Odalenn, délen…
Kaliforniában jártam ismét, fene a jó dolgomat. Apropó, Kalifornia! Honnan ered ez a jól csengő, titokzatos név? A fáma szerint egy bizonyos Garci Rodriguez de Montalvo nevű spanyol író XVI. századi regényében szerepel először ez a szó és egy képzeletbeli szigetet jelöl, melynek uralkodónője Calafia királynő volt. Ez pedig a kalifa női megfelelője lehet. Na de ne túráztassuk tovább az agyunkat, hadd szóljak inkább a kalandunkról.
Szokás szerint, nejemmel vágtunk neki az útnak, ezúttal mindössze egy hetet próbáltunk elcsalni a télből. A tervezgetéskor még felmerült, hogy esetleg kocsival, de aztán győzött a józan ész és inkább repülőre ültünk Bellingham-ben, mert az ottani jegyáraknak képtelenség ellenállni. Így hát vállaltuk azt az ötven kilométeres autózást, és a határátkelést, hogy elkönyvelhessük, súlyos százakat sikerült spórolnunk ezzel a megoldással. És nem nagyon bántam, hogy a vancouveri reptér csicsás és ágas-bogas terminálja helyett egy családias hangulatot árasztó, szerény terjedelmű légikikötőből kellett felszállnunk. De mit légikikötő?! Ez inkább egy légi stégre emlékeztet a méreteivel, de a célnak nagyon megfelel. És itt aztán nem morogtak a biztonsági emberek a bajszuk alatt! Sőt! A vámtiszt jókedvűen érdeklődött hogylétem felől, míg az okmányaimat nézegette. Lehet, hogy még sincs gépeltérítő fazonom?!
A repülőút alig két és fél óra, igaz, ebből is sikerült lefaragniuk vagy húsz percet. Mivel nem volt filmvetítés, rádiózási lehetőség és felszolgálás sem a gépen, úgy véltem, hogy akkor ez a járat talán a „fapados” kategóriába sorolható. Vizsgálgattam is az ülőrészt tüzetesen, de az inkább műanyagnak tűnt. Aztán, a légikisasszony bemondta, hogy ezt a darabot kell használnunk mentőeszköz gyanánt, ha a tengerben landolnánk. Csodálkoztam, hogy miért mond ilyeneket, hiszen végig a szárazföld felett fogunk repülni. Úgy látszik, egyféle brosúrából kell felmondaniuk a szöveget.
A szürke, rongyos-felhős ég egyszerre csak kékre váltott, mindjárt tudtam, jó felé járunk. Kibámultunk az ablakon, az alattunk elterülő földrajzkönyvre. Aztán már be is mondták a végcélt: Palm Springs. Én már gyerekkoromban találkoztam ezzel a titokzatos városnévvel, és már akkor sejtettem, hogy ez csak valami frankó dolog lehet, ha még a nevében is pálmafákat ígér. Az útikönyvek annyit elárulnak az elnevezésről, hogy 186O táján, két pálmafa mellett talált forrás lett a város névadója. Ahogy kiszállunk a gépből, már megcsap az a kellemes meleg, ami szinte varázsütésként hozza vissza a nyár hangulatát. A reptér nagycsarnoka újabb bizonysága a jó időnek: a sátorszerű elemek lazán illeszkednek, néhány pálmafa magasodik itt, és a kék eget is látni e furcsa tető alatt. Jó adag optimizmus, (vagy állandó napsütés) szükségeltetik az efféle építészeti megoldáshoz. Már veszettül kattogtatjuk a fényképezőgépet, aztán irány a kocsi kölcsönző, mert itt sem bízhatunk a tömegközlekedésben. Az átvételnél az újabb meglepetés, mert míg az ismertebb neveknél tolonganak, a mienknél szinte senki. Ez csak egy szerényebb városi cég, azért is lehet a kölcsönzési díja éppen fele a nagyágyúk által diktált tarifának. És nincs felár, rejtett többlet, megkötöttségek és rendszabályok, csak mosoly és kedvesség, na meg a kocsi kulcs, egy igen jó állapotú Ford Escorthoz. Birtokba vesszük az autót és irány a város. Napsütésben, pálmafák szegélyezte utakon suhanunk, bámészkodunk, mint falusi gyerekek az osztálykiránduláson. Nincs még szállásunk, de nem is sürget semmi, hiszen még csak kora délután van. Bekeveredünk a belvárosba, jólesően nyugtázom, hogy ingyenes a parkolás. Úgy látszik, itt nem az autósoktól várják az államadósság rendezését. Bámuljuk a kirakatokat, hangulatos és kissé vidékies minden, főleg, hogy nincsenek ormótlan toronyházak. Böngésszük az utcaneveket, Frank Sinatra, Bob Hope, Dinah Shore és más nagyságok ilyen sajátos formában élnek tovább. Igaz, nem érdemtelenül, hiszen számottevő időt töltöttek itt és gyarapították a várost elég rendesen. De más hollywoodi hírességek is ide menekültek a Los Angeles-i zsúfoltság és szmog elöl. Azért szép ez a főhajtás a nagyok emléke előtt. Milyen furcsa lenne odahaza például Máté Péter vagy Vámosi János sugárúton andalogni vagy a Cserháti Zsuzsa körúton kavarni.
