Az első szerelem
Mindjárt az elején szeretném tisztázni, hogy nem valamiféle nőkapcsolatról akarok írni. De nem kell megijedni, férfi sincs a dologban. A rádióról lenne szó, vagyis inkább arról az élményről, melyet ez a kis szerkezet kiváltott. Jó régen kezdődött mindez, valamikor az ötvenes évek elején. Újpesten éltünk akkor, igen szerény körülmények között. Ha egy akkori festő modellt keresett volna a „Proli család” című képéhez, elég lett volna bekopognia a mi kis szoba-konyhás lakásunkba. Ezt a fészket igazán nem jellemezték luxuscikkek. Rádiónk sem volt, természetesen. De egy szép napon szerelők jelentek meg, vezetéket húztak be az utcáról és a lakásokba felszereltek egy-egy dobozt. Nem volt ez más, mint egy hangszóró, némi fakeret és vászon mögé rejtve. A szerkentyű oldalán mindössze egy gomb virított a ki-bekapcsoláshoz, illetve a hangerőváltáshoz. Persze magyarázhatta nekem apám a 4 wattos hangszórót, meg a központi erősítőt, fel nem foghattam a csodát. De nem voltam egyedül ezzel a problémával. Az utcabeli srácok között is ez volt a téma. Egyikünk aztán tovább is ment az elméleti fejtegetéseknél. Béla, a szomszédék szemefénye ollóval vágott egy formás kémlelőlyukat a készülék vásznán, majd a szülői pofonok hatására bevallotta, hogy azokat az apró emberkéket szerette volna meglesni, akik a készülékben muzsikálnak.
Ezen a masinán csak a Kossuth adó volt hallható, de mégis azt jelentette, hogy hat forintos havi díjért rádióhoz jutott a család. A ma emberének, a tévék, komputerek, magnók, videók, különféle hanghordozók és mobil telefonok világában, talán felfoghatatlan, hogy a rádió megjelenéséig nem volt más hang az életünkben e falak között, mint a saját beszédünk. Ámulattal figyeltem a csodálatos dobozt, melyet az előrelátó szülők elérhetetlen magasságba szereltettek. Ma már világos, hogy abban a legvadabb Rákosi–érában a kommunista propaganda és nem a dolgozók szórakoztatása volt a cél, de mit érzékelt ebből egy pár esztendős gyerek?! A csodát, hogy, énekszót, mesét, vagy verseket hallhat. Azt csak zárójelben jegyezném meg, hogy vezetékes rádió Svájcban, Hollandiában Angliában, Belgiumban és Németországban is létezett.
Akkoriban ismeretes volt az un. Néprádió is. Ezt a készüléket az 50-es évek elejétől az Orion gyártotta, azoknak a fogyasztóknak, akik megengedhették maguknak a horribilis, 380 forintos vételárat. Igaz, ez a masina sem tudott sokkal többet, hiszen csak a Kossuth és a Petőfi adó vételére volt alkalmas. Viszont, ha akadt egy ügyes ismerős, vagy barát, aki képes volt egy forgókondenzátort beépíteni a készülékbe, akkor alkalmassá vált a rádió külföldi adások vételére. De ezt akkoriban jobb volt titokban tartani.
De térjünk vissza a vezetékeshez. Tehát szólt, és szórakoztatott a rádió. Viharos gyorsasággal kapott helyet életünkben az új családtag. Ámulva hallgattam a bemondók és színészek szép, szabatos magyar beszédét, a csodás orgánummal rendelkező előadókat. Igaz, volt akkor még más is. Fröcsögő, melldöngető, dübörgő politikai szónoklatok, és hajbókoló méltatások a nagy testvér érdemeiről. De a készüléket el is lehetett zárni, amit apám ilyen alkalmakkor meg is tett.
A mérleg az élmények javára billent. Fantasztikus tehetségű művészei voltak az országnak, akik vagy meggyőződésből, vagy megélhetésből vállalták a hallgatók szórakoztatását. Felejtetlen előadások születtek, mivel a szakma színe-java állt a mikrofon mögött. Rangot jelentett akkoriban a rádiózás, hiszen tudták, egy ország hallgatja őket. Emellett jutott bőven a munkásmozgalmi indulókból, lelkesítő dalokból is a kedves hallgatóknak. Bőséggel áradt a komolyzene is, természetesen az orosz klasszikusokkal az élen. De Csajkovszkij, Muszorgszkij, Rimszkij-Korszakov, Borogyin, Prokofjev, és Hacsaturján mellett azért más nemzetek nagyjai is labdába rúghattak. Az akkori vezetés nagyon szerette a komolyzenét, talán mert ártalmatlannak gondolták.
