Együttes erővel
Ha molesztálásokról, zaklatásokról olvasok, mindig eszembe jut az én esetem. Pedig az igencsak régen volt. A nyolcvanas éveket írtuk, épp hogy befejeztem a középiskolát, gondoltam lazítok, meg gyűjtök egy kis pénzt, mielőtt az egyetemmel próbálkoznék. Kinéztem magamnak a gyógyszertári asszisztens munkát. Tetszett, hogy majd fehér köpenyben számolom a tablettákat, kevergetem a porokat, meg ilyesmi. Tisztaság, rendezettség, nyugalom - gondoltam én.
Egy budai gyógyszertárban kötöttem ki. Hat nő dolgozott itt a főnök úr irányítása alatt. Ide próbáltam beilleszkedni. Nem volt könnyű! Egy fruska az érett nők között! Na hiszen! Amúgy is jelentéktelen kiscsaj voltam, az ilyenre mondják, hogy későn érő típus. Ha tárgyilagosan nézem az akkori fényképeimet, valóban nem tudok felfedezni semmi nőieset abban a nyakigláb kamaszlányban.
De mégsem voltam biztonságban, mert a főnök úr már az első napokban rám szállt. Ha a raktárrészben voltam, mindig megjelent és a következő percben már a fejem fölül próbált leemelni egy dobozt, hozzám dörgölőzve. Az első pár alkalommal még véletlennek hittem ezeket a nyomulásokat, azt hittem, hogy mindig útban vagyok, de aztán az a néhány mondat már helyre tett.
‒ Mondja drága, mit csinál műszak után?! Biztos valami fiúval moziba megy, aki majd átkarolja a sötétben, így valahogy... Ez harisnyanadrág, ugye? Gombolja csak ki a köpenyét alul, úgy sokkal kényelmesebben lehet fellépni a létrára... Mi a kedvenc színe? Fogadok, hogy fehér bugyit hord! Eltaláltam? Na mutassa csak!...
Az ilyen alkalmakkor ijedten hátráltam. Addig nemigen vettem a fáradságot, hogy alaposan szemügyre vegyem a főnök urat, miért is tettem volna?! Hány éves lehetett, fogalmam sincs! Egy öregember, akihez semmi közöm! Annak, aki még két évtizedet sem élt, oly mindegy, hogy egy idősebb ember hány éves. Lehet, ötven, vagy hatvan, lényegtelen! Eszembe se jutott férfiként gondolni rá, hiszen egy világ választott el tőle! A külseje valósággal borzasztott, bár biztos voltam benne, hogy nagyon meg van elégedve magával. Magas volt, csapott vállú, ritkuló ősz haja már megkopott a feje búbján. A köpenye sem tudta rejteni pocakját, ami olyan volt mint egy torz képződmény a vézna alakon. Sasorr és hideg-szürke szempár, brrr... De a főnök önbizalmát a kolléganők táplálták, akik úgy dongták körül, mint a tyúkudvar az egyetlen kakast. Számtalanszor láttam, ahogy engedelmesen kiszolgálják, dicséretet várva. Aztán hirtelen belém villant, hogy a legtöbbjük biztosan sorra került ott hátul, a raktárban...
Hát én nem fogok engedelmesen rádőlni a gyógyszeres dobozokra egy ilyen vén kéjenc kedvéért!
Az első mondatok után mindig kirohantam a raktárból. Az eladótérben dolgozó nők látták a zilált külsőmet, az arcomon a rémületet, de semmiféle részvétet nem mutattak. Most te vagy soron! ‒ üzente a tekintetük.
Otthon nem mertem szólni. A szüleim ismerték jól a patikus urat, mindenki feddhetetlen úriembernek tartotta. Majd pont én kellek neki, a csontos lábaimmal, a B kosaras melltartómmal...
