Párosan szép...
– Gabikám, édes gyerekem, nézz a lábad elé, különben pofára esel! – apa egyik intelme volt ez, ami mindig megnevettetett, de azért sikerült megfogadnom. Nem olvasok és nem telefonálgatok az utcán és a járműveken, inkább nézelődöm. Hiszen olyan színes a város! Fel nem foghatom, hogy a kocsikba tévéket szerelnek, és azok a szerencsétlen kölykök a monitort bámulják egész úton. Sokan még pokrócot is borítanak a fejükre, hogy jobban lássák a képernyőt. Persze fogalmuk sincs, hol járnak. Hogy szabad hagyni, hogy ennyire kirekesszék a valóságot az életükből?!
Én bezzeg nyitott szemmel járok! Bámulom a forgalmat, az embereket, nagykanállal falom a várost. A mozgólépcső az egyik kedvencem. Nézem a sok idegen arcot és néhányuk mögé sorsokat képzelek. Mennyi különleges fazon! Ha felfelé halad az illető, találgatom, hogy megérdemelné-e a mennybe jutást. Lefelé, meg a poklot. Ez csak egy ostoba játék, mert biztosan másként ítélnék, ha ismerhetném az életüket és nem a külsejük alapján döntenék. Egy városban élünk, kortársak vagyunk, de semmi több! Idegenként megyünk el egymás mellett. Marad a rejtély.
Talán ennek a bámészkodásnak volt a jutalma, hogy megláttam őt a mozgólépcsőn. Természetesen felfelé haladt, hogy tökéletes legyen az illúzió. Csak állt a lépcsőn, szórakozottan, kissé félrebillent fejjel, mint akinek máshol járnak a gondolatai. Gyönyörű volt. Kissé kócos, dús, gesztenyebarna haj keretezte az arcát, amiben szinte világított a szeme. Dacosan duzzadt ajkak, fitos orr, egy mámorítóan szép, szabályos jelenség, akivel már nem tud mit kezdeni az értelem. Égető fájdalmat éreztem a gyomrom táján. Mintha riadókészültségbe helyezte volna magát a testem. Ismertem már ezt az érzést. Feszültség, vágyakozás, izgalom, és félelem. Rettegés attól, hogy elveszítek valamit, ami még nem is az enyém. Sóvárogva bámultam ezt a rendkívüli teremtést. Mellém ért, szinte kartávolságra volt tőlem. Összevillant a tekintetünk. Tudom milyen az, ha észreveszik az embert, vagy csak átnéznek rajta. Abban a pillantásban kíváncsiság volt! Mintha elektromosság futott volna át rajtam. Kiszáradt torokkal forgolódtam a sokaságban, hogy követhessem a tekintetemmel. Végtelenül szomorú lettem, mikor eltűnt. Féltem, hogy örökre. Akkor meg csak egy kegyetlen tréfa volt ez a találkozás.
Másnap, kedden, ugyanabban az időben ott álltam a lépcsőn. Nem találkoztunk. Sivár és céltalan volt az egész napom.
Nem tudtam kiverni a fejemből!
Szerdán sem láttam. Kedvetlenül utaztam, eszem ágában sem volt másokra figyelni.
Ő, igen, újra ő! Csütörtökön már reményveszetten néztem magam elé, amikor feltűnt az a csodás hajkorona. Azonnal megváltozott bennem minden! Úgy éreztem, semmi sincs a helyén. A szívem a torkomban, az izmok a nyakamon dagadnak, a tüdőm nem tud levegőt befogadni, mert egy súlyos kő nehezedik rá. Erőtlenül kapaszkodtam a korlátba és leplezetlen kíváncsisággal bámultam ezt a látomást. Egy lánnyal volt, mosolyogva figyelte a másik csevegését. Belém mart a vágy, hogy rám nézzen, engem hallgasson ilyen figyelmesen. Amikor egy vonalba értünk, váratlanul rám pillantott, sőt, rajtam is tartotta a tekintetét. Hirtelen színesebb, hangosabb, boldogabb, vidámabb lett az egész város.
