I. fejezet
Az első időkben nem létezett számunkra más, csak a ház. Vagy inkább: A HÁZ. Nincs ezen mit csodálkozni, ha az ember a munkahelyén kel és fekszik. Pedig fontos, hogy felejtsük a gondjainkat, ha másért nem hát a gyermek miatt. Ne fizessen a luxuskörülményekért azzal, hogy a szülőknek nincs idejük rá.
Márk négy éves volt, amikor beköltöztünk ide. Nem tudom, mennyi rögzülhet egy ilyen kis fickó emlékeiben, de nagyon remélem, hogy sikerült elfelejtenie az előző lakhelyünk züllött alakjait. Mi örömmel vezetjük körbe az új birodalmon, de az uszodához nem sok reményt fűzünk. Megpróbáltuk a gyermeket úszásra taníttatni már korábban, de kiderült, hogy semmi érzéke hozzá. Az oktató hívogatóan nyújtotta karjait a kicsinyek felé, akik a medencében műanyag székeken ácsorogtak, mindenki elszánta magát a „nagy” ugrásra, kivéve az én fiamat. Dacosan, dideregve hátat fordított az egésznek, ha történetesen zakó lett volna rajta, karját Napóleonként a kabát réseibe dugja. Fájdalommal és aggodalommal ismertük be a kudarcot. Egy olyan városban lesz vízi analfabéta, mely az óceán partján fekszik, és tavak százaiban válogathatnak a kirándulók. Elköszöntünk az oktatóktól, ők is látták a dolog reménytelenségét, még a pénzt is visszaadták.
De azért az uszoda csak itt hívogatott a csillogó hullámaival, a víz alatti fényeivel. A gyermek eleinte csak a lépcsőig merészkedett, mi meg hagytuk, hadd fedezze fel a maga tempójában ezt a különleges világot. Aztán sajátságos produkcióba kezdett. Beljebb merészkedett, elmerült, feljött, elmerült, feljött, egészen addig, míg a kutyákat megszégyenítő tempókkal a felszínen tudta tartani magát. Mi ámulva figyeltük a bemutatót és ezután rendszeresebbé tettük az uszodalátogatást.
Végül, a gyerek szinte „kinőtte” a medencét. Visszavittük az úszóklubba, ahol most már engedelmesen végigjárta a szamárlétrát. Tizenegy éves korára a kerület legjobb úszói közé tartozik. Dagadó kebellel figyelem a versenyeit, izgalmamban néha magyarul üvöltözöm a lelátón. Élmény nézni, ahogy szinte a víz felszínén siklik előre. „Megszárad a nadrágja” mondja erre a szakzsargon. Igaz, ára van ennek a testtartásnak, mert hetente háromszor hajnali ötkor kezdődik az edzés.
De mégsem hiszem, hogy valaha bajnok lesz! Az edzésekkel nincs baj, de minden verseny egy kínszenvedés. Ezer kölyök zsibog a medencék szélén, órákat kell várni egy-egy versenyszámra. Monoton, gépies az egész, túl sok a résztvevő, de mindenkit összecsődítenek, a nevezési díj miatt. Vizes fürdőruhában kell várakozni, néha még ülőhely sincs elegendő. A szervezők nem tudják kézben tartani a dolgokat, a gyerekek fűtől-fától érdeklődnek, hogy mikor következik az ő versenyszámuk. A kérdezettek gyűrött papírokat silabizálnak, a hatalmas elektromos tájékoztató tábla meg ott sötétlik a magasban. Persze ez mindenkinek megfelel, megint csak mi vagyunk azok, akik szóvá tesszük a helyzet fonákságát. De semmi sem változik, sőt még meg kell hallgatni a nagyképű okoskodást, hogy miért jó minden úgy, ahogy van.
Marad a belenyugvás, hogy azért a legegészségesebb sportot űzheti, és ez már kezd meglátszani az alakján. Élvezi, amit csinál, én meg a lehetőségre gondolok, amit alkalmunk volt megragadni. Ha nincs ez a házi uszoda, máig azt hiszem, hogy víziszonya van a gyereknek.
Magamban somolyogva állapítom meg, hogy ez a hely milyen különös módon jövedelmezett nekünk. De nem mi lennénk az elsők, akiknek csemetéje hasznát vette a szülők különleges munkahelyének. Johann Cruiff az egykori világhíres holland labdarúgó azért lett olyan jóba a focival, mert a szülei voltak a stadion gondnokai.
Márk szerencséje felidéz bennem egy gyerekkori emléket, amikor az egyik barátom ördögi ügyességgel ütötte el a feléje dobált kavicsokat egy földön talált bottal. Csak ámuldoztunk a teljesítményén, eszembe sem jutott, hogy megfelelő körülmények között ez a képessége dollármilliókat érne. Dehogy tudtunk mi prolikölykök baseballról, golfról, meg más efféle kapitalista urak számára kitalált sportokról.
Fiam vízi sport iránti rajongása abban a hitben ringatott, hogy olcsón megússzuk az egészet. Mire van szüksége egy úszónak? Elég egy fürdőgatya, aztán irány a víz, mert remélem, nem várják el tőlünk, hogy azt is hazulról hozzunk. Mennyivel szerencsésebb vagyok, mint más szülők, kiknek gyermeke hoki játékosként apasztja a családi pénztárcát. Istenem, mibe kerül az, amíg egy olyan beöltözik! De micsoda tévedés! Az egyesületnél csak márkás fürdőruha, szemüveg jöhet szóba, a klub emblémájával díszített pólóban kell feszíteni, műanyag úszó segédeszközök, olyan árban, hogy arra gyanakszom, itáliai mesterek készíthették egyedi megrendelésre. A havi tagdíj pedig elegendő lenne arra, hogy szubrettekkel mulassak a belvárosi éjszakában. De széttárjuk a kezünket és beletörődve levonjuk a tanulságot: nemcsak a gyerek úszik, de a pénzünk is.
Ha baráti társaságában vagyunk, majdnem mindig téma a srácok kétnyelvűsége. Sok családnál ez úgy működik, hogy a szülők magyarul beszélnek a gyerekhez, amire angolul kapják a választ. Nem büszke erre senki, de a környezet megteszi a magáét. Még azok a fiatalok is átváltanak angolra, aki odahaza jártak néhány évet iskolába.
Van olyan család, ahol az asszonyka szívügyet csinált abból, hogy a gyerek magyarul beszéljen. A gőgicsélő aprósághoz csak magyarul szóltak, később magyar mesekönyvekkel és kazettákkal teremtettek számára itt egy külön világot. A gyermek szépen cseperedett, hibátlanul beszélt magyarul, már kezdte felismerni az első szavakat az e célra hozatott olvasókönyvekből. Hatévesen bekerült az iskola előkészítőbe, ahol valósággal sokkot kapott attól, hogy nem ért semmit. Sírva, küszködve próbálta behozni a lemaradást, örökre meggyűlölve az anyanyelvét, amelynek kirekesztettségét köszönhette. Ma harapófogóval sem lehet kihúzni belőle egyetlen magyar szót sem.
Nem járt jobban Péter barátom sem, aki nemrég telepedett le itt. Ő már a pontrendszer jóvoltából kezdhetett itt új életet, ami azért nem volt zökkenőmentes. Teenager korú fiai egy szót sem tudtak angolul, amikor elfoglalták helyüket az itteni iskolákban. A kisebbik fiú gyanakvóbb természetű volt, ha hozzá szóltak, nem tudta, hogy az időjárást dicsérik, vagy az anyját szidják. Mindenesetre ütéssel válaszolt. Legalább a becsületét védje, ha mégis az utóbbi a beszélgetés tárgya. A helyzetet végül is nem a kirendelt pszichológus, hanem a gyerek nyelvi gyarapodása oldotta meg.
