Ha baj van
A vaskos albumot az asztalra tolta. Ölébe ejtette a szemüvegét. Behunyta a szemét, a fény felé fordult. Ide még délután is besüt a nap. Igaz, csak egy kicsit. Aztán a háztömb veszi át az uralmat. Mozdulni akart, de feladta. Még annyira új minden. Előbb erőt kell gyűjteni.
A középiskolában minden nemzeti ünnepen szerepelt. Nagy átéléssel, mélytüzű pátosszal szavalta a munkásmozgalmi verseket, a súlyos sorokat. A tanárok oda voltak érte, sorra kapta a dicséreteket. Nem csoda, hiszen az új értelmiség, a Fényes Szelek nemzedéke volt már többségben a tanári karban. De ez a túlfűtött lelkesedés és álszenvedély valósággal megrémítette, mikor visszahallgatta magát a magnón. Meg sem próbálta a főiskolát. A művészpálya hidegen hagyta. Dehogy fog szövegeket magolni, szerepekért harcolni, igazgatók, rendezők kegyeit keresni. Inkább beült egy irodába, ahol kényelmes unalomban töltötte a munkaidőt. Nem az állásától várta az élet örömeit, hiszen ott volt Gyuri. Érdekes volt a kapcsolat a két család között. A bátyja Gyuri nővérét vette el, a két család összejárt, szinte törvényszerű volt, hogy az egyetlen fiúgyerek neki fog udvarolni. Nem volt áldozat Gyurit elfogadni, mert izmos volt, jóképű, szőke loboncát mindig egy dacos fejmozdulattal dobta hátra. Hamar egymásba gabalyodtak, bár Gyuritól nem állt távol némi csibészség. Nem játszotta a fülig szerelmes udvarlót, néha egy kis ugratást is megengedett magának. Ha a lányt közeledni látta a tűsarkúban, gondosan végig mustrálta, majd megjegyezte, olyan a lába, mint az őzikének. Nem olyan karcsú, hanem olyan szőrös. Nem sértődött meg, mert kiolvasta a fiú tekintetéből a vágyakozást. Valóban nem szőrtelenített. Ha a nagy állótükör előtt illegette magát, önelégülten gyönyörködött az alakjában. Nem ronthat az összképen az a néhány szőrszál. Ezt később Gyuri is igazolta, amikor élvezettel zongoráztak ujjai a hosszú lábakon.
Gyuri nem volt rossz parti. Akkor már nyílt titok volt, hogy leigazolta az egyik fővárosi NBI-es csapat. A fiú gyors volt, indulatos, úgy küzdött a labdáért, mint aki az életéért harcol. Ő is kijárt a meccsekre, de hamar elvették a kedvét. Idegenkedve figyelte a tömeget, zavarta a sok trágár bekiabálás. A drukkereken hiába volt a csapat színeit viselő sál, gyakran szidták a saját játékosaikat is. Sörhasú, asztmás, fogatlan szurkolók üvöltve kérték számon Gyuri gyorsaságát, olyanok, akik néhány lépcsőfok után kifulladva kapkodtak levegőért. - Mi van faszikám, csigát reggeliztél?! – süvített egy rekedt hang. Mintha egy részeges szobafestő Munkácsy Krisztus trilógiáját kritizálná…
Nem értette a szabályokat sem, meg volt lepve mikor lesről beszéltek, hát nem az a fontos, hogy kinél van a labda? Nem mindegy, hogyan került hozzá?! Féltette is a párját. Látta, milyen indulattal kakaskodik, máskor meg olyan erővel csapott össze az ellenféllel, hogy attól félt, fel se tud kelni az ütközés után. Így aztán elmaradt a meccsekről.
A hetvenes években nem volt követelmény a focistáknál a feddhetetlen magánélet. Természetes volt, hogy a játékosok egy-egy meccs után valamelyik szórakozóhelyen kötöttek ki. Sok-sok vendéglátóipari egység köszönhette kimagasló forgalmát a fiúk gyakori látogatásának. Nem volt tiltólistán a cigaretta sem. Akkoriban még a repülőgépeken, kórházakban, éttermekben is fújták a füstöt, igazán bocsánatos bűnnek számított az ilyesfajta szenvedély. Jutka is szívta, a szüleik is, és csak legyintettek a vészmadarak károgásaira.