A slágerek bizony igen szegényesen csordogáltak a műsorban, és az elhangzott számok sem borzolták a kedélyeket. Zöld utat csak a ”régi hullám” kaphatott. Viszont, minden vasárnap délben szólt a magyar nóta és a cigányzene. Így mi is zeneszóval ebédeltünk. Ez már úgy hozzátartozott az életünkhöz, hogy azóta is, ha valahol egy prímás a húrokat fűrészeli, pavlovi reflexekkel azonnal érezni kezdem az aranyló húsleves és a rántott csirke illatát.
A rádió megpróbálkozott a színházi közvetítésekkel is. A színészek szövege mellett egy suttogó női hang tájékoztatta a hallgatót a színpadon történtekről. Valahogy így: „Willy Loman az ügynök, fáradtan érkezik haza, két nagy, árumintákkal megrakott bőröndöt cipelve. Linda, a felesége siet elé.” Néha a színészek beszéde alatt is elhangzott ez a suttogás, de így sem maradt adós a közvetítés a színházi élménnyel. Szerencsére nem csak szocialista hangvételű műveket lehetett hallani. Zöld utat kaptak a klasszikusok, és azok a nyugati szerzők is, akik kritikával illették koruk társadalmát.
Bőséggel voltak sportközvetítések is. Szepesi György tudósította a hallgatókat minden rangosabb focimeccsről. Képes volt arra a bravúrra, hogy fáradhatatlanul kommentálja a mérkőzések minden percét. Lelkesedése átragadt a hallgatókra. Szenvedélyes kommentárjai az ország kedvencévé avatták. Évekig csak a hangját ismertem, míg nagy sokára láthattam róla egy fényképet, valamelyik újságban. Meglepődtem a hétköznapi külső láttán. A túlfűtött közvetítések hallatán inkább egy lánglelkű művész–félére számítottam. A londoni hat hármas magyar győzelem mindörökre az ő nevéhez fűződik, de a sajnálatosan elvesztett világbajnokságról is ő tudósított. Évek múlva, a televíziózás korában gyakran előfordult, hogy a tévénézők elnémították a készüléküket és bekapcsolták a rádiót, hogy a látottak mellett Szepesi közvetítését hallgassák.
Megszokott dolog volt, hogy otthon szilvesztereztünk. Odakinn csikorgott a hideg, benn a jó meleg lakásban, forró teát kortyolva hallgattuk a rádió kabaré műsorát. Érdemes volt odafigyelni, mert ilyenkor a nagy drámai színházak vezető színészei is átruccantak a könnyű műfajba. Hosszú évekig Rátonyi Róbert konferálta ezeket a maratoni hosszúságú szilveszteri műsorokat, melyekben volt hely versnek, villámtréfának, paródiának, operettnek, sanzonnak egyaránt.
A mai kívánságműsorok elődjét is felfedezhettük a választékban, „Szív küldi szívnek…” címmel. De ez nem ígért vajmi felhőtlen szórakoztatást. „Pirikének, Győrbe, a Malom utca kettőbe küldi Feri a következő nótát Hajdúnánásról”. De nem a nóta következett, hanem: „Bözsikének Karcagra, ezzel a nótával kíván sok boldog születésnapot a Tapló család Vecsésről”, sorolta a műsorvezető az üzeneteket vagy fél órán keresztül, míg végre felcsendülhetett az a nyomorult zeneszám.
Teltek az évek, és úgy tűnt, a rádió hegemóniáját nem veszélyezteti semmi. Az 56 –os eseményekről is hű krónikát lehetne írni, a rádió műsorait és híradásait követve. Aztán a káosz és bukás szörnyű napjai. Míg az akkori vezetés kíméletlenül leszámolt a börtön falai között a forradalom hőseivel, addig idekinn egy újabb kiegyezés tanúi lehettünk. Lazább lett a gyeplő. És mintha fontosabb lett volna a melósok közérzete. Az egyik rádiójátéknak is egy öreg szaki volt a hőse. Szabó Ernő játszotta az idős munkást, akit nyugdíjasként már be sem engedtek a gyárba. Aztán még egy üzemi lopás is előfordul a történetben, majd az öreget leütik és kirabolják. Az izgalom tetőfokán meg bemondja a rádió, hogy folytatás a jövő héten. Ki gondolta volna akkor, hogy ezzel az epizóddal, a „Szabó család” c. rádiós családregény 48 évig tartó sorozata kezdődött el?
