Fekete, fél
Toporgok a garázsban, másznék be a kocsiba, aztán rájövök, hogy még nincs rajtam cipő. Araszolgatok a cipős polcok előtt, mustrálgatom a választékot. Hát, nem lehet okom panaszra. Van itt kényelmes, sportos, pillekönnyű, kifejezetten ünnepi, télire való, vízálló, fűzős, bebújós, őzbarna, vajszínű, olaszosan hosszított, melóba való és a jó ég tudja. Na persze az asszony sem egy sima ügy. Nem csoda, hogy egy ismerősünk a tobzódást látva, évődve rákérdezett: – Mik vagytok ti, százlábúak?!
De jó lélekbúvárként tudom az okát ennek a cipőkultusznak. Igen, a gyerekkor. Az időszak amikor ünnepnek számított egy új cipő. Igazi ünnepnek, olyan karácsonyinak. Ma már talán nem is érthető, hogy az „Én és a nagyapám‟ c. filmben a főszereplő kissrác miért kímélte annyira az új bakancsát, hogy inkább mezítláb járt, nyakában az új cipővel.
Kinek magyarázhatom manapság a szomszéd gyerek lelkesedését, aki az új tornacipőt felvéve végigugrálta az egész délutánt, nemcsak boldogságában, de azért is, hogy bizonyítsa, micsoda nagyszerű szerzemény birtokosa lett. Pedig csak egy egyszerű, gumitalpú vászoncipőről volt szó, amit dorkó néven emlegettünk. Szó nem volt akkor még Adolf Dassler - az Adidas atyja - sportcipőiről, de a versenytárs testvér Puma termékeiről sem.
Egy iskolás kölyöknek egy pár cipője volt, jó esetben egy másik, arra az alkalomra, ha ki kellett öltözni. A kedves szülők így is sóhajtozhattak eleget, mert azok a gyereklábak bizony nem álltak meg a növésben.
Na és ott volt a tél, meg az őszi lucsok! Nem minden család engedhette meg magának azt a luxust, hogy magas szárú cipőre váltson. De ezért volt a hócipő, ez a gumi alkalmatosság, amit csak rá kellett húzni a lábbelire, hogy jótékonyan védje a cipőt, lábat egyaránt. Még egy patent is díszelgett rajtuk a tökéletesebb zárás érdekében. Ami azt illeti, nem volt ez egy kívánatos darab a kissrácok életében, de fel volt adva a lecke: vagy hordjuk és akkor irány az utca, vagy megtagadjuk a felvételét és akkor ülhetünk a lakásban. Abban a lakásban, ahol nem volt se tévé, se komputer, se telefon, se hifi torony, sem más szórakozás. Hát csoda, ha mindenki az utcán lebzselt?!
De nemcsak a cipők próbáltak dacolni az örökkévalósággal, hanem a zoknik is. Egy-egy lyuk még nem volt ok a búcsúra. Olyankor előkerült a stoppolófa és a jó édes mama nekiállt (illetve ült) életre kelteni a gyengélkedő ruhadarabot.
Az elkopott talpak még nem jelentették a cipő halálát. Mindig akadt a környéken egy cipész vagyis suszter, akire rá lehetett bízni a lábbeli javítását. A felragasztott bőrtalp és az új sarok spiccvassal volt az igazi. Ezek az apró fémpatkók tovább növelték a cipő élettartamát és remek, ércesen kopogó hangot adtak az aszfalton. A sztepptáncosok jól ismerik ezt az eszközt, igaz, náluk jóval vastagabb ez a fémdarab.
A cipőápolás úgy hozzátartozott a hétköznapokhoz, mint a mosogatás. Nem csoda, hiszen nem csak esztétikai célból bokszoltuk a cipőt, de azért is, hogy az élettartamát növeljük. Mindenki tisztában volt a Bagarol csodálatos tulajdonságaival.
