Körülményesen
Lassított, és a járda mellé gurult. Megint korán érkeztem - csóválta a fejét. Erről nem tud leszokni, de nem is akar. Ha mennie kell valahová, gondosan kiszámolja a menetidőt és alaposan ráhagy, attól félve, hogy közbejöhet valami. Mert a pontosság a királyok udvariassága. Jó király lennék - nyugtázta.
Most Gyurit várja. Szegény egyedül maradt, nemrég halt meg a felesége. Kutya kötelessége felkarolni, mert nagyon maga alatt van. Megérti, elfogadja, ha valaki nem képes túltenni magát a veszteségen, de talán mégsem indokolt ez a nagy könnyhullatás. Nem éltek valami jól, mindenki tudta. Több mint negyven évet húztak le együtt, alaposan megfakult a kapcsolatuk, a megszokás és az anyagiak tartották össze őket. Vagy csak az, hogy már nem volt erejük változtatni. Gyuri most mégis úgy gyászol, mint Rómeó, Júlia holtteste felett. A temetés óta csak egyszer fordult meg a társaságban, abban sem volt sok köszönet. Egyre azt hajtogatta, hogy hülye volt, amikor a haverokkal zsugázott, ahelyett, hogy otthon maradt volna Anikó mellett. A hiányát nem váltaná ki néhány, a múltban együtt töltött óra - próbálta észre téríteni, de Gyuri nem figyelt rá.
Meglepte ez a mély, szenvedélyes gyász. Több mint harminc éve ismerte a házaspárt, sosem látta rajtuk a lobogó szenvedélyt, még az elején sem. Csak éltek egymás mellett, sokszor veszekedtek is, semmi különös. Most meg Gyuri az összeomlás szélén. Életunt és elhanyagolt lett. Még csak azt sem lehet állítani, hogy a gondoskodó kezek hiánya miatt, mert Gyuri remekül főzött, és mindenki tudta, hogy a háztartás ügyeit is ő tartotta kézben. Most mégis egy alvajáró Anikó nélkül.
Nem értem! - csóválta a fejét. A társaságban nyílt titok volt, hogy Anikó nem a hűség mintaképe. Sokszor volt ez beszédtéma, persze Gyuri távollétében. Szánakozva beszéltek róla, szegény felszarvazott bolondnak tartották. Gyurit mintha valami védőréteg óvná, tudomást sem vett a gyanús jelekről.
Neki is megvolt Anikó. Sok-sok évvel ezelőtt, amikor még érett asszony volt, kívánatos, csupán néhány fölösleges kilóval, amik remekül kihangsúlyozták a nőiességét. A közös munkahelyen gyakran egymásba botlottak, Anikó minden alkalommal feltűnően kacérkodott vele. Aztán valósággal felkínálkozott neki. A kéglit is ő szerezte, nem is volt kérdéses rutinos mozdulatait látva, hogy nem először veszi igénybe a hatalmas heverőt. A négy fal között megváltozott, nagyképű lett, úgy kezelte őt, mintha valami hatalmas kegyet gyakorolna azzal, hogy hajlandó lefeküdni vele. Nem volt se kedves, se gyengéd, inkább gépies és távolságtartó. Ő nem először volt férjes asszonnyal, megszokta, hogy mindig szóba kerülnek a férjek. Egyesek a bűntudat miatt emlegetik megcsalt párjukat, mások megleckéztetésnek állítják be félrelépésüket. Anikót nem izgatta Gyuri, egy cseppet sem. Csak magáról beszélt, és hamar kiderült, mennyire meg van elégedve a testével. De a földre kerülő ruhadarabok után már egyértelműen látszott, hogy az asszony alul fog maradni a kilókkal vívott küzdelemben.
Annyira nem volt összhang közöttük, hogy nem is kísérleteztek tovább. Anikó sem erőltette a folytatást. Megtörtént a skalpgyűjtés, lehetett másokra vadászni. Néha úgy képzelte, hogy az asszony egy hatalmas nappaliban, fotelben ülve olvasgat és mögötte a falon sorakoznak a begyűjtött trófeák, vagyis ők, a megszerzett férfiak.