Gyuri nem akart elmaradni a csapattársaktól, nem vette volna a szívére, ha kiközösítik, így aztán mindig a fiúkkal tartott. Könnyebb út volt ez, mint ellenkezni, pedig arra is volt példa. A hátvédsor egyik tagja a jogi egyetemre járt, sosem vett részt az ivászatokban, de nála elég volt a kimagasló teljesítmény, hogy biztos csapattag legyen. Gyuri a könnyebb utat választotta. Mindig az utolsók között állt fel az asztaltól.
De ment a szekér, a csapat az élmezőnyben tanyázott. Gyuri mindenféle külön juttatást zsebelt be, prémium, kalóriapénz, felkészülési pénz, extra juttatás, fizetés a kamu állásból, meg a többi… Megkérte Jutka kezét. Ő boldogan mondott igent.
Nászút, mézeshetek, boldogság, gyarapodás, elégedettség. Csodálatos hónapok, gondtalan évek. Külföldi túrák, ahol a feleségek is jelen lehettek, idejük nagy részét vásárlásokkal töltve. A nyomorúságos hazai áruválaszték után paradicsomi körülménynek számított egy-egy nyugat-európai kirándulás. Sikerült a kolléganők irigységét is csillapítani a számtalan holmival, amivel meglepte őket egy-egy külföldi út után.
Hamarosan megszületett a kis trónörökös is. Gyuri a poharakat emelgetve ünnepelte fia születését.
Még az első csapat tagja volt, de párszor már csak az edző jóindulata tartotta a kezdő tizenegyben. Ez sem tarthatott örökké. Végül a kispadra került. A fiú nem roppant össze, sejtette, hogy ez bekövetkezik. De meg sem próbált változtatni az életén. Akkoriban már rendszeresen járta a borozókat. Ha kapatosan hazakerült, különös színjáték kezdődött. Bocsánatkérő dadogásokkal próbálta enyhíteni neje haragját, aki mérges volt, de sosem a férjét hibáztatta a történtekért. Jutka meg volt győződve róla, hogy a rossz társaság tehet mindenről. Gyuri szaporán bólogatva adott igazat neki, pedig már egyedül látogatta az italboltokat. Bár ott mindig akadt valaki, aki megtiszteltetésnek vette, ha fizethet egy kört az egykori hírességnek.
De a hírnév is kopni kezdett. Gyuri végleg kikerült az első csapatból. Rangon alulinak érezte, hogy más egyesületekben, alsóbb osztályokban próbálkozzon. Szabad akart lenni. Mivel nem kellett többé megfelelni az elvárásoknak, még inkább inni kezdett.
Egy maszek autószerelő vette maga mellé. A főnöknek imponált, hogy felvághat az egykori élsportolóval a vevői előtt. A gumikkal bajlódó alkalmazott vállrándítással vette tudomásul, hogy megbámulják őt, és sokan a megjegyzésekkel sem fukarkodnak. Akadt, akiből kitört a pedagógus, és próbálta jó útra téríteni a lezüllött családapát. De Gyuri csak mosolygott, legyintve kijelentette, ami volt, elmúlt, nem kell a régi dolgokon keseregni, jó ez így, ahogy van. Közben alig várta a műszak végét és az esti mámort, amire már minden nap szüksége volt.
Jutka sokat pityergett, de mindig talált mentséget férje védelmében. Hiszen volt néhány nagyon jó évük… Gyuri sosem bántotta, holott más asszonyoktól tudja, a részeg férjeknek gyakran eljár a kezük… imádja a gyereket, a kis Zsolti sem értené, miért kell apa nélkül felnőnie… Gyuri alapjában nagyon rendes, mások tehetnek mindenről.