Az álommunkahely rémálommá vált. Gyűlöltem bejárni. Próbáltam minél többet az eladótérben tartózkodni, az első szóra rohantam vásárolni, csak ne legyek ott. Ha mégis a raktárban kötöttem ki, segítséget kértem, arra hivatkozva, hogy nem találok dolgokat. Fejcsóválva segítettek ki a kolléganők, elkönyvelve, hogy használhatatlan vagyok.
Volt amikor a főnök közeledését azzal hárítottam el, hogy náthás vagyok, és tülkölve fújni kezdtem az orrom. Mérgesen rám förmedt, hogy akkor miért nem maradtam otthon.
Aztán tényleg otthon maradtam. Sokszor, mindenféle ürüggyel. A háziorvos már erősen csóválta a fejét ahányszor beteget jelentettem.
De nem volt mindig szerencsém. Újra a raktárban voltam, az áruátvétellel bajlódtam. A főnök persze megjelent, úgy tett, mintha keresne valamit, aztán hozzám lépett. A falhoz nyomott és megmarkolta a mellemet. Birkózni kezdtünk. Sikoltoztam, de tudtam, ez reménytelen, mert ha meg is hallják, akkor sem tesznek értem semmit.
‒ Te kis szuka! ‒ lihegte. ‒ Tiltakozol, ellenállsz?! Mire játszod meg magad?! Mit képzelsz, ki vagy te?! ‒ és megpróbált megcsókolni. Undorodtam a közelségétől, a lihegésétől, a dohány és kölni szag tolakodó egyvelegétől. Arcon köptem. Felhördült és pofon akart vágni. Amint elengedte a kezem, kirántottam magam a szorításából. Kiszaladtam az eladótérbe, majd az utcára. Arra gondoltam, hogy hazamegyek, de megint ott álltam a gondommal, hogy hisznek-e majd nekem? Én, a kis senki a télapót vádolom azzal, hogy pedofil... Az egész olyan borzasztó! Ha beszélek róla, újra át kell élnem ezt a szörnyűséget! Egy botrányból nem lehet tisztán kikerülni!... Elképzeltem apámat, amint fejcsóválva krákog, majd kijelenti: ‒ Biztos, hogy így történt?! Nem csináltál valamit, amit ő bátorításnak gondolhatott?! Anyám meg csak azt hajtogatná: ‒ Jaj, mibe keveredtünk?! Mindenki ujjal mutogat majd ránk! Ezt a szégyent! Ezt a szégyent! Meghurcolják az egész családot!
Úgy döntöttem, hallgatok. Otthagyom a munkahelyem, de tudtam, nem lehet ezt otthonról elintézni, a táskámért is muszáj bemennem.
A patikában a kolléganők meg sem kérdezték, hogy miért rohantam el. Hamar kiderült, hogy a főnök már nincs benn és holnaptól szabadságon lesz. Gondoltam, jól jön nekem még az a három hét fizetés, teljes nyugalomban. Ráérek akkor is kilépni, mikor visszatér a szörnyeteg.
Néhány csöndes nap következett és rájöttem, mennyire élvezem a zavartalan légkört, a makulátlan tisztaságú körülményeket, a gyógyszerek kimérését, a hitet, hogy részt veszek a betegek gyógyításában.
Pár nap múlva új kolléganőt kaptunk. Megjött Bea. Tudom, nem dicséretes, de az volt az első gondolatom, mikor megláttam, hogy akár maradhatnék is, mert ezek után én már biztonságban vagyok. Bea ugyanis gyönyörű volt. Még női szemmel is hibátlan szépség. Dús, fényes gesztenyebarna haj, bájos arc, fantasztikus külső, csodás domborulatokkal.
Kissé irigykedve néztem, azzal vigasztaltam magam, hogy biztos egy üres fejű Barbi baba, akivel nem is érdemes barátkozni. Bea azzal lepett meg először, hogy nem kényeskedett, derekasan cipelte a frissen érkezett dobozokat. Aztán, mintha dühös lenne, megjegyezte:
‒ A fene egye meg, mér nincs az embernek egy harmadik keze, valahol itt a hasa táján, mennyivel könnyebb lenne cipekedni...
