Az elégtétel
Nem fájt a válás, dehogy fájt! Már rég elege volt az asszonyból, bár néha ő maga sem értette ezt a fokozódó ellenszenvet. Azzal próbálta magyarázni, hogy a neje már nem a régi. És valóban nem volt az! Új hóbortokat vett fel, idegesítően nagyképű lett, tudálékos és affektáló. Vagy mindez csak azért erősödött fel a férj előtt, mert nem leplezte már ezeket a tulajdonságokat a kívánatos külső?!
Elváltak hát, harmincévi házasság után. Mondogatták is az ismerősök, hogy ez őrültség, hogy ötven felett már ne ugráljon az ember. De ő meg volt győződve róla, hogy helyesen cselekszik. Csak épp a rászakadó magánnyal nem számolt. Azzal a tökéletes egyedülléttel, aminél tán még az asszony zsörtölődése is többet ért. De már nem volt visszaút. És a régi kapcsolatokban sem bízhatott. A férfi meglepve látta, hogy nem tudott egyetlen barátságot sem átmenteni az új időkre. Házaspárok szóba sem jöhettek, hiszen egyetlen feleség sem adott, adhatott neki igazat. A magányos férfibarátokat meg az asszony irtotta ki, még a házasságuk alatt, könyörtelen szívóssággal, olyan sikeresen, hogy nem is remélhetett folytatást.
Teljesen magára maradt. Eleinte még bizakodott, a kötöttségek nélküli szabadságot ízlelgetve. De hamarosan elmaradtak az események az életéből, mert ezek csak akkor érnek valamit, ha megoszthatjuk az élményt másokkal.
Unta a könyveket, a tévét, a vásárlást, a közlekedést, az uszodát, és az élet többi kellékeit. De új kapcsolatot sem akart. Nem érzett magában elég erőt arra, hogy megfeleljen egy asszony igényeinek.
Maradt tehát a magány, amely úgy fojtogatta már, mint egy nyakára tekeredő kötél. De a külső szemlélő ebből nem sokat láthatott. Talán csak a nehézkes mozdulatai árulkodtak arról, hogy nem vár semmit a holnaptól.
Néha valami alibit keresett magának ahhoz, hogy elhagyhassa a lakást. Aznap autó alkatrész után kajtatott, mikor útjába került az állatkereskedés. Nem tudná ma már megmagyarázni, hogy miért is nyitott be, de egyszer csak ott állt az apró ketrecek előtt. Néhány macskát látott, álmosan elnyúlva feküdtek vackaikon. A másik oldalon üres ketrecek sorakoztak. Már ment volna tovább, mikor az egyikben apró gombolyagot vett észre. Az állat a legtávolabbi sarokban feküdt, a léptek zajára megfordult, a férfire nézett, de nem volt benne kíváncsiság. Összeakadt a tekintetük, aztán a kutya bánatosan elfordult. A férfi elszoruló torokkal figyelte ezt a reménytelenséget.
- Hamarosan zárnak, – gondolta. – tán még a villanyokat is lekapcsolják. Itt lesz ez a jószág a sötétben egyedül, teljes magányban, ketrecbe zárva. Aztán holnap megint. És ki tudja, meddig?
A saját ketrece jutott eszébe, ahogy faltól-falig sétál esténként a barátságtalan lakásban.
Pisszegni kezdett a jószágnak. A test mozdulatlan maradt, de a fülek emelkedni kezdtek. Halkan hívogatni kezdte, az ujját is bedugta a rácsokon. A kutya felkelt és elindult a rács felé.
- Milyen pici. – álmélkodott a férfi.
Az állat a rácshoz ért, a férfi végre hozzáérhetett. Sután megérintette a kutya fejét. Egymásra néztek. A kutya mélybarna szemeiben végtelen szomorúság bujkált. Fogva tartotta ez a tekintet. Az állat békésen tűrte a fejét cirógató ujjakat, a férfi ámulattal tapasztalta a kis kobak bársonyos simaságát.