Jutka egyre többet dohányzott, a bodor füsttől remélte a pillanatnyi nyugalmat, a gondtalan perceket. Hajdani szépsége megkopott, büszke tartását felváltotta a görnyedt járás. Egyetlen öröme a szépen cseperedő fiúcska lett, akinél ajándékokkal kárpótolta az apa hiányát.
Gyuri az évek múltával egyre nehezebben tartotta magát. Az alkohol győzedelmeskedni látszott. Megállíthatatlan remegés kínozta, amíg nem jutott az első pohárhoz. Haja megritkult, sorra vesztette el a fogait. Legyengült, sokat betegeskedett.
Aztán egy hosszabb vizsgálat után a főorvos behívatta őket az irodájába. Jutka rosszat sejtett, hiszen eddig a folyosón csúsztatta a borítékot a fehér köpenyzsebbe.
Helyet foglaltak az íróasztal előtt. A doktor rövid magyarázatba kezdett a nyelőcső állapotáról, latin szavakat keverve a mondataiba. Jutkából kiszakadt a kérdés: - Rák?
Az orvos bólintott. A rizikófaktorok, a cigaretta, az alkohol… kopogtak a szavak.
Az asszony üres aggyal bámult maga elé, majd tekintete az ablakot kereste, az üvegen túli világot, ahol az emberek szabadon mászkálnak, végzik a dolgaikat és nem üldögélnek ilyen íróasztalok előtt.
Ez nem velük történik! Ő nem ezt érdemli, és a férje sem! Azok, akik ebbe belevitték, azok meg vidáman iszogatnak tovább!
Gyuri ott ült mellette, nadrágjába kapaszkodva próbálta titkolni kezei remegését. Hirtelen gyereknek érezte magát, akinek szüksége van az anyai gondoskodásra. Jutkára nézett. Karonfogva hagyták el a kórházat.
Nehéz hónapok következtek. Az utasításnak megfelelően Gyuri csak pépes ételeket fogyaszthatott. Egyre nagyobb gondot jelentett számára az evés. Jutka minden igyekezete ellenére csak pár kanál főzeléket vett magához. - Ugye nem baj, ha ezt most meghagyom. Később majd megpróbálom. – szabadkozott suttogva.
Jutka észrevétlenül láncdohányossá vált. Tudva, hogy férjének nem tesz jót a füst, az erkélyen dideregve hódolt szenvedélyének.
Gyuri a következő hónapban kórházba került. Amikor a mentők hordágyra emelték, úgy nézett körül a lakásban, mint aki tudja, soha többé nem tér vissza. A vitrin a sarokban az érmekkel olyan nevetségesnek tűnt és olyan hihetetlenül távolinak. Gyűjtötte az erőt, hogy bevallja az asszonynak, a lakást már korábban eladta, és ők már csak bérlők a saját otthonukban. De nem volt bátorsága a vallomáshoz.
A temetés csendben zajlott. Egyetlen újság sem emlékezett meg a hajdani élsportoló elhunytáról. A játékostársak közül talán ketten voltak ott. Jutka neheztelve nézett rájuk. Biztosan ezek csalták el Gyurit inni…
Este sokáig ült a konyhaasztal mellett, egymás után szívta a cigarettákat. Nem jelentett könnyebbséget, hogy már nem kell kiállni az erkélyre.
A hálószobában idegenkedve nézte a széles ágyat. - Ez az első éjszakája a temetőben. - szipogta.
Titkon remélte, hogy az özvegység jó dolgokat is tartogat. Nem kell majd éjszakánként Gyuri zihálásait lesnie, nem kell törni a fejét újabb pépes ételek elkészítésén, megszűnnek a vég nélküli várakozások a kórházi folyosókon, nyugalom lesz és béke.
De nem jött a várva-várt megkönnyebbülés. Hiányérzet volt és végtelen üresség.
Nem hitte volna, hogy az éjszakai sóhajtozás, a szüntelen krákogás, a vizet kérő kívánság is hiányozhat.
Hamarosan megkapta az értesítést a lakás elvesztéséről. – Biztosan az ivócimborák beszélték rá! – szidta az ismeretlen rosszakarókat.
