Önámító (1.)
Naplót készülök írni. Hogy miért?! Az ok igen egyszerű. Valahogy ki kéne deríteni, hogy hogyan tűnnek el a napjaim, mire pazarolom a gyorsan múló időt. Na meg talán a hétköznapi történések sem tanulság nélkül valók. Még az is elképzelhető, hogy valakit esetleg érdekel majd ez az egész. Lehet, hogy tán nem a pusztába kiabálok. De hogy miféle illúziókat táplálok ezzel kapcsolatban, arról a főcím árulkodik.
Voltak már próbálkozásaim, ennek eredménye a „Disszidol”, majd annak folytatása, és számtalan egyéb írás. A regények és a novellák után most a napló műfaja ad lehetőséget az igazi magamutogatásra.
Még nem tudom milyen rendszerességgel verem majd a billentyűket, de afféle „Márais” megoldás megfelelne. Ha eszembe jut valami, akkor leülök a géphez, ha nincs említésre méltó dolog körülöttem, akkor akár napokig, vagy hetekig is hallgatok. Persze istenkísértés itt Márai Sándort emlegetni. A kettőnk közötti különbséget a fóti üstfoltozó cigánnyal lehetne illusztrálni. Ez a koma egyszer megállt a templom előtt, ahol a szédítő magasban, a kupola réz borítását végezték. Felnézett, és elégedetten sóhajtotta:
- Istenkám, istenkám, hát ezek vagyunk mi, mestorok!
Nem tudom, hogyan fog kinézni ez az egész, de nem afféle, kamaszlányok kapcsos könyvébe való, érzelgős ömlengésekre készülök. Remélem, sikerül elkerülnöm a naplóírókra leselkedő buktatókat.
Simplicitas sigillum veri - mondja a felvágós albán. Ezt állítólag azt jelenti: Az egyszerűség az igazság pecsétje. Az azér mingyá’ más, ha az ember a latinos müvelcségét fitogtassa.
Hát akkor csak őszintén, néha póriasan!
Vancouver 2007. augusztus 29. Szerda
Elég hülye dátum egy induláshoz, nem igaz?! Se évkezdet, se hó eleje, semmi. Az meg csak nem elég indok, hogy Michael Jackson ma 49 éves. Kit érdekel ő már?! Ő felélte a halhatatlanságát. Ő már csak akkor lesz megint híres, ha feldobja a talpát. Egyszerű út ez, ezt járta végig Elvis Presley, Marilyn Monroe, James Dean, meg még jó néhányan. Mert az elmúlás a csillagokba tud repíteni, szó szerint.
Ami Jacksont illeti, még a nyolcvanas évek elején egy házibuliban, az egyik csaj megjegyezte:
- Egy állati jó énekest hallottam lemezen.
– Kicsodát? – érdeklődtem.
– Hát a Michel Jacksont.
Így, franciásan Miselnek mondta, én meg kezdtem irigykedni, hogy milyen jól tájékozott ez a leányzó. Azt hiszem, akkor hallottam először Jacksonról.
Hát akkor most a személyes dolgokról.
1989 óta élünk külföldön. Nem is ragoznám itt a svédországi majd a kanadai éveket, hiszen annyit írtam erről, mint Solohov a doni kozákokról. Történetünket azzal zártam, hogy munkahelyünkön ádáz csatát vívtunk a szakszervezet elfogadtatásáért. Gondolhatják, hogy nem a SZOT beutaló miatt.
Az elmúlt évek annyi változást hoztak, hogy otthagytuk az álomházat és belevágtunk egy csinos kis sorház vásárlásába. Mit vásárlásába?! A havi részletek törlesztésébe. A munkahelyünk megmaradt, így immár mi is bejárók lettünk. Igaz, nem valami nagy áldozat a munkába járás, hiszen csak néhány utcányira vagyunk az épülettől. Épp csak annyira, hogy ne halljuk, ha megszólal a tűzriadó a házban.
Végül is, már szervezett dolgozók vagyunk. Nem mondhatnám, hogy a lakóbizottság tapsikol örömében, hiszen már nem a pillanatnyi hangulatuk dönti el a feladatainkat, hanem a gondosan megfogalmazott szerződés. Mit tehet ilyenkor a vesztes fél? Belenyugszik, vagy áskálódni kezd. Lehet találgatni, hogy nekünk melyik jutott.
A magánéletünk pedig?
Megszoktam, elfogadtam, hogy átmeneti kapcsolatok, és csalódások sorozata jellemzi hétköznapjainkat. De a kapcsolatok helyett ott az olvasás. És ha jó a könyv, akkor a tévé sem tud elcsábítani. Meg aztán, a melóban az ebédidőt és a kávészüneteket is olvasással tölthetem. Nem kell a kollégák fecsegését hallgatnom, mert nincsenek kollégák. Rendszerint egyedül vagyok, mert a nejem a másik épületben melózik, ráadásul őt annyira leköti az irodai adminisztráció, hogy alig találkozunk. Ez a házmesteri állás nem valami fényes, bár itt ezt igen elegánsan, caretaker-nek hívják. Inkább afféle gondnoki munka ez. Minden a mi felelősségünk, azért, hogy az a 220 család jól érezze magát. Tizenkét évig mi is az épületben laktunk, ismerjük, mint a kézfejünket (ahogy az angol mondja) de amíg itt laktunk, nem jelentett igazi kikapcsolódást a szabadidő sem.
Amúgy túltettem már magam azon, hogy titulusokon aggódjak. Még jó pár éve, egyszer megemlítettem egy ismerősömnek, hogy miféle munkát végzek, mire megnyugtatott, hogy ő ismert egy szivart, aki a berlini Pergamon múzeumban volt vécés bácsi. Mivel a forgalom nem volt nagy, így nyugodtan tudott dolgozni a filozófiai értekezésein.
- Mindegy, hogy mit csinálunk, – volt a válasz lényege – az a fontos, hogy legyen olyan dolog az életünkben, amit hasznosnak érzünk.
Akkor helyben vagyunk, mert nekem ott a könyv, az írás, és a színház.
Kanadában is meg lehet oldani a hazai könyvellátást, de végül is, már nem megy ritkaságszámba az sem, ha angol könyv kerül a kezembe. Persze azért a magyar szó jelenti az igazi kikapcsolódást. Ott el lehet lazulni, és falni a sorokat. Tegnap fejeztem be egy Truman Capote könyvet, a „Mozart és a kaméleonok”-at. Igaz, már olvastam ezt pár évtizeddel korábban, de tán nem csoda, ha az ember ennyi idő után a felére nem emlékszik, a másik felét meg másként látja. Szenzációs a pasas. Furcsa, hogy nem lehet tetten érni a nagyságát. Egyszerűen csak olvasmányos, élvezetes, érdekes és lebilincselő. Maga a mester nem volt egy rokonszenves alak, de a céltudatosságáért fejet lehet hajtani előtte. Állítólag nyolc éves kora óta napi rendszerességgel, órákon keresztül írt, pusztán azért, hogy gyakorolja magát az írást. Gyakorolt, mint mondjuk egy zenész, aki napi négy–öt órát zongorázik azért, hogy tökéletesítse a technikáját. Mi tagadás, bevált a módszere.
T.C. leírja egyik találkozását Marilyn Monroe-val. Tán ez az egyetlen írás, ahol a sztárnak emberi arca van, más interjúkban inkább egy lila gőzbe burkolózó istennőnek ábrázolják. Nagyon eredeti anyag!
T. C. amúgy betegesen vonzódott a bűnözőkhöz, sorra látogatta a börtönöket és a leghíresebb könyve is egy gyilkosságról írt riportregény. A „Hidegvérrel” c. bestsellerről van szó. Az ügy érdekessége, hogy a 67-es filmváltozat színésze, Robert Blake, aki az egyik gyilkost játszotta, ma rács mögött van, mert a nejétől nem válással akart szabadulni, hanem gyilkossággal.
Augusztus 30.
Tegnap este láttunk a tévében egy rövidfilmet Svédországról. Kicsit furcsa volt, valósággal honvágyat éreztem a képek láttán. Hiába, majdnem két évet éltünk ott. Igaz, hogy bizonytalanságban, de elég ok a nosztalgiára tán az is, hogy majdnem húsz évvel fiatalabbak voltunk.
Később, amerikai film a tévében „Godsend” címmel. Elővették a klónozás témát, aztán nem tudtak mit kezdeni vele. Ezért némi horror-szerű baromságot kevertek a meséhez. Naná, hogy az új életre szánt gyerek elődje gyújtogató és anyagyilkos, hadd örököljön valamit az utód is ezekből a hajlamokból. Ez a szál lehet, hogy központi utasításra került a mesébe, hogy elvegyék a kedvünket a biológiai kontárkodástól. Bárgyú kis mese kerekedett az egészből, oltári nagy baklövésekkel. Mert ugyan fejbe vágják a főhőst egy karvastagságú gyertyatartóval és rágyújtják a templomot, de ez még nem akadályozza meg abban, hogy időben ott legyen, amikor az asszonynak szüksége van rá. A feleségét játszó Rebecca Romijnról nem derül ki, hogy mennyire tehetséges, igaz, jókat tud félni egy - egy jelenetben, de ez minden. A végén meg előveszik a kötelező sémát, miszerint, már minden rendben van, de akkor hirtelen megint lecsap a gonosz. Jaj, hogy mennyit röhögtünk már ezen! Mint pl. a „Tengerészgyalogos” c. filmben, ahol a gyilkost lelövik, elütik, ráomlik az égő ház, és amikor a főhős éppen fellélegezni készül a nejével, akkor megint megjelenik a semmiből, egy kis fojtogatásra. Nem, a világért sem a mentőkocsi felé biceg, segítséget remélve, hanem szénné égett karjait a főhős nyaka köré fonja. Úgy látszik, ez valami kötelező elem, mint a műkoriban a leszúrt Rittberger. De hogy mennyire megfertőzték a nézőt ezekkel az extra csattanókkal, az abból derül ki leginkább, hogy már hiányérzetünk van, ha egy tisztességesebb rendező kihagyja az efféle végső poént.
Ma leadta a nejem a hivatalban az útlevélkérelmünket. Balszerencsénkre, pont idén járt le a régi, és most minden Amerikába utazónak át kell váltani az útlevélre, holott eddig elég volt a jogosítvány, vagy az állampolgársági kártya is. De egyre szigorúbb a határátkelés módja a két ország között. Míg Európában már vígan száguldoznak a polgárok az országhatárokon keresztül, addig itt több órás sorállásra kell számítani.
Néhány héttel korábban már megpróbáltam leadni az útlevélkérő lapokat a város egyik irodájában, de ott azzal riasztottak el, hogy kb. négy óra múlva kerülnék sorra és akkor is legalább másfél órás tortúrára számíthatok, amíg a tisztviselő tételesen átvizsgálja a kérdőív minden sorát.
A nejem most talált egy hivatalt a szomszéd utcában, amely szintén foglalkozik ilyesmivel. Nem sokan tudhattak erről, mert néptelen volt az egész iroda. Az asszony egyébként erről híres, hogy mindig jobbak az értesülései az átlagnál. Persze a tisztviselők elszörnyedve látták, hogy érkezett valaki, három kérvénnyel, szóval lesz mit dolgozni.
- Ne tessék itt hagyni, itt nagyon hosszú az átfutási idő. A másik kerületben van egy iroda, ott pár hét alatt kész az új okmány. - próbálták jobb belátásra bírni.
- Nem sürgős – vonta meg a vállát a nejem.
- És mikor szeretnének utazni? - érdeklődtek furfangosan.
- Esetleg a karácsonyi szünetben – mondta nejem.
- Hű, addigra biztos nem lesz kész! – sajnálkoztak.
- Nem?! – vonta meg a vállát újra az asszony, - Nem baj. Akkor megyünk később. Esetleg jövő nyáron.
Végül megadták magukat, de ez a példátlan eset annyira megterhelte a három irodistát, hogy a később érkezőket már magyarázat nélkül küldték a másik kerületbe.
Amíg az okmányok átvizsgálásra kerültek, volt idő némi beszélgetésre is. Ők sem igen értették ezt a mérhetetlen szigort, mellyel az USA Kanadát kezeli. Persze nemcsak velünk ilyenek. És hát nemigen csípik őket sehol a világban. Az egyik tisztviselő elkotyogta, hogy lassan bevett szokássá válik, hogy az amerikai turisták kanadai jelvényt tűznek a ruhájukra. Ha már angolul beszélnek, legalább hadd higgyék kanadainak őket. Ezzel a kis trükkel megspórolhatnak egy jó adag gyűlöletet és utálatot.
Augusztus 31.
Én egy mazochista hülye vagyok. Megint egy olyan bárgyú rémségért maradtam fenn éjfélig, hogy aztán nem győztem magam átkozni. Ügyvéd - maffia párharc, a végén egy kis tettlegesség, persze a főhőst ütik, vágják, igaz, hogy amúgy okleveles bunyós, de most az öregedő ellenfele is olyanokat tud bevágni neki, hogy majd kiissza a szökőkutat. De aztán feltámad, ahogy kell, és akkor nincs irgalom. Én meg nem tudom, hogy miért bámulom ezeket a baromságokat, amikor öt perc után már tudom, hogy az egész nem ér semmit. De ez valamiféle gyerekkori beidegződés lehet. Megtanítottak rá, hogy ne hagyjak a tányéron semmit, mert az étel érték, nem pazaroljuk. A mozikban sem álltam fel, ha már kifizettem a jegy árát valami szörnyűségre. A tévé előtt is fogva tart valami, tán az, hogy lássam, mekkora szar kerekedik ebből az egészből.
Ha novellát írnék abból, ami ma történt, azt a címet adnám neki: „Az érintés varázsa”
A házban, ahol dolgozom, lakik egy idős vietnami házaspár. Az asszonyka apró, kedvesen mosolygó nénike, és olyan ijedős szegénykém, hogy egy-egy váratlan ajtónyitás alkalmával majd szörnyet hal, ha egymásba botlunk. Nem mosolygom meg ezeket a görcsös összerándulásait, mert nem tudhatom, milyen események idézték elő benne ezt a pánikszerű ijedelmet.
A férj, egy kedves, ősz hajú úriember, ápolt és tiszta, és valamiért végtelenül rokonszenvezik velem. Ha alkalma nyílik rá, érezteti is. Gyümölcsökkel kínál, gyakran ad apró ajándékokat. Igaz, mi is segítünk nekik, rájuk is fér a gondoskodás, mert nagyon-nagyon nem értik az angolt. Igaz, már harminc éve élnek Kanadában, de még most is gondot okoz az a sok, lakókra vonatkozó hirdetmény megértése. A beszéddel sem állnak jobban, ha szóba elegyedünk, inkább találgatok, mintsem érteném, hogy mit is akarnak mondani.
Megszokott dologgá vált, hogy a ház hirdetőtábláin megjelenő cirkalmas közleményeket pár egyszerű mondatra fordítva értetjük meg velük. Ez még gyakrabban működött, amíg mi is az épületben laktunk. Amióta kiköltöztünk, ritkábban látjuk egymást, kicsit úgy is tűnt, neheztelnek ránk, hogy elvesztették a támaszukat. Épp csak futólag üdvözöljük egymást, de ma, amikor az öreget megláttam a lépcsőfordulóban, nemcsak ráköszöntem, de megérintettem a karját is, afféle baráti vállveregetésnek szánva. Az öreg meglepetten fordult hátra, elmotyogta a kötelező „Hávájú”-t, és bizonyára továbbment volna, de az az érintés megváltoztatta a szándékát. Elmosolyodott, majd bizalmaskodó mozdulattal félrehívott. Aztán átnyújtott egy lottószelvényt, a ma esti húzásra, amin 15 milkó a főnyeremény.
Micsoda csattanó lenne egy novellában arról értekezni, hogy kihúzták a kapott számokat, meg hogy hogyan háláltam meg az öreg jóságát. Tényleg, hogyan is?! Eszembe jut egy pesti kabaréjelenet, ahol Endrődi Kálmánt arról faggatták, hogy mi lenne, ha megnyerné a lottó főnyereményt.