- Nem hagyom itt. - határozta el.
Hamar túl voltak a formaságokon. Az eladó kissé lekezelően kezdte oktatni, mikor megtudta, hogy sosem volt kutyája. Hirtelen felrémlett benne, hogy őrültséget csinál, de elég volt ránézni a dobozba helyezett csöppségre, hogy feledje az aggodalmait és eltöltse ennek az új kihívásnak az izgalma.
Kilépett a csomaggal az utcára. Jeges szél kavarta a járda szemetét. Önkéntelenül is magasabbra tartotta a dobozt a vacogó kutyussal. Pár lépés után megállt, kiemelte a kutyát a dobozból, beledobálta a karjára fűzött szatyrokat és a jószágot a kabátjába rejtette. Míg ölelte a kis élőlényt, az ingén keresztül érezte az apró állat melegét. Megmagyarázhatatlan gyöngédség járta át. Jobbkarjával védekezőn karolta ezt a kis fészket, melyből a kutyus feje kandikált ki. Néhány járókelő mosolyogva lassított, két szembejövő fruska felkacagott a látványra. Nem bánta ezt a hirtelen jött népszerűséget.
A kocsiban visszakerült a dobozba a csöppség. Eleinte körbeszagolt mindent, de aztán békésen elaludt a melegben.
Végre hazaértek. A kutyus megébredt, izgatott szaglászással fedezte fel új otthonát. A férfi mosolyogva figyelte. Valahogy más lett minden hirtelen. A szőnyeg hívogató fekhellyé változott, a széklábak kikerülésre váró akadályok lettek, az esernyőtartó az eső szagáról mesélt, a fotelből meghódításra váró hegycsúcs lett. És egy új, sárga tócsa is keletkezett a konyha kövén.
De a vacsora megtette a magáét. Az apróság álmos pillantásokkal kőrözött a lakásban, a kutyaágyba is bemászott, de hamar ott is hagyta. Aztán a férfihez totyogott. A gazdi felemelte és maga mellé tette a szófára. A pléden még forgott egy kicsit, majd békésen elnyúlt, de úgy, hogy a feje azért a gazdájához érjen. A férfi meghatódva simogatta a selymes bundát. A tévét is halkabbra vette, hiszen már vigyáznia kellett valaki álmára.
Később lefeküdni indult. Felkarolta a jószágot, aki nem ébredt meg, csak sóhajtott egyet, akár az emberek. Magától értetődő természetességgel helyezte a békésen szuszogó apróságot a széles ágyra.
Új időszámítás kezdődött. Séta előtti és séta utáni részekre osztódtak a napok.
A kutyus szépen cseperedett, igaz, nem nőtt nagyra. Okos nézésű, arányos testalkatú, barátságos kutya lett, aki szerencsésen vitte tovább ősei legjobb tulajdonságait. A férfi büszkén pihentette tekintetét a jószágon. Csodálta azokat a mélybarna szemeket, melyekben annyi értelmet vélt felfedezni. Mint egy apró gyermek, akiben azért már benne van a megszólalás képessége!
Felhőtlenek voltak ezek a napok! Hatalmas séták, bolondozások a kertben, a kutyás szomszédok hirtelen jött barátsága, a boldog tudat, hogy valaki él-hal érte. És újra cseveghetett fennhangon. A kutya a szőnyegen ült és figyelmesen nézte őt, amíg főzés közben beszélt hozzá.
Már a játék is hozzátartozott a mindennapokhoz. Térdre ereszkedett, fejét előre nyomta, a kutyus pedig megpróbálta legyőzni ellenfelét. Fujtatott, morgott, izgatottan körbeugrálta, rárontott, de a legvadabb játék hevében is vigyázva, nehogy fájdalmat okozzon gazdájának.
