A némaság után
A Weinstein ügy óta nem múlik el nap, hogy ne hallanánk újabb esetekről, olyan ügyekről, melyekben hírességek, vezető állású férfiak, hatalmukkal visszaélve, szexuálisan zaklatták a környezetűkben lévő nőket.
Valami változik a világban, mert többé nem maradnak ezek az ügyek titokban. Mert azzal mindnyájan tisztában vagyunk, hogy nem új keletű problémáról van szó. Olvassunk bele Hegedős Györgyi „Balettpatkány ” c. könyvébe:
„A Magyar Néphadsereg Színházának (később ismét Vígszínház) kopasz, szemüveges, himlőhelyes, de széphangú jellemszínésze volt Szakács Miklós, aki otthonában színészmesterséget tanított. Anyu el is vitt a lakásukra, amolyan meghallgatásra, hogy szakmai véleményt kapjon állítólagos tehetségemről. Miklós elmondatott velem egy verset, majd megállapította, hogy minden adottságom megvan és érdemes velem foglalkozni. Meg is kezdtük a munkát, délutánonként mentem a lakásukra, hogy két órán át javítsuk, elemzzük a feladott verseket, monológokat.
Különben is kedvelt, mikor rájött, hogy egy napon születtünk, csak ő tizenhét évvel korábban.
- Ezt meg kell ünnepeljük! - mondta.
A következő órán, 30.- án, kedvenc versét, Tóth Árpád: Rímes Furcsa Játékát mondatta velem, születésnapi ajándékként. A félig leeresztett redőnynek háttal ült karosszékében, én a szoba közepén álltam és mondtam az ajándék verset a szinte bíborvörösben izzó délutáni verőfényben. Amikor odaértem: Vagy tán az volna szebb lét: Nézni istennők kebelét, - akkor fölugrott, elkapott és azt hörögte:
- Nem bírom tovább, megdöglök érted!
Ezzel letepert a sezlonra, ahol heves birkózásba kezdtünk.
- Ne csináld ezt! Akarlak, nem érted?!
Kétségtelen erőfölényét és sajgón kékülő végtagjaimat figyelembe véve megszűntem ellenkezni. Érezni is. ...
Utána bement a fürdőszobába, én meg elkotródtam. Nem szálltam be a liftbe, hanem leültem a lépcsőházban és megpróbáltam rendbe hozni magamat. Úgy éreztem, széttépett. Akkor vettem csak észre, hogy a ruhámat valóban. A türkiz selyemruha, amit a születésnapomra kaptam, elrepedt a bevarrt ujjak mentén, a slicc meg a combomig hasadt fel. Ez egy hím állat birtoklási vágya volt, semmi más. Megalázva éreztem magam, mert én ezt soha nem provokáltam. Végtelen űrt éreztem az érzelmeim helyén, a testem egyre jobban és jobban fájt. Egyre gyorsuló szívdobogásomról és lélegzésemről gyanítottam, hogy a sírás kerülget, de hová menjek, ahol jól kibőghetném magam? A Szent István Park volt a legközelebb, ott is csak a nyilvános vécében találtam menedéket. A kérdezősködő vécésnéninek azt mondtam, hogy leestem a villamosról. Biztosítótűkkel tűztük össze a ruhámat, hogy legalább taxiképes legyek. Hazatérve elhatároztam, hogy ez volt az utolsó magánórám...”
Képzeljük el ennek a születésnapos lánynak a lelkiállapotát! Az elkövető nyilván nem törődött azzal, hogy pillanatnyi kielégülése, trófeavadászata életre szóló traumát okoz áldozatának.
Ez az ügy a hatvanas években történt. Szakács Miklós sosem lett felelősségre vonva a nemi erőszakért. Pályája, népszerűsége töretlenül ívelt felfelé. Mindez titokban maradt, mert a fiatal lány nem vállalta a vesszőfutást. Tudta, hogy nem számíthat megértésre és rokonszenvre a „Nagy” művész ellenében. A szégyen és a megbélyegzés mellett leírta volna magát a pályáról örökre. Gondoljunk csak bele, hány ilyen ügy lehet feltáratlanul!
