II. RÉSZ
Celsius gatan. Celsius utca. Korábban sosem jutott el a tudatomig, hogy a hőmérő fokainak valóságos személy volt a névadója. A szállás nagy, sötétbarna téglás épület, leginkább az ablakok formája árulkodik arról, hogy benne van a korban. A dupla üvegajtós bejárat után tágas társalgó, tévével.
A portán fiatal férfi olvas bele a cédulánkba, bejegyez minket egy vastag könyvbe és már akasztja is le az egyik kulcsot. Angolul magyarázza a házirendet, kézzel-lábbal ismét rákérdezünk, valóban nincs kapuzárás, éjjel-nappal szabadon járhatunk kelhetünk? Felváltva néz mindkettőnkre, most ő nem érti, hol itt a probléma.
A hatalmas ajtószámok hamar útba igazítanak és már a szobával ismerkedünk. Két igen tisztességes kinézetű ágy, tiszta ágyneművel, kis éjjeliszekrény, egy beépített szekrény a szoba egyik sarkában, a másikban mosdó, tükörrel. A kétszobás óbudai lakás után szívszorító, de tudjuk, hogy nem az a végállomás.
Következik a felfedező út a folyosón. Vécék, mosdók, majd a konyha, két-három fridzsiderrel egymás mellett. Találomra kinyitom az egyiket: dobozos tej és valami ismeretlen zöldség fonnyad benne.
A kipakolással hamar végzünk, még bíztatjuk is egymást, hogy lám itt fogason lóghatnak a ruháink, nem úgy, mint vendéglátóinknál, ahol bőröndökből kellett öltözni. Az épület meglepően üres. Amiket hallottunk az osztrák 65 ágyas szobákról, ahhoz képest ez egy csendes, kissé elhanyagolt ifjúsági szálló hangulatát idézi. Amikor később szóba került egy társaságban, hogy milyen kihalt volt a tábor márciusban, valaki megjegyezte: Igen mert még nem voltatok benne a főszezonban. - Micsoda? - álmélkodtam. - A menekült nem akkor menekül, amikor üldözik, hanem amikor itt a turistaidény?
Az események később ismerősömet igazolták.
Másnap babakocsit toló cigánylány szólított meg minket a folyosón:
- Ugye ti vagytok azok a magyarok, akik tegnap jöttek? - Igenlő válaszomra áradt belőle a szó:
- Mi két hete vagyunk itt, az épület másik sarkában lakunk. A férjem még a szobában öltözteti a nagyobbikat. Rajtunk kívül, még egy magyar srác van itt, a Béla, az orvos. Nem tudom, mikor lesz a nagykihallgatás, de utána általában elrakják innen az embereket. Ez csak afféle fogadótábor. Felvettétek már a pénzt? Én ezt a kocsit is tőlük kaptam, meg adtak külön pénzt gyerekruhára. Na, itt a férjem!
Alacsony, bajuszos férfi mutatkozott be, egész beszélgetésünk alatt rendkívül udvariasan kérdezősködött felőlünk. Mindkettőjüket teenager korúnak ítéltem, később kiderült, hogy túl vannak a húszon. Meglepő türelemmel bántak a gyerekekkel, egészében nagyon jó benyomást tettek ránk.
Mikor elköszöntünk egymástól, újra nyakunkba vettük a várost, majd estefelé meglátogattuk Ditta egyik barátnőjét, aki még korábban meghívott minket. Nemcsak a család érdekelt, azt is szerettük volna látni, hogyan élnek azok, akiknek sikerült itt maradni és dolgozhatnak is.
A lakásajtóban a férj fogadott. Tiszta digó - gondoltam, első pillantásra.
A feleség, az elfoglalt háziasszony szerepét alakította.
- Üljetek le, mindjárt kész a kávé! - Közben egy kicsit gyereket is nevelt:
- Peti rakd el a cipődet, moss kezet, mutatkozz be a vendégeknek!
A tízéves forma, tökéletesen apját idéző srác leragadhatott valahol az első feladat teljesítésénél, mert ottlétünk végéig nem került sor a bemutatkozásra.
Babi, a háziasszony, a konyhából tartott szóval minket. Ez nem volt nehéz, mert kezdtem megszokni, hogy a lakás különböző funkcióit szolgáló részek nincsenek ajtókkal elválasztva egymástól.
Babi mellénk fészkelt és bekapcsolta a tévét. Nem sokkal később újabb vendégek érkeztek és mi kerültünk az érdeklődés középpontjába. Abban mindnyájan megegyeztek, hogy a helyzetünk nagyon reménytelen. Mégis mindenkiben buzgott a segítőszándék.
- Gyertek vissza valamelyik este - hajolt közelebb hozzánk erősen festett arcával Babi. - Guszti meghallgatja, hogy mit akartok mondani a nagy kihallgatáson és segít átdolgozni, ha kell!
- Nektek pecsét kell! - csapott a térdére az egyik vendég. - Ha nincs hivatalos papírotok, semmilyen mesét nem vesznek be. Bírósági pecsétre van szükség - összegezte.
Felemelkedett és a telefonhoz indult. Amikor visszatért, ennyit szólt:
- Beszéltem vele. Elindult a stemplivel.
- Mi van, mi történik itt? - motyogtam magam elé. - Ki jön ide és mit hoz? Miféle pecsét?? Milyen bíróság??! - Nem mertem megszólalni, nehogy vérlázító tájékozatlanságommal elrontsak valamit.
Közben - március 15-e lévén - a híradó pár percet szentelt a magyar eseményeknek A képen a tüntető tömeg, a kommentátor megállás nélkül beszél.
- Mit mond, mit mond? - kérdeztem izgatottan.
Semmi válasz. Az előbb még mindenki a képernyőre tapadt, most hirtelen mindenki mással foglalkozik. Kávéscsészék zörögnek, beszélgetés indul, cigaretták kerülnek elő.
- Mit mondtak? - kérdezem élesebben, türelmetlenebbül. Teljes csend. Majd egy bátortalan hang:
- Hogy nem volt a téren vörös zászló.
Hirtelen felismerés villan bennem: Szent Isten, itt senki nem értette, hogy mit mondtak a híradóban. Ezek nem értenek svédül!! Öt-hatéves itt tartózkodás után ennyit sikerült megfejteni a kommentárból.
Rettenetes rosszkedvem lett. Csendesen szedelőzködtünk. Az illető a pecséttel persze nem érkezett meg, de már szóba sem került. Guszti felírta a tábori szobaszámunkat és ígérte, hogy átsétál hozzánk valamelyik este. Soha többé nem találkoztam vele, sem a pecsétet ígérő barátjával. Egy különleges embertípussal való megismerkedésem velük kezdődött, és később számtalan követőjük akadt.
Az illető fűt-fát ígér, ezzel mintegy jelezve saját hatalmát, képességét a problémáim megoldására, learatva előlegezett hálámat és nagyrabecsülésemet, majd soha többé nem tesz semmit értem. A sor végtelenül hosszú.