Már egy ilyen rövid séta alkalmával is kiderül, hogy errefelé még működnek a dolgok. Zsúfolásig telt vendéglők, az utcákon luxuskocsik parkolnak. Hát, ha figyelembe vesszük, hogy a környék golfparadicsom azzal a több mint száz pályával, valamint a nyugdíjasok Mekkája akkor érthető, hogy itt még nem aggódnak a kereskedők a másnapi bevételért.
Nézegetjük a kirakatokat és bár már mindenütt megjelentek a karácsonyi dekorációk, azért téli holmikat nemigen látni. Minek is, hiszen december elején vagyunk, de húsz fok felett mutat a hőmérő celsiuszos oldala.
Aztán a Palm Canyon Drive egyik kereszteződésében hirtelen felénk magasodik Marilyn Monroe szobra. A művész (Seward Johnson) azt az emlékezetes pillanatot örökítette meg, amikor a „Seven Year Itch” című filmben a szőke szépség szoknyáját felkapja a légáramlat. Hét év vágyakozás, nyolcméteres szobor, három emeletnyi magasság, ami azért nem semmi – ahogy pestiesen mondják. Vannak is bámészkodók rendesen. Mi liliputiak Marilyn térdéig sem érünk! Ez a szobor, - mint megtudtam, - idén került ide, előtte Chicagóban volt zarándokhely, és szinte hajba kaptak a nagyvárosok, hogy kié legyen a dicsőség. Most Palm Springs van soron, jövő nyárig számolhatnak a turistákkal, akik már nemcsak golfozni járnak ide, hanem azért is, hogy a szobor bokáját ölelgessék, vagy, hogy csináljanak egy merész felvételt alulnézetből, a sátor méretű bugyiról.
Csavargunk még egy keveset, aztán Ritának eszébe jut, hogy felírta egy itt lakó magyar házaspár címét. Mi lenne, ha meglátogatnánk őket? Hátha van valami jó szállástippjük. Nosza, elő a hazulról hozott GPS-t és már autózunk is a külváros felé. Néhány kilométer a szabadban, a kopár hegyek között, de ezek látványa nem von le semmit a táj szépségéből, hiszen felettünk kéklik az ég, ragyog a Nap, és az út mentén növényzet is akad bőven. Egy völgybe kanyarodunk, hatalmas szélmalmok mindenfelé, megkockáztatnám, hogy ezernél is több masina magasodik itt, mind fehérre mázolva, a jellegzetes háromágú lapátjaikkal. Csak közelebbről derül ki, hogy milyen hatalmas méretűek. Lomhán forognak a lapátok, de ezekre már nem illik a szélmalom megnevezés, hiszen nem őrölnek semmit. Áram készül itt, nem is akármilyen mennyiségben, hiszen ezen a vidéken lépten nyomon találunk ezekből a masinákból.
Aztán egy külvárosi utcán befordulunk a Caliente Springs telepre, amely az un. mobile home-oknak ad otthont. Rend és tisztaság mindenütt. Egy kedves tavacska a főépület előtt, kacsákkal, majd az iroda, itt tudakozódunk ismerőseink házszámáról. Mosoda, könyvtár, társalgó, játékterem és egy kis üzlet szolgálja az itt élők kényelmét. Előttünk a vízi paradicsom, öt medencét számolok meg, a legnagyobban ádáz röplabda csatát vívnak a férfi vendégek a nők ellen. És mintha a hölgyek gyakrabban ujjonganának egy-egy sikeres leütés után. Mindenki alaposan benne van a korban, de ennyi vidám nyugdíjast még sehol sem láttam.