Ezt a kalandot nem tartotta árulásnak Gyurival szemben, mert alig ismerték egymást akkoriban. Szó sem volt még barátságról. Idegenkedve méregette a férjet, tudálékosnak, nagyképűnek tartotta. Jóval később, évek múlva tört meg a jég, amikor szerzett neki egy kiváló orvost, aki rendbe hozta a térdét. Anikó akkor már rég mások iránt érdeklődött.
Gyuri művelt volt, kiváló memóriával, szinte mindenre tudta a választ. Amikor közelebb kerültek egymáshoz, lehámlott róla a nagyképűség, kiderült, hogy nemcsak jól tájékozott, de remek hallgatóság is. Jókat beszélgettek és egy-egy ilyen lelkizés után őszintén bánta azt az egyszeri kalandot. Ijesztő látni, hogy mára egy gyászba süppedt, az élettől elforduló emberi roncs lett a barátjából.
Talpra kell állítani ezt a szerencsétlent - dünnyögte. De hogyan?! Be kéne dobni valami trükköt! El kéne érni, hogy ne szentnek lássa Anikót! Egy régi francia film jutott eszébe. Az özvegy férj azzal szembesül, hogy valaki hatalmas csokrokat helyez a felesége sírjára, szerelmes üzenetekkel. A férjet majd megöli a féltékenység, habzó szájjal küzd a láthatatlan rivális ellen, kétségbe vonva felesége hűségét. Gyurit is meg kéne győzni, hogy Anikó nem érdemes a gyászra. Nem jó - ingatta a fejét. Túl macerás, és különben sem rángathatja ki Gyurit minden héten a temetőbe, hogy idegen csokrokat ellenőrizzen a sírhanton.
Mi lenne, ha bevallanám neki, hogy tudok Anikó ügyeiről?! Meg, hogy velem is... Isten őrizz, biztos elveszteném örökre ezt a barátságot.
Érdekes ez a viselkedés! Gyuri most oda van az asszonyért, utána akar halni. Feri bácsi mikor megözvegyült, szipogott egy sort, aztán elkezdett tervezgetni, hogy újranősül, mert megszokta, hogy mindig van mellette valaki. Szerencsére nem sokan hallották az öreg terveit, aztán alig egy hétre rá elcsúszott a kádban és meg is halt. Az utcában erre azt pletykálták, hogy milyen nagy szerelem volt az övék, lám, az öreg nem tudott az asszony nélkül élni, és követte a halálba.
Különös dolog ez! Feri bácsi új asszonyt akart, Gyuri meg visszasírja a házasságát. A magány, igen a magány miatt! Mert minden jobb, mint az egyedüllét.
Gyuri most fordul be a sarkon. Vaksin baktat, húzza a jobb lábát. Feje kissé oldalra billen, te jó ég, ez egy szánni való öregember. Persze hetven felett majdnem mindenki az. Nagyot nyel, míg emészti a látványt. Az izmos, erőtől duzzadó Gyuri jut eszébe, a siófoki homokban, röplabdázás közben, ahogy a szája szélét nyalva készül a szervához, aztán teljes erőből átüti a labdát a hálón túlra. De ez is ő, aki itt biceg, és olyan görnyedt a tartása, mint egy koldusnak.
Gyuri észreveszi a kocsit, hunyorogva integet. Kinyitja az ajtót, előbb a fejét dugja be, köszön, aztán bekászálódik. Minden mozdulata nyögés és fájdalom.
Remélem nem kérdez Orsiról, mert akkor rázendít, hogy milyen szerencsés vagyok mellette - fut át rajta.
‒ Orsi hogy van?
‒ A jövő héten megy kivizsgálásra.
‒ Na! - kapja fel a fejét, mint aki leendő sorstársát üdvözli. ‒Valami komoly?
‒ Rosszul alszik, étvágytalan, nagyon lehangolt...
‒Vigyázz rá, becsüld meg, legyél mellette... - hangja elcsuklik, saját fájdalma tolakszik az intelmekbe.
Pár közömbös mondat következik, de már biztos benne, hogy Anikó lesz megint a téma.
