyre vegyem a teljes választékot. Nem sokkal a sarok előtt álldogált egy magas szőke fiatal lány, olyan rövid szoknyában, hogy kilátszottak a harisnyatartó pántjai. Megálltam előtte. A lány, amikor meglátta, hogy ő a kiválasztott, diadalmas pillantást lövellt a társai felé. Majd megfordult, intett, hogy kövessem. Végig előttem ment, egy kívülálló nem is sejthette volna, hogy közünk van egymáshoz. Ez bizonyára valami taktika – vélekedtem. Végül megálltunk egy kapualjban, itt szembefordult velem és gépiesen elsorolta az árait. Hogy mit lehet kapni és mennyiért. Olyan természetességgel, mint mikor egy pincér az étterem választékát ismerteti a kedves vendéggel. Rábólintottam a közölt összegre. Valójában többre számítottam. Nem lehetett alku tárgya az, hogy asszonyi testet vásárolhatok. A lány elindult előttem, én meg dobogó szívvel követtem. Pár lépés után rányitott egy ajtóra, kissé csalódottan visszafordult: - Várni kell. Még vannak odabenn. – közölte. A falhoz támaszkodva egykedvűen rágógumizott. Próbáltam beszélgetést kezdeményezni: - Hogy hívnak? – Bernadett - felelte félvállról. Hát, mindent jobban el tudtam volna képzelni, mint azt, hogy ezek között a mocskos falak között valakit Bernadettnek hívjanak, de aztán rájöttem, hogy ez biztosan afféle művésznév. Ő természetesen nem volt kíváncsi az én nevemre. Olyan érdektelenül állt ott, mintha a buszmegállóban várakozna. Végre nyílt az ajtó, vörös parókás nő lépett ki rajta, mögötte egy nagydarab férfi, menet közben fésülködve. Mozdulataiból áradt a magabiztosság és az önteltség. Rögtön összegeztem magamban, hogy ezt az embertípust utáltam az iskolában, a katonaságnál, a villamoson, a munkahelyeimen, mindenütt. Lám, milyen lazasággal viccelődik a lányokkal, miközben nekem lenyelhetetlen gombócok képződnek a torkomban. Átléptük a küszöböt és egy apró kis konyhába jutottunk. Amint megszokta a szemem a félhomályt, ijedten láttam a csöppnyi helyiségben uralkodó koszt és rendetlenséget. A szedett-vedett berendezést egy rozoga heverő uralta. A lány rutinos mozdulattal fordított egyet a pléden. Én még az ajtóban álltam, és rémülten konstatáltam, hogy a szomszéd szobából áthallatszik a televízió. Gumikerekek surrogása, fékcsikorgás, lövöldözés, sziréna. Kiabálás, hangzavar, újabb lövések, éles sikoly, csörömpölés, dudaszó. Valami krimit adtak. Hát nem éppen hangulatteremtő effektusok, egy légyotthoz az biztos. Aztán meg egy bájolgó gyerekhang: - Én odavagyok a kenhető sajtkrémért. De az aput is kenyérre lehet kenni, ha ilyet vesz az anyu a Central üzletközpontban. És sorra a többi reklám. Közben a lány elém lépett és várakozón kinyújtotta a tenyerét. Zavartan kotorászni kezdtem a zsebemben, majd egyenként leszámoltam a bankjegyeket. A lány egy bűvész gyorsaságával tüntette el a táskájában a pénzt, majd benyitott a szobába. Gondolom, leadta a házigazdának az őket illető részt. Pár percet töltött a másik helyiségben, áthallatszott gondtalan beszélgetése a háziakkal. Amikor visszajött, rám nézett és szinte szemrehányóan kérdezte: - Te még le sem vetkőztél?! Hát mindenhez nagyobb kedvem lett volna, mint ahhoz, hogy megváljak a ruháimtól. Úgy éreztem, hogy meztelenül még a maradék bátorságom is elillan. Kínos lassúsággal kezdtem gombolni az ingemet. A lány közben a táskájában kotorászott és valamilyen tubust meg egy óvszert tett az asztalra. Kezdtem úgy érezni magam, mint egy orvosi rendelőben. A nő pillanatok alatt megvált felsőruháitól, majd kilépett a magas sarkú szandáljából is. Csalódottan állapítottam meg, hogy a formás lábak hétköznapi végtagokká egyszerűsödtek a cipő levétele után. De a női test közelsége megbabonázott. Amíg a lány a melltartó csatjával bajlódott, kinyújtottam a kezem és bátortalanul megsimogattam a csípőjét. A mozdulat áramütésként hatott a nőre. Arrébb szökkent, amennyire a szűk tér engedte és nyersen felmordult: - Ne tapizzon! Nincs benne az árban!
Bénultan vettem tudomásul, hogy nincsenek jogaim a pénzemért. Haragot és undort éreztem. Közben a nő már meztelenre vetkőzött, megállt előttem és dirigálni kezdett: – Gyere ide, vedd fel ezt! Na mi lesz, siess már, mindjárt lejár az időd! Megrázkódtam, mint aki bódulatból ébred:- Na nem! Ebből nem kérek! – hátrább léptem és elkezdtem gombolni az ingemet. A lány egykedvűen vállat vont, majd észbe kapott: - A pénz nem jár vissza, mert ugye itt voltam és addig is jöhetett volna valaki, és nem az én hibám, szóval… Közbevágtam: - Nem érdekel a pénz! – Sietve elindultam az ajtó felé. Annyira a számon volt, hogy most megmondom, hogy így nem lehet, nem szabad, és hogy majd jól megmondom a magamét, hogy mire költse a pénzt. Hogy vegyen új plédet, vagy tisztítószereket,vagy egy illemtankönyvet, esetleg üljön be egy moziba ahol láthat olyan nőket, akik valamit nyújtanak is a kuncsaft pénzéért. De nem volt erőm megszólalni. Megszégyenülten baktattam a kapu alatt, közben eszembe jutott ez előző vendég öntelt vigyora. Ettől csak még nyomorultabbnak éreztem magam. Sietve magam mögött hagytam a lányokkal teli utcát, még később sem voltam képes lassítani.
Otthon meg a történteket idéztem, kínzó aprólékossággal. Már nem volt bennem vágy, csak a tehetetlenség és a fájdalom. Már nem is bántam az elszalasztott lehetőséget. Minden illúziót lerombolt bennem az a néhány perc. Arra a nőre sem tudtam többé úgy gondolni, mint akit megkívánhat az ember. Képzeletem újra felidézte a meztelenségét, de már határozottan emlékeztem egy kékeszöld foltra a hátán, ami biztos ütésnyom lehetett.
El akartam terelni a figyelmemet a történtekről, kotorászni kezdtem az újságok között. Ugyanezek a hetilapok hevertek itt, akkor is. Akad itt néhány színes magazin, amikben szinte kérkednek azzal, hogy milyen gazdagok a filmsztárok meg az énekesek. Na, ez az, amitől átkozottul dühös tudok lenni. Hogy valaki milliókat keres és gondtalanul él csupán attól, hogy a hangszálai különbek, mint a nagy átlagé. De miért van ez a különbség az emberek között? Mert arról még nem hallottam, hogy egyik madár szebben fütyörészik, mint a másik. Miért nem lehet minden emberi lénynek egyformán csodás énekhangja?! Az lenne ám a szép! És akkor mindjárt nem kéne milliókat kifizetni ezeknek a sztárocskáknak.
Amúgy ezek az újságok másra se jók, csak hogy dühítsék az embert. Tessék! Kinyitom, és tessék! Sziporkázó színek, fény, pompa, gazdagság, fiatalság. Mármint a reklámokon. Hát igen, így kell élni! – bíztatnak minden oldalon. Aki meg nem tartozik közéjük, az meg ámuldozzon és sóvárogjon. De én nem tudtam belenyugodni abba, hogy az én helyem már ki van jelölve a rangsorban. Változtatni akartam minden áron! De hogyan? Örökölni nem fogok, az biztos. Az én őseim nem halmoztak fel vagyonokat. Olvastam, hogy egy orosz milliomos árvagyerekként kezdte, de valaki felkarolta és bejutatta az olajbusinessbe. De én már az árvaságról is lecsúsztam. És a lottóban sem bízhatom. Igaz, jó sokáig vakon reménykedtem, de aztán egy példa kijózanított. Azt írták valahol, hogy annyi a nyerési esélyem, mintha az Egyenlítő minden méterén ülne egy személy, és éppen hozzám lépne oda egy jó tündér, hogy én vagyok a kiválasztott. Akkoriban láttam a tévében egy filmet, az űrből mutatták a Földet. Baromi nagynak tűnt. Túl nagynak ahhoz, hogy észrevegyen az a tündér. De mi van, ha nem a lottó, hanem mondjuk a játéktermek? Nagyon naiv kéne legyek ahhoz, hogy elhiggyem, azok a masinák értünk vannak. Elég szörnyűséget lehet olvasni azokról a szerencsétlenekről, akik mindenüket elvesztették az ilyen helyeken.