Néhány perc múlva már Istvánt és Magdikát ölelgetjük, úgy látszik, szívből örülnek a nem várt vendégeknek. Még a kiskutyájuk is örömmel üdvözöl minket, ami tán nem is olyan meglepő, ha tudjuk, Happy-nek hívják. Adják is a tippet mindjárt, hogy itt a telepen is bérelhető szállás. Azonnal igent mondunk, amikor kiderül, hogy ötven dollár egy napra az a két hálószobás, teljesen berendezett otthon, ahol három televízió jut kettőnkre. Mi kell még a boldogsághoz?! Hiszen süt a nap, hívogatnak a medencék és társaságunk is van. Istvánékkal igen jól jártunk. Örömmel mutogatták a várost, sok hasznos tanácsot adtak. Ők, kanadai nyugdíjasokként itt telelnek immár tizenharmadik éve. Nekik már természetes, hogy a szikrázó napsütésben dekorálják otthonukat a karácsonyi lámpafüzérekkel. Ha egyszer hátat fordítanak majd ennek a téli nyaralásnak, az nem azért lesz, mert ráuntak a jó időre, hanem azért, mert nem tudnak majd lépést tartani az egészségügyi biztosítás egyre emelkedő összegével. Mert az időseket már igen rizikós biztosítani. Az orvosi ellátás díja meg csillagászati arrafelé. El is mesélik azt az esetet, mikor egy kanadai magyar ott vendégeskedett és golfozás közben kezdte nagyon rosszul érezni magát. Mivel korábban is voltak már szívpanaszai, így gyorsan előkapta a nitroglicerin sprayt, de ezúttal az sem használt. És másodszorra sem. Így, engedelmes ügyfélként, felhívta a kanadai biztosítóját, hogy kórházba készül a szívpanaszaival. – Ne menjen sehová, azonnal magánrepülőt küldünk Önért – válaszolta a biztosító, és valóban pár óra múlva már a kanadai kórházban vizsgálgatták. Sőt még valakit leküldtek az itt maradt kocsijáért. A vizsgálat során meg kiderült, hogy csak ki volt száradva a tikkasztó forróságban. De a biztosító lenyelte a kiadásokat, mert dehogy is kockáztatták volna egy amerikai szívműtét kórházi költségeit.
Hát, ha így állnak a dolgok, akkor addig nézzünk körül, ameddig egészségünk engedi. Szorgalmasan pipáljuk ki a látnivalókat a következő napokban. És mivel Palm Springs össze van nőve más településekkel így sorra vizitelünk a szomszédságban is. Néha olyan, mintha valamiféle kosztümös filmben lennénk. La Quinta óvárosi részén már nem is kéne dolgozni a filmeseknek, ha mexikói témához nyúlnának.
Röpke kirándulás a Coachella Valley oázishoz, mely egyedülálló nevezetesség hatalmas pálmáival és őserdő szerű növényzetével a kopár hegyek árnyékában. Egyesek tudni vélik, hogy a Szent András törésvonal innen ered, hát én nem vennék mérget rá, de azt viszont tény, hogy szinte mindennapos a földmozgás errefelé.
Kihagyhatatlan nevezetesség a kábelvasút is, mely a San Jacinto hegyre viszi az érdeklődőket a forgó kabinban. Nekünk azonban kedvünket szegte a pénztárnál virító felirat, mely szerint a 8516 láb magas végállomáson a felhős-ködös idő miatt nem lehet a panorámában gyönyörködni. Akkor inkább maradunk itt lenn, a napsütésben. A csúcsot meg egy más alkalommal, hiszen úgyis jövünk még.
És Mexikótól való félelmünket is sikerült leküzdeni, mikor barátaink közölték, hogy feltétlenül át kell ruccanni a határvárosba. Ott úgy sem lövöldöznek a banditák, csak macerálnak az eladók - nyugtattak meg. És valóban, István százharmincas tempója mellett nem nagy ügy az a kétszáz kilométernyi távolság. Istvánt óvatosságra intem, hiszen tudom, hogy itt is előszeretettel vadásznak a gyorshajtókra. De ő megnyugtat, hogy eddig még mindig megúszta. Mert udvarias és tisztelettudó a rendőrökkel, akik ezt a jelek szerint igencsak díjazzák. És ha már ez a téma, elmeséli a viccet, amikor a gyorshajtót leállítja a rendőr és nagylelkűen felajánlja neki, hogy elengedi büntetés nélkül, ha olyan mentséget hoz fel, amelyet ő még nem hallott. Az autós már rá is kezdi: - Tudja biztos úr, azért száguldottam, mert a múlt héten megszökött a feleségem egy rendőrrel és most, mikor megláttam mögöttem a rendőrkocsit, azt hittem, hogy vissza akarja hozni.
De út közben bámészkodni is lehet, hiszen itt terül el a Salton sea, mely nem a méretei miatt nevezhető tengernek, hanem inkább azért, mert olyan sós a vize, mint a nyavalya. És sajnos haldoklik az egész, mert évről évre növekszik a sótartalom egy bizonyos algafajta miatt, így aztán döglenek a halak, és bűzlik a környék. Jó páran megpróbálták már felkarolni a tó (vagy tenger) ügyét, többek között Sonny Bono is, mikor kormányzó volt, alaposan megkomolyodva, Cherrel való bohóckodását feledve. Szívszorító látvány a fénykorról készült képek összevetése a mai pusztulással. A környezetvédők még nem adták fel, hát reménykedjünk!