Aztán, a hatvanas évek elején, a mi családunkban is megjelent a világvevő rádió. A sötét szobában biztatóan világított a készülék üveglapja, a számtalan városnévvel. Vadul tekergettük a gombokat, remélve, hogy a szélesedő zöld fény, az un. varázsszem, újabb városok rádióadóit csalja a szobánkba. Akkor, tizenévesen, nekem Luxemburg neve ígérte a legtöbbet a lépcsős városnév választékban. Némi recsegés és sípolás kíséretében, hadarva előadott angol mondatok után, azért csak beúsztak szobánkba az akkori menő külföldi slágerek. Nem is tudom, mi tetszett akkor jobban: a sok dinamikus, pergő ritmusú sláger, vagy az a flegma, magabiztos, angol nyelvű hadarás, amelyből egy szót sem értettünk, csak áhítattal csodáltuk.
A rádió kilépett a lakások falai közül. Megjelentek a hordozható készülékek. A gimnázium folyosóján az egyik osztálytársam már egy ilyen csöpp tranzisztoros rádión hallgatta az akkor induló magyar tánczenei koktélt. Kérdésemre megmondta a kis masina árát. Apám egy havi fizetésével volt egyenértékű az az apró doboz.
Aztán a trónkövetelő, vagyis a televízió, viharos gyorsasággal átvette a hatalmat. A rádió még igen nagy becsben állt, de azért már átjárogattunk a szomszédokhoz a kis sámlival egy kis tévénézésre. Akiknek nem volt ilyen tehetős szomszédja, azok mások ablakai alatt ácsorogtak. Teljesen elfogadott látvány volt, hogy kisebb csoportok bámészkodnak befelé mások lakásába. Néha még rá is förmedtek a házigazdára, ha az villanyt mert gyújtani a szobában.
Aztán felgyorsult minden és elárasztották az otthonokat azok a masinák, melyek szünet nélkül zúdítják ránk a hangok és képek áradatát.
De ebben a bőségben azért nem árt emlékezni arra az elsőre, az igazira.
Mindjárt az elején szeretném tisztázni, hogy nem valamiféle nőkapcsolatról akarok írni. De nem kell megijedni, férfi sincs a dologban. A rádióról lenne szó, vagyis inkább arról az élményről, melyet ez a kis szerkezet kiváltott. Jó régen kezdődött mindez, valamikor az ötvenes évek elején. Újpesten éltünk akkor, igen szerény körülmények között. Ha egy akkori festő modellt keresett volna a „Proli család” című képéhez, elég lett volna bekopognia a mi kis szoba-konyhás lakásunkba. Ezt a fészket igazán nem jellemezték luxuscikkek. Rádiónk sem volt, természetesen. De egy szép napon szerelők jelentek meg, vezetéket húztak be az utcáról és a lakásokba felszereltek egy-egy dobozt. Nem volt ez más, mint egy hangszóró, némi fakeret és vászon mögé rejtve. A szerkentyű oldalán mindössze egy gomb virított a ki-bekapcsoláshoz, illetve a hangerőváltáshoz. Persze magyarázhatta nekem apám a 4 wattos hangszórót, meg a központi erősítőt, fel nem foghattam a csodát. De nem voltam egyedül ezzel a problémával. Az utcabeli srácok között is ez volt a téma. Egyikünk aztán tovább is ment az elméleti fejtegetéseknél. Béla, a szomszédék szemefénye ollóval vágott egy formás kémlelőlyukat a készülék vásznán, majd a szülői pofonok hatására bevallotta, hogy azokat az apró emberkéket szerette volna meglesni, akik a készülékben muzsikálnak.
Ezen a masinán csak a Kossuth adó volt hallható, de mégis azt jelentette, hogy hat forintos havi díjért rádióhoz jutott a család. A ma emberének, a tévék, komputerek, magnók, videók, különféle hanghordozók és mobil telefonok világában, talán felfoghatatlan, hogy a rádió megjelenéséig nem volt más hang az életünkben e falak között, mint a saját beszédünk. Ámulattal figyeltem a csodálatos dobozt, melyet az előrelátó szülők elérhetetlen magasságba szereltettek. Ma már világos, hogy abban a legvadabb Rákosi–érában a kommunista propaganda és nem a dolgozók szórakoztatása volt a cél, de mit érzékelt ebből egy pár esztendős gyerek?! A csodát, hogy, énekszót, mesét, vagy verseket hallhat. Azt csak zárójelben jegyezném meg, hogy vezetékes rádió Svájcban, Hollandiában Angliában, Belgiumban és Németországban is létezett.