Néha végigfeküdt a szófán, egy könyvvel a kezében. Ilyenkor a kutyus is felugrott, végiggyalogolt rajta, tett egy kört derékmagasságban, majd békésen elfeküdt a gazdáján. A férfi egyik kezében a könyvet tartotta, a másikat az állat hátán pihentette. Eleinte nem értette, hogy az állat miért ragaszkodik ahhoz, hogy rajta fekve aludjon el, holott biztos kényelmesebb helye lenne a puha pléden. Máskor is tapasztalta, hogy a kutya álmában is keresi gazdája közelségét. Aztán rájött, hogy a jószág így próbál vigyázni rá. Testével óvja és védi a gazdáját. Meghatódott ettől a feltétlen ragaszkodástól.
Boldogság volt ez, tökéletes megbékélés mindazzal, amit az élet adhatott.
Néha azonban furcsa bajsejtelem árnyékolta be ezeket az önfeledt perceket. Hiszen a Természet olyan fukarul méri az időt a kutyák számára.
Most, hogy mindennaposak lettek a hosszú séták, szánalommal gondolt egykori önmagára. Arra az alakra, aki képes volt napokig a négy fal között maradni.
Pár hete rájött, hogy a kutya jobban élvezi az új helyszíneket, mintha a megszokott környéket járnák. Így hát ezúttal is ismeretlen célpontot választott erre a délutánra.
Kocsival elhajtott egy sosem látott környékre, ott kiszálltak, és kezdődhetett a séta. Ő sem bánta ezt a felfedezésekkel kecsegtető programot.
Ezúttal egy kihalt utcácska volt soron, ahol a széles telkek között néhány családi ház árválkodott. Errefelé csend van, nem is baj, a jószág is békésebben tud szaglászni, nem zavarják a járókelők sem. Örömmel állapította meg, hogy a kutyus az utóbbi időben nem húz annyira, egyre inkább gazdája tempójához igazodik.
Az utca néptelen volt. Egyetlen embert látott csak, egy magas, idősebb férfit, aki a ház előtti kertben, ásójával a földet forgatta. A kutya kíváncsian közeledett az idegenhez. Megszokta a szeretetet, most is farkcsóválva akarta üdvözölni az ismeretlent.
A magas, testes öreg a léptek zajára megfordult. Ahogy észrevette a kutyát, azonnal rámordult:
- Takarodj innen te dög!- és fenyegető mozdulatot tett, kezében az ásóval.
A férfit hidegzuhanyként érte ez a fogadtatás. Keserű csalódás csapott fel benne, ennyi gyűlölet láttán. A kutya is megtorpant. Nem ezt nem hagyhatja szó nélkül, hiszen nem vétettek semmit…
- Mi baja van magának?! Megőrült?! – kiáltotta végre az öreg felé.
- Tűnj el, takarodj! Ide nem fogod megint betenni a lábadat te rühes dög!- rikácsolta elfúlva.
Az egész olyan valószínűtlenné vált! Miért ez a féktelen indulat és csakis az állatnak címezve?! Kész őrület. A férfi csavart egyet a pórázon, hogy maga mellett tudja a kutyát.
- Magának elment az esze! Az életben nem jártam erre, akkor meg miről beszél? Muszáj mindenkivel szórakozni?! Nagyon unatkozik?
Meglepve látta, hogy az öreg továbbra is a kutyával szemez, minta ő a világon sem lenne.
- Magához beszélek, nem hallja?! Süket maga?! Ne velünk szórakozzon! – vetette oda és már húzta is a kutyát arrébb.
- Ez az én járdám! - harsogta az öreg, majd hirtelen meglódult és a kutya felé sújtott. Az állat felvonyított.
A férfi döbbenten meredt az elterülő jószágra. A kutyához ugrott, szólongatni kezdte, hozzáért, kezéhez vér tapadt. Felnézett az idős emberre, aki még mindig ott állt, az indulattól elfúló lélegzettel. Sem szánalmat, sem megbánást nem tudott felfedezni a kemény vonásokon. Érezte, hogy elpattant benne valami. Üvöltve rárontott az öregre, a földre rántotta, majd teljes erejéből az arcába sújtott. Az öreg védekezni próbált, de a férfit már nem lehetett megfékezni. Őrjöngve öklözni kezdte a földön vonagló ellenfelét.