- Akkor vennék a család minden tagjának egy pulóvert! – jelentette ki ábrándozva.
A kabaré szabályai szerint, ki is húzták a számait, csak éppen elfelejtették bedobni a szelvényt. Az öreg vállat vont:
- Nem kapnak pulóvert!
Kurt Vonnegut „Macskabölcső” c. könyvét olvastam ki ma. Nem ez az első találkozásom a mesterrel. Pár hete a „Mesterlövész” c. könyve volt a kezemben. Különös és merész stílusa van, gyakran érzem úgy, hogy ez az író nem „normális”, a szó hagyományos értelmében. A könyvében szereplő figurák egy olyan agy szüleményei, amely más szabályok szerint működik. Olyan egy-egy műve, mint egy különleges zenedarab, amely idegen hangzásával tartja fogva a hallgatóságát.
Szeptember 1.
Tegnap volt a lottóhúzás, persze nem nyertem egy kanyit sem. Nem kell tehát pulóvert vennem az öreg vietnáminak. De ha ő nem ajándékoz meg egy-egy szelvénnyel, azért magam is szoktam venni. Nem mintha bíznék benne, hogy telitalálatom lesz, azon a két dolláron inkább reményt vásárolok. Persze azért mindig eljátszom a gondolattal, hogy mi lenne, ha beütne a főnyeremény. Mostanában például azon merengek, hogy a 6/49 – es lottó három és félmilliós főnyereményt ígér. Alig egy éve emelték a szelvény árát egy dolcsiról kettőre, és persze nem az inflációra hivatkoztak, hanem arra, hogy megduplázzák a főnyeremény összegét kettőről négymillióra. Elmúlt néhány hónap és már lefaragtak félmilliót a fődíjból. Ha telitalálatom lenne, szépen odaállnék a kamerák elé a családdal, a fotósok villogtatnák a vakuikat, mosolyogva átvenném a hatalmas kartonlapot, mely a csekket formázza a hatalmas összegről. Aztán bemutatnám a sajtónak a család tagjait, és amikor megkérdeznék, hogy az a nagyorrú, szemüveges, aktatáskás úr is a rokonsághoz tartozik-e, akkor a fejemet ráznám és kijelenteném: - Nem, ő az ügyvédem, aki bepereli a lottó irodát a lenyelt félmillióért. Elseje van, gyakorlatilag vége a nyárnak, és ha jól belegondolok, ez volt az első olyan év, amikor nem voltam strandon. Persze nemcsak azért, mert ilyen testet már nem illik közszemlére tenni, hanem inkább a gyatra nyár miatt. De nem illik panaszkodni, mert akik Pestről jöttek vissza, azok sokat sejtetően mondogatták, hogy becsüljük csak meg a mi kis vancouveri időjárásunkat, mert igaz ugyan, hogy nem barnulhatunk sokat, de legalább nincs gatyarohasztó hőség. PNE, vagyis Pacific National Exhibition. Lassan bezárja kapuit ez a vásár, gondoltuk kinézünk, hátha lesz valami érdekes. Ez afféle Vidám Park, mezőgazdasági kiállítás és a váci búcsú keveréke. De aki már látott egy ilyet az előző évben, az mindent látott. Az utak ugyanolyan elhanyagoltak, a környék erősen lepusztult, hát tényleg ideje lenne már némi változtatásnak. A szórakoztató rész nem múlja felül egy falubéli mulatság színvonalát. Szörnyű plüssállatokat lehet nyerni mindenféle gyermekded dobálós játékokon. A szórakoztatás meg kimerül abban, hogy különféle irányban rázogatják a masinák a látogatót. Van körhinta, hullámvasút, és más rafinált forgó és pörgő alkalmatosság. De mintha valamennyien arra esküdtek volna, hogy hányingert is kínáljanak a jegy mellé.
Egy nagy sportcsarnokban maszekok kínálgatják a sok eladásra szánt holmit, de a körülmények nem jobbak, mint egy bolhapiacon.
A mezőgazdaság címszó ürügyén különféle háziállatokat láthatunk. Akad még egy-két színpad, ahol mindig folyik valamiféle tömegszórakoztatás, és persze az elmaradhatatlan büfék, éttermek, hosszú sorban. Mindez azonban meglehetősen szegényes.
Sóhajtva emlegetem az amerikai Disney parkok ötletes programjait, gazdag kínálatát és szemmel látható igényességet, melyből kiderül, hogy a szervezők nemcsak a pénz elvételét tartják fontosnak. Igazuk is van. Nem csoda, hogy a látogatók zöme visszavágyik oda.
Este a „Queen” c. filmet adták a tévében, talán azért, mert most tíz éve ment a falnak Diana, meg az a két másik. A film a királynő nagy dilemmáját tárgyalta, hogy hogyan reagáljon az udvar Diana halálára. Hát mondhatom, bazi nagy probléma! Azért ezt a fejfájást bármelyik háromgyerekes magyar dolgozó nő átvállalná. A filmben – ami ugye ez esetben a valóságos eseményeken alapult – a királynő napokig úgy tett, mintha nem vette volna észre, hogy meghalt a volt menye. Szegény Tony Blair puhítgatta az öregasszonyt, hogy álljon végre ki a nyilvánosság elé, mert már az egész ország hörögve tudakolta, hogy hol a királynő. Bözsi meg nem akart engedni, mert a protokoll, az etikett, a hagyomány és egyéb ilyen elvont dolgok azt diktálták, hogy az elhunyt már nem tartozott a királyi családhoz, tehát egy túrót jár neki a félárbócos zászló, meg az megemlékezés. Így aztán a miniszter hagyta a francba az 58 millió alattvaló gondjait, és azzal töltötte a hivatali idejét, hogy a királynőt próbálta jobb belátásra bírni. Az meg csak nem akarta megérteni, hogy a saját unokái, vagyis a leendő király anyjáról kéne tudomást venni. Nem volt sok értelme az évszázados szokásokra hivatkozni, mert a protokoll előírásait nem Mózes hozta le kőtáblákra vésve, a Sínai Hegyről, szóval azt is csak emberek írták. Végül megtörtént a nagy megalkuvás, a királyi család túlélte ezt a megpróbáltatást is.
Erzsébet királynő is látta a filmet és úgy meg volt elégedve a történet feldolgozásával és Helen Mirren alakításával, hogy meg is hívta a színésznőt a palotába. Mert, hogy olyan emberi arcot adott a karakternek.
Szerintem is. Leginkább egy ármánykodó anyósra hasonlított Anglia királynője.
Szeptember 2.
Aki nem tudná, Britney Spearsnek narancsbőrű a segge. Nem hazudok, ez van az egyik újság címlapján. A lap belső oldalain aztán tovább cikizi a sztárokat, Paris Hiltont, Lindsay Lohant, meg a többieket, mindazokat, akikből élnek. Istenem, mi lenne a bulvársajtóval, ha minden híres ember megjavulna?! Mindenki illedelmesen viselkedne, messze elkerülnék a szexet, a piát, a cigit meg a drogot, szorgalmasan sportolnának, és este tízkor már ágyban lennének, persze fogmosás után. Éhen is halna a média, az biztos. De akkor nem lehetne ötoldalas cikket kanyarintani Britney magánéletéről, szellőztetni a hálószoba titkokat, faggatni a személyzetet a zaftos részletek reményében, és sajnálatot kelteni a két gyereke iránt, akik úgy el vannak hanyagolva, hogy az egyik gyerkőc fogazata veszélyben van a felelőtlen cumiztatás miatt.
A másik újság szomorkásan summázza, hogy a hajdani gyereksztárok általában kisiklott életűek lesznek felnőtt korukban. Mert, hogy a népszerűség és a sok fellépés megfosztja őket a gyerekkortól. A lista igen hosszú, kezdve Michael Jacksonnal. Ezek a szerencsétlen művészek az elvesztegetett gyermekkor ábrándját kergetik luxusvilláikban, milliós bankbetétekkel a zsebükben.
Ez mind nagyon szomorú, de mi van azokkal, akiknek szintén nem volt gyerekkoruk, de felnőttként is keményen kell dolgozniuk?! Nem is a luxusért, csupán a megélhetésért. Rájuk nemigen tér ki a média.
Meg aztán itt van a paparazzók hada. Állítólag ők kergették halálba Dianát is. Ezekkel a fazonokkal a sztárok nem tudna mit kezdeni. Néha elfogy a türelmük és akkor még be is vágnak némelyiknek. Ami külön jó, mert abból újabb cirkusz kerekedik. Eddig mindössze egy sztárnak volt annyi esze, hogy túltegye magát a fotósok rohamán. Drew Barrymore fényképezőgéppel közlekedett és vidáman csattogtatta vakuját az őt fényképező fotósokra. Mondani sem kell, hogy nem sok elfogadható képet tudtak leadni az újságoknak akkoriban róla.
De az okos művész tudja, hogy erre a felhajtásra szükség van. Aki nem szerepel az újságokban, azt könnyen elfelejtik, és nem csörren meg a telefon, hogy szerepet ajánljanak. Hiába, azért a néhány milliós gázsiért muszáj tűrni.
Diana is űzött vadként menekült a fényképészek elől azon a végzetes estén. Egy riportműsorból kiderült, hogy a fotósok majd megörültek már, hogy egy olyan képet készíthessenek róla, amin együtt van a szeretőjével Mert felbukkantak ugyan kettesben, de mindig egymást követve, sosem együtt. Milyen egyszerű lett volna, ha kiállnak a szálloda elé, kéz a kézben, azzal, hogy:
- Tessék uraim, lehet fotózni!
Egy ilyen kép többet ért volna a magazinoknak, mint az, amit egy motor hátsó ülésén, száguldás közben próbálnak készíteni, míg a vakú fénye visszaverődik az autó ablakán. De Dodi, a nagy konspirátor kisütötte, hogy hogyan kell lerázni a fotósokat. Azért hogy ez a Diana hova tette a szemét?! Egy ilyen palival kikezdeni, akit érett férfikorában is Dodinak hívnak?! Ez az ürge - köztünk legyen mondva – egy balfasz volt. A papa pénzén élősködve próbált ügyeskedni, de úgy tűnt, hogy még a saját személyzete sem becsülte sokra. Állása sosem volt, nem értett semmihez, sosem dolgozott, volt ugyan egyszer valamiféle filmproduceri munkája, ami abból állhatott, hogy megkérdezte a stábot, mennyi pénzt kunyeráljon a faterjától a forgatáshoz. Ez a „Mi megyünk majd ezzel a kocsival, az alagúton keresztül, csak egy testőrt viszünk, és ez a töményszesz leheletű csávó vezet” –vezérgondolat is tőle származott.
Állítólag Diana ezzel az egyiptomival vigasztalódott, mert szakított vele egy iráni ürge. Azért ez nagyon szomorú. Hát ilyen szegényes a felhozatal a brit felső tízezer köreiben?!
Ami pedig a sztárok életének követését illeti az átlagemberek részéről, az nem más, mint a csórók elégtétele a rosszabb anyagi helyzetükért. Mert milyen jó is kárörvendve mondani:
- Na, ezzel a szerencsétlen milliomossal sem cserélnék!
Szeptember 3.
Ha már a médiánál tartottunk, hát megvallom, bizonyos dolgokat képtelen vagyok megemészteni. Például azt, hogy miért ragaszkodnak olyasvalakikhez, akik érdemtelenné váltak a nagy bizalomra.
Ott van ez a Kate Moss. Látták már smink nélkül?! Ha ez a nő szép, akkor én is az vagyok. Apró, mélyen ülő szemek, kiálló pofacsont, valamiféle messzire kisugárzó primitívség árad ebből az arcból. Ilyesféle csemetéket szoktak összehozni felelőtlen alkoholista szülők. Na most ez a nő, aki milliókat keres, iszik, cigizik, drogozik, verekszik, és minden elképezhető módon árt annak a terméknek, amit reklámozni kéne. Ennek ellenére még nem zavarták el a modellek világából, hanem újabb esélyeket adnak neki, melyeket rendszerint ismét eljátszik. Közben meg ezerszámra vannak csinos, jóarcú, fotogén, szerény, értelmes lányok, aki jóval kevesebbért jóval többet teljesítenének.
Aztán ott a másik jómadár az a bizonyos Pete Doherty. Ez a nyikhaj zenészgyerek úgy néz ki, mint aki leesett kiskorában a hintalóról. És ahogy a fotókon tátott szájjal bambul – hát talán többször is. Tömpe ujjain sötétre mázolt körmök, a szája sarkában cigi lóg, mi meg művészi teljesítménye helyett, csak arról értesülhetünk, hogy milyen kapcsolatban van az elvonó intézettel. Bevonulni készül, vagy épp kiengedték onnan.
És?! Kit érdekel?! Tényleg nem lehetne mással megtömni az un. hírességek rovatát?!
Ma egyébként Labour Day, a munka napja, amit munkaszünettel ünnepelünk. Némi eső, igazi nyárvégi hangulat. Este Zoliék vendégeskednek nálunk, kellemes csevegés, némi nosztalgiázás. Nagy téma a lottószelvényekkel való visszaélés, bár úgy látom, ők nem a jó szerencsére várnak. Keményen dolgoznak a saját házon, amit nemrég vettek. Vettek?! Inkább a törlesztés lenne ide a helyes szó. Mindnyájan ebben vagyunk, és bár mostanában az emelkedő ingatlanárak a mi malmunkra hajtják a vizet, azért tudjuk, hogy nem vagyunk nyertesei ennek a játszmának. Lassan ott tartunk, mint odahaza, mert itt is képtelenség már egy fiatalnak önerőből saját otthont teremteni.
Szeptember 4.
Újra a meló, három nap szünet után. Tán ilyenkor a legrosszabb, némi szabadságot követően, visszamenni a kalitkába. A gyerek ma kezdte a 11. osztályt a suliban. Persze nekik csak pár perces bemelegítés volt, biztos nem akarták sokkolni szegény nebulókat rögtön egy teljes tanítási nappal.
Kiolvastam Vonneguttól a „Börleszk” –et. A vége felé már nagyon idegesítő volt. A történet olyan, mint egy sérült elme kontroll nélküli tobzódása. Kétségtelenül egyedi, de már alig fogyasztható.
K. V. egy helyütt megemlíti, hogy a bátyja fizika tudós, találmány is fűződik a nevéhez, de elvont és nagyon szórakozott valaki, aki borzasztó rendetlenségben kísérletezget a laboratóriumában.
Úgy tűnik, hogy az író, ezt a kupleráj közepette működő kísérletező kedvet átmentette az irodalomba is.
Szeptember 5.
Az újságok címoldalán különös tragédia sokkol. Egy koreai vendéglőtulajdonos kiirtotta az egész családját majd végzett önmagával is. Öt halottja van az ügynek. A rendőrség nem árul el részleteket, csak annyit tudhatunk, hogy nem lövöldözés volt, és hogy harminc éve nem fogadta ilyen szörnyű látvány a helyszínelőket. A többit a képzeletünkre bízzák. A tettesnek volt már néhány dobása korábban is, ronda, erőszakos fráter volt, már börtönben is ült, de hamarosan szabadlábra került. Hiába figyelmeztette a rendőrség a hivatalos szerveket arra, hogy olyan ez az alak, mint egy időzített bomba, mégis kiengedték. Egy tisztviselő hibás megítélése négy szerencsétlen halálát okozta. Köztük volt egy hat éves gyermek is.
Ha egy mérnök tervez egy hidat, ami később leszakad, és halálos tragédiát okoz, akkor bizonyára nem kerülheti el a felelősségre vonást. Vajon miért van joga egyeseknek, a rendőri jelentés figyelmen kívül hagyásával olyan döntéseket hozni, ami mások életébe kerül?! Az ő hozzá nem értésüknek miért nincs következménye?!
Sajnos nem ez volt az egyetlen eset. Számtalan tragédia sejteti, hogy alapvetően hibás a veszélyes elemekkel szemben tanúsított engedékenység.
