Phoenix –
avagy ahol éhen hal az esernyőárus
Nem bírom az esőt, na! Persze tudom, hogy tavaszi zápor, fűszere a földnek, és hogy nekünk mesél az esőkoppanás, nem érti más, szelíd varázs, meg ilyenek, na de itt Vancouverben nem erről van szó. Hanem arról, hogy a csőtörésekre emlékeztető zuhatagok elöl, füstös-mocskos felhők sötétjében, behúzott nyakkal menekül a boldogtalan polgár a kapualjak védelmébe.
Hát akkor keljünk útra, keressünk némi napfényt és jó időt, és mivel Kanada nemigen kínál ilyesmit októberben, így hát ismét irány az Egyesült Államok. A reptérhez közeledve, megnyugodva állapítom meg, hogy az itteniek nem követték a hazai példát és nem igyekeztek átkeresztelni a város légi kikötőjét. Vajon mit vétett odahaza az a szegény Feri, a hegyes, hogy többé már nem lehet repülőteret elnevezni róla? Jól néznénk ki, ha itt is egy zeneszerzőnek próbálnának emléket állítani, és teszem azt a jövőben a Brian Adamsra vagy a Leonard Cohenre kéne kimenni a felszálláshoz.
Ez a hónap még nem jelent főszezont a délre igyekvőknek, így a Westjet nem kínál közvetlen járatot Phoenixig. Tehát Calgaryban át kell szállnunk. Szerencsére olajozottan működik minden, beleértve a gép hajtómotorjait is. Nem is érdemes belefeledkezni a széktámlákra szerelt képernyőbe, mert egyrészt megszakítják az adást, ha a kapitány akar mondani valami mélyenszántót, másrészt, ahogy haladunk délebbre, már érdemes kitekinteni az ablakon is. Eltűntek a felhők, ragyogó kékség vesz körül minket, alattunk meg a Grand Canyon kelleti magát. Ebből a magasságból derül ki igazán, hogy milyen bazi nagy és mély ez a nyílt seb a Föld felületén. Aztán már Phoenix. Az útikönyv felkészít rá, hogy Amerika ötödik legnagyobb városához közeledünk, a gépről mégis zavarba ejtő a látóhatár széléig terpeszkedő házak sokasága. A belváros toronyépületei meglehetős szerénységgel képviseltetik magukat ezen a végtelennek tűnő terepasztalon. A gép döccen egyet a kifutón, máris a reptéri forgatagban vagyunk, és megnyugodva állapítjuk meg, hogy itt is minden ugyanolyan, mint a világ több ezer más repterén.
Kilépünk a szabadba, kellemes hőség és ragyogó napsütés siet megnyugtatni minket, hogy jó úti célt választottunk. A kisbusz már robog is a szállodánkig, pálmafák és kaktuszbokrok szegélyezte négy-ötsávos utakon suhanunk, de kocsikat alig látunk, pedig benne járunk a délutánban, odahaza ez már csúcsforgalmi időnek számít. A néptelenség láttán hajlamos vagyok azt hinni, hogy a fél város szabadságra ment. Igen ám, de hová? Ennél remekebb időt úgysem találnának. A scottsdale-i városrészen már élénkebb a forgalom, de még ez is nagyon nyugisnak számít a mi szemünkben. Tán azért, mert remek az úthálózat. Az épületek is igen jó karban vannak, meglepő a tisztaság, sehol egy falfirka. A modern, un. amerikai stílus elemei keverednek a mexikói hatással. Ez utóbbi mindent alárendel a hőség elleni védekezésnek. Színes tetőcserepek alatt, árkádok hűvösében lehet átvészelni a kánikulai napokat. Na meg a házi úszómedencékben, amelyek szinte elengedhetetlen kellékei a családi házaknak. Mi meg már a szállodával ismerkedünk. Szerencsére nem okoz csalódást. Rend és tisztaság mindenütt és igazán hívogató az úszómedence is, mely a szökőkút mögött csillog a napfényben. A szobánk is felér egy lakosztállyal, hiszen a hatalmas háló mellett még az étkező és a konyha is a kényelmünket szolgálja. De hiába hívogat a víz, már mehetnékünk van. Újra átvágunk az előcsarnokon, de a két hatalmas kalitkánál muszáj megállni. Két megtermett papagáj üldögél az ágakon, békésen szemlélik a sürgés-forgást. Kis réztábla tudatja az érdeklődőkkel nevüket és életkorukat. Paco és Newman már megszokhatta a felhajtást, tán még jót is tesz nekik, hogy mindenkinek van egy kedves szava hozzájuk. Mivel nejem karja elég vékony, vagy mondjuk inkább úgy, hogy kecses, így játszva átfér a rácsok között. Newman nagyon hálás a simogatásért, játékosan csipkedi nejem ujjait, majd kényelmesen átül a faágról Rita karjára. Na, lehet, hogy itt alszunk – sóhajtom, de aztán elolvasom, hogy estére beviszik a jószágokat a