Elképzeltem ezt a tökéletes teremtést a hasából kinőtt kézzel... Összenevettük. Egyre rokonszenvesebbnek találtam. Bea csatát nyert.
Pár nap múlva már elválaszthatatlanok voltunk. Olyan jókat tudtunk röhögni. Ekkor jöttem rá, hogy mennyire hiányzott az életemből egy ilyen igazi, jó fej barátnő. Meglepődtem azon is, hogy Bea mennyire nem volt elszállva a külsejétől. Csak tudomásul vette, hogy a természet ilyen bőkezűen bánt vele, de nem csinált nagy ügyet az egészből.
Felkészítettem rá, hogy mire számíthat, ha megjön a főnök. Elképzeltem a vén csirkefogót ahogy teljesen bezsong egy ilyen csodálatos, húsz éves szépség láttán.
Bea elborzadva hallgatta a beszámolómat. Megpaskolta a kezem, vigasztani próbált, mikor elsírtam magam a történteket mesélve. Fejcsóválva, hosszan hallgatott.
Napokig ez volt a téma köztünk. Aztán megkérdezte:
‒ Nem próbáltál csinálni valamit?
‒ Mit? ‒ kérdeztem tanácstalanul.
‒ Hát... például megmérgezni. ‒ és körbemutatott a dobozokon. ‒ Itt aztán nem kunszt beszerezni hozzá egy kis anyagot!
‒ Hülye vagy?! És aztán emiatt a tetű miatt üljek húsz évet a sitten?!
‒ Pedig képzeld csak el! ‒ Ezzel felvett egy képzeletbeli poharat, nagyot kortyolt belőle, kis ideig meredten állt, majd a torkához kapott és hörögve dülöngélni kezdett, még a szemei is forogtak. Aztán a pultra hanyatlott egy halálsikoly kíséretében. Vinnyogva röhögtünk.
Egy keserves hétfői napon megjött a főnök úr. Nem lehet leírni azt a tekintetet amivel végigmérte Beát. Olyan lett, mint egy begerjedt hím, aki csak azért éled fel a kábulatból, hogy megszervezze, mikor maradhat kettesben a lánnyal a raktárban. Hamarosan erre is sor került.
Becsukódott a raktárajtó, nekem a pénztárgépnél kellett ülnöm, de nem bírtam a helyemen maradni. Pár perc után úgy döntöttem, hogy utánuk megyek. Nem volt rá szükség, mert Bea viharzott ki az ajtón. Odasúgta nekem:
‒ Ezt mára elintéztem!
Később elmesélte részletesen. A dobozokat pakolta, mikor megjelent a főnök és egyenesen hozzá sietett.
‒ Na végre! Ideje, hogy egy csinos, ügyes kolléganő dolgozzon itt, mert ezekre nem lehet számítani. Azt hiszem, mi meg fogjuk érteni egymást! Ha valaki jó hozzám, én sem szoktam hálátlan lenni! Most látom, be van gyűrődve a gallérja, mindjárt megigazítom. Hogy magának milyen édes kis szája van! Legyen jó kislány!
Hozzá lépett, két marokkal fogta a köpenyét és megpróbálta a lányt maga felé húzni. Bea felrántotta a térdét és jól tökön rúgta a kedves főnököt. A férfi feljajdulva összegörnyedt a fájdalomtól, Bea meg kirohant a raktárból.
Odaszólt a némán bámuló kolléganőknek:
‒ A főnök átküldött minket a központba, majd jövünk...
Kiléptünk az ajtón és elindultunk a néptelen utcán. Láttam Beán, hogy megpróbálja tartani magát, de azért igencsak felkavarta az eset.
‒Valamit tennünk kell! ‒ hajtogatta. ‒ Ez a vén hülye úgy be van zsongva, ez nem fog leállni!
