Pestre szabott látogatás
Megint Magyarország, pontosabban Pest. Persze a kaland nem a körúton kezdődik, így ismét módomban áll az utazás fáradalmai miatt sóhajtozni. Mert nem leányálom az a tizenórás repülőút, az átszállás, várakozás, idegeskedés, rohanás és a kilenc óra időeltolódás. A reptereken pedig keserűen lehet konstatálni, hogy manapság már nemcsak turisták és üdülni vágyó családok programja az utazás. Nem bizony, mert úgy szétszóródtunk a világban, hogy majd mindenki helyváltoztatásra kényszerül. Hiszen ma már a reptereken toporognak a külföldön munkát vállalók, az idegenben tanulók, az üzletelők, a rokonlátogatók és sokan mások. És mintha mindenütt túl sokan lennénk! Sokasodunk, szaporodunk, lassan kinőjük ezt a Földet, mint kamasz a tavalyi kabátot. Nem csoda, hogy állandóan biztosítva van a zsúfoltság-élmény.
Idén a párizsi repülőtér vizsgázott elégtelenre felkészültségből. A gépekből kiáramló és átszállásra váró tömeg úgy ellepte az ellenőrző pontot, hogy minden feltétel adott volt egy katasztrófa filmhez. Csak két fülkében ültek egyenruhások, őket viszont nem zavarta az áradat. És lám, már milyen jól neveltek (akarom mondani megfélemlítettek) vagyunk, mert zúgolódás nélkül várt mindenki a sorára. Megtanultuk tisztelni az uniformist, és azt, hogy nincsenek jogaink a pénzünkért.
Azért megpróbáltam elképzelni azt a kerekfejű, borostás egyenruhást, aki a fülkében ásítozva, unottan stemplizgette az útleveleket, hogy milyen hangulatban ácsorogna egy ilyen sor végén, ha történetesen ő lenne az utas és ő szeretne egy csatlakozást elérni a rabati reptéren, hogy le ne késsen a munkába állásról, vagyis erről az üvegfülkéről, ahol olyan jóízűen vakarózhat.
De egyszer minden utas megérkezik és kezdődhet a bámészkodás. Nem kell a változások mértékén töprengenem, hiszen alig fél éve jártam otthon. De azért csak észreveszem, hogy bontják az egykori Népstadiont, hogy Újpesten nekiugrottak átszabni a piac környékét, és vágnák ki a fákat a Városligetben is, ami komoly ellenállásba ütközött (tegyük hozzá: joggal)
De a főváros még mindig tudja hozni a formáját, vagyis nyüzsgő, eleven, izgalmas, sokszínű, és megunhatatlan!
Két hét, két színházi estére is elegendő volt. A Játékszínben egy habkönnyű vígjáték (Edward Taylor: Legyen a feleségem) amiben azért igen jó szerepek vannak. Leginkább a lányoké, akiket a főhős ostromol házassági ajánlattal. Igaz, csak egy estére, amíg a családcentrikus főnök látogatását várja. A fiatalok nem okoznak csalódást, sőt! Így nem csoda, hogy az előadás végén a bejárónő igen hálás szerepében domborító Kovács Patrícia nagyobb tapsot kapott, mint a főnököt játszó Gálvölgyi János. A Mester becsületére legyen mondva, hogy mosolyogva, a féltékenység legkisebb jele nélkül figyelte kolléganője mennybemenetelét.
Beültünk a Karinthy Színpad előadására is. Természetesen itt is telt ház volt. Úgy tűnik, a pestiek szeretnek színházba járni. Az épület látott már jobb napokat is, igazán nem ártana felvenni a felújításokra váró létesítmények listájára, a stadionok mellé.
A nézőtér sajnos nélkülözi az emelkedő széksorokat így pusztán a szerencse kérdése, hogy látjuk-e az előadást az előttünk ülőktől. Én sajnos kifogtam egy meghatározhatatlan nemű élőlényt, vagy inkább ülőlényt, aki letelepedett elém és ezután minden törekvésem arra irányult, hogy megpróbáljak ellátni az igáslovakat megszégyenítő méretű feje mellett. Rögtön felállítottam a tézist, mely szerint a színházi élmény a nézőtérrel kezdődik.