menedzser irodájába. Szerencsére Newman is megelégeli a tornaórát, arrébb araszol, így elindulhatunk a városba. Vagy legalábbis a szomszédba. Mert már megtanultam, hogy amit a térképeken ésszerűségből és praktikusságból összesűrítenek egy összehajtható lapra, az a valóságban több órás gyaloglást jelent. Így csak a tízperces sétát jelentő bevásárló központot vesszük célba, bár nem ez a végállomás. A járdán persze csak mi vagyunk, ez annyira egyedi produkció, hogy sokan még a kocsikból is megbámulnak minket. Később is, ha gyaloglás közben összeakadtunk olyan földi halandóval, aki szintén a járdán közlekedett, a szent őrülteknek kijáró tisztelettel üdvözöltük egymást. Amíg sétánkat rójuk, nem győzünk álmélkodni a kocsiparkon. Vadiúj Mercik, BMW-k, és más komoly márkák húznak el mellettünk. Annyi német kocsi szaladgál az utakon, hogy gyanakodni kezdtem, itt valami titkos lerakat működik. A házak is csodálatra méltóak, épp most haladunk el egy épületsor előtt, ahol a hatalmas ablaktáblákat homokkő lapokból készült spalettákkal árnyékolják, melyek gombnyomásra működnek. A növényzettől roskadozó teraszok mérete vetekszik a lakások alapterületével. A fényűző életmód elengedhetetlen tartozékai a teniszpályák, az uszodák és az edzőtermek. Már szembesültünk néhány üzlet választékával is, Rita csendesen megjegyzi: - Amerika most padlón van. Mi lehetett itt akkor, mikor jól ment nekik?!
Arizona legnagyobb bevásárló központja sem akar szerénykedni, főleg ez a sarok nem, ahol a Barney New York üzletház libériás londinerrel várja a vásárlóit a hatalmas üvegajtó előtt. Gondolom, telik ilyen külsőségekre, ha egy pár cipő 1400 dollár. De mi nem gazdagékhoz készülünk. Inkább a szecessziós stílusú kávéház előtt várakozunk, mert innen indulnak a buszjáratok a régi városrész felé. Felkapaszkodunk a járműre, erre a fabetétes, rézfogantyús alkotmányra, amely a pesti kisföldalatti századelős hangulatát árasztja. A jármű nemcsak a külsejével imponál, hanem azzal is, ingyenes. Nekünk nagyon meglepő ez a bőkezűség, főleg a hazai tapasztalatok után. Igaz, a többi járat már fizetős, de azokon is elviselhető a jegyár. Na meg a másik csoda, hogy az egész városrészben nem láttunk parkoló órákat. Hát igen, ilyen „apróságokkal” is kedvet lehet csinálni a városhoz, az áldott napfényről már nem is beszélve.
Amíg az óváros felé tartunk, összegezem magamban, hogy errefelé nyilván lókultusz van, mert még soha, sehol ennyi lovas témájú szobrot nem láttam. Ez a rajongás már felér az indiai szent tehén státuszával. De jól van ez így, mert ez a csodálat remek szobrokban nyilvánul meg. Az óváros amúgy is egy élő múzeumnak tűnik a régi vadnyugatot idéző épületeivel és boltjaival. A szobrok között már nemcsak a hagyományos formákat látjuk. Modern, majdhogynem absztrakt ábrázolások is helyet követelnek maguknak ebben a művészeti eldorádóban. Amúgy, minden eladó. Száz és száz üzlet kínálja az indián népművészeti tárgyakat, a mexikói csecsebecséket és a modern amerikai művészet legizgalmasabb szobrait és festményeit. Az un. Artwalk utcáján kételkedve szemlélem ezt a hatalmas választékot. Van ennyi turista, van ennyi pénztárca, hogy mindez gazdára találjon? A kereskedők nem oszthatják aggodalmamat, szívélyesen társalognak velünk, még akkor is, ha nem nézik ki belőlünk a dúsgazdag műgyűjtőt. Néhol a mester is elérhető, hiszen itt pingál a galéria mögötti műteremben. Másutt filmplakátokat kínálnak, Belmondo kacsint rám egy hatalmas poszterről, még a hatvanas évek-beli külsejével. Hatszázért már vihetném is haza, de Brigitte Bardot sem ismeretlen itt, ő is megfér az amerikai sztárok társaságában. Szívfájdítóan izgalmas választékot kínál számtalan üzlet, meg merném jósolni, hogy biztos befektetés lenne bizonyos Victor Ostrovsky képeiből vásárolni. A mesterrel is találkozhatunk, megnyerő, közvetlen úriember, nem akarom elhinni, hogy fél áron kínálgatja a festményeit, így most a mienk lehetne egy-egy remek hangulatú vászna kétezer dollár körül. Tán ez az árleszállítás volt az egyetlen látható jele a recessziónak, melyről annyit beszélnek mostanában.