Ezek szerint nem csak egyszer járt erre! Hétfőn és csütörtökön utazik ezen a vonalon. Az időpontot is tudom, tennem kell valamit!
És ha csak úgy rám nézett?! Hogy is képzelhetem, hogy facér és majd pont velem... De nem! Jól megtanultam már, hogy milyen válaszpillantásoktól remélhetek folytatást. Lépnem kell, különben beleőrülök!
Hétfőn jóval korábban keltem. Idegeskedve indultam útnak. Izgultam, hogy ne jöjjön közbe semmi és ott legyen! Aztán máris a mozgólépcsőn álltam. Igen, ő az! Remegve várom, hogy mellém érjen a sorban. Most nem törődöm az illemszabállyal, nem a lépcső jobb oldalán állok, hanem a balszélen, hogy minél közelebb legyek hozzá. Mielőtt egy vonalba érnénk már nyújtom felé a kezem. A névjegykártyám van az ujjaim között. Meglepődik a mozdulattól, de ő is kinyújtja a kezét és elveszi az apró, fehér kartonlapot.
– Hívj fel kérlek! – kiáltom könyörögve, és már távolodunk is. Többen gyanakodva felém fordulnak, de bánom is én, átvette a kártyát, más nem számít.
Egész délelőtt a telefont szuggerálom az irodámban. Vajon megvan-e még a kártyám, vagy már el is dobta?! Felhív? Tényleg felhív?!
Végre felcsendül az a buta dallam a mobilomon! Idegen szám. Bátortalanul beleszólok.
– Halló! – sosem hallottam a hangját, de azonnal tudom, hogy ő az. Bársonyos, kedves és kíváncsi az a hang.
Gyors bemutatkozás és aztán csak beszélek, beszélek, mintha az életem függne tőle. Szerencsére van türelme hallgatni. Aztán hirtelen nekem szegezi a kérdést:
– Miért akartál beszélni velem?
– Nézd... – veszek egy nagy levegőt, – Szeretnélek megismerni. Úgy érzem, nem maradhat ki az életemből ez a kapcsolat. Bármilyen szinten, bármilyen hőfokon, de tudni szeretnék rólad, ismerni akarlak. Csak hogy jelen legyél az életemben! Egy kávé valahol... vagy egy mozi... barátkozunk, beszélgetünk, élményeket cserélünk, élvezzük egymás társaságát...
– Alma, vagy körte? – kérdezi hirtelen.
– Ez most valamiféle teszt akar lenni?– tudakolom.
– Hát, olyasféle... – vallja be.
– Eper! – vágom rá.
– Csokoládé, vagy vanília?
– Pisztácia!
– Átmentél! – közli.
Annyi mindent akartam mondani még. De azért nekem is sikerült pár dolgot megtudni róla. Fecsegtem, mint aki be van rúgva. Talán nem is jártam messze a valóságtól...
Másnap délutánra beszéltük meg a randevút. Már a Deák téri óra alatt álltam, mert szokás szerint korábban érkeztem, mikor rádöbbentem, hogy még nem is láttam a lábait. És mi lesz, ha teszem azt csúnya, krumplitérdű, szőrős és görbe lábai vannak?! Esetleg annyira X, hogy belül kopnak a térdei... Vagy falába van... Azt hiszem agyamra ment az izgalom.
Aztán megérkezett, csak pár percet késett. Nagyokat nyeltem, ahogy láttam közeledni. Egy puha, könnyű, sima szabású fehér blúz volt rajta, semmi hivalkodó, mégis valósággal vonzotta a tekintetem. A sötét ceruzaszoknya kirajzolta a fantasztikus alakját. Sugárzott belőle a nőiesség. Kedvesen kezet nyújtott. Először érhettem hozzá. Ujjaim szinte átölelték azt a finom, puha kis kezet. Közben elkapta a pillantásom, ahogy a szandálba bujtatott lábait vizsgáltam.
– Guido Morini. Milánóban vettem. – közölte.
– A körmöket is? – kérdeztem.