Az előadás viszont sikerrel feledtette a kellemetlenségeket. Murray Schisgal: „Második nekifutás‟ című darabját vitték színre, Szilágyi Tibor főszereplésével és rendezésében. Ő sem mai gyerek, igen jól tudja, mitől döglik a légy. A darab azt a korszakos problémát járja körül, hogy az idősödő urak miért buknak a fiatal pipikre. Hát, én tudom a választ és a jelek szerint a szerző is. Sikerül azért úgy kanyarítani a cselekményt, hogy a hervadó feleségek is elégedetten távozhassanak a színházból. Itt sem vallanak szégyent a fiatalok, tehát nem kell azért otthon maradnunk, mert a nagy öregek már nincsenek színpadon. A telt házak igazolják, hogy van folytonosság.
A Nemzetközi Könyvfesztivál sem maradhatott ki, ha már épp egybeesett rövid ottlétünkkel. Szemet gyönyörködtető kiadványok sorakoztak a könyvkiadók standjain a Millenáris hatalmas csarnokában. De ez az árubőség komoly kételyeket ébreszt. Van-e még igény ennyi könyvre?! No meg pénz, mert nem bagóért kínálják a kultúrát. De a kiadók mintha nem akarnák tudomásul venni, hogy az Internet korában élünk. Mégis olyan ez már, mintha vitorlakészítők munkájában gyönyörködnénk, de gőzhajóval érkeznénk a kiállításra.
Esténként, a tévé elé huppanva megállapíthattam, hogy ugyanazokat a gagyikat bámulja az egész világ. Természetesen gyilkosságokkal, bűnüldözésekkel, ostoba szappanoperákkal a középpontban. Sorozatok minden mennyiségben, reklámokkal szabdalva, pont úgy, ahogy azt Uncle Sam műveli a kezdetek óta. Fábry Sándor még mindig jelen van, teljesítményét mi sem jellemezhetné jobban, mint a saját kis története. Elmesélte, hogy az utcán megszólította valaki és arról áradozott, hogy a munkahelyén a művész úr régi poénjait idézgetik. Mire a nagy tévés csak annyit válaszolt: - Sajnos én is!
Az egyik beszélgető műsor vaskos meglepetéssel szolgált. A csínos műsorvezető hölgy meghívott néhány asszonyt, akikről köztudott, hogy boldog házasságban élnek. (Mert állítólag ilyen is van!) A vendégek lelkesen avatták be a nézőket házasságuk titkaiba, de nem sok új ismerettel gyarapodtam, hiszen a türelem, megértés, egymás tisztelete minden házassági kézikönyvben megtalálható. De egy iparművész hölgy más szempontoknak tulajdonította felhőtlen boldogságát. A teljes odaadásban véli felfedezni a titkot, mert bevallotta, hogy ő bizony könnyezik a boldogságtól, amíg a férje ingeit vasalja. Hát, ami azt illeti, könnyező pálmáról már hallottam, de könnyező vasalóasszonyról még nemigen. Az alázat másik nagyszerű példája az volt, hogy zokszó nélkül tűrte, amikor a férje nem engedte neki megvenni azt a csodás női pantallót, amire évek óta sóvárgott és végre felfedezte a kirakatban. Ezt azért meg lehet érteni, mert a kedves férj bizonyára így akarta tudtára adni, hogy odahaza ki hordja a nadrágot. A hölgy akkor is le tudott mondani a veszekedésről, amikor a férje hanyagsága miatt összetört néhány alkotása. Inkább azon aggódott, hogy élete párja hogyan viseli el a tudatot, hogy ő jóval többet keres nála. A kapcsolat ecsetelésére az tette fel a koronát, amikor az asszonyka megemlítette, hogy egy jól fizető külföldi munkát mondott le, repülőjeggyel a zsebében, bőröndökkel az ajtóban, mert a férj valahogy nem rajongott a neje egyszemélyes útja miatt.