Én, ha ilyen történeteket hallok, kényelmesen hátradőlök a karosszékemben és elégedetten nyugtázom, hogy szerencsém volt. A fiam fél éves kora óta közösségbe jár, bölcsődékben, óvodákban szedte fel az angolt és csak ott, mert én csak akkor beszélek az ország nyelvén, ha nagyon muszáj. Nem tartottam szükségesnek, hogy a gyerek miatt angolra váltsunk idehaza, minek rongáljam a hallását a rettenetes kiejtésemmel. Így aztán vidáman csicsereg két nyelven, de most már van akkora kritikus, hogy megmosolyogja az én tudásomat. Én is megtehetném az ő magyar beszédét hallva, de Isten őrizz! El nem venném a kedvét attól, hogy az anyanyelvemen hallgathassam beszámolóit az iskolai élményeiről.
Manapság is rengeteg magyar család érkezik Kanadába. Az én naiv elképzelésem teljesen csődöt mondott, amikor azt hittem, hogy a szocializmus megszűntével megszűnik a kivándorlás is. Működik a pontrendszer és persze érkeznek feketén is. Ha hivatalosan akar letelepedni valaki, erre akkor van a legnagyobb esélye, ha diplomás, nyelveket tud és jól képzett. Minden ilyen képességű jelentkező gazdagítja a fogadó országot és érzékeny veszteség az óhazának. Egy erdőtűz kapcsán hangzott el, hogy nem elég az elpusztult fák helyére újakat ültetni. Azok csak egy negyedszázad múlva fogják pótolni a mostani veszteséget. Hát így van valahogy a fogyatkozó magyarsággal is. Az újszülöttek nem pótolhatják a tanult, munkaképes felnőtteket.
A mai kivándorlók nem Mikes Kelemenként élnek. Magyar nyelvű egyházak, tévéadás, színház és újság próbálja elhitetni velünk, hogy nem maradunk le semmiről. És ha ennyi nem elég, ott az Internet. Naprakész hírek, információk, újságcikkek, mindenről értesülhetünk, csak az a különbség, hogy már nem annyira húsbavágó mindaz, amiről olvasunk. Tévéműsorokat küldözgetnek a rokonok, de az ügyesebbje már a komputerén nézi a magyar híradót. Mintha egy üvegfalon át figyelnénk az eseményeket: mindent látunk, de nem lehetünk a részesei.
A computer áldásai számomra nem merülnek ki az internetnél. Sosem jutottam volna el addig, hogy írógépen próbálkozzam az írással. A számlálatlanul papírkosárba dobott összegyűrt kísérletezések, a lefestett melléütések és a kihagyások miatt újrakezdett oldalak réme végképp elvette volna a kedvem ettől a kalandtól. Most mindezt büntetlenül tehetem, csapkodó gondolataimat a gép segíti gatyába rázni. A lehetőségek pedig egyszerűen ámulatba ejtenek.
Amikor a Disszidol készült, svédországi barátom tudomást szerzett róla, hogy ő is szerepel a könyvben. Igaz, már rég elkerült onnan és csak a keresztnevén említem, de ő óvatosabb fajta, nagyon szépen megkért, hogy változtassam át a nevét. Nem szívesen tettem eleget a kérésnek, mert nem akartam elveszíteni azt az epizódot, amikor nevének kiejtésével birkózott a bolgár mérnök. De benne maradhat a könyvben az eset, ha megtartom a kezdőbetűt. Így lett Zsoltból Zsigmond, a gép pedig megkapta a parancsot, hogy végezze el a teljes szövegben a módosítást. A gomb megnyomása után élmény volt nézni, ahogy a szemem előtt fordulnak át a nevek a kívánt változatra. Később aztán beleolvastam a szövegbe. Egy helyütt látom: A motor halkan duruzsigmond. Másutt: A hölgy elmorzsigmond egy könnycseppet a szeme sarkában. Ja persze! Elfelejtettem a nagy kezdőbetűt!
Az e-mailt meg egyenesen nekünk, világcsavargóknak találták ki. Megszűnt az aggodalom az elveszett levelek, vagy a postássztrájk miatt. Többé nem napi egyszeri élmény levelet kapni! Sőt meg is nyugodhatunk, hogy kiterjedt levelezésünk miatt kell csonkítani az erdőállományt. Nem pazarolom a papírt, mégis naponta válthatok híreket Pesten élő lányommal. Enyhíti a távolság miatt érzett bűntudatot a mindennapi írott csevegés.
A házban alig észrevehetően kezdődtek a változások az új elnöknő beiktatása után. Ellen tán soha nem kapja meg a lakók szavazatát az elnöki posztra, ha nem ilyen állapotban van a férje. De minden úgy működött, mint az „American President” c. filmben. Az emberek sajnálata szavazatokban nyilvánult meg, Senki nem akart olyan elvetemültnek látszani, hogy bizalmatlansággal tetézze az asszony amúgy is szomorú helyzetét. Ellen tehát fürdik az elnöki pozíció biztosította népszerűségben és gépies mosollyal tárgyal a lakótársakkal. Eleinte csupán célozgat rá, hogy a házkezelő hivatallal nincs megelégedve. Az épületért felelős fiatal nőnek nagyon katonás modora van - állítja.
De ez a vád egyre gyakrabban hangzik el, és mert az ügynökség nagyon szeretné megtartani a házat, meneszti a dolgozóját és egy fiatalembert küld helyette. Russ jóképű gyerek, elegáns öltönyökben és selyem nyakkendőben, kifogástalan modorban lesi a lakók kívánságait. Tudja, hogy mekkora felelősség van a vállán, ha hibázik, cége egy jól fizető klienssel lesz kevesebb. Órákat ül az irodánkban, buzgón jegyzetel, sorra állítja össze a listákat az elvégzendő munkákról. De azon ő sem tud segíteni, hogy a két dombra kapaszkodó épület előtt minden rendű és rangú forgalom zajlik, alaposan szennyezve a levegőt. A folyón hidroplánok landolnak, megrakott uszályokat és fürge motoros hajókat láthatunk a Fraser szürke vizén. A parton kerékpárút kanyarog, arrébb a Columbia street szűnni nem akaró forgalma, kamionokkal és más irdatlan méretű járművekkel. Az út mellett végtelen hosszúságú vonatszerelvény gördül, a terheléssel három Diesel mozdony birkózik. A káosz felett már épül a magasvasút betonszalagja. Egy közlekedési mérnöknek ideális helyszín, de a lakók a látványon túl az olajos tapintású kormot kapják. A légszűrők állapota siralmas, a folyósóra befújt levegő fekete foltokat rajzol a mennyezetre. Ez nem Russ hibája, most mégis úgy tűnik, tőle várják a megoldást. Még egy szűrőrendszer kerül a már meglevő elé, de nem sok eredménnyel.
Russ mindent megpróbál, hogy elnyerje a lakók kegyeit. Egy angol lord eleganciája és Mother Teresa segítőszándéka egyesül benne. Velünk is megtalálja a hangot, kicsit sajnál is minket, hogy mennyi terhet cipelünk. Amikor belepillant a munkaköri leírásunkba, meglepve látja, hogy az egész épületet minden héten fel kell porszívózni.
- Hát ez nem csekélység! Tizennyolc emelet! Erre elmegy legalább két nap!
Szaporán bólogatok, nem sietek felvilágosítani, hogy nekem ehhez a mutatványhoz két óra kell.
Russ szelíd természete felbátorít egy - két lakót és kiabálva kérik számon tőle a lehetetlent. Ellen sebtében egy kérdőívet fabrikál, melyet személyesen kézbesít a lakótársaknak néhány eligazító mondat keretében. A felmérés tárgya, hogy mikor és milyen problémát észleltek a fiatalember munkájával kapcsolatban.. Akárcsak a viccben, ahol az anyóstól érdeklődnek, hogy van megelégedve az újdonsült vejével.
- Még minden rendben van, de már nagyon figyelem! - hangzik a válasz.