Aki nem akar festmények exportjával bajlódni, az teletömheti a zsebeit smaragdokkal, ezüst és arany holmikkal, minden rendű és rangú ékszerféleséggel. Húszezerért már kapható akkora bronz lovasszobor, ami belefér a bőröndbe. De bőröndöt is lehet kapni, és pokrócot, amibe belecsavarhatjuk a szobrot, és mokaszint, amiben kicsoszoghatunk a reptérre. Szóval minden van itt és akkor a kajáldákról még nem is beszéltem. Ha az ember fia rászánja magát a falatozásra, nem árt óvatosnak lenni. Olyan adagokat adnak, melyek segítenek felzárkózni az amerikai átlagmérethez. Mert ha az emberanyagot nézzük, megállapíthatjuk, hogy igen jó súlyban vannak a népek. Tehát nemcsak a haditechnikában, de farban is erős nemzet lett ez az Amerika.
Mi azért szem előtt akarjuk tartani a célt, hogy napozni jöttünk elsősorban. Az időjárás szerencsére nem okoz csalódást, minden reggel menetrend szerűen érkezik a napsütés. Már a reggeli is felér egy napfürdővel, mert a teraszon sütkérezve falatozhatunk. A változatos és bőséges menüből jut a környéken csivitelő madárseregnek is. Ezek a barnatollú jószágok már megszokták az embert. Békésen sétálgatnak az asztalok között, néhányan már a székek karfáján szuggerálják adakozásra a vendégeket.
Barnulunk tehát rendesen a fehér nyugágyakon. Dél felé, már bágyasztó a hőség, körülölel a forróság, tompuló érzékszerveimben feltörnek régmúlt strandolások emlékképei. Azok a gyermekkori nyarak most újra velem vannak, és ezért külön hálás vagyok a jó időnek. Újra érzem a régi-régi idők, az újpesti strand felhőtlen boldogságát. Ha viszont fázom, minden idegszálam didereg, eszemben sincs a múltat idézgetni, hát akkor ezerszer inkább ez a testet-lelket melengető állapot.
Ha enyhül a hőség, sétára indulunk. Új üzletekkel ismerkedünk. Az autószalonban körbecsodáljuk a Tesla márkát, melyről kiderül, hogy elektromos meghajtású. Gyönyörű darab, az egyetlen hibáját az árcédulán kell keresni, mert 57000-be kóstál. Ha modern technikára vágyunk, akkor már inkább elérhető a telefonhoz csatlakoztatható kivetítő, hogy a vásznon, vagy a szoba falán is gyönyörködhessünk felvételeinkben. Technikai újdonság a joghurtot árusító üzletben is található. A Yoghurtology nevű bolthálózatban már színes képernyőkön lehet szemlélni a választékot és kedvünkre mixelhetjük a termékeket a monitorok alatti készüléken. És amíg a mallban falatozik az ember a telefonján beüthet néhány bűvös számot, mire a kívánt videó megjelenik a hatalmas kivetítőkön. Ettől ugye még kevésbé figyelünk arra, hogy mit fogyasztunk, tehát még többet ehetünk.
De a szállodai előcsarnok is alkalmazkodik a kor követelményeihez. Egy hatalmas érintéses képernyőn a repülőgép járatokat ellenőrizhetjük, az pedig magától értetődő, hogy komputerezhetünk akár a medence szélén is.
Igen jó tapasztalatokat szerzünk a „bennszülöttek” körében is. A helyi lakosság nagy türelemmel viseli el a turista áradatot. Kedvesek, barátságosak, segítőkészek, hajlamosak idegenekkel is szóba állni. És úgy tűnik, nemcsak azért, mert ezek hozzák a pénzt. Ez helyi adottság lehet. Ilyesfajta könnyedséggel élnek a mediterrán népek is. Nyilván jobb a kedélyük mindazoknak, akik szikrázó napsütésben, a derűs égbolt alatt élnek, mint azoknak, akik kék eget csak az utazási prospektusokon láthatnak.
Ez a kedvesség alkalmi ismerősünkre is jellemző. Zsókát nem ismertük személyesen, egy itteni barátunk ajánlotta, mikor megtudta, hova készülünk. Tehát adva van két tájékozatlan turista, (ezek lennénk mi) és egy magyar személy, aki sosem látott minket, sőt nem is hallott eddig rólunk, de most rácsörgünk egy találkozás reményében. És nem kezdődik a kibúvó, az érvek sorakoztatása, hogy miért nem ér rá velünk foglalkozni, mikor ilyen váratlanul felbukkanunk. Sőt! Készséggel vállalja a találkozót, és mikor megtudja, hogy kocsi nélkül vagyunk, eljön értünk a szállodába, hogy körbevigyen minket a városon, majd megvendégel az otthonában. A városnéző járat nagyon hasznosnak bizonyul, mert az ott élő tájékozottságát és ismereteit nem tudja felülmúlni semmiféle útikönyv. Végigautózzuk a belvárost és nem először jövök rá, hogy itt csődöt mond az otthoni mérce. Amit itt belvárosnak mondanak, az üzleti illetve irodai negyed, sportstadionokkal és kulturális központokkal fűszerezve. Ha valaki a régi városmagra kíváncsi, az jobban jár a kerületek öreg városrészeivel. Órákig autózunk, nem győzzük emészteni a látnivalókat. Zsóka rutinosan magyaráz, tíz éve él itt, jól ismer mindent. Ő és családja a zöldkártya segítségével került ide Kanadából és persze siettek kihasználni a lehetőséget, hogy megszabadulhatnak az edmontoni téltől. Felnőtt gyermekei vannak mindkettő sikeresen megállta a helyét ideát. Zsóka férje külföldön dolgozik, magas képesítésű orvos és üzletember, megint csak sóhajtva állapítom meg, hogy ezek a tehetséges emberek nem hazánkat gazdagítják.