Elköltözött, egy kis albérletbe került. Teltek az évek. A fia külföldre került, a rokonok is elhaltak, vagy másik városba kerültek, maradt a tökéletes egyedüllét. De nem ért rá lelki bajokkal foglalkozni, mert aggasztó jeleket vett észre magán. Felpüffedt, elszíneződött lábáról hamar kimondta az orvos a diagnózist. Érszűkület. A fájdalom állandósult, megszületett a döntés. A lábát amputálni kell. – Nem tudom, hogy a másikat sikerül-e megmenteni. - közölte a doktor tárgyilagosan.
Az altatás előtt félrehúzta a lepedőt és hosszan szemlélte a formátlan, felismerhetetlenségig elváltozott végtagokat. Az őzike… A könnyek végigfolytak az arcán.
A műtét után egy gondozónő segítette az első napokban. Őt kérte meg, hogy emelje le a polcról azt a széles, színes fedelű fényképalbumot. Amikor egyedül maradt, átlapozta a vaskos kötetet. Fényképek az esküvőről, a kirándulásokról és róla, bizonyítva, milyen csinos nő volt fiatal korában. Itt meg Gyuri. A nászút. A csodálatos évek, amikor még minden rendben volt. Külföld és megint külföld. Egy piramis a háttérben. Ezen a tenger felé szalad abban a piros bikiniben. Még emlékszik Gyuri sóvárgó tekintetére, kamerával a kezében. Ez meg egy kép a gimis évekből. A Szalai dicsekedni akart az új fényképezőgépével, az egész osztályt a tábla elé parancsolta és kattintgatni kezdett. Egyesek bambán vigyorognak, mások nem is néznek a masina felé. Ő is itt áll, iskolaköpenyben, de mégis olyan elegánsnak tűnik. Talán a fényes, fekete hajkoronája miatt. Felettük néhány szó látszik a táblára írt mondatból. Egy Dante idézet, mert a nyelvtanár élt-halt a nagy költőért. Különös módon ez tisztán megmaradt. A magyar fordítás is rémlik: Nincs nagyobb fájdalom, mint emlékezni boldog időkre, a jelen nyomorában.
A vaskos albumot az asztalra tolta. Ölébe ejtette a szemüvegét. Behunyta a szemét, a fény felé fordult. Ide még délután is besüt a nap. Igaz, csak egy kicsit. Aztán a háztömb veszi át az uralmat. Mozdulni akart, de feladta. Még annyira új minden. Előbb erőt kell gyűjteni.
A középiskolában minden nemzeti ünnepen szerepelt. Nagy átéléssel, mélytüzű pátosszal szavalta a munkásmozgalmi verseket, a súlyos sorokat. A tanárok oda voltak érte, sorra kapta a dicséreteket. Nem csoda, hiszen az új értelmiség, a Fényes Szelek nemzedéke volt már többségben a tanári karban. De ez a túlfűtött lelkesedés és álszenvedély valósággal megrémítette, mikor visszahallgatta magát a magnón. Meg sem próbálta a főiskolát. A művészpálya hidegen hagyta. Dehogy fog szövegeket magolni, szerepekért harcolni, igazgatók, rendezők kegyeit keresni. Inkább beült egy irodába, ahol kényelmes unalomban töltötte a munkaidőt. Nem az állásától várta az élet örömeit, hiszen ott volt Gyuri. Érdekes volt a kapcsolat a két család között. A bátyja Gyuri nővérét vette el, a két család összejárt, szinte törvényszerű volt, hogy az egyetlen fiúgyerek neki fog udvarolni. Nem volt áldozat Gyurit elfogadni, mert izmos volt, jóképű, szőke loboncát mindig egy dacos fejmozdulattal dobta hátra. Hamar egymásba gabalyodtak, bár Gyuritól nem állt távol némi csibészség. Nem játszotta a fülig szerelmes udvarlót, néha egy kis ugratást is megengedett magának. Ha a lányt közeledni látta a tűsarkúban, gondosan végig mustrálta, majd megjegyezte, olyan a lába, mint az őzikének. Nem olyan karcsú, hanem olyan szőrös. Nem sértődött meg, mert kiolvasta a fiú tekintetéből a vágyakozást. Valóban nem szőrtelenített. Ha a nagy állótükör előtt illegette magát, önelégülten gyönyörködött az alakjában. Nem ronthat az összképen az a néhány szőrszál. Ezt később Gyuri is igazolta, amikor élvezettel zongoráztak ujjai a hosszú lábakon.