Hát objektivitást valóban nem lehet keresni a kérdőívben. Csakis arra kíváncsiak, hogy valakinek volt - e valaha panasza a fiatalemberre, akár olyan is, amit már rég elfelejtett.
Amikor Russ tudomást szerez erről a sajátságos közvélemény kutatásról, összecsomagol, és azonnali hatállyal felmondja az állását. Helyét Margot foglalja el, ő jól tudja, hogy a süllyedő hajó kormányzását bízták rá. Álmos természetű, testes hölgy, nem erőssége a rendszeretet sem. Amikor egyszer a kocsijáig kísérem, meglepve látom, hogy valóságos szeméthegy közepette autózik. Hamar a bizalmába fogad minket és abból sem csinál titkot, hogy állást keres.
Már kezében az értesítés, hogy felvették egy másik vállalathoz, amikor jön a hír, hogy a házunk felmondott az ügynökségnek. Ellen munkája tehát beérett, jöhet az általa kiszemelt házkezelési iroda. Margot az utolsó munkanapjait a teljes semmittevéssel tölti. A lakók gondjait csak megmosolyogja, ha valaki felemeli a hangját, a vállát vonogatja és évődve megkérdezi:
- És mit csinál velem, kirúgat? - fejét hátravetve kacagja az illetőt.
Még tart a leköszönő cég működése, amikor Russ telefonál nekünk. Örömmel újságolja, hogy felvették egy könyvelői vállalathoz, kényelmes irodai munka, nincs több esti értekezlet - és ami a legfontosabb - nem háborgatja senki. Ma már sajnálja, hogy nem előbb hagyta ott ezt az egész borzalmat. A háztól való távolság felbátorítja és elárulja, hogy a legutóbbi értekezleteken az elnöknő egyre gyakrabban emlegetett minket.
Nem lep meg a hír, már Margot is kikotyogta, hogy ezeken a találkozókon gyakran szóba kerülünk. Ellen arra célozgat, hogy egy kezdő caretaker párosnak mennyivel kevesebbet lehetne fizetni. A bizottság megoszlik ebben a kérdésben, de nem csak ebben, mert az ésszerűtlen intézkedésekhez nem mindenki tud jó képet vágni. Két tagnak elege is lesz az egészből és lemondanak tisztségükről. A helyébe lépők Ellen feltétlen hívei. Nem titok, hogy esti szomszédolásokon szerezte meg a jóindulatukat. A többiek pedig hallgatnak, saját érdekük azt diktálja, hogy nem érdemes szembe szállni az uralkodó hangulattal.
Ellen arra is nagy gondot fordít, hogy megszerezze az új beköltözők bizalmát. Ez nem csekélység, mert ha meggondoljuk, két év alatt a lakók fele lecserélődött. Valóságos körforgás zajlik, hetente cseréljük a neveket a lakónévsort feltüntető táblán.
Olyanok is vannak, akik örökre távoznak. Az idős, szikár öregúr, aki egyedül éldegél a hatalmas lakásban felesége halála óta. Amikor a felette lakó szomszéd feledékenysége eláztatja a lakását erőtlenül téblábol a szakemberek népes csapata között. Faldarabokat tépnek le, szőnyeget szakítanak fel, általános a zűrzavar, a felfordulás. Hatalmas ventilátorok zúgva szárítják a vizes szőnyegdarabokat, a péppé ázott alsó szivacsot zsákba gyűjtik, a lapátok csikorognak az érdes betonon. Az idős férfi egy fotelba roskad, este már a mentők jönnek érte, két napot él még a kórházban. Amikor a felette lakó lakli tudomást szerez a történtekről, csak széttárja karjait, bűntudat nemigen fedezhető fel mozdulataiban.
Ottó, az életvidám, ápolt kisöreg, a nyugdíjas fodrász, aki a nyolcvanas éveit tapossa. Mindennap gyalogtúrát tesz az élelmiszerboltig, míg hatalmas luxuskocsija a garázsban porosodik. Fürge, mint a gyík, az ilyenre mondják, hogy versenyt él a világgal. Velünk is szívesen tréfálkozik, sok ötvenes megirigyelhetné ezt a szellemi-testi frissességet.
Három napig nem látjuk, de ez nem ad okot gyanúra, hiszen gyakran látogatja vidéki rokonait. De harmadnap este az unokaöcs telefonál, hogy napok óta nincs hír Ottó felől. Zörgetünk az ajtaján, de nincs válasz. Este 11-kor megérkezik a rendőrség, előbb ők is az ajtón próbálkoznak, aztán a kertben hatalmas csörömpöléssel beverik a lakás egyik ablakát. A lakók fürtökben lógnak az erkélyen, sokan rablót kiáltanak. Az egyenruhás tiszt nem győzi nyugtatgatni őket. Az ablakon bemászó rendőrök már csak a halál tényét tudják megállapítani. Az öreg békésen fekszik az ágyában, szokása szerint meztelenül.
Az ötödiken lakó idős hölggyel az előcsarnokban találkozom. A nagy műgonddal fésült frizura és a gondos smink nélkül most szinte meztelen az arca. Megpróbál uralkodni érzelmein, amíg hozzám lép.
- Eltávozott. Eltávozott az éjjel. - suttogja és felszakad benne a leplezni próbált fájdalom. Önkéntelenül kapaszkodik belém, amíg rázza a zokogás. Míg vigasztalni próbálom, felidézem férje alakját, a finom vonású idős férfit, aki szinte a szemünk előtt sorvadt el néhány hónap alatt. Egy korábbi beszélgetéskor megkérdeztem tőlük, hogy vannak-e gyerekeik.
- Nagyon önzők voltunk. - válaszolta az asszony. - Csak egymást akartuk szeretni.
A csinos, jól öltözött fiatalasszony, aki nemrég költözött be ide, férjével. A lakásvásárlás felemésztette a pénzüket, kocsit nem tudnak most cserélni, marad egy darabig még a ”fapados” öreg kisautó, amiben még légzsák sincs. Karácsonyeste igyekezett a szomszéd kerületben lakó mamájához, de a csúszós úton nem tudott uralkodni a kocsiján. A mentők már csak a felismerhetetlenségig összetört holttestet emelték ki a roncsok közül.
Az idős magyar, aki egyetemi tanárokat megszégyenítő módon ismerte hazánk történelmét, és aki hatvanöt éves fejjel gondolta úgy, hogy a nyugdíj biztosította szabadidejében megtanul zongorázni.
Az az irigylésre méltó fajta volt, aki nem ismerte az unalmat. Ha jobb nem jutott eszébe, a főzést vállalta magára vagy barkácsolt a féltve őrzött szerszámaival. Hosszú éveken keresztül naponta láttam, mára már csak halványuló emlék barátságos személye.
Vannak azonban másféle távozások is. A tizennegyediken lakó fiatalember Montreálból keveredett ide, akkor, mikor már kezdett ott túl meleg lenni számára a talaj. Ha az uszodában látom, valósággal megdöbbenek sebhelyekkel tarkított felsőtestén. Koponyája kétoldalt leborotválva afféle sziú indián módra, csak a feje tetején lobog egy varkocsba kötött hajfonat. Láncok, kapcsok, gyűrűk egészítik ki az ijesztő összképet. Egyedül lakja a lakást, hónapok óta nem beszélhetett senkivel, a magány - és a kábítószer hiánya - kikezdik az idegeit. A szomszédok éjszakai üvöltözésekről számolnak be, később rendszeressé válnak a farkasordítások. A következő délelőtt iszonyatos csörömpölést hallok majd egy tárgy tompa puffanását. Felnézve látom az emeleti lakás betört ablakát, melyen keresztül repülnek a bútorok a ház előtti kertbe.
