Állati dolgok
Az úgy volt, hogy én mindig is kedveltem, sőt állíthatom, hogy csodáltam a kutyákat, mint Petőfi a zordon Kárpátokat, de én sem bántam a távolságot. Könnyű szívvel elfogadtam, hogy mások bajlódnak a jószággal, nekem meg csak annyi a dolgom, hogy alkalmanként kijelentem egy - egy formás ebet látva:
- Jaj de aranyos kis kutyus!
Aztán az már kétesélyes volt, hogy megsimogatom, vagy sem.
Mert nekem elég volt a háztartásunkban eddig felbukkanó néhány élőlény, nevezetesen a macska, kanári, hal és nyúl. Ez is elég színes választék, ugye? Különösen, hogy a törpenyuszi, vagyis dr. Fekete Béla már hatodik éve éldegél velünk. Az ő családnevét egyébként a színe döntötte el, doktori címet meg akkor adományoztunk neki, amikor láttuk, hogy a balkonon milyen nagy igyekezettel tologatja a kartondobozt a cserepes növény irányába, hogy aztán a tetejére ugorva vígan lakmározzon a színes virágokból. Úgy döntöttünk hát, hogy az eszközhasználat e klasszikus példája megérdemli a tudományos fokozatot.
Megvoltunk mi jól, esténként tévézgetve a nappaliban. Az élvezethez Béla is csatlakozott, aki ilyenkor kimenőt kapott a ketrecéből. A szabadságát arra használta, hogy végigtrappoljon a szőnyegen és a szófára ugorva nejem keze ügyébe kerüljön. És ha már ott volt, elvárta a simogatást. Gyakran csodálom a türelmét. Néha órákig is képes egy helyben kuporogni. És biztos nem a tévéműsor miatt!
Szóval idillinek tűntek a hétköznapok, így nem is értettem igazán, hogy nejem miért kezdi a kutyás hirdetéseket böngészni az Interneten. Aztán lassan behálózta a gondolat, hogy nekünk kutya kell. És azok a férjek, aki ismerik a mondást, miszerint: „Happy wife, happy life,” tudják, innen már nincs visszaút. Itt már nem segítenek az észérvek, miszerint milyen jó is a kötetlenség, hiszen gyermekünk már nagykorú, milyen jó, hogy szabadok utazhatunk, és nem kell lesni, hogy hol vannak kutyabarát szállodák, és milyen jó kis pénztárcakímélő a kutyátlan élet, hiszen az ebtartás vagyonokba kerül. Itt már csak az időhúzás az egyetlen fegyver. Mondtam is nagy megértéssel a nejemnek:
- Szívem, rendben van, de nem kell ezt elkapkodni! Nézegetjük a hirdetéseket, elmegyünk egy-két címre, de nem döntünk elhamarkodottan! Megvizsgálunk mindent alaposan, mert nehogy valami beteg korccsal állítsunk haza.
Nejem is belátta, hogy igazam van, kicsit megnyugodtam, gondoltam itt még hónapokig nem fog beleugatni senki az esti áhítatba.
Másnap b. nejem már lobogtatott is egy hirdetést. A képen egy kis szőrpamacs duzzogott a kamerába, de igyekeztem nem elájulni a látottaktól, hiszen mi alapos kutatómunka után fogunk dönteni. Gyors telefon, amiből kiderült, hogy épp fogadóképes a kölyök tulajdonosa. És nincs is messze – próbált még nagyobb kedvet csinálni nejem a kalandhoz. Jó. Kocsiba ültünk, aztán már ott nyomtam a csengőt a családi ház előtt. Kis ázsiai nő nyitott ajtót, fiatal volt és kedves. Amíg beszélgettünk az előszoba hosszú folyosóján megjelent egy totyogó kis barna teniszlabda. A fiatalasszony nevetve mondta:
- Kicsit kíváncsi.