Valamit tudhat ez a Józsi! Azt legalábbis, hogy egy amerikai vendégmunka után bizonyára más asszonyt kapott volna vissza. Egy olyasfélét, aki független, önálló, saját bankszámlával rendelkezik, és magas ívben tesz arra, hogy a férj kisebbségi érzésekkel küszködik az alacsonyabb jövedelme miatt. Ha ez annyira fáj neki, akkor dolgozzon többet! Egy amerikai földrészen edződött asszonytól azt sem várhatná el ez a Józsi, hogy vetkőző bárokba cipelje, pusztán azért, hogy a kedvébe járjon. Hogyisne! Errefelé inkább a Ladies Night van divatban, ahol a hölgyeké a nézőtér és a fiúk vetkőznek a színpadon. Nagyon helyes! Mert ha egyenlőséget hirdetünk a nemek között, akkor legyen az minden téren. És amíg az asszonyka szórakozik, addig igazán kivasalhatna ez a Józsi.
Mi fért még ebbe a két hétbe? Egy-két csodálatos találkozás, családi összejövetelek, remek vendéglői vacsorák, rácsodálkozás egy-két gazdag ismerős pazar körülményeire és némi fájdalom, hiszen nem mindenkire jutott idő. Sajnos gyarapíthattam ismereteimet az egészségügyi szolgáltatások terén is, amiről nem szívesen beszélnék, mert halottról vagy jót, vagy semmit...
És otthon hallottam azt a hírt is, hogy a jövő évi nyugdíjemelés 0,9 % lesz, míg a MNB fejesei megduplázhatják milliós fizetéseiket. Nincs itt valami tévedés?! Mert ezt nagyon elnézte valaki!
Vancouverbe visszatérve, elégedetten nyugtázom, hogy vámtisztek helyett automaták várnak, így percek alatt végzünk az útlevél ellenőrzéssel. Sorba állni csak azoknak kell, akik most próbálnak bekéredzkedni Kanadába.
A bőröndöket szállító futószalag mellett jó formájú blöki szaglássza a csomagokat. Igaz, hogy a kábítószerre bukik, de nem hagyja közömbösen a füstölt csülök sem. Szóval nem érdemes próbálkozni...
Másnap szinte semmi dolgom, csak élvezni a napsütést, a friss levegőt, az erdei sétát, a csodás környéket. Aztán arról értesülök, hogy újabb honfitársaim döntöttek a végleges hazaköltözés mellett.
De ezen már nem is illik csodálkozni. Minden jobb vándormadár hazatérve szeretné befejezni...
Megint Magyarország, pontosabban Pest. Persze a kaland nem a körúton kezdődik, így ismét módomban áll az utazás fáradalmai miatt sóhajtozni. Mert nem leányálom az a tizenórás repülőút, az átszállás, várakozás, idegeskedés, rohanás és a kilenc óra időeltolódás. A reptereken pedig keserűen lehet konstatálni, hogy manapság már nemcsak turisták és üdülni vágyó családok programja az utazás. Nem bizony, mert úgy szétszóródtunk a világban, hogy majd mindenki helyváltoztatásra kényszerül. Hiszen ma már a reptereken toporognak a külföldön munkát vállalók, az idegenben tanulók, az üzletelők, a rokonlátogatók és sokan mások. És mintha mindenütt túl sokan lennénk! Sokasodunk, szaporodunk, lassan kinőjük ezt a Földet, mint kamasz a tavalyi kabátot. Nem csoda, hogy állandóan biztosítva van a zsúfoltság-élmény.
Idén a párizsi repülőtér vizsgázott elégtelenre felkészültségből. A gépekből kiáramló és átszállásra váró tömeg úgy ellepte az ellenőrző pontot, hogy minden feltétel adott volt egy katasztrófa filmhez. Csak két fülkében ültek egyenruhások, őket viszont nem zavarta az áradat. És lám, már milyen jól neveltek (akarom mondani megfélemlítettek) vagyunk, mert zúgolódás nélkül várt mindenki a sorára. Megtanultuk tisztelni az uniformist, és azt, hogy nincsenek jogaink a pénzünkért.
Azért megpróbáltam elképzelni azt a kerekfejű, borostás egyenruhást, aki a fülkében ásítozva, unottan stemplizgette az útleveleket, hogy milyen hangulatban ácsorogna egy ilyen sor végén, ha történetesen ő lenne az utas és ő szeretne egy csatlakozást elérni a rabati reptéren, hogy le ne késsen a munkába állásról, vagyis erről az üvegfülkéről, ahol olyan jóízűen vakarózhat.