‒ Képzeld, pakolásztam a hálóban és a fiókos szekrényben, a bugyik meg kombinék alatt találtam három tábla csokoládét. Méregdrága svájci különlegességek! Egy pillanatra meg is bántódtam, hogy Anikó magának tartogatta ezeket a finomságokat. De aztán arra gondoltam, hogy biztos azért dugdosta előlem, mert a születésnapomra készült. Nekem szánta ezeket. Jó előre megvette, annyi szent!
‒ Persze, persze! - sietett a válasszal. ‒ Tuti, hogy miattad...
‒ Hát, előfordult párszor, hogy megfeledkezett róla, de emlékszel, sokszor olyan szétszórt volt... most meg jó előre bebiztosította magát...
‒ Persze, persze, - ismételgeti.
Rövid hallgatás után Gyuri krákogni kezd.
‒ Megtaláltam Anikó naplóját.
‒ Úristen! - fut át rajta a rémület. Én is benne vagyok?! Mi is?! ‒ Ki ír naplót manapság?! - próbál fölényeskedni. ‒ Lehet még egyáltalán olyan kapcsos könyvet kapni? - kedélyeskedik, de nem múlik az idegessége.
‒ Sejtheted, hogy nem kézzel írta. Ott volt a gépen. Biztos azt gondolta, eszembe se jut megnézni, ha a dossziénak az a címe, hogy régi receptek.
‒ Mi... izé, milyen dolgokról ír? Tényleg a kajával foglalkozik? Vagy ez egy háziasszony naplója a hétköznapokról?
‒ Nehogy azt hidd! Anikó nem arról írogatott, hogy mennyiért vette a karfiolt a piacon. Öregem, ez annyira, de annyira mocskos... nem ajánlanám 18 éven aluliaknak...
Nagyot nyel, szíve a torkában dobog. Íme, az élet tálcán kínálja, hogy Anikó emléke ne legyen makulátlan, de csak a saját szerepére tud gondolni.
‒ Úgy érted, hogy szex?! De Gyuri, csak nem képzeled, hogy a saját élményeit írta le... Kizárt dolog! Biztos csak fantáziált...
‒ Gondolod?! Hát... lehet, hogy unatkozott és azért talált ki történeteket... még azt is el tudom képzelni, hogy valami erotikus regény írására készült...
‒ Na ugye! Kicsit fantáziált szegény!
‒ Biztos azért, mert sokat volt egyedül... a sivár hétköznapok. Az én hibám!
‒ Ne ostorozd magad! Dolgoztál, güriztél rendesen, hogy mindent előteremts, ilyenkor előfordul, hogy nem jut elég idő egymásra. De mindent megadtál neki!
‒ Ez mondjuk igaz... - mélázik Gyuri. ‒ Ez tényleg valami regényvázlat lehetett... rólam egy szó sincs benne. Egy asszony vágyakozik, randizgat, persze első személyben írja le - gondolom, így hatásosabb,- aztán jönnek a férfiak, képzeld, még a te neved is le van írva. Mindjárt az elején...
‒ Az egész nevem?!
‒ Á, csak a keresztnév.
‒ Ja, mert biztos lusta volt új neveket kitalálni... így sokkal egyszerűbb... sokan csinálják, hogy a szomszéd fazonokról mintázzák a szereplőket...
‒ Te, én nem is gondoltam volna, hogy ilyen mocskos volt a fantáziája. Ahogy a részleteket tárgyalja...
‒ Sok ilyen regény van manapság. A legtöbbet nők írják. Baromi nagy a kereslet irántuk... Lehet, hogy ő is gondolt rá, hogy esetleg ki lehetne adatni...
‒ Á, ő csak álmodozott... kiírta magából ezeket az ötleteket és kész... sosem házalt volna kiadóknál. Sokkal szégyenlősebb volt annál, hogy bárkinek is mutogassa ezeket. Látod, én se tudtam róla...
‒ Milyen igaz! - könnyebbül meg. ‒ Mégiscsak te ismerted őt a legjobban! -dicséri Gyurit.
A férfi maga elé mered. Szótlanul bámulja a forgalmat. Most a barátjára néz, a szomorúság kiolvasható a szeméből.
‒ Csodálatos asszony volt Anikó! - sóhajtja.
‒ Igen, csodálatos! - szajkózza ő is. ‒ És egy jó nagy kurva! - sóhajtja, csak úgy magában, mert a barátja még kómában van, nem lehet felébreszteni.