Igaz, nem csak ők élvezik a jogrend gyengeségét. Nevetséges ítéletek sugallják, hogy a bűnözést elnéző jóindulattal kezelik a bíróságok. Mint például annak a fiatal ázsiai fickónak az esetében, aki utcai száguldozás közben elütött egy középkorú férfit. Kapott is négy év börtönbüntetést, de már két hét után kegyelemért folyamodott. Öt hónap sem telt el és újra az utcán volt.
Igaza van annak az ismerősömnek, aki azt fejtegette, hogy a bankrablást komolyabban büntetik, mint a gyilkosságot.
A tévében egy könnyű kis mozi, a „Ladies in levander”, amely azzal keltette fel a figyelmemet, hogy az ismertetőben két idős hölgy harcát emlegeti egy férfi kegyeiért. Ez akár a „Macskajáték” is lehetne, de óriási a különbség, mert itt egy fiatalember megjelenése váltja ki a feszültséget. Ügyesen megcsinált mozi, szívfájdító üzenettel, mely szerint a szerelem csak a fiatalság előjoga. Judi Dench és Maggie Smith nagyon tudják, hogy mi az őszinte, sallangmentes játék. A cím enyhe utalás a ruhák közé dugott növényre, amely a molylepkéket hivatott távol tartani. Így aztán tudhatjuk, hogy ezeket a nemes hölgyeket valóban kikezdte az idő.
A story nagyon egyszerű: a harmincas években, egy eldugott kis tengerparti faluban pergeti napjait a két magányos öregasszony, míg egy szép napon, a partra sodródik egy félholt fiatalember. A gyerekember megjelenése egy csapásra felborítja a nővérek megszokott életét. Ez az ismeretlen egy kicsit a férfit, egy kicsit a gyermeket is pótolná egyhangú életükben. A fiúról kiderül, hogy tehetséges zenész és persze nem akar örökké abban az isten háta mögötti faluban maradni. Az eredeti történetben az író nyersebb befejezést szánt a hőseinek, de a vásznon a szentimentalizmus győzött. A búcsú nélkül távozott fiatalembert Londonban, egy hangversenyen látják viszont, ünnepelt hegedűművészként. Igaz, hogy ettől az egész történet hitelét veszti, de a tömegigényt muszáj kielégíteni.
Az emberek kapni akarnak valamit a pénzükért! Vagy andalító történeteket, vagy a megfejtés kulcsát. Ezért is bukhatott akkorát az „Elemi ösztön” c. film második része, mert a kutya se tudta, hogy ki is volt a tettes. Annyit azért elvárhat minden mozilátogató, hogy ne hülyén menjen haza.
Szeptember 6.
Fiam első rendes tanítási napja, erre elindul reggel lakáskulcs és buszbérlet nélkül, talán hogy demonstrálja, semmit sem fejlődött tavaly óta. De nem lehet neki szólni, mert emelt hangon védi a maga igazát. Nagyon nem tudunk beszélgetni, és csak sovány vigasz, hogy mások is így vannak a kamasz gyerekeikkel. És akkor még legyek boldog, hogy nincs ártalmas szenvedélye, mert mindent a testépítésnek rendel alá. De tán kinövi ezt a szülőellenességet, és egyszer majd újra közeledünk egymáshoz. Idős magyar házaspár mesélte, hogy a montreáli olimpiára jegyet vettek az egész családnak, de a két kamaszgyerek egyszerűen nem volt hajlandó gépre ülni és velük tartani. Így hát csak kettesben nézték végig a játékokat. Aztán elmúlt pár év, és a gyermekeik szemrehányások közepette vádolták őket, hogy miért nem voltak erőszakosabbak annak idején és miért nem rángatták el őket a fülüknél fogva, egy ilyen eseményre, ami tán egyszer adódik az ember életében. Szóval van azért még remény a közeledésre, csak az időnek kell múlni kissé. Abban meg nagyon lehet bízni.
Most ugyan nem komál a fiam, de azzal vigasztalódom, hogy Rod Stewart sem volt próféta a saját háza táján. Állítólag, még annak idején, a kamaszgyerekei megkérték, hogy ne énekelgessen otthon. Ha meggondolom, én meg pénzt adtam a lemezeiért!
Tőlünk két utcányira, eltűnt egy fiatalember, a család azóta sem tud róla semmit. Az ügy igen rejtélyes, ez szinte képtelenség, hogy valaki nyom nélkül felszívódjon. A szülők mindent megtettek, hogy előkerüljön a gyermekük, de egyelőre eredménytelenül. A kétségbeesett mama képét nézem az újságban. Kellemes vonású szép arcán leírhatatlan fájdalom. Századunk Pietája ez a portré. De ezúttal az anya gyermeke nélkül gyászol.
Belém villan, hogy nem lehet borzasztóbb dolog egy szülő számára, mint ez a bizonytalanság, hogy semmit sem tud a gyermekéről.
Aztán sóhajtva fogom fel, hogy már hónapok óta nincs hír a lányomról.
Szeptember 7.
Megérkezünk a melóból, fiam már idehaza van, és tévét néz. Természetesen wrestlinget. Megy a handabandázás a képernyőn, az izomagyú óriások gyatra színészi teljesítménnyel hergelik ellenfeleiket, majd a tömeg üvöltése közepette egymásnak esnek. Csattannak a műpofonok, és amíg az egyik üt, a másik – feledve, hogy profi verekedő – szinte meg akar halni a fájdalomtól. Kiszolgáltatottan szenved a rá záporozó ütésektől, mert természetesen képtelen a védekezésre. De nem kell aggódni, mert menetrendszerűen jön a feltámadás. Annyira bárgyú ez az egész, hogy képtelen vagyok megérteni a nézők lelkesedését. Annak idején, Pesten is próbálkoztak a „sportág” meghonosításával, de a hazai közönség kifütyülte a vendégbirkózókat, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy előre megbeszélt forgatókönyv szerint, és szabályok nélkül püfölik egymást. Meg hát ezek a kamu ütések is annyira nyilvánvalóak, mert a kamera jóvoltából azért remekül kivehető, hogy megtorpan a lendülő kéz az ellenfél arcához érve. De úgy látszik, itt elfogadott, hogy cirkuszt látunk, és nem sportot. Nézőcsúcsok dőlnek egy-egy ilyen eseményen és a fiam is oda van érte. Őt a fizikai erő vonzza, és nem csinál titkot belőle, hogy efféle izomkolosszus szeretne lenni. Ha meggondolom, ez is egyfajta lázadás. Nem az atyai modell, vagyis a könyvmoly a példakép, hanem a nyers erőt képviselő, csupa izom gladiátor.
De beletörődve szemlélem fiam elhajlását. Ez a testépítő kultusz legalább tilalmi listára helyezi a káros szenvedélyeket.
Este a „Marie Antoinette” a tévében. Vagy inkább a „Hogyan hamisítsunk történelmet” c. film. Én elhiszem, hogy a rendezőnőnek, vagyis Coppola lányának rokonszenves volt valamiért ez a tinikorban hatalomra került királyné, de azért ritkán látni ennyire makacs szembeszegülést a történelmi tényekkel. Mert a királyné számláján ott volt a pazarlás, a nép iránti tökéletes érzéketlenség, a pompa kedvelése és még számtalan nem elhanyagolható részlet. Ez nem szemléletmód kérdése, hiszen erről dokumentumok árulkodnak. Anyja, Mária Terézia nem győzte korholni lányát a leveleiben, a kicsapongó magatartásáért. Jó, tény, hogy XVI. Lajos nem volt egy nagy ász az ágyban, mert végül is a rokon, vagyis II. József hatására vállalkozott arra a műtétre, mely a fitymaszűkületét korrigálta. Coppoláéknak ez csak egy érdekes történelmi kor lehetett, de mi magyarok nyakig benne vagyunk ebben a világban, Mária Terézia és a többi hazánkat is érintő uralkodó révén.
Ez a film annyira nem volt életrajzi, hogy akár más néven is játszhatott volna a főszereplő. Kár, mert a valódi történelmi személyek elég sok érdekességet kínáltak volna a filmeseknek, többet, mint ez a szándékosan elferdített világ. A film nem kíséri végig a főhősei életét, mondhatni, a legizgalmasabb részekkel marad adós. A börtönnel és a guillotinnal. Na meg olyan epizódokkal, hogy a menekülő XVI. Lajos azért nem tudta időben átlépni a határt, mert a bőséges útravaló ellenére megállíttatta a hintót egy fogadónál, hogy éhségét csillapítsa. A határokat közben lezárták, és fogságba került az egész királyi család.
Ami pedig a guillotint illeti, sokáig abban a tévhitben voltam, hogy ez az elmés gyilkoló szerkezet a feltalálója nevét őrzi. Hát nem! Már a perzsa birodalomban is használtak ilyesmit. Guillotine doktor azzal tette a nevét halhatatlanná, hogy a francia nemzetgyűlésben ő javasolta a nyaktilót, mint humánus kivégzési eszközt. Korábban ugyanis a kötél volt divatban a csóróbbaknak, a nemesek fejét pedig karddal csapták le.
Nem kétséges, hogy a nézők zöme ezután majd Sofia Coppola filmje alapján alkot képet magának Marie Antoinettről. Ami azért nem egy tragédia, mert majdnem mindegy, hogy milyen a mai amerikaiak megítélése arról a korszakról.
De azért nagyon remélem, hogy az ifjú hölgy Hitlerről nem óhajt filmet forgatni.
Szeptember 10. Hétfő
Ritka szép idővel örvendeztetett meg minket ez a kora őszi hétvége. Ilyenkor vétek a lakásban ülni, lesz erre módunk akkor, amikor csorog majd az égi áldás. Csavargunk tehát, és alibi vásárlásokat végzünk. Igen, ez a kanadaiak nagy nemzeti sportja a vásárlás. Hogy mennyi kacatot szed össze az ember az évek során, az külön tanulmányt érdemelne.
Este néhány érdektelen film a tévében, mire felállok a fotelből, már el is felejtem. Tulajdonképpen nem több ez, mint az ősembernek a tábortűz. A szememet pihentetem a képernyőn, és gondolatban máshol járok.
Nem hagy nyugodni ez a Marie Antoinette! Hozzáolvastam pár dolgot arról a korról, aztán, II. Józsefről is. Ő volt az a kisded, akivel anyja, vagyis Mária Terézia beállított a pozsonyi országgyűlésre, hogy az urak segítségét kérje. Mi tagadás, elég sokáig kellett várnia, hogy trónra kerüljön, nem csoda, hogy akkor viszont kiéhezett farkasként esett neki a birodalom átformálásának. Tíz év alatt 6000 rendeletet adott ki, nem mondhatni, hogy mind azonnal eljutott a megvalósításig. Próbáljuk elképzelni a tunyasághoz szokott vármegyei elöljárókat, akikhez szinte naponta érkeztek az újabb regulák. A rendeletek között volt korszakos is, és nevetséges is. Nem csoda, hogy nem talált nagy megértésre az az elképzelés, hogy be kell szüntetni a koporsós temetéseket, helyette elég zsákban elföldelni a halottat, hogy spóroljunk a fával. A női divatot is rendeletekkel akarta szabályozni, ami a női lélek tökéletes meg nem értésére vall. De sokat tett a jobbágyságért és végre nyugtuk lett a vallási kisebbségeknek is. Nagy formátumú terveiből mindössze három maradt érvényben, a többit visszavonta a halálos ágyán. Mindössze 49 éves volt, mikor meghalt.
Egyébként Ráth-Végh István is előszeretettel csemegézett a francia királyi udvar furcsaságain. Az „Emberi butaság” c. könyvében említi azt az esetet, amikor az udvari előkelőségek elragadtatással szemlélték a pelenkába csináló újszülött trónörököst. Másnap a párizsi műhelyek nem győzték gyártani a legfrissebb divatszínt a Caca Dauphint.
Márai Sándor „Kaland” c. színdarabjával kacérkodom. Jó volna megrendezni, de nem vagyok biztos benne, hogy ez kell ide. Kicsit komor, sötét, kavarognak benne a fojtott indulatok és a nagy érzelmek. Márai ebben mester volt, mert például a másik, vadromantikus felhangokkal bíró darabját, is fogyaszthatóan tálalta. Világsiker volt a „A gyertyák csonkig égnek”. Szerintem, a „Kaland” c. drámája sokkal közelebb áll egy átlagemberhez. Érdekes, hogy nemigen veszik elő odahaza. Tán az orvosi miliő a zavaró. Esetleg a röntgengép, amely komoly tényező a darabban. Melyik színház engedhet meg magának egy ilyen masinát? Ha mi előadnánk a darabot, át kéne szabni valamiképp a géppel kapcsolatos jeleneteket.
Szeptember 11. Kedd
Ági jelentkezett egy e-maillel, végre hírt kaptam róla. Érzem, hogy kissé döcögősen találunk vissza egymáshoz, biztos még fáj a seb, hogy nem lehettem ott az esküvőjén. Ha tudná, hogy már nemcsak pénzkérdés számomra a repülőút. Nincs útlevelem, mert lejárt a régi és csak a jó ég tudja, hogy mikor lesz meg az új. Kb. így álltam év elején is, ez az egész útlevél csere rémálommá nőtte ki magát.
A lényeg, hogy újra érkeznek a hírek róla, és a távolság ellenére azért van valamiféle kapcsolatunk.
Szeptember 12.
Tegnap volt a 9/11 évfordulója, szerencsére balhé nélkül telt el a nap. Néhány magabiztos nyilatkozat is napvilágot látott, mely szerint nincs már mitől félni, Bin Laden nem több mint egy fogatlan oroszlán. Jó, jó, de azért egy ilyen oroszlánnak azért még karmai is vannak!
Sorra kapom az e-maileken a vadabbnál vadabb képsorokat. Már ez is szerves részét képezi képi kultúrámnak. Bikák által megtaposott emberek a baszkoknál, grizzly medve félig rágott emberáldozata Alaszkában, balesetek, furcsaságok, és minden, ami csak történik a világban. Három komputer van a családban, mindnyájan órákat ülhetünk a gép előtt, ömlik az információ, mégis állandó lépéshátrányban érezzük magunkat.
Szeptember 13.
Kiolvastam Sidney Sheldon könyvét, a „Memoirs of Midnight” címűt. Véletlenül akadt a kezembe, leginkább az csinált kedvet hozzá, hogy olvastam már tőle mást is és igen élvezetesnek találtam. Az egy kórházas story volt, erről a könyvéről meg kiderült, hogy folytatása annak, ami „Other side of midnight” címmel jelent meg. Merő véletlen, hogy azt is olvastam, így még jobban összeállt az egész.
Nem is tudtam az öregről, hogy idén januárban halt meg. Ahhoz képest, hogy milyen termékeny volt (színdarabok, tévésorozatok, háromszázmillió eladott példány a könyveiből világszerte) kissé úgy tűnik, hogy az utca embere elég közömbösen vette tudomásul a távozását. Hálátlanságunkra az idő és a túlkínálat a magyarázat.
Pedig nagyon tudott írni a mester! Remek karakterek, könnyed cselekményvezetés, izgalmas történetbonyolítás, és egyszerűség. Annak a kiváló iparosnak az egyszerűsége, aki nem akarja elhitetni magáról, hogy a világmindenséget váltja meg, mert ő „csupán” szórakoztatni akar.
Kissé kétkedve fogadtam azonban életrajzának azokat a sorait, melyek a műveit tárgyalják. Évekig futó tévésorozatok, színházi bemutatók, könyvek tucatjai: valóban képes erre a teljesítményre egyetlen ember?! Mert egy ilyen sima krimi megírásához is jókora ismeretanyag összegyűjtése kell. Könyvében előszeretettel osztja meg tudását az olvasóval, de ezt is ügyes csomagolásban kapjuk. Pl. az egyik figura némi autista beütéssel bír, és lexikonként működő agya információ özönnel árasztja el beszélgető partnereit – na meg az olvasókat.