Megbeszéltük a haditervet, mert mégsem hagyhattuk annyiban!
‒Te csak próbáld becsempészni a kávéjába az adagot! ‒ adta ki az utasítást.
‒Jó vicc! Tudod, hogy a Klári szokott nyüzsögni a kávéjával, mindig ő szolgálja ki a drága főnökét. Az öregcsajnak sasszeme van, hogy tudnék én egyáltalán abba a csészébe bármit is beletenni?!
‒ Nyugi, megoldjuk valahogy! ‒ paskolgatta a karom.
Két teljes napig hordtam a zsebemben a fiolát, a lebukástól félve. Klári másodpercekre sem vette le a szemét a masináról, mikor kávét készített szeretett főnökének. Naponta háromszor valóságos felvonulást rendezett a tálcán frissen gőzölgő kávéval, a tejszínnel, a cukortartóval.
A második délutánon már a tálcára került a kávé, mikor Bea nagyot sikoltott. Mindenki rá figyelt, Klári is kíváncsian nyújtogatta a nyakát a hang irányába. Bea egy törött üveggel vágta meg magát. Ennyi elég volt, hogy a fiola tartalmát a kávéba zúdítsam.
Kiszáradt torokkal vártuk a fejleményeket. Eltelt húsz perc, talán fél óra, a főnök az eladótérben volt, kegyesen osztogatta a vevőknek a hasznos tanácsokat, gyógyszereket javasolt, egy alattvalóihoz leereszkedő kényúr benyomását keltette. Aztán hirtelen elsápadt és szinte gongütésre gyöngyözni kezdett a homloka. Kissé összegörnyedt, de megpróbálta tartani magát. A kolléganők ijedten lesték a főnök úr rosszullétét. Már mind a két kezével a pultot támasztotta, majd hirtelen összerándult és egy recsegő hang kíséretében barna lé áradt szét a fehér nadrágján. Mit szépítsük, rendesen befosott. Görcsbe rándulva próbált eljutni a hátsó ajtóig, de újabb roham jött rá. A barna lé már a padlón folyik szét körülötte, iszonyatos bűzt árasztva. A nők arcuk elé kapott kézzel, hangtalanul szörnyülködnek, a főnök maradék erejét összeszedve elvánszorog az ajtóig. Görnyedten, megalázva vonszolja magát, barna, bűzös csíkot húzva maga után.
Pár másodpercnyi döbbenet, majd az egyik kolléganő kitereli a vevőket az ajtón és háborgó gyomorral hozzákezdenek a takarításhoz. Hozzánk senki sem szól, nem utasítgatnak, tán fel sem fogják, hogy nem veszünk részt a takarításban.
Mikor kettesben maradunk, a nagy eseményt idézzük. Nem tudok jóízűen derülni a történteken, inkább az a pillanat erősödik bennem, amikor elkaptam a főnök porig alázott tekintetét. De tudom, hogy megérdemelte!
A következő napok izgalomban telnek. A főnöknek nyomoznia sem kell, hogy rájöjjön, mi csempésztük a hashajtót a kávéjába. Ki tudja, mire számíthatunk?!
Nagy meglepetésünkre, az ügynek nem lett folytatása. A főnök mérlegelt és úgy döntött, nem szerencsés a szégyenét világgá kürtölni.
Többé nem követett minket a raktárba. Mégsem maradtunk ott sokáig. A légkör menthetetlenül megromlott, a többiek nem tudták megbocsátani, hogy volt bátorságunk szembe szállni a hatalommal.
Beával még sok-sok évig tartott a barátságunk. De aztán férjhez ment egy angol sráchoz és kezdtek ritkulni az üzenetek.
A napokban viszont láttam a facebook bejegyzését. Egy szervezetnél dolgozik, akik a bántalmazott feleségeknek próbálnak segíteni.
Már ideje lenne nekem is bizonyítani, hogy tanultam tőle valamit.