Zsóka körbekalauzol a házukban, ami az otthoni fogalmak szerint inkább villának minősíthető. Hatalmas nappali és konyha, tágas hálószobák, gazdag és ízléses berendezés, és természetesen az úszómedence a kertben a hatalmas datolyapálma árnyékában. Már meg sem lep különösebben, mikor kiderül, hogy ez a mesevilág kevesebbe kerül, mint a mi vancouveri városi házunk. Volt alkalmunk tanulmányozni a házárakat, akad itt a piacon olyan ingatlan is, amiért az előkelő kanadai városunkban még egy legénylakásra sem futná. De ne irigykedjünk, élvezzük inkább házigazdánk vendégszeretetét és a remek szendvicseket. Jócskán estébe hajlik, mire elköszönünk, mert a szállodába vezető út is felér egy idegenvezetéssel. Abban a reményben búcsúzunk, hogy az Internet világában nem lesz reménytelen a folyatás.
Mi másnap a városon kívül gyarapítjuk az ismereteinket Arizonáról. A bérelt Toyotával Sedona a cél. Ez kb. kétszáz kilométer, és este már jövünk is vissza, de errefelé igazán nem abnormális egy nap ennyit autózni. Sőt! Nekivágunk hát az országútnak, haladunk is rendesen a vasárnapi forgalomban. Autópályán száguldunk, kifogástalan minőségű utakon. A hegyek között, ahol keskenyebbre vált az út, elkönyvelhetjük azt az előnyt, hogy az ellenkező irányú kocsisor több száz méternyi távolságra van tőlünk, így nem kell tartani a szembejövő forgalomtól. Meglepetésemre, a táj egyáltalán nem kopár. Fák zöldellnek ebben a forróságban, sárguló fű borítja a dombokat, és persze a kaktuszok! Itt van mindjárt a Saguaro, olyan derekas méretű, mint egy villanypózna. De akad itt Ocotillo, Palo Verde, Yucca, Ironwood és egyebek is. A térképünkről ki sem derült, hogy 4000 feet magasságig kapaszkodunk. Aztán vált a táj, és feltűnnek a vörös színben pompázó hegyek. Illetve inkább afféle magányos hegyormok, pontosan olyanok, mint amiket a vadnyugati filmekben láthatunk. Sedona előtt érdemes egy jobbkanyart vállalni a Holy Cross kedvéért. Itt, a vörös sziklák között, az idő koptatta durva rajzolatú sziklák ölelésében magasodik a kápolna épülete. Az egyszerű, asztal simaságú betonfal és a kereszt formájú homlokzat élesen kiválik a tájból. Bejutunk az épületbe, a komor falak között átjár az áhítat, megérzek valamit a hit mélységeiből. Az oltár mellett hosszú sorokban mécsesek pislákolnak. Kis réztábla hirdeti az adakozók nevét. Elsőre mindjárt egy magyar névre bukkanunk. Mi ott vagyunk minden kilométerkőnél –jut eszembe a régi partizánfilm mottója.
A városka egyszerűen csodálatos. Újfent a millió népművészeti bolt, a szobrok, festmények sokasága, kézműves munkák, gyertyaöntés, népi hímzések, minden, minden együtt a hamisítatlan vadnyugati légkörhöz. Néhány szalon a piakedvelőknek, a bámészkodóknak meg az utcai szobrok és egy öreg cowboy, aki pengő sarkantyúkkal díszítette kopott csízmáját, az övében meg ott fityeg a colt. Fegyverekért sem kell a szomszédba menni, széles választék van belőlük egy korhű üzletben, ahol a tulaj éppen seriff csillagokat fényesít.
Már sötétedik, mire visszaindulunk a városba. Még van időnk körülnézni az üzletekben, mert nagy meglepetésünkre, vasárnap is kilencig tartanak nyitva.
Aztán a csomagolás, és másnap, kora délután már indulás vissza. A levegőben elköszönünk a Grand Canyontól, majd Arizonát elhagyva menetrendszerűen feltűnnek a felhők. Calgaryban már hó vár minket. Ilyenkor olyan hihetetlen, hogy pár órája még a szabadtéri medencében fürödtünk.
Estére újra Vancouverben, itt csak az eső esik, vannak tehát apró örömök is.