Mivel a szerző idején még nem volt divatban az Internet, így gyanítom, hogy néhányan a keze alá dolgoztak, ha adatokra volt szüksége. Esetleg ötletekkel is támogatták. Mindez nem kisebbíti érdemeit, igaz, erről nem ártana kikérdezni a sameszok véleményét sem.
Szeptember 14.
Pénteken, a meló végeztével, mindig úgy érzem, hogy na, talán most értelmet tudok adni a két szabadnapnak. Aztán hétfőn általában keserűen konstatálom, hogy ezúttal sem bántam valami ügyesen a szabadidővel. Igaz, a hetek gyorsan múlnak, újra nyakamon a következő weekend, ismét lehet bizonyítani. Az idő gyanúsan felgyorsult múlására már elméletet is gyártottam: a tízes számrendszerhez szokott életünk szokatlanul gyorsnak érzékeli az öt munkanapot.
Persze tudom én, hogy más van e mögött! Mert az élet olyan, mint a vécépapír: Minél jobban közeledünk a végéhez, annál gyorsabban fogy.
Két érdekesebb film volt a héten. Az egyik a „Quiet”. Egy elfuserált család, leányát molesztáló apuka, gyilkosságba torkolló igazságosztás. Ügyesen fokozták a feszültséget, Melissa Cuthbert meg bebizonyította, hogy remekül el tud játszani egy félresikerült életű karaktert.
„Hollywoodland”, a film Reeves halálával foglakozik, illetve azzal a rejtéllyel, ami 1959 óta megoldatlan. Az öngyilkosságnak tűnő halálesetre a pontos választ a film alkotói sem tudták, ezért három elképzelhető változatban tálalták az egykori tévés Superman halálát. Milyen különös, hogy akik ezeket a földöntúli képességekkel bíró hősöket játszották, mennyire más élet várt rájuk a valóságban. Erőszakos halál és bénuláshoz vezető lovasbaleset jutott nekik a filmbeli sebezhetetlenség helyett.
Hollywood akkor készíti a legjobb filmjeit, ha a saját háza táján keresi a témát. Minden ilyen kulisszatitkos mozi a beavatottság illúziójával hitegeti a nézőt. Egyszer össze kéne állítani egy listát ezekről a „film a filmben” témákról. Bizonyára meglepődnénk a kapott mennyiségen.
Szeptember 16.
Tegnap este együtt tévézett a család. Ez nem mindennapos dolog, hiszen a gyermek már jobban érzi magát, ha a saját szobájában, maga válogathat a programokból. Most kivételt tett Eddie Murphy kedvéért. A „Norbit” c. film volt terítéken. Kissé erőltetettnek tűnt ez a komédia, melyben - ki tudja már hányadszor – Murphy több figurát is játszik. Nem rossz a pasas, de a mese nem volt elég erős ahhoz, hogy az átlag fölé emelje a filmet. Amellett, egy jó adag bizonytalankodás is érezhető volt benne. Az alkotók ingadoztak, mint a középparaszt. Hol a burleszk, hol az érzelgősség, hol a realitás, hol a nosztalgikus hangvétel felé. Nincs annál rosszabb, mint mikor egy komédia kezdi komolyan venni önmagát. Amerikában azért sem lehetett bombasiker ez a film, mert abban az országban a kövérséggel viccelni olyan, mint akasztott ember házában kötelet emlegetni. Nem hiszem, hogy az a közel 70 % aki túlsúlyos az USA polgárai közül, visongott volna az eldeformálódott külső diktálta poénokon. A kövérek aránya elképesztő, nem győztünk álmélkodni ezen a floridai kirándulásunk alatt. Kanadában ugyan volt időnk hozzászokni a nagy seggek látványához, de amit Amerika produkál, az minden képzeletet felülmúl.
Délelőtt otthoni ismerőseimmel beszélgettem a Skype segítségével. Svájci program, balatoni összejövetel, vacsora a lovas tanyán - sorolták az utóbbi hetek eseményeit. Nem tartoznak a gazdagok közé, de azért ilyesféle dolgok már beleférnek egy átlag magyar életébe. Heltai Jenőt idéztem nekik, aki egyszer kijelentette: „Szeretnénk úgy élni, ahogy élünk!”
Beszélgetésünk gyakran visszatér annak a négyéves angol kislánynak a tragédiájához, aki négy hónapja tűnt el Portugáliában. Az eset érthetetlen! Jól menő orvos szülők nyaralni mennek, három kisgyermeküket magukra hagyják egy vacsora kedvéért, és a szállásra visszatérve felfedezik, hogy eltűnt a kislányuk. Az esetet világgá kürtölik, minden jóérzésű ember segíteni akar, soha nem tapasztalt összefogás bontakozik ki a gyermek előkerítésére. Hírességek állnak a kamerák elé, hogy az emberrablókat jobb belátásra bírják, milliomosok hatalmas összegekkel támogatják a kislány felkutatását, alapítványok születnek, úgy tűnik, az egész emberiség jelesre vizsgázik humánumból. Pár hét múlva kezd megváltozni a helyzet, és a szülők lesznek az első számú gyanúsítottak. Túladagolt altatóról és a holttest eltüntetéséről szólnak már a híradások.
Mindez emészthetetlen egy átlagember és egy szülő számára. Ennek a jól menő orvos házaspárnak nem volt tíz dollárja egy babysitterre?! Hogy adagolhatja túl a saját gyerekét egy orvos?! És mi van, amikor megérkeznek a vacsoráról és felfedezik a holttestet?! Rögtön kidolgoznak egy olyan stratégiát, amellyel félre lehet vezetni a hatóságokat?! És nem őrülnek meg később sem a bűntudattól, a gyásztól, amíg a világ rokonszenvét érzik maguk mögött?!
Az ügy nincs lezárva, de nagyon szomorú lesz, ha ez is azok közé tartozik majd, ahol a tettesek házon belül keresendők. A világ újra becsapottnak érezheti magát. Újabb ok a cinizmusra és az érdektelenségre.
Este a magyar rádióadás, az egyórás program. Valkó Feri vezeti a műsort, néhány bakival ugyan, de elvitathatatlan az érdeme, hiszen neki köszönhető, hogy Vancouverben magyarul is szól a rádió. Olyan sose lesz, hogy mindenki elégedett legyen azzal, amit ez a heti egy órás műsor kínál. A legjobb tehát, ha a saját feje után megy.
Szeptember 17.
Olvasom John Sandford Chosen Prey című könyvét. Érdekes nyomon követni, hogy egy mű, miért nem emelkedik az átlag fölé. Nem rossz, nem rossz, ügyes a meseszövés, és igazán tiszteletet érdemel valaki, hogy a krimi műfajában még újjal próbálkozik. Nincs könnyű dolga, mert általában az olvasótábor is felkészült, túl vannak már egy-két regényen, ismerik az íratlan szabályokat és van összehasonlítási alapjuk.
Szeptember 24. Hétfő
Kinn gyönyörű idő, verőfény, az ősz színeiben pompázó kis erdei sétány csalogatja a mozgásra vágyókat, de mindhiába. A középkorú nő a negyedikről, a savanykásan izzadságszagú edzőteremben gyalogol, az un. futógépen. Működik ugyan a ventilátor, de az csak arra jó, hogy kikezdje a frizuráját. Lazításról szó sem lehet, a gumiszalag megállás nélkül mozog a lába alatt, ha nem figyel, akkorát eshet, mintha egy robogó járműről zuhanna le. Nincs is sok élvezet ebben a mókuskereket idéző mozgásban, de a nő rendületlenül kitart.
Nem sokat kell töprengjek azon, hogy miért az edzőtermet részesíti előnyben a friss levegő helyett. Ismerem annyira, hogy tudjam, a pénze után fut. A közös költségre befizetett összegét dolgozza le, ha már egyszer fizetnie kell minden létesítményért. Egyszer olvastam valahol, hogy egy parasztasszony azért került kórházba, mert végignyalogatta azt a varangyos békát, amelyik beleesett a tejfölös köcsögbe. Hogy ne vesszen kárba az a jó kis tejföl. Hát itt is ilyesminek vagyunk tanúi. Ha ez a nő találna egy pakli cigarettát, egészség ide-vagy oda, biztosan elszívná, az utolsó szálig, hasonló megfontolásból.
Hét közben a gyerek elvesztette a telefonját. Valóságos letargia lett úrrá rajtam. Nem a háromszáz dolláros értéke miatt, bár hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem számít, Inkább a tény miatt, hogy nem fejlődik a fiam semmit. Ugyanilyen elhagyásos gondokkal néztünk szembe évekkel ezelőtt. Másnapra kiderült, hogy a padján felejtette, és a tanár begyűjtötte a készüléket. Mi meg közben lemondtuk a vonalát, elővigyázatosságból, hogy a tolvaj ne tudjon telefonálgatni. Lehet, hogy igaza volt a tanárnak, de úgy tűnik, nem a gyereket büntette, hanem a szülőket.
Hétvégén a Bartalus Ilona – Janota Gábor házaspárnál vendégeskedtünk. Odafelé Rita folyton azt hajtogatta, hogy elege van az efféle kényszerlátogatásokból, melyekre rendszeresen elcipelem. Igazán bravúros teljesítmény volt a házaspár részéről, hogy percek alatt megkedveltették magukat. Két bűbájos ember, akiket a zene szeretete emelt az átlag fölé. Kicsit magam is aggódtam, hogy nem lesz közös témánk, de be nem állt a szánk. Persze terítéken volt az öregedés is, nem csoda, mindketten nyugdíjasok, számukra is újdonság ez a lazább életforma. Derűs beszámolóik után kezdem gyanítani, hogy az intelligencia kézen fogva jár a humorérzékkel. Mindig elámít, ha tehetséges, értékes emberek szerénységből jelesre vizsgáznak. Ők, akik beutazták a világot és nemcsak a magyar zenei élet tartja számon teljesítményüket, nemes egyszerűséggel kezelik a népszerűséget. Az meg különösen jól esik nekünk, hogy odaadó figyelemmel érdeklődnek sorsunk iránt. Tudom, a mondás úgy szól, hogy: „Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet.”, de az az érzésem, hogy inkább a zeneszerető embereket illetné ez a megállapítás.
Tegnap este leültem a tévé elé, valami amerikai film ment és hosszú percekig töprengenem kellett azon, hogy vajon láttam-e már. Nagyon elszégyelltem magam. A film öt éve készült, tehát ha láttam, nem lehetett olyan régen. És nem emlékeztem semmire a történetből, csupán néhány képsor volt ismerős. Hát ezért töltöttem én éveket a képernyő előtt?! Eszembe jutott a hazai gyakorlatom. Pl. a „Forsyte Saga” Én lelkiismeretesen megnéztem mind a 26 vagy 35 részt, rosseb tudja már, hogy mennyi volt. De ha ma valaki felajánlana egy millió dollárt, hogy írjak egy oldalnyit a látottakról, esküszöm, három mondat után megakadnék. A jelek szerint, a semmibe szórom az időmet. Csak pocsékolom a drága órákat, perceket az értelmetlen tévézéssel. Jó, de akkor mit csináljak?! Olvassak? Megdöbbenve vettem észre, hogy nyugodtan újraolvashatom régi kedvenceimet, mert az újdonság erejével fognak hatni. Több száz oldal után pár mondatnyi törmelék marad bennem. Olyasmi, mint amivel Egyszer Woody Allen viccelődött. A gyorsolvasásról volt szó, arról az enyhén szólva megkérdőjelezhető módszerről, hogy az ujjunkat a sorokon vezetve, szélsebesen átlapozzuk a könyvet, és a feltaláló szerint megragad bennünk a mű tartalma. Woody erre azt mondta:- Kiolvastam a „Háború és Béké”-t. Az oroszokról szólt.
Ha tehát ennyire gyatra vagyok anyagismeretből, akkor váltanom kéne. A szabadidőt aktívan kéne tölteni. De pingpongozni se lehet minden este. Meg aztán, a napi meló után azért már jólesik az a fotel. Ugrott a hosszú esti séta is, és ugye az se lehet, hogy barkácsolgassak esténként a műhelyben. Ki a francnak van szüksége 80 kissámlira és 285 madáretetőre –ha ugye az év minden estéjén szerszámot ragadnék.
Szóval komoly gondban vagyok!
Apropó, Woody. Láttuk a „Hollywood Ending” c. filmjét. Persze ő az írója, a főszereplője és a rendezője is a mozinak. Megint a filmes téma van a központban, rendezőt játszik, aki megkapja a lehetőséget a nagy visszatérésre, de a forgatás előtt elveszti a látását. Persze, csak afféle freudi vakság ez, de lehet szórni a poénokat a vak rendező kapcsán. Nagyon tud hatni, és nagyon ismeri az életet. Benne az a szimpatikus, hogy akármilyen figurát alakit, örökké érződik benne a kisember, az a karakter, akivel gyerekjáték azonosulni.
Szeptember 25.
Megint egekig csaptak az indulatok, mert a múlt heti rádióműsorban egy neves kanadai személyiség, Bruce Allen, azt találta mondani, hogy az emigránsoknak tiszteletben kéne tartani a befogadó ország törvényeit és szokásait. Természetesen leginkább az ázsiai bevándorlók vették zokon ezt nézetet. Mert ők aztán igazán találva érzik magukat. Igaz, a jobb életkörülményeket elfogadják, de az ezzel járó kötelezettségeket már kevésbé.
Ha kissé belevájunk ebbe a témába, rögtön kiderül, hogy a probléma nem új keletű. A hatvanas években a külföldi segélyek jóvoltából fellendült az NSZK gazdasági élete. A jólét azt eredményezte, hogy a polgároknak nem akaródzott többé alantas munkát végezni. Sorra érkeztek tehát a vendégmunkások, leginkább Törökországból, kiknek aranybányát jelentett egy német utcaseprői állás. A németek munkaerőt akartak importálni és emberek jöttek - írta valamelyik újság igen találóan. És - ahogy ez már lenni szokott – ezek a melósok nem akartak egyedül, család nélkül élni idegenben. Megindult tehát a rokonság is, így nemsokára török kolóniák kezdtek kialakulni a faji gőggel megáldott németek orra előtt. A következő lépés a minaretek építése volt és mire észbe kaptak az őslakosok, már keresztülfonta életüket a vendégmunkások jelenléte.
Asszimilálódás? Beilleszkedés? Sem Kanada, sem Németország nem reménykedhet abban, hogy ezek a bevándorlók feladják vallásukat, szokásaikat, hagyományaikat, hogy kedvébe járjanak az anyaországnak. De miért ne lehetne mindezek megtartásával elfogadni a befogadó ország szabályait? Az ok egyszerű. A vallás gyakorlása, a hagyományok ápolása szöges ellentétben van mindazzal, amit egy haladó nyugati kultúra kínál a polgárainak. Hagyjuk most békén a kínai, vietnámi, koreai bevándorlókat és vegyük csak a két legmakacsabb vallási háttérrel érkező népcsoportot, a hinduizmus és az iszlám híveit. A hinduk nézete szerint az emberiségen belül számtalan rend, vagyis kaszt van. A sort a szellemi dolgokkal foglakozó brahmanák nyitják, őket követik a harcosok, majd a dolgozók, le egészen a páriákig, az érinthetetlenekig, akik tisztátalan mesterségeket folytatnak, vagy éppen tolvajlással foglakoznak. A nem hinduk, az indiai szemlélet szerint rangban valamennyi hindunál alacsonyabban helyezkednek el. Ezek után képzeljük el, hogy egy hithű indiai milyen megbecsülést érez egy keresztény ország lakói iránt.
És akkor még szót sem ejtettünk a szikhekről! Egy újabb vallási csoport, igen merev szabályokkal. Alig ötszáz éves múltra tekinthetnek vissza, de különleges rangot vívtak ki maguknak a Nanak gurutól eredő nézeteikkel.