Ha molesztálásokról, zaklatásokról olvasok, mindig eszembe jut az én esetem. Pedig az igencsak régen volt. A nyolcvanas éveket írtuk, épp hogy befejeztem a középiskolát, gondoltam lazítok, meg gyűjtök egy kis pénzt, mielőtt az egyetemmel próbálkoznék. Kinéztem magamnak a gyógyszertári asszisztens munkát. Tetszett, hogy majd fehér köpenyben számolom a tablettákat, kevergetem a porokat, meg ilyesmi. Tisztaság, rendezettség, nyugalom - gondoltam én.
Egy budai gyógyszertárban kötöttem ki. Hat nő dolgozott itt a főnök úr irányítása alatt. Ide próbáltam beilleszkedni. Nem volt könnyű! Egy fruska az érett nők között! Na hiszen! Amúgy is jelentéktelen kiscsaj voltam, az ilyenre mondják, hogy későn érő típus. Ha tárgyilagosan nézem az akkori fényképeimet, valóban nem tudok felfedezni semmi nőieset abban a nyakigláb kamaszlányban.
De mégsem voltam biztonságban, mert a főnök úr már az első napokban rám szállt. Ha a raktárrészben voltam, mindig megjelent és a következő percben már a fejem fölül próbált leemelni egy dobozt, hozzám dörgölőzve. Az első pár alkalommal még véletlennek hittem ezeket a nyomulásokat, azt hittem, hogy mindig útban vagyok, de aztán az a néhány mondat már helyre tett.
‒ Mondja drága, mit csinál műszak után?! Biztos valami fiúval moziba megy, aki majd átkarolja a sötétben, így valahogy... Ez harisnyanadrág, ugye? Gombolja csak ki a köpenyét alul, úgy sokkal kényelmesebben lehet fellépni a létrára... Mi a kedvenc színe? Fogadok, hogy fehér bugyit hord! Eltaláltam? Na mutassa csak!...
Az ilyen alkalmakkor ijedten hátráltam. Addig nemigen vettem a fáradságot, hogy alaposan szemügyre vegyem a főnök urat, miért is tettem volna?! Hány éves lehetett, fogalmam sincs! Egy öregember, akihez semmi közöm! Annak, aki még két évtizedet sem élt, oly mindegy, hogy egy idősebb ember hány éves. Lehet, ötven, vagy hatvan, lényegtelen! Eszembe se jutott férfiként gondolni rá, hiszen egy világ választott el tőle! A külseje valósággal borzasztott, bár biztos voltam benne, hogy nagyon meg van elégedve magával. Magas volt, csapott vállú, ritkuló ősz haja már megkopott a feje búbján. A köpenye sem tudta rejteni pocakját, ami olyan volt mint egy torz képződmény a vézna alakon. Sasorr és hideg-szürke szempár, brrr... De a főnök önbizalmát a kolléganők táplálták, akik úgy dongták körül, mint a tyúkudvar az egyetlen kakast. Számtalanszor láttam, ahogy engedelmesen kiszolgálják, dicséretet várva. Aztán hirtelen belém villant, hogy a legtöbbjük biztosan sorra került ott hátul, a raktárban...
Hát én nem fogok engedelmesen rádőlni a gyógyszeres dobozokra egy ilyen vén kéjenc kedvéért!
Az első mondatok után mindig kirohantam a raktárból. Az eladótérben dolgozó nők látták a zilált külsőmet, az arcomon a rémületet, de semmiféle részvétet nem mutattak. Most te vagy soron! ‒ üzente a tekintetük.
Otthon nem mertem szólni. A szüleim ismerték jól a patikus urat, mindenki feddhetetlen úriembernek tartotta. Majd pont én kellek neki, a csontos lábaimmal, a B kosaras melltartómmal...