Aztán, máris a hatalmas parkoló, mert eszünk ágában sincs kocsival átmenni Mexikóba, hiszen a gatyánk is rámenne a biztosítási különbözetre. De itt elég csak átsétálni a szűk folyosón, a déli szomszédok nem is ellenőriznek senkit. Valahogy nem tartanak attól, hogy a gringók csapatostul szökdösnének át hozzájuk, munkahelyekre vadászva. Nekünk csak abból derül ki, hogy más országban járunk, hogy a vécén már a Caballeros felirat invitálja az urakat. És már spanyolul gajdol a vécésnéni, aki nem lehet több harmincnál. Apropó! Kijelenthetem, hogy az olyan országokban, ahol csak pénzért könnyíthet magán a jónép, ott hót biztos, hogy komoly bajok vannak a gazdasági életben.
Innen lehet kijutni az utcára, amely egy hatalmas zsibvásár. Leginkább az Ecseri piac hangulatát idézi ez a forgatag. Los Algadones 14 ezer lakosú kisváros, de az a gyanúm, hogy mindenki ezekben a határ menti utcácskákban zsúfolódott össze. És veszettül árulnak mindenféle csecsebecséket, levakarhatatlanul tapadva a turistákra. De nem csak az utcai árusok élnek az északi szomszédok látogatásaiból. Ezekben az utcácskákban 35O fogorvos található és legalább ugyanennyi optikus. Nem is beszélve az orvosságokat és vitaminokat árusító boltok tömegéről. Naná, hogy vonzzák a külföldit, ha bagóért kapható itt minden. És nem úgy kell elképzelni, hogy a biciklikormány bajuszos, sombrerós atyafi egy rozsdás fogóval tekergeti a páciens fogát a fészer végében egy kissámlin, de nem ám! A legmodernebb berendezések, ultra-tiszta körülmények, elsőrangú személyzet, az USA-ban doktorált fogászok hada várja a pácienseket, akik itt egy gyökérkezelésért egy százast fizetnek, míg a túloldalon ez kábé egy ezrest kóstál.
Rita megússza a szemüvegkészítést kétszázból, örömmel könyveli el, hogy ezért odahaza ötszázat fizetett volna. Én egy táskát szeretnék, lehetőleg bőrből, amikor meghallják a kérésemet, már borítják is elém a választékot. Kinézek egy formás darabot, az ára iránt érdeklődöm. A szenyorita közli, hogy ez aztán egy drága darab, valódi elefántbőr, 18O dollár. Ezen muszáj felröhögni, már odébb is állok, lihegve szalad mellettem, arról faggat, hogy nekem mennyit ér az egész. – Harmincat – mondom és csodák csodája, nem lesz rosszul, hogy csak ennyire értékelem a nemes elefántbőrt. Aztán negyvenért már el is hozhatom a formás válltáskát, melyről gyanítom, hogy nem sok köze van az elefánthoz, inkább a szarvashoz.
De van itt ezüst holmi is, tán több mint egy nemesfém bányában. Az újabb meglepetés, hogy a szesz itt még olcsóbb, mint Amerikában. Pedig már oda is érdemes átjárni ilyesmiért. Két vásárlás között marad a bámészkodás. Sajnos, nagyon lepukkant minden, annak ellenére, hogy zsákszámra hozzák a pénzt a turisták. De a málladozó házfalakon ez sem segít. Sajátos világ ez. A parkoló kocsik között lovas bukkan fel, hatalmas cowboy kalapban, utat tör a tömegben, a sarkon jobbra kanyarodik, de elfelejtett indexelni.
Visszafelé elegendő meglobogtatni az útlevelünket és a határőr már tessékel is minket az Ígéret Földjére. Átjutni csak okmánnyal egyszerű, sűrű drótháló öleli minden felöl a parkolóhoz vezető folyosót.
Hét végén még jut idő egy hatalmas bolhapiaci csellengésre. Bár ami a választékot illeti, itt nem bóvlikat árulnak, hanem a városi kereskedők sátraznak itt első osztályú termékeikkel. Komoly kihívás végigjárni a számtalan utcát. Aztán eltikkadva, a büfé környékén érdemes üldögélni, hallgatva a helyi zenekar latinamerikai dallamait.
Az idő elszáll, mint a viadukt – mondá Matuska Szilveszter és már mi is a hazainduló gépen ülünk. Aztán itthon a térdig érő hó, és a reménytelen csúszkálás az utakon. Istenem, Palm Springs! Marilyn meg ott áll a téren és teli szájjal nevet.
Lehet, hogy rajtunk?