Rita már le is hajolt a csöppséghez, mert ezt nem lehet nem kézbe venni. Aztán a konyhában beszélgettünk, a kutyus meg nejem ölében kuporgott és békésen nézelődött a biztonságos fedezékből. Megjelent a kicsi mamája is, de nem cirkuszolt, érezte, hogy a pici jó kezekben van. Mi már a részleteket firtattuk, de nem lehetett nagyon hivatalosnak maradni, mikor velünk volt ez a gyámolításra váró szuszogó csöppség. Azért azt még kiderítettük, hogy a Csivava mama és King’s Charles spaniel papa felmenőkkel büszkélkedhet az apróság. Nejem felpillantott a jószágról és tudtam, innen nem jövünk el kutya nélkül. Nesze neked többhónapos keresgélés!
A hölgy csodálkozott erősen, mikor megtudta, hogy kezdők, vagyis „kutyaütők” vagyunk az ebtartás terén. Így aztán megpróbált felkészíteni minket a várható nehézségekre. Te jó ég, ez majdnem olyan, mint a gyermekvállalás! Kezdtem erősen sajnálni, hogy nem valami fikuszra vágyott az asszony. Szóba került az első éjszaka (meg a többi) a mama nélkül, vagyis az, hogy esténként órákig tartó vonyítással kell számolnunk! De már nem lehetett meghátrálni. Ez a jószágot egyszerűen nem lehet itt hagyni! Átestünk a formaságokon, majd némi izgalommal és jóval könnyebb pénztárcával távoztunk.
Kifelé már én hoztam a retikült, mert Rita a kabátjába bugyolálva ölelte a didergő apróságot. Februárt írtunk és ez tízhetes korban nem vicc!
Itthon aztán a gyönyörködés az új játékszerben:
– Nézd milyen édes, ahogy tipeg!
- Nézd, milyen aranyos, ahogy iszik!
- Nézd milyen drága, ahogy rágja a papucsom!
Aztán sor került a két jószág találkozójára is. Béla érdeklődéssel szemlélte az új jövevényt. Körbeszaglászta és miután megállapította, hogy az kisebb nála, úgy döntött, hogy ez bizony nem fenyegeti a répaadagját. A kutyus meg mintha megkönnyebbült volna, hogy vannak itt más négylábúak is.
Igen a kutyus! De hogy is nevezzük? Milyen jól csengő név kéne egy ilyen kisfiúnak? Magyar névvel nem akartunk próbálkozni, hiszen élénken élt emlékezetünkben, amikor az első nyuszinkkal kerestük fel az állatorvost. A doki a beteglapot kitöltve megkérdezte a nyuszi nevét.
– Füli. – mondtuk, mert hát annyit becéztük idehaza a Fülest.
A doktor meg szinte felháborodva:
- Micsoda? Silly?! Hát miért kell egy ilyen kis állatot csúfolni?
Na, aztán magyarázkodhattunk! Most viszont el fogjuk kerülni a félreértést, döntöttük el. Hiszen a mostani nyuszink is az egyszerű Bela névvel látogatja az állatorvost. Ez a keresztnév errefelé nem okoz fennakadást Lugosi Béla emlékezetes Drakula alakítása óta. De mi legyen a kutyussal?
Némi tanakodás után a Tom kezdett nyertesnek látszani, de arra meg a fiam kijelentette, hogy ez nem egy Tamás típus. Aztán Toby lett. Ennél maradtunk. Végtére is, ha ezzel a névvel Spiderman lehet valaki, akkor egy négylábúnak sem lehet kifogása ellene. Azon meg már nem akadt fenn senki, hogy a művész a Tobey írásmódot részesíti előnyben. Az angol nyelv sosem ment a szomszédba némi lazaságért.