Három megtermett rendőr tudja csak megfékezni az üvöltöző és görcsösen rángatózó férfit. Mi már meg sem tudjuk, hogy melyik intézetben folytatja majd az életét. A lakásban mindössze egy koszlott matrac emlékeztet a lakóra. Meglepve látom az ágy mellett a Bibliát és magam sem tudom miért, a szülőkre gondolok, akik bizonyára nem ilyen jövőt szántak gyermeküknek.
Persze nem mindig szükséges rendőri segítség a távozáshoz. A tizenötödiken lakó fiatalember lányokat futtat, de gondok lehetnek mostanság az üzletmenettel, mert néha gyanús kinézetű alakok is érdeklődnek utána. A férfi külseje tökéletesen megfelel a szakma elvárásainak. A piros sportkocsi mellé olajjal lenyalt sötét haj, lezser zakó és nagymintás nyakkendő dukál. Esténként, ha ellenőrző körutamat végzem, gyakran látok várakozó lányokat a kapu előtt. Harsány arcfestés és zsebkendőnyi szoknya jellemzi őket. Alig vannak túl a teenager koron, de mindnek baj lehet a látásával, mert engem szépfiúnak szólítanak.
A nevezetes lakó aztán egy reggel sietve csomagol. Gyanítható, hogy nem jobb körülmények várják majd, mert méregdrága távcsövéről úgy ítélte, nem lesz többet szükség rá. Az új lakhelyén nem gyönyörködhet majd a látcsövön keresztül az égi és földi látnivalókban. A szemétledobón löki le a méregdrága műszert, mely iszonyatos csörömpöléssel, millió darabra törve csattan a tartály fenekén.
A rendőrség amúgy gyakori vendége a háznak. Kollegájukat látogatják, aki a negyediken lakik. Néha két-három rendőrkocsi is parkol a ház előtt, ilyenkor az arra járó autó tolvajok gondolatban számvetést készíthetnek, hogy vajon melyik kollégájuk bukott le. A rendőr magas, barátságos fickó, született kanadai és mégis tud előre köszönni. Nincs is vele semmi gond, sőt éppen azt latolgatom, hogy a késői óra ellenére, őt kéne segítségül hívjam, amikor egyik éjjel a partiszoba felől iszonyatos lárma hallik. A betonfalak nem a hangot, csak a rezgéseket vezetik, így az üvöltő tánczenéből az aludni próbálók csak a basszus monoton dobogását észlelik. Éjjel egy óra is elmúlt, letántorgok az előtérbe, mert képtelenség továbbra is elviselni ezt a dübörgést.
A hatalmas partiszobában szinte teljes sötétség, néhány gyertya fénye imbolyog csak, de azt jól látom, hogy a leolvadó viasz már szétfolyt mindenfelé. Borosüvegek és poharak között fekszik a részeg társaság, egyesek megpróbálják túlüvölteni a zenét, egy nő a hatalmas hordozható sztereó előtt térdel, a hangerőt babrálja. Felkapcsolom a villanyt, méltatlankodó sikolyok mindenfelől. Elém lép a rendőr a negyedikről, most jut eszembe, hogy ő kérte el a kulcsokat a teremhez ma estére. Félrehívom, mert itt képtelenség szót váltani. Kissé távolabb magyarázom neki, hogy születésnap ide, vagy oda, tizenegy után nincs helye a vircsaftnak. Ezt neki igazán illene tudni. Szaporán bólogat, megígéri, hogy hamarosan abbahagyják a partit. Otthagyom őket. Fél óráig bírom a zajt, amikor újra lekényszerít a szűnni nem akaró faldöngés. Már néhány lakó is ácsorog az előtérben. Újra felkapcsolom a villanyt, most is elém siet az ünnepelt. Végső érvként a tudtára adom, hogy ha nem hagyják abba az egészet, holnap felhívom a főnökét.
- Ő is itt van! - von vállat.
Tehetetlenül széttárom a karom. De mielőtt távoznék, beüvöltök a terembe:
- Szégyelljétek magatokat!
Újabb félóra kell, mire elcsitulnak a kedélyek, másnap aztán egy másik félórán keresztül hallgathatjuk az ifjú rendőr bocsánatkérését, amikor meglátogat minket az irodában.
Néha nemcsak a csendháborítások emlékeztetnek régi munkahelyünkre, az Ash street sajátságos állapotára, de a tisztasági körülmények is.
A kilencediken lakó ázsiai orvos a mi segítségünket kéri, ismerünk-e valakit, aki kitakarítaná a lakását kiköltözés után. Rita mindig tud olyan honfitársunkról, akinek jól jön egy kis mellékes, így aztán kijelenti, hogy lehet szó a dologról. Az árat is mondaná kapásból, hogy mennyit kérnek egy ilyen kétszobásért, de már megtanulta, hogy nem árt előbb terepszemlét tartani. Munka után felugrunk megnézni a lakást. Rám semmi szükség, hiszen ő az árszakértő, én csak az örök kíváncsiskodó vagyok. Mikor betessékel a lakásba a szemüveges, vézna férfi, alig tudjuk leplezni megdöbbenésünket. Önkéntelenül visszatartom a lélegzetem, amíg körbepillantok a doktor úr otthonán. Elképesztő kosz és rendetlenség az egész lakásban, feketén lógó függönyök, a mocsoktól félvak ablakok. A férfi kedélyesen magyarázza, hogy a krétarajzokat is el kéne távolítani a falakról. A fallal együtt - gondolom, mert piszoktól fénylik az egész felület. Két apróság mászik a foltos, ételmaradékkal színezett szőnyegen. A konyhában a frizsideren sárga bevonatot képez a zsíros ételgőz. A fürdőszoba kövezetén koromfekete méteres hajszálak csomókba gyűlve. A zuhanyzó csempéje sötétzöld, a vécékagyló állapota hosszas fejtörésre ad okot. Sárgaságot kapott? Vagy tán enyvet főztek benne?!
Rita az örök diplomata közönyt színlelve megérdeklődi, hogy a takarításhoz ad-e a tulaj tisztítószereket, vagy azt is kell hozni. A férfi megütközik a kérdésen és szinte méltatlankodva válaszolja:
- Nekünk nincsenek tisztítószereink!
Meghökken még a gondolatától is, hogy mi az orvos feleségről feltételezzük a házimunkát. Hát, ha ő nem is, de könyörgöm öt év alatt azért valaki mégis!
Rita kimondja az összeget. A tulaj szemei csendesen forogni kezdenek, nyel egyet és azt krákogja, hogy majd telefonon értesít minket. Mi már tudjuk, hogy nem lesz több gondunk ezzel a lakással. De elmenőben azért még megkérdezem, hogy melyik kórházban dolgozik. Jó tudni, nehogy a balszerencsém egyszer oda vezessen.
A sok ki-beköltözés miatt nem is érdemes energiát szánni arra, hogy megjegyezzük a lakók neveit. Ha valami gond van, csak a lakásszám szerint emlegetjük őket. Egyik ismerősünk nevetve jegyzi meg:
- Hát ti olyanok vagytok, mint a börtönőrök! Csak azt hallom, hogy mi van a 407-essel, a 1003-assal, vagy a 608-assal.
Megnyugtatom, hogy van más ”kódjelünk” is. A tizenharmadikról a középkorú férfi a „Bohóc”, hiszen gyakran látjuk távozni a jellegzetes maskarában, ha éppen fellép valahol. De van itt „ Principál” is, vagyis az iskolaigazgató, no meg a „ Művésznő”, aki éjszakai bárokban a pózna körül tekereg, ruháit eldobálva. No és a „ Mindentelhisz Nagymama” aki kotlósként terelgeti a házban unokáit. Néha az uszodában is feltűnnek, de tudjuk, hogy az idős asszonynak hamarosan megszűnik ez a luxus. Szerényebb otthonba költözik, hogy átadja helyét a fiának, aki már a negyvenes éveiben jár, de még nem vitte semmire.
Ellen tehát ennek a vegyes társaságnak szeretne korlátlan főnöke lenni.