Az ilyen zaklatások, molesztálások, erőszakoskodások azért maradhattak titokban, mert az esetek áldozatai nem voltak azonos súlycsoportban az elkövetőkkel. Ez manapság is így van, még akkor is, ha a kiszemelt préda történetesen Oscar díjas művésznő. Hiszen neki is van félnivalója, az ő további karrierjét is tönkre teheti egy befolyásos ember áskálódása. Elismerésre méltó azoknak a bátorsága, akik ezzel együtt vállalták a kiállást a nyilvánosság elé.
A botránysorozatnak még koránt sincs vége, szinte biztos, hogy újabb csontvázak fognak kizuhanni a szekrényből.
Az is kétségtelen, hogy ezek a szexuális ragadozók a jól bevált klisék szerint ítélik meg a nőket. Számukra egyértelmű, hogy mindenki „olyan” és mindenki kapható, legfeljebb ígérni kell némi jutalmat ezekért a szolgáltatásokért.
A sajtó sokat foglalkozik azokkal a nézetekkel is, melyek szerint a nők is hibásak.
– Minek mennek fel egy szállodai szobába, az ilyen alakokhoz? - kérdik, hiszen bizonyára sejteni lehet, hogy az efféle együttlét milyen veszélyekkel jár.
Hát ez az! Sokan el sem tudják képzelni, hogy egy híres és köztiszteletben álló személy ilyesmire vetemedjék. Hiszen a filmekben vagy a médiában látott képeket őrzik róluk, a példaképet látják bennük, a nemes lelkű férjet és családapát. Meg ugye az ilyen nagyfőnökök, hírességek olyan könnyen kaphatnak nőket! Akkor meg minek erőszakoskodnának?! Náluk ez nem lehet pénzkérdés. Csak egy telefon... Az élvezet megrendelhető!
De ezek a közéleti férfiak csak az erőszakkal kicsikart aktusokban találtak kielégülést. Ez nem más, mint a hatalom gyakorlása, elnyomás, a másik semmibe vétele, a „Nekem mindent szabad!” mámoros diadala. Itt szó sincs kölcsönösségről, udvarlásról, hódításról, itt csak az elferdült szexuális vágy működik, amit joggal helyezhetünk az aberrációk sorába.
Ezek a hírességek olyan megingathatatlannak tűnő pozíciókban voltak, hogy senki sem vállalta a szembenállást velük. A környezetük inkább hallgatott, vagy újra és újra az áldozatokat hibáztatták.
Egyesek odáig mennek, hogy egy sorba veszik a zaklatásokat elszenvedő személyeket az olyan nőkkel, akik korra és külsőre való tekintet nélkül fogadják el a gazdag férfiak támogatását. Mert belőlük is akad bőven! És azokból a csitrikből is, akik a biztonsági őröket kijátszva surrannak be a tini bálványok öltözőibe, hogy az imádott sztárt kényeztessék, akár térden állva is.
Akik most felemelték szavukat az erőszakoskodók ellen, azoknak semmi közük ehhez a réteghez! Ők valóban áldozatok, akik egy életen keresztül viselik a brutális rohamok következményeit. Viszik tovább a kapcsolataikba a félelmet, a gyanakvást, a bizalmatlanságot.
Az ilyen ügyek sajnálatosan tovább mélyítik az előítélteket.
– Minden férfi disznó! - harsogják egy nőtársaságban.
A férfiak meg félve lemondanak a kezdeményezésről, mert nemcsak elutasítást kaphatnak, de könnyen rájuk süthetik a „zaklató” és „molesztáló” jelzőket.
Van ezekben a tetemrehívásokban egy másik komoly veszély is. A nagy kitárulkozásba most már belefér az is, hogy nem is a sértett vádol, hanem egy kívülálló, aki így remekül besározhatja a nyilvánosság előtt haragosát. Ezzel pedig eljuthatunk egy újkori boszorkányüldözéshez, ezúttal férfi áldozatokkal. Az ilyen ügyek pártatlan hozzáállást igényelnének, de beszélhetünk-e ilyesmiről egyáltalán?!
Új normákra lesz szükség tehát a nemek közötti kapcsolatban. Van erre remény?!
Van, naná hogy van! Akárcsak a teljes leszerelésre.