Toby tehát anyakönyvezve lett. Persze még fogalma sem volt róla, hogy őt szólongatjuk olyan buzgalommal. Neki ugyanis más dolga volt. Kezdte felfedezni a lakást. Minden sarokba beszagolt, a kandalló üvege előtt pedig megmorogta saját tükörképét. Aztán megpróbálkozott a lépcsővel is, nem nagy sikerrel. A mellső lábait még fel tudta tenni az első fokra, de a feneke csak himbálózott a nagy erőlködésben. Hát a lépcső még nem megy – állapítottuk meg, és sokat nem várhattunk a szobatisztaságtól sem. Ez ilyen zsenge korban még nem lehet idomítás tárgya, ennyit már mi is tudtunk az Internetes oldalakról. Így aztán az e célra kapható pelenkákkal próbáltuk elejét venni a baleseteknek. Néha bizony késve érkezett az itatós a tetthelyre.
Előttünk volt az első esti tortúra. Egy műanyag járókát jelöltünk ki Toby éjszakai szállásának. Nejem emlékezett a fiatalasszony tanácsára, de gondolta, valamivel tovább lép a bolyhos takarónál. Így aztán egy hatalmas plüss nyuszit tett a szárítóba, hogy felmelegítse. A plüssjószág a sarokba került, Toby először alaposan megszemlélte, majd körbejárta, végül egy megkönnyebbült sóhajjal odabújt a kellemesen meleg plüss pótmama ölébe. Forgolódott párat, aztán már aludt is. Az égre néztünk a megkönnyebbüléstől. Egy gond kipipálva!
Teltek a hetek-hónapok, de nekünk még mindig megmaradt a rácsodálkozás öröme. Megtudtuk például, hogy minden játékszer. Megtudtuk, hogy annyira lehet örülni valaminek, hogy a farkcsóválást még derékmozgás is kíséri. Hogy ezentúl éber szemmel figyelik, ha étkezünk. Hogy kórusban lehet ugatni a tévéműsorban látott kutyákkal. Hogy úgy lehet rázni egy gumikacsát, hogy még az is agyrázkódást kap, aki nézi. És hogy csak idő kérdése a lépcsőjárás, a szobatisztaság, a szófogadás, és az illedelmes viselkedés a kocsiban. És azt, hogy olyan esdeklően kell nézni a gazdira, aki esőben is ki akar vinni minket, hogy az rögtön aprópénzért kezd kotorászni a zsebében.
És azt is megtudhattuk, hogy a kutyatulajdonosok egy nagy, titkos társaság tagjai, akik teljesen más értékrend szerint élnek. Nem egymás nevét jegyzik meg, hanem a kutyákét. Náluk a napi teendők a kutyasétáltatásnak vannak alárendelve, és kutyába se veszik azokat, akik nem eb tulajdonosok.
És végül, hogy igaza van a mondásnak: Kétféle gazdi van. Az egyiknél a kutya az ágyában alszik, a másik meg nem vallja be.
Toby közben családtaggá érett és mivel lassan egy éves, így a növekedést is befejezte. Nem lett nagykutya, de nem is bánjuk. Ismertünk otthon eleget.
Kiskutyánkról pedig kiderült néhány jó tulajdonság. Például, hogy nem ugat feleslegesen, de éber szemmel figyeli, hogy kik járnak az ablak előtt. És hogy egyáltalán nem válogatós. És, hogy született botanikus. Ugyanis minden növényt, fát, bokrot alaposan körbeszagol, tüzetesen megvizsgál, majd az egyik hátsó lábát megemelve meg is öntözi őket.
Lassan mi is belerázódunk a szülői teendőkbe. És Tobynak sem kell attól tartani, hogy ennél a háznál majd mutatványokra kényszerítik. Mi sosem díjaztuk a görkorcsolyázó medvéket és a tüllszoknyában bukfencező kutya akrobatákat. Nekünk bőven elég az a bravúr, hogy Tobyt egyedül is a lakásban lehet hagyni, anélkül, hogy kárt tenne a berendezésben.
Végül is, nem lett akkora nyűg az új családtag, mint amennyire féltem tőle.
De ha a nejem az Internetet böngészi, gyakran a háta mögé lopakodom.
Amint feltűnnek az első makákó majom hirdetések, bizisten, én csomagolok!