A további napok eseménytelenül teltek. Vásároltunk egy kis hordozható tévét, hogy enyhítsük esti unalmunkat. A társalgóban nem szívesen tartózkodtunk, mert elég volt két-három albán, vagy török jelenléte és üvöltő társalgásukkal lehetetlenné tették a programok élvezését.
Nagy szerencsétlenségünkre a mi folyosószárnyunk kezdett feltöltődni törökbolgár, albán menekültekkel. Ez kezdetben csak öt-hat főt jelentett, jórészt egyedülálló férfiakat, de életformájukból eleinte arra következtettünk, hogy legalább félszáz ember lakik már körülöttünk. Ápolatlan külsejükkel, lombrózó-ábrázatukkal, örök hangoskodásukkal az első pillanattól kimondhatatlan ellenszenvet keltettek bennünk. Ez később csak fokozódott.
Ha az éjszaka közepén megérkeztek a szállásra, üvöltve társalogtak, vad kártyacsatákat rendeztek, verekedtek és teljes hangerővel hallgatták a balkáni tánczenét. Aki már hallott ilyen véget nem érő nyekergést, sípok, kürtök és csörgődobok kíséretében, annak nem kell ecsetelnem szenvedéseinket.
Megjelent körülöttünk a szemét, a konyhai mosogató eldugult, a WC újságpapírral volt eltömve, a zuhanyzóban a víz többé nem folyt le.
Igen hamar elfogyott a türelmem. A következő éjjel, 3 óra körül kimentem a folyosóra és megálltam a szomszédos szoba előtt. Az ajtó tárva nyitva. Az egyik tagbaszakadt csirkefogó a tv előtt térdel, maximum hangerőre állítva tekergeti az állomáskereső gombot. A képernyőn ezernyi ezüstös pont vibrál, pokoli zúgással. Az asztalnál két borostás részeg kártyázik. A szemben ülő aránytalanul nagy fejét vérhullámok öntik el. Ahányszor egy lapjától megválik, öklét is az asztalhoz csapja. Közben üvöltve szidja társát.
Elkiáltom magam:
- I want to sleep!!
Rám néznek. Megismétlem svédül, németül, olaszul, oroszul. Értetlenül néznek össze.
Az egyik feltápászkodik és kis idő múlva egy magas, kefefrizurás férfival tér vissza. Közkívánatra neki is megismétlem mondandómat, miközben összecsukott tenyereimre hajtom a fejem. A kefehajú vállat von, legyintve távozik. Én reményvesztetten rájuk csukom az ajtót.
Persze a helyzet mit sem változik. Néha a folyosón verekednek, testek puffanása hallatszik a falon. Máskor kulcscsomót vágnak az ajtónkba.
Végső megoldásként másik szobát kérünk a portán, tudva, hogy folyosószárnyak állnak üresen. A portás érdektelenül hallgat végig, természetesen nem megoldható a kérésünk.
Összefutunk Bélával, az orvossal is. Őszintén irigyeljük kiváltságos helyzetéért, mert szomszédok nélkül lakik. Ő igyekszik is kihasználni a várakozás heteit, a könyvtárból hozott nyelvi kazettákat walkmanon hallgatja, még főzés közben is. Motyogva ismétli a nyelvlecke szavait, kicsit olyan, mint egy dilis szobatudós. Ha szünetet tart, minden megváltozik. Fut, gimnasztikázik, testileg is alkalmas akar lenni a nagy vállalkozásra. Fiatal, jóképű, magabiztos, az ember azt hinné, hogy minden ország örömmel befogadná.
Sokat beszélgettünk, beavatott múltjába. Csepeli körzeti orvosi állást hagyott otthon és két gyereket. Rendszeresen írogatott haza, események híján néha a nyelvkönyv kis epizódjait fordította le hazaküldött képeslapjain. Nagy terveket dédelget, orvos szeretne lenni Svédországban is, de tudja, hogy nem fogadják el itt a külföldi diplomát. Önbizalma töretlen, képesnek érzi magát, hogy mindezzel megbirkózzon. Angolul is jól beszél, ausztrál útról tért haza disszidálása előtt. Ő már túl van az ún. "nagy kihallgatáson", megkönnyebbülve várja a hatóság döntését, hogy melyik táborban kell várnia a végleges válaszra.
A kihallgatáson elhangzottakat hétpecsétes titok övezi. Ezt később is tapasztaltuk, szinte ez volt az egyetlen tabu téma. Óvatosságból, hogy ne lopd el az ötletem, félelemből, hogy ne árthass nekem valamilyen módon, babonából, ki ezért, ki azért, de mindenki őrizte a titkát, jobban, mint a nyugati polgár a fizetése összegét.
Béla már tudott egy-két trükköt is. Külön pénzt sírt ki a Bevándorlási Hivataltól, mert állítása szerint nem volt téli holmija. Én még ott tartottam, hogy a Ritának kellett a pénztárablakhoz vonszolni, amikor az első összeget vettük fel, amelyet az ellátásunkra adtak.
- Én nem dolgoztam meg ezért! - makacskodtam.
Ez az összeg mellesleg közel a másfélszerese volt annak a pénznek, amelyért Pesten megdolgoztam.
Az albán szomszédok változatlan lelkesedéssel hallgatták tánczenéjüket. Hogy egy magnószalagjuk volt-e, vagy több tucat, nem tudtam megítélni. Nekem megkülönböztethetetlen volt egymástól egy-egy zeneszám.
Közben újabb menekültek érkeztek. Teljes káosz kezdett eluralkodni környezetünkben. Legnagyobb megdöbbenésünkre a gyermekes családok is csatlakoztak ehhez a torz életformához. Divattá vált, hogy járni alig tudó gyerekek éjjel két-három óra körül felöltözve csellengtek a folyosón, vagy a fáradtságtól bőgtek valamelyik sarokban. A szülők, elmaradhatatlan, üvöltve gesztikuláló beszélgetéseiket folytatták valamelyik szobában.
A malmői tábor vezetősége elegánsan távol tartotta magát a problémáktól. Be nem avatkozásuk odáig ment, hogy egyik délután már a tábor udvarán tört ki a verekedés, valami lopott rézágy miatt.
Mi tűrtünk és vártunk.
Egyik este kopognak az ajtónkon. Megjelenik H. Miklós és érdeklődik, nincs-e valamire szükségünk. Magyarázatként hozzáteszi, hogy az Amnesty International tagja és rendszeresen látogatja a malmői tábort, hogy segítsen az ide érkező magyaroknak.
Középmagas, hízásnak induló külsővel, kissé ápolatlan benyomást keltve. Pár perc múlva elszalad feleségéért és már az ágyunkon ülve mesélik, hogy a jelenleg ittlévő magyarok közül először a Tündéékkel találkoztak.
- Képzeljétek, a Márta beállított velük hozzánk, én meg csak néztem, hát ez nem vette észre, hogy ezek cigányok!? - suttogja bizalmaskodva.