Nem volt ritkaság, hogy az iskolában valamelyik tanár a sorakozó alkalmával cipővizitet is tartson. Akik elmulasztották az előző esti randevút a kefével, azok a többiektől takarva, a nadrágszárukhoz dörzsölve próbálták fényesíteni a lábbelit, reménykedve, hogy legalább a cipő orra eléri a kívánt ragyogást.
Az agyonhasznált bőrökön egy idő után nem segített a cipőkrém sem. A foltok, hajszálrepedések könyörtelenül tudatták a tulajdonossal a lábbeli életkorát. De még ekkor sem kellett megválni egymástól, hiszen a háztartási boltok árultak cipőfestéket is.
Egyszer az én cipőm is erre a sorsra jutott. Apám nagy kegyesen rám bízta a műveletet, így a konyhakőre terített újságpapíron nekiálltam a műtétnek. Észnél kellett lenni, mert a festék nem tett különbséget bőr és bőr között, így egy ügyetlenebb akció után nemcsak a cipő feketéllett, de az ember keze is. De aznap még egy formás ecsetem is akadt, így gond nélkül varázsolhattam újjá a cipőm.
Lackó, az utcabeli srác irigykedve nézte. Eléggé viharvert volt az ő cipője is, így habozás nélkül felajánlottam a segítséget. Nekiestünk hát a cipőnek, ami úgy itta a festéket, mint az alkoholista az első fröccsét a talponállóban. A cipő ugyan barna volt korábban, de Lackó nem bánta a változatosságot. És lám, csak kamatozott, hogy akkoriban nem dobtunk el semmit, mert még egy pár fekete cipőfűző is előkerült az egyik fiókból.
Lackóval madarat lehetett volna fogatni. Büszkén parádézott az utcán új szerzeményében. Később is gondosan ápolgatta a cipőt, ami beletörődött abba, hogy ezentúl más bőrszínhez tartozik.
De azon a környéken sem volt mindenki egyenlő. Voltak ott olyan srácok is, akik „jobban voltak eleresztve‟. János is közéjük tartozott, a szomszéd utcából. Őt senki sem hívta így. Olyan kis növésű volt, hogy örökre ráragadt a Jancsika név. De Napóleon óta tudjuk, hogy a kisembereknek hatalmas önbizalma van. Jancsika sem volt kivétel. Ha megjelent köztünk, olyan kioktató modorban kezdett társalogni, hogy az embernek viszketni kezdett a tenyere. De valahogy mégsem mondhattuk neki, hogy Öcsi, kapsz egy pofont! Talán a szerelése miatt, mert az mindig különb volt a miénknél.
Egyik vasárnap még rá is tett egy lapáttal. Acélkék színű öltönyben közeledett, ami valóban ritkaság volt akkoriban. A nyakkendős ünnepi megjelenést egy világosbarna vagy inkább sárga cipő koronázta. Albano ilyesféle cuccban villogott a „Minden dalom a tied‟ c. filmben. Jancsika úgy lépegetett, mint egy manöken. De kénytelen volt abbahagyni a felvonulást, hogy megállhasson köztünk, bezsebelni a csodálatot.
Lackó nézte egy darabig ezt az ünnepi külsőt, majd tekintete megállapodott a cipőn, és segítőkészen megérdeklődte:
– Nem akarod átfesteni?
Jancsika valósággal összeomlott. Zavartan dadogott valamit, aztán eliszkolt. Sokáig nem is láttuk. Ha kiöltözött, inkább más útvonalat választott magának.
Úgy vagyok ezzel a cipővásárlás üggyel, mint a láncdohányos a leszokással: minden hónapban megpróbálom abbahagyni.
De ezt azért még ki lehet bírni. Viszont az egyik ismerősöm sokkal rosszabbul járt. Abban a gyerekkori banánínséges időszakban megfogadta, hogy ő bizony, ha majd egyszer megengedheti magának, akkor minden nap megeszik egy banánt. Jó sorsa Kanadába vetette, ahol nem volt kunszt beszerezni a napi adagot. Becsülettel betartotta fogadalmát.
Meg is látszik rajta!