Lassított, és a járda mellé gurult. Megint korán érkeztem - csóválta a fejét. Erről nem tud leszokni, de nem is akar. Ha mennie kell valahová, gondosan kiszámolja a menetidőt és alaposan ráhagy, attól félve, hogy közbejöhet valami. Mert a pontosság a királyok udvariassága. Jó király lennék - nyugtázta.
Most Gyurit várja. Szegény egyedül maradt, nemrég halt meg a felesége. Kutya kötelessége felkarolni, mert nagyon maga alatt van. Megérti, elfogadja, ha valaki nem képes túltenni magát a veszteségen, de talán mégsem indokolt ez a nagy könnyhullatás. Nem éltek valami jól, mindenki tudta. Több mint negyven évet húztak le együtt, alaposan megfakult a kapcsolatuk, a megszokás és az anyagiak tartották össze őket. Vagy csak az, hogy már nem volt erejük változtatni. Gyuri most mégis úgy gyászol, mint Rómeó, Júlia holtteste felett. A temetés óta csak egyszer fordult meg a társaságban, abban sem volt sok köszönet. Egyre azt hajtogatta, hogy hülye volt, amikor a haverokkal zsugázott, ahelyett, hogy otthon maradt volna Anikó mellett. A hiányát nem váltaná ki néhány, a múltban együtt töltött óra - próbálta észre téríteni, de Gyuri nem figyelt rá.
Meglepte ez a mély, szenvedélyes gyász. Több mint harminc éve ismerte a házaspárt, sosem látta rajtuk a lobogó szenvedélyt, még az elején sem. Csak éltek egymás mellett, sokszor veszekedtek is, semmi különös. Most meg Gyuri az összeomlás szélén. Életunt és elhanyagolt lett. Még csak azt sem lehet állítani, hogy a gondoskodó kezek hiánya miatt, mert Gyuri remekül főzött, és mindenki tudta, hogy a háztartás ügyeit is ő tartotta kézben. Most mégis egy alvajáró Anikó nélkül.
Nem értem! - csóválta a fejét. A társaságban nyílt titok volt, hogy Anikó nem a hűség mintaképe. Sokszor volt ez beszédtéma, persze Gyuri távollétében. Szánakozva beszéltek róla, szegény felszarvazott bolondnak tartották. Gyurit mintha valami védőréteg óvná, tudomást sem vett a gyanús jelekről.
Neki is megvolt Anikó. Sok-sok évvel ezelőtt, amikor még érett asszony volt, kívánatos, csupán néhány fölösleges kilóval, amik remekül kihangsúlyozták a nőiességét. A közös munkahelyen gyakran egymásba botlottak, Anikó minden alkalommal feltűnően kacérkodott vele. Aztán valósággal felkínálkozott neki. A kéglit is ő szerezte, nem is volt kérdéses rutinos mozdulatait látva, hogy nem először veszi igénybe a hatalmas heverőt. A négy fal között megváltozott, nagyképű lett, úgy kezelte őt, mintha valami hatalmas kegyet gyakorolna azzal, hogy hajlandó lefeküdni vele. Nem volt se kedves, se gyengéd, inkább gépies és távolságtartó. Ő nem először volt férjes asszonnyal, megszokta, hogy mindig szóba kerülnek a férjek. Egyesek a bűntudat miatt emlegetik megcsalt párjukat, mások megleckéztetésnek állítják be félrelépésüket. Anikót nem izgatta Gyuri, egy cseppet sem. Csak magáról beszélt, és hamar kiderült, mennyire meg van elégedve a testével. De a földre kerülő ruhadarabok után már egyértelműen látszott, hogy az asszony alul fog maradni a kilókkal vívott küzdelemben.
Annyira nem volt összhang közöttük, hogy nem is kísérleteztek tovább. Anikó sem erőltette a folytatást. Megtörtént a skalpgyűjtés, lehetett másokra vadászni. Néha úgy képzelte, hogy az asszony egy hatalmas nappaliban, fotelben ülve olvasgat és mögötte a falon sorakoznak a begyűjtött trófeák, vagyis ők, a megszerzett férfiak.