Márta lesüti szemét. Az egész nő csupa jóindulat. Dadányi méretű melleivel egy jóságos nörszre hasonlít.
- Gyertek el hozzánk valamelyik este! - javasolja a férj. - A nagy kihallgatás előtt vagytok? Gyertek, aztán átbeszéljük az anyagot!
- Na, ezt már ismerem! - gondoltam. - Mi többet nem látjuk egymást!
Azonban másnap este már be is állított értem Miklós.
- Tudsz vezetni? - kérdezte tőlem, választ sem várva mesélte: - Gyesen vagyok, meg akarok csinálni egy kocsit. Elmennénk együtt a hapsihoz, onnan te vezetnéd az én kocsimat a műhelyig, ott én letenném a rosszat, aztán visszajövünk ide, bra?
- Hogy tudhat ez svédül, ha már beleszövi a magyar mondataiba a svéd szavakat - irigyeltem. - Hogyhogy gyesen vagy? - kérdeztem már az úton.
Elnevette magát:
- Három napra itthon maradtam. Ezért még nem kérnek orvosi igazolást, elhiszik, ha te mondod, hogy beteg vagy.
- És nem élnek vissza ezzel? - képedtem el.
- A múltkor jó idő volt. A tél közepén szinte ajándék. Egész délelőtt próbáltam telefonálni a melóba, de nem vette fel senki, mert a központos is otthon maradt. - idézte derűsen.
Miki gyorsan kihasználta, hogy más vezet helyette és megálljt parancsolt a Sistembulaget előtt. Aki nem tudná, a svéd élelmiszerüzletek nem tartanak szeszt, erre a célra a patikai tisztaságú boltok állnak az inni vágyók rendelkezésére. Az egyszerűség kedvéért a magyarok sziszinek becézték ezeket a boltokat.
Az ivászat olyan súlyos társadalmi probléma Svédországban (is), hogy már kis tagsági könyvszerűség bevezetését tervezték a svéd hatóságok, havi kvótával a polgároknak.
A hazavezető út már nagy jókedvben telt el. A remek sör megtette a magáét. Szinte könyörgött, hogy találkozzunk másnap is. Nem kellett nagyon biztatni minket: minden perc áldás volt, amit táboron kívül tölthettünk.
Első, náluk töltött esténken Márta remek vacsorával rukkolt elő. Miklós is igen élvezte, elégedetten dőlt hátra a második teli tányér után.
- Mártikám, adj egy pajszert! - mondta, nyújtózkodva.
A feleség ugrott a fogpiszkálóért.
Később is megfigyelhettem, hogy a férfi ilyen apró parancsolgatásokkal hangsúlyozta vezető szerepét a családi hierarchiában. Ő, autószerelőként, komoly pénzeket vitt haza, elvárta, hogy az asszony hálás legyen az anyagi biztonságért. Márta rendületlenül tanult és folyékonyan beszélt svédül. Most is éppen valami könyvelői kurzust végzett, persze ez csak a jövőben ígért jó fizetést, így egyelőre maradt az ugrálás a férj parancsaira.
Miklós ezúttal komolyra váltott, a sört is félretolta.
- Hogy állsz a nagy kihallgatásra?
Bevallottam, hogy sehogy.
- Figyelj! Ide ítélet kell! Nem lehet hazatenni azt a személyt, akit a hazájában üldöztetés, börtönbüntetés vár a politikai nézetei miatt! - darálta. – Ha belobogtatsz egy bírósági ítéletet, és elmegyünk a Pirihez, akkor még lehet keresni valamit!
- Ki az a Piri? - kérdeztem és vártam az elmarasztalást tudatlanságomért. Meg is kaptam.
- Te nem tudod ki az a Piri? - hitetlenkedett. - Hát a magyar ügyvéd, Dr. Piri János. Nincs még ügyvédetek mi, kérd Pirit, jogod van neked választani!
Ez így megint túl sok volt egyszerre.
- Hogy tudok én itt ítéletet produkálni? Még csak nem is láttam ilyet, hogy miként néz ki! Ezek se hülyék, ki veszi ezt be? - akadékoskodtam.
- Ide figyelj! Adok neked egy mintát! Távollétedben kaptál 3 évet és kész! Rávarázsolok egy pecsétet és fújhatnak. Te meg mit ülsz itt, menj, beszélgess a Mártival a konyhában! - fordult a nejemhez.
- Bocsáss meg, szeretnék itt maradni - mondta Rita. - Ez kettőnk ügye, én is ugyanúgy iszom a levét, ha valamit elszúrtok!
- Jól van, jól van! - dohogott visszakozva. - De hogy neked milyen kényeskedő hangod van! - fujtatott még egyet Rita felé.
Nagyon nem bírta elviselni, ha a nők nem a parancsainak engedelmeskednek.
Rita az ajkába harapott. Tudtam mit jelent ez nála. Csillapítóan megszorítottam a kezét az asztal alatt.
Előkerült a "dokument" és nagy izgalommal olvashattam, hogy mire kapott itt letelepedést pár évvel ezelőtt az ember.
Valamiféle, rendőrrel történt tettlegességig fajuló összetűzés miatt, a nevezett személyt elítélik, kelt mint fent, XY ügyész, ilyen olyan bíróság és a PECSÉT. Nem elmosódva, alig olvashatóan, hanem tisztán, makulátlan szépségében.
Szóval ez itt a belépő az ígéret földjére! - gondoltam.
A következő napokat arra szántam, hogy megbirkózzam a házi feladattal. Számlálatlanul gyűltek a papírkosárban az összegyűrt próbálkozásaim. Sokszor elfogott a kétség: van-e értelme az egésznek?
Az is aggasztott, hogy mindenünk rendezetlenül maradt otthon. Még nem is mertük megírni az igazat, csak semmitmondó képeslapokat küldözgettünk. Sajnáltam azokat a tárgyakat, amelyek addigi életemet jelentették. A sok fénykép, a lemezek, a könyvek és számtalan apróság, ami körülvett otthon minket. Lemondani azokról a csodálatos színházi estékről, a baráti dumapartikról, a városról, a nyelvről... hirtelen aránytalanul nagy áldozatnak tűnt. Máskor azonban majd szétrobbant bennünk a vágy, hogy bizonyíthassunk, hogy kipróbálhassuk erőnket. Moldovánál olvastam, hogy a disszidálók közül a középosztálybeli szánja el magát a legnehezebben. A szegény könnyen vág neki, mert nincs semmije, a gazdagnak sem probléma, mert bárhol újrakezdhet mindent, csupán a kispolgár vergődik, mert képtelen megválni a bútorától és egyéb ingóságaitól, amiért keservesen megdolgozott. Nos, mi végre át akartuk lépni saját árnyékunkat.
Azonban újabb nehézség akadt. Az úgy-ahogy elkészült jegyzőkönyvben nem használhattam a BTK. azon pontjait, amelyek a mintában szerepeltek.