Lassan szállt fel a köd az agyáról. Lihegve, fujtatva próbált felegyenesedni, miközben idegenkedve vizsgálta véres ökleit. A felismerhetetlenségig összevert arc nem váltott ki belőle érzelmeket. Otthagyta áldozatát és a kutyához sietett. Karjaiba vette a mozdulatlan testet és futásnak eredt. Végigszaladt a néptelen utcán majd befordult egy mellékútra. Lassította lépteit, majd zihálva megállt. Lerogyott a fal tövében, míg egyre csak ölelte az apró testet. Hangtalanul zokogni kezdett.
A vékony, szigorú arcú nő az ablaknál állt és dermedten figyelte a szemközti járdán történt tragédiát. Látta a férfit jól és a kutyát is. Remek személyleírást tudna adni róluk. El tudná mesélni az egészet a rendőrségnek, mert mindent hallott. És a mentőket is kihívhatná. Ebben a korban minden perc számít, ha meg akarják menteni az öreget. Mert az utca még mindig néptelen, tudta, hogy majd csak estefelé fordul be ide néhány kocsi. De nem mozdult. Még hosszú percekig állt az ablaknál, a függöny takarásában, majd a fotelhoz sétált. Lassan szürcsölni kezdte a kávéját. Kis fehér kutyája vágyakozva nézte. Lehajolt, felemelte a jószágot, hogy az kinyalhassa a bögre maradékát. A kiskutya elégedetten kőrözött a nyelvével a kóstoló után. A nő gyengéden visszatette a szőnyegre. Kijárt neki ez a gondoskodás, főleg azóta, amióta egy hozzávágott szerszám a lábát törte.
Nem fájt a válás, dehogy fájt! Már rég elege volt az asszonyból, bár néha ő maga sem értette ezt a fokozódó ellenszenvet. Azzal próbálta magyarázni, hogy a neje már nem a régi. És valóban nem volt az! Új hóbortokat vett fel, idegesítően nagyképű lett, tudálékos és affektáló. Vagy mindez csak azért erősödött fel a férj előtt, mert nem leplezte már ezeket a tulajdonságokat a kívánatos külső?!
Elváltak hát, harmincévi házasság után. Mondogatták is az ismerősök, hogy ez őrültség, hogy ötven felett már ne ugráljon az ember. De ő meg volt győződve róla, hogy helyesen cselekszik. Csak épp a rászakadó magánnyal nem számolt. Azzal a tökéletes egyedülléttel, aminél tán még az asszony zsörtölődése is többet ért. De már nem volt visszaút. És a régi kapcsolatokban sem bízhatott. A férfi meglepve látta, hogy nem tudott egyetlen barátságot sem átmenteni az új időkre. Házaspárok szóba sem jöhettek, hiszen egyetlen feleség sem adott, adhatott neki igazat. A magányos férfibarátokat meg az asszony irtotta ki, még a házasságuk alatt, könyörtelen szívóssággal, olyan sikeresen, hogy nem is remélhetett folytatást.
Teljesen magára maradt. Eleinte még bizakodott, a kötöttségek nélküli szabadságot ízlelgetve. De hamarosan elmaradtak az események az életéből, mert ezek csak akkor érnek valamit, ha megoszthatjuk az élményt másokkal.
Unta a könyveket, a tévét, a vásárlást, a közlekedést, az uszodát, és az élet többi kellékeit. De új kapcsolatot sem akart. Nem érzett magában elég erőt arra, hogy megfeleljen egy asszony igényeinek.