Az első időkben nem létezett számunkra más, csak a ház. Vagy inkább: A HÁZ. Nincs ezen mit csodálkozni, ha az ember a munkahelyén kel és fekszik. Pedig fontos, hogy felejtsük a gondjainkat, ha másért nem hát a gyermek miatt. Ne fizessen a luxuskörülményekért azzal, hogy a szülőknek nincs idejük rá.
Márk négy éves volt, amikor beköltöztünk ide. Nem tudom, mennyi rögzülhet egy ilyen kis fickó emlékeiben, de nagyon remélem, hogy sikerült elfelejtenie az előző lakhelyünk züllött alakjait. Mi örömmel vezetjük körbe az új birodalmon, de az uszodához nem sok reményt fűzünk. Megpróbáltuk a gyermeket úszásra taníttatni már korábban, de kiderült, hogy semmi érzéke hozzá. Az oktató hívogatóan nyújtotta karjait a kicsinyek felé, akik a medencében műanyag székeken ácsorogtak, mindenki elszánta magát a „nagy” ugrásra, kivéve az én fiamat. Dacosan, dideregve hátat fordított az egésznek, ha történetesen zakó lett volna rajta, karját Napóleonként a kabát réseibe dugja. Fájdalommal és aggodalommal ismertük be a kudarcot. Egy olyan városban lesz vízi analfabéta, mely az óceán partján fekszik, és tavak százaiban válogathatnak a kirándulók. Elköszöntünk az oktatóktól, ők is látták a dolog reménytelenségét, még a pénzt is visszaadták.
De azért az uszoda csak itt hívogatott a csillogó hullámaival, a víz alatti fényeivel. A gyermek eleinte csak a lépcsőig merészkedett, mi meg hagytuk, hadd fedezze fel a maga tempójában ezt a különleges világot. Aztán sajátságos produkcióba kezdett. Beljebb merészkedett, elmerült, feljött, elmerült, feljött, egészen addig, míg a kutyákat megszégyenítő tempókkal a felszínen tudta tartani magát. Mi ámulva figyeltük a bemutatót és ezután rendszeresebbé tettük az uszodalátogatást.
Végül, a gyerek szinte „kinőtte” a medencét. Visszavittük az úszóklubba, ahol most már engedelmesen végigjárta a szamárlétrát. Tizenegy éves korára a kerület legjobb úszói közé tartozik. Dagadó kebellel figyelem a versenyeit, izgalmamban néha magyarul üvöltözöm a lelátón. Élmény nézni, ahogy szinte a víz felszínén siklik előre. „Megszárad a nadrágja” mondja erre a szakzsargon. Igaz, ára van ennek a testtartásnak, mert hetente háromszor hajnali ötkor kezdődik az edzés.
De mégsem hiszem, hogy valaha bajnok lesz! Az edzésekkel nincs baj, de minden verseny egy kínszenvedés. Ezer kölyök zsibog a medencék szélén, órákat kell várni egy-egy versenyszámra. Monoton, gépies az egész, túl sok a résztvevő, de mindenkit összecsődítenek, a nevezési díj miatt. Vizes fürdőruhában kell várakozni, néha még ülőhely sincs elegendő. A szervezők nem tudják kézben tartani a dolgokat, a gyerekek fűtől-fától érdeklődnek, hogy mikor következik az ő versenyszámuk. A kérdezettek gyűrött papírokat silabizálnak, a hatalmas elektromos tájékoztató tábla meg ott sötétlik a magasban. Persze ez mindenkinek megfelel, megint csak mi vagyunk azok, akik szóvá tesszük a helyzet fonákságát. De semmi sem változik, sőt még meg kell hallgatni a nagyképű okoskodást, hogy miért jó minden úgy, ahogy van.
Marad a belenyugvás, hogy azért a legegészségesebb sportot űzheti, és ez már kezd meglátszani az alakján. Élvezi, amit csinál, én meg a lehetőségre gondolok, amit alkalmunk volt megragadni. Ha nincs ez a házi uszoda, máig azt hiszem, hogy víziszonya van a gyereknek.
Magamban somolyogva állapítom meg, hogy ez a hely milyen különös módon jövedelmezett nekünk. De nem mi lennénk az elsők, akiknek csemetéje hasznát vette a szülők különleges munkahelyének. Johann Cruiff az egykori világhíres holland labdarúgó azért lett olyan jóba a focival, mert a szülei voltak a stadion gondnokai.
Márk szerencséje felidéz bennem egy gyerekkori emléket, amikor az egyik barátom ördögi ügyességgel ütötte el a feléje dobált kavicsokat egy földön talált bottal. Csak ámuldoztunk a teljesítményén, eszembe sem jutott, hogy megfelelő körülmények között ez a képessége dollármilliókat érne. Dehogy tudtunk mi prolikölykök baseballról, golfról, meg más efféle kapitalista urak számára kitalált sportokról.
Fiam vízi sport iránti rajongása abban a hitben ringatott, hogy olcsón megússzuk az egészet. Mire van szüksége egy úszónak? Elég egy fürdőgatya, aztán irány a víz, mert remélem, nem várják el tőlünk, hogy azt is hazulról hozzunk. Mennyivel szerencsésebb vagyok, mint más szülők, kiknek gyermeke hoki játékosként apasztja a családi pénztárcát. Istenem, mibe kerül az, amíg egy olyan beöltözik! De micsoda tévedés! Az egyesületnél csak márkás fürdőruha, szemüveg jöhet szóba, a klub emblémájával díszített pólóban kell feszíteni, műanyag úszó segédeszközök, olyan árban, hogy arra gyanakszom, itáliai mesterek készíthették egyedi megrendelésre. A havi tagdíj pedig elegendő lenne arra, hogy szubrettekkel mulassak a belvárosi éjszakában. De széttárjuk a kezünket és beletörődve levonjuk a tanulságot: nemcsak a gyerek úszik, de a pénzünk is.
Ha baráti társaságában vagyunk, majdnem mindig téma a srácok kétnyelvűsége. Sok családnál ez úgy működik, hogy a szülők magyarul beszélnek a gyerekhez, amire angolul kapják a választ. Nem büszke erre senki, de a környezet megteszi a magáét. Még azok a fiatalok is átváltanak angolra, aki odahaza jártak néhány évet iskolába.
Van olyan család, ahol az asszonyka szívügyet csinált abból, hogy a gyerek magyarul beszéljen. A gőgicsélő aprósághoz csak magyarul szóltak, később magyar mesekönyvekkel és kazettákkal teremtettek számára itt egy külön világot. A gyermek szépen cseperedett, hibátlanul beszélt magyarul, már kezdte felismerni az első szavakat az e célra hozatott olvasókönyvekből. Hatévesen bekerült az iskola előkészítőbe, ahol valósággal sokkot kapott attól, hogy nem ért semmit. Sírva, küszködve próbálta behozni a lemaradást, örökre meggyűlölve az anyanyelvét, amelynek kirekesztettségét köszönhette. Ma harapófogóval sem lehet kihúzni belőle egyetlen magyar szót sem.
Nem járt jobban Péter barátom sem, aki nemrég telepedett le itt. Ő már a pontrendszer jóvoltából kezdhetett itt új életet, ami azért nem volt zökkenőmentes. Teenager korú fiai egy szót sem tudtak angolul, amikor elfoglalták helyüket az itteni iskolákban. A kisebbik fiú gyanakvóbb természetű volt, ha hozzá szóltak, nem tudta, hogy az időjárást dicsérik, vagy az anyját szidják. Mindenesetre ütéssel válaszolt. Legalább a becsületét védje, ha mégis az utóbbi a beszélgetés tárgya. A helyzetet végül is nem a kirendelt pszichológus, hanem a gyerek nyelvi gyarapodása oldotta meg.