Hányas pontjait szegem meg én a büntető törvénykönyvnek? Ha találomra írok be valamit, az első alaposabb ellenőrzésnél lebukom, elég, ha összehasonlítják egy hasonló ügy dokumentumaival és egyértelmű a csalás.
Mikor elmondtam Miklósnak az újabb gondot, vakarózni kezdett.
- Fejlődsz kisapám! - mondta.
A két első foga közti szünet miatt időnként egy rágcsálóra emlékeztetett.
- Áthívom estére az Istvánékat, gyertek át 8 óra felé!
Megérkezésünkkor egy házaspárnak mutattak be minket. A nő egy fotelban kucorgott és a meleg ellenére sem volt hajlandó megválni pompás bőrkabátjától. Alakja tizenéves kislányt idézett, csupán arca árulkodott koráról. Hatalmas szemüvege mögül pillantott rám, nem sok érdeklődést mutatva.
A férj, italos pohárral a kezében társalgott a szoba közepén. Magas, kissé pocakos termetével, gyérülő szőke hajával, egy fáradt értelmiségi benyomását keltette. Szemmel láthatóan ő uralta a társaságot. Ha ő beszélt, áhítatos csend vette körül, vagy témaváltásainak engedelmeskedve kapcsolódtak a többiek a beszélgetésbe. Mint kiderült, rendelkezett a BTK. egy példányával, sőt magyar klaviatúrájú írógépe is volt. Miklós mindennemű segítségét rá alapozta. Láthatóan büszke volt erre a barátságra.
- Istvánkám, - harsogott - olyan borom lesz az idén, hogy elájulsz!
Már akkor előttem sem volt titok, hogy Miklós a borkészítést otthon műveli. Az elképesztően magas alkoholárak elleni védekezésül beszerzett egy komplett borlepárló készüléket, kannákkal, pipettákkal, és minden egyéb kiegészítővel. Ez az egyszeri beruházás bőven megtérülhetett. A tartozékok beszerzése nem jelenthetett különösebb nehézséget. Minden kerületben található volt ilyen üzlet, mely a házi italkészítéshez árult kellékeket. Akit mindkét szenvedéllyel megvert az Isten, az a cigarettaköltségeit is enyhíthette hasonló módon.
Istvánnal való első találkozásunkkor alig jutottunk túl a bemutatkozáson. Valamilyen sürgős dolog miatt hamar távoztak, így a vele kapcsolatos kíváncsiságomat Miklós elégítette ki.
- Nem hallottál róla otthon? Színész volt. Ennek tényleg valódi politikai okai voltak, hogy lelépett! Kapott volna pár év sittet, ha nem disszidál! Beutazta már a fél világot, még Amerikában is játszott. Kurva jól beszél vagy három-négy nyelven. Elég, ha azt mondom, hogy svédet tanít? - hencegett más érdemeivel.
Ez utóbbi tényleg imponáló lehetett Mikinek. Az elmúlt napokban már hallottam őt svédül beszélni.
- Én egy magyar fiú vagyok, aki nem beszél svédül - darálta a kuncsaftnak, a műhelyében. Körbevezette az illetőt, rábökött a kocsi kijavított alkatrészeire, mondott a végén egy számot, majd tartotta a tenyerét. Ekkor már ötödik éve élt Svédországban.
Végre elkészült az ítélet. Három év börtönt kaptam, távollétemben. Ezen elvitatkoztunk egy kicsit, én sokallottam, de Miklós felháborodottan közölte, hogy a fegyverszerző akcióm után még meg is szöktem a felelősségre vonás elől, örüljek, hogy nem kaptam többet. Ennyiben maradtunk.
Az anyag ott maradt nála és még pár napot kért, hogy minden együtt legyen. Érdeklődtem, hogyan fog boldogulni a stemplivel.
- Semmiség - nyugtatgatott. - A fénymásolón összehozok egy olyan lapot, amin rajta lesz a pecsét, erre rágépeljük az utolsó oldalt, ezt ismét fénymásolom és már senki nem fogja megmondani, hogy ezek valaha külön lapon voltak.
Itt nem volt gond fénymásolóhoz jutni, rengeteg üzletben használhatta bárki, pár őre ellenében.
Ha elgondolom, hogy Romániában írásmintát követelt a rendőrség a magánkézben levő írógépekről. . .
Azt már én is tudtam, hogy abba nem kötnek bele, ha az ember nem eredeti példányt csatol az anyagához.
Reménykedve vártuk a mű elkészültét. Többektől hallottuk, hogy a nagy kihallgatásra vagy behívót kap az ember, pár nappal korábban, vagy reggel bezörög a rendőrség és átszállítják aznap a vizsgálótiszthez. Most már nem akartam megjelenni a mindent eldöntő kihallgatáson a "dokumentum" nélkül, ezért minden reggel, hét óra előtt elhagytuk a Celsius gatant.
A svéd rendőrök kényelemszeretetét ismerve tudtuk, hogy nem kell korábbi vizitre számítanunk. Ezek a reggelek mégis pokoliak voltak. A koszovói menekültek miatt félig átvirrasztott éjszakák után nyakunkba vettük a várost. Az üzletek még nem voltak nyitva, így céltalanul kószáltunk órákig a csípős márciusi hidegben.
Egyik délután magyar rendszámú Skodára lettünk figyelmesek a tábor előtt. Teenager forma páros pakolgatott a kocsi körül. Látszólag nagyon megkönnyebbültek, mikor megszólítottuk őket. Két pécsi fiatal a papa kocsijával bele akart kóstolni a könnyű, nyugati életbe. Amikor érdeklődtem, hogy milyen volt a kis kihallgatás, a fiú értetlenül nézett rám:
- Kihallgatás? - Tőlünk csak a nevünket kérdezték, meg mondták, hogy húsvét miatt nem foglalkoznak velünk, aztán ide küldtek, meg már adták is a pénzt.
- Hát készüljetek, hogy meg fogják kérdezni, miért akartok disszidálni!
- Én azt fogom mondani, - hadarta a leckét a nagylány - hogy nem vettek fel az egyetemre, mert vallásos vagyok.
Őszintén elképedtem ekkora naivitás láttán. Hogyan mondjam meg ezeknek, hogy még nekünk is rezeg a léc, a három éves szabadságvesztésem ellenére.
- Bocsáss meg kérlek, - váltott témát a fiú - nem tudod, hol lehet azt a dögös napszemüveget kapni, aminek fel lehet hajtani az üvegét?
Húsvét után felgyorsultak az események. Megjött az értesítésünk a nagy kihallgatásra, így legalább vége szakadt a reggelenkénti kényszerű városnézésnek. Magyar ismerőseinket elhelyezték másik táborokban, a pécsi Skoda pedig egyik napról a másikra eltűnt a tábor elől. A fiatalok megrettentek az előttük álló nehézségektől és búcsú nélkül távoztak. Talán nem is csináltak olyan rossz vásárt: a svéd állam költségén oldották meg a húsvéti vakációt.