Maradt tehát a magány, amely úgy fojtogatta már, mint egy nyakára tekeredő kötél. De a külső szemlélő ebből nem sokat láthatott. Talán csak a nehézkes mozdulatai árulkodtak arról, hogy nem vár semmit a holnaptól.
Néha valami alibit keresett magának ahhoz, hogy elhagyhassa a lakást. Aznap autó alkatrész után kajtatott, mikor útjába került az állatkereskedés. Nem tudná ma már megmagyarázni, hogy miért is nyitott be, de egyszer csak ott állt az apró ketrecek előtt. Néhány macskát látott, álmosan elnyúlva feküdtek vackaikon. A másik oldalon üres ketrecek sorakoztak. Már ment volna tovább, mikor az egyikben apró gombolyagot vett észre. Az állat a legtávolabbi sarokban feküdt, a léptek zajára megfordult, a férfire nézett, de nem volt benne kíváncsiság. Összeakadt a tekintetük, aztán a kutya bánatosan elfordult. A férfi elszoruló torokkal figyelte ezt a reménytelenséget.
- Hamarosan zárnak, – gondolta. – tán még a villanyokat is lekapcsolják. Itt lesz ez a jószág a sötétben egyedül, teljes magányban, ketrecbe zárva. Aztán holnap megint. És ki tudja, meddig?
A saját ketrece jutott eszébe, ahogy faltól-falig sétál esténként a barátságtalan lakásban.
Pisszegni kezdett a jószágnak. A test mozdulatlan maradt, de a fülek emelkedni kezdtek. Halkan hívogatni kezdte, az ujját is bedugta a rácsokon. A kutya felkelt és elindult a rács felé.
- Milyen pici. – álmélkodott a férfi.
Az állat a rácshoz ért, a férfi végre hozzáérhetett. Sután megérintette a kutya fejét. Egymásra néztek. A kutya mélybarna szemeiben végtelen szomorúság bujkált. Fogva tartotta ez a tekintet. Az állat békésen tűrte a fejét cirógató ujjakat, a férfi ámulattal tapasztalta a kis kobak bársonyos simaságát.
- Nem hagyom itt. - határozta el.
Hamar túl voltak a formaságokon. Az eladó kissé lekezelően kezdte oktatni, mikor megtudta, hogy sosem volt kutyája. Hirtelen felrémlett benne, hogy őrültséget csinál, de elég volt ránézni a dobozba helyezett csöppségre, hogy feledje az aggodalmait és eltöltse ennek az új kihívásnak az izgalma.
Kilépett a csomaggal az utcára. Jeges szél kavarta a járda szemetét. Önkéntelenül is magasabbra tartotta a dobozt a vacogó kutyussal. Pár lépés után megállt, kiemelte a kutyát a dobozból, beledobálta a karjára fűzött szatyrokat és a jószágot a kabátjába rejtette. Míg ölelte a kis élőlényt, az ingén keresztül érezte az apró állat melegét. Megmagyarázhatatlan gyöngédség járta át. Jobbkarjával védekezőn karolta ezt a kis fészket, melyből a kutyus feje kandikált ki. Néhány járókelő mosolyogva lassított, két szembejövő fruska felkacagott a látványra. Nem bánta ezt a hirtelen jött népszerűséget.
A kocsiban visszakerült a dobozba a csöppség. Eleinte körbeszagolt mindent, de aztán békésen elaludt a melegben.
Végre hazaértek. A kutyus megébredt, izgatott szaglászással fedezte fel új otthonát. A férfi mosolyogva figyelte. Valahogy más lett minden hirtelen. A szőnyeg hívogató fekhellyé változott, a széklábak kikerülésre váró akadályok lettek, az esernyőtartó az eső szagáról mesélt, a fotelből meghódításra váró hegycsúcs lett. És egy új, sárga tócsa is keletkezett a konyha kövén.