A nagyobb meg az lesz, ha ismét leléphetünk egy kis szabadságra. (2013)
avagy ahol éhen hal az esernyőárus
Nem bírom az esőt, na! Persze tudom, hogy tavaszi zápor, fűszere a földnek, és hogy nekünk mesél az esőkoppanás, nem érti más, szelíd varázs, meg ilyenek, na de itt Vancouverben nem erről van szó. Hanem arról, hogy a csőtörésekre emlékeztető zuhatagok elöl, füstös-mocskos felhők sötétjében, behúzott nyakkal menekül a boldogtalan polgár a kapualjak védelmébe.
Hát akkor keljünk útra, keressünk némi napfényt és jó időt, és mivel Kanada nemigen kínál ilyesmit októberben, így hát ismét irány az Egyesült Államok. A reptérhez közeledve, megnyugodva állapítom meg, hogy az itteniek nem követték a hazai példát és nem igyekeztek átkeresztelni a város légi kikötőjét. Vajon mit vétett odahaza az a szegény Feri, a hegyes, hogy többé már nem lehet repülőteret elnevezni róla? Jól néznénk ki, ha itt is egy zeneszerzőnek próbálnának emléket állítani, és teszem azt a jövőben a Brian Adamsra vagy a Leonard Cohenre kéne kimenni a felszálláshoz.
Ez a hónap még nem jelent főszezont a délre igyekvőknek, így a Westjet nem kínál közvetlen járatot Phoenixig. Tehát Calgaryban át kell szállnunk. Szerencsére olajozottan működik minden, beleértve a gép hajtómotorjait is. Nem is érdemes belefeledkezni a széktámlákra szerelt képernyőbe, mert egyrészt megszakítják az adást, ha a kapitány akar mondani valami mélyenszántót, másrészt, ahogy haladunk délebbre, már érdemes kitekinteni az ablakon is. Eltűntek a felhők, ragyogó kékség vesz körül minket, alattunk meg a Grand Canyon kelleti magát. Ebből a magasságból derül ki igazán, hogy milyen bazi nagy és mély ez a nyílt seb a Föld felületén. Aztán már Phoenix. Az útikönyv felkészít rá, hogy Amerika ötödik legnagyobb városához közeledünk, a gépről mégis zavarba ejtő a látóhatár széléig terpeszkedő házak sokasága. A belváros toronyépületei meglehetős szerénységgel képviseltetik magukat ezen a végtelennek tűnő terepasztalon. A gép döccen egyet a kifutón, máris a reptéri forgatagban vagyunk, és megnyugodva állapítjuk meg, hogy itt is minden ugyanolyan, mint a világ több ezer más repterén.
Kilépünk a szabadba, kellemes hőség és ragyogó napsütés siet megnyugtatni minket, hogy jó úti célt választottunk. A kisbusz már robog is a szállodánkig, pálmafák és kaktuszbokrok szegélyezte négy-ötsávos utakon suhanunk, de kocsikat alig látunk, pedig benne járunk a délutánban, odahaza ez már csúcsforgalmi időnek számít. A néptelenség láttán hajlamos vagyok azt hinni, hogy a fél város szabadságra ment. Igen ám, de hová? Ennél remekebb időt úgysem találnának. A scottsdale-i városrészen már élénkebb a forgalom, de még ez is nagyon nyugisnak számít a mi szemünkben. Tán azért, mert remek az úthálózat. Az épületek is igen jó karban vannak, meglepő a tisztaság, sehol egy falfirka. A modern, un. amerikai stílus elemei keverednek a mexikói hatással. Ez utóbbi mindent alárendel a hőség elleni védekezésnek. Színes tetőcserepek alatt, árkádok hűvösében lehet átvészelni a kánikulai napokat. Na meg a házi úszómedencékben, amelyek szinte elengedhetetlen kellékei a családi házaknak. Mi meg már a szállodával ismerkedünk. Szerencsére nem okoz csalódást. Rend és tisztaság mindenütt és igazán hívogató az úszómedence is, mely a szökőkút mögött csillog a napfényben. A szobánk is felér egy lakosztállyal, hiszen a hatalmas háló mellett még az étkező és a konyha is a kényelmünket szolgálja. De hiába hívogat a víz, már mehetnékünk van. Újra átvágunk az előcsarnokon, de a két hatalmas kalitkánál muszáj megállni. Két megtermett papagáj üldögél az ágakon, békésen szemlélik a sürgés-forgást. Kis réztábla tudatja az érdeklődőkkel nevüket és életkorukat. Paco és Newman már megszokhatta a felhajtást, tán még jót is tesz nekik, hogy mindenkinek van egy kedves szava hozzájuk. Mivel nejem karja elég vékony, vagy mondjuk inkább úgy, hogy kecses, így játszva átfér a rácsok között. Newman nagyon hálás a simogatásért, játékosan csipkedi nejem ujjait, majd kényelmesen átül a faágról Rita karjára. Na, lehet, hogy itt alszunk – sóhajtom, de aztán elolvasom, hogy