Elnevettük magunkat. Gyönyörű lábai voltak! Kellemesen ívelő lábszár, karcsú boka, kecses kis lábfej a piros szandálban, melyben kacéran sorakoztak azok a finom, ápolt lábujjak. Túl sok ez ahhoz, hogy csak barátok legyünk!
Úgy volt, hogy mozizunk, előtte meg iszunk egy kávét. De aztán nem tudtunk felállni az asztaltól. Hagytam végre szóhoz jutni, így beszélhetett mindenről, amiről úgy ítélte, hogy rám is tartozik. És szerencsére hosszú volt a lista.
Szédülten váltam el tőle. Búcsúzáskor egy puszit nyomtam az arcára.
Milyen más lett minden! A következő napok csak rólunk szóltak. Élveztük egymás társaságát, egyre közelebb kerültem hozzá. Felszabadultak voltunk, végigbohóckodtuk a várost. Megemlítettem neki, hogy szereztem színházjegyeket.
– És mit játszanak? – kíváncsiskodott.
– Shakespeare: III. Richárd.
– Király! – emelte magasba a hüvelykujját nevetve.
Csavarogtunk, bámészkodtunk, be nem állt a szánk.
De többre vágytam a barátságnál.
A belvárosban sétáltunk, amikor megállt egy kapu előtt.
– Itt lakott egy volt osztálytársam. – mutatott a névtáblára. – Vajon kinn van-e még a neve? – közelebb lépett a névsorhoz és hunyorogva böngészni kezdte. Olyan valószerűtlen volt, ahogy ez a gyönyörű lány vaksin betűzget ebben az ósdi, viharvert, múlt századi kapualjban, hogy beleborzongtam. Az idő, az elmúlás itt játszik velünk, csak perceink vannak a boldogságra. Hozzá léptem, magam felé fordítottam és megcsókoltam. Megadóan csókolt vissza. Sokáig álltunk így, összeölelkezve.
Aznap este feljött hozzám. A lakásban már nem szóltunk egymáshoz. Hamar hozzászokott a szemünk a félhomályhoz. Csak álltunk, egymással szemben. Aztán hosszan, gyengéden átöleltem. Ő is szótlanul kapaszkodott belém. Babusgattam, mint egy drága ajándékot. Bódultan szívtam be az illatát.
Elkezdtem kigombolni a blúzát. Lesütött szemmel hagyta. Kissé csalódott voltam a passzivitása miatt, de hirtelen a derekamhoz ért és meglazította az övemet.
Mámorosan bújtunk össze. Boldog voltam, de mégsem éreztem a teljes felszabadultságot. Úgy ölelkeztünk, mint akik védelmet keresnek egymásban a világ ellen. Hozzám tartozott már. Óvni, kímélni akartam mindentől.
Eltelt néhány hónap és már tudtuk, nem akarunk egymás nélkül élni. Nem volt sima ügy vállalni egymást, de nem törődtünk az akadékoskodókkal. A szüleim karriert álmodtak nekem, külföldi munkákat, gazdag partnert, de minden érvük súlytalanná vált. Tudtam én jól, hogy nem kérek ezekből! Szerelmes voltam!
Az is kiderült, hogy ő is vívja a csatáját néhány családtaggal, akik más jövőt szántak neki.
Eltelt néhány hét, mire elrendeztem magam körül mindent.
Felmentünk a másodikra, úgy ügyeskedtem, hogy mindig előtte haladjak. A lakásajtó előtt arrébb léptem és színpadias mozdulattal a kis névtáblára mutattam.
– Hogy tetszik? – kérdeztem nagyot nyelve.
A fénylő réztáblán két név szerepelt, kissé régiesen díszített, gondosan kimunkált dőlt betűkkel. Felül, merő udvariasságból az övé, alatta pedig az enyém.
Szalai Krisztina
Berkes Gabriella
– Szép! – mondta áhítattal. A vállamra hajtotta a fejét. Átkaroltam. Álldogáltunk egy darabig az ajtó előtt, majd beléptünk a lakásba.
Gondosan bezártam az ajtót és feltettem a biztonsági láncot is. Itt végre a mi világunkban vagyunk. Ne zavarjon senki!