Én, ha ilyen történeteket hallok, kényelmesen hátradőlök a karosszékemben és elégedetten nyugtázom, hogy szerencsém volt. A fiam fél éves kora óta közösségbe jár, bölcsődékben, óvodákban szedte fel az angolt és csak ott, mert én csak akkor beszélek az ország nyelvén, ha nagyon muszáj. Nem tartottam szükségesnek, hogy a gyerek miatt angolra váltsunk idehaza, minek rongáljam a hallását a rettenetes kiejtésemmel. Így aztán vidáman csicsereg két nyelven, de most már van akkora kritikus, hogy megmosolyogja az én tudásomat. Én is megtehetném az ő magyar beszédét hallva, de Isten őrizz! El nem venném a kedvét attól, hogy az anyanyelvemen hallgathassam beszámolóit az iskolai élményeiről.
Manapság is rengeteg magyar család érkezik Kanadába. Az én naiv elképzelésem teljesen csődöt mondott, amikor azt hittem, hogy a szocializmus megszűntével megszűnik a kivándorlás is. Működik a pontrendszer és persze érkeznek feketén is. Ha hivatalosan akar letelepedni valaki, erre akkor van a legnagyobb esélye, ha diplomás, nyelveket tud és jól képzett. Minden ilyen képességű jelentkező gazdagítja a fogadó országot és érzékeny veszteség az óhazának. Egy erdőtűz kapcsán hangzott el, hogy nem elég az elpusztult fák helyére újakat ültetni. Azok csak egy negyedszázad múlva fogják pótolni a mostani veszteséget. Hát így van valahogy a fogyatkozó magyarsággal is. Az újszülöttek nem pótolhatják a tanult, munkaképes felnőtteket.
A mai kivándorlók nem Mikes Kelemenként élnek. Magyar nyelvű egyházak, tévéadás, színház és újság próbálja elhitetni velünk, hogy nem maradunk le semmiről. És ha ennyi nem elég, ott az Internet. Naprakész hírek, információk, újságcikkek, mindenről értesülhetünk, csak az a különbség, hogy már nem annyira húsbavágó mindaz, amiről olvasunk. Tévéműsorokat küldözgetnek a rokonok, de az ügyesebbje már a komputerén nézi a magyar híradót. Mintha egy üvegfalon át figyelnénk az eseményeket: mindent látunk, de nem lehetünk a részesei.
A computer áldásai számomra nem merülnek ki az internetnél. Sosem jutottam volna el addig, hogy írógépen próbálkozzam az írással. A számlálatlanul papírkosárba dobott összegyűrt kísérletezések, a lefestett melléütések és a kihagyások miatt újrakezdett oldalak réme végképp elvette volna a kedvem ettől a kalandtól. Most mindezt büntetlenül tehetem, csapkodó gondolataimat a gép segíti gatyába rázni. A lehetőségek pedig egyszerűen ámulatba ejtenek.
Amikor a Disszidol készült, svédországi barátom tudomást szerzett róla, hogy ő is szerepel a könyvben. Igaz, már rég elkerült onnan és csak a keresztnevén említem, de ő óvatosabb fajta, nagyon szépen megkért, hogy változtassam át a nevét. Nem szívesen tettem eleget a kérésnek, mert nem akartam elveszíteni azt az epizódot, amikor nevének kiejtésével birkózott a bolgár mérnök. De benne maradhat a könyvben az eset, ha megtartom a kezdőbetűt. Így lett Zsoltból Zsigmond, a gép pedig megkapta a parancsot, hogy végezze el a teljes szövegben a módosítást. A gomb megnyomása után élmény volt nézni, ahogy a szemem előtt fordulnak át a nevek a kívánt változatra. Később aztán beleolvastam a szövegbe. Egy helyütt látom: A motor halkan duruzsigmond. Másutt: A hölgy elmorzsigmond egy könnycseppet a szeme sarkában. Ja persze! Elfelejtettem a nagy kezdőbetűt!
Az e-mailt meg egyenesen nekünk, világcsavargóknak találták ki. Megszűnt az aggodalom az elveszett levelek, vagy a postássztrájk miatt. Többé nem napi egyszeri élmény levelet kapni! Sőt meg is nyugodhatunk, hogy kiterjedt levelezésünk miatt kell csonkítani az erdőállományt. Nem pazarolom a papírt, mégis naponta válthatok híreket Pesten élő lányommal. Enyhíti a távolság miatt érzett bűntudatot a mindennapi írott csevegés.
A házban alig észrevehetően kezdődtek a változások az új elnöknő beiktatása után. Ellen tán soha nem kapja meg a lakók szavazatát az elnöki posztra, ha nem ilyen állapotban van a férje. De minden úgy működött, mint az „American President” c. filmben. Az emberek sajnálata szavazatokban nyilvánult meg, Senki nem akart olyan elvetemültnek látszani, hogy bizalmatlansággal tetézze az asszony amúgy is szomorú helyzetét. Ellen tehát fürdik az elnöki pozíció biztosította népszerűségben és gépies mosollyal tárgyal a lakótársakkal. Eleinte csupán célozgat rá, hogy a házkezelő hivatallal nincs megelégedve. Az épületért felelős fiatal nőnek nagyon katonás modora van - állítja.
De ez a vád egyre gyakrabban hangzik el, és mert az ügynökség nagyon szeretné megtartani a házat, meneszti a dolgozóját és egy fiatalembert küld helyette. Russ jóképű gyerek, elegáns öltönyökben és selyem nyakkendőben, kifogástalan modorban lesi a lakók kívánságait. Tudja, hogy mekkora felelősség van a vállán, ha hibázik, cége egy jól fizető klienssel lesz kevesebb. Órákat ül az irodánkban, buzgón jegyzetel, sorra állítja össze a listákat az elvégzendő munkákról. De azon ő sem tud segíteni, hogy a két dombra kapaszkodó épület előtt minden rendű és rangú forgalom zajlik, alaposan szennyezve a levegőt. A folyón hidroplánok landolnak, megrakott uszályokat és fürge motoros hajókat láthatunk a Fraser szürke vizén. A parton kerékpárút kanyarog, arrébb a Columbia street szűnni nem akaró forgalma, kamionokkal és más irdatlan méretű járművekkel. Az út mellett végtelen hosszúságú vonatszerelvény gördül, a terheléssel három Diesel mozdony birkózik. A káosz felett már épül a magasvasút betonszalagja. Egy közlekedési mérnöknek ideális helyszín, de a lakók a látványon túl az olajos tapintású kormot kapják. A légszűrők állapota siralmas, a folyósóra befújt levegő fekete foltokat rajzol a mennyezetre. Ez nem Russ hibája, most mégis úgy tűnik, tőle várják a megoldást. Még egy szűrőrendszer kerül a már meglevő elé, de nem sok eredménnyel.
Russ mindent megpróbál, hogy elnyerje a lakók kegyeit. Egy angol lord eleganciája és Mother Teresa segítőszándéka egyesül benne. Velünk is megtalálja a hangot, kicsit sajnál is minket, hogy mennyi terhet cipelünk. Amikor belepillant a munkaköri leírásunkba, meglepve látja, hogy az egész épületet minden héten fel kell porszívózni.
- Hát ez nem csekélység! Tizennyolc emelet! Erre elmegy legalább két nap!
Szaporán bólogatok, nem sietek felvilágosítani, hogy nekem ehhez a mutatványhoz két óra kell.
Russ szelíd természete felbátorít egy - két lakót és kiabálva kérik számon tőle a lehetetlent. Ellen sebtében egy kérdőívet fabrikál, melyet személyesen kézbesít a lakótársaknak néhány eligazító mondat keretében. A felmérés tárgya, hogy mikor és milyen problémát észleltek a fiatalember munkájával kapcsolatban.. Akárcsak a viccben, ahol az anyóstól érdeklődnek, hogy van megelégedve az újdonsült vejével.
- Még minden rendben van, de már nagyon figyelem! - hangzik a válasz.