Kaliforniában jártam ismét, fene a jó dolgomat. Apropó, Kalifornia! Honnan ered ez a jól csengő, titokzatos név? A fáma szerint egy bizonyos Garci Rodriguez de Montalvo nevű spanyol író XVI. századi regényében szerepel először ez a szó és egy képzeletbeli szigetet jelöl, melynek uralkodónője Calafia királynő volt. Ez pedig a kalifa női megfelelője lehet. Na de ne túráztassuk tovább az agyunkat, hadd szóljak inkább a kalandunkról.
Szokás szerint, nejemmel vágtunk neki az útnak, ezúttal mindössze egy hetet próbáltunk elcsalni a télből. A tervezgetéskor még felmerült, hogy esetleg kocsival, de aztán győzött a józan ész és inkább repülőre ültünk Bellingham-ben, mert az ottani jegyáraknak képtelenség ellenállni. Így hát vállaltuk azt az ötven kilométeres autózást, és a határátkelést, hogy elkönyvelhessük, súlyos százakat sikerült spórolnunk ezzel a megoldással. És nem nagyon bántam, hogy a vancouveri reptér csicsás és ágas-bogas terminálja helyett egy családias hangulatot árasztó, szerény terjedelmű légikikötőből kellett felszállnunk. De mit légikikötő?! Ez inkább egy légi stégre emlékeztet a méreteivel, de a célnak nagyon megfelel. És itt aztán nem morogtak a biztonsági emberek a bajszuk alatt! Sőt! A vámtiszt jókedvűen érdeklődött hogylétem felől, míg az okmányaimat nézegette. Lehet, hogy még sincs gépeltérítő fazonom?!
A repülőút alig két és fél óra, igaz, ebből is sikerült lefaragniuk vagy húsz percet. Mivel nem volt filmvetítés, rádiózási lehetőség és felszolgálás sem a gépen, úgy véltem, hogy akkor ez a járat talán a „fapados” kategóriába sorolható. Vizsgálgattam is az ülőrészt tüzetesen, de az inkább műanyagnak tűnt. Aztán, a légikisasszony bemondta, hogy ezt a darabot kell használnunk mentőeszköz gyanánt, ha a tengerben landolnánk. Csodálkoztam, hogy miért mond ilyeneket, hiszen végig a szárazföld felett fogunk repülni. Úgy látszik, egyféle brosúrából kell felmondaniuk a szöveget.
A szürke, rongyos-felhős ég egyszerre csak kékre váltott, mindjárt tudtam, jó felé járunk. Kibámultunk az ablakon, az alattunk elterülő földrajzkönyvre. Aztán már be is mondták a végcélt: Palm Springs. Én már gyerekkoromban találkoztam ezzel a titokzatos városnévvel, és már akkor sejtettem, hogy ez csak valami frankó dolog lehet, ha még a nevében is pálmafákat ígér. Az útikönyvek annyit elárulnak az elnevezésről, hogy 186O táján, két pálmafa mellett talált forrás lett a város névadója. Ahogy kiszállunk a gépből, már megcsap az a kellemes meleg, ami szinte varázsütésként hozza vissza a nyár hangulatát. A reptér nagycsarnoka újabb bizonysága a jó időnek: a sátorszerű elemek lazán illeszkednek, néhány pálmafa magasodik itt, és a kék eget is látni e furcsa tető alatt. Jó adag optimizmus, (vagy állandó napsütés) szükségeltetik az efféle építészeti megoldáshoz. Már veszettül kattogtatjuk a fényképezőgépet, aztán irány a kocsi kölcsönző, mert itt sem bízhatunk a tömegközlekedésben. Az átvételnél az újabb meglepetés, mert míg az ismertebb neveknél tolonganak, a mienknél szinte senki. Ez csak egy szerényebb városi cég, azért is lehet a kölcsönzési díja éppen fele a nagyágyúk által diktált tarifának. És nincs felár, rejtett többlet, megkötöttségek és rendszabályok, csak mosoly és kedvesség, na meg a kocsi kulcs, egy igen jó állapotú Ford Escorthoz. Birtokba vesszük az autót és irány a város. Napsütésben, pálmafák szegélyezte utakon suhanunk, bámészkodunk, mint falusi gyerekek az osztálykiránduláson. Nincs még szállásunk, de nem is sürget semmi, hiszen még csak kora délután van. Bekeveredünk a belvárosba, jólesően nyugtázom, hogy ingyenes a parkolás. Úgy látszik, itt nem az autósoktól várják az államadósság rendezését. Bámuljuk a kirakatokat, hangulatos és kissé vidékies minden, főleg, hogy nincsenek ormótlan toronyházak. Böngésszük az utcaneveket, Frank Sinatra, Bob Hope, Dinah Shore és más nagyságok ilyen sajátos formában élnek tovább. Igaz, nem érdemtelenül, hiszen számottevő időt töltöttek itt és gyarapították a várost elég rendesen. De más hollywoodi hírességek is ide menekültek a Los Angeles-i zsúfoltság és szmog elöl. Azért szép ez a főhajtás a nagyok emléke előtt. Milyen furcsa lenne odahaza például Máté Péter vagy Vámosi János sugárúton andalogni vagy a Cserháti Zsuzsa körúton kavarni.