– Gabikám, édes gyerekem, nézz a lábad elé, különben pofára esel! – apa egyik intelme volt ez, ami mindig megnevettetett, de azért sikerült megfogadnom. Nem olvasok és nem telefonálgatok az utcán és a járműveken, inkább nézelődöm. Hiszen olyan színes a város! Fel nem foghatom, hogy a kocsikba tévéket szerelnek, és azok a szerencsétlen kölykök a monitort bámulják egész úton. Sokan még pokrócot is borítanak a fejükre, hogy jobban lássák a képernyőt. Persze fogalmuk sincs, hol járnak. Hogy szabad hagyni, hogy ennyire kirekesszék a valóságot az életükből?!
Én bezzeg nyitott szemmel járok! Bámulom a forgalmat, az embereket, nagykanállal falom a várost. A mozgólépcső az egyik kedvencem. Nézem a sok idegen arcot és néhányuk mögé sorsokat képzelek. Mennyi különleges fazon! Ha felfelé halad az illető, találgatom, hogy megérdemelné-e a mennybe jutást. Lefelé, meg a poklot. Ez csak egy ostoba játék, mert biztosan másként ítélnék, ha ismerhetném az életüket és nem a külsejük alapján döntenék. Egy városban élünk, kortársak vagyunk, de semmi több! Idegenként megyünk el egymás mellett. Marad a rejtély.
Talán ennek a bámészkodásnak volt a jutalma, hogy megláttam őt a mozgólépcsőn. Természetesen felfelé haladt, hogy tökéletes legyen az illúzió. Csak állt a lépcsőn, szórakozottan, kissé félrebillent fejjel, mint akinek máshol járnak a gondolatai. Gyönyörű volt. Kissé kócos, dús, gesztenyebarna haj keretezte az arcát, amiben szinte világított a szeme. Dacosan duzzadt ajkak, fitos orr, egy mámorítóan szép, szabályos jelenség, akivel már nem tud mit kezdeni az értelem. Égető fájdalmat éreztem a gyomrom táján. Mintha riadókészültségbe helyezte volna magát a testem. Ismertem már ezt az érzést. Feszültség, vágyakozás, izgalom, és félelem. Rettegés attól, hogy elveszítek valamit, ami még nem is az enyém. Sóvárogva bámultam ezt a rendkívüli teremtést. Mellém ért, szinte kartávolságra volt tőlem. Összevillant a tekintetünk. Tudom milyen az, ha észreveszik az embert, vagy csak átnéznek rajta. Abban a pillantásban kíváncsiság volt! Mintha elektromosság futott volna át rajtam. Kiszáradt torokkal forgolódtam a sokaságban, hogy követhessem a tekintetemmel. Végtelenül szomorú lettem, mikor eltűnt. Féltem, hogy örökre. Akkor meg csak egy kegyetlen tréfa volt ez a találkozás.
Másnap, kedden, ugyanabban az időben ott álltam a lépcsőn. Nem találkoztunk. Sivár és céltalan volt az egész napom.
Nem tudtam kiverni a fejemből!
Szerdán sem láttam. Kedvetlenül utaztam, eszem ágában sem volt másokra figyelni.
Ő, igen, újra ő! Csütörtökön már reményveszetten néztem magam elé, amikor feltűnt az a csodás hajkorona. Azonnal megváltozott bennem minden! Úgy éreztem, semmi sincs a helyén. A szívem a torkomban, az izmok a nyakamon dagadnak, a tüdőm nem tud levegőt befogadni, mert egy súlyos kő nehezedik rá. Erőtlenül kapaszkodtam a korlátba és leplezetlen kíváncsisággal bámultam ezt a látomást. Egy lánnyal volt, mosolyogva figyelte a másik csevegését. Belém mart a vágy, hogy rám nézzen, engem hallgasson ilyen figyelmesen. Amikor egy vonalba értünk, váratlanul rám pillantott, sőt, rajtam is tartotta a tekintetét. Hirtelen színesebb, hangosabb, boldogabb, vidámabb lett az egész város.