Ezt a kalandot nem tartotta árulásnak Gyurival szemben, mert alig ismerték egymást akkoriban. Szó sem volt még barátságról. Idegenkedve méregette a férjet, tudálékosnak, nagyképűnek tartotta. Jóval később, évek múlva tört meg a jég, amikor szerzett neki egy kiváló orvost, aki rendbe hozta a térdét. Anikó akkor már rég mások iránt érdeklődött.
Gyuri művelt volt, kiváló memóriával, szinte mindenre tudta a választ. Amikor közelebb kerültek egymáshoz, lehámlott róla a nagyképűség, kiderült, hogy nemcsak jól tájékozott, de remek hallgatóság is. Jókat beszélgettek és egy-egy ilyen lelkizés után őszintén bánta azt az egyszeri kalandot. Ijesztő látni, hogy mára egy gyászba süppedt, az élettől elforduló emberi roncs lett a barátjából.
Talpra kell állítani ezt a szerencsétlent - dünnyögte. De hogyan?! Be kéne dobni valami trükköt! El kéne érni, hogy ne szentnek lássa Anikót! Egy régi francia film jutott eszébe. Az özvegy férj azzal szembesül, hogy valaki hatalmas csokrokat helyez a felesége sírjára, szerelmes üzenetekkel. A férjet majd megöli a féltékenység, habzó szájjal küzd a láthatatlan rivális ellen, kétségbe vonva felesége hűségét. Gyurit is meg kéne győzni, hogy Anikó nem érdemes a gyászra. Nem jó - ingatta a fejét. Túl macerás, és különben sem rángathatja ki Gyurit minden héten a temetőbe, hogy idegen csokrokat ellenőrizzen a sírhanton.
Mi lenne, ha bevallanám neki, hogy tudok Anikó ügyeiről?! Meg, hogy velem is... Isten őrizz, biztos elveszteném örökre ezt a barátságot.
Érdekes ez a viselkedés! Gyuri most oda van az asszonyért, utána akar halni. Feri bácsi mikor megözvegyült, szipogott egy sort, aztán elkezdett tervezgetni, hogy újranősül, mert megszokta, hogy mindig van mellette valaki. Szerencsére nem sokan hallották az öreg terveit, aztán alig egy hétre rá elcsúszott a kádban és meg is halt. Az utcában erre azt pletykálták, hogy milyen nagy szerelem volt az övék, lám, az öreg nem tudott az asszony nélkül élni, és követte a halálba.
Különös dolog ez! Feri bácsi új asszonyt akart, Gyuri meg visszasírja a házasságát. A magány, igen a magány miatt! Mert minden jobb, mint az egyedüllét.
Gyuri most fordul be a sarkon. Vaksin baktat, húzza a jobb lábát. Feje kissé oldalra billen, te jó ég, ez egy szánni való öregember. Persze hetven felett majdnem mindenki az. Nagyot nyel, míg emészti a látványt. Az izmos, erőtől duzzadó Gyuri jut eszébe, a siófoki homokban, röplabdázás közben, ahogy a szája szélét nyalva készül a szervához, aztán teljes erőből átüti a labdát a hálón túlra. De ez is ő, aki itt biceg, és olyan görnyedt a tartása, mint egy koldusnak.
Gyuri észreveszi a kocsit, hunyorogva integet. Kinyitja az ajtót, előbb a fejét dugja be, köszön, aztán bekászálódik. Minden mozdulata nyögés és fájdalom.
Remélem nem kérdez Orsiról, mert akkor rázendít, hogy milyen szerencsés vagyok mellette - fut át rajta.
‒ Orsi hogy van?
‒ A jövő héten megy kivizsgálásra.
‒ Na! - kapja fel a fejét, mint aki leendő sorstársát üdvözli. ‒Valami komoly?
‒ Rosszul alszik, étvágytalan, nagyon lehangolt...
‒Vigyázz rá, becsüld meg, legyél mellette... - hangja elcsuklik, saját fájdalma tolakszik az intelmekbe.
Pár közömbös mondat következik, de már biztos benne, hogy Anikó lesz megint a téma.