Kissé a hinduizmus és az iszlám közé ágyazott felfogásról van szó, és bár könyörületességet és alázatot hirdetnek, de a hitgyakorlás kellékei igen csak próbára teszik a befogadó ország polgárait. Ugyanis az öt K-val minden szikhnek rendelkeznie kell. Ezek a kes, a kangha, kacsha, kara és a kinpan. Vagyis a nyíratlan arcszőrzet és hajzat, a fésű, a bőszárú fehér alsónadrág, a karperec és a kard illetve tőr, amelyet hitük védelmében illik használni. Ehhez jön még a turbán, hát ezek után próbáljuk elképzelni egy hithű szikh beilleszkedési lehetőségeit. És mi van akkor, ha az oldalán karddal közeledik a reptéri biztonsági kapuhoz?! Eleget lehet tenni a XXI. században azoknak a merev vallási előírásoknak, melyek több száz évvel ezelőtt fogalmazódtak meg?!
Persze ha meg akarjuk mosolyogni egyes népcsoportok hagyományokhoz való ragaszkodását, akkor nem árt felidézni a brit birodalom bírói testületét sem, akik a mai napig gyapjúparókában szenvedik végig a tárgyalásokat. Vagy ott vannak a medvebőr kucsmás gárdisták, kiknek viselete mellett már egyetlen észérvet sem lehet felhozni. És a skót szoknya?! Vagy a görög palotaőrök szoknyás, pomponos papucsos szerelése?!
A szikhekről még érdemes megjegyezni, hogy kemény, kérlelhetetlen harcosok hírében állnak, és hogy számtalan uralkodó közülük választ testőrt magának. Igaz ez a dolog visszafelé sült el Indira Gandhi esetében, mert őt saját testőrei gyilkolták meg 1984-ben, hogy megtorolják a szent templomukon ért sérelmet.
Vagy nézzük az iszlámot. Számukra nincs alternatíva, csupán Allah létezik, mint isten. Az ő szemükben a keresztény hitetlen gyaur, ahogy ezt már az „Egri Csillagok” óta tudjuk. Nagy fanatizmussal igyekeznek hitüket az egész világon elterjeszteni. Jutalmuk sem marad el. A mártírok (lásd terroristák), a próféták, és a hit harcosai nyomban haláluk után a mennyei kertekbe kerülnek, míg más földi halandóknak az utolsó ítéletig kell várni, hogy tetteik mérlegelése után, a mennybe, vagy a pokolba jussanak. Ebbe a vallásba az is belefér, hogy az asszonyokat „lelketlen” teremtményként, afféle másodrendű polgárrá degradálják.
Ezek a vallási nézetek ütköznek, és kibékíthetetlen ellentétben vannak a civilizált nyugati társadalmak vallásaival és erkölcsi felfogásával.
Sokan azzal áltatják magukat, hogy az idő mindent megold. Bekövetkezik az összeolvadás, a fellazulás, a nagy olvasztótégely ismét kifejti hatását. De jó néhány terrorista portréja a bizonyíték rá, hogy az ellentétek továbbra sem enyhültek. Külsőre modern fiatalok, a technika összes vívmányát élvezve, látszólag elfogadva a nyugati világ életformáját, gyilkos merényetek előkészítésén fáradoznak.
Nem rosszindulat és idegengyűlölet tehát egy-egy ilyen nyilatkozat, hanem jogos önvédelem.
Szeptember 28.
Fiam heti veszteség listája egy pénztárca, benne a bankkártyával, buszbérlettel, uszodabérlettel, stb. Állítása szerint a buszon felejtette, igaz, ilyen már volt pár hónapja, akkor a csodával határos módon visszakerült a tárca. De hagyta már el benzinkútnál is az iratait. Akkor is megkerült minden, szóval, már nem is csinál nagy ügyet az egészből. Igaz, akkor sem, ha sose látja többé az elveszett holmiját.
Persze nem csoda, hogy mindig elhagy valamit, reggelenként úgy néz ki induláskor, mint egy karácsonyfa. Tömött hátizsák, több tonna kajával, fülében az Ipod, kezében egy pár tornacipő. Ez utóbbit nemigen értem. Ajánlgattam neki különféle jópofa sportszatyrokat, reklámszatyrokat, mert azokban nyilván kényelmesebb cipelni egy pár lábbelit, de nagy meglepetésemre, ezt a kézben hurcolást választja. Én meghalnék szégyenemben, ha egy pár cipővel a kezemben kéne buszra szállnom. De úgy látszik, valamiféle szimbólum értékkel bírhat ez a tornacipő. Azt üzeni vele a világnak, hogy rendszeresen sportol. Ifjú koromban volt egy haverom, ő hasonló okokból egy nyitott sportszatyorral közlekedett, mely láttatni engedte judo felszerelését és a láncos harci botjait. Neki nem sikerült kigyógyulni ebből a magamutogatósdiból, de a fiamnál még reménykedem.
Elméláztam azon is, hogy hogyan tanul a gyermekem. Ül az íróasztalánál, előtte a bekapcsolt komputer, most éppen választ gépel valamelyik haverjának, egy másik programról zene szól, tőle jobbra, a tévéből áramlik a sportközvetítés, néhány falatot csipeget a tányérról, könyöke alatt a nyitott tankönyv, bele-belepillant, és közben telefonál. Ami árammal működik, minden be van kapcsolva a szobájában, de meg vagyok győződve róla, hogy még így is azt érzi, elmulaszt valamit, lemarad dolgokról. Mintha valami belső kényszer sürgetné, hogy részt vegyen mindenben.
Ha valakinek húszezer dal fér el a mini lejátszóján, az nehezen tud belemerülni egy zeneszám végighallgatásába.
Valahol azt olvastam, hogy a reneszánsz kor embere, ha alaposan nekilátott kora tudományainak, elérhetett arra a szintre, hogy mindenből naprakész legyen. Tudom, a gyereknél nem az a cél, hogy lépést tartson mindennel, ő csak habzsolja mindazt, amit az élet elé tálal.
De sajnos, ebbe a menübe már nincs beleszólásom.
Szeptember 29.
Szombat esti szórakozásnak egy film a tévéből: „The pursuit of happiness”. Will Smithről kiderül, hogy nemcsak komédiás, de igen tehetséges drámai színész is. A fiával játszik, és ahogy lenni szokott, a kiskölyök „ellopja a show-t” Régi filmes mondás, hogy amelyik moziban gyerek, kutya vagy fóka szerepel, az sikerre számíthat. Van benne valami! Főleg, ha az a gyermek erőlködés nélkül mozog a kamerák előtt. A történet egy kicsit biztatás minden amerikainak, hogy az álmunk megvalósulhat, de természetesen küzdeni kell érte. (De ha mégsem, akkor arról is lehet írni egy filmet) A történet során a főhős olyan pech-sorozaton megy végig, hogy az ember már nem is bánja a film végét, csak már ne szenvedjen annyit. Gyerekkoromban láttam egy partizánfilmet, ahol a németek elöl bujkáló hősért kellett izgulni. Na, ott is nagy megkönnyebbülés volt a VÉGE felirat.
A film utáni kapcsolgatásban az egyik csatornán a „Szindbád”, persze nem Krúdytól, hanem a Douglas Fairbanks jr. - féle, hatvan éves változat. Érdekes volt megfigyelni, hogy a kamera szinte kerülte a közelképeket, a főszereplőket jóformán nem is mutatták premier plánban. Kissé harsánynak tűnt a színészi játék, mintha még nem tudatosult volna a szereplőkben, hogy a hangosfilmnél már nincs szükség széles gesztusokra. Maureen O’Hara volt a női főszereplő és csak a hajviselete árulkodott arról, hogy több mint fél évszázados filmet látunk. Ezt jelenti, ha valaki klasszikus szépség. Ami persze a fiatalság függvénye. Őt John Candy oldalán is láthattuk az „Only the lonely” c. filmben, 1991-ben. Lehetett sóhajtozni, az idő múlásán. Ezeket a régi filmeket nézve, mindig átjárja az embert a nosztalgia, mert a szereplők java már nincs az élők sorában. Még az akkor nagyon fiatal Anthony Quinn sem.
Vannak ismerőseim, akik szinte kizárólag csak a TCM csatornát nézik, vagyis a régi idők moziját. Egyfajta misztikumot ígér, ha letűnt korok üzennek a vászonról. Ha a születésünk előtti korokat vizsgálhatjuk, az olyan, mintha hozzátoldanánk saját életünkhöz néhány évet.
Szeptember 30.
Esős, semmire se jó idő, lehet irigykedni a déli szomszédokra, ugyanis Kaliforniában még virul minden a nyárban. Gábor barátunk azzal vígasztal, hogy a meleget is meg lehet unni. Ő aztán igazán tudja, éltek pár évig Izraelben.
Na itt álljunk meg egy szóra! Ezt a házaspárt nem lehet félmondattal elintézni! Ha róluk van szó, nem is Gábort kéne említenem elsőnek, hiszen Edit hordja a nadrágot.
Még évtizedekkel korábban békésen éldegéltek odahaza, az Edit által összehozott mesevilágban. Egy busásan jövedelmező, főút melletti csárda és számos zöldséges bolt volt a tulajdonukban. Nagyon ment a szekér, mert Edit igen értett hozzá, hogy hogyan fialtassa a pénzt. Persze akadt némi stikli is az üzleti életben, de mindenki tudja, hogy anélkül képtelenség talpon maradni. Aztán Edit megunta, hogy a gyerekei az országút szélén bandukoljanak az iskolába. Eladta a csárdát és szállodaépítésbe kezdett Pesten. A világkiállítás megrendezése lett volna a garancia arra, hogy a felfutó idegenforgalom mindig megtöltse a szállodát. Elképesztő összegeket vett fel különböző bankoktól, mert magasra állította a mércét. Igaz, mai fejjel, józanul, már rá lehet kérdezni, hogy minek egy peremkerületi szállodába monogramos hímzett ágynemű, egyedi gyártású bútorzat és effélék, de akkor, a tervezgetés lázában ez megbocsátható pazarlásnak tűnt. Aztán kiderült, hogy elmarad a világkiállítás, és később az is, hogy a kamatterhek ugrásszerűen növekednek. Edit már képtelen volt a felszínen maradni. Fojtogatták a tartozások, és hiába kezdte el a szálló a működését, már nem tudott lépést tartani a visszafizetésekkel. Naponta kilincseltek nála a hitelezők, a rendőrség is vizsgálódni kezdett, ellenőrök szimatoltak körülöttük. Így jobbnak látták, ha kereket oldanak. Edit hamis útlevéllel lépte át az országhatárt, mert a rendőrség már rátette a kezét az okmányaira. Izraelben kötöttek ki. Ott a rettenetes forróság várta őket, amit még úgy-ahogy elviseltek volna, de az igazi megpróbáltatást az a néhány bogár jelentette, amely a legnagyobb óvatosság ellenére is feltűnt a lakásban. Rácsodálkoztak az ország életére, és rezignáltan állapították meg, hogy a zsidók között sincs egység, mert mindegyik csoport a saját szokásait tartja üdvösnek. Edit azért itt is talált lehetőséget arra, hogy megkerülje a szabályokat. A tengerparti bérelt házban, a tulajdonos tiltása ellenére szobákat adott ki.
Aztán felkerekedtek, hogy szerencsét próbáljanak Kanadában. Itt egy kis kávéházat próbáltak életben tartani, de be kellett látniuk, hogy eldugott helyen, nyelvtudás nélkül nem lehet csodára számítani.
Akadt még egy-két próbálkozásuk, de a régi dicsőséget már nem sikerült visszahozni. Igaz, ez nem látszik meg rajtuk. Beletörődve latolgatják az esélyeiket, mert még az is előfordulhat, hogy Kanada nemet mond letelepedési kérelmükre. Hatvanhoz közel, a totális létbizonytalanságban, szinte csoda, hogy végig lehet röhögni velük egy-egy délutánt. Edit merész álmokat dédelget, és amíg ezek megvalósulására várni kell, addig használt bútorok adás-vételében éli ki magát. Pontosabban, az Interneten fellelt, ingyen elhozható bútorokra próbál vevőt találni. Ebből nem lehet meggazdagodni, de az egész napos elfoglaltsága biztosítva van. Ehhez persze egy terjedelmesebb járműre is szükség van, melynek vezetését át nem engedné a párjának. Egyáltalán, semmit nem enged át a párjának. Ha megjelenik a kocsijuk, erőlködnöm kell, hogy felfedezzem a volán mögött. A másfél méterével alig éri el a gázpedált, szinte a kormányon ül, így a biztonsági öv a nyakát fojtogatja. Ilyen helyzetben nem csoda, ha mögötte az éti csiga folyamatosan villogtat, mert előzni akar. Igaz, jobb, ha nem száguldozik, mert ha megállítaná a rendőr, csak valamiféle levitézlett izraeli jogosítványt tudna felmutatni, hiszen a kanadai vezetői engedélyt még nem tudták megszerezni. De azért ki nem adná a volánt a kezéből. Ezt tudja a férj is, aki egykedvűen ücsörög az anyósülésen. Mi tagadás, én is eleget ülök a kocsi jobb oldalán, mert a nejem is imád vezetni. Gáborral beletörődve sóhajtozunk asszonyaink vezetési hajlamán. Egy közös kirándulásunk alkalmával meg is jegyeztem:
– A kevésbé fejlett országokban még a férfiak szoktak kocsit vezetni.
Edit nemcsak a volán mögött vezet. Állandóan kever, szervezkedik, nyüzsög, és megállás nélkül beszél. Árasztja magából a jókedvet, amin igen lehet csodálkozni, mert más, ilyen kilátásokkal az öngyilkosságot fontolgatná. Fogalma sincs, hogy hová veti a sors, de ez nem akadályozza meg a tervezgetésben.
Egyszer azt találtam mondani neki, hogy ha bezárnák egy üres, ablaktalan szobába, úgy, hogy csak egy köpeny lenne rajta, zseb nélkül, akkor is el tudna követni valami szabálytalanságot fél percen belül.
Hálásan felnevetett, mikor meghallotta. Bóknak vette.
Az elrabolt angol kislány megint a címlapon, mert ezúttal a szállodai személyzetből gyanús valaki. Állítólag egy kirúgott alkalmazott bosszúja a gyerekrablás. Minden esetre a szülők fellélegezhetnek, bár még mindig a gyanúsítottak listáján vannak.
Lányommal rendszeresebb lett a levelezésünk. Nekem már az is öröm, hogy tudok róla.
Október 1.
Helmuth von Glasenapp könyvét olvasom, mely az öt világvallást tárgyalja. Kissé száraz könyv, erről az izgalmas témáról. De tán érthető a szerző kimértsége, mert indulatok és elfogultság nélküli képet akar rajzolni az egész világot behálózó öt nagy vallási irányzatról. Ezek a következők, ha valaki még nem tudná: Bráhmanizmus, Buddhizmus, Kinai Univerzizmus, Kereszténység, Iszlám.
A Gondolat Kiadó adta ki a könyvet 1981-ben, igaz, ehhez nem kellett semmiféle merészség, mert a tanulmány tárgyilagossága kizárja még annak a látszatát is, hogy valamiféle burkolt hitterjesztésről lenne szó.
Nem haszontalan elmélyedni abban, amit a szerző csokorba gyűjtött. Tudományágak, filozófiai irányzatok szakosodnak arra, hogy választ kapjanak olyan kérdésekre, melyeket botor fejjel egyedi problémának véltem. Nagyot nézett volna apám, ha azt állítom neki, hogy a teodicea törekvései szerint gondolkodik. Vagyis, az Isten tökéletességét és mindenhatóságát veti össze a világon található bajokkal.
A dalai lámáról is tudni véltem egyet, mást, és persze nemcsak én. Filmek tucatjai irányították a figyelmet a tibeti buddhizmusra. Richard Gere pedig azt a szerepet töltötte be a vallás népszerűsítésében, amit annak idején George Harrison vitt véghez az indiai oldalon.
E könyv szerint, idézem: „Cong Ka Pa halála óta (1418) az un. „khubilgani öröklési rend” alakult ki, melynek értelmében feltételezték, hogy a lhaszai főpap, az un. Dalai Láma halála után egy gyermekben testesül meg újra, akinek kilétét bizonyos csodás jelenségek alapján, melyek születésekor következnek be, meg lehet állapítani.”
Október 2.