Gyuri nem volt rossz parti. Akkor már nyílt titok volt, hogy leigazolta az egyik fővárosi NBI-es csapat. A fiú gyors volt, indulatos, úgy küzdött a labdáért, mint aki az életéért harcol. Ő is kijárt a meccsekre, de hamar elvették a kedvét. Idegenkedve figyelte a tömeget, zavarta a sok trágár bekiabálás. A drukkereken hiába volt a csapat színeit viselő sál, gyakran szidták a saját játékosaikat is. Sörhasú, asztmás, fogatlan szurkolók üvöltve kérték számon Gyuri gyorsaságát, olyanok, akik néhány lépcsőfok után kifulladva kapkodtak levegőért. - Mi van faszikám, csigát reggeliztél?! – süvített egy rekedt hang. Mintha egy részeges szobafestő Munkácsy Krisztus trilógiáját kritizálná…
Nem értette a szabályokat sem, meg volt lepve mikor lesről beszéltek, hát nem az a fontos, hogy kinél van a labda? Nem mindegy, hogyan került hozzá?! Féltette is a párját. Látta, milyen indulattal kakaskodik, máskor meg olyan erővel csapott össze az ellenféllel, hogy attól félt, fel se tud kelni az ütközés után. Így aztán elmaradt a meccsekről.
A hetvenes években nem volt követelmény a focistáknál a feddhetetlen magánélet. Természetes volt, hogy a játékosok egy-egy meccs után valamelyik szórakozóhelyen kötöttek ki. Sok-sok vendéglátóipari egység köszönhette kimagasló forgalmát a fiúk gyakori látogatásának. Nem volt tiltólistán a cigaretta sem. Akkoriban még a repülőgépeken, kórházakban, éttermekben is fújták a füstöt, igazán bocsánatos bűnnek számított az ilyesfajta szenvedély. Jutka is szívta, a szüleik is, és csak legyintettek a vészmadarak károgásaira.
Gyuri nem akart elmaradni a csapattársaktól, nem vette volna a szívére, ha kiközösítik, így aztán mindig a fiúkkal tartott. Könnyebb út volt ez, mint ellenkezni, pedig arra is volt példa. A hátvédsor egyik tagja a jogi egyetemre járt, sosem vett részt az ivászatokban, de nála elég volt a kimagasló teljesítmény, hogy biztos csapattag legyen. Gyuri a könnyebb utat választotta. Mindig az utolsók között állt fel az asztaltól.
De ment a szekér, a csapat az élmezőnyben tanyázott. Gyuri mindenféle külön juttatást zsebelt be, prémium, kalóriapénz, felkészülési pénz, extra juttatás, fizetés a kamu állásból, meg a többi… Megkérte Jutka kezét. Ő boldogan mondott igent.
Nászút, mézeshetek, boldogság, gyarapodás, elégedettség. Csodálatos hónapok, gondtalan évek. Külföldi túrák, ahol a feleségek is jelen lehettek, idejük nagy részét vásárlásokkal töltve. A nyomorúságos hazai áruválaszték után paradicsomi körülménynek számított egy-egy nyugat-európai kirándulás. Sikerült a kolléganők irigységét is csillapítani a számtalan holmival, amivel meglepte őket egy-egy külföldi út után.
Hamarosan megszületett a kis trónörökös is. Gyuri a poharakat emelgetve ünnepelte fia születését.