Már egy ilyen rövid séta alkalmával is kiderül, hogy errefelé még működnek a dolgok. Zsúfolásig telt vendéglők, az utcákon luxuskocsik parkolnak. Hát, ha figyelembe vesszük, hogy a környék golfparadicsom azzal a több mint száz pályával, valamint a nyugdíjasok Mekkája akkor érthető, hogy itt még nem aggódnak a kereskedők a másnapi bevételért.
Nézegetjük a kirakatokat és bár már mindenütt megjelentek a karácsonyi dekorációk, azért téli holmikat nemigen látni. Minek is, hiszen december elején vagyunk, de húsz fok felett mutat a hőmérő celsiuszos oldala.
Aztán a Palm Canyon Drive egyik kereszteződésében hirtelen felénk magasodik Marilyn Monroe szobra. A művész (Seward Johnson) azt az emlékezetes pillanatot örökítette meg, amikor a „Seven Year Itch” című filmben a szőke szépség szoknyáját felkapja a légáramlat. Hét év vágyakozás, nyolcméteres szobor, három emeletnyi magasság, ami azért nem semmi – ahogy pestiesen mondják. Vannak is bámészkodók rendesen. Mi liliputiak Marilyn térdéig sem érünk! Ez a szobor, - mint megtudtam, - idén került ide, előtte Chicagóban volt zarándokhely, és szinte hajba kaptak a nagyvárosok, hogy kié legyen a dicsőség. Most Palm Springs van soron, jövő nyárig számolhatnak a turistákkal, akik már nemcsak golfozni járnak ide, hanem azért is, hogy a szobor bokáját ölelgessék, vagy, hogy csináljanak egy merész felvételt alulnézetből, a sátor méretű bugyiról.
Csavargunk még egy keveset, aztán Ritának eszébe jut, hogy felírta egy itt lakó magyar házaspár címét. Mi lenne, ha meglátogatnánk őket? Hátha van valami jó szállástippjük. Nosza, elő a hazulról hozott GPS-t és már autózunk is a külváros felé. Néhány kilométer a szabadban, a kopár hegyek között, de ezek látványa nem von le semmit a táj szépségéből, hiszen felettünk kéklik az ég, ragyog a Nap, és az út mentén növényzet is akad bőven. Egy völgybe kanyarodunk, hatalmas szélmalmok mindenfelé, megkockáztatnám, hogy ezernél is több masina magasodik itt, mind fehérre mázolva, a jellegzetes háromágú lapátjaikkal. Csak közelebbről derül ki, hogy milyen hatalmas méretűek. Lomhán forognak a lapátok, de ezekre már nem illik a szélmalom megnevezés, hiszen nem őrölnek semmit. Áram készül itt, nem is akármilyen mennyiségben, hiszen ezen a vidéken lépten nyomon találunk ezekből a masinákból.
Aztán egy külvárosi utcán befordulunk a Caliente Springs telepre, amely az un. mobile home-oknak ad otthont. Rend és tisztaság mindenütt. Egy kedves tavacska a főépület előtt, kacsákkal, majd az iroda, itt tudakozódunk ismerőseink házszámáról. Mosoda, könyvtár, társalgó, játékterem és egy kis üzlet szolgálja az itt élők kényelmét. Előttünk a vízi paradicsom, öt medencét számolok meg, a legnagyobban ádáz röplabda csatát vívnak a férfi vendégek a nők ellen. És mintha a hölgyek gyakrabban ujjonganának egy-egy sikeres leütés után. Mindenki alaposan benne van a korban, de ennyi vidám nyugdíjast még sehol sem láttam.