És már nem csinálok pénzt abból sem, hogy majd feltalálok valamit. Szerintem, a sikeres feltalálók és tudósok mind nős emberek. Mert kell a családi háttér, a biztonság tudata, hogy egy asszony tartja rendben a dolgainkat, amíg mi a laborban kísérletezünk. Nős volt Einstein is. Meg a Rubik is. Meg a Szentgyörgyi Albert is. Neki se lenne Nobel díja, ha történetesen egyedül élt volna akkor. Azt olvastam róla, hogy egyik nap paprikát is tálalt a reggelijéhez a felesége, de nem volt kedve megenni. Az asszony meg dorgálni kezdte: - Mi van Albert, ott hagyod azt a finom paprikát?! - Á, dehogy szívem, csak gondoltam megvizsgálom egy kicsit a laborban. – mentegetőzött az öreg. A laborban meg eszébe jutott a dolog és elkezdett vacakolni azzal a paprikával, egészen addig, amíg rájött, hogy C vitamint tartalmaz. Na, hát így lehet összehozni egy Nobel díjat.
Szóval ugrott a feltalálás. De nem leszek már híres sportoló sem. Igaz, arra nem is igen vágytam soha. Olyan természetellenesek ezek a világrekordok. Kitenyésztett izomkolosszusok versengenek olyan körülmények között, aminek semmi köze sincs a valósághoz. Mostanában azé a világcsúcs, aki olyan doppingot használ, amit még nem tudnak kimutatni. Hol van itt a mozgás öröme, az egészséges élet, a játék, a szórakozás?! Ez is üzlet lett, mint minden más a világon.
Nézzük, mi maradt még, mert ezekről mind lecsúsztam. De még arról is, hogy szélhámos legyek az ingatlanpiacon, vagy minden hájjal megkent tőzsdeügynök, vagy akár szeszcsempész. Ha jól meggondolom, semmiben sem vagyok különb az átlagnál. De ettől még élhet bennem a vágy egy átlagosnál jobb életre. Azt tudtam, hogy pénzhez kell jutnom, ha jobb körülményeket szeretnék és persze valakit, aki lehet, hogy a pénzemért szeret, de megbecsüli a szerencséjét mellettem. És akkor nem kell többet megfürdenem a mocsokban és a megaláztatásban, mert a pénz majd megad mindent, amire vágyom. Pénzt kell szereznem, hogy megkaphassak mindent, amitől eddig megfosztott a sorsom.
Az elhatározás úgy nőtt bennem, mint egy rákos daganat. Bankot fogok rabolni! Igen, bankot, mert egész egyszerűen nincs más módja annak, hogy elérjem a célom.
Választásom egy kis, mellékutcai fiókra esett. Néhányszor jártam már ott, tudtam, hogy elég tisztességes forgalmat csinálnak. Volt ott ugyan egy idős biztonsági őr, de már az első pár napban kifigyeltem, hogy eltűnik ebédidőben és annyira lazán veszik a dolgokat, hogy akkor nem helyettesíti senki. De nemcsak ennyiből állt az előkészületem. Hetekig terveztem minden apró részletet. Az utóbbi napokban órákat töltöttem a bank megfigyelésével. Elsősorban a menekülés módozatait tanulmányoztam. Néha már úgy volt, hogy feladom, mert elbizonytalanodtam, hogy képes vagyok-e mindezt véghezvinni egyedül? Mert a gengszter filmekben például ott várja a bankrablót a sofőr az utcán, járó motorral. Én hogy oldjam ezt meg egyedül? Nem szaladhatok kilométereket, a pénzeszsákkal a nyakamban és abban sem bízhatom, hogy az üldözőim megvárják, amíg kocsiba szállok. Végül, egy kapualj jelentette a megoldást. Két háznyira a banktól egy irodaépületet találtam. A hatalmas üvegajtót nem zárták be az irodák és orvosi rendelők forgalma miatt. Ha itt átvágok, és lejutok az alagsorba, akkor a másik utcában már beszállhatok az ott parkoló kocsimba. Csak azt kell megoldani, hogy ne merjenek követni azonnal. És ne tudják megnyomni a riasztót. De ezt a gondot is megoldottam. Egy távirányító-szerű műszert fogok tartani a kezemben és azt állítom a személyzetnek, hogy robbanószer van a kijáratnál és felrobbantom az épületet, ha követni próbálnak. Ha azonnal sakkban tudom tartani őket és felteszik a kezüket, akkor nem tudják riasztani a rendőrséget. Ki kell parancsolnom őket a pult mögül, mert egy ilyen gombot lábbal is meg lehet nyomni. Ja, és elhitetnem velük, hogy nem vagyok egyedül. Elég sok krimit láttam ahhoz, hogy tudjam, miként mennek a dolgok. Végig lehet csinálni! Sikerülnie kell! Valahol azt olvastam, hogy minden ember életében jelentkezik egyszer a nagy lehetőség. Hol volt eddig az enyém?! Sikerülnie kell! De vártam valami jelre, valami bíztatásra. Aztán egész véletlenül a horoszkóp rovatnál nyitottam ki az újságot. ( keresgél az újságok között, majd kinyitja az egyiket és rábök az adott cikkre) Tessék: Halak Február 19 - Március 2O-ig. Tehát: Neked nincs szükséged arra, hogy elutazzál, a szerencséd házhoz jön. Összpontosíts arra a lehetőségre, ami jelentkezik az életedben. Most kell esélyt adnod a boldogságnak. Ne zárkózz el az új dolgoktól. Kifejezetten jó passzban vagy, a Vénusz belépett a csillagővedbe, Kedvező alkalom ez a nagyobb vállalkozásokhoz. Új fényt kaphat egy régi, elfelejtettnek hitt álom. Szerencseszámaid: 1 7 9 47 55 62 Nyerő napod a héten: csütörtök. És mennyi a házszáma a banknak, na mennyi? Pontosan 55
Azt már tudtam a korábbi megfigyeléseimből, hogy elsején szépen hozogatják a kuncsaftok a befizetni valókat. Egyes! Itt a másik szerencseszám! Csütörtökre esik elseje. Kívánhatok ennél több kedvező jelet?!
Ja és még pisztolyt kellett szereznem. Persze nem akartam embert ölni, de a nyomaték kedvéért csak elő kell vennem egy stukkert, egy távirányítóval nem elég hadonászni. Szerencsére a bolhapiacon ráakadtam egy öreg fazonra, aki nem sokat kérdezősködött. Otthon mertem csak alaposabban szemügyre venni ezt a szerzeményt. (előveszi a pisztolyt, nézegeti, majd az asztalra teszi) Elég kimustrált jószág volt, de némi fényesítés után igen tekintélyes darabnak tűnt. Ki se mertem próbálni, nagyon bíztam benne, hogy nem kell elsütni.
De hogyan álcázzam magam? Pár métert az utcán is mennem kell, nem ölthetek farsangi álarcot, mint ahogy azt néhány filmben láttam. Maradt egy nagy puha filckalap (apai örökség) (Felteszi a kalapot) meg egy sötét napszemüveg (még az asszony hagyta itt) (Felveszi a napszemüveget)– szerencsére derűs időt jósoltak aznapra.
( Nézegeti magát a borotválkozó tükörben, majd hirtelen elkiáltja magát) - Fel a kezekkel! Mindenki el a pulttól! Gyerünk kifelé, feltartott kezekkel! Na, mi lesz, ne várják meg, hogy szitává lőjek mindenkit! Egy-kettő! Feküdjenek le és ne mozduljanak, megértették?! Ha együttműködnek velem, nem lesz semmi baj! Ne várják meg, hogy bejöjjön a társam, az nem ilyen vajszívű. Maga! Igen maga! Álljon fel! Feltartott kezekkel induljon a széfig! Nyomás! A többiek a földön! Ha okoskodnak, levegőbe repítem az egész kócerájt, megértették?! Na gyerünk! Dobálja a kötegeket ebbe a táskába!
Eljött a nap, elindultam hát arra az útra, amelyről úgy ítéltem, hogy életem legfontosabb eseménye lesz. Megérkeztem a környékre, minden nyugodtnak tűnt. Kiszálltam a kocsiból, rajtam a ballonkabát, alatta a sportszatyor a pénznek. Ha ezt megtömik, éltem végéig nem lesz több gondom - bíztattam magam. De kezdett birtokba venni az idegesség. Nem láttam semmi zavaró körülményt, semmi hivatkozási alapom nem lett volna arra, hogy lefújjam az akciót, a bizonyosság, hogy véghez kell vinnem, valósággal megdermesztett. Tudtam, nem körözhetek tovább a bank körül, be kell nyitnom. Remegő kézzel toltam előre az üvegajtót. A helyiségben lopva körbepillantottam, majd elvonultam a sarokba, egy csekk kitöltését mímelve. ( Eljátssza az egész eseményt) Csak három alkalmazott volt a pultok mögött, az előzetes megfigyelésekből tudtam, hogy senki sincs hátul. Egy idős házaspár álldogált az egyik üvegablaknál, ráérősen beszélgettek a pénztárossal. Először azt gondoltam, megvárom, míg távoznak, de aztán eszembe jutott, hogy jobb, ha mások is vannak itt a személyzeten kívül, mert akkor nem merik kockáztatni senki testi épségét.
Tudtam, hogy nem halogathatom tovább. Éreztem, hogy az izzadság végigfolyik a hátamon. Remegő kézzel markolásztam a pisztolyt a zsebemben. Megfordultam, és elkiáltottam magam: - Fel a kezekkel. De nem jött ki hang a torkomon. – Fe… Második próbálkozásom is krákogásba fulladt. A pénztárosnő felemelkedett a helyéről- - Rosszul van? – kérdezte segítőkészen.