Celsius gatan. Celsius utca. Korábban sosem jutott el a tudatomig, hogy a hőmérő fokainak valóságos személy volt a névadója. A szállás nagy, sötétbarna téglás épület, leginkább az ablakok formája árulkodik arról, hogy benne van a korban. A dupla üvegajtós bejárat után tágas társalgó, tévével.
A portán fiatal férfi olvas bele a cédulánkba, bejegyez minket egy vastag könyvbe és már akasztja is le az egyik kulcsot. Angolul magyarázza a házirendet, kézzel-lábbal ismét rákérdezünk, valóban nincs kapuzárás, éjjel-nappal szabadon járhatunk kelhetünk? Felváltva néz mindkettőnkre, most ő nem érti, hol itt a probléma.
A hatalmas ajtószámok hamar útba igazítanak és már a szobával ismerkedünk. Két igen tisztességes kinézetű ágy, tiszta ágyneművel, kis éjjeliszekrény, egy beépített szekrény a szoba egyik sarkában, a másikban mosdó, tükörrel. A kétszobás óbudai lakás után szívszorító, de tudjuk, hogy nem az a végállomás.
Következik a felfedező út a folyosón. Vécék, mosdók, majd a konyha, két-három fridzsiderrel egymás mellett. Találomra kinyitom az egyiket: dobozos tej és valami ismeretlen zöldség fonnyad benne.
A kipakolással hamar végzünk, még bíztatjuk is egymást, hogy lám itt fogason lóghatnak a ruháink, nem úgy, mint vendéglátóinknál, ahol bőröndökből kellett öltözni. Az épület meglepően üres. Amiket hallottunk az osztrák 65 ágyas szobákról, ahhoz képest ez egy csendes, kissé elhanyagolt ifjúsági szálló hangulatát idézi. Amikor később szóba került egy társaságban, hogy milyen kihalt volt a tábor márciusban, valaki megjegyezte: Igen mert még nem voltatok benne a főszezonban. - Micsoda? - álmélkodtam. - A menekült nem akkor menekül, amikor üldözik, hanem amikor itt a turistaidény?
Az események később ismerősömet igazolták.
Másnap babakocsit toló cigánylány szólított meg minket a folyosón:
- Ugye ti vagytok azok a magyarok, akik tegnap jöttek? - Igenlő válaszomra áradt belőle a szó:
- Mi két hete vagyunk itt, az épület másik sarkában lakunk. A férjem még a szobában öltözteti a nagyobbikat. Rajtunk kívül, még egy magyar srác van itt, a Béla, az orvos. Nem tudom, mikor lesz a nagykihallgatás, de utána általában elrakják innen az embereket. Ez csak afféle fogadótábor. Felvettétek már a pénzt? Én ezt a kocsit is tőlük kaptam, meg adtak külön pénzt gyerekruhára. Na, itt a férjem!
Alacsony, bajuszos férfi mutatkozott be, egész beszélgetésünk alatt rendkívül udvariasan kérdezősködött felőlünk. Mindkettőjüket teenager korúnak ítéltem, később kiderült, hogy túl vannak a húszon. Meglepő türelemmel bántak a gyerekekkel, egészében nagyon jó benyomást tettek ránk.
Mikor elköszöntünk egymástól, újra nyakunkba vettük a várost, majd estefelé meglátogattuk Ditta egyik barátnőjét, aki még korábban meghívott minket. Nemcsak a család érdekelt, azt is szerettük volna látni, hogyan élnek azok, akiknek sikerült itt maradni és dolgozhatnak is.
A lakásajtóban a férj fogadott. Tiszta digó - gondoltam, első pillantásra.
A feleség, az elfoglalt háziasszony szerepét alakította.
- Üljetek le, mindjárt kész a kávé! - Közben egy kicsit gyereket is nevelt:
- Peti rakd el a cipődet, moss kezet, mutatkozz be a vendégeknek!
A tízéves forma, tökéletesen apját idéző srác leragadhatott valahol az első feladat teljesítésénél, mert ottlétünk végéig nem került sor a bemutatkozásra.
Babi, a háziasszony, a konyhából tartott szóval minket. Ez nem volt nehéz, mert kezdtem megszokni, hogy a lakás különböző funkcióit szolgáló részek nincsenek ajtókkal elválasztva egymástól.
Babi mellénk fészkelt és bekapcsolta a tévét. Nem sokkal később újabb vendégek érkeztek és mi kerültünk az érdeklődés középpontjába. Abban mindnyájan megegyeztek, hogy a helyzetünk nagyon reménytelen. Mégis mindenkiben buzgott a segítőszándék.
- Gyertek vissza valamelyik este - hajolt közelebb hozzánk erősen festett arcával Babi. - Guszti meghallgatja, hogy mit akartok mondani a nagy kihallgatáson és segít átdolgozni, ha kell!
- Nektek pecsét kell! - csapott a térdére az egyik vendég. - Ha nincs hivatalos papírotok, semmilyen mesét nem vesznek be. Bírósági pecsétre van szükség - összegezte.
Felemelkedett és a telefonhoz indult. Amikor visszatért, ennyit szólt:
- Beszéltem vele. Elindult a stemplivel.
- Mi van, mi történik itt? - motyogtam magam elé. - Ki jön ide és mit hoz? Miféle pecsét?? Milyen bíróság??! - Nem mertem megszólalni, nehogy vérlázító tájékozatlanságommal elrontsak valamit.
Közben - március 15-e lévén - a híradó pár percet szentelt a magyar eseményeknek A képen a tüntető tömeg, a kommentátor megállás nélkül beszél.
- Mit mond, mit mond? - kérdeztem izgatottan.
Semmi válasz. Az előbb még mindenki a képernyőre tapadt, most hirtelen mindenki mással foglalkozik. Kávéscsészék zörögnek, beszélgetés indul, cigaretták kerülnek elő.
- Mit mondtak? - kérdezem élesebben, türelmetlenebbül. Teljes csend. Majd egy bátortalan hang:
- Hogy nem volt a téren vörös zászló.
Hirtelen felismerés villan bennem: Szent Isten, itt senki nem értette, hogy mit mondtak a híradóban. Ezek nem értenek svédül!! Öt-hatéves itt tartózkodás után ennyit sikerült megfejteni a kommentárból.
Rettenetes rosszkedvem lett. Csendesen szedelőzködtünk. Az illető a pecséttel persze nem érkezett meg, de már szóba sem került. Guszti felírta a tábori szobaszámunkat és ígérte, hogy átsétál hozzánk valamelyik este. Soha többé nem találkoztam vele, sem a pecsétet ígérő barátjával. Egy különleges embertípussal való megismerkedésem velük kezdődött, és később számtalan követőjük akadt.
Az illető fűt-fát ígér, ezzel mintegy jelezve saját hatalmát, képességét a problémáim megoldására, learatva előlegezett hálámat és nagyrabecsülésemet, majd soha többé nem tesz semmit értem. A sor végtelenül hosszú.