estére beviszik a jószágokat a menedzser irodájába. Szerencsére Newman is megelégeli a tornaórát, arrébb araszol, így elindulhatunk a városba. Vagy legalábbis a szomszédba. Mert már megtanultam, hogy amit a térképeken ésszerűségből és praktikusságból összesűrítenek egy összehajtható lapra, az a valóságban több órás gyaloglást jelent. Így csak a tízperces sétát jelentő bevásárló központot vesszük célba, bár nem ez a végállomás. A járdán persze csak mi vagyunk, ez annyira egyedi produkció, hogy sokan még a kocsikból is megbámulnak minket. Később is, ha gyaloglás közben összeakadtunk olyan földi halandóval, aki szintén a járdán közlekedett, a szent őrülteknek kijáró tisztelettel üdvözöltük egymást. Amíg sétánkat rójuk, nem győzünk álmélkodni a kocsiparkon. Vadiúj Mercik, BMW-k, és más komoly márkák húznak el mellettünk. Annyi német kocsi szaladgál az utakon, hogy gyanakodni kezdtem, itt valami titkos lerakat működik. A házak is csodálatra méltóak, épp most haladunk el egy épületsor előtt, ahol a hatalmas ablaktáblákat homokkő lapokból készült spalettákkal árnyékolják, melyek gombnyomásra működnek. A növényzettől roskadozó teraszok mérete vetekszik a lakások alapterületével. A fényűző életmód elengedhetetlen tartozékai a teniszpályák, az uszodák és az edzőtermek. Már szembesültünk néhány üzlet választékával is, Rita csendesen megjegyzi: - Amerika most padlón van. Mi lehetett itt akkor, mikor jól ment nekik?!
Arizona legnagyobb bevásárló központja sem akar szerénykedni, főleg ez a sarok nem, ahol a Barney New York üzletház libériás londinerrel várja a vásárlóit a hatalmas üvegajtó előtt. Gondolom, telik ilyen külsőségekre, ha egy pár cipő 1400 dollár. De mi nem gazdagékhoz készülünk. Inkább a szecessziós stílusú kávéház előtt várakozunk, mert innen indulnak a buszjáratok a régi városrész felé. Felkapaszkodunk a járműre, erre a fabetétes, rézfogantyús alkotmányra, amely a pesti kisföldalatti századelős hangulatát árasztja. A jármű nemcsak a külsejével imponál, hanem azzal is, ingyenes. Nekünk nagyon meglepő ez a bőkezűség, főleg a hazai tapasztalatok után. Igaz, a többi járat már fizetős, de azokon is elviselhető a jegyár. Na meg a másik csoda, hogy az egész városrészben nem láttunk parkoló órákat. Hát igen, ilyen „apróságokkal” is kedvet lehet csinálni a városhoz, az áldott napfényről már nem is beszélve.
Amíg az óváros felé tartunk, összegezem magamban, hogy errefelé nyilván lókultusz van, mert még soha, sehol ennyi lovas témájú szobrot nem láttam. Ez a rajongás már felér az indiai szent tehén státuszával. De jól van ez így, mert ez a csodálat remek szobrokban nyilvánul meg. Az óváros amúgy is egy élő múzeumnak tűnik a régi vadnyugatot idéző épületeivel és boltjaival. A szobrok között már nemcsak a hagyományos formákat látjuk. Modern, majdhogynem absztrakt ábrázolások is helyet követelnek maguknak ebben a művészeti eldorádóban. Amúgy, minden eladó. Száz és száz üzlet kínálja az indián népművészeti tárgyakat, a mexikói csecsebecséket és a modern amerikai művészet legizgalmasabb szobrait és festményeit. Az un. Artwalk utcáján kételkedve szemlélem ezt a hatalmas választékot. Van ennyi turista, van ennyi pénztárca, hogy mindez gazdára találjon? A kereskedők nem oszthatják aggodalmamat, szívélyesen társalognak velünk, még akkor is, ha nem nézik ki belőlünk a dúsgazdag műgyűjtőt. Néhol a mester is elérhető, hiszen itt pingál a galéria mögötti műteremben. Másutt filmplakátokat kínálnak, Belmondo kacsint rám egy hatalmas poszterről, még a hatvanas évek-beli külsejével. Hatszázért már vihetném is haza, de Brigitte Bardot sem ismeretlen itt, ő is megfér az amerikai sztárok társaságában. Szívfájdítóan izgalmas választékot kínál számtalan üzlet, meg merném jósolni, hogy biztos befektetés lenne bizonyos Victor Ostrovsky képeiből vásárolni. A mesterrel is találkozhatunk, megnyerő, közvetlen úriember, nem akarom elhinni, hogy fél áron kínálgatja a festményeit, így most a mienk lehetne egy-egy remek hangulatú vászna kétezer dollár körül. Tán ez az árleszállítás volt az egyetlen látható jele a recessziónak, melyről annyit beszélnek mostanában.