- Semmi az egész, mindjárt elmúlik – nyöszörögtem. Nem tudok számot adni róla, hogyan vánszorogtam ki a bankból. Arról sem, hogy hogyan jutottam el a kocsimig és aztán haza. Az egy más világ volt, egy más közeg, ami nagyon idegen lett hirtelen. Aztán itthon a tudat, hogy lebukhattam volna. Igen, biztosan azzal végződött volna. Mert ilyen úton mégsem lehet nyugodt öregséget vásárolni.
Nem ezt ígérték a csillagok! De lehet, hogy igaza van a jóslatnak. Megmenekültem egy rossz lépéstől, tán ezért vagyok ma szerencsés. És különben is, lopott pénzzel csak hamis barátokat lehet szerezni. És azok a nők, akik csak a pénzemért állnának szóba velem, na hiszen! Még a végén megmérgezne valamelyik, hogy hamarabb jusson az örökséghez.
Miért vagyok ilyen szerencsétlen?! Nem ilyen életre készültem! Gyerekként mennyire más volt minden. Hittem a jövőmben, mert anyámék is hittek bennem. Aztán ő elment, elmentek mindketten. A szülőknek mindig fogniuk kéne a gyermekük kezét. A magány akkor kezdődik igazán, ha az ember elveszti a szüleit.
Nem leszek bűnöző. Nem kockáztatom az életem maradék értékeit. Meg kell szokni, bele kell törődni. Milliók élnek így! El kell fogadnom, amit az élet nyújt. Bele kell törődni! Maradt még biztosan valami, amiért érdemes folytatni! Biztosan van valami! Kell, hogy legyen valami!
( Zoltán az ablakhoz lép, kinyitja. Hirtelen elhatározással tornázni kezd. Vad karlengetésekkel vezeti le energiáját. A karmozdulatok lassulnak, szárnycsapásokat kezdenek imitálni. A szín sötétedik, már csak egy fénycsóva világítja meg a karjaival szálló Zoltánt a felerősödő zenében.
- Függöny -
(színmű egy felvonásban)
Zoltán …………………………………………………………………….
(Történik napjainkban. A színen egy lakás egyszerű berendezési tárgyai. Semmi fényűzés, csupán a szükséges használati tárgyak, kevés dekoráció. Ülőalkalmatosság, kávézóasztal, stb. de a színpad közepén elegendő hely a mozgáshoz. A színpad bal oldalán a bejárati ajtó, jobb oldalon egy másik ajtó a konyha felé. A színpadi lakás falán egy ablak, ami függönnyel takarva, végül az utolsó képben, a nyitott ablakon keresztül az esti város fényei. A bútorokból, képekből, műszaki cikkekből egyértelmű, hogy férfi a lakás tulajdonosa. Amikor a függöny felmegy, nincs senki a színen.)
Zoltán: (beront az ajtón, lihegve veszi a levegőt, az ablakhoz rohan, óvatosan kikémlel. A kezében tartott kalapot és szemüveget az asztalra dobja. Zsebéből pisztolyt vesz elő, kifelé céloz, lövéseket hallunk. Majd, dübörgő lépések a lépcsőház felöl. Az ajtóhoz rohan, a vállával akarja megakadályozni, hogy rátörjék. Aztán hátrálni kezd a heverőig, miközben az ajtó felé irányítja a fegyvert. Kiabálva:) Nem adom meg magam átkozott gazemberek! Ti tehettek mindenről. Én vagyok az áldozat, igenis én! Nem tudtok semmit! Nem értitek, mi folyik itt! Nem kaptok el élve, értitek?! (A pisztolyát a homlokához emeli, elsüti. Dörrenést hallunk. A heverőre hanyatlik, haldokolni kezd. Rövid haláltusa után elnémul. Néhány másodperc után kinyitja a szemét, felül. Természetes hangon.) Ez kész őrület! Mi van velem?! Kezdek megbolondulni! Igen, lehet, hogy így végződött volna. Vagy bujkálással Sri Lankán, esetleg Thaiföldön. Aztán meg feldobják az embert a haverok, ha kezd fogyni a pénz. Itthon meg a börtön. Na hiszen! Én, meg a börtön! Micsoda élet lehet a sitten, egy magamfajtának! Te jó ég, egy hajszálon múlt az egész! De nem tehetek róla! Azt hittem, nincs más választásom. Már évek óta vergődöm valami láthatatlan bilincsben. Nem is bilincs ez. Inkább egy üvegbúra. Egy nagy üvegkalitka, ami elválaszt a külvilágtól. Belül az unalom van, meg az egyedüllét. Meg az öregség. Ezek az állandó dolgok az életemben. A magány, a kiszámított fillérek, meg az öregedés. Igaz, az öregséggel még csak most kezdek ismerkedni, de már látszik, hogy tartós kapcsolatunk lesz. Ijesztő, ahogy beleszól az életembe. Állok a tükör előtt és figyelem magam. (Vetkőzni kezd. A ballonja alól egy üres sporttáska kerül elő. A pisztolyt az asztalra teszi. Egy borotválkozó tükröt tart az arca elé.) De ezzel nem vagyok egyedül. Hogy is volt abban a régi filmben? Az a sovány manusz, aki a börtönben ült, állandóan nézegette magát egy kis borotválkozó tükörben, és közben oktatta a cellatársát: (elváltoztatott hangon) „- Idehallgass haver, egy a lényeg! Ne vedd le a szemed a tükörről! Figyeld magad mindig, amíg ébren vagy, meglátod, nem veszed észre, ahogy változik a pofád. Ez a titka annak, hogy ne tudjon meglepni az öregség. Hosszú az idő itt a sitten, védekezni kell valahogy az öregedés ellen. Szóval figyeld magad és akkor nem változol.” (Hangot vált) Hülyeség! Én minden nap alaposan megnézem magam a tükörben és nagyon jól látom az öregedés jeleit. És már kifigyeltem, hogyan születnek az újabb ráncaim. ( Nézegeti magát a tükörben) Felkelés után jelentkeznek először, aztán napközben eltűnnek, némi oktalan reményt keltve, de alig telik bele pár hét, már kérlelhetetlenül rávésődnek az arcomra. Olyanok, akár egy rovátkás időszámláló eszköz. Szörnyű lettem, kiábrándító. Az évek elvették tőlem mindazt, amitől férfinak érezhetném magam. Nem tudok megbarátkozni ezzel az idegen külsővel. Önmagamat egészen másként látom belül, de ez az átkozott tükör mindig kijózanít.
Persze nem lenne ez olyan tragédia, ha lenne valakim. Együtt öregednénk, egymást elfogadva. De a házasságomnak fuccs. Rózsi még időben lelépett, talán megérezte, hogy az én utam már csak lefelé visz. Maradt a magány. Igaz, nem akartam mindjárt feladni! Eleinte eljárogattam szórakozó helyekre, de aztán hamar ráuntam, hogy a magányos nők inkább képesek egymással táncolni, mintsem hogy elfogadják egy olyan fazon közeledését, akit már élből lenéznek. De nem lehet olyan könnyen beletörődni, hogy nem kellek senkinek! Mert a vágyaim nem öregedtek! Nem tudtam és nem is akartam abba belenyugodni, hogy már egyedül kell leélnem az életemet Nem tudok lemondani az asszonyi ölelésekről. De az utcán nem mehetek csak úgy oda valakihez, hogy : - Asszonyom, maga olyan jól néz ki, nincs kedve feljönni hozzám? Szóval, nem sok választásom maradt, ha össze akarok jönni valakivel. Az Internetről rengeteg szörnyűséget hallottam, ott sokszor fiatal fickók szédítik az embert, mindenféle csinibabák fényképeit felrakva, közben meg jót röhögnek, ha valaki bekapja a horgot. És nem vagyok elájulva attól sem, hogy feliratkozhatok mindenféle listára és akkor levelezhetek vadidegenekkel, akik ismerősüknek neveznek, vagy nézhetem a képernyőn a másik balfácánt, aki szintén kapcsolatra vágyik. Nekem ne a monitor legyen a partnerem, hanem valami hús-vér személy! Hogy régimódi vagyok?! Hát rendben, ha ez annak számít, akkor vállalom, hogy maradi vagyok.
Ha az Internet kiesik, akkor nem sok választásom marad. Mondjuk, például a társkereső. Igaz, ott meg jó kis summát elkérnek a közvetítésért, mert biztosra ígérik, hogy összehoznak valakivel. Voltam olyan hülye, hogy beugrottam nekik. Átrágtam magam az adatlapon. Szemszín, magasság, hajszín, hol születtem, milyen csillagképben, kedvenc állatom, növényem, legmagasabb iskolai végzettségem, elvárásaim a partner iránt. Hú, de utálom az ilyen kérdőíveket! Aztán, meg hogy mit szeretnék. Milyen legyen az illető? Szeme színe, magassága, hajszíne, milyen legyen a csillagképe, kedvenc állata és növénye, stb. Hát azt azért nem írhattam oda, hogy mindegy, csak dugni szeretnék. Nagy keservesen azért csak kiállítottam a kérdőívet, el is küldtem nekik, izgatottan vártam a választ, jobban mondva azt a kis drágát, akit majd bemutatnak nekem, de semmi. Hónapokig nem tudtak leakasztani számomra senkit. Amikor reklamálni kezdtem, végre összehoztak egy nővel, biztos azért, hogy ne mondhassam, nem tartották be az ígéretüket a pénzemért. Az a spiné meg egész idő alatt az óráját nézte, immel-ámmal válaszolgatott a kérdéseimre, aztán kibökte: „- Ne haragudjon kedves Sándor, de nekem most mennem kell. Egy nagyon fontos találkozóm van még.” Aztán egykettőre el is viharzott. Már nem is hallotta, amikor utána kiáltottam: - Zoltán vagyok! Szerintem az ügynökségnél dolgozott. Biztos rám szabadították a titkárnőt, vagy valamelyik adminisztrátort. Ezeknek tán benne van a munkaköri leírásukban, hogy ha úgy adódik, be kell dobni magukat a cég érdekében. Lehet, hogy rohant egy másik randevúra, egy másik balekhoz. Sose halottam róla többet, de a társkereső döngethette a mellét, hogy ők bizony szereztek partnert, szóval tartották az ígéretüket. A többi meg rajtam múlt – szerintük. Otthagytam a francba az egészet.