Még az első csapat tagja volt, de párszor már csak az edző jóindulata tartotta a kezdő tizenegyben. Ez sem tarthatott örökké. Végül a kispadra került. A fiú nem roppant össze, sejtette, hogy ez bekövetkezik. De meg sem próbált változtatni az életén. Akkoriban már rendszeresen járta a borozókat. Ha kapatosan hazakerült, különös színjáték kezdődött. Bocsánatkérő dadogásokkal próbálta enyhíteni neje haragját, aki mérges volt, de sosem a férjét hibáztatta a történtekért. Jutka meg volt győződve róla, hogy a rossz társaság tehet mindenről. Gyuri szaporán bólogatva adott igazat neki, pedig már egyedül látogatta az italboltokat. Bár ott mindig akadt valaki, aki megtiszteltetésnek vette, ha fizethet egy kört az egykori hírességnek.
De a hírnév is kopni kezdett. Gyuri végleg kikerült az első csapatból. Rangon alulinak érezte, hogy más egyesületekben, alsóbb osztályokban próbálkozzon. Szabad akart lenni. Mivel nem kellett többé megfelelni az elvárásoknak, még inkább inni kezdett.
Egy maszek autószerelő vette maga mellé. A főnöknek imponált, hogy felvághat az egykori élsportolóval a vevői előtt. A gumikkal bajlódó alkalmazott vállrándítással vette tudomásul, hogy megbámulják őt, és sokan a megjegyzésekkel sem fukarkodnak. Akadt, akiből kitört a pedagógus, és próbálta jó útra téríteni a lezüllött családapát. De Gyuri csak mosolygott, legyintve kijelentette, ami volt, elmúlt, nem kell a régi dolgokon keseregni, jó ez így, ahogy van. Közben alig várta a műszak végét és az esti mámort, amire már minden nap szüksége volt.
Jutka sokat pityergett, de mindig talált mentséget férje védelmében. Hiszen volt néhány nagyon jó évük… Gyuri sosem bántotta, holott más asszonyoktól tudja, a részeg férjeknek gyakran eljár a kezük… imádja a gyereket, a kis Zsolti sem értené, miért kell apa nélkül felnőnie… Gyuri alapjában nagyon rendes, mások tehetnek mindenről.
Jutka egyre többet dohányzott, a bodor füsttől remélte a pillanatnyi nyugalmat, a gondtalan perceket. Hajdani szépsége megkopott, büszke tartását felváltotta a görnyedt járás. Egyetlen öröme a szépen cseperedő fiúcska lett, akinél ajándékokkal kárpótolta az apa hiányát.
Gyuri az évek múltával egyre nehezebben tartotta magát. Az alkohol győzedelmeskedni látszott. Megállíthatatlan remegés kínozta, amíg nem jutott az első pohárhoz. Haja megritkult, sorra vesztette el a fogait. Legyengült, sokat betegeskedett.
Aztán egy hosszabb vizsgálat után a főorvos behívatta őket az irodájába. Jutka rosszat sejtett, hiszen eddig a folyosón csúsztatta a borítékot a fehér köpenyzsebbe.
Helyet foglaltak az íróasztal előtt. A doktor rövid magyarázatba kezdett a nyelőcső állapotáról, latin szavakat keverve a mondataiba. Jutkából kiszakadt a kérdés: - Rák?
Az orvos bólintott. A rizikófaktorok, a cigaretta, az alkohol… kopogtak a szavak.
Az asszony üres aggyal bámult maga elé, majd tekintete az ablakot kereste, az üvegen túli világot, ahol az emberek szabadon mászkálnak, végzik a dolgaikat és nem üldögélnek ilyen íróasztalok előtt.
Ez nem velük történik! Ő nem ezt érdemli, és a férje sem! Azok, akik ebbe belevitték, azok meg vidáman iszogatnak tovább!
Gyuri ott ült mellette, nadrágjába kapaszkodva próbálta titkolni kezei remegését. Hirtelen gyereknek érezte magát, akinek szüksége van az anyai gondoskodásra. Jutkára nézett. Karonfogva hagyták el a kórházat.
Nehéz hónapok következtek. Az utasításnak megfelelően Gyuri csak pépes ételeket fogyaszthatott. Egyre nagyobb gondot jelentett számára az evés. Jutka minden igyekezete ellenére csak pár kanál főzeléket vett magához. - Ugye nem baj, ha ezt most meghagyom. Később majd megpróbálom. – szabadkozott suttogva.