Toporgok a garázsban, másznék be a kocsiba, aztán rájövök, hogy még nincs rajtam cipő. Araszolgatok a cipős polcok előtt, mustrálgatom a választékot. Hát, nem lehet okom panaszra. Van itt kényelmes, sportos, pillekönnyű, kifejezetten ünnepi, télire való, vízálló, fűzős, bebújós, őzbarna, vajszínű, olaszosan hosszított, melóba való és a jó ég tudja. Na persze az asszony sem egy sima ügy. Nem csoda, hogy egy ismerősünk a tobzódást látva, évődve rákérdezett: – Mik vagytok ti, százlábúak?!
De jó lélekbúvárként tudom az okát ennek a cipőkultusznak. Igen, a gyerekkor. Az időszak amikor ünnepnek számított egy új cipő. Igazi ünnepnek, olyan karácsonyinak. Ma már talán nem is érthető, hogy az „Én és a nagyapám‟ c. filmben a főszereplő kissrác miért kímélte annyira az új bakancsát, hogy inkább mezítláb járt, nyakában az új cipővel.
Kinek magyarázhatom manapság a szomszéd gyerek lelkesedését, aki az új tornacipőt felvéve végigugrálta az egész délutánt, nemcsak boldogságában, de azért is, hogy bizonyítsa, micsoda nagyszerű szerzemény birtokosa lett. Pedig csak egy egyszerű, gumitalpú vászoncipőről volt szó, amit dorkó néven emlegettünk. Szó nem volt akkor még Adolf Dassler - az Adidas atyja - sportcipőiről, de a versenytárs testvér Puma termékeiről sem.
Egy iskolás kölyöknek egy pár cipője volt, jó esetben egy másik, arra az alkalomra, ha ki kellett öltözni. A kedves szülők így is sóhajtozhattak eleget, mert azok a gyereklábak bizony nem álltak meg a növésben.
Na és ott volt a tél, meg az őszi lucsok! Nem minden család engedhette meg magának azt a luxust, hogy magas szárú cipőre váltson. De ezért volt a hócipő, ez a gumi alkalmatosság, amit csak rá kellett húzni a lábbelire, hogy jótékonyan védje a cipőt, lábat egyaránt. Még egy patent is díszelgett rajtuk a tökéletesebb zárás érdekében. Ami azt illeti, nem volt ez egy kívánatos darab a kissrácok életében, de fel volt adva a lecke: vagy hordjuk és akkor irány az utca, vagy megtagadjuk a felvételét és akkor ülhetünk a lakásban. Abban a lakásban, ahol nem volt se tévé, se komputer, se telefon, se hifi torony, sem más szórakozás. Hát csoda, ha mindenki az utcán lebzselt?!
De nemcsak a cipők próbáltak dacolni az örökkévalósággal, hanem a zoknik is. Egy-egy lyuk még nem volt ok a búcsúra. Olyankor előkerült a stoppolófa és a jó édes mama nekiállt (illetve ült) életre kelteni a gyengélkedő ruhadarabot.
Az elkopott talpak még nem jelentették a cipő halálát. Mindig akadt a környéken egy cipész vagyis suszter, akire rá lehetett bízni a lábbeli javítását. A felragasztott bőrtalp és az új sarok spiccvassal volt az igazi. Ezek az apró fémpatkók tovább növelték a cipő élettartamát és remek, ércesen kopogó hangot adtak az aszfalton. A sztepptáncosok jól ismerik ezt az eszközt, igaz, náluk jóval vastagabb ez a fémdarab.
A cipőápolás úgy hozzátartozott a hétköznapokhoz, mint a mosogatás. Nem csoda, hiszen nem csak esztétikai célból bokszoltuk a cipőt, de azért is, hogy az élettartamát növeljük. Mindenki tisztában volt a Bagarol csodálatos tulajdonságaival.