Közben meg azon töprengtem, hol rontottam el. Hogy jutottam odáig, hogy nincs senkim. A napokban elmentem egy műszaki bolt előtt, elképesztően olcsón kínálták a mobil telefonokat. Szemre is mutatós darab volt mindegyik. Az eladó azzal próbált kedvet csinálni a vételhez, hogy bizonygatta, órákig beszélhetek minden nap és ez nem is jelent nekem extra kiadást, mert benne van az alapdíjban. Olyan formás kis darab volt az a készülék, nem tudtam ellenállni. Kifizettem, aztán már forgattam is a tenyeremben. Lehet telefonálni! Micsoda klassz kis mütyür! Még világít is, ha nem látnám a számokat. Gyerünk, próbáljuk ki! Izé… De kit hívjak fel?! Ja, hogy órákig lehet beszélni minden nap, tök ingyen?! Ez jó! Órákig beszélhetek? Kár, hogy nem mondták meg azt is, hogy kivel. Mert van olyan hétvége, hogy meg sem szólalok. Sőt már a munkahelyemen sem kell kinyitnom a számat. Ülök a számítógép előtt, jönnek be az adatok, én meg továbbítom. Egyedül vagyok az irodában illetve abban a kis sötét lyukban, amit kijelöltek nekem, még annak idején. Ha a főnök akar valamit, megereszt egy e-mailt és annyi. Néha elmegy valaki az ablak előtt, bekocog, beinteget, én dörmögök valamit és jól van. Ebédre le sem megyek az étkezőbe, mert nincs kihez odaülni. Akkor meg minek egyem magányosan a vajas zsömlémet nem igaz? Néha, amikor már üvölteni tudnék az egyedülléttől, hónom alá kapok vagy fél tucat aktát álcázásként, és átmegyek a nagy irodaépületbe, mintha igyekeznék valahova. De ebben sincs sok köszönet. A nagyobb termekben mindenki a saját gépe előtt ül, paravánnal körülvett kis kuckókban, fel sem néznek, ha elhaladok előttük. Korábban még megálltam az üdítőitalos masina előtt, ott mindig akadt néhány kolléga. De olyan döcögős volt az a pár mondat, amit váltottunk, hogy ezzel is felhagytam. Nem tudok válaszolni olyan kérdésekre, hogy hogyan telt a hétvégém. Hogyan? Sehogyan. A tévézésen kívül másról nem tudnék beszámolni. Na meg attól sem voltam boldogabb, ha valaki letámadott a szövegével. Ilyenkor hallgathattam, hogy megint győzött a kedvenc csapata, vagy a másiktól azt, hogy mostanában érzékenyebb a szagokra. Mi akar ez lenni?! Célzás? Nem tudom, hogyan lehetne ebből egy normális beszélgetést kihozni, azt meg pláne nem, hogy hogyan tudná enyhíteni az egyedüllétet egy ilyen fazon, ha közelebbi kapcsolatba kerülnék vele. De ostobaságokat beszélek, ezek is csak locsognak egy keveset a kávé vagy az üdítő mellé és már rohannak is tovább. Eszük ágában sincs kapcsolatokat építgetni. Mindenki olyan óvatos lett. A fizetésünk hétpecsétes titok és persze a főnökségről sem lehet beszélni, mert félnek, hogy a másik szépen bemártja őket odafenn. Pedig ha valamiről, akkor éppen a főnökömről dumálhatnánk akár órákig. Én még ilyen pasast nem láttam. Nagydarab ürge, jóval túl az ötvenen és most kitalált valami hülye művészhajat magának. Megnövesztette azt a vékonyszálú ősz haját, szerintem az új nője van a dologban, mert mondanom sem kell lecserélte a feleségét egy fiatalabbra. Néha látom reggel a kétüléses nyitott sportkocsijában, hát kész röhej, ahogy egy érett külsejű felnőtt egy ilyen gyerekjátékban kuporog. Arról nem is beszélve, hogy kötelességszerűen nyitott tetővel jár, közben meg biztos vagyok benne, hogy fázik a szerencsétlen. De adni kell a látszatra. Egyszer láttam kiszállni is, hát az inkább kimászásnak volt nevezhető. (eljátssza a kiszállást a szófán) De hát csak nem járhat egy konzervatív limuzinnal, mert akkor nem imponálna annak a fiatal csirkének. Amilyen balfasz, majd még elveszi ezt a nőt is, aztán már nem jut az örökségből semmi a gyerekeinek. Mert a nő nagyon pénzéhes. Egyszer láttam őt az irodában, hát, ami rá volt aggatva akkor, az én nem tudnám kifizetni az ötévi keresetemből sem. Tény, hogy baromi jól néz ki, nem csoda, hogy ez a vén kecske belezúgott, mint egy elemista kisdiák. Fantasztikus dudái vannak, bár gondolom, ezt a plasztikai sebésznek köszönheti. De nagyon tudja viselni őket. És ehhez még jön a darázsderék és egy olyan segg, hogy megállna rajta a talpas pohár. Mondják, hogy a csaj rúdtáncos volt egy bárban, persze erre már nem nagyon akar emlékezni. Az a kolléga, aki látta őt élőben, sőt állítólag az asztalához is rendelte egy magántáncra, már nincs a cégnél. Hja, ha valaki olyan hülye, hogy azzal dicsekszik, a főnök macáját fogdosta valamikor, az nem lesz hosszú életű a vállalatnál. Érdekes, hogy amíg Rózsival éltem, nem voltam magányos. És nemcsak miatta. Akkor még számtalan kapcsolatunk volt. De a válás után mindenki eltűnt. A házaspárok kerülni kezdtek, mint valami pestisest. Gondolom az asszonyok keze volt a dologban. Ők nyilván a feleségem pártjára álltak és hát az sem lehetett ajánlólevél a számomra, hogy egyedül, függetlenül mutatkozzam a házaspárok között. Hogyisne, hogy még a végén valamelyik férj is kedvet kapjon újra a legényélethez.
Ez a Rózsi nagyon sokáig fájt. Még manapság is úgy vagyok vele, hogy néha felmentést adok neki, máskor a pokolba kívánom. Úgy kezdődött minden, hogy biztos voltam benne, ez tényleg sírig fog tartani. Imádtuk egymást és fantasztikus volt a szex is. Sose felejtem el, még csak jártunk, kéz a kézben andalogtunk a folyóparton. Ha vele voltam, mindig éreztem egyfajta nyomást a mellkasom táján. Nem fájdalom volt ez, hanem valamiféle izgalom, a felfokozott vágy, hogy birtokba vegyem, hogy próbáljak betelni vele. De tudtam, hogy ez képtelenség. Maradt a vágy, az állandó lobogás és a megmagyarázhatatlan eufórikus izgalom, hogy együtt vagyunk. Rózsi is fülig szerelmes lehetett, emlékszem rám nézett azokkal a nagy boci szemeivel és ártatlanul megkérdezte: - Mondd Zolikám, fogunk mi valaha is veszekedni? Mert én nem hiszem. Nem is tudok elképzelni semmit, olyan frankón egyetértünk mindenben.
Én jó pár évvel idősebb voltam nála, próbáltam is játszani a nagy szobatudóst. – Hát, nézd édesem - krákogtam egyet – biztosan fogunk veszekedni valamin, mert sajnos így mennek a dolgok. Szerintem az anyagiakon- tettem hozzá, és mintha a próféta szólt volna belőlem.
Eltelt pár év, mire bevált a jóslatom. Akkor már nem repkedtek a pillangók a gyomromban, ha együtt voltunk, de azért még nagyon fontos volt nekem.
Mert a nő biztonságra törekszik- tartja a mondás, és én ezzel adós maradtam. Váltogattam a munkahelyeimet abban az időben, volt úgy, hogy hónapokig nem is dolgoztam. Már nem lehetett mindent a körülményekre fogni. Ha valaki alaposan megvizsgálta volna a helyzetemet, biztosan kimondja az ítéletet, hogy nem vagyok jó semmire. Rózsi persze észrevette, hogy ki mellé kötötte az életét. A nőknek orruk van az ilyesmihez. Nem kezdett el bíztatni, hogy ne búsulj apukám, majd rendbe jönnek a dolgok, hanem szép csendesen összeszedett magának egy ürgét, aki ha nem is volt egy férfiszépség, de a bukszája sosem volt üres. Nagyon keserű volt látni, hogy kiszáll a kapcsolatból. De nem éreztem erőt magamban ahhoz, hogy változtatni tudjak bármin is. Úgy jött a magány, mint egy hirtelen őszi lehűlés. Állandóan fáztam, és esténként egy nagy pokrócba burkolózva dideregtem az önsajnálattól.