De egyszer minden utas megérkezik és kezdődhet a bámészkodás. Nem kell a változások mértékén töprengenem, hiszen alig fél éve jártam otthon. De azért csak észreveszem, hogy bontják az egykori Népstadiont, hogy Újpesten nekiugrottak átszabni a piac környékét, és vágnák ki a fákat a Városligetben is, ami komoly ellenállásba ütközött (tegyük hozzá: joggal)
De a főváros még mindig tudja hozni a formáját, vagyis nyüzsgő, eleven, izgalmas, sokszínű, és megunhatatlan!
Két hét, két színházi estére is elegendő volt. A Játékszínben egy habkönnyű vígjáték (Edward Taylor: Legyen a feleségem) amiben azért igen jó szerepek vannak. Leginkább a lányoké, akiket a főhős ostromol házassági ajánlattal. Igaz, csak egy estére, amíg a családcentrikus főnök látogatását várja. A fiatalok nem okoznak csalódást, sőt! Így nem csoda, hogy az előadás végén a bejárónő igen hálás szerepében domborító Kovács Patrícia nagyobb tapsot kapott, mint a főnököt játszó Gálvölgyi János. A Mester becsületére legyen mondva, hogy mosolyogva, a féltékenység legkisebb jele nélkül figyelte kolléganője mennybemenetelét.
Beültünk a Karinthy Színpad előadására is. Természetesen itt is telt ház volt. Úgy tűnik, a pestiek szeretnek színházba járni. Az épület látott már jobb napokat is, igazán nem ártana felvenni a felújításokra váró létesítmények listájára, a stadionok mellé.
A nézőtér sajnos nélkülözi az emelkedő széksorokat így pusztán a szerencse kérdése, hogy látjuk-e az előadást az előttünk ülőktől. Én sajnos kifogtam egy meghatározhatatlan nemű élőlényt, vagy inkább ülőlényt, aki letelepedett elém és ezután minden törekvésem arra irányult, hogy megpróbáljak ellátni az igáslovakat megszégyenítő méretű feje mellett. Rögtön felállítottam a tézist, mely szerint a színházi élmény a nézőtérrel kezdődik.
Az előadás viszont sikerrel feledtette a kellemetlenségeket. Murray Schisgal: „Második nekifutás‟ című darabját vitték színre, Szilágyi Tibor főszereplésével és rendezésében. Ő sem mai gyerek, igen jól tudja, mitől döglik a légy. A darab azt a korszakos problémát járja körül, hogy az idősödő urak miért buknak a fiatal pipikre. Hát, én tudom a választ és a jelek szerint a szerző is. Sikerül azért úgy kanyarítani a cselekményt, hogy a hervadó feleségek is elégedetten távozhassanak a színházból. Itt sem vallanak szégyent a fiatalok, tehát nem kell azért otthon maradnunk, mert a nagy öregek már nincsenek színpadon. A telt házak igazolják, hogy van folytonosság.
A Nemzetközi Könyvfesztivál sem maradhatott ki, ha már épp egybeesett rövid ottlétünkkel. Szemet gyönyörködtető kiadványok sorakoztak a könyvkiadók standjain a Millenáris hatalmas csarnokában. De ez az árubőség komoly kételyeket ébreszt. Van-e még igény ennyi könyvre?! No meg pénz, mert nem bagóért kínálják a kultúrát. De a kiadók mintha nem akarnák tudomásul venni, hogy az Internet korában élünk. Mégis olyan ez már, mintha vitorlakészítők munkájában gyönyörködnénk, de gőzhajóval érkeznénk a kiállításra.
Esténként, a tévé elé huppanva megállapíthattam, hogy ugyanazokat a gagyikat bámulja az egész világ. Természetesen gyilkosságokkal, bűnüldözésekkel, ostoba szappanoperákkal a középpontban. Sorozatok minden mennyiségben, reklámokkal szabdalva, pont úgy, ahogy azt Uncle Sam műveli a kezdetek óta. Fábry Sándor még mindig jelen van, teljesítményét mi sem jellemezhetné jobban, mint a saját kis története. Elmesélte, hogy az utcán megszólította valaki és arról áradozott, hogy a munkahelyén a művész úr régi poénjait idézgetik. Mire a nagy tévés csak annyit válaszolt: - Sajnos én is!