Hát objektivitást valóban nem lehet keresni a kérdőívben. Csakis arra kíváncsiak, hogy valakinek volt - e valaha panasza a fiatalemberre, akár olyan is, amit már rég elfelejtett.
Amikor Russ tudomást szerez erről a sajátságos közvélemény kutatásról, összecsomagol, és azonnali hatállyal felmondja az állását. Helyét Margot foglalja el, ő jól tudja, hogy a süllyedő hajó kormányzását bízták rá. Álmos természetű, testes hölgy, nem erőssége a rendszeretet sem. Amikor egyszer a kocsijáig kísérem, meglepve látom, hogy valóságos szeméthegy közepette autózik. Hamar a bizalmába fogad minket és abból sem csinál titkot, hogy állást keres.
Már kezében az értesítés, hogy felvették egy másik vállalathoz, amikor jön a hír, hogy a házunk felmondott az ügynökségnek. Ellen munkája tehát beérett, jöhet az általa kiszemelt házkezelési iroda. Margot az utolsó munkanapjait a teljes semmittevéssel tölti. A lakók gondjait csak megmosolyogja, ha valaki felemeli a hangját, a vállát vonogatja és évődve megkérdezi:
- És mit csinál velem, kirúgat? - fejét hátravetve kacagja az illetőt.
Még tart a leköszönő cég működése, amikor Russ telefonál nekünk. Örömmel újságolja, hogy felvették egy könyvelői vállalathoz, kényelmes irodai munka, nincs több esti értekezlet - és ami a legfontosabb - nem háborgatja senki. Ma már sajnálja, hogy nem előbb hagyta ott ezt az egész borzalmat. A háztól való távolság felbátorítja és elárulja, hogy a legutóbbi értekezleteken az elnöknő egyre gyakrabban emlegetett minket.
Nem lep meg a hír, már Margot is kikotyogta, hogy ezeken a találkozókon gyakran szóba kerülünk. Ellen arra célozgat, hogy egy kezdő caretaker párosnak mennyivel kevesebbet lehetne fizetni. A bizottság megoszlik ebben a kérdésben, de nem csak ebben, mert az ésszerűtlen intézkedésekhez nem mindenki tud jó képet vágni. Két tagnak elege is lesz az egészből és lemondanak tisztségükről. A helyébe lépők Ellen feltétlen hívei. Nem titok, hogy esti szomszédolásokon szerezte meg a jóindulatukat. A többiek pedig hallgatnak, saját érdekük azt diktálja, hogy nem érdemes szembe szállni az uralkodó hangulattal.
Ellen arra is nagy gondot fordít, hogy megszerezze az új beköltözők bizalmát. Ez nem csekélység, mert ha meggondoljuk, két év alatt a lakók fele lecserélődött. Valóságos körforgás zajlik, hetente cseréljük a neveket a lakónévsort feltüntető táblán.
Olyanok is vannak, akik örökre távoznak. Az idős, szikár öregúr, aki egyedül éldegél a hatalmas lakásban felesége halála óta. Amikor a felette lakó szomszéd feledékenysége eláztatja a lakását erőtlenül téblábol a szakemberek népes csapata között. Faldarabokat tépnek le, szőnyeget szakítanak fel, általános a zűrzavar, a felfordulás. Hatalmas ventilátorok zúgva szárítják a vizes szőnyegdarabokat, a péppé ázott alsó szivacsot zsákba gyűjtik, a lapátok csikorognak az érdes betonon. Az idős férfi egy fotelba roskad, este már a mentők jönnek érte, két napot él még a kórházban. Amikor a felette lakó lakli tudomást szerez a történtekről, csak széttárja karjait, bűntudat nemigen fedezhető fel mozdulataiban.
Ottó, az életvidám, ápolt kisöreg, a nyugdíjas fodrász, aki a nyolcvanas éveit tapossa. Mindennap gyalogtúrát tesz az élelmiszerboltig, míg hatalmas luxuskocsija a garázsban porosodik. Fürge, mint a gyík, az ilyenre mondják, hogy versenyt él a világgal. Velünk is szívesen tréfálkozik, sok ötvenes megirigyelhetné ezt a szellemi-testi frissességet.
Három napig nem látjuk, de ez nem ad okot gyanúra, hiszen gyakran látogatja vidéki rokonait. De harmadnap este az unokaöcs telefonál, hogy napok óta nincs hír Ottó felől. Zörgetünk az ajtaján, de nincs válasz. Este 11-kor megérkezik a rendőrség, előbb ők is az ajtón próbálkoznak, aztán a kertben hatalmas csörömpöléssel beverik a lakás egyik ablakát. A lakók fürtökben lógnak az erkélyen, sokan rablót kiáltanak. Az egyenruhás tiszt nem győzi nyugtatgatni őket. Az ablakon bemászó rendőrök már csak a halál tényét tudják megállapítani. Az öreg békésen fekszik az ágyában, szokása szerint meztelenül.
Az ötödiken lakó idős hölggyel az előcsarnokban találkozom. A nagy műgonddal fésült frizura és a gondos smink nélkül most szinte meztelen az arca. Megpróbál uralkodni érzelmein, amíg hozzám lép.
- Eltávozott. Eltávozott az éjjel. - suttogja és felszakad benne a leplezni próbált fájdalom. Önkéntelenül kapaszkodik belém, amíg rázza a zokogás. Míg vigasztalni próbálom, felidézem férje alakját, a finom vonású idős férfit, aki szinte a szemünk előtt sorvadt el néhány hónap alatt. Egy korábbi beszélgetéskor megkérdeztem tőlük, hogy vannak-e gyerekeik.
- Nagyon önzők voltunk. - válaszolta az asszony. - Csak egymást akartuk szeretni.
A csinos, jól öltözött fiatalasszony, aki nemrég költözött be ide, férjével. A lakásvásárlás felemésztette a pénzüket, kocsit nem tudnak most cserélni, marad egy darabig még a ”fapados” öreg kisautó, amiben még légzsák sincs. Karácsonyeste igyekezett a szomszéd kerületben lakó mamájához, de a csúszós úton nem tudott uralkodni a kocsiján. A mentők már csak a felismerhetetlenségig összetört holttestet emelték ki a roncsok közül.
Az idős magyar, aki egyetemi tanárokat megszégyenítő módon ismerte hazánk történelmét, és aki hatvanöt éves fejjel gondolta úgy, hogy a nyugdíj biztosította szabadidejében megtanul zongorázni.
Az az irigylésre méltó fajta volt, aki nem ismerte az unalmat. Ha jobb nem jutott eszébe, a főzést vállalta magára vagy barkácsolt a féltve őrzött szerszámaival. Hosszú éveken keresztül naponta láttam, mára már csak halványuló emlék barátságos személye.
Vannak azonban másféle távozások is. A tizennegyediken lakó fiatalember Montreálból keveredett ide, akkor, mikor már kezdett ott túl meleg lenni számára a talaj. Ha az uszodában látom, valósággal megdöbbenek sebhelyekkel tarkított felsőtestén. Koponyája kétoldalt leborotválva afféle sziú indián módra, csak a feje tetején lobog egy varkocsba kötött hajfonat. Láncok, kapcsok, gyűrűk egészítik ki az ijesztő összképet. Egyedül lakja a lakást, hónapok óta nem beszélhetett senkivel, a magány - és a kábítószer hiánya - kikezdik az idegeit. A szomszédok éjszakai üvöltözésekről számolnak be, később rendszeressé válnak a farkasordítások. A következő délelőtt iszonyatos csörömpölést hallok majd egy tárgy tompa puffanását. Felnézve látom az emeleti lakás betört ablakát, melyen keresztül repülnek a bútorok a ház előtti kertbe.