Jutka észrevétlenül láncdohányossá vált. Tudva, hogy férjének nem tesz jót a füst, az erkélyen dideregve hódolt szenvedélyének.
Gyuri a következő hónapban kórházba került. Amikor a mentők hordágyra emelték, úgy nézett körül a lakásban, mint aki tudja, soha többé nem tér vissza. A vitrin a sarokban az érmekkel olyan nevetségesnek tűnt és olyan hihetetlenül távolinak. Gyűjtötte az erőt, hogy bevallja az asszonynak, a lakást már korábban eladta, és ők már csak bérlők a saját otthonukban. De nem volt bátorsága a vallomáshoz.
A temetés csendben zajlott. Egyetlen újság sem emlékezett meg a hajdani élsportoló elhunytáról. A játékostársak közül talán ketten voltak ott. Jutka neheztelve nézett rájuk. Biztosan ezek csalták el Gyurit inni…
Este sokáig ült a konyhaasztal mellett, egymás után szívta a cigarettákat. Nem jelentett könnyebbséget, hogy már nem kell kiállni az erkélyre.
A hálószobában idegenkedve nézte a széles ágyat. - Ez az első éjszakája a temetőben. - szipogta.
Titkon remélte, hogy az özvegység jó dolgokat is tartogat. Nem kell majd éjszakánként Gyuri zihálásait lesnie, nem kell törni a fejét újabb pépes ételek elkészítésén, megszűnnek a vég nélküli várakozások a kórházi folyosókon, nyugalom lesz és béke.
De nem jött a várva-várt megkönnyebbülés. Hiányérzet volt és végtelen üresség.
Nem hitte volna, hogy az éjszakai sóhajtozás, a szüntelen krákogás, a vizet kérő kívánság is hiányozhat.
Hamarosan megkapta az értesítést a lakás elvesztéséről. – Biztosan az ivócimborák beszélték rá! – szidta az ismeretlen rosszakarókat.
Elköltözött, egy kis albérletbe került. Teltek az évek. A fia külföldre került, a rokonok is elhaltak, vagy másik városba kerültek, maradt a tökéletes egyedüllét. De nem ért rá lelki bajokkal foglalkozni, mert aggasztó jeleket vett észre magán. Felpüffedt, elszíneződött lábáról hamar kimondta az orvos a diagnózist. Érszűkület. A fájdalom állandósult, megszületett a döntés. A lábát amputálni kell. – Nem tudom, hogy a másikat sikerül-e megmenteni. - közölte a doktor tárgyilagosan.
Az altatás előtt félrehúzta a lepedőt és hosszan szemlélte a formátlan, felismerhetetlenségig elváltozott végtagokat. Az őzike… A könnyek végigfolytak az arcán.
A műtét után egy gondozónő segítette az első napokban. Őt kérte meg, hogy emelje le a polcról azt a széles, színes fedelű fényképalbumot. Amikor egyedül maradt, átlapozta a vaskos kötetet. Fényképek az esküvőről, a kirándulásokról és róla, bizonyítva, milyen csinos nő volt fiatal korában. Itt meg Gyuri. A nászút. A csodálatos évek, amikor még minden rendben volt. Külföld és megint külföld. Egy piramis a háttérben. Ezen a tenger felé szalad abban a piros bikiniben. Még emlékszik Gyuri sóvárgó tekintetére, kamerával a kezében. Ez meg egy kép a gimis évekből. A Szalai dicsekedni akart az új fényképezőgépével, az egész osztályt a tábla elé parancsolta és kattintgatni kezdett. Egyesek bambán vigyorognak, mások nem is néznek a masina felé. Ő is itt áll, iskolaköpenyben, de mégis olyan elegánsnak tűnik. Talán a fényes, fekete hajkoronája miatt. Felettük néhány szó látszik a táblára írt mondatból. Egy Dante idézet, mert a nyelvtanár élt-halt a nagy költőért. Különös módon ez tisztán megmaradt. A magyar fordítás is rémlik: Nincs nagyobb fájdalom, mint emlékezni boldog időkre, a jelen nyomorában.