A Weinstein ügy óta nem múlik el nap, hogy ne hallanánk újabb esetekről, olyan ügyekről, melyekben hírességek, vezető állású férfiak, hatalmukkal visszaélve, szexuálisan zaklatták a környezetűkben lévő nőket.
Valami változik a világban, mert többé nem maradnak ezek az ügyek titokban. Mert azzal mindnyájan tisztában vagyunk, hogy nem új keletű problémáról van szó. Olvassunk bele Hegedős Györgyi „Balettpatkány ” c. könyvébe:
„A Magyar Néphadsereg Színházának (később ismét Vígszínház) kopasz, szemüveges, himlőhelyes, de széphangú jellemszínésze volt Szakács Miklós, aki otthonában színészmesterséget tanított. Anyu el is vitt a lakásukra, amolyan meghallgatásra, hogy szakmai véleményt kapjon állítólagos tehetségemről. Miklós elmondatott velem egy verset, majd megállapította, hogy minden adottságom megvan és érdemes velem foglalkozni. Meg is kezdtük a munkát, délutánonként mentem a lakásukra, hogy két órán át javítsuk, elemzzük a feladott verseket, monológokat.
Különben is kedvelt, mikor rájött, hogy egy napon születtünk, csak ő tizenhét évvel korábban.
- Ezt meg kell ünnepeljük! - mondta.
A következő órán, 30.- án, kedvenc versét, Tóth Árpád: Rímes Furcsa Játékát mondatta velem, születésnapi ajándékként. A félig leeresztett redőnynek háttal ült karosszékében, én a szoba közepén álltam és mondtam az ajándék verset a szinte bíborvörösben izzó délutáni verőfényben. Amikor odaértem: Vagy tán az volna szebb lét: Nézni istennők kebelét, - akkor fölugrott, elkapott és azt hörögte:
- Nem bírom tovább, megdöglök érted!
Ezzel letepert a sezlonra, ahol heves birkózásba kezdtünk.
- Ne csináld ezt! Akarlak, nem érted?!
Kétségtelen erőfölényét és sajgón kékülő végtagjaimat figyelembe véve megszűntem ellenkezni. Érezni is. ...
Utána bement a fürdőszobába, én meg elkotródtam. Nem szálltam be a liftbe, hanem leültem a lépcsőházban és megpróbáltam rendbe hozni magamat. Úgy éreztem, széttépett. Akkor vettem csak észre, hogy a ruhámat valóban. A türkiz selyemruha, amit a születésnapomra kaptam, elrepedt a bevarrt ujjak mentén, a slicc meg a combomig hasadt fel. Ez egy hím állat birtoklási vágya volt, semmi más. Megalázva éreztem magam, mert én ezt soha nem provokáltam. Végtelen űrt éreztem az érzelmeim helyén, a testem egyre jobban és jobban fájt. Egyre gyorsuló szívdobogásomról és lélegzésemről gyanítottam, hogy a sírás kerülget, de hová menjek, ahol jól kibőghetném magam? A Szent István Park volt a legközelebb, ott is csak a nyilvános vécében találtam menedéket. A kérdezősködő vécésnéninek azt mondtam, hogy leestem a villamosról. Biztosítótűkkel tűztük össze a ruhámat, hogy legalább taxiképes legyek. Hazatérve elhatároztam, hogy ez volt az utolsó magánórám...”
Képzeljük el ennek a születésnapos lánynak a lelkiállapotát! Az elkövető nyilván nem törődött azzal, hogy pillanatnyi kielégülése, trófeavadászata életre szóló traumát okoz áldozatának.
Ez az ügy a hatvanas években történt. Szakács Miklós sosem lett felelősségre vonva a nemi erőszakért. Pályája, népszerűsége töretlenül ívelt felfelé. Mindez titokban maradt, mert a fiatal lány nem vállalta a vesszőfutást. Tudta, hogy nem számíthat megértésre és rokonszenvre a „Nagy” művész ellenében. A szégyen és a megbélyegzés mellett leírta volna magát a pályáról örökre. Gondoljunk csak bele, hány ilyen ügy lehet feltáratlanul!