Az egyik beszélgető műsor vaskos meglepetéssel szolgált. A csínos műsorvezető hölgy meghívott néhány asszonyt, akikről köztudott, hogy boldog házasságban élnek. (Mert állítólag ilyen is van!) A vendégek lelkesen avatták be a nézőket házasságuk titkaiba, de nem sok új ismerettel gyarapodtam, hiszen a türelem, megértés, egymás tisztelete minden házassági kézikönyvben megtalálható. De egy iparművész hölgy más szempontoknak tulajdonította felhőtlen boldogságát. A teljes odaadásban véli felfedezni a titkot, mert bevallotta, hogy ő bizony könnyezik a boldogságtól, amíg a férje ingeit vasalja. Hát, ami azt illeti, könnyező pálmáról már hallottam, de könnyező vasalóasszonyról még nemigen. Az alázat másik nagyszerű példája az volt, hogy zokszó nélkül tűrte, amikor a férje nem engedte neki megvenni azt a csodás női pantallót, amire évek óta sóvárgott és végre felfedezte a kirakatban. Ezt azért meg lehet érteni, mert a kedves férj bizonyára így akarta tudtára adni, hogy odahaza ki hordja a nadrágot. A hölgy akkor is le tudott mondani a veszekedésről, amikor a férje hanyagsága miatt összetört néhány alkotása. Inkább azon aggódott, hogy élete párja hogyan viseli el a tudatot, hogy ő jóval többet keres nála. A kapcsolat ecsetelésére az tette fel a koronát, amikor az asszonyka megemlítette, hogy egy jól fizető külföldi munkát mondott le, repülőjeggyel a zsebében, bőröndökkel az ajtóban, mert a férj valahogy nem rajongott a neje egyszemélyes útja miatt.
Valamit tudhat ez a Józsi! Azt legalábbis, hogy egy amerikai vendégmunka után bizonyára más asszonyt kapott volna vissza. Egy olyasfélét, aki független, önálló, saját bankszámlával rendelkezik, és magas ívben tesz arra, hogy a férj kisebbségi érzésekkel küszködik az alacsonyabb jövedelme miatt. Ha ez annyira fáj neki, akkor dolgozzon többet! Egy amerikai földrészen edződött asszonytól azt sem várhatná el ez a Józsi, hogy vetkőző bárokba cipelje, pusztán azért, hogy a kedvébe járjon. Hogyisne! Errefelé inkább a Ladies Night van divatban, ahol a hölgyeké a nézőtér és a fiúk vetkőznek a színpadon. Nagyon helyes! Mert ha egyenlőséget hirdetünk a nemek között, akkor legyen az minden téren. És amíg az asszonyka szórakozik, addig igazán kivasalhatna ez a Józsi.
Mi fért még ebbe a két hétbe? Egy-két csodálatos találkozás, családi összejövetelek, remek vendéglői vacsorák, rácsodálkozás egy-két gazdag ismerős pazar körülményeire és némi fájdalom, hiszen nem mindenkire jutott idő. Sajnos gyarapíthattam ismereteimet az egészségügyi szolgáltatások terén is, amiről nem szívesen beszélnék, mert halottról vagy jót, vagy semmit...
És otthon hallottam azt a hírt is, hogy a jövő évi nyugdíjemelés 0,9 % lesz, míg a MNB fejesei megduplázhatják milliós fizetéseiket. Nincs itt valami tévedés?! Mert ezt nagyon elnézte valaki!
Vancouverbe visszatérve, elégedetten nyugtázom, hogy vámtisztek helyett automaták várnak, így percek alatt végzünk az útlevél ellenőrzéssel. Sorba állni csak azoknak kell, akik most próbálnak bekéredzkedni Kanadába.
A bőröndöket szállító futószalag mellett jó formájú blöki szaglássza a csomagokat. Igaz, hogy a kábítószerre bukik, de nem hagyja közömbösen a füstölt csülök sem. Szóval nem érdemes próbálkozni...
Másnap szinte semmi dolgom, csak élvezni a napsütést, a friss levegőt, az erdei sétát, a csodás környéket. Aztán arról értesülök, hogy újabb honfitársaim döntöttek a végleges hazaköltözés mellett.
De ezen már nem is illik csodálkozni. Minden jobb vándormadár hazatérve szeretné befejezni...