Korunk kiváló dolgozója
Megint sikerült összehozni a reklámszakmának egy újabb mesterművet, amit le is adnak a tévében, szinte félóránként, a többi gyöngyszemmel együtt. Lássuk, mi is ez! Natúr kemény színű, nyers valóságot idéző képkockák közepette felbukkan egy tisztességben megborostásodott középkorú férfi bukósisakban, biciklivel. Hősünk száguldozik a városban, hátán a jellegzetes dobozzal, mert ételfutár a lelkem. A körülmények egyáltalán nem rózsásak, hiszen meg kell küzdenie az utcai sokasággal, a lépcsőmászással, - hátán a bringával, - a nem nyíló kapuval, és mindezt az ormótlan táskával tetézve, amitől leginkább egy génhibás teknősre hasonlít. De a nehézségek ellenére sem mulasztja el, hogy kapcsolatban maradjon gyermekével. A küldetés közepette, mindig, meg-meg állva, mókás fotókat küldözget haza a telefonján. Hol egy bánatos partvisról, vagy a szemétre vetett dobozról és egyéb, figyelemre méltó tárgyakról. A gyermek természetesen epekedve várja e frappáns életjeleket és menten ki is nyomtatja, így leányszobájának falát kibelezett villanyórák, szemétre dobott kacatok színes fotói díszítik a menő sztárok poszterei helyett. E kis reklámetűd lényege a telefontársaság, (juszt sem írom le a nevét) mely szuper szolgáltatásával lehetővé teszi e magas szintű kapcsolattartást a családtagok között.
A papa tehát dolgozik, rohangál a városban, mint egy güzü, hogy több ezer kollégájával együtt kiszolgálja azok igényeit, akik már egy zacskós leves melegítésére sem veszik a fáradságot. Száguldanak tehát a pepperonis pizzával meg a szecsuáni kacsalevessel, hogy az otthon tespedő polgár tovább majszolhassa kedvenceit, a tévét bámulva. Mára már természetes, hogy akár percenként elrobog előttünk egy biciklis vagy rolleres ételfutár, és még jobbik eset, ha előttünk suhan el és nem minket dönt fel a járdán. A közlekedés színfoltjai lettek azok a kézbesítők is, akik rendszám nélküli robogókon, fojtogató bűzt árasztva, fülsiketítő hangerővel repesztenek a forgalomban.
De áldozatuk nem hiába való! Egy teljes korosztály élheti le az életét úgy, hogy azt sem tudja, hogyan kell bekapcsolni a sütőt. Nem kell böngészni a szakácskönyveket, nem kell a zöldségesnél levesbevalót válogatni, sőt, még a gyorsfagyasztott ételekkel sem kell bíbelődni. Csupán egy telefon és máris várhatjuk korunk kengyelfutóját a bankkártyánkat lobogtatva.
Apuka küszködve-sóhajtva, hóban-fagyban teljesíti fontos feladatát, hogy az éhezők asztalára meleg étel jusson. Értékes tagja ő a társadalomnak. Bár nem annyira, mint azok, akik az egészségügyben, a közlekedésben, vagy egyéb nélkülözhetetlen területeken vállalják a késő esti műszakokat. A mi emberünk, e reklám főszereplője, nem az életmentésben jeleskedik. Ő az esti zabálásokat, az éjszakai nassolásokat segíti elő küldetésével. De igenis ő korunk sztahanovistája - legalábbis a telefontársaság szerint.
A gyermek addig otthon, egyedül, illetve a mamával várja haza a családfőt. Emberünk az éjszakai kavarás közepette, mókás fotókkal próbálja elhitetni velünk, - és a családjával, - hogy ez így normális. Ennek a kislánynak ennyi jut esténként a papából. De nemcsak neki! Nem készült statisztika arról, - és nem is fog, - hogy hány gyermek kénytelen nélkülözni az apját az esti órákban. Nincsenek esti mesék, nincsenek közös tévézések, meghitt duruzsolások, ahol meg lehet beszélni a napi gondokat, nem gyarapodhat a gyermek szellemileg a Gazdálkodj Okosan társasjátékon, hogy majd többre vigye a papánál, nem kérdezheti ki apu a leckét, mert ő rendületlenül eteti a várost az esti órákban. Mert apu egy olyan munkakörben gályázik, ami nem is létezett pár évtizeddel korábban. Bár, ha emlékeim nem csalnak, azért akkor sem haltak éhen a polgárok.