Nem voltam soha vallásos, de akkoriban párszor betértem a templomba. Nem is a misékre, inkább csak azért, hogy üldögéljek ott egyedül és érezzem, ahogy eltölt az áhítat. De csak alkalmi megnyugvást találtam, igazából nem tudtam a hitbe sem kapaszkodni. Nem voltam hívő, mert akkor hinnem kellett volna, hogy érek valamit. Legalább annyit, hogy az égiek rám is figyeljenek. De tisztában voltam azzal, hogy nem érek semmit. Úgy éreztem magam, mint egy bukott diák, akire neheztel az égi tanítómester. És különben is, neki annyi dolga van. Milyen súlya lehet az én nyavalygásomnak a világ bajaihoz képest?! És még valami zavart nagyon. Nem tartottam egyenes dolognak akkor keresni az Istent, amikor bajban vagyok. Zuhanó repülőn nagyon kevés az ateista –tartja a mondás és én nem akartam ilyen botcsinálta hívő lenni. Segítsen az Úr inkább azoknak, akik szó szerint éheznek és nyomorognak. Én csak magányos vagyok, szegény ugyan, de nem koldus, és ez nagyon más kategória.
Maradt tehát az egyedüllét és így előfordul, hogy napokig nem szólok senkihez. Valaki azt tanácsolta, hogy vegyek egy kutyát. Biztos jól mutatnánk az esti sétákon, ahogy a blöki ott vonulna mellettem a pórázon. De le kell mondanom erről a luxusról. Kiszámított fillérekből élek, ebbe nem fér bele egy ilyen költséges hobbi. Mert biztos nem tudnám nézni tétlenül, ha szegény jószágnak valami baja esne. Arra meg nincs pénzem, hogy az állatorvosokat tömjem. A kutyakaja sem olcsó mulatság. Valaki azt mondta, hogy a kutyának nem kell feltétlenül speciális kaját venni, eheti az ételmaradékot is. De rájöttem, hogy én nem szoktam meghagyni semmit. Már nem állok úgy, hogy pocsékoljam az ételt. Igaz, azelőtt is megbecsültem azt, ami az asztalra került. Erre még a szüleim tanítottak. Le kell mondanom az állattartásról, mert ez is egy adózási forma. Nagyon jól tudják odafenn, hány ember reménykedik abban, hogy a háziállat váltja meg az életét. Így hát fizessenek a boldogságért.
Egyszer-kétszer elővettem a piát is, ha már nagyon kezdett sűrűsödni az egyedüllét körülöttem. De nem volt jó döntés. A másnapossággal járó fejfájás súlyos ár volt azért a pár órás mámorért. A részegség után mindig vad álmaim voltak. Olyankor egy törékeny világba csöppentem, ijesztő figurák közé, elfelejtettnek hitt emlékképeket kavart fel a bódulat. Tudtam, hogy a pohár emelgetése nem lehet megoldás a problémámra. ( Zoltán kimegy a konyha felé, egy lábossal tér vissza, amiből kanalazni kezdi az ételt) Valami nagyokostól azt hallottam, hogy mi férfiak azért sírunk a magánytól, mert nincs, aki főzzön ránk. Hogy nem akarunk mást egy kapcsolattól, csak a meleg ételt, a terített asztalt. Hát ez is egy baromság! Miért, aki tud főzni, és megterít magának az ebédhez, az már nem magányos? Többről van itt szó, jóval többről! Nem az ételről, és nem az ágyról. Tartozni kell valakihez! Mert nem arra születtünk, hogy magányosan kóvályogjunk a világban.
Korábban még eljárogattam a moziba, de ma már ahhoz sincs kedvem. Régen, fiatal koromban nagyon élveztem a mozizás hangulatát. A sötét nézőtér védettséget jelentett a külvilág bajai ellen. Nem kellett megfelelni senkinek, nem kellett viselkedni, harcolni, tülekedni, csak ülni és rácsodálkozni mások életére. De ma már ez is másképp van. Átalakult ez is, mint a tévé. Azelőtt egy vagy két adás volt és mindenki ugyanazt a műsort nézte, és ha moziba mentünk, mindenki ugyanarra filmre ült be. Ma meg tévécsatornák százai, a mozikban meg többtucat film közt lehet válogatni. Már nincs meg az a nagy közösségi élmény. Már nem lehet beszédtéma, hogy mit láttunk előző este a tévében. Mert lehet, hogy csak mi láttuk. A moziban pedig? Kiöntött üdítők és elszórt pattogatott kukoricás zacskók mindenütt, film közben meg a felvillanó fények a nézőtéren, mert mindenki használja a mobilját. A teremben meg olyan a hangerő, mintha mindenki süket lenne. De ha így folytatják, hát azok is leszünk. A vászonról meg a mai sztárok vigyorognak ránk, kissé lenézően. Tehetik, mert sokan már 20 millió dolcsit kaszálnak egy film után. Igaz, közben meg panaszkodnak, hogy nincs semmi magánéletük a fotósok miatt. Hát, megpróbálhatják az én életemet. Engem aztán nem követ senki. Kíváncsi lennék, meddig bírnák ki, hogy ne jelenjen meg egy kép se róluk a pletykalapokban. A magányt sajnos nem lehet elűzni a mozival sem. Hogy is mondta a költő:
Micsoda szégyen egyedül moziba járni,
Se barátod, se asszonyod se nőd,
A film mindig csak villanásnyi,
És mennyit kell várni a kezdés előtt,
Egyedül majszolod az olcsó tésztát
És mintha mindenki újjal mutogatna és nézne rád.
Na igen ez a költő magányossága, a hatvanas évek tájáról, amikor még perecet árultak a szünetben, a híradó után. A jelek szerint nem én vagyok az első, aki átélte már ezt.
Ja igaz, volt rá példa, hogy valaki meg akart ismerkedni velem. Összefutottam az egyik szomszéddal a levélszekrényeknél. Magas, kissé hajlott hátú férfi, elsőre nem is volt szimpatikus, de olyan kedvesen érdeklődött: - Mi újság szomszéd? Megint számlák, ugye? – nézett a kezemben tartott borítékokra. Ő is fejcsóválva vette magához a postáját. A liftben rákezdte: - Iszonyatos drágaság van manapság! Ha az ember nem elég talpraesett, hát, megnézheti magát. Jaj, még be sem mutatkoztam. Tamás vagyok, itt lakom a tízediken, láttam már magát jó néhányszor, ugye maga a tizenkettediken lakik? De miért nem tegeződünk, én vagyok az idősebb, szervusz.
Bemutatkoztam én is, szó szót követett, nem szállt ki a tízediken, feljött az én emeletemre. Tudtam, udvariatlanság lenne, ha nem hívom be hozzám, de annyira nem szívesen mutogatom a kéglimet, hogy valami sürgős programra hivatkozva leráztam. Persze később sor került arra, hogy feljöjjön hozzám. Én még gyanakodtam, hogy ez talán tőlem akar valamit, de aztán kiderült, hogy nős és az is nagyon hamar, hogy odavan a nőkért. Párszor felugrott hozzám, érdekes, ő sosem hívott vissza. Arra hivatkozott, hogy a neje éjszakás nővér és nappal általában alszik, nem lenne jó zavarni. Így aztán feljárogatott hozzám. Engem egy kicsit feszélyezett a gőzhenger stílusa, de megpróbáltam elfogadni. Az is furcsa volt, hogy örökké jópofáskodni akart. Sokszor nagyon erőltettetnek tűnt a humora. Egyszer beállított azzal: - Képzeld, tegnap néztem a tévét, és közben egy százas szöggel piszkáltam a fülem. Hirtelen elment a hang. Jó mi?! He, he… Mi van, nem érted? – nézett rám megütközve, mert nem nevettem. – Hogyhogy elment a hang?! – kérdeztem fapofával, attól te még a másik füleddel hallhattad a tévét?- Na, neked sem érdemes viccet mesélni, - legyintett csalódottan.
Tán kéthetes volt az ismeretség, amikor kölcsönkért egy jelentéktelen összeget. Annyira nem volt számottevő a kérése, hogy gondolkodás nélkül a tárcámért nyúltam és átadtam neki a pénzt. Másnap hozta is vissza, ahogy ígérte. Alig telt el pár nap, újra kölcsönkért. Megint adtam neki. Hozta is a tartozását a megígért időre. Nem is nagyon értettem, hogy minek kellenek valakinek ilyen kisebb összegek, de mindig tudott szolgálni valami kézzelfogható magyarázattal. A gyereknek az iskolában kell befizetni valamit, nincs otthon készpénz. A sarki üzletben szeretne vásárolni, ott nem bíbelődnek a hitelkártyával. Szóval rendszeresen adogattam a kölcsönöket, ő meg becsülettel hozogatta vissza a tartozását. Közben a kapcsolatunk nem sokat haladt előre. Tíz-húsz perc után mindig rohannia kellett valahová. A viccekkel sem hagyott fel: - Mondd öregem, mit szólt a feleséged, hogy olyan későn mentél haza tegnap este? – Á, semmit, azt a két fogamat meg úgyis ki akartam húzatni.