Néhány perc múlva már Istvánt és Magdikát ölelgetjük, úgy látszik, szívből örülnek a nem várt vendégeknek. Még a kiskutyájuk is örömmel üdvözöl minket, ami tán nem is olyan meglepő, ha tudjuk, Happy-nek hívják. Adják is a tippet mindjárt, hogy itt a telepen is bérelhető szállás. Azonnal igent mondunk, amikor kiderül, hogy ötven dollár egy napra az a két hálószobás, teljesen berendezett otthon, ahol három televízió jut kettőnkre. Mi kell még a boldogsághoz?! Hiszen süt a nap, hívogatnak a medencék és társaságunk is van. Istvánékkal igen jól jártunk. Örömmel mutogatták a várost, sok hasznos tanácsot adtak. Ők, kanadai nyugdíjasokként itt telelnek immár tizenharmadik éve. Nekik már természetes, hogy a szikrázó napsütésben dekorálják otthonukat a karácsonyi lámpafüzérekkel. Ha egyszer hátat fordítanak majd ennek a téli nyaralásnak, az nem azért lesz, mert ráuntak a jó időre, hanem azért, mert nem tudnak majd lépést tartani az egészségügyi biztosítás egyre emelkedő összegével. Mert az időseket már igen rizikós biztosítani. Az orvosi ellátás díja meg csillagászati arrafelé. El is mesélik azt az esetet, mikor egy kanadai magyar ott vendégeskedett és golfozás közben kezdte nagyon rosszul érezni magát. Mivel korábban is voltak már szívpanaszai, így gyorsan előkapta a nitroglicerin sprayt, de ezúttal az sem használt. És másodszorra sem. Így, engedelmes ügyfélként, felhívta a kanadai biztosítóját, hogy kórházba készül a szívpanaszaival. – Ne menjen sehová, azonnal magánrepülőt küldünk Önért – válaszolta a biztosító, és valóban pár óra múlva már a kanadai kórházban vizsgálgatták. Sőt még valakit leküldtek az itt maradt kocsijáért. A vizsgálat során meg kiderült, hogy csak ki volt száradva a tikkasztó forróságban. De a biztosító lenyelte a kiadásokat, mert dehogy is kockáztatták volna egy amerikai szívműtét kórházi költségeit.
Hát, ha így állnak a dolgok, akkor addig nézzünk körül, ameddig egészségünk engedi. Szorgalmasan pipáljuk ki a látnivalókat a következő napokban. És mivel Palm Springs össze van nőve más településekkel így sorra vizitelünk a szomszédságban is. Néha olyan, mintha valamiféle kosztümös filmben lennénk. La Quinta óvárosi részén már nem is kéne dolgozni a filmeseknek, ha mexikói témához nyúlnának.
Röpke kirándulás a Coachella Valley oázishoz, mely egyedülálló nevezetesség hatalmas pálmáival és őserdő szerű növényzetével a kopár hegyek árnyékában. Egyesek tudni vélik, hogy a Szent András törésvonal innen ered, hát én nem vennék mérget rá, de azt viszont tény, hogy szinte mindennapos a földmozgás errefelé.
Kihagyhatatlan nevezetesség a kábelvasút is, mely a San Jacinto hegyre viszi az érdeklődőket a forgó kabinban. Nekünk azonban kedvünket szegte a pénztárnál virító felirat, mely szerint a 8516 láb magas végállomáson a felhős-ködös idő miatt nem lehet a panorámában gyönyörködni. Akkor inkább maradunk itt lenn, a napsütésben. A csúcsot meg egy más alkalommal, hiszen úgyis jövünk még.
És Mexikótól való félelmünket is sikerült leküzdeni, mikor barátaink közölték, hogy feltétlenül át kell ruccanni a határvárosba. Ott úgy sem lövöldöznek a banditák, csak macerálnak az eladók - nyugtattak meg. És valóban, István százharmincas tempója mellett nem nagy ügy az a kétszáz kilométernyi távolság. Istvánt óvatosságra intem, hiszen tudom, hogy itt is előszeretettel vadásznak a gyorshajtókra. De ő megnyugtat, hogy eddig még mindig megúszta. Mert udvarias és tisztelettudó a rendőrökkel, akik ezt a jelek szerint igencsak díjazzák. És ha már ez a téma, elmeséli a viccet, amikor a gyorshajtót leállítja a rendőr és nagylelkűen felajánlja neki, hogy elengedi büntetés nélkül, ha olyan mentséget hoz fel, amelyet ő még nem hallott. Az autós már rá is kezdi: - Tudja biztos úr, azért száguldottam, mert a múlt héten megszökött a feleségem egy rendőrrel és most, mikor megláttam mögöttem a rendőrkocsit, azt hittem, hogy vissza akarja hozni.
De út közben bámészkodni is lehet, hiszen itt terül el a Salton sea, mely nem a méretei miatt nevezhető tengernek, hanem inkább azért, mert olyan sós a vize, mint a nyavalya. És sajnos haldoklik az egész, mert évről évre növekszik a sótartalom egy bizonyos algafajta miatt, így aztán döglenek a halak, és bűzlik a környék. Jó páran megpróbálták már felkarolni a tó (vagy tenger) ügyét, többek között Sonny Bono is, mikor kormányzó volt, alaposan megkomolyodva, Cherrel való bohóckodását feledve. Szívszorító látvány a fénykorról készült képek összevetése a mai pusztulással. A környezetvédők még nem adták fel, hát reménykedjünk!