A házhoz szállítás természetesen nemcsak magyar jelenség. Átvettük ezt is nyugatról, mint a rock and rollt. Úgy tűnik, a mai társadalmi rendszerek nagyon nem bánják, ha híján vagyunk az önállóságnak. Az is említésre méltó, hogy ezt a szolgáltatást a kispénzűek jóval gyakrabban veszik igénybe, mint a tehetősebbek. Minden ételfutár tanúsíthatja, hogy ha családi házhoz kézbesítenek, akkor nem a főbejáratot kell keresni. Sokkal inkább az alagsori lakásoknál érdemes próbálkozni, mert tuti, hogy a csóró bérlő rendelget vacsorát magának és nem a dúsgazdag háztulajdonos. A szegényebbek bátrabban költenek efféle hívságokra. Tudják, nem érdemes spórolni, mert sosem fogják utolérni a gazdagokat. Bőkezübbek a borravalóval is, sokkal inkább, mint tehetős szomszédaik.
Az sem titok, hogy az ételszállítók közül sokan másodállásban űzik az ipart, külföldön és itthon egyaránt. Pusztán azért, mert a főállás jövedelme nem elég arra, hogy a lánykának színes nyomtatója legyen.
Itt újra szerepet kaphatna a telefontársaság azzal, ha élharcosa lenne a tisztességes fizetéseknek. Ha pedig eljutnánk idáig, akár egy újabb reklámfilm is készülhetne.
Például egy otthon ülő családról, akik a nagyszülőket is áthívják (telefonon) egy jó vacsorára.
Megint sikerült összehozni a reklámszakmának egy újabb mesterművet, amit le is adnak a tévében, szinte félóránként, a többi gyöngyszemmel együtt. Lássuk, mi is ez! Natúr kemény színű, nyers valóságot idéző képkockák közepette felbukkan egy tisztességben megborostásodott középkorú férfi bukósisakban, biciklivel. Hősünk száguldozik a városban, hátán a jellegzetes dobozzal, mert ételfutár a lelkem. A körülmények egyáltalán nem rózsásak, hiszen meg kell küzdenie az utcai sokasággal, a lépcsőmászással, - hátán a bringával, - a nem nyíló kapuval, és mindezt az ormótlan táskával tetézve, amitől leginkább egy génhibás teknősre hasonlít. De a nehézségek ellenére sem mulasztja el, hogy kapcsolatban maradjon gyermekével. A küldetés közepette, mindig, meg-meg állva, mókás fotókat küldözget haza a telefonján. Hol egy bánatos partvisról, vagy a szemétre vetett dobozról és egyéb, figyelemre méltó tárgyakról. A gyermek természetesen epekedve várja e frappáns életjeleket és menten ki is nyomtatja, így leányszobájának falát kibelezett villanyórák, szemétre dobott kacatok színes fotói díszítik a menő sztárok poszterei helyett. E kis reklámetűd lényege a telefontársaság, (juszt sem írom le a nevét) mely szuper szolgáltatásával lehetővé teszi e magas szintű kapcsolattartást a családtagok között.
A papa tehát dolgozik, rohangál a városban, mint egy güzü, hogy több ezer kollégájával együtt kiszolgálja azok igényeit, akik már egy zacskós leves melegítésére sem veszik a fáradságot. Száguldanak tehát a pepperonis pizzával meg a szecsuáni kacsalevessel, hogy az otthon tespedő polgár tovább majszolhassa kedvenceit, a tévét bámulva. Mára már természetes, hogy akár percenként elrobog előttünk egy biciklis vagy rolleres ételfutár, és még jobbik eset, ha előttünk suhan el és nem minket dönt fel a járdán. A közlekedés színfoltjai lettek azok a kézbesítők is, akik rendszám nélküli robogókon, fojtogató bűzt árasztva, fülsiketítő hangerővel repesztenek a forgalomban.