Az álommunkahely rémálommá vált. Gyűlöltem bejárni. Próbáltam minél többet az eladótérben tartózkodni, az első szóra rohantam vásárolni, csak ne legyek ott. Ha mégis a raktárban kötöttem ki, segítséget kértem, arra hivatkozva, hogy nem találok dolgokat. Fejcsóválva segítettek ki a kolléganők, elkönyvelve, hogy használhatatlan vagyok.
Volt amikor a főnök közeledését azzal hárítottam el, hogy náthás vagyok, és tülkölve fújni kezdtem az orrom. Mérgesen rám förmedt, hogy akkor miért nem maradtam otthon.
Aztán tényleg otthon maradtam. Sokszor, mindenféle ürüggyel. A háziorvos már erősen csóválta a fejét ahányszor beteget jelentettem.
De nem volt mindig szerencsém. Újra a raktárban voltam, az áruátvétellel bajlódtam. A főnök persze megjelent, úgy tett, mintha keresne valamit, aztán hozzám lépett. A falhoz nyomott és megmarkolta a mellemet. Birkózni kezdtünk. Sikoltoztam, de tudtam, ez reménytelen, mert ha meg is hallják, akkor sem tesznek értem semmit.
‒ Te kis szuka! ‒ lihegte. ‒ Tiltakozol, ellenállsz?! Mire játszod meg magad?! Mit képzelsz, ki vagy te?! ‒ és megpróbált megcsókolni. Undorodtam a közelségétől, a lihegésétől, a dohány és kölni szag tolakodó egyvelegétől. Arcon köptem. Felhördült és pofon akart vágni. Amint elengedte a kezem, kirántottam magam a szorításából. Kiszaladtam az eladótérbe, majd az utcára. Arra gondoltam, hogy hazamegyek, de megint ott álltam a gondommal, hogy hisznek-e majd nekem? Én, a kis senki a télapót vádolom azzal, hogy pedofil... Az egész olyan borzasztó! Ha beszélek róla, újra át kell élnem ezt a szörnyűséget! Egy botrányból nem lehet tisztán kikerülni!... Elképzeltem apámat, amint fejcsóválva krákog, majd kijelenti: ‒ Biztos, hogy így történt?! Nem csináltál valamit, amit ő bátorításnak gondolhatott?! Anyám meg csak azt hajtogatná: ‒ Jaj, mibe keveredtünk?! Mindenki ujjal mutogat majd ránk! Ezt a szégyent! Ezt a szégyent! Meghurcolják az egész családot!
Úgy döntöttem, hallgatok. Otthagyom a munkahelyem, de tudtam, nem lehet ezt otthonról elintézni, a táskámért is muszáj bemennem.
A patikában a kolléganők meg sem kérdezték, hogy miért rohantam el. Hamar kiderült, hogy a főnök már nincs benn és holnaptól szabadságon lesz. Gondoltam, jól jön nekem még az a három hét fizetés, teljes nyugalomban. Ráérek akkor is kilépni, mikor visszatér a szörnyeteg.
Néhány csöndes nap következett és rájöttem, mennyire élvezem a zavartalan légkört, a makulátlan tisztaságú körülményeket, a gyógyszerek kimérését, a hitet, hogy részt veszek a betegek gyógyításában.
Pár nap múlva új kolléganőt kaptunk. Megjött Bea. Tudom, nem dicséretes, de az volt az első gondolatom, mikor megláttam, hogy akár maradhatnék is, mert ezek után én már biztonságban vagyok. Bea ugyanis gyönyörű volt. Még női szemmel is hibátlan szépség. Dús, fényes gesztenyebarna haj, bájos arc, fantasztikus külső, csodás domborulatokkal.
Kissé irigykedve néztem, azzal vigasztaltam magam, hogy biztos egy üres fejű Barbi baba, akivel nem is érdemes barátkozni. Bea azzal lepett meg először, hogy nem kényeskedett, derekasan cipelte a frissen érkezett dobozokat. Aztán, mintha dühös lenne, megjegyezte:
‒ A fene egye meg, mér nincs az embernek egy harmadik keze, valahol itt a hasa táján, mennyivel könnyebb lenne cipekedni...