De a vacsora megtette a magáét. Az apróság álmos pillantásokkal kőrözött a lakásban, a kutyaágyba is bemászott, de hamar ott is hagyta. Aztán a férfihez totyogott. A gazdi felemelte és maga mellé tette a szófára. A pléden még forgott egy kicsit, majd békésen elnyúlt, de úgy, hogy a feje azért a gazdájához érjen. A férfi meghatódva simogatta a selymes bundát. A tévét is halkabbra vette, hiszen már vigyáznia kellett valaki álmára.
Később lefeküdni indult. Felkarolta a jószágot, aki nem ébredt meg, csak sóhajtott egyet, akár az emberek. Magától értetődő természetességgel helyezte a békésen szuszogó apróságot a széles ágyra.
Új időszámítás kezdődött. Séta előtti és séta utáni részekre osztódtak a napok.
A kutyus szépen cseperedett, igaz, nem nőtt nagyra. Okos nézésű, arányos testalkatú, barátságos kutya lett, aki szerencsésen vitte tovább ősei legjobb tulajdonságait. A férfi büszkén pihentette tekintetét a jószágon. Csodálta azokat a mélybarna szemeket, melyekben annyi értelmet vélt felfedezni. Mint egy apró gyermek, akiben azért már benne van a megszólalás képessége!
Felhőtlenek voltak ezek a napok! Hatalmas séták, bolondozások a kertben, a kutyás szomszédok hirtelen jött barátsága, a boldog tudat, hogy valaki él-hal érte. És újra cseveghetett fennhangon. A kutya a szőnyegen ült és figyelmesen nézte őt, amíg főzés közben beszélt hozzá.
Már a játék is hozzátartozott a mindennapokhoz. Térdre ereszkedett, fejét előre nyomta, a kutyus pedig megpróbálta legyőzni ellenfelét. Fujtatott, morgott, izgatottan körbeugrálta, rárontott, de a legvadabb játék hevében is vigyázva, nehogy fájdalmat okozzon gazdájának.
Néha végigfeküdt a szófán, egy könyvvel a kezében. Ilyenkor a kutyus is felugrott, végiggyalogolt rajta, tett egy kört derékmagasságban, majd békésen elfeküdt a gazdáján. A férfi egyik kezében a könyvet tartotta, a másikat az állat hátán pihentette. Eleinte nem értette, hogy az állat miért ragaszkodik ahhoz, hogy rajta fekve aludjon el, holott biztos kényelmesebb helye lenne a puha pléden. Máskor is tapasztalta, hogy a kutya álmában is keresi gazdája közelségét. Aztán rájött, hogy a jószág így próbál vigyázni rá. Testével óvja és védi a gazdáját. Meghatódott ettől a feltétlen ragaszkodástól.
Boldogság volt ez, tökéletes megbékélés mindazzal, amit az élet adhatott.
Néha azonban furcsa bajsejtelem árnyékolta be ezeket az önfeledt perceket. Hiszen a Természet olyan fukarul méri az időt a kutyák számára.
Most, hogy mindennaposak lettek a hosszú séták, szánalommal gondolt egykori önmagára. Arra az alakra, aki képes volt napokig a négy fal között maradni.
Pár hete rájött, hogy a kutya jobban élvezi az új helyszíneket, mintha a megszokott környéket járnák. Így hát ezúttal is ismeretlen célpontot választott erre a délutánra.
Kocsival elhajtott egy sosem látott környékre, ott kiszálltak, és kezdődhetett a séta. Ő sem bánta ezt a felfedezésekkel kecsegtető programot.
Ezúttal egy kihalt utcácska volt soron, ahol a széles telkek között néhány családi ház árválkodott. Errefelé csend van, nem is baj, a jószág is békésebben tud szaglászni, nem zavarják a járókelők sem. Örömmel állapította meg, hogy a kutyus az utóbbi időben nem húz annyira, egyre inkább gazdája tempójához igazodik.