Az úgy volt, hogy én mindig is kedveltem, sőt állíthatom, hogy csodáltam a kutyákat, mint Petőfi a zordon Kárpátokat, de én sem bántam a távolságot. Könnyű szívvel elfogadtam, hogy mások bajlódnak a jószággal, nekem meg csak annyi a dolgom, hogy alkalmanként kijelentem egy - egy formás ebet látva:
- Jaj de aranyos kis kutyus!
Aztán az már kétesélyes volt, hogy megsimogatom, vagy sem.
Mert nekem elég volt a háztartásunkban eddig felbukkanó néhány élőlény, nevezetesen a macska, kanári, hal és nyúl. Ez is elég színes választék, ugye? Különösen, hogy a törpenyuszi, vagyis dr. Fekete Béla már hatodik éve éldegél velünk. Az ő családnevét egyébként a színe döntötte el, doktori címet meg akkor adományoztunk neki, amikor láttuk, hogy a balkonon milyen nagy igyekezettel tologatja a kartondobozt a cserepes növény irányába, hogy aztán a tetejére ugorva vígan lakmározzon a színes virágokból. Úgy döntöttünk hát, hogy az eszközhasználat e klasszikus példája megérdemli a tudományos fokozatot.
Megvoltunk mi jól, esténként tévézgetve a nappaliban. Az élvezethez Béla is csatlakozott, aki ilyenkor kimenőt kapott a ketrecéből. A szabadságát arra használta, hogy végigtrappoljon a szőnyegen és a szófára ugorva nejem keze ügyébe kerüljön. És ha már ott volt, elvárta a simogatást. Gyakran csodálom a türelmét. Néha órákig is képes egy helyben kuporogni. És biztos nem a tévéműsor miatt!
Szóval idillinek tűntek a hétköznapok, így nem is értettem igazán, hogy nejem miért kezdi a kutyás hirdetéseket böngészni az Interneten. Aztán lassan behálózta a gondolat, hogy nekünk kutya kell. És azok a férjek, aki ismerik a mondást, miszerint: „Happy wife, happy life,” tudják, innen már nincs visszaút. Itt már nem segítenek az észérvek, miszerint milyen jó is a kötetlenség, hiszen gyermekünk már nagykorú, milyen jó, hogy szabadok utazhatunk, és nem kell lesni, hogy hol vannak kutyabarát szállodák, és milyen jó kis pénztárcakímélő a kutyátlan élet, hiszen az ebtartás vagyonokba kerül. Itt már csak az időhúzás az egyetlen fegyver. Mondtam is nagy megértéssel a nejemnek:
- Szívem, rendben van, de nem kell ezt elkapkodni! Nézegetjük a hirdetéseket, elmegyünk egy-két címre, de nem döntünk elhamarkodottan! Megvizsgálunk mindent alaposan, mert nehogy valami beteg korccsal állítsunk haza.
Nejem is belátta, hogy igazam van, kicsit megnyugodtam, gondoltam itt még hónapokig nem fog beleugatni senki az esti áhítatba.
Másnap b. nejem már lobogtatott is egy hirdetést. A képen egy kis szőrpamacs duzzogott a kamerába, de igyekeztem nem elájulni a látottaktól, hiszen mi alapos kutatómunka után fogunk dönteni. Gyors telefon, amiből kiderült, hogy épp fogadóképes a kölyök tulajdonosa. És nincs is messze – próbált még nagyobb kedvet csinálni nejem a kalandhoz. Jó. Kocsiba ültünk, aztán már ott nyomtam a csengőt a családi ház előtt. Kis ázsiai nő nyitott ajtót, fiatal volt és kedves. Amíg beszélgettünk az előszoba hosszú folyosóján megjelent egy totyogó kis barna teniszlabda. A fiatalasszony nevetve mondta:
- Kicsit kíváncsi.