Elképzeltem ezt a tökéletes teremtést a hasából kinőtt kézzel... Összenevettük. Egyre rokonszenvesebbnek találtam. Bea csatát nyert.
Pár nap múlva már elválaszthatatlanok voltunk. Olyan jókat tudtunk röhögni. Ekkor jöttem rá, hogy mennyire hiányzott az életemből egy ilyen igazi, jó fej barátnő. Meglepődtem azon is, hogy Bea mennyire nem volt elszállva a külsejétől. Csak tudomásul vette, hogy a természet ilyen bőkezűen bánt vele, de nem csinált nagy ügyet az egészből.
Felkészítettem rá, hogy mire számíthat, ha megjön a főnök. Elképzeltem a vén csirkefogót ahogy teljesen bezsong egy ilyen csodálatos, húsz éves szépség láttán.
Bea elborzadva hallgatta a beszámolómat. Megpaskolta a kezem, vigasztani próbált, mikor elsírtam magam a történteket mesélve. Fejcsóválva, hosszan hallgatott.
Napokig ez volt a téma köztünk. Aztán megkérdezte:
‒ Nem próbáltál csinálni valamit?
‒ Mit? ‒ kérdeztem tanácstalanul.
‒ Hát... például megmérgezni. ‒ és körbemutatott a dobozokon. ‒ Itt aztán nem kunszt beszerezni hozzá egy kis anyagot!
‒ Hülye vagy?! És aztán emiatt a tetű miatt üljek húsz évet a sitten?!
‒ Pedig képzeld csak el! ‒ Ezzel felvett egy képzeletbeli poharat, nagyot kortyolt belőle, kis ideig meredten állt, majd a torkához kapott és hörögve dülöngélni kezdett, még a szemei is forogtak. Aztán a pultra hanyatlott egy halálsikoly kíséretében. Vinnyogva röhögtünk.
Egy keserves hétfői napon megjött a főnök úr. Nem lehet leírni azt a tekintetet amivel végigmérte Beát. Olyan lett, mint egy begerjedt hím, aki csak azért éled fel a kábulatból, hogy megszervezze, mikor maradhat kettesben a lánnyal a raktárban. Hamarosan erre is sor került.
Becsukódott a raktárajtó, nekem a pénztárgépnél kellett ülnöm, de nem bírtam a helyemen maradni. Pár perc után úgy döntöttem, hogy utánuk megyek. Nem volt rá szükség, mert Bea viharzott ki az ajtón. Odasúgta nekem:
‒ Ezt mára elintéztem!
Később elmesélte részletesen. A dobozokat pakolta, mikor megjelent a főnök és egyenesen hozzá sietett.
‒ Na végre! Ideje, hogy egy csinos, ügyes kolléganő dolgozzon itt, mert ezekre nem lehet számítani. Azt hiszem, mi meg fogjuk érteni egymást! Ha valaki jó hozzám, én sem szoktam hálátlan lenni! Most látom, be van gyűrődve a gallérja, mindjárt megigazítom. Hogy magának milyen édes kis szája van! Legyen jó kislány!
Hozzá lépett, két marokkal fogta a köpenyét és megpróbálta a lányt maga felé húzni. Bea felrántotta a térdét és jól tökön rúgta a kedves főnököt. A férfi feljajdulva összegörnyedt a fájdalomtól, Bea meg kirohant a raktárból.
Odaszólt a némán bámuló kolléganőknek:
‒ A főnök átküldött minket a központba, majd jövünk...
Kiléptünk az ajtón és elindultunk a néptelen utcán. Láttam Beán, hogy megpróbálja tartani magát, de azért igencsak felkavarta az eset.
‒Valamit tennünk kell! ‒ hajtogatta. ‒ Ez a vén hülye úgy be van zsongva, ez nem fog leállni!