Itt az ideje, hogy elmeditáljak saját vallásosságomon. Örökségként egy református, de valójában ateista atyát és egy katolikus mamát kaptam, aki mint dolgozó nő és családanya nemigen tudott időt szakítani a templomlátogatásra. Csupán az éjféli mise és más nagy egyházi ünnepek alkalmával jutott el a templomba. Úgy hiszem, örök lelkiismeret furdalása volt ezért. Minket hittanra is járatott anyám, de ez nem sokáig tartott, mikor egyszer elmeséltem neki, hogy a pap milyen kíméletlenül pofozott fel egy rendetlenkedő gyereket.
A hatvanas években nem sok egyházi hatás ért és érhetett, úgy tűnt, jól megvoltam ezek nélkül is. Persze mi is feltettük a lét nagy kérdéseit, de valójában az ateista válasz felé hajlottam. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy az emberi faj olyan értékes lenne, hogy miatta túlvilágot kéne üzemeltetni.
Mi lesz halálunk után? – filozofálgattak kortársaim. El sem tudtuk képzelni a nemlét állapotát. Míg egyszer azt találtam mondani, hogy az emberiség bőséggel kap ízelítőt abból, hogy mi vár rá a halál után. Ugyanaz az állapot, ami az élete előtt. De mégsem tudtam ilyen egyszerűen magamra venni a hitetlenség köntösét. A világ rendezettsége, az univerzum működése alkotószellemre vall. Bár nem biztos, hogy ezt a földöntúli erőt az élőlények sorsa köti le. Mégis, úgy érzem, hogy elszámolással tartozom valakinek cselekedeteimért. Talán önmagamnak. Ezzel annak az idős papnak az álláspontjához közelítek, aki egyszer azt állította: - Isten bennünk van.
„Hazai termék” a tévében, „Cabin movie” címmel. Nem tehetek róla, ha kanadai filmről hallok, mindig van egy olyan érzésem, hogy nemcsak az én szórakoztatásom az alkotók célja, hanem a saját életben maradásuk is. Az előzetes információ sejtetni engedi, hogy tömény szex is lesz a filmben. Nahát ebből annyi igaz, hogy felvonul egy-két nő bugyiban. De ha ez a szerelés frottír zoknival párosul, akkor megnézném magamnak azt a pasit, aki ettől indulatba jön. Kivételesen itt, British Columbiában játszódik a történet, mert hol másutt legyen egy jó kis erdei házikó, ahol paráználkodni lehet. Három fiatal pár partnercserére készül az eldugott kis vityillóban, és ahogy ennek lennie kell, e kivételes helyzet felszínre hozza a lappangó indulatokat és a párok problémáit. Szexfilmhez ez édeskevés, lélektani drámának szintén. A nagy mester, Ingmar Bergman filmjei jutnak eszembe és az a zsenialitás, amivel el tudta érni, hogy egy jómódban élő svéd intellektuel házaspár problémáit sajátjának érezhette az újpesti proli. Hát lehet még fejlődni gyerekek!
Október 3.
Megírtam a magamét a rádiónak, mert már nem bírtam cérnával. A főnöknek címeztem a sorokat, pedig nem is neki kellett volna. A kollégája volt a stúdióban és azzal hozott ki a sodromból, hogy akadozva, sok hibával beszélt és vétett néhány alapvető szabály ellen is. Pécsen zajlott – mondta valamire, mert valószínűleg nem ismeri a Pécsett formát. Ezt még meg tudnám bocsátani, de ha az illető melldöngetve hangsúlyozza magyarságát, akkor az anyanyelvére is oda kéne figyelni. Másrészt, számomra érthetetlen, hogy mit keres olyan ember külföldön, aki a szittya ősökig gyökerezteti magyarságát. Mi van az óhazával, és a költői sorokkal, mely szerint „Itt élned, halnod kell”?! Nem tagadom meg én sem a fajtámat, de opportunista módon számot vetettem lehetőségeimmel, és úgy döntöttem, hogy a könnyebb utat választom. De egy ilyen fiatal miért nem odahaza bizonyítja a haza iránti hűségét?! Miért marad távol az otthoni eseményektől, mikor majd belehal a sóvárgásba, hogy állást foglalhasson a magyarországi politikában.
Olyan ez, mintha a focipályán lennénk. Amíg otthon éltünk, mi is „csapattagok” voltunk. Azzal, hogy eltávoztunk, a lelátóra kerültünk. Lehet lengetni a zászlót, bíztatni a csapatunkat, de a meccs eredménye nem a mi játékunktól függ. Hiába hőzöngünk a lelátón, a gyephez már semmi közünk. Mivel mások rúgják a gólokat, és mások kapják a rúgásokat, jobban tennénk, ha nem lépnénk túl a szurkoló hatáskörét.
Ja, vagy a pénz, a jobb kereset dollárban ideát?! Hát akkor mekkora is ez a hazaszeretet?!
Október 4.
Katherine Hepburne-ről olvastam a Vanity Fair egyik tavalyi számában. Csodás, jó tollú cikk, még meg is lepődtem, hogy egy divatra szakosodott lap ilyen színvonalra képes. A szerző a cikk elején azt elemezgeti, hogy a művésznő pályájának korai időszakában volt egy olyan törés, amikor komolyan fontolóra vette, hogy fel kéne hagyni a színjátszással. Aztán persze megjött a szakmai elismerés, a világ pedig gyarapodott egy tehetséggel.
Ennek kapcsán eszembe jutott, hogy milyen véletlenek irányítják az emberiség gazdagságát. Liszt Ferenc három éves korában olyan beteg volt, hogy az orvos tanácsára a szülők megrendelték a koporsót. Képzeljük el a világot a rapszódiái és a szerelmi álmok nélkül.
Máté Péter. Az az átkozott szívroham, 37 évesen. Mennyi meg nem írt dallam! Szinte heti rendszerességgel dúdolgatom valamelyik régi nagy slágerét.
John Lennon. Ha az az őrült nem oltja ki az életét, vajon milyen dalokkal ajándékozott volna meg minket? Hiszen még csak negyven éves volt. Milyen megíratlan zeneszámokkal lett szegényebb az emberiség? Képzeljük el, hogy él és alkot.
Imagine!
Október 5.
A munkahelyünk mindig tartogat meglepetést. Mostanában ugyanis beköltözött a humor és a költészet a házba. A bizottság egyik tagja, a lakóknak szóló felhívásokat a maga ízlése szerint szabja át. Eddig ugyan nem volt probléma azokkal a közleményekkel, amelyeket a ház ügyeit intéző hivatal küldött ki, mert tömörek, világosak és érthetőek voltak. Ez az öregúr azonban változtatni akart a helyzeten. Úgy gondolta, egy kis változatosságot csen majd a lakók hétköznapjaiba. Ezért rímeket farag, vagy jobb híján slágerekből idéz, és csak úgy mellékesen említi meg a közlemény végén, hogy mi is lenne e kis üzenet tárgya. Most képzeljük el azt a lakót, aki cekkerekkel megrakodva, lakáskulccsal a szájában beszáll a liftbe, és amíg suhan felfelé húsz másodpercig, addig nem arról értesül, hogy vízelzárás lesz, hanem Johnny Cash country balladájának néhány során kell átrágnia magát. Kifejezetten előny, ha anyanyelvi szinten beszéli az angolt az illető, mert legalább ki tudja hámozni a lényeget a furfangos röpiratból. De nem így a különféle nációk gyermekei. Ők aztán ijedten rángatják a kabátujjunkat, és szapora taglejtésekkel tudakolják, hogy mire is kell vigyázni. Vagy éppenséggel tiltakoznak a meghirdetett kocsimosás ellen, holott a közlemény fondorlatos módon a garázs betonjának tisztítását adja hírül. Én régóta mondom, hogy ezzel a műkedvelő plakátkészítővel komoly baj van, de nem akar hinni nekem senki.
Ez az öreg egy fiatalkori tapasztalatomra emlékeztet. Érettségi után egy festékgyárban kezdtem dolgozni. Első héten mindjárt éjszakára osztottak be, egy öreg szaki mellé. Nekem, a nyeretlen kétévesnek minden új volt, így természetesen megfelelő tisztelettel hallgattam az idős szaktárs előadását a tűzvédelemről, a munkaköri kötelezettségekről és más fontos dolgokról. Az oktatás nem szűnt, az öreg nagy lelkesedéssel magyarázta a teendőket arra az esetre, ha égő vegyszeres hordókkal találnám szemközt magam. Szaporán bólogattam, igyekeztem elraktározni magamban a sok hasznos tanácsot. A műszak végéig abba sem hagyta a veszélyek taglalását. Reggel meg jöttek a mentők és elvitték az öreget a diliházba.
A jelenlegi munkahelyemen sem teszek mást, csak hallgatok és várok. Tudom, hogy előbb, vagy utóbb, feltűnnek majd a mentők.
Október 6
Azért az a festékgyár egy elég gazdag állatkert volt. Volt egy tanonc a csapatban, az Ivánka, aki nagyon nem oda való volt. Az a típus, akit már ránézésre is felmentenek tornából. Igaz, ez nemigen zavarta. Egyszer, nagy vehemenciával gurított a gyárudvaron egy vashordót, melyből dőlt a vegyszer. Persze az egyik szaki rögtön ráüvöltött:
- Há mi van te fasz, há nem látod, hogy elfolyatod a naftát, te dilkó, hát elfolyik az egész!
Mire a megszólított kimért udvariassággal annyit válaszolt:
- Attól tartok magam is.
Kaptam az interneten egy pár perces képsort. Amerikai katonai járműből filmezik az iraki utcát, a gépkocsi halad a forgalmas főúton, és ha utolér egy személyautót, kíméletlenül nekimegy. A meglökött kocsi vezetője lóhalálában húzódik félre. De nemcsak személykocsiknak, de tömött buszoknak is nekihajt a katonai jármű és ezek persze engedelmesen letérnek az útjából. Aztán, amikor beáll a sor, a kocsi átvág a szemközti sávba és az ott szabályosan haladó járműveket kényszeríti letérésre. Nincs riadó, nincs vészhelyzet, a kocsi sem használ megkülönböztető jelzést, pusztán a hódítók fölényével veszi semmibe egy leigázott nép jogait. A filmrész alatt a kocsiban ülő katonák beszélgetését halljuk, semmi izgalom, vagy indulat, látszik, hogy rutinszerű, mindennapos dologról lehet szó. Melegen ajánlanám ezt a képsort az amerikai politikusoknak, akik azt próbálják megfejteni, hogy miért nem kedvelik őket Irakban. Pedig ez az arrogáns viselkedés magáért beszél. Ehhez a pökhendi, lenéző, másokat semmibe vevő magatartáshoz nagyon értenek az amcsik. Igaz, nincsenek egyedül.
Valahogy így járhatták az orosz tankok is Budapest utcáit 56-ban.
Október 7 Vasárnap
Long weekend van, de nem mondhatnám, hogy frenetikusan kihasználtuk. Igaz, szakad az eső, fú a szél, ahogy az már lenni szokott.
Tegnap este nem éppen kikapcsolódásra alkalmas film ment a tévében. Igaz, ha az ember vette a fáradságot, hogy elfogadja a mozi által kínált különleges világot, akkor egy sajátságos „élmény”-hez juthatott. A „Children of Men” c. angol filmről van szó. A közeljövőben játszódik a történet, egy apokaliptikus, pusztulásra ítélt világban, ahol már nem születik több gyerek, így az emberiség biztos kihalásra van ítélve. A londoni utcák polgárháborús állapotokat mutatnak, a kormány legfőbb törekvése, hogy az emigránsokat kizsuppolja az országból. Rémisztő, kegyetlen jövőkép és tán azért is volt olyan sikeres a film, mert érzi a néző, hogy reális veszélyekkel riogatják az alkotók. A meddőség oka is titok marad, foghatjuk a környezetszennyeződésre, vírusra, vagy akármire, de minden veszélyforrás valóban itt lappang az életünkben. A film főhőse az egyetlen terhes nőt próbálja megmenteni, akinek a gyermeke jelentheti a reményt az emberiség életben maradására. Útjuk felér egy rémálommal. A legszomorúbb, hogy a filmbeli állapotokkal találkozott már Európa. A rommá lőtt lakóházak az utcán heverő halottak, a menekülő emberek a Jugoszláviában történteket idézik. Az állati körülmények, a szegénység, a nélkülözés Romániát juttatja eszünkbe. A lakótelepek ablakain kivezetett kályhacsövek, a nyomor, a lepusztultság, a nélkülözés és az emberek elvadultsága nem az író fantáziájának terméke. És a gettókat idéző képsorok sem.
Érzékeny pontunkra tapint a film, amely még azzal is hihetőbbé tudja tenni történetét, hogy hősei gyarló emberek. Nincs pozitív figura a cselekményben, hiszen a főhős is pénzért vállalkozik a nagy kalandra. Clive Owen magán viseli egy beteg társadalom jellemet deformáló hatását. Michael Caine a sokadik bölcs és tapasztalt kultúrembert játssza, de azért még tudott valami újat is hozzátenni az öreg professzor figurájához.
Például a humort és az ókori bölcsekre jellemző sztoikus nyugalmat.
Október 8.
Misu barátom írt Magyarországról. Az édesanyja kórházba került, az intenzíven ápolták, szerencsére javult annyit az állapota, hogy hazaengedjék. Misu apja idén halt meg, nem volt nehéz kideríteni, hogy a magány és a feleslegesség érzete juttatta a mamáját a kórházba. Fiatal koromban elképzelhetetlenek tartottam, hogy valaki kívánhatja a halált, és ha nem is jelenti ezt ki nyíltan, de magatartásában benne van, hogy lemond az életről. Anyám egyszer, ereje fogytán azt mondta: - Nem baj. Már nincs annyi hátra, mint amennyi eltelt.
Meghökkenve figyeltem ezt a cinkos viszonyt az elmúlással. A halállal, aki segítségére siet, hogy elmúljanak a gondjai.
Keveseknek adatott meg, hogy derűsen próbálják meg felfogni saját elmúlásukat. Misu, levelében Kellér Dezsőt idézi, akitől egyszer megkérdezték, hogy mi a különbség a hetven és a nyolcvan év között.
- Ja kérem, hetvenkedni még lehet, na de nyolcvankodni?!
Misuról még illik annyit elárulni, hogy Ildikóval él. Házasságukat nem tette próbára a gyereknevelés körüli hercehurca. Szabadok és megpróbálnak értelmesen élni. Misu bohókás életszemléletére „vevő” Ildikó, aki maga sem megy a szomszédba egy kis humoros látásmódért. Rutinos utazók, olyasfélék, akik egy omladozó parasztházban több szépséget tudnak felfedezni, mint egy hivalkodó nagyvárosi építészeti csodában. Misu különleges látásmódját meg tudja jelentetni a fényképein is. Szájtátva bámulom fotóit, legyen az a horvát tengerpart, egy osztrák falucska, vagy egy gyűjtemény a szlovák parasztházak kapuiról.
Irántuk érzett rokonszenvemet az is fokozza, hogy sosem tudtunk egymásra unni, bármennyi időt is töltöttünk együtt.
Mihály - hogy egyszer használjam végre a rendes nevét – édesapja egy rendkívüli figura volt. Fiatalsága az ötvenes évekre esett, amiért ugye nem lehetett őt irigyelni. De miután az egyik minisztériumban dolgozott mérnökként, megpróbálta kihasználni az adódó lehetőségeket. A szolgálati magnójával megörökített minden fontosnak tartott rádióadást. De nemcsak a politikai eseményeket őrizte meg. Hatalmas arzenált gyűjtött a kor szórakoztató műsoraiból is. Csodával határos módon, ezek a magnófelvételek megmaradtak és az idős mérnökember, akinek erősen megromlott a látása, rengeteg időt töltött a felbecsülhetetlen értékű anyagok rendezgetésével. Nekem is jutott egy másolat abból a kazettából, ahol az otthoni politikai élet minden jelentős alakja megszólal. Nagy Imre, Mindszenthy, Gerő, Rákosi, Szálasi, Kádár, Marosán, Münnich, és a többiek. Hát nem mindennapi élmény!