Rita már le is hajolt a csöppséghez, mert ezt nem lehet nem kézbe venni. Aztán a konyhában beszélgettünk, a kutyus meg nejem ölében kuporgott és békésen nézelődött a biztonságos fedezékből. Megjelent a kicsi mamája is, de nem cirkuszolt, érezte, hogy a pici jó kezekben van. Mi már a részleteket firtattuk, de nem lehetett nagyon hivatalosnak maradni, mikor velünk volt ez a gyámolításra váró szuszogó csöppség. Azért azt még kiderítettük, hogy a Csivava mama és King’s Charles spaniel papa felmenőkkel büszkélkedhet az apróság. Nejem felpillantott a jószágról és tudtam, innen nem jövünk el kutya nélkül. Nesze neked többhónapos keresgélés!
A hölgy csodálkozott erősen, mikor megtudta, hogy kezdők, vagyis „kutyaütők” vagyunk az ebtartás terén. Így aztán megpróbált felkészíteni minket a várható nehézségekre. Te jó ég, ez majdnem olyan, mint a gyermekvállalás! Kezdtem erősen sajnálni, hogy nem valami fikuszra vágyott az asszony. Szóba került az első éjszaka (meg a többi) a mama nélkül, vagyis az, hogy esténként órákig tartó vonyítással kell számolnunk! De már nem lehetett meghátrálni. Ez a jószágot egyszerűen nem lehet itt hagyni! Átestünk a formaságokon, majd némi izgalommal és jóval könnyebb pénztárcával távoztunk.
Kifelé már én hoztam a retikült, mert Rita a kabátjába bugyolálva ölelte a didergő apróságot. Februárt írtunk és ez tízhetes korban nem vicc!
Itthon aztán a gyönyörködés az új játékszerben:
– Nézd milyen édes, ahogy tipeg!
- Nézd, milyen aranyos, ahogy iszik!
- Nézd milyen drága, ahogy rágja a papucsom!
Aztán sor került a két jószág találkozójára is. Béla érdeklődéssel szemlélte az új jövevényt. Körbeszaglászta és miután megállapította, hogy az kisebb nála, úgy döntött, hogy ez bizony nem fenyegeti a répaadagját. A kutyus meg mintha megkönnyebbült volna, hogy vannak itt más négylábúak is.
Igen a kutyus! De hogy is nevezzük? Milyen jól csengő név kéne egy ilyen kisfiúnak? Magyar névvel nem akartunk próbálkozni, hiszen élénken élt emlékezetünkben, amikor az első nyuszinkkal kerestük fel az állatorvost. A doki a beteglapot kitöltve megkérdezte a nyuszi nevét.
– Füli. – mondtuk, mert hát annyit becéztük idehaza a Fülest.
A doktor meg szinte felháborodva:
- Micsoda? Silly?! Hát miért kell egy ilyen kis állatot csúfolni?
Na, aztán magyarázkodhattunk! Most viszont el fogjuk kerülni a félreértést, döntöttük el. Hiszen a mostani nyuszink is az egyszerű Bela névvel látogatja az állatorvost. Ez a keresztnév errefelé nem okoz fennakadást Lugosi Béla emlékezetes Drakula alakítása óta. De mi legyen a kutyussal?
Némi tanakodás után a Tom kezdett nyertesnek látszani, de arra meg a fiam kijelentette, hogy ez nem egy Tamás típus. Aztán Toby lett. Ennél maradtunk. Végtére is, ha ezzel a névvel Spiderman lehet valaki, akkor egy négylábúnak sem lehet kifogása ellene. Azon meg már nem akadt fenn senki, hogy a művész a Tobey írásmódot részesíti előnyben. Az angol nyelv sosem ment a szomszédba némi lazaságért.