Aztán, máris a hatalmas parkoló, mert eszünk ágában sincs kocsival átmenni Mexikóba, hiszen a gatyánk is rámenne a biztosítási különbözetre. De itt elég csak átsétálni a szűk folyosón, a déli szomszédok nem is ellenőriznek senkit. Valahogy nem tartanak attól, hogy a gringók csapatostul szökdösnének át hozzájuk, munkahelyekre vadászva. Nekünk csak abból derül ki, hogy más országban járunk, hogy a vécén már a Caballeros felirat invitálja az urakat. És már spanyolul gajdol a vécésnéni, aki nem lehet több harmincnál. Apropó! Kijelenthetem, hogy az olyan országokban, ahol csak pénzért könnyíthet magán a jónép, ott hót biztos, hogy komoly bajok vannak a gazdasági életben.
Innen lehet kijutni az utcára, amely egy hatalmas zsibvásár. Leginkább az Ecseri piac hangulatát idézi ez a forgatag. Los Algadones 14 ezer lakosú kisváros, de az a gyanúm, hogy mindenki ezekben a határ menti utcácskákban zsúfolódott össze. És veszettül árulnak mindenféle csecsebecséket, levakarhatatlanul tapadva a turistákra. De nem csak az utcai árusok élnek az északi szomszédok látogatásaiból. Ezekben az utcácskákban 35O fogorvos található és legalább ugyanennyi optikus. Nem is beszélve az orvosságokat és vitaminokat árusító boltok tömegéről. Naná, hogy vonzzák a külföldit, ha bagóért kapható itt minden. És nem úgy kell elképzelni, hogy a biciklikormány bajuszos, sombrerós atyafi egy rozsdás fogóval tekergeti a páciens fogát a fészer végében egy kissámlin, de nem ám! A legmodernebb berendezések, ultra-tiszta körülmények, elsőrangú személyzet, az USA-ban doktorált fogászok hada várja a pácienseket, akik itt egy gyökérkezelésért egy százast fizetnek, míg a túloldalon ez kábé egy ezrest kóstál.
Rita megússza a szemüvegkészítést kétszázból, örömmel könyveli el, hogy ezért odahaza ötszázat fizetett volna. Én egy táskát szeretnék, lehetőleg bőrből, amikor meghallják a kérésemet, már borítják is elém a választékot. Kinézek egy formás darabot, az ára iránt érdeklődöm. A szenyorita közli, hogy ez aztán egy drága darab, valódi elefántbőr, 18O dollár. Ezen muszáj felröhögni, már odébb is állok, lihegve szalad mellettem, arról faggat, hogy nekem mennyit ér az egész. – Harmincat – mondom és csodák csodája, nem lesz rosszul, hogy csak ennyire értékelem a nemes elefántbőrt. Aztán negyvenért már el is hozhatom a formás válltáskát, melyről gyanítom, hogy nem sok köze van az elefánthoz, inkább a szarvashoz.
De van itt ezüst holmi is, tán több mint egy nemesfém bányában. Az újabb meglepetés, hogy a szesz itt még olcsóbb, mint Amerikában. Pedig már oda is érdemes átjárni ilyesmiért. Két vásárlás között marad a bámészkodás. Sajnos, nagyon lepukkant minden, annak ellenére, hogy zsákszámra hozzák a pénzt a turisták. De a málladozó házfalakon ez sem segít. Sajátos világ ez. A parkoló kocsik között lovas bukkan fel, hatalmas cowboy kalapban, utat tör a tömegben, a sarkon jobbra kanyarodik, de elfelejtett indexelni.
Visszafelé elegendő meglobogtatni az útlevelünket és a határőr már tessékel is minket az Ígéret Földjére. Átjutni csak okmánnyal egyszerű, sűrű drótháló öleli minden felöl a parkolóhoz vezető folyosót.
Hét végén még jut idő egy hatalmas bolhapiaci csellengésre. Bár ami a választékot illeti, itt nem bóvlikat árulnak, hanem a városi kereskedők sátraznak itt első osztályú termékeikkel. Komoly kihívás végigjárni a számtalan utcát. Aztán eltikkadva, a büfé környékén érdemes üldögélni, hallgatva a helyi zenekar latinamerikai dallamait.
Az idő elszáll, mint a viadukt – mondá Matuska Szilveszter és már mi is a hazainduló gépen ülünk. Aztán itthon a térdig érő hó, és a reménytelen csúszkálás az utakon. Istenem, Palm Springs! Marilyn meg ott áll a téren és teli szájjal nevet.
Lehet, hogy rajtunk?