Az utca néptelen volt. Egyetlen embert látott csak, egy magas, idősebb férfit, aki a ház előtti kertben, ásójával a földet forgatta. A kutya kíváncsian közeledett az idegenhez. Megszokta a szeretetet, most is farkcsóválva akarta üdvözölni az ismeretlent.
A magas, testes öreg a léptek zajára megfordult. Ahogy észrevette a kutyát, azonnal rámordult:
- Takarodj innen te dög!- és fenyegető mozdulatot tett, kezében az ásóval.
A férfit hidegzuhanyként érte ez a fogadtatás. Keserű csalódás csapott fel benne, ennyi gyűlölet láttán. A kutya is megtorpant. Nem ezt nem hagyhatja szó nélkül, hiszen nem vétettek semmit…
- Mi baja van magának?! Megőrült?! – kiáltotta végre az öreg felé.
- Tűnj el, takarodj! Ide nem fogod megint betenni a lábadat te rühes dög!- rikácsolta elfúlva.
Az egész olyan valószínűtlenné vált! Miért ez a féktelen indulat és csakis az állatnak címezve?! Kész őrület. A férfi csavart egyet a pórázon, hogy maga mellett tudja a kutyát.
- Magának elment az esze! Az életben nem jártam erre, akkor meg miről beszél? Muszáj mindenkivel szórakozni?! Nagyon unatkozik?
Meglepve látta, hogy az öreg továbbra is a kutyával szemez, minta ő a világon sem lenne.
- Magához beszélek, nem hallja?! Süket maga?! Ne velünk szórakozzon! – vetette oda és már húzta is a kutyát arrébb.
- Ez az én járdám! - harsogta az öreg, majd hirtelen meglódult és a kutya felé sújtott. Az állat felvonyított.
A férfi döbbenten meredt az elterülő jószágra. A kutyához ugrott, szólongatni kezdte, hozzáért, kezéhez vér tapadt. Felnézett az idős emberre, aki még mindig ott állt, az indulattól elfúló lélegzettel. Sem szánalmat, sem megbánást nem tudott felfedezni a kemény vonásokon. Érezte, hogy elpattant benne valami. Üvöltve rárontott az öregre, a földre rántotta, majd teljes erejéből az arcába sújtott. Az öreg védekezni próbált, de a férfit már nem lehetett megfékezni. Őrjöngve öklözni kezdte a földön vonagló ellenfelét.
Lassan szállt fel a köd az agyáról. Lihegve, fujtatva próbált felegyenesedni, miközben idegenkedve vizsgálta véres ökleit. A felismerhetetlenségig összevert arc nem váltott ki belőle érzelmeket. Otthagyta áldozatát és a kutyához sietett. Karjaiba vette a mozdulatlan testet és futásnak eredt. Végigszaladt a néptelen utcán majd befordult egy mellékútra. Lassította lépteit, majd zihálva megállt. Lerogyott a fal tövében, míg egyre csak ölelte az apró testet. Hangtalanul zokogni kezdett.
A vékony, szigorú arcú nő az ablaknál állt és dermedten figyelte a szemközti járdán történt tragédiát. Látta a férfit jól és a kutyát is. Remek személyleírást tudna adni róluk. El tudná mesélni az egészet a rendőrségnek, mert mindent hallott. És a mentőket is kihívhatná. Ebben a korban minden perc számít, ha meg akarják menteni az öreget. Mert az utca még mindig néptelen, tudta, hogy majd csak estefelé fordul be ide néhány kocsi. De nem mozdult. Még hosszú percekig állt az ablaknál, a függöny takarásában, majd a fotelhoz sétált. Lassan szürcsölni kezdte a kávéját. Kis fehér kutyája vágyakozva nézte. Lehajolt, felemelte a jószágot, hogy az kinyalhassa a bögre maradékát. A kiskutya elégedetten kőrözött a nyelvével a kóstoló után. A nő gyengéden visszatette a szőnyegre. Kijárt neki ez a gondoskodás, főleg azóta, amióta egy hozzávágott szerszám a lábát törte.