Ezek szerint nem csak egyszer járt erre! Hétfőn és csütörtökön utazik ezen a vonalon. Az időpontot is tudom, tennem kell valamit!
És ha csak úgy rám nézett?! Hogy is képzelhetem, hogy facér és majd pont velem... De nem! Jól megtanultam már, hogy milyen válaszpillantásoktól remélhetek folytatást. Lépnem kell, különben beleőrülök!
Hétfőn jóval korábban keltem. Idegeskedve indultam útnak. Izgultam, hogy ne jöjjön közbe semmi és ott legyen! Aztán máris a mozgólépcsőn álltam. Igen, ő az! Remegve várom, hogy mellém érjen a sorban. Most nem törődöm az illemszabállyal, nem a lépcső jobb oldalán állok, hanem a balszélen, hogy minél közelebb legyek hozzá. Mielőtt egy vonalba érnénk már nyújtom felé a kezem. A névjegykártyám van az ujjaim között. Meglepődik a mozdulattól, de ő is kinyújtja a kezét és elveszi az apró, fehér kartonlapot.
– Hívj fel kérlek! – kiáltom könyörögve, és már távolodunk is. Többen gyanakodva felém fordulnak, de bánom is én, átvette a kártyát, más nem számít.
Egész délelőtt a telefont szuggerálom az irodámban. Vajon megvan-e még a kártyám, vagy már el is dobta?! Felhív? Tényleg felhív?!
Végre felcsendül az a buta dallam a mobilomon! Idegen szám. Bátortalanul beleszólok.
– Halló! – sosem hallottam a hangját, de azonnal tudom, hogy ő az. Bársonyos, kedves és kíváncsi az a hang.
Gyors bemutatkozás és aztán csak beszélek, beszélek, mintha az életem függne tőle. Szerencsére van türelme hallgatni. Aztán hirtelen nekem szegezi a kérdést:
– Miért akartál beszélni velem?
– Nézd... – veszek egy nagy levegőt, – Szeretnélek megismerni. Úgy érzem, nem maradhat ki az életemből ez a kapcsolat. Bármilyen szinten, bármilyen hőfokon, de tudni szeretnék rólad, ismerni akarlak. Csak hogy jelen legyél az életemben! Egy kávé valahol... vagy egy mozi... barátkozunk, beszélgetünk, élményeket cserélünk, élvezzük egymás társaságát...
– Alma, vagy körte? – kérdezi hirtelen.
– Ez most valamiféle teszt akar lenni?– tudakolom.
– Hát, olyasféle... – vallja be.
– Eper! – vágom rá.
– Csokoládé, vagy vanília?
– Pisztácia!
– Átmentél! – közli.
Annyi mindent akartam mondani még. De azért nekem is sikerült pár dolgot megtudni róla. Fecsegtem, mint aki be van rúgva. Talán nem is jártam messze a valóságtól...
Másnap délutánra beszéltük meg a randevút. Már a Deák téri óra alatt álltam, mert szokás szerint korábban érkeztem, mikor rádöbbentem, hogy még nem is láttam a lábait. És mi lesz, ha teszem azt csúnya, krumplitérdű, szőrős és görbe lábai vannak?! Esetleg annyira X, hogy belül kopnak a térdei... Vagy falába van... Azt hiszem agyamra ment az izgalom.
Aztán megérkezett, csak pár percet késett. Nagyokat nyeltem, ahogy láttam közeledni. Egy puha, könnyű, sima szabású fehér blúz volt rajta, semmi hivalkodó, mégis valósággal vonzotta a tekintetem. A sötét ceruzaszoknya kirajzolta a fantasztikus alakját. Sugárzott belőle a nőiesség. Kedvesen kezet nyújtott. Először érhettem hozzá. Ujjaim szinte átölelték azt a finom, puha kis kezet. Közben elkapta a pillantásom, ahogy a szandálba bujtatott lábait vizsgáltam.
– Guido Morini. Milánóban vettem. – közölte.
– A körmöket is? – kérdeztem.