Október 9
Még mindig az „Öt világvallás” című könyvben csemegézek, és elképedve veszem észre, hogy a kínai univerzizmus nem is áll olyan távol tőlem, mint azt elsőre hittem. Konfuciusz és Lao Ce filozófiája, mondhatnám, természetbarát. Nem a hatalmas, mindenható, ember formájú Isten áll a hitük középpontjában, hanem a misztikus, és kiszámíthatatlan természet. Meggyőződésük szerint az égbolt van felruházva azokkal a tulajdonságokkal, melyek befolyásolják a világ sorsát.
Rendben van, ez elfogadható. Valahol még rokonszenves is. A dolgok ott váltanak különösre, amikor egyes tudósok tényszerűen közölnek évszámokat a teremtés, az utolsó ítélet és más nagy horderejű témák kapcsán.
Elcsodálkozom ezeknek a régi prófétáknak és bölcselőknek a merészségén, akik teljes hittel tudtak állítani olyasmiket, amelyek hitelességének bizonyítására remény sincs.
Itt valóban a hit a kulcsszó.
Ma történt valami, ami sokáig nem hagy majd nyugodni. Meló közben a szeméttartály mellett mentem el, és a nylon zsákok között néhány papírlapot vettem észre. Beindultak a kispajtásként beszerzett reflexek és kiemeltem a köteget, hogy áttegyem abba a tartályba, ahol az újrafeldolgozásra szánt hulladékot gyűjtik. A paksamétáról azonban kiderült, hogy bélyeggyűjtemény. Több száz kartonlapon sorakozó bélyegek halmaza, a világ majd minden országából. Szájtátva nézegettem a rendkívül gazdag gyűjteményt. A bélyegek zöme a hatvanas években kerülhetett a lapokra, úgy látszik, akkortájt volt legaktívabb az egykori tulajdonos. De hogy kerülhetett ez a szemétbe?! Ki képes megválni ilyesmitől?! Még ha nem is tulajdonít az anyagnak rendkívüli értéket, de hogy lehet hátat fordítani egy több évtizedes, aprólékos, időrabló szenvedélynek?! Bár lehet, hogy egy elhunyt lakó feleslegesnek ítélt lomjaitól szabadultak meg a rokonok. De hogy lehet az, hogy senki nem látott ebben annyi fantáziát, hogy felajánlja a gyűjteményt egy üzletnek, és ha csak pár dollárt kap érte, akkor is több mint a szemétben végezni. Merő véletlen, hogy kihalásztam. Ha egy nylonzsákban vannak ezek a lapok, hozzá sem nyúlok, észre sem veszem. A szemetes meg ott volt fél óra múlva. Micsoda értékek tűnhetnek el a szemétdombokon. Azt sem tudom elhinni, hogy csak filléres fecnikről lenne szó! Nem hiszem, hogy valaki ne méltányolná, rég megszűnt országok teljes sorozatait, csodás ritkaságait. El nem tudom képzelni, hogy hogyan volt képes valaki ilyen gazdag anyagra szert tenni?! Még arra is volt figyelme, hogy elsőnapos postabélyegekkel ellátott borítékokat gyűjtsön be, jó néhány országból. Magyar bélyegek is akadnak szép számmal, sokuk számomra is teljesen ismeretlen. Horthy kormányzó fiának halála alkalmából kiadott emlékbélyeg, és múlt század eleji illetékbélyegek is tarkítják a listát a sok szocreál különlegesség mellett.
Most az lenne a feladat, hogy kiderítsem a bélyegek valódi értékét. Nem kapkodom el, addig is éltet a remény, hogy most aztán igazán rám talált a szerencse.
Október 10
Már megint egy hete nem hallottam a lányomról, nem is tudom, jogos–e az aggodalom, vagy csak nagyon elfoglalt.
Bátyámék végre rácsatlakoztak az Internetre, mindjárt ki is próbáltuk a levelezést meg a beszélgetést. Egyre távolabbinak tűnik az az idő, amikor még a postást lestem, ha hírt akartam kapni otthonról.
Persze a bratyóm, a hatvankét évével nem nagy híve az efféle ördöngösségnek. Idegenkedése eszembe juttatja azt az alakot, aki egyszer a nyári szabadságunk alatt próbált helyettesíteni minket. Amikor Rita magyarázni kezdte, hogy az irodában kétféle komputerrel kell dolgozni, az illető elhárító mozdulatot tett:
- Nekem ne is mutasd! Én nem értek hozzá, még azt sem tudom, hol kell bekapcsolni. Majd a kollégám fogja nyomkodni a billentyűket.
Hangjából érződött a megvetés, és a fölény. Gondolom, így mustrálhatták a hajdani fuvarosok az első automobilokat. Bár azok tán egy régi értéket, a lovas társadalom érdekes és jól megszokott világát féltették. De a komputer úgy tört be a hétköznapokba, hogy nem túrt ki senkit. Az írógépeket csak nem tekinthetjük konkurenciának?!
Persze túlzás filozófiát gyártani az idősebbek elutasító magatartásához, ha egy új dologról van szó. Nincs itt szó egyébről, csak a viszolygásról, ami kötelességszerűen felbukkan, ha új követelményeknek kell megfelelni. És valljuk be, tanulni sem szeret mindenki.
Október 11
Kossuth Éva, az itteni magyar újság főszerkesztője küldött pár sort, mert visszaérkezett a spanyolországi szabadságáról. Leírta, hogy Segoviában a több mint kétezer éves római vízvezeték tartóelemei láttán, néhány mexikói fiatal arra tippelt, hogy azon valamikor villamos közlekedett.
Eszembe jut a vicc az amerikai házaspárról, akik Rómában, a Colosseumot bámulják. Az asszony erősen csodálkozik a kőrengetegen, a férj leinti:
- Ez semmi, képzeld csak, hogy fog ez kinézni, ha kész lesz!
Október 14.
Na, megszólalt Diana pakisztáni szeretője is. Azt mondta a lapoknak, hogy nem élhettek volna együtt Londonban, ezért Diana komolyan fontolgatta, hogy Pakisztánba költözik, sőt még a fátyol viselését is megpróbálta. Aztán valahogy mégis letett az ötletről. A doktor úr meg nem tudja miért.
Pedig a kérdés nem olyan bonyolult. Adva van egy hercegnő, akit úgy aposztrofál a nemzetközi sajtó, hogy ő a világ legtöbbet fényképezett nője. Még az is kiderült, hogy Dianának nem volt túlságosan ellenére ez a nagy népszerűség. Az egyik belső szolgáló, inas, vagy komornyik (melyik a helyes szó ide?) szerint a hercegnő legkedvesebb időtöltése az volt, hogy a szőnyegen hason fekve lapozgatta azokat az újságokat, melyekben a fotói voltak. Nem unatkozhatott, elég nagy volt a választék. Na, most képzeljük el őt, hogy leköltözik Pakisztánba és elvonul a világtól. Ha alkalmanként megjelenik az utcán, természetesen, a helyi szokásoknak megfelelően lefátyolozva közlekedik. Ha ilyenkor lefotózzák, és a kép megjelenik a Bahawalpuri Heraldban, a nyájas olvasó az sem tudja, hogy ő van-e a címlapon, vagy Fatima, a bejárónő. Remek perspektíva! Egy nő jövője, akinek az arcát minden földrészen ismerik! A paki meg csodálkozik, hogy miért nem kellett ez az élet a hercegnőnek.
Tegnap egy kis családi program volt este. Együtt tévéztünk, a gyerek választotta a filmet. Kicsit maga felé hajlott a keze, mert olyan történetet néztünk, ahol a főhős 17 éves. A „Disturbia” c. film főszereplője egy kamasz, akit tettlegesség miatt házi őrizetre ítélnek. Korábban nem sok fogalmam volt erről az eljárásról, ez végül is nem más, mint egy lábra szerelt okos kis műszer, ami jelzi, ha elhagyja az illető a számára kijelölt területet. A fogságra ítélt fiú otthon unatkozik, és mit tehet mást, elkezdi figyelni a szomszédokat. Ez egy szerelmi kapcsolathoz és egy gyilkos leleplezéséhez vezet. A történet alapötletét Hitchcocknál kell keresni, egyáltalán, mindent nála kell keresni. A „Rear Window” című filmben a tolókocsiba kényszerült fotóriporter leplezi le a szomszédot. Az idők múlását, és a közönség étvágyát jelzi, hogy ma már kevés az egyszeri gyilkosság, így a fiú tömeggyilkossal áll szemben. De sajnos épp ez lesz a történet gyenge pontja. A sokkolónak szánt hullák tömege elveszti a történet maradék hitelét. Ha egy film menthetetlenül átbillen az irrealitásba, családunkban felhangzik a szállóigévé magasztosult mondat: - Na eddig mindent elhittem, de ezt már nem!.
Shia LaBeauf a főszereplő, akinek már komoly tévés múltja van, így a rendező nem sokat kockáztatott a kiválasztásával. Tény, hogy hitelesen formálja meg a nem túl összetett jellemű fiatal portréját.
Ha már szóba került Hitchcock, érdemes megemlíteni azt a rögeszméjét, hogy minden filmjében fel akart tűnni, ha nem is többre, csupán egy villanásra. Hol járókelő volt, hol a bankból kilépő ügyfél, vagy éppen buszra szállt, szóval minden filmjében ott volt ez a védjegyszerű felvillanás. De volt egy olyan mozija is, ahol a főhősök egy csónakban hánykolódtak, és se közel, se távol senki, szóval úgy tűnt, ezúttal el kell felejteni a jelenést. De végül is megoldották a problémát. Vizihullaként lebegett be a képbe.
Még mindig tart és eredménytelen a nyomozás az eltűnt angol kislány ügyében. Most egy magyar látnokasszony állítja, hogy be tudja határolni azt a helyet, ahol a gyermeket eltemették. Sajnos nem lehet egy kézlegyintéssel elintézni az asszony látomását, mert félelmetes statisztika igazolja képességeit.
Október 15.
Még nem mozdultam a bélyeg ügyben, csupán az Interneten nézegettem a lehetőségeket. Hétköznapi tucatbélyegek cserélnek gazdát két – három dollárért. Ennél azért többre taksálom a leletet.
Felmerült bennem az is, hogy vajon jogos tulajdonomnak tekinthetem-e a gyűjteményt? Nincs olyan rendelkezés, amely a szemétre dobott holmik tulajdonjogát szabályozná? Mert mi van akkor, ha megpróbálok értékesíteni egy különleges ritkaságot, a volt gyűjtő meg tudomást szerez róla, hogy piacra került egy darab az albumából, amit szándékosan meg akart semmisíteni. Mi van, ha azt állítja, a lakásából tűntek el a bélyegek? Csak hihetőbb, mint az, hogy valaki a szemétre dobja őket.
Már el is képzelem a jövőt: engem lefülel a rendőrség, az őrszobán egy apró helyiségben vallatnak. Nagydarab, kövér nyomozó fújja az arcomba a szivarfüstjét, míg szótlanul vizsgálja riadt képemet.
- Úgy tudtam, itt tilos a dohányzás. – jegyzem meg elhaló hangon, mert fő az egészség.
- Kuss! – dörren rám. - A bélyegekről beszélj okos fiú!
- Kérem szépen, én azokat a szemétben találtam, és úgy gondoltam. .
Durr, egy hatalmas pofon.
- Jaj, jaj, ne bántson, mindent bevallok – nyöszörgöm.
- Szóval, hogy is volt?! - tornyosodik felém.
- Kérem szépen, a múlt héten egy vándor műköszörűs jelent meg a lakásunk előtt, és amíg megfente a konyhakéseket, megemlítette, hogy az elhunyt sógorának a gyűjteményét szeretné eladni. Nem vagyok egy bélyegszakértő, de segíteni akartam rajta, így aztán megegyeztünk.
- Na ugye! – enyhül meg a kövér. – Nem kell itt a mese, okosabb, az igazat vallani. - Na, és hogy nézett ki az a műköszörűs? Remélem, pontos személyleírást tudsz adni róla, különben megnézheted magad!
A fene egye meg, egészen elment a kedvem ettől a bélyeg ügytől!
Október 16.
Megkaptuk az útleveleinket! Végre megint teljes értékű polgárok vagyunk. Persze azért el kellett kutyagolni a postára, mert ilyesmit nem hagynak a levélszekrényben. A hivatalban meg kiderült, hogy a gyerek okmányát mi nem vehetjük át. Hiába az azonos családnév, az azonos lakcím, és hiába ácsorgunk ott mindketten, mellünket döngetve, hogy a mi édesgyermekünkről van szó, a szabál, az szabál! Csak neki, a saját kezébe! Nekünk csak ahhoz van jogunk, hogy kifizessük az okmányt.
Szóval végre utazhatunk, de igencsak elvette a kedvünket az az újsághír, ami egy lengyel utas kálváriájáról szólt. A férfi két napos utazás után érkezett a városi reptérre, ahol 12 órát bolyongott az épületben, anélkül, hogy segítséget kaphatott volna. Mert nem tudott angolul. Amikor kitört rajta a dühroham, a biztonságiak a rendőrséget hívták. Ezek első dolga volt, hogy bevetették az un. Taser gunt, ami 50 000 voltos feszültséggel kábítja el a célba vett személyt. A szemtanúk szerint több lövést adtak le az illetőre. A szerencsétlen férfi perceken belül meghalt. A rendőrség mossa kezeit. Állítólag sem a gáz spray, sem a gumibot, sem a négy rendőr fizikai fölénye nem lett volna elég hatásos a fegyvertelen, végsőkig kimerült ember megfékezésére. Vajon mit tanulnak ezek a rendőrök az akadémián négy évig?!
Az eset azért is elképesztő, mert az ilyen fegyver alkalmazása során, öt év alatt már 200 halálesetről tudnak.
Ez a szerencsétlen ember majdnem háromnapos hánykolódás után, étlen-szomjan, türelmét vesztve üvöltözni kezdett, és a falhoz vágott valamilyen tárgyat. Az életével fizetett azért, mert az intézkedő rendőrökből hiányzott a humánum.
Oh, Canada!
Október 17.
Mit ad Isten, a világszerte körözött pedofil, kanadai illetőségű, ráadásul innen a szomszéd kerületből. Szóval megint az újságok címlapján vagyunk. Mondanom sem kell, hogy tanár az illető, ez ugye magától értetődik, mert pl. a virágokhoz erősen vonzódó egyén kertészként szeretné megkeresni a mindennapi betevőt. De félre a tréfával, mert elég csúnya az ügy. Kiskorú ázsiai fiatalok szerepelnek a pasas bűnlajstromán, amit még azzal is tetézett, hogy az Interneten publikálta a „hódításairól” készült fotókat. Mert nem elég, hogy valaki egy perverz disznó, de ezzel még dicsekedni is akar. Nyugodtan folytathatta volna kisded üzelmeit, ha nem siet világgá kürtölni a történteket. Azt hitte elegendő, ha egy piti fotótrükkel felismerhetetlenné teszi az arcát. Persze percek alatt megtalálták a rafináltnak hitt elváltoztatás ellenszerét. Úgy látszik, az emberi hiúság-hülyeség határtalan. Egyszer arról cikkezett az újság, hogy egy illető éjszakánként belopózott egy templomba és az értékes kristálycsillár darabjait módszeresen kicserélte hitvány másolatokkal. De amikor senki nem vette észre a cserét, ő maga kezdte el híresztelni a lopást. Aztán a börtönben elmélkedhetett arról, hogy kifizetődő-e a hiúság.
Október 19.
Folyamatosan a világlapok címlapján vagyunk. Elkapták a pedofil tanárt, ki másnál, mint a transzvesztita barátjánál. Esküszöm, lassan már kilóg a sorból az, aki normális.
A média nem győzött hozsannázni a hajtóvadászat eredményessége miatt. Diadalmasan kijelentették, hogy az Internet összezsugorította a világot, és íme, az egész emberiség be tud kapcsolódni egy bűnöző kézre kerítésébe. Tehát, rettegjetek gonoszok.