A további napok eseménytelenül teltek. Vásároltunk egy kis hordozható tévét, hogy enyhítsük esti unalmunkat. A társalgóban nem szívesen tartózkodtunk, mert elég volt két-három albán, vagy török jelenléte és üvöltő társalgásukkal lehetetlenné tették a programok élvezését.
Nagy szerencsétlenségünkre a mi folyosószárnyunk kezdett feltöltődni törökbolgár, albán menekültekkel. Ez kezdetben csak öt-hat főt jelentett, jórészt egyedülálló férfiakat, de életformájukból eleinte arra következtettünk, hogy legalább félszáz ember lakik már körülöttünk. Ápolatlan külsejükkel, lombrózó-ábrázatukkal, örök hangoskodásukkal az első pillanattól kimondhatatlan ellenszenvet keltettek bennünk. Ez később csak fokozódott.
Ha az éjszaka közepén megérkeztek a szállásra, üvöltve társalogtak, vad kártyacsatákat rendeztek, verekedtek és teljes hangerővel hallgatták a balkáni tánczenét. Aki már hallott ilyen véget nem érő nyekergést, sípok, kürtök és csörgődobok kíséretében, annak nem kell ecsetelnem szenvedéseinket.
Megjelent körülöttünk a szemét, a konyhai mosogató eldugult, a WC újságpapírral volt eltömve, a zuhanyzóban a víz többé nem folyt le.
Igen hamar elfogyott a türelmem. A következő éjjel, 3 óra körül kimentem a folyosóra és megálltam a szomszédos szoba előtt. Az ajtó tárva nyitva. Az egyik tagbaszakadt csirkefogó a tv előtt térdel, maximum hangerőre állítva tekergeti az állomáskereső gombot. A képernyőn ezernyi ezüstös pont vibrál, pokoli zúgással. Az asztalnál két borostás részeg kártyázik. A szemben ülő aránytalanul nagy fejét vérhullámok öntik el. Ahányszor egy lapjától megválik, öklét is az asztalhoz csapja. Közben üvöltve szidja társát.
Elkiáltom magam:
- I want to sleep!!
Rám néznek. Megismétlem svédül, németül, olaszul, oroszul. Értetlenül néznek össze.
Az egyik feltápászkodik és kis idő múlva egy magas, kefefrizurás férfival tér vissza. Közkívánatra neki is megismétlem mondandómat, miközben összecsukott tenyereimre hajtom a fejem. A kefehajú vállat von, legyintve távozik. Én reményvesztetten rájuk csukom az ajtót.
Persze a helyzet mit sem változik. Néha a folyosón verekednek, testek puffanása hallatszik a falon. Máskor kulcscsomót vágnak az ajtónkba.
Végső megoldásként másik szobát kérünk a portán, tudva, hogy folyosószárnyak állnak üresen. A portás érdektelenül hallgat végig, természetesen nem megoldható a kérésünk.
Összefutunk Bélával, az orvossal is. Őszintén irigyeljük kiváltságos helyzetéért, mert szomszédok nélkül lakik. Ő igyekszik is kihasználni a várakozás heteit, a könyvtárból hozott nyelvi kazettákat walkmanon hallgatja, még főzés közben is. Motyogva ismétli a nyelvlecke szavait, kicsit olyan, mint egy dilis szobatudós. Ha szünetet tart, minden megváltozik. Fut, gimnasztikázik, testileg is alkalmas akar lenni a nagy vállalkozásra. Fiatal, jóképű, magabiztos, az ember azt hinné, hogy minden ország örömmel befogadná.
Sokat beszélgettünk, beavatott múltjába. Csepeli körzeti orvosi állást hagyott otthon és két gyereket. Rendszeresen írogatott haza, események híján néha a nyelvkönyv kis epizódjait fordította le hazaküldött képeslapjain. Nagy terveket dédelget, orvos szeretne lenni Svédországban is, de tudja, hogy nem fogadják el itt a külföldi diplomát. Önbizalma töretlen, képesnek érzi magát, hogy mindezzel megbirkózzon. Angolul is jól beszél, ausztrál útról tért haza disszidálása előtt. Ő már túl van az ún. "nagy kihallgatáson", megkönnyebbülve várja a hatóság döntését, hogy melyik táborban kell várnia a végleges válaszra.
A kihallgatáson elhangzottakat hétpecsétes titok övezi. Ezt később is tapasztaltuk, szinte ez volt az egyetlen tabu téma. Óvatosságból, hogy ne lopd el az ötletem, félelemből, hogy ne árthass nekem valamilyen módon, babonából, ki ezért, ki azért, de mindenki őrizte a titkát, jobban, mint a nyugati polgár a fizetése összegét.
Béla már tudott egy-két trükköt is. Külön pénzt sírt ki a Bevándorlási Hivataltól, mert állítása szerint nem volt téli holmija. Én még ott tartottam, hogy a Ritának kellett a pénztárablakhoz vonszolni, amikor az első összeget vettük fel, amelyet az ellátásunkra adtak.
- Én nem dolgoztam meg ezért! - makacskodtam.
Ez az összeg mellesleg közel a másfélszerese volt annak a pénznek, amelyért Pesten megdolgoztam.
Az albán szomszédok változatlan lelkesedéssel hallgatták tánczenéjüket. Hogy egy magnószalagjuk volt-e, vagy több tucat, nem tudtam megítélni. Nekem megkülönböztethetetlen volt egymástól egy-egy zeneszám.
Közben újabb menekültek érkeztek. Teljes káosz kezdett eluralkodni környezetünkben. Legnagyobb megdöbbenésünkre a gyermekes családok is csatlakoztak ehhez a torz életformához. Divattá vált, hogy járni alig tudó gyerekek éjjel két-három óra körül felöltözve csellengtek a folyosón, vagy a fáradtságtól bőgtek valamelyik sarokban. A szülők, elmaradhatatlan, üvöltve gesztikuláló beszélgetéseiket folytatták valamelyik szobában.
A malmői tábor vezetősége elegánsan távol tartotta magát a problémáktól. Be nem avatkozásuk odáig ment, hogy egyik délután már a tábor udvarán tört ki a verekedés, valami lopott rézágy miatt.
Mi tűrtünk és vártunk.
Egyik este kopognak az ajtónkon. Megjelenik H. Miklós és érdeklődik, nincs-e valamire szükségünk. Magyarázatként hozzáteszi, hogy az Amnesty International tagja és rendszeresen látogatja a malmői tábort, hogy segítsen az ide érkező magyaroknak.
Középmagas, hízásnak induló külsővel, kissé ápolatlan benyomást keltve. Pár perc múlva elszalad feleségéért és már az ágyunkon ülve mesélik, hogy a jelenleg ittlévő magyarok közül először a Tündéékkel találkoztak.
- Képzeljétek, a Márta beállított velük hozzánk, én meg csak néztem, hát ez nem vette észre, hogy ezek cigányok!? - suttogja bizalmaskodva.