Elnevettük magunkat. Gyönyörű lábai voltak! Kellemesen ívelő lábszár, karcsú boka, kecses kis lábfej a piros szandálban, melyben kacéran sorakoztak azok a finom, ápolt lábujjak. Túl sok ez ahhoz, hogy csak barátok legyünk!
Úgy volt, hogy mozizunk, előtte meg iszunk egy kávét. De aztán nem tudtunk felállni az asztaltól. Hagytam végre szóhoz jutni, így beszélhetett mindenről, amiről úgy ítélte, hogy rám is tartozik. És szerencsére hosszú volt a lista.
Szédülten váltam el tőle. Búcsúzáskor egy puszit nyomtam az arcára.
Milyen más lett minden! A következő napok csak rólunk szóltak. Élveztük egymás társaságát, egyre közelebb kerültem hozzá. Felszabadultak voltunk, végigbohóckodtuk a várost. Megemlítettem neki, hogy szereztem színházjegyeket.
– És mit játszanak? – kíváncsiskodott.
– Shakespeare: III. Richárd.
– Király! – emelte magasba a hüvelykujját nevetve.
Csavarogtunk, bámészkodtunk, be nem állt a szánk.
De többre vágytam a barátságnál.
A belvárosban sétáltunk, amikor megállt egy kapu előtt.
– Itt lakott egy volt osztálytársam. – mutatott a névtáblára. – Vajon kinn van-e még a neve? – közelebb lépett a névsorhoz és hunyorogva böngészni kezdte. Olyan valószerűtlen volt, ahogy ez a gyönyörű lány vaksin betűzget ebben az ósdi, viharvert, múlt századi kapualjban, hogy beleborzongtam. Az idő, az elmúlás itt játszik velünk, csak perceink vannak a boldogságra. Hozzá léptem, magam felé fordítottam és megcsókoltam. Megadóan csókolt vissza. Sokáig álltunk így, összeölelkezve.
Aznap este feljött hozzám. A lakásban már nem szóltunk egymáshoz. Hamar hozzászokott a szemünk a félhomályhoz. Csak álltunk, egymással szemben. Aztán hosszan, gyengéden átöleltem. Ő is szótlanul kapaszkodott belém. Babusgattam, mint egy drága ajándékot. Bódultan szívtam be az illatát.
Elkezdtem kigombolni a blúzát. Lesütött szemmel hagyta. Kissé csalódott voltam a passzivitása miatt, de hirtelen a derekamhoz ért és meglazította az övemet.
Mámorosan bújtunk össze. Boldog voltam, de mégsem éreztem a teljes felszabadultságot. Úgy ölelkeztünk, mint akik védelmet keresnek egymásban a világ ellen. Hozzám tartozott már. Óvni, kímélni akartam mindentől.
Eltelt néhány hónap és már tudtuk, nem akarunk egymás nélkül élni. Nem volt sima ügy vállalni egymást, de nem törődtünk az akadékoskodókkal. A szüleim karriert álmodtak nekem, külföldi munkákat, gazdag partnert, de minden érvük súlytalanná vált. Tudtam én jól, hogy nem kérek ezekből! Szerelmes voltam!
Az is kiderült, hogy ő is vívja a csatáját néhány családtaggal, akik más jövőt szántak neki.
Eltelt néhány hét, mire elrendeztem magam körül mindent.
Felmentünk a másodikra, úgy ügyeskedtem, hogy mindig előtte haladjak. A lakásajtó előtt arrébb léptem és színpadias mozdulattal a kis névtáblára mutattam.
– Hogy tetszik? – kérdeztem nagyot nyelve.
A fénylő réztáblán két név szerepelt, kissé régiesen díszített, gondosan kimunkált dőlt betűkkel. Felül, merő udvariasságból az övé, alatta pedig az enyém.
Szalai Krisztina
Berkes Gabriella
– Szép! – mondta áhítattal. A vállamra hajtotta a fejét. Átkaroltam. Álldogáltunk egy darabig az ajtó előtt, majd beléptünk a lakásba.
Gondosan bezártam az ajtót és feltettem a biztonsági láncot is. Itt végre a mi világunkban vagyunk. Ne zavarjon senki!