Aztán egy napon beállított azzal, hogy fantasztikus ajánlata van. Egy idős férfi megválik a család féltett kincsétől, egy francia festő rézkarcától, Potom áron hozzá lehetne jutni a képhez. De neki most momentán nincs pénze, mert befektette valamibe. Egy valódi Degasz kép- mondta, szinte áhítattal, én pedig megütköztem azon, hogy miféle vásárló az olyan, aki még ki sem tudja mondani rendesen a festő nevét. Mi még úgy tanultuk, hogy Döga – akartam válaszolni, de inkább hallgattam. De hogy milyen véletlenek vannak! Pont előző este láttam egy vígjátékot a tévében, ahol a főhős azzal szélhámoskodott, hogy először kisebb kölcsönöket kért, amit rendre megadott, aztán, amikor már megbíztak benne, akkor a nagyobb összeggel meg jól lelépett. Hát mondtam a szomszédnak, hogy sajnos nem tudok segíteni, mert minden pénzemet kölcsönkérte egy kollégám. Megütközve nézett rám: - És te csak úgy kölcsönadsz nagyobb összegeket, fűnek-fának? - De hirtelen észbe kapott: – És mikor adja vissza? – próbálkozott reménykedve. - Hát, beletelik néhány hónapba, az biztos. – hűtöttem le a bizakodását. - Addig meg úgyis vevőre talál az a „Degasz”. – tettem hozzá. – És, és nem tudnál valahonnan pénzt szerezni? Felvehetnél pénzt a Visa kártyádra például. Neked is megérné, ha áldoznál erre az ügyre egy kicsit! Eladnánk a képet, megfeleznénk a hasznot. - Az a helyzet, hogy nem vagyok jó a bankoknál. Nincs hitelem. – tártam szét a karom. – Aha, értem! – sóhajtotta. Alig telt el egy perc, már ajtón kívül volt. Sosem jött át többé. Aztán a házból is kiköltöztek, az éjszaka leple alatt. Később megtudtam, hogy fűnek –fának tartoztak. A neje persze nem volt éjszakás nővér, kamu volt az egész, de hát ez is a kitervelt csibészkedés része volt. Hát így jártam a kedves szomszéddal.
Aztán megpróbálkoztam újsághirdetéssel is. Mit mondjak, ott se volt túl nagy sikerem. Mert nem hazudtam, őszintén megírtam, hogy nem keresek valami fényesen, vagyonom sincs, és csak egy öreg kocsira telik. Mindössze két választ kaptam, mert úgy látszik, mindenki csak a pénzes pasikra akar hajtani. Ebből is csak egy randi jött össze. Ültem a presszóban, mint egy hülye, kiöltözve, befésülve, kezemben egy szál rózsával, mert az volt az ismertető jel. Vártam, vártam a mások által csinosnak mondott, jól szituált, dekoratív hölgy megjelenését. Ja, meg hogy diszkrét és szellemes - ez is benne volt a válaszában. Aztán, amikor már húsz perc várakozás után, elmenni készültem, beviharzott egy, egy bálna, vagy nem is bálna, inkább víziló, mert annak vannak olyan sárgás lapát fogai. Na, mindegy, egy vízi szörny volt, az biztos és még neki állt feljebb, abban a kis testhez feszülő santung kosztümjében. – Nézze, kedves barátom – mondta leereszkedően- én nem azért válaszoltam magának, mert magányos vagyok. Nagy tévedés. Én annyi férfit kaphatnék, amennyit csak akarok. Csak nézzen rám. Én a férfiakban az anyagot látom. Úristen, miről beszél ez? –gondoltam rémülten. Milyen anyagot? Ki ez? Valami húsfeldolgozó? – Én kérem, - folytatta a spiné, - én arra készülök, hogy megírom az emlékirataimat és karaktereket gyűjtök. Maga ugyan nem számít egy izgalmas figurának, de azért bekerülhetne a gyűjteménybe. Ekkor elővett egy kismagnót és elkezdett rajta babrálni. Kigyulladt felül egy kis piros lámpa. – Mikrofonpróba, egy, kettő, három… Helyszín: Starbukk kávézó, -mondja - délután öt óra, augusztus negyedike. Riportalany a „Jobb együtt” jeligével hirdető, átlagos külsejű koros férfi, egyszerű, igénytelen öltözetben. Első kérdésem, mikor volt párkapcsolata legutóbb, illetve, fogalmazzunk kertelés nélkül, mikor volt utoljára nővel?
Elvörösödtem, elfutott a méreg, jött, hogy jól szájon vágom ezt a dögöt. Már rándult a kezem, de aztán erőt vettem magamon. Felugrottam, az asztalra dobtam a kávém árát és kirohantam a presszóból. Elmenekültem, mert majd meghaltam a szégyentől, hogy egy ilyen nő mellett kellett üldögélnem. Hát ez egy kretén, egy szörnyeteg, egy aberrált boszorkány! És mások még azt hihetik, hogy összetartozunk, ha itt üldögélek vele! Hogy nézett ki, te magasságos ég! De az volt a röhej, hogy még ennek sem kellettem. Úgy látszik, rám van írva, hogy egy jelentéktelen, unalmas csóró vagyok. Én meg fiatal, csinos, dekoratív nőkről álmodom. Mert az álmok nem tudnak velünk öregedni. Hát bűn az, hogy nem tudok átállni? Persze a világnak az lenne a természetes, ha elfogadnám a koromat, az anyagi helyzetemet, meg a külsőmet és nem ugrálnék. Ha az emberek meglátnak egy púpost egy másik púpossal, vagy egy törpét egy másik törpével, akkor elégedetten bólogatnak, hogy ezek milyen szépen egymásra találtak. Egy frászt! Az igazság meg az: Ha púpos vagy, akkor a púposok közt kell keresned a párod. Hát én erre sajnos nem vagyok képes. Én nem tudok megbékélni a helyzetemmel és beállni a sorba. Nem tudom még feladni! Valahogy így jutottam el odáig, hogy szerelmet fogok vásárolni magamnak. Egy fiatal nő szerelmét. Azaz, dehogy szerelmet, csak egy nőt. Egy fiatal, csinos nőt. Aki pénzért mindenre kapható. Persze annyiért, amennyit én megengedhetek magamnak! Szóval csak egy alkalomról lehet szó. Nem akartam csapdába esni valami rafinált szex-hirdetéssel. Á, ismerem ezeket! Az újságban úgy néz ki, mit egy bombázó, de ha becsöngetsz hozzá, akkor egy éltes mosónő nyit ajtót. Hát akkor inkább az utca, ahol azonnal szemügyre vehetem az árút. Elég sokat foglalkozott vele az újság, így egyből tudtam, hogy hol kell keresnem a rossz lányokat. Hát, mi tagadás, eléggé lepukkadt környékre keveredtem. De a hír igaznak bizonyult. Kurvákban nem volt hiány. Tele volt velük a járda. Na ez aztán egy színes világ! Rövid sortok, lovaglócsizmák, falatnyi szoknyák, köldökig érő dekoltázsok. És persze még azokon is, akiknek inkább lópokróccal kéne eltakarni a bájaikat. De azért akadt ott jó néhány szemrevaló teremtés. Nem is értettem, hogy juthat el addig egy jóarcú, fiatal lány, hogy az utcán árulja magát. De nem volt idő filozofálgatásra. Mentem a lányok sorfala közt, ők meg persze rögtön rákezdték: - Nagyon sietsz apuskám? – Mennyi nálad az idő drága? – Hova rohansz szépfiú? – Nincs egy kis tüzed szivi? Én meg csak vonultam, torkomban dobogó szívvel. Elhatároztam, hogy eljutok az utca végéig, hogy szemügyre vegyem a teljes választékot. Nem sokkal a sarok előtt álldogált egy magas szőke fiatal lány, olyan rövid szoknyában, hogy kilátszottak a harisnyatartó pántjai. Megálltam előtte. A lány, amikor meglátta, hogy ő a kiválasztott, diadalmas pillantást lövellt a társai felé. Majd megfordult, intett, hogy kövessem. Végig előttem ment, egy kívülálló nem is sejthette volna, hogy közünk van egymáshoz. Ez bizonyára valami taktika – vélekedtem. Végül megálltunk egy kapualjban, itt szembefordult velem és gépiesen elsorolta az árait. Hogy mit lehet kapni és mennyiért. Olyan természetességgel, mint mikor egy pincér az étterem választékát ismerteti a kedves vendéggel. Rábólintottam a közölt összegre. Valójában többre számítottam. Nem lehetett alku tárgya az, hogy asszonyi testet vásárolhatok. A lány elindult előttem, én meg dobogó szívvel követtem. Pár lépés után rányitott egy ajtóra, kissé csalódottan visszafordult: - Várni kell. Még vannak odabenn. – közölte. A falhoz támaszkodva egykedvűen rágógumizott. Próbáltam beszélgetést kezdeményezni: - Hogy hívnak? – Bernadett - felelte félvállról. Hát, mindent jobban el tudtam volna képzelni, mint azt, hogy ezek között a mocskos falak között valakit Bernadettnek hívjanak, de aztán rájöttem, hogy ez biztosan afféle művésznév. Ő természetesen nem volt kíváncsi az én nevemre. Olyan érdektelenül állt ott, mintha a buszmegállóban várakozna. Végre nyílt az ajtó, vörös parókás nő lépett ki rajta, mögötte egy nagydarab férfi, menet közben fésülködve. Mozdulataiból áradt a magabiztosság és az önteltség. Rögtön összegeztem magamban, hogy ezt az embertípust utáltam az iskolában, a katonaságnál, a villamoson, a munkahelyeimen, mindenütt. Lám, milyen lazasággal viccelődik a lányokkal, miközben nekem lenyelhetetlen gombócok képződnek a torkomban. Átléptük a küszöböt és egy apró kis konyhába jutottunk. Amint megszokta a szemem a félhomályt, ijedten láttam a csöppnyi helyiségben uralkodó koszt és rendetlenséget. A szedett-vedett berendezést egy rozoga heverő uralta. A lány rutinos mozdulattal fordított egyet a pléden. Én még az ajtóban álltam, és rémülten konstatáltam, hogy a szomszéd szobából áthallatszik a televízió. Gumikerekek surrogása, fékcsikorgás, lövöldözés, sziréna. Kiabálás, hangzavar, újabb lövések, éles sikoly, csörömpölés, dudaszó. Valami krimit adtak. Hát nem éppen hangulatteremtő effektusok, egy légyotthoz az biztos. Aztán meg egy bájolgó gyerekhang: - Én odavagyok a kenhető sajtkrémért. De az aput is kenyérre lehet kenni, ha ilyet vesz az anyu a Central üzletközpontban. És sorra a többi reklám. Közben a lány elém lépett és várakozón kinyújtotta a tenyerét. Zavartan kotorászni kezdtem a zsebemben, majd egyenként leszámoltam a bankjegyeket. A lány egy bűvész gyorsaságával tüntette el a táskájában a pénzt, majd benyitott a szobába. Gondolom, leadta a házigazdának az őket illető részt. Pár percet töltött a másik helyiségben, áthallatszott gondtalan beszélgetése a háziakkal. Amikor visszajött, rám nézett és szinte szemrehányóan kérdezte: - Te még le sem vetkőztél?! Hát mindenhez nagyobb kedvem lett volna, mint ahhoz, hogy megváljak a ruháimtól. Úgy éreztem, hogy meztelenül még a maradék bátorságom is elillan. Kínos lassúsággal kezdtem gombolni az ingemet. A lány közben a táskájában kotorászott és valamilyen tubust meg egy óvszert tett az asztalra. Kezdtem úgy érezni magam, mint egy orvosi rendelőben. A nő pillanatok alatt megvált felsőruháitól, majd kilépett a magas sarkú szandáljából is. Csalódottan állapítottam meg, hogy a formás lábak hétköznapi végtagokká egyszerűsödtek a cipő levétele után. De a női test közelsége megbabonázott. Amíg a lány a melltartó csatjával bajlódott, kinyújtottam a kezem és bátortalanul megsimogattam a csípőjét. A mozdulat áramütésként hatott a nőre. Arrébb szökkent, amennyire a szűk tér engedte és nyersen felmordult: - Ne tapizzon! Nincs benne az árban!