Aki nem akar festmények exportjával bajlódni, az teletömheti a zsebeit smaragdokkal, ezüst és arany holmikkal, minden rendű és rangú ékszerféleséggel. Húszezerért már kapható akkora bronz lovasszobor, ami belefér a bőröndbe. De bőröndöt is lehet kapni, és pokrócot, amibe belecsavarhatjuk a szobrot, és mokaszint, amiben kicsoszoghatunk a reptérre. Szóval minden van itt és akkor a kajáldákról még nem is beszéltem. Ha az ember fia rászánja magát a falatozásra, nem árt óvatosnak lenni. Olyan adagokat adnak, melyek segítenek felzárkózni az amerikai átlagmérethez. Mert ha az emberanyagot nézzük, megállapíthatjuk, hogy igen jó súlyban vannak a népek. Tehát nemcsak a haditechnikában, de farban is erős nemzet lett ez az Amerika.
Mi azért szem előtt akarjuk tartani a célt, hogy napozni jöttünk elsősorban. Az időjárás szerencsére nem okoz csalódást, minden reggel menetrend szerűen érkezik a napsütés. Már a reggeli is felér egy napfürdővel, mert a teraszon sütkérezve falatozhatunk. A változatos és bőséges menüből jut a környéken csivitelő madárseregnek is. Ezek a barnatollú jószágok már megszokták az embert. Békésen sétálgatnak az asztalok között, néhányan már a székek karfáján szuggerálják adakozásra a vendégeket.
Barnulunk tehát rendesen a fehér nyugágyakon. Dél felé, már bágyasztó a hőség, körülölel a forróság, tompuló érzékszerveimben feltörnek régmúlt strandolások emlékképei. Azok a gyermekkori nyarak most újra velem vannak, és ezért külön hálás vagyok a jó időnek. Újra érzem a régi-régi idők, az újpesti strand felhőtlen boldogságát. Ha viszont fázom, minden idegszálam didereg, eszemben sincs a múltat idézgetni, hát akkor ezerszer inkább ez a testet-lelket melengető állapot.
Ha enyhül a hőség, sétára indulunk. Új üzletekkel ismerkedünk. Az autószalonban körbecsodáljuk a Tesla márkát, melyről kiderül, hogy elektromos meghajtású. Gyönyörű darab, az egyetlen hibáját az árcédulán kell keresni, mert 57000-be kóstál. Ha modern technikára vágyunk, akkor már inkább elérhető a telefonhoz csatlakoztatható kivetítő, hogy a vásznon, vagy a szoba falán is gyönyörködhessünk felvételeinkben. Technikai újdonság a joghurtot árusító üzletben is található. A Yoghurtology nevű bolthálózatban már színes képernyőkön lehet szemlélni a választékot és kedvünkre mixelhetjük a termékeket a monitorok alatti készüléken. És amíg a mallban falatozik az ember a telefonján beüthet néhány bűvös számot, mire a kívánt videó megjelenik a hatalmas kivetítőkön. Ettől ugye még kevésbé figyelünk arra, hogy mit fogyasztunk, tehát még többet ehetünk.
De a szállodai előcsarnok is alkalmazkodik a kor követelményeihez. Egy hatalmas érintéses képernyőn a repülőgép járatokat ellenőrizhetjük, az pedig magától értetődő, hogy komputerezhetünk akár a medence szélén is.
Igen jó tapasztalatokat szerzünk a „bennszülöttek” körében is. A helyi lakosság nagy türelemmel viseli el a turista áradatot. Kedvesek, barátságosak, segítőkészek, hajlamosak idegenekkel is szóba állni. És úgy tűnik, nemcsak azért, mert ezek hozzák a pénzt. Ez helyi adottság lehet. Ilyesfajta könnyedséggel élnek a mediterrán népek is. Nyilván jobb a kedélyük mindazoknak, akik szikrázó napsütésben, a derűs égbolt alatt élnek, mint azoknak, akik kék eget csak az utazási prospektusokon láthatnak.
Ez a kedvesség alkalmi ismerősünkre is jellemző. Zsókát nem ismertük személyesen, egy itteni barátunk ajánlotta, mikor megtudta, hova készülünk. Tehát adva van két tájékozatlan turista, (ezek lennénk mi) és egy magyar személy, aki sosem látott minket, sőt nem is hallott eddig rólunk, de most rácsörgünk egy találkozás reményében. És nem kezdődik a kibúvó, az érvek sorakoztatása, hogy miért nem ér rá velünk foglalkozni, mikor ilyen váratlanul felbukkanunk. Sőt! Készséggel vállalja a találkozót, és mikor megtudja, hogy kocsi nélkül vagyunk, eljön értünk a szállodába, hogy körbevigyen minket a városon, majd megvendégel az otthonában. A városnéző járat nagyon hasznosnak bizonyul, mert az ott élő tájékozottságát és ismereteit nem tudja felülmúlni semmiféle útikönyv. Végigautózzuk a belvárost és nem először jövök rá, hogy itt csődöt mond az otthoni mérce. Amit itt belvárosnak mondanak, az üzleti illetve irodai negyed, sportstadionokkal és kulturális központokkal fűszerezve. Ha valaki a régi városmagra kíváncsi, az jobban jár a kerületek öreg városrészeivel. Órákig autózunk, nem győzzük emészteni a látnivalókat. Zsóka rutinosan magyaráz, tíz éve él itt, jól ismer mindent. Ő és családja a zöldkártya segítségével került ide Kanadából és persze siettek kihasználni a lehetőséget, hogy megszabadulhatnak az edmontoni téltől. Felnőtt gyermekei vannak mindkettő sikeresen megállta a helyét ideát. Zsóka férje külföldön dolgozik, magas képesítésű orvos és üzletember, megint csak sóhajtva állapítom meg, hogy ezek a tehetséges emberek nem hazánkat gazdagítják.