De áldozatuk nem hiába való! Egy teljes korosztály élheti le az életét úgy, hogy azt sem tudja, hogyan kell bekapcsolni a sütőt. Nem kell böngészni a szakácskönyveket, nem kell a zöldségesnél levesbevalót válogatni, sőt, még a gyorsfagyasztott ételekkel sem kell bíbelődni. Csupán egy telefon és máris várhatjuk korunk kengyelfutóját a bankkártyánkat lobogtatva.
Apuka küszködve-sóhajtva, hóban-fagyban teljesíti fontos feladatát, hogy az éhezők asztalára meleg étel jusson. Értékes tagja ő a társadalomnak. Bár nem annyira, mint azok, akik az egészségügyben, a közlekedésben, vagy egyéb nélkülözhetetlen területeken vállalják a késő esti műszakokat. A mi emberünk, e reklám főszereplője, nem az életmentésben jeleskedik. Ő az esti zabálásokat, az éjszakai nassolásokat segíti elő küldetésével. De igenis ő korunk sztahanovistája - legalábbis a telefontársaság szerint.
A gyermek addig otthon, egyedül, illetve a mamával várja haza a családfőt. Emberünk az éjszakai kavarás közepette, mókás fotókkal próbálja elhitetni velünk, - és a családjával, - hogy ez így normális. Ennek a kislánynak ennyi jut esténként a papából. De nemcsak neki! Nem készült statisztika arról, - és nem is fog, - hogy hány gyermek kénytelen nélkülözni az apját az esti órákban. Nincsenek esti mesék, nincsenek közös tévézések, meghitt duruzsolások, ahol meg lehet beszélni a napi gondokat, nem gyarapodhat a gyermek szellemileg a Gazdálkodj Okosan társasjátékon, hogy majd többre vigye a papánál, nem kérdezheti ki apu a leckét, mert ő rendületlenül eteti a várost az esti órákban. Mert apu egy olyan munkakörben gályázik, ami nem is létezett pár évtizeddel korábban. Bár, ha emlékeim nem csalnak, azért akkor sem haltak éhen a polgárok.
A házhoz szállítás természetesen nemcsak magyar jelenség. Átvettük ezt is nyugatról, mint a rock and rollt. Úgy tűnik, a mai társadalmi rendszerek nagyon nem bánják, ha híján vagyunk az önállóságnak. Az is említésre méltó, hogy ezt a szolgáltatást a kispénzűek jóval gyakrabban veszik igénybe, mint a tehetősebbek. Minden ételfutár tanúsíthatja, hogy ha családi házhoz kézbesítenek, akkor nem a főbejáratot kell keresni. Sokkal inkább az alagsori lakásoknál érdemes próbálkozni, mert tuti, hogy a csóró bérlő rendelget vacsorát magának és nem a dúsgazdag háztulajdonos. A szegényebbek bátrabban költenek efféle hívságokra. Tudják, nem érdemes spórolni, mert sosem fogják utolérni a gazdagokat. Bőkezübbek a borravalóval is, sokkal inkább, mint tehetős szomszédaik.
Az sem titok, hogy az ételszállítók közül sokan másodállásban űzik az ipart, külföldön és itthon egyaránt. Pusztán azért, mert a főállás jövedelme nem elég arra, hogy a lánykának színes nyomtatója legyen.
Itt újra szerepet kaphatna a telefontársaság azzal, ha élharcosa lenne a tisztességes fizetéseknek. Ha pedig eljutnánk idáig, akár egy újabb reklámfilm is készülhetne.
Például egy otthon ülő családról, akik a nagyszülőket is áthívják (telefonon) egy jó vacsorára.