Bénultan vettem tudomásul, hogy nincsenek jogaim a pénzemért. Haragot és undort éreztem. Közben a nő már meztelenre vetkőzött, megállt előttem és dirigálni kezdett: – Gyere ide, vedd fel ezt! Na mi lesz, siess már, mindjárt lejár az időd! Megrázkódtam, mint aki bódulatból ébred:- Na nem! Ebből nem kérek! – hátrább léptem és elkezdtem gombolni az ingemet. A lány egykedvűen vállat vont, majd észbe kapott: - A pénz nem jár vissza, mert ugye itt voltam és addig is jöhetett volna valaki, és nem az én hibám, szóval… Közbevágtam: - Nem érdekel a pénz! – Sietve elindultam az ajtó felé. Annyira a számon volt, hogy most megmondom, hogy így nem lehet, nem szabad, és hogy majd jól megmondom a magamét, hogy mire költse a pénzt. Hogy vegyen új plédet, vagy tisztítószereket,vagy egy illemtankönyvet, esetleg üljön be egy moziba ahol láthat olyan nőket, akik valamit nyújtanak is a kuncsaft pénzéért. De nem volt erőm megszólalni. Megszégyenülten baktattam a kapu alatt, közben eszembe jutott ez előző vendég öntelt vigyora. Ettől csak még nyomorultabbnak éreztem magam. Sietve magam mögött hagytam a lányokkal teli utcát, még később sem voltam képes lassítani.
Otthon meg a történteket idéztem, kínzó aprólékossággal. Már nem volt bennem vágy, csak a tehetetlenség és a fájdalom. Már nem is bántam az elszalasztott lehetőséget. Minden illúziót lerombolt bennem az a néhány perc. Arra a nőre sem tudtam többé úgy gondolni, mint akit megkívánhat az ember. Képzeletem újra felidézte a meztelenségét, de már határozottan emlékeztem egy kékeszöld foltra a hátán, ami biztos ütésnyom lehetett.
El akartam terelni a figyelmemet a történtekről, kotorászni kezdtem az újságok között. Ugyanezek a hetilapok hevertek itt, akkor is. Akad itt néhány színes magazin, amikben szinte kérkednek azzal, hogy milyen gazdagok a filmsztárok meg az énekesek. Na, ez az, amitől átkozottul dühös tudok lenni. Hogy valaki milliókat keres és gondtalanul él csupán attól, hogy a hangszálai különbek, mint a nagy átlagé. De miért van ez a különbség az emberek között? Mert arról még nem hallottam, hogy egyik madár szebben fütyörészik, mint a másik. Miért nem lehet minden emberi lénynek egyformán csodás énekhangja?! Az lenne ám a szép! És akkor mindjárt nem kéne milliókat kifizetni ezeknek a sztárocskáknak.
Amúgy ezek az újságok másra se jók, csak hogy dühítsék az embert. Tessék! Kinyitom, és tessék! Sziporkázó színek, fény, pompa, gazdagság, fiatalság. Mármint a reklámokon. Hát igen, így kell élni! – bíztatnak minden oldalon. Aki meg nem tartozik közéjük, az meg ámuldozzon és sóvárogjon. De én nem tudtam belenyugodni abba, hogy az én helyem már ki van jelölve a rangsorban. Változtatni akartam minden áron! De hogyan? Örökölni nem fogok, az biztos. Az én őseim nem halmoztak fel vagyonokat. Olvastam, hogy egy orosz milliomos árvagyerekként kezdte, de valaki felkarolta és bejutatta az olajbusinessbe. De én már az árvaságról is lecsúsztam. És a lottóban sem bízhatom. Igaz, jó sokáig vakon reménykedtem, de aztán egy példa kijózanított. Azt írták valahol, hogy annyi a nyerési esélyem, mintha az Egyenlítő minden méterén ülne egy személy, és éppen hozzám lépne oda egy jó tündér, hogy én vagyok a kiválasztott. Akkoriban láttam a tévében egy filmet, az űrből mutatták a Földet. Baromi nagynak tűnt. Túl nagynak ahhoz, hogy észrevegyen az a tündér. De mi van, ha nem a lottó, hanem mondjuk a játéktermek? Nagyon naiv kéne legyek ahhoz, hogy elhiggyem, azok a masinák értünk vannak. Elég szörnyűséget lehet olvasni azokról a szerencsétlenekről, akik mindenüket elvesztették az ilyen helyeken.
És már nem csinálok pénzt abból sem, hogy majd feltalálok valamit. Szerintem, a sikeres feltalálók és tudósok mind nős emberek. Mert kell a családi háttér, a biztonság tudata, hogy egy asszony tartja rendben a dolgainkat, amíg mi a laborban kísérletezünk. Nős volt Einstein is. Meg a Rubik is. Meg a Szentgyörgyi Albert is. Neki se lenne Nobel díja, ha történetesen egyedül élt volna akkor. Azt olvastam róla, hogy egyik nap paprikát is tálalt a reggelijéhez a felesége, de nem volt kedve megenni. Az asszony meg dorgálni kezdte: - Mi van Albert, ott hagyod azt a finom paprikát?! - Á, dehogy szívem, csak gondoltam megvizsgálom egy kicsit a laborban. – mentegetőzött az öreg. A laborban meg eszébe jutott a dolog és elkezdett vacakolni azzal a paprikával, egészen addig, amíg rájött, hogy C vitamint tartalmaz. Na, hát így lehet összehozni egy Nobel díjat.
Szóval ugrott a feltalálás. De nem leszek már híres sportoló sem. Igaz, arra nem is igen vágytam soha. Olyan természetellenesek ezek a világrekordok. Kitenyésztett izomkolosszusok versengenek olyan körülmények között, aminek semmi köze sincs a valósághoz. Mostanában azé a világcsúcs, aki olyan doppingot használ, amit még nem tudnak kimutatni. Hol van itt a mozgás öröme, az egészséges élet, a játék, a szórakozás?! Ez is üzlet lett, mint minden más a világon.
Nézzük, mi maradt még, mert ezekről mind lecsúsztam. De még arról is, hogy szélhámos legyek az ingatlanpiacon, vagy minden hájjal megkent tőzsdeügynök, vagy akár szeszcsempész. Ha jól meggondolom, semmiben sem vagyok különb az átlagnál. De ettől még élhet bennem a vágy egy átlagosnál jobb életre. Azt tudtam, hogy pénzhez kell jutnom, ha jobb körülményeket szeretnék és persze valakit, aki lehet, hogy a pénzemért szeret, de megbecsüli a szerencséjét mellettem. És akkor nem kell többet megfürdenem a mocsokban és a megaláztatásban, mert a pénz majd megad mindent, amire vágyom. Pénzt kell szereznem, hogy megkaphassak mindent, amitől eddig megfosztott a sorsom.