Három megtermett rendőr tudja csak megfékezni az üvöltöző és görcsösen rángatózó férfit. Mi már meg sem tudjuk, hogy melyik intézetben folytatja majd az életét. A lakásban mindössze egy koszlott matrac emlékeztet a lakóra. Meglepve látom az ágy mellett a Bibliát és magam sem tudom miért, a szülőkre gondolok, akik bizonyára nem ilyen jövőt szántak gyermeküknek.
Persze nem mindig szükséges rendőri segítség a távozáshoz. A tizenötödiken lakó fiatalember lányokat futtat, de gondok lehetnek mostanság az üzletmenettel, mert néha gyanús kinézetű alakok is érdeklődnek utána. A férfi külseje tökéletesen megfelel a szakma elvárásainak. A piros sportkocsi mellé olajjal lenyalt sötét haj, lezser zakó és nagymintás nyakkendő dukál. Esténként, ha ellenőrző körutamat végzem, gyakran látok várakozó lányokat a kapu előtt. Harsány arcfestés és zsebkendőnyi szoknya jellemzi őket. Alig vannak túl a teenager koron, de mindnek baj lehet a látásával, mert engem szépfiúnak szólítanak.
A nevezetes lakó aztán egy reggel sietve csomagol. Gyanítható, hogy nem jobb körülmények várják majd, mert méregdrága távcsövéről úgy ítélte, nem lesz többet szükség rá. Az új lakhelyén nem gyönyörködhet majd a látcsövön keresztül az égi és földi látnivalókban. A szemétledobón löki le a méregdrága műszert, mely iszonyatos csörömpöléssel, millió darabra törve csattan a tartály fenekén.
A rendőrség amúgy gyakori vendége a háznak. Kollegájukat látogatják, aki a negyediken lakik. Néha két-három rendőrkocsi is parkol a ház előtt, ilyenkor az arra járó autó tolvajok gondolatban számvetést készíthetnek, hogy vajon melyik kollégájuk bukott le. A rendőr magas, barátságos fickó, született kanadai és mégis tud előre köszönni. Nincs is vele semmi gond, sőt éppen azt latolgatom, hogy a késői óra ellenére, őt kéne segítségül hívjam, amikor egyik éjjel a partiszoba felől iszonyatos lárma hallik. A betonfalak nem a hangot, csak a rezgéseket vezetik, így az üvöltő tánczenéből az aludni próbálók csak a basszus monoton dobogását észlelik. Éjjel egy óra is elmúlt, letántorgok az előtérbe, mert képtelenség továbbra is elviselni ezt a dübörgést.
A hatalmas partiszobában szinte teljes sötétség, néhány gyertya fénye imbolyog csak, de azt jól látom, hogy a leolvadó viasz már szétfolyt mindenfelé. Borosüvegek és poharak között fekszik a részeg társaság, egyesek megpróbálják túlüvölteni a zenét, egy nő a hatalmas hordozható sztereó előtt térdel, a hangerőt babrálja. Felkapcsolom a villanyt, méltatlankodó sikolyok mindenfelől. Elém lép a rendőr a negyedikről, most jut eszembe, hogy ő kérte el a kulcsokat a teremhez ma estére. Félrehívom, mert itt képtelenség szót váltani. Kissé távolabb magyarázom neki, hogy születésnap ide, vagy oda, tizenegy után nincs helye a vircsaftnak. Ezt neki igazán illene tudni. Szaporán bólogat, megígéri, hogy hamarosan abbahagyják a partit. Otthagyom őket. Fél óráig bírom a zajt, amikor újra lekényszerít a szűnni nem akaró faldöngés. Már néhány lakó is ácsorog az előtérben. Újra felkapcsolom a villanyt, most is elém siet az ünnepelt. Végső érvként a tudtára adom, hogy ha nem hagyják abba az egészet, holnap felhívom a főnökét.
- Ő is itt van! - von vállat.
Tehetetlenül széttárom a karom. De mielőtt távoznék, beüvöltök a terembe:
- Szégyelljétek magatokat!
Újabb félóra kell, mire elcsitulnak a kedélyek, másnap aztán egy másik félórán keresztül hallgathatjuk az ifjú rendőr bocsánatkérését, amikor meglátogat minket az irodában.
Néha nemcsak a csendháborítások emlékeztetnek régi munkahelyünkre, az Ash street sajátságos állapotára, de a tisztasági körülmények is.
A kilencediken lakó ázsiai orvos a mi segítségünket kéri, ismerünk-e valakit, aki kitakarítaná a lakását kiköltözés után. Rita mindig tud olyan honfitársunkról, akinek jól jön egy kis mellékes, így aztán kijelenti, hogy lehet szó a dologról. Az árat is mondaná kapásból, hogy mennyit kérnek egy ilyen kétszobásért, de már megtanulta, hogy nem árt előbb terepszemlét tartani. Munka után felugrunk megnézni a lakást. Rám semmi szükség, hiszen ő az árszakértő, én csak az örök kíváncsiskodó vagyok. Mikor betessékel a lakásba a szemüveges, vézna férfi, alig tudjuk leplezni megdöbbenésünket. Önkéntelenül visszatartom a lélegzetem, amíg körbepillantok a doktor úr otthonán. Elképesztő kosz és rendetlenség az egész lakásban, feketén lógó függönyök, a mocsoktól félvak ablakok. A férfi kedélyesen magyarázza, hogy a krétarajzokat is el kéne távolítani a falakról. A fallal együtt - gondolom, mert piszoktól fénylik az egész felület. Két apróság mászik a foltos, ételmaradékkal színezett szőnyegen. A konyhában a frizsideren sárga bevonatot képez a zsíros ételgőz. A fürdőszoba kövezetén koromfekete méteres hajszálak csomókba gyűlve. A zuhanyzó csempéje sötétzöld, a vécékagyló állapota hosszas fejtörésre ad okot. Sárgaságot kapott? Vagy tán enyvet főztek benne?!
Rita az örök diplomata közönyt színlelve megérdeklődi, hogy a takarításhoz ad-e a tulaj tisztítószereket, vagy azt is kell hozni. A férfi megütközik a kérdésen és szinte méltatlankodva válaszolja:
- Nekünk nincsenek tisztítószereink!
Meghökken még a gondolatától is, hogy mi az orvos feleségről feltételezzük a házimunkát. Hát, ha ő nem is, de könyörgöm öt év alatt azért valaki mégis!
Rita kimondja az összeget. A tulaj szemei csendesen forogni kezdenek, nyel egyet és azt krákogja, hogy majd telefonon értesít minket. Mi már tudjuk, hogy nem lesz több gondunk ezzel a lakással. De elmenőben azért még megkérdezem, hogy melyik kórházban dolgozik. Jó tudni, nehogy a balszerencsém egyszer oda vezessen.
A sok ki-beköltözés miatt nem is érdemes energiát szánni arra, hogy megjegyezzük a lakók neveit. Ha valami gond van, csak a lakásszám szerint emlegetjük őket. Egyik ismerősünk nevetve jegyzi meg:
- Hát ti olyanok vagytok, mint a börtönőrök! Csak azt hallom, hogy mi van a 407-essel, a 1003-assal, vagy a 608-assal.
Megnyugtatom, hogy van más ”kódjelünk” is. A tizenharmadikról a középkorú férfi a „Bohóc”, hiszen gyakran látjuk távozni a jellegzetes maskarában, ha éppen fellép valahol. De van itt „ Principál” is, vagyis az iskolaigazgató, no meg a „ Művésznő”, aki éjszakai bárokban a pózna körül tekereg, ruháit eldobálva. No és a „ Mindentelhisz Nagymama” aki kotlósként terelgeti a házban unokáit. Néha az uszodában is feltűnnek, de tudjuk, hogy az idős asszonynak hamarosan megszűnik ez a luxus. Szerényebb otthonba költözik, hogy átadja helyét a fiának, aki már a negyvenes éveiben jár, de még nem vitte semmire.
Ellen tehát ennek a vegyes társaságnak szeretne korlátlan főnöke lenni.