Márta lesüti szemét. Az egész nő csupa jóindulat. Dadányi méretű melleivel egy jóságos nörszre hasonlít.
- Gyertek el hozzánk valamelyik este! - javasolja a férj. - A nagy kihallgatás előtt vagytok? Gyertek, aztán átbeszéljük az anyagot!
- Na, ezt már ismerem! - gondoltam. - Mi többet nem látjuk egymást!
Azonban másnap este már be is állított értem Miklós.
- Tudsz vezetni? - kérdezte tőlem, választ sem várva mesélte: - Gyesen vagyok, meg akarok csinálni egy kocsit. Elmennénk együtt a hapsihoz, onnan te vezetnéd az én kocsimat a műhelyig, ott én letenném a rosszat, aztán visszajövünk ide, bra?
- Hogy tudhat ez svédül, ha már beleszövi a magyar mondataiba a svéd szavakat - irigyeltem. - Hogyhogy gyesen vagy? - kérdeztem már az úton.
Elnevette magát:
- Három napra itthon maradtam. Ezért még nem kérnek orvosi igazolást, elhiszik, ha te mondod, hogy beteg vagy.
- És nem élnek vissza ezzel? - képedtem el.
- A múltkor jó idő volt. A tél közepén szinte ajándék. Egész délelőtt próbáltam telefonálni a melóba, de nem vette fel senki, mert a központos is otthon maradt. - idézte derűsen.
Miki gyorsan kihasználta, hogy más vezet helyette és megálljt parancsolt a Sistembulaget előtt. Aki nem tudná, a svéd élelmiszerüzletek nem tartanak szeszt, erre a célra a patikai tisztaságú boltok állnak az inni vágyók rendelkezésére. Az egyszerűség kedvéért a magyarok sziszinek becézték ezeket a boltokat.
Az ivászat olyan súlyos társadalmi probléma Svédországban (is), hogy már kis tagsági könyvszerűség bevezetését tervezték a svéd hatóságok, havi kvótával a polgároknak.
A hazavezető út már nagy jókedvben telt el. A remek sör megtette a magáét. Szinte könyörgött, hogy találkozzunk másnap is. Nem kellett nagyon biztatni minket: minden perc áldás volt, amit táboron kívül tölthettünk.
Első, náluk töltött esténken Márta remek vacsorával rukkolt elő. Miklós is igen élvezte, elégedetten dőlt hátra a második teli tányér után.
- Mártikám, adj egy pajszert! - mondta, nyújtózkodva.
A feleség ugrott a fogpiszkálóért.
Később is megfigyelhettem, hogy a férfi ilyen apró parancsolgatásokkal hangsúlyozta vezető szerepét a családi hierarchiában. Ő, autószerelőként, komoly pénzeket vitt haza, elvárta, hogy az asszony hálás legyen az anyagi biztonságért. Márta rendületlenül tanult és folyékonyan beszélt svédül. Most is éppen valami könyvelői kurzust végzett, persze ez csak a jövőben ígért jó fizetést, így egyelőre maradt az ugrálás a férj parancsaira.
Miklós ezúttal komolyra váltott, a sört is félretolta.
- Hogy állsz a nagy kihallgatásra?
Bevallottam, hogy sehogy.
- Figyelj! Ide ítélet kell! Nem lehet hazatenni azt a személyt, akit a hazájában üldöztetés, börtönbüntetés vár a politikai nézetei miatt! - darálta. – Ha belobogtatsz egy bírósági ítéletet, és elmegyünk a Pirihez, akkor még lehet keresni valamit!
- Ki az a Piri? - kérdeztem és vártam az elmarasztalást tudatlanságomért. Meg is kaptam.
- Te nem tudod ki az a Piri? - hitetlenkedett. - Hát a magyar ügyvéd, Dr. Piri János. Nincs még ügyvédetek mi, kérd Pirit, jogod van neked választani!
Ez így megint túl sok volt egyszerre.
- Hogy tudok én itt ítéletet produkálni? Még csak nem is láttam ilyet, hogy miként néz ki! Ezek se hülyék, ki veszi ezt be? - akadékoskodtam.
- Ide figyelj! Adok neked egy mintát! Távollétedben kaptál 3 évet és kész! Rávarázsolok egy pecsétet és fújhatnak. Te meg mit ülsz itt, menj, beszélgess a Mártival a konyhában! - fordult a nejemhez.
- Bocsáss meg, szeretnék itt maradni - mondta Rita. - Ez kettőnk ügye, én is ugyanúgy iszom a levét, ha valamit elszúrtok!
- Jól van, jól van! - dohogott visszakozva. - De hogy neked milyen kényeskedő hangod van! - fujtatott még egyet Rita felé.
Nagyon nem bírta elviselni, ha a nők nem a parancsainak engedelmeskednek.
Rita az ajkába harapott. Tudtam mit jelent ez nála. Csillapítóan megszorítottam a kezét az asztal alatt.
Előkerült a "dokument" és nagy izgalommal olvashattam, hogy mire kapott itt letelepedést pár évvel ezelőtt az ember.
Valamiféle, rendőrrel történt tettlegességig fajuló összetűzés miatt, a nevezett személyt elítélik, kelt mint fent, XY ügyész, ilyen olyan bíróság és a PECSÉT. Nem elmosódva, alig olvashatóan, hanem tisztán, makulátlan szépségében.
Szóval ez itt a belépő az ígéret földjére! - gondoltam.
A következő napokat arra szántam, hogy megbirkózzam a házi feladattal. Számlálatlanul gyűltek a papírkosárban az összegyűrt próbálkozásaim. Sokszor elfogott a kétség: van-e értelme az egésznek?
Az is aggasztott, hogy mindenünk rendezetlenül maradt otthon. Még nem is mertük megírni az igazat, csak semmitmondó képeslapokat küldözgettünk. Sajnáltam azokat a tárgyakat, amelyek addigi életemet jelentették. A sok fénykép, a lemezek, a könyvek és számtalan apróság, ami körülvett otthon minket. Lemondani azokról a csodálatos színházi estékről, a baráti dumapartikról, a városról, a nyelvről... hirtelen aránytalanul nagy áldozatnak tűnt. Máskor azonban majd szétrobbant bennünk a vágy, hogy bizonyíthassunk, hogy kipróbálhassuk erőnket. Moldovánál olvastam, hogy a disszidálók közül a középosztálybeli szánja el magát a legnehezebben. A szegény könnyen vág neki, mert nincs semmije, a gazdagnak sem probléma, mert bárhol újrakezdhet mindent, csupán a kispolgár vergődik, mert képtelen megválni a bútorától és egyéb ingóságaitól, amiért keservesen megdolgozott. Nos, mi végre át akartuk lépni saját árnyékunkat.
Azonban újabb nehézség akadt. Az úgy-ahogy elkészült jegyzőkönyvben nem használhattam a BTK. azon pontjait, amelyek a mintában szerepeltek.