Nem volt ritkaság, hogy az iskolában valamelyik tanár a sorakozó alkalmával cipővizitet is tartson. Akik elmulasztották az előző esti randevút a kefével, azok a többiektől takarva, a nadrágszárukhoz dörzsölve próbálták fényesíteni a lábbelit, reménykedve, hogy legalább a cipő orra eléri a kívánt ragyogást.
Az agyonhasznált bőrökön egy idő után nem segített a cipőkrém sem. A foltok, hajszálrepedések könyörtelenül tudatták a tulajdonossal a lábbeli életkorát. De még ekkor sem kellett megválni egymástól, hiszen a háztartási boltok árultak cipőfestéket is.
Egyszer az én cipőm is erre a sorsra jutott. Apám nagy kegyesen rám bízta a műveletet, így a konyhakőre terített újságpapíron nekiálltam a műtétnek. Észnél kellett lenni, mert a festék nem tett különbséget bőr és bőr között, így egy ügyetlenebb akció után nemcsak a cipő feketéllett, de az ember keze is. De aznap még egy formás ecsetem is akadt, így gond nélkül varázsolhattam újjá a cipőm.
Lackó, az utcabeli srác irigykedve nézte. Eléggé viharvert volt az ő cipője is, így habozás nélkül felajánlottam a segítséget. Nekiestünk hát a cipőnek, ami úgy itta a festéket, mint az alkoholista az első fröccsét a talponállóban. A cipő ugyan barna volt korábban, de Lackó nem bánta a változatosságot. És lám, csak kamatozott, hogy akkoriban nem dobtunk el semmit, mert még egy pár fekete cipőfűző is előkerült az egyik fiókból.
Lackóval madarat lehetett volna fogatni. Büszkén parádézott az utcán új szerzeményében. Később is gondosan ápolgatta a cipőt, ami beletörődött abba, hogy ezentúl más bőrszínhez tartozik.
De azon a környéken sem volt mindenki egyenlő. Voltak ott olyan srácok is, akik „jobban voltak eleresztve‟. János is közéjük tartozott, a szomszéd utcából. Őt senki sem hívta így. Olyan kis növésű volt, hogy örökre ráragadt a Jancsika név. De Napóleon óta tudjuk, hogy a kisembereknek hatalmas önbizalma van. Jancsika sem volt kivétel. Ha megjelent köztünk, olyan kioktató modorban kezdett társalogni, hogy az embernek viszketni kezdett a tenyere. De valahogy mégsem mondhattuk neki, hogy Öcsi, kapsz egy pofont! Talán a szerelése miatt, mert az mindig különb volt a miénknél.
Egyik vasárnap még rá is tett egy lapáttal. Acélkék színű öltönyben közeledett, ami valóban ritkaság volt akkoriban. A nyakkendős ünnepi megjelenést egy világosbarna vagy inkább sárga cipő koronázta. Albano ilyesféle cuccban villogott a „Minden dalom a tied‟ c. filmben. Jancsika úgy lépegetett, mint egy manöken. De kénytelen volt abbahagyni a felvonulást, hogy megállhasson köztünk, bezsebelni a csodálatot.
Lackó nézte egy darabig ezt az ünnepi külsőt, majd tekintete megállapodott a cipőn, és segítőkészen megérdeklődte:
– Nem akarod átfesteni?
Jancsika valósággal összeomlott. Zavartan dadogott valamit, aztán eliszkolt. Sokáig nem is láttuk. Ha kiöltözött, inkább más útvonalat választott magának.
Úgy vagyok ezzel a cipővásárlás üggyel, mint a láncdohányos a leszokással: minden hónapban megpróbálom abbahagyni.
De ezt azért még ki lehet bírni. Viszont az egyik ismerősöm sokkal rosszabbul járt. Abban a gyerekkori banánínséges időszakban megfogadta, hogy ő bizony, ha majd egyszer megengedheti magának, akkor minden nap megeszik egy banánt. Jó sorsa Kanadába vetette, ahol nem volt kunszt beszerezni a napi adagot. Becsülettel betartotta fogadalmát.
Meg is látszik rajta!