Megbeszéltük a haditervet, mert mégsem hagyhattuk annyiban!
‒Te csak próbáld becsempészni a kávéjába az adagot! ‒ adta ki az utasítást.
‒Jó vicc! Tudod, hogy a Klári szokott nyüzsögni a kávéjával, mindig ő szolgálja ki a drága főnökét. Az öregcsajnak sasszeme van, hogy tudnék én egyáltalán abba a csészébe bármit is beletenni?!
‒ Nyugi, megoldjuk valahogy! ‒ paskolgatta a karom.
Két teljes napig hordtam a zsebemben a fiolát, a lebukástól félve. Klári másodpercekre sem vette le a szemét a masináról, mikor kávét készített szeretett főnökének. Naponta háromszor valóságos felvonulást rendezett a tálcán frissen gőzölgő kávéval, a tejszínnel, a cukortartóval.
A második délutánon már a tálcára került a kávé, mikor Bea nagyot sikoltott. Mindenki rá figyelt, Klári is kíváncsian nyújtogatta a nyakát a hang irányába. Bea egy törött üveggel vágta meg magát. Ennyi elég volt, hogy a fiola tartalmát a kávéba zúdítsam.
Kiszáradt torokkal vártuk a fejleményeket. Eltelt húsz perc, talán fél óra, a főnök az eladótérben volt, kegyesen osztogatta a vevőknek a hasznos tanácsokat, gyógyszereket javasolt, egy alattvalóihoz leereszkedő kényúr benyomását keltette. Aztán hirtelen elsápadt és szinte gongütésre gyöngyözni kezdett a homloka. Kissé összegörnyedt, de megpróbálta tartani magát. A kolléganők ijedten lesték a főnök úr rosszullétét. Már mind a két kezével a pultot támasztotta, majd hirtelen összerándult és egy recsegő hang kíséretében barna lé áradt szét a fehér nadrágján. Mit szépítsük, rendesen befosott. Görcsbe rándulva próbált eljutni a hátsó ajtóig, de újabb roham jött rá. A barna lé már a padlón folyik szét körülötte, iszonyatos bűzt árasztva. A nők arcuk elé kapott kézzel, hangtalanul szörnyülködnek, a főnök maradék erejét összeszedve elvánszorog az ajtóig. Görnyedten, megalázva vonszolja magát, barna, bűzös csíkot húzva maga után.
Pár másodpercnyi döbbenet, majd az egyik kolléganő kitereli a vevőket az ajtón és háborgó gyomorral hozzákezdenek a takarításhoz. Hozzánk senki sem szól, nem utasítgatnak, tán fel sem fogják, hogy nem veszünk részt a takarításban.
Mikor kettesben maradunk, a nagy eseményt idézzük. Nem tudok jóízűen derülni a történteken, inkább az a pillanat erősödik bennem, amikor elkaptam a főnök porig alázott tekintetét. De tudom, hogy megérdemelte!
A következő napok izgalomban telnek. A főnöknek nyomoznia sem kell, hogy rájöjjön, mi csempésztük a hashajtót a kávéjába. Ki tudja, mire számíthatunk?!
Nagy meglepetésünkre, az ügynek nem lett folytatása. A főnök mérlegelt és úgy döntött, nem szerencsés a szégyenét világgá kürtölni.
Többé nem követett minket a raktárba. Mégsem maradtunk ott sokáig. A légkör menthetetlenül megromlott, a többiek nem tudták megbocsátani, hogy volt bátorságunk szembe szállni a hatalommal.
Beával még sok-sok évig tartott a barátságunk. De aztán férjhez ment egy angol sráchoz és kezdtek ritkulni az üzenetek.
A napokban viszont láttam a facebook bejegyzését. Egy szervezetnél dolgozik, akik a bántalmazott feleségeknek próbálnak segíteni.
Már ideje lenne nekem is bizonyítani, hogy tanultam tőle valamit.