De tartok tőle, hogy akad még jócskán hely a világon, ahol a technika nem mindenható. Szóval Bin Laden elfogására még várni kell.
Fiam átvette az útlevelét, és sikeresen túl van a KRESZ vizsgán is. Két jelentős lépés a nagykorúság felé. Most aztán kimehet az utakra, bekapcsolódhat a forgalomba, mindössze az a követelmény, hogy egy jogosítvánnyal rendelkező felnőtt kísérő üljön mellette. Fene tudja, nekem rokonszenvesebb volt az otthoni módszer, ahol azért még a rutinpályán is kellett egy kicsit gyötrődni, mielőtt kimerészkedett a forgalomba a kezdő. Úgy látszik, manapság a mazsoláké a világ.
Ifjúkori barátom, Jocó jut eszembe, aki annak idején, a menyasszonyát tanítgatta vezeti. De mivel azokban az időkben még nemigen volt személygépkocsi a családok tulajdonában, így a vállalati ZIL teherautóval gyakorolgattak. A kislány ijedten tekergette a hatalmas szovjet monstrum volánját, de lassan-lassan csak kezdte átérezni a vezetés élményét. Egy néptelen utcában aztán úgy felgyorsított, hogy a haver ijedten látta, ebből nem lesz megállás a sarkon. A figyelmeztető kiáltás sem segített, attól szinte begörcsölt a lány. Jocónak egy választása maradt. Bevetődött a lány lábai közé, és két kézzel nyomta le a féket.
Remélem, nekem nem lesz szükségem ilyen artista bravúrra.
Október 20.
Megint a címlapon vagyunk! A szomszéd kerületben kisrepülő csapódott egy lakóházba. Meghalt a gép 82 éves pilótája. A World Trade Center tragédiája óta egy ilyen hír mindig a címlapra fog kerülni. Terrorizmusról szó sincs, csupán műszaki hiba lehetett az oka, és ne feledjük az a 82 évet sem. Igaz, a hírforrások megemlítik, hogy 60 éves pilóta múltja volt a szerencsétlenül járt öregnek, de azért mégis elgondolkodtató, hogy mennyire ura a reflexeinek egy ilyen korú egyén. Mert abbahagyni is tudni kell, vagy legalábbis kéne.
Kölcsönkaptuk a „Szabadság, szerelem” című magyar filmet, este mindjárt meg is néztük. Tetszett és meghatott. Nem tagadom, néha bepárásodó szemmel figyeltem a képsorokat. Nyolc éves voltam a forradalom idején, kevéske emléket őrzök azokról a napokról. Az igazságra, a hiteles részletekre is csak mostanában derül fény.
Dobó Kata nyers, smink nélküli arca árulkodóan hétköznapi, tehát nagyon hiteles volt.
Fenyő Iván játéka elhitette, hogy ilyen lehetett akkoriban egy pesti húszéves srác. A történet szereplői nem afféle partizán hősök voltak, hanem hús-vér alakok, hétköznapi problémákkal, gyávasággal, szexuális étvággyal, és igenis féltek. Mert csak a hülyékből hiányzik a félelem, akik nem tudják mérlegre tenni a várható veszteségeket. Végre egy magyar film, ahol nem éreztem azt, hogy nincs pénz a részletekre, vagy a statisztákra. Igaz, nagyon besegített a komputer technika, így pl. több tízezres tömeget meg lehetett oldani négyszáz főből, de végül is, az a fontos, hogy tökéletes illúziót keltett. Igen, ez a mai korszak igénye: csak látványos filmekkel lehet megjelenni a világpiacon. Ha emellett még jó ügyet is szolgál, az külön szerencse. Több évtizedes hazudozásokat kéne helyre tenni, és ez a film nagy segítség ebben. Milyen keveset tud még erről a forradalomról világ, és mi magyarok.
A film történetének meg kellett küzdeni egy olyan problémával is, mellyel nem először állnak szemben a forgatókönyvírók. Nevezetesen, hogy a valós történelmi eseményekben kitalált karakterek mozognak. Ez némi szabadságot engedélyez a meseszövésben, de azért nagyon fontos az egyensúly a valós és a kreált elemek között. Ilyesmi volt Szabó István filmjében is, aki a magyar kardvívó olimpiai bajnok megtörtént tragédiáját építette bele a „Sunshine” (A napfény íze) c. film kitalált közegébe. Petschauer Attila volt az, aki munkaszolgálatosként egy barakk tetején halt meg, mert őrei addig locsolták, míg megfagyott. Ez 42-ben történt, januárban, az ukrajnai télben. A Sors családnéven szereplő filmbeli figura azonban hősiesebb színezetett kapott. A filmben úgy hal meg, hogy nem tudják megtörni még ezzel a kínzással sem.
A „Szabadság, szerelem” vízilabdázó hősét Zádor Ervinről mintázták, vagy legalábbis azt az epizódot, amikor az orosz csapat elleni olimpiai elődöntőn, Melbourne-ben, vérző arccal kellett elhagynia a medencét. A film főhőse más néven részese ennek a valós eseménynek, így aztán nem kérhető számon az sem, hogy mennyi volt a tényleges szerepe neki, és a többi sportolónak a pesti utcai harcokban.
A filmben a csapat tagjai a disszidálást latolgatják. Sajnos az megfelel a valóságnak, hogy a győztes vízilabda válogatott fele nem tért vissza Magyarországra.
Október 22.
Megint a világlapok címoldalán. (Ez már rendszer lesz!) Szörnyű mészárlás, hat halott a szomszéd kerület egyik lakásában. A részletekről még hallgat a rendőrség, csupán annyi derült ki, hogy a gázszivárgás kivizsgálására érkezett szakértő is az áldozatok között van. Ezzel kapcsolatban megint elhangzott a sablonmondat: Rosszkor volt rossz helyen. Csak tudnám, ki talál ki ilyeneket?! Az még rendben van, hogy kitalálja, de miért kell az egész világnak átvenni?! Annyira azért nem jó! Pláne sokadszorra! És aki átveszi, mindig úgy süti el, mintha ott találta volna ki, az adott pillanatban. Hozzá nem tenné, hogy: - Ahogy mondani szokták Vagy:- Mint tudjuk. Vagy: - A régi szólás szerint.
Aztán ott van az a 24/7. Vagyis: twentyfour - seven. Nincs az a pénz, hogy ezt másként mondaná valaki. De miért nem lehet helyette az, pl. egész héten, vagy: állandóan, vagy: minden órában, vagy: a hét minden napján, vagy mit tudom én? Mér mindig csak ez az elkoptatott 24/7. Meg amikor valaki nyer a lottón, és azt mondja:
- My dream came true. Az álmom valóra vált!
Még véletlenül sem sóhajtja: - Na, ilyet se pipált Ladányi! Vagy: -Gebedjek meg, ha értem, mért pont én?! Vagy: - Hű, de kurva jókor jött!
Egyszer már én is szeretnék a kamerák előtt állni a főnyereménnyel, hogy bebizonyítsam, az angol nyelv is képes változatosságra.
És egy másik, amit elég nehezen emésztek meg. Sportbalesetben elhunyt fiatalember rokonai nyilatkoznak a tévében és elhangzik a kötelező mondat. Úgy halt meg, miközben azt csinálta, amit igazán szeretett.
Ugyanezt hallottam az előző héten, szintén egy hasonlóan szomorú eset kapcsán. Kinek vigasz ez?!
Igaz, a magyar nyelv is tudja a kötelességét ilyen téren. Ha valaki elveszti a hozzátartozóját és szenved a gyász miatt, már hallhatjuk is:
- Nem tudja elengedni.
Hogy ezt ki találta ki?! De igen! El tudja engedni! Tudomásul tudja venni, hogy nincs többé, csak még fáj. Nagyon fáj.
Ilyen egyszerű.
De nem folytatom, mert be vagyok havazva.
Most jut eszembe: 25 dollárt kér egy filatelista szakmókus, azért, hogy átnézze a kollekciót. Komoly fejfájás ez, mert most meg úgy elbizonytalanodtam, vajon ér-e annyit a paksaméta.
Különös harc kezdődött a hét végén. E-mailen kaptam egy magyar nyelvű plakátot, mely a Magyar Házi Halloween Partyra invitál. A 15 mondatban tíz súlyos hiba volt. Szépen egymás alá írtam a hibás szavakat, és visszaküldtem mindazoknak, akik a plakátból kaptak. Gondoltam, tán még nem késő, hogy tisztességes szöveggel jelenjen meg a hirdetés, vagy ha igen, akkor legalább tanulnak belőle. Persze megindult a támadás, mert hogy is merek megsérteni valakit, aki jó szándékúan igyekszik. A hibákat meg el lehet nézni. Erre írtam egy válaszlevelet rettenetes nyelvtani hibákkal. Végül is, ha semmi se számit, akkor hamarosan ilyen színvonalon leszünk. A szövegelésbe bekapcsolódott egy fazon, aki ugyan magyarnak érzi magát, de csak angolul tud írni. Elég furcsa volt, ahogy angolul sorolta dörgedelmeit, és nekem szégyenkezni kellett volna, hogy hiányzik belőlem a megértés. Hát, ilyen esetekben inkább az igényességen lehetne a hangsúly. Mert ha most a saját elképzeléseink szerint alkalmazzuk a helyesírást, akkor a jövőben emlékezetből fogjuk énekelni a Himnuszt, és találomra idézzük a verseket.
Álljon akkor itt egy vers, emlékezetből:
Alex Petőfi: Anyám izéje
Ej, mi a kőtyúk! Anyókendő?!
A szobában hogyishívjákol itten?
A láma is csak jó valamire.
Az isten is jót ád,
Felviszi, ha kell a dollárt.
Október 23.
Otthon, nemzeti ünnep, munkaszünet, itt erről egyetlen sor sincs a lapokban. A Magyar Ház vasárnap tartotta a megemlékezést. Ez az ünnep jóval többet jelent az itteni magyarság zömének, mint egy történelmi dátum. Sokan ettől az időponttól számolják életük gyökeres változását, a külföldre kerülést. Bár a legtöbben megtalálták a számításukat az emigrációban, azért ez a kényszerű haza-elhagyás be nem gyógyuló sebként van jelen életükben.
Nem voltam ott az ünnepségen, csak estefelé jutott eszembe, hogy megfeledkeztem róla. Tán nem is olyan nagy csoda, nincs kapcsolatom senkivel, néha hetekig meg sem szólal a telefonom. Nem is tudom, hogy miért van saját készülékem? Rajtam aztán igazán tud spórolni a szolgáltató cég, nemigen merítem ki a rendelkezésemre álló időkeretet.
Kaliforniában az erdőtűz álmaim színterét pusztítja. Milliós értékű luxusvillák perzselődnek a tűzben. Itt ugyan szép idő volt ma, de megint tartós eső várható. Hát akkor hol lehet élni egyáltalán?!
A „Tövismadarak”-ban olvastam, hogy a futótűz nem tudott kárt tenni a birtok közepén álló házban, mert az épület és a füves rész között egy széles, kopár, kavicsos réteg megakadályozta a tűz továbbterjedését. Tudom, őrült költséget jelentene, de minden otthon megérdemelne egy ilyen védőzónát.
A film trükkök jártak az eszemben, annak kapcsán, hogy megint szóba került a hét végén látott magyar film. Tény, hogy a komputer technológia előtt is tudtak egyet-mást az alkotók. Chaplin egyik filmjében, a csetlő botló figurája előtt lecsap egy bárd, pontosan a cipője előtt. A jelenet kész életveszély, hiszen hajszálon múlik, hogy nem éri az embert is az a hatalmas gyilkos szerszám. A veszéllyel tisztában lehetett Chaplin is, ezért úgy oldották meg a jelenetet, hogy a valóságban a bárd nem lecsapódik, hanem felemelkedik a színész lába előtt. A jelenetet pedig visszafelé játszva tették be a filmbe.
A „Neverending Story”-ban, David Bowie ördögi ügyességgel forgat az ujjai között egy kristálygolyót. Nem győztem ámulni a tehetségén, zenész létére olyasmit produkál, ami bármelyik bűvész becsületére vált volna. Aztán később, egy rövidfilm elárult néhány titkot a moziról. Többek között azt is, hogy az énekes mögött egy igazi bűvész rejtőzött, és a köpeny résén átdugott keze végezte a mutatványt.
A filmesek leleménye kifogyhatatlan, ha át akarnak ejteni bennünket.
Fiam azzal állt elém, hogy szándékában van átfúratni a nyelvét. Ugyanis, egy ilyen fémbigyóval a szájban, állítólag meg lehet vadítani a lányokat.
Nem akartam elárulni neki, hogy erre én sokkal jobb módszereket tudok. Tiltani sem akartam a dolgot, nehogy nagyobb kedvet csináljak hozzá. Tudtam, az sem elég hatásos, ha a szájápolás nehézségeire hivatkozom.
Sóhajtva csak annyit mondtam, hogy ha a nyelvátszúrást egy rendelettel kötelezővé tennék, akkor tízezrek tüntetnének táblákkal a középületek előtt, sőt halomra lövetnék magukat, hogy gátat vessenek e barbár, jogtipró szokásnak. Na de így egészen más, önként, dalolva. . .
Október 24.
Már két ártatlan áldozatról tudunk (wrong place, wrong time) a hatos gyilkosság kapcsán. Gengszterháború dúlt a szomszéd kerületben. Mi meg nagy naivan abban reménykedünk, hogy elég, ha a gyalogátkelőhelyen óvatosak vagyunk.
A Time magazinban olvastam egy cikket. . .apropó, miért magazin? Ugyanolyan újság, mint a többi! Szóval a cikk azt tárgyalta, hogy bíróság előtt van az a férfi, aki poligámiában élt és még a 14 éves unokahúgát is feleségül vette. Persze vallásos az illető, mormon a javából. Korábban sosem értettem, hogy hogyan fér el egy tető alatt a vallás és a többnejűség. A cikk megpróbál némi homályos magyarázatot adni erre, de azt hiszem, a legjobb, ha Glasenapphoz fordulunk. Tehát: a mormonok hite ellentétben áll valamennyi keresztény nézettel. Sok istent tételeznek fel, akik férfi és női szellemek szaporodásából jönnek létre. A ma élő emberek olyan szellemek, akik előbb az égben léteztek, azután beléptek a „húsból való test templomába” és a halál után istenekké lehetnek. Annak érdekében, hogy minél több szellemet láthassanak el anyagi testtel, törvényesnek nyilvánították a poligámiát.
Én az örök kételkedő, csak csodálni tudom egyes emberek sziklaszilárd, megingathatatlan meggyőződését olyan dolgokban, melyeknek semmi köze a valósághoz, és csupán a hiten alapszanak. Ezért aztán ámulattal nézem a hinduizmus híveit is, akik még arra is vállalkoztak, hogy kiszámítsák egy Brahma nap hosszát, sőt arra is képesek, hogy 4 320 000 emberi év pontos felosztását megadják az isteni világkorszakokhoz viszonyítva.
Sok ez egy érző kebelnek.
Október 25.
Ma sütött a Nap, tehát az idő és a hangulatunk alaposan felmelegedett.
Fiam tegnap elhagyta a telefonját (300 dollár), de olyan déja vu hangulatom van, ahogy leírom ezt. Ha nem csalódom, előfordult ilyesmi már párszor a családunkban. Persze, amilyen mázlija van a kölyöknek, jelentkeztek a városi uszodából, hogy átveheti a pénztárnál. A sok kedvező tapasztalat után semmi nem ösztönzi arra, hogy jobban vigyázzon a holmijára. Bár szerintem akkor sem történne változás a magatartásában, ha most lenyúlta volna valaki a készülékét. Csak attól félek, hogy megmarad felnőttként is ilyennek, ilyen cipője mellett járó fazonnak. Csak aztán nehogy egyszer a kocsiba felejtse a gyermekét, mikor dolgozni megy.
A melóban azzal fogadtak, hogy készüljünk fel a véres