Zsóka körbekalauzol a házukban, ami az otthoni fogalmak szerint inkább villának minősíthető. Hatalmas nappali és konyha, tágas hálószobák, gazdag és ízléses berendezés, és természetesen az úszómedence a kertben a hatalmas datolyapálma árnyékában. Már meg sem lep különösebben, mikor kiderül, hogy ez a mesevilág kevesebbe kerül, mint a mi vancouveri városi házunk. Volt alkalmunk tanulmányozni a házárakat, akad itt a piacon olyan ingatlan is, amiért az előkelő kanadai városunkban még egy legénylakásra sem futná. De ne irigykedjünk, élvezzük inkább házigazdánk vendégszeretetét és a remek szendvicseket. Jócskán estébe hajlik, mire elköszönünk, mert a szállodába vezető út is felér egy idegenvezetéssel. Abban a reményben búcsúzunk, hogy az Internet világában nem lesz reménytelen a folyatás.
Mi másnap a városon kívül gyarapítjuk az ismereteinket Arizonáról. A bérelt Toyotával Sedona a cél. Ez kb. kétszáz kilométer, és este már jövünk is vissza, de errefelé igazán nem abnormális egy nap ennyit autózni. Sőt! Nekivágunk hát az országútnak, haladunk is rendesen a vasárnapi forgalomban. Autópályán száguldunk, kifogástalan minőségű utakon. A hegyek között, ahol keskenyebbre vált az út, elkönyvelhetjük azt az előnyt, hogy az ellenkező irányú kocsisor több száz méternyi távolságra van tőlünk, így nem kell tartani a szembejövő forgalomtól. Meglepetésemre, a táj egyáltalán nem kopár. Fák zöldellnek ebben a forróságban, sárguló fű borítja a dombokat, és persze a kaktuszok! Itt van mindjárt a Saguaro, olyan derekas méretű, mint egy villanypózna. De akad itt Ocotillo, Palo Verde, Yucca, Ironwood és egyebek is. A térképünkről ki sem derült, hogy 4000 feet magasságig kapaszkodunk. Aztán vált a táj, és feltűnnek a vörös színben pompázó hegyek. Illetve inkább afféle magányos hegyormok, pontosan olyanok, mint amiket a vadnyugati filmekben láthatunk. Sedona előtt érdemes egy jobbkanyart vállalni a Holy Cross kedvéért. Itt, a vörös sziklák között, az idő koptatta durva rajzolatú sziklák ölelésében magasodik a kápolna épülete. Az egyszerű, asztal simaságú betonfal és a kereszt formájú homlokzat élesen kiválik a tájból. Bejutunk az épületbe, a komor falak között átjár az áhítat, megérzek valamit a hit mélységeiből. Az oltár mellett hosszú sorokban mécsesek pislákolnak. Kis réztábla hirdeti az adakozók nevét. Elsőre mindjárt egy magyar névre bukkanunk. Mi ott vagyunk minden kilométerkőnél –jut eszembe a régi partizánfilm mottója.
A városka egyszerűen csodálatos. Újfent a millió népművészeti bolt, a szobrok, festmények sokasága, kézműves munkák, gyertyaöntés, népi hímzések, minden, minden együtt a hamisítatlan vadnyugati légkörhöz. Néhány szalon a piakedvelőknek, a bámészkodóknak meg az utcai szobrok és egy öreg cowboy, aki pengő sarkantyúkkal díszítette kopott csízmáját, az övében meg ott fityeg a colt. Fegyverekért sem kell a szomszédba menni, széles választék van belőlük egy korhű üzletben, ahol a tulaj éppen seriff csillagokat fényesít.
Már sötétedik, mire visszaindulunk a városba. Még van időnk körülnézni az üzletekben, mert nagy meglepetésünkre, vasárnap is kilencig tartanak nyitva.
Aztán a csomagolás, és másnap, kora délután már indulás vissza. A levegőben elköszönünk a Grand Canyontól, majd Arizonát elhagyva menetrendszerűen feltűnnek a felhők. Calgaryban már hó vár minket. Ilyenkor olyan hihetetlen, hogy pár órája még a szabadtéri medencében fürödtünk.
Estére újra Vancouverben, itt csak az eső esik, vannak tehát apró örömök is.
A nagyobb meg az lesz, ha ismét leléphetünk egy kis szabadságra. (2013)