Az ilyen zaklatások, molesztálások, erőszakoskodások azért maradhattak titokban, mert az esetek áldozatai nem voltak azonos súlycsoportban az elkövetőkkel. Ez manapság is így van, még akkor is, ha a kiszemelt préda történetesen Oscar díjas művésznő. Hiszen neki is van félnivalója, az ő további karrierjét is tönkre teheti egy befolyásos ember áskálódása. Elismerésre méltó azoknak a bátorsága, akik ezzel együtt vállalták a kiállást a nyilvánosság elé.
A botránysorozatnak még koránt sincs vége, szinte biztos, hogy újabb csontvázak fognak kizuhanni a szekrényből.
Az is kétségtelen, hogy ezek a szexuális ragadozók a jól bevált klisék szerint ítélik meg a nőket. Számukra egyértelmű, hogy mindenki „olyan” és mindenki kapható, legfeljebb ígérni kell némi jutalmat ezekért a szolgáltatásokért.
A sajtó sokat foglalkozik azokkal a nézetekkel is, melyek szerint a nők is hibásak.
– Minek mennek fel egy szállodai szobába, az ilyen alakokhoz? - kérdik, hiszen bizonyára sejteni lehet, hogy az efféle együttlét milyen veszélyekkel jár.
Hát ez az! Sokan el sem tudják képzelni, hogy egy híres és köztiszteletben álló személy ilyesmire vetemedjék. Hiszen a filmekben vagy a médiában látott képeket őrzik róluk, a példaképet látják bennük, a nemes lelkű férjet és családapát. Meg ugye az ilyen nagyfőnökök, hírességek olyan könnyen kaphatnak nőket! Akkor meg minek erőszakoskodnának?! Náluk ez nem lehet pénzkérdés. Csak egy telefon... Az élvezet megrendelhető!
De ezek a közéleti férfiak csak az erőszakkal kicsikart aktusokban találtak kielégülést. Ez nem más, mint a hatalom gyakorlása, elnyomás, a másik semmibe vétele, a „Nekem mindent szabad!” mámoros diadala. Itt szó sincs kölcsönösségről, udvarlásról, hódításról, itt csak az elferdült szexuális vágy működik, amit joggal helyezhetünk az aberrációk sorába.
Ezek a hírességek olyan megingathatatlannak tűnő pozíciókban voltak, hogy senki sem vállalta a szembenállást velük. A környezetük inkább hallgatott, vagy újra és újra az áldozatokat hibáztatták.
Egyesek odáig mennek, hogy egy sorba veszik a zaklatásokat elszenvedő személyeket az olyan nőkkel, akik korra és külsőre való tekintet nélkül fogadják el a gazdag férfiak támogatását. Mert belőlük is akad bőven! És azokból a csitrikből is, akik a biztonsági őröket kijátszva surrannak be a tini bálványok öltözőibe, hogy az imádott sztárt kényeztessék, akár térden állva is.
Akik most felemelték szavukat az erőszakoskodók ellen, azoknak semmi közük ehhez a réteghez! Ők valóban áldozatok, akik egy életen keresztül viselik a brutális rohamok következményeit. Viszik tovább a kapcsolataikba a félelmet, a gyanakvást, a bizalmatlanságot.
Az ilyen ügyek sajnálatosan tovább mélyítik az előítélteket.
– Minden férfi disznó! - harsogják egy nőtársaságban.
A férfiak meg félve lemondanak a kezdeményezésről, mert nemcsak elutasítást kaphatnak, de könnyen rájuk süthetik a „zaklató” és „molesztáló” jelzőket.
Van ezekben a tetemrehívásokban egy másik komoly veszély is. A nagy kitárulkozásba most már belefér az is, hogy nem is a sértett vádol, hanem egy kívülálló, aki így remekül besározhatja a nyilvánosság előtt haragosát. Ezzel pedig eljuthatunk egy újkori boszorkányüldözéshez, ezúttal férfi áldozatokkal. Az ilyen ügyek pártatlan hozzáállást igényelnének, de beszélhetünk-e ilyesmiről egyáltalán?!
Új normákra lesz szükség tehát a nemek közötti kapcsolatban. Van erre remény?!
Van, naná hogy van! Akárcsak a teljes leszerelésre.