Toby tehát anyakönyvezve lett. Persze még fogalma sem volt róla, hogy őt szólongatjuk olyan buzgalommal. Neki ugyanis más dolga volt. Kezdte felfedezni a lakást. Minden sarokba beszagolt, a kandalló üvege előtt pedig megmorogta saját tükörképét. Aztán megpróbálkozott a lépcsővel is, nem nagy sikerrel. A mellső lábait még fel tudta tenni az első fokra, de a feneke csak himbálózott a nagy erőlködésben. Hát a lépcső még nem megy – állapítottuk meg, és sokat nem várhattunk a szobatisztaságtól sem. Ez ilyen zsenge korban még nem lehet idomítás tárgya, ennyit már mi is tudtunk az Internetes oldalakról. Így aztán az e célra kapható pelenkákkal próbáltuk elejét venni a baleseteknek. Néha bizony késve érkezett az itatós a tetthelyre.
Előttünk volt az első esti tortúra. Egy műanyag járókát jelöltünk ki Toby éjszakai szállásának. Nejem emlékezett a fiatalasszony tanácsára, de gondolta, valamivel tovább lép a bolyhos takarónál. Így aztán egy hatalmas plüss nyuszit tett a szárítóba, hogy felmelegítse. A plüssjószág a sarokba került, Toby először alaposan megszemlélte, majd körbejárta, végül egy megkönnyebbült sóhajjal odabújt a kellemesen meleg plüss pótmama ölébe. Forgolódott párat, aztán már aludt is. Az égre néztünk a megkönnyebbüléstől. Egy gond kipipálva!
Teltek a hetek-hónapok, de nekünk még mindig megmaradt a rácsodálkozás öröme. Megtudtuk például, hogy minden játékszer. Megtudtuk, hogy annyira lehet örülni valaminek, hogy a farkcsóválást még derékmozgás is kíséri. Hogy ezentúl éber szemmel figyelik, ha étkezünk. Hogy kórusban lehet ugatni a tévéműsorban látott kutyákkal. Hogy úgy lehet rázni egy gumikacsát, hogy még az is agyrázkódást kap, aki nézi. És hogy csak idő kérdése a lépcsőjárás, a szobatisztaság, a szófogadás, és az illedelmes viselkedés a kocsiban. És azt, hogy olyan esdeklően kell nézni a gazdira, aki esőben is ki akar vinni minket, hogy az rögtön aprópénzért kezd kotorászni a zsebében.
És azt is megtudhattuk, hogy a kutyatulajdonosok egy nagy, titkos társaság tagjai, akik teljesen más értékrend szerint élnek. Nem egymás nevét jegyzik meg, hanem a kutyákét. Náluk a napi teendők a kutyasétáltatásnak vannak alárendelve, és kutyába se veszik azokat, akik nem eb tulajdonosok.
És végül, hogy igaza van a mondásnak: Kétféle gazdi van. Az egyiknél a kutya az ágyában alszik, a másik meg nem vallja be.
Toby közben családtaggá érett és mivel lassan egy éves, így a növekedést is befejezte. Nem lett nagykutya, de nem is bánjuk. Ismertünk otthon eleget.
Kiskutyánkról pedig kiderült néhány jó tulajdonság. Például, hogy nem ugat feleslegesen, de éber szemmel figyeli, hogy kik járnak az ablak előtt. És hogy egyáltalán nem válogatós. És, hogy született botanikus. Ugyanis minden növényt, fát, bokrot alaposan körbeszagol, tüzetesen megvizsgál, majd az egyik hátsó lábát megemelve meg is öntözi őket.
Lassan mi is belerázódunk a szülői teendőkbe. És Tobynak sem kell attól tartani, hogy ennél a háznál majd mutatványokra kényszerítik. Mi sosem díjaztuk a görkorcsolyázó medvéket és a tüllszoknyában bukfencező kutya akrobatákat. Nekünk bőven elég az a bravúr, hogy Tobyt egyedül is a lakásban lehet hagyni, anélkül, hogy kárt tenne a berendezésben.
Végül is, nem lett akkora nyűg az új családtag, mint amennyire féltem tőle.
De ha a nejem az Internetet böngészi, gyakran a háta mögé lopakodom.
Amint feltűnnek az első makákó majom hirdetések, bizisten, én csomagolok!