Hányas pontjait szegem meg én a büntető törvénykönyvnek? Ha találomra írok be valamit, az első alaposabb ellenőrzésnél lebukom, elég, ha összehasonlítják egy hasonló ügy dokumentumaival és egyértelmű a csalás.
Mikor elmondtam Miklósnak az újabb gondot, vakarózni kezdett.
- Fejlődsz kisapám! - mondta.
A két első foga közti szünet miatt időnként egy rágcsálóra emlékeztetett.
- Áthívom estére az Istvánékat, gyertek át 8 óra felé!
Megérkezésünkkor egy házaspárnak mutattak be minket. A nő egy fotelban kucorgott és a meleg ellenére sem volt hajlandó megválni pompás bőrkabátjától. Alakja tizenéves kislányt idézett, csupán arca árulkodott koráról. Hatalmas szemüvege mögül pillantott rám, nem sok érdeklődést mutatva.
A férj, italos pohárral a kezében társalgott a szoba közepén. Magas, kissé pocakos termetével, gyérülő szőke hajával, egy fáradt értelmiségi benyomását keltette. Szemmel láthatóan ő uralta a társaságot. Ha ő beszélt, áhítatos csend vette körül, vagy témaváltásainak engedelmeskedve kapcsolódtak a többiek a beszélgetésbe. Mint kiderült, rendelkezett a BTK. egy példányával, sőt magyar klaviatúrájú írógépe is volt. Miklós mindennemű segítségét rá alapozta. Láthatóan büszke volt erre a barátságra.
- Istvánkám, - harsogott - olyan borom lesz az idén, hogy elájulsz!
Már akkor előttem sem volt titok, hogy Miklós a borkészítést otthon műveli. Az elképesztően magas alkoholárak elleni védekezésül beszerzett egy komplett borlepárló készüléket, kannákkal, pipettákkal, és minden egyéb kiegészítővel. Ez az egyszeri beruházás bőven megtérülhetett. A tartozékok beszerzése nem jelenthetett különösebb nehézséget. Minden kerületben található volt ilyen üzlet, mely a házi italkészítéshez árult kellékeket. Akit mindkét szenvedéllyel megvert az Isten, az a cigarettaköltségeit is enyhíthette hasonló módon.
Istvánnal való első találkozásunkkor alig jutottunk túl a bemutatkozáson. Valamilyen sürgős dolog miatt hamar távoztak, így a vele kapcsolatos kíváncsiságomat Miklós elégítette ki.
- Nem hallottál róla otthon? Színész volt. Ennek tényleg valódi politikai okai voltak, hogy lelépett! Kapott volna pár év sittet, ha nem disszidál! Beutazta már a fél világot, még Amerikában is játszott. Kurva jól beszél vagy három-négy nyelven. Elég, ha azt mondom, hogy svédet tanít? - hencegett más érdemeivel.
Ez utóbbi tényleg imponáló lehetett Mikinek. Az elmúlt napokban már hallottam őt svédül beszélni.
- Én egy magyar fiú vagyok, aki nem beszél svédül - darálta a kuncsaftnak, a műhelyében. Körbevezette az illetőt, rábökött a kocsi kijavított alkatrészeire, mondott a végén egy számot, majd tartotta a tenyerét. Ekkor már ötödik éve élt Svédországban.
Végre elkészült az ítélet. Három év börtönt kaptam, távollétemben. Ezen elvitatkoztunk egy kicsit, én sokallottam, de Miklós felháborodottan közölte, hogy a fegyverszerző akcióm után még meg is szöktem a felelősségre vonás elől, örüljek, hogy nem kaptam többet. Ennyiben maradtunk.
Az anyag ott maradt nála és még pár napot kért, hogy minden együtt legyen. Érdeklődtem, hogyan fog boldogulni a stemplivel.
- Semmiség - nyugtatgatott. - A fénymásolón összehozok egy olyan lapot, amin rajta lesz a pecsét, erre rágépeljük az utolsó oldalt, ezt ismét fénymásolom és már senki nem fogja megmondani, hogy ezek valaha külön lapon voltak.
Itt nem volt gond fénymásolóhoz jutni, rengeteg üzletben használhatta bárki, pár őre ellenében.
Ha elgondolom, hogy Romániában írásmintát követelt a rendőrség a magánkézben levő írógépekről. . .
Azt már én is tudtam, hogy abba nem kötnek bele, ha az ember nem eredeti példányt csatol az anyagához.
Reménykedve vártuk a mű elkészültét. Többektől hallottuk, hogy a nagy kihallgatásra vagy behívót kap az ember, pár nappal korábban, vagy reggel bezörög a rendőrség és átszállítják aznap a vizsgálótiszthez. Most már nem akartam megjelenni a mindent eldöntő kihallgatáson a "dokumentum" nélkül, ezért minden reggel, hét óra előtt elhagytuk a Celsius gatant.
A svéd rendőrök kényelemszeretetét ismerve tudtuk, hogy nem kell korábbi vizitre számítanunk. Ezek a reggelek mégis pokoliak voltak. A koszovói menekültek miatt félig átvirrasztott éjszakák után nyakunkba vettük a várost. Az üzletek még nem voltak nyitva, így céltalanul kószáltunk órákig a csípős márciusi hidegben.
Egyik délután magyar rendszámú Skodára lettünk figyelmesek a tábor előtt. Teenager forma páros pakolgatott a kocsi körül. Látszólag nagyon megkönnyebbültek, mikor megszólítottuk őket. Két pécsi fiatal a papa kocsijával bele akart kóstolni a könnyű, nyugati életbe. Amikor érdeklődtem, hogy milyen volt a kis kihallgatás, a fiú értetlenül nézett rám:
- Kihallgatás? - Tőlünk csak a nevünket kérdezték, meg mondták, hogy húsvét miatt nem foglalkoznak velünk, aztán ide küldtek, meg már adták is a pénzt.
- Hát készüljetek, hogy meg fogják kérdezni, miért akartok disszidálni!
- Én azt fogom mondani, - hadarta a leckét a nagylány - hogy nem vettek fel az egyetemre, mert vallásos vagyok.
Őszintén elképedtem ekkora naivitás láttán. Hogyan mondjam meg ezeknek, hogy még nekünk is rezeg a léc, a három éves szabadságvesztésem ellenére.
- Bocsáss meg kérlek, - váltott témát a fiú - nem tudod, hol lehet azt a dögös napszemüveget kapni, aminek fel lehet hajtani az üvegét?
Húsvét után felgyorsultak az események. Megjött az értesítésünk a nagy kihallgatásra, így legalább vége szakadt a reggelenkénti kényszerű városnézésnek. Magyar ismerőseinket elhelyezték másik táborokban, a pécsi Skoda pedig egyik napról a másikra eltűnt a tábor elől. A fiatalok megrettentek az előttük álló nehézségektől és búcsú nélkül távoztak. Talán nem is csináltak olyan rossz vásárt: a svéd állam költségén oldották meg a húsvéti vakációt.