Akkoriban ismeretes volt az un. Néprádió is. Ezt a készüléket az 50-es évek elejétől az Orion gyártotta, azoknak a fogyasztóknak, akik megengedhették maguknak a horribilis, 380 forintos vételárat. Igaz, ez a masina sem tudott sokkal többet, hiszen csak a Kossuth és a Petőfi adó vételére volt alkalmas. Viszont, ha akadt egy ügyes ismerős, vagy barát, aki képes volt egy forgókondenzátort beépíteni a készülékbe, akkor alkalmassá vált a rádió külföldi adások vételére. De ezt akkoriban jobb volt titokban tartani.
De térjünk vissza a vezetékeshez. Tehát szólt, és szórakoztatott a rádió. Viharos gyorsasággal kapott helyet életünkben az új családtag. Ámulva hallgattam a bemondók és színészek szép, szabatos magyar beszédét, a csodás orgánummal rendelkező előadókat. Igaz, volt akkor még más is. Fröcsögő, melldöngető, dübörgő politikai szónoklatok, és hajbókoló méltatások a nagy testvér érdemeiről. De a készüléket el is lehetett zárni, amit apám ilyen alkalmakkor meg is tett.
A mérleg az élmények javára billent. Fantasztikus tehetségű művészei voltak az országnak, akik vagy meggyőződésből, vagy megélhetésből vállalták a hallgatók szórakoztatását. Felejtetlen előadások születtek, mivel a szakma színe-java állt a mikrofon mögött. Rangot jelentett akkoriban a rádiózás, hiszen tudták, egy ország hallgatja őket. Emellett jutott bőven a munkásmozgalmi indulókból, lelkesítő dalokból is a kedves hallgatóknak. Bőséggel áradt a komolyzene is, természetesen az orosz klasszikusokkal az élen. De Csajkovszkij, Muszorgszkij, Rimszkij-Korszakov, Borogyin, Prokofjev, és Hacsaturján mellett azért más nemzetek nagyjai is labdába rúghattak. Az akkori vezetés nagyon szerette a komolyzenét, talán mert ártalmatlannak gondolták.
A slágerek bizony igen szegényesen csordogáltak a műsorban, és az elhangzott számok sem borzolták a kedélyeket. Zöld utat csak a ”régi hullám” kaphatott. Viszont, minden vasárnap délben szólt a magyar nóta és a cigányzene. Így mi is zeneszóval ebédeltünk. Ez már úgy hozzátartozott az életünkhöz, hogy azóta is, ha valahol egy prímás a húrokat fűrészeli, pavlovi reflexekkel azonnal érezni kezdem az aranyló húsleves és a rántott csirke illatát.
A rádió megpróbálkozott a színházi közvetítésekkel is. A színészek szövege mellett egy suttogó női hang tájékoztatta a hallgatót a színpadon történtekről. Valahogy így: „Willy Loman az ügynök, fáradtan érkezik haza, két nagy, árumintákkal megrakott bőröndöt cipelve. Linda, a felesége siet elé.” Néha a színészek beszéde alatt is elhangzott ez a suttogás, de így sem maradt adós a közvetítés a színházi élménnyel. Szerencsére nem csak szocialista hangvételű műveket lehetett hallani. Zöld utat kaptak a klasszikusok, és azok a nyugati szerzők is, akik kritikával illették koruk társadalmát.
Bőséggel voltak sportközvetítések is. Szepesi György tudósította a hallgatókat minden rangosabb focimeccsről. Képes volt arra a bravúrra, hogy fáradhatatlanul kommentálja a mérkőzések minden percét. Lelkesedése átragadt a hallgatókra. Szenvedélyes kommentárjai az ország kedvencévé avatták. Évekig csak a hangját ismertem, míg nagy sokára láthattam róla egy fényképet, valamelyik újságban. Meglepődtem a hétköznapi külső láttán. A túlfűtött közvetítések hallatán inkább egy lánglelkű művész–félére számítottam. A londoni hat hármas magyar győzelem mindörökre az ő nevéhez fűződik, de a sajnálatosan elvesztett világbajnokságról is ő tudósított. Évek múlva, a televíziózás korában gyakran előfordult, hogy a tévénézők elnémították a készüléküket és bekapcsolták a rádiót, hogy a látottak mellett Szepesi közvetítését hallgassák.
