Van másik
Nézem a tévét, hát csak természetes, hogy ömlik a reklám műsor közben. Most épp egy családanyát mutatnak, aki fiacskájának vásárolgat az iskolakezdéshez. A mama tekintete ábrándosan megpihen a gyerkőcön, és már látjuk is a jövőt, ahogy a nebuló sorra veszti el vagy teszi tönkre a frissen vásárolt holmikat. Így aztán az előrelátó mama mindenből kettőt vásárol. A gyengébbek kedvéért még ki is írják, hogy lám, milyen okos ez az anyuka, ügyes szójátékot kanyarítva a Walmart nagyáruház nevéből. Van másik holmi tehát, de a kis jelenet azt sugallja, hogy lesz több is, ha az előzőket sikerül elhagyni.
Akkor, hogy is van ez? Egy megrongált tanszer, egy elvesztett iskolatáska már szóra sem érdemes?! Nem hát! A jó szülő manapság nem fegyelmez, nem dorgál, nem tart hegyi beszédet, hanem, mintegy biztatásképp, már előre beszerzi a pótlást. Azt sulykolja belénk a reklám, hogy hát igen, így kell ezt! Esztelen pazarlásra bíztatnak, miközben az eszüket dicsérik. És a felelősségtudat is kimaradhat a gyerekek szótárából. Végtére is, fogyasztói társadalomban élünk!
Eszembe jut az első iskolatáskám. Az ötvenes évek közepén voltunk, a műbőr akkoriban még nem hódította meg a világot, így hát iskolakezdésre egy valódi bőr táskát kaptam, melynek illatával képtelen voltam betelni. A friss bőrszag még ma is gongütésre elő tudja hívni ezt a gyermekkori emléket. A táska csodálatos őzbarna színben pompázott, és két bőrszíjon lévő, ezüstösen csillogó csattal lehetett lezárni.
Apám is elismerően hümmögött, míg forgatta kezében a táskát.
- El tudod képzelni, hány ember munkája van ebben az egyetlen darabban?! Kikészíteni a bőrt, kiszabni, megvarrni, összeállítani… Nézd csak a fogantyúját! Itt három réteg bőrt kellett összevarrni. Látod, milyen egyenletes a varrásvonal?
De nemcsak a táska bűvölt el. A ceruzáknak is megvolt a varázsa. Finom illatot árasztottak azok a vékony rudacskák is. Volt valami titokzatosság az írószerszámokban. Főleg ahogy feküdtek abban a rolós tolltartóban. Na meg a színes korongok, a kartonlapok az ABC betűivel, a kékbe kötött tankönyvek, és füzetek, a fehér alapon piros keretes címkékkel, amikre még édesanyám írta fel a nevemet. Számomra több volt ez a táska, mint egy iskolai eszköz. Jelkép volt inkább. Annak a bizonyítéka, hogy már rám lehet bízni ekkora értéket. És annak is, hogy már iskolás vagyok, hogy hamarosan az írástudók közé tartozom majd. Nem is kellett biztatni, hogy vigyázzak rá, hiszen nem tudtam volna nagyobb csapást elképzelni, mint a táska elvesztését. Dehogy akartam, hogy haszontalan, buta dedósnak tartsanak, aki még a saját holmijára sem tud ügyelni.
Bele sem mertem gondolni, hogy mivel járt volna egy ilyen tragédia. Hogyan állok a szüleim elé egy ilyen hírrel?! Mivel járok majd iskolába, mert az tuti, hogy nem rohannak a boltba másikat venni. Anyám bevásárlószatyrával?! Na hiszen, ekkora szégyent!
Rossz kölykök voltunk, igazi csibészek, de meglepő módon senkinek nem tűnt el a táskája a tanév során. Mindenki átment a megbízhatóság vizsgáján. Bár nem ragyogott már az a táska olyan szépen a tanév végére, de azért még jó néhány évig kitartott.
Manapság, az esti séták alkalmával, az iskolák, parkok, játszóterek környékén szép számmal láthatok elhagyott holmikat. Ruhaneműk, játékok, sportszerek árulkodnak gazdáik nemtörődömségéről.
- Nahát, ez elképesztő! – háborogtam magamban, amikor először szembesültem a pazarlással. – Hát ezek a kölykök nem tudnak vigyázni semmire? És hol vannak ilyenkor a szülők?!
De most már legalább tudom a választ:
- Hogy hol?! Hát biztosan a Walmartban!
Mert vásárolni azért jóval egyszerűbb, mint gyereket nevelni.