Az elhatározás úgy nőtt bennem, mint egy rákos daganat. Bankot fogok rabolni! Igen, bankot, mert egész egyszerűen nincs más módja annak, hogy elérjem a célom.
Választásom egy kis, mellékutcai fiókra esett. Néhányszor jártam már ott, tudtam, hogy elég tisztességes forgalmat csinálnak. Volt ott ugyan egy idős biztonsági őr, de már az első pár napban kifigyeltem, hogy eltűnik ebédidőben és annyira lazán veszik a dolgokat, hogy akkor nem helyettesíti senki. De nemcsak ennyiből állt az előkészületem. Hetekig terveztem minden apró részletet. Az utóbbi napokban órákat töltöttem a bank megfigyelésével. Elsősorban a menekülés módozatait tanulmányoztam. Néha már úgy volt, hogy feladom, mert elbizonytalanodtam, hogy képes vagyok-e mindezt véghezvinni egyedül? Mert a gengszter filmekben például ott várja a bankrablót a sofőr az utcán, járó motorral. Én hogy oldjam ezt meg egyedül? Nem szaladhatok kilométereket, a pénzeszsákkal a nyakamban és abban sem bízhatom, hogy az üldözőim megvárják, amíg kocsiba szállok. Végül, egy kapualj jelentette a megoldást. Két háznyira a banktól egy irodaépületet találtam. A hatalmas üvegajtót nem zárták be az irodák és orvosi rendelők forgalma miatt. Ha itt átvágok, és lejutok az alagsorba, akkor a másik utcában már beszállhatok az ott parkoló kocsimba. Csak azt kell megoldani, hogy ne merjenek követni azonnal. És ne tudják megnyomni a riasztót. De ezt a gondot is megoldottam. Egy távirányító-szerű műszert fogok tartani a kezemben és azt állítom a személyzetnek, hogy robbanószer van a kijáratnál és felrobbantom az épületet, ha követni próbálnak. Ha azonnal sakkban tudom tartani őket és felteszik a kezüket, akkor nem tudják riasztani a rendőrséget. Ki kell parancsolnom őket a pult mögül, mert egy ilyen gombot lábbal is meg lehet nyomni. Ja, és elhitetnem velük, hogy nem vagyok egyedül. Elég sok krimit láttam ahhoz, hogy tudjam, miként mennek a dolgok. Végig lehet csinálni! Sikerülnie kell! Valahol azt olvastam, hogy minden ember életében jelentkezik egyszer a nagy lehetőség. Hol volt eddig az enyém?! Sikerülnie kell! De vártam valami jelre, valami bíztatásra. Aztán egész véletlenül a horoszkóp rovatnál nyitottam ki az újságot. ( keresgél az újságok között, majd kinyitja az egyiket és rábök az adott cikkre) Tessék: Halak Február 19 - Március 2O-ig. Tehát: Neked nincs szükséged arra, hogy elutazzál, a szerencséd házhoz jön. Összpontosíts arra a lehetőségre, ami jelentkezik az életedben. Most kell esélyt adnod a boldogságnak. Ne zárkózz el az új dolgoktól. Kifejezetten jó passzban vagy, a Vénusz belépett a csillagővedbe, Kedvező alkalom ez a nagyobb vállalkozásokhoz. Új fényt kaphat egy régi, elfelejtettnek hitt álom. Szerencseszámaid: 1 7 9 47 55 62 Nyerő napod a héten: csütörtök. És mennyi a házszáma a banknak, na mennyi? Pontosan 55
Azt már tudtam a korábbi megfigyeléseimből, hogy elsején szépen hozogatják a kuncsaftok a befizetni valókat. Egyes! Itt a másik szerencseszám! Csütörtökre esik elseje. Kívánhatok ennél több kedvező jelet?!
Ja és még pisztolyt kellett szereznem. Persze nem akartam embert ölni, de a nyomaték kedvéért csak elő kell vennem egy stukkert, egy távirányítóval nem elég hadonászni. Szerencsére a bolhapiacon ráakadtam egy öreg fazonra, aki nem sokat kérdezősködött. Otthon mertem csak alaposabban szemügyre venni ezt a szerzeményt. (előveszi a pisztolyt, nézegeti, majd az asztalra teszi) Elég kimustrált jószág volt, de némi fényesítés után igen tekintélyes darabnak tűnt. Ki se mertem próbálni, nagyon bíztam benne, hogy nem kell elsütni.
De hogyan álcázzam magam? Pár métert az utcán is mennem kell, nem ölthetek farsangi álarcot, mint ahogy azt néhány filmben láttam. Maradt egy nagy puha filckalap (apai örökség) (Felteszi a kalapot) meg egy sötét napszemüveg (még az asszony hagyta itt) (Felveszi a napszemüveget)– szerencsére derűs időt jósoltak aznapra.
( Nézegeti magát a borotválkozó tükörben, majd hirtelen elkiáltja magát) - Fel a kezekkel! Mindenki el a pulttól! Gyerünk kifelé, feltartott kezekkel! Na, mi lesz, ne várják meg, hogy szitává lőjek mindenkit! Egy-kettő! Feküdjenek le és ne mozduljanak, megértették?! Ha együttműködnek velem, nem lesz semmi baj! Ne várják meg, hogy bejöjjön a társam, az nem ilyen vajszívű. Maga! Igen maga! Álljon fel! Feltartott kezekkel induljon a széfig! Nyomás! A többiek a földön! Ha okoskodnak, levegőbe repítem az egész kócerájt, megértették?! Na gyerünk! Dobálja a kötegeket ebbe a táskába!
Eljött a nap, elindultam hát arra az útra, amelyről úgy ítéltem, hogy életem legfontosabb eseménye lesz. Megérkeztem a környékre, minden nyugodtnak tűnt. Kiszálltam a kocsiból, rajtam a ballonkabát, alatta a sportszatyor a pénznek. Ha ezt megtömik, éltem végéig nem lesz több gondom - bíztattam magam. De kezdett birtokba venni az idegesség. Nem láttam semmi zavaró körülményt, semmi hivatkozási alapom nem lett volna arra, hogy lefújjam az akciót, a bizonyosság, hogy véghez kell vinnem, valósággal megdermesztett. Tudtam, nem körözhetek tovább a bank körül, be kell nyitnom. Remegő kézzel toltam előre az üvegajtót. A helyiségben lopva körbepillantottam, majd elvonultam a sarokba, egy csekk kitöltését mímelve. ( Eljátssza az egész eseményt) Csak három alkalmazott volt a pultok mögött, az előzetes megfigyelésekből tudtam, hogy senki sincs hátul. Egy idős házaspár álldogált az egyik üvegablaknál, ráérősen beszélgettek a pénztárossal. Először azt gondoltam, megvárom, míg távoznak, de aztán eszembe jutott, hogy jobb, ha mások is vannak itt a személyzeten kívül, mert akkor nem merik kockáztatni senki testi épségét.
Tudtam, hogy nem halogathatom tovább. Éreztem, hogy az izzadság végigfolyik a hátamon. Remegő kézzel markolásztam a pisztolyt a zsebemben. Megfordultam, és elkiáltottam magam: - Fel a kezekkel. De nem jött ki hang a torkomon. – Fe… Második próbálkozásom is krákogásba fulladt. A pénztárosnő felemelkedett a helyéről- - Rosszul van? – kérdezte segítőkészen.
- Semmi az egész, mindjárt elmúlik – nyöszörögtem. Nem tudok számot adni róla, hogyan vánszorogtam ki a bankból. Arról sem, hogy hogyan jutottam el a kocsimig és aztán haza. Az egy más világ volt, egy más közeg, ami nagyon idegen lett hirtelen. Aztán itthon a tudat, hogy lebukhattam volna. Igen, biztosan azzal végződött volna. Mert ilyen úton mégsem lehet nyugodt öregséget vásárolni.
Nem ezt ígérték a csillagok! De lehet, hogy igaza van a jóslatnak. Megmenekültem egy rossz lépéstől, tán ezért vagyok ma szerencsés. És különben is, lopott pénzzel csak hamis barátokat lehet szerezni. És azok a nők, akik csak a pénzemért állnának szóba velem, na hiszen! Még a végén megmérgezne valamelyik, hogy hamarabb jusson az örökséghez.
Miért vagyok ilyen szerencsétlen?! Nem ilyen életre készültem! Gyerekként mennyire más volt minden. Hittem a jövőmben, mert anyámék is hittek bennem. Aztán ő elment, elmentek mindketten. A szülőknek mindig fogniuk kéne a gyermekük kezét. A magány akkor kezdődik igazán, ha az ember elveszti a szüleit.
Nem leszek bűnöző. Nem kockáztatom az életem maradék értékeit. Meg kell szokni, bele kell törődni. Milliók élnek így! El kell fogadnom, amit az élet nyújt. Bele kell törődni! Maradt még biztosan valami, amiért érdemes folytatni! Biztosan van valami! Kell, hogy legyen valami!
( Zoltán az ablakhoz lép, kinyitja. Hirtelen elhatározással tornázni kezd. Vad karlengetésekkel vezeti le energiáját. A karmozdulatok lassulnak, szárnycsapásokat kezdenek imitálni. A szín sötétedik, már csak egy fénycsóva világítja meg a karjaival szálló Zoltánt a felerősödő zenében.
- Függöny -