Megszokott dolog volt, hogy otthon szilvesztereztünk. Odakinn csikorgott a hideg, benn a jó meleg lakásban, forró teát kortyolva hallgattuk a rádió kabaré műsorát. Érdemes volt odafigyelni, mert ilyenkor a nagy drámai színházak vezető színészei is átruccantak a könnyű műfajba. Hosszú évekig Rátonyi Róbert konferálta ezeket a maratoni hosszúságú szilveszteri műsorokat, melyekben volt hely versnek, villámtréfának, paródiának, operettnek, sanzonnak egyaránt.
A mai kívánságműsorok elődjét is felfedezhettük a választékban, „Szív küldi szívnek…” címmel. De ez nem ígért vajmi felhőtlen szórakoztatást. „Pirikének, Győrbe, a Malom utca kettőbe küldi Feri a következő nótát Hajdúnánásról”. De nem a nóta következett, hanem: „Bözsikének Karcagra, ezzel a nótával kíván sok boldog születésnapot a Tapló család Vecsésről”, sorolta a műsorvezető az üzeneteket vagy fél órán keresztül, míg végre felcsendülhetett az a nyomorult zeneszám.
Teltek az évek, és úgy tűnt, a rádió hegemóniáját nem veszélyezteti semmi. Az 56 –os eseményekről is hű krónikát lehetne írni, a rádió műsorait és híradásait követve. Aztán a káosz és bukás szörnyű napjai. Míg az akkori vezetés kíméletlenül leszámolt a börtön falai között a forradalom hőseivel, addig idekinn egy újabb kiegyezés tanúi lehettünk. Lazább lett a gyeplő. És mintha fontosabb lett volna a melósok közérzete. Az egyik rádiójátéknak is egy öreg szaki volt a hőse. Szabó Ernő játszotta az idős munkást, akit nyugdíjasként már be sem engedtek a gyárba. Aztán még egy üzemi lopás is előfordul a történetben, majd az öreget leütik és kirabolják. Az izgalom tetőfokán meg bemondja a rádió, hogy folytatás a jövő héten. Ki gondolta volna akkor, hogy ezzel az epizóddal, a „Szabó család” c. rádiós családregény 48 évig tartó sorozata kezdődött el?
Aztán, a hatvanas évek elején, a mi családunkban is megjelent a világvevő rádió. A sötét szobában biztatóan világított a készülék üveglapja, a számtalan városnévvel. Vadul tekergettük a gombokat, remélve, hogy a szélesedő zöld fény, az un. varázsszem, újabb városok rádióadóit csalja a szobánkba. Akkor, tizenévesen, nekem Luxemburg neve ígérte a legtöbbet a lépcsős városnév választékban. Némi recsegés és sípolás kíséretében, hadarva előadott angol mondatok után, azért csak beúsztak szobánkba az akkori menő külföldi slágerek. Nem is tudom, mi tetszett akkor jobban: a sok dinamikus, pergő ritmusú sláger, vagy az a flegma, magabiztos, angol nyelvű hadarás, amelyből egy szót sem értettünk, csak áhítattal csodáltuk.
A rádió kilépett a lakások falai közül. Megjelentek a hordozható készülékek. A gimnázium folyosóján az egyik osztálytársam már egy ilyen csöpp tranzisztoros rádión hallgatta az akkor induló magyar tánczenei koktélt. Kérdésemre megmondta a kis masina árát. Apám egy havi fizetésével volt egyenértékű az az apró doboz.
Aztán a trónkövetelő, vagyis a televízió, viharos gyorsasággal átvette a hatalmat. A rádió még igen nagy becsben állt, de azért már átjárogattunk a szomszédokhoz a kis sámlival egy kis tévénézésre. Akiknek nem volt ilyen tehetős szomszédja, azok mások ablakai alatt ácsorogtak. Teljesen elfogadott látvány volt, hogy kisebb csoportok bámészkodnak befelé mások lakásába. Néha még rá is förmedtek a házigazdára, ha az villanyt mert gyújtani a szobában.
Aztán felgyorsult minden és elárasztották az otthonokat azok a masinák, melyek szünet nélkül zúdítják ránk a hangok és képek áradatát.
De ebben a bőségben azért nem árt emlékezni arra az elsőre, az igazira.