‒ Képzeld, pakolásztam a hálóban és a fiókos szekrényben, a bugyik meg kombinék alatt találtam három tábla csokoládét. Méregdrága svájci különlegességek! Egy pillanatra meg is bántódtam, hogy Anikó magának tartogatta ezeket a finomságokat. De aztán arra gondoltam, hogy biztos azért dugdosta előlem, mert a születésnapomra készült. Nekem szánta ezeket. Jó előre megvette, annyi szent!
‒ Persze, persze! - sietett a válasszal. ‒ Tuti, hogy miattad...
‒ Hát, előfordult párszor, hogy megfeledkezett róla, de emlékszel, sokszor olyan szétszórt volt... most meg jó előre bebiztosította magát...
‒ Persze, persze, - ismételgeti.
Rövid hallgatás után Gyuri krákogni kezd.
‒ Megtaláltam Anikó naplóját.
‒ Úristen! - fut át rajta a rémület. Én is benne vagyok?! Mi is?! ‒ Ki ír naplót manapság?! - próbál fölényeskedni. ‒ Lehet még egyáltalán olyan kapcsos könyvet kapni? - kedélyeskedik, de nem múlik az idegessége.
‒ Sejtheted, hogy nem kézzel írta. Ott volt a gépen. Biztos azt gondolta, eszembe se jut megnézni, ha a dossziénak az a címe, hogy régi receptek.
‒ Mi... izé, milyen dolgokról ír? Tényleg a kajával foglalkozik? Vagy ez egy háziasszony naplója a hétköznapokról?
‒ Nehogy azt hidd! Anikó nem arról írogatott, hogy mennyiért vette a karfiolt a piacon. Öregem, ez annyira, de annyira mocskos... nem ajánlanám 18 éven aluliaknak...
Nagyot nyel, szíve a torkában dobog. Íme, az élet tálcán kínálja, hogy Anikó emléke ne legyen makulátlan, de csak a saját szerepére tud gondolni.
‒ Úgy érted, hogy szex?! De Gyuri, csak nem képzeled, hogy a saját élményeit írta le... Kizárt dolog! Biztos csak fantáziált...
‒ Gondolod?! Hát... lehet, hogy unatkozott és azért talált ki történeteket... még azt is el tudom képzelni, hogy valami erotikus regény írására készült...
‒ Na ugye! Kicsit fantáziált szegény!
‒ Biztos azért, mert sokat volt egyedül... a sivár hétköznapok. Az én hibám!
‒ Ne ostorozd magad! Dolgoztál, güriztél rendesen, hogy mindent előteremts, ilyenkor előfordul, hogy nem jut elég idő egymásra. De mindent megadtál neki!
‒ Ez mondjuk igaz... - mélázik Gyuri. ‒ Ez tényleg valami regényvázlat lehetett... rólam egy szó sincs benne. Egy asszony vágyakozik, randizgat, persze első személyben írja le - gondolom, így hatásosabb,- aztán jönnek a férfiak, képzeld, még a te neved is le van írva. Mindjárt az elején...
‒ Az egész nevem?!
‒ Á, csak a keresztnév.
‒ Ja, mert biztos lusta volt új neveket kitalálni... így sokkal egyszerűbb... sokan csinálják, hogy a szomszéd fazonokról mintázzák a szereplőket...
‒ Te, én nem is gondoltam volna, hogy ilyen mocskos volt a fantáziája. Ahogy a részleteket tárgyalja...
‒ Sok ilyen regény van manapság. A legtöbbet nők írják. Baromi nagy a kereslet irántuk... Lehet, hogy ő is gondolt rá, hogy esetleg ki lehetne adatni...
‒ Á, ő csak álmodozott... kiírta magából ezeket az ötleteket és kész... sosem házalt volna kiadóknál. Sokkal szégyenlősebb volt annál, hogy bárkinek is mutogassa ezeket. Látod, én se tudtam róla...
‒ Milyen igaz! - könnyebbül meg. ‒ Mégiscsak te ismerted őt a legjobban! -dicséri Gyurit.
A férfi maga elé mered. Szótlanul bámulja a forgalmat. Most a barátjára néz, a szomorúság kiolvasható a szeméből.
‒ Csodálatos asszony volt Anikó! - sóhajtja.
‒ Igen, csodálatos! - szajkózza ő is. ‒ És egy jó nagy kurva! - sóhajtja, csak úgy magában, mert a barátja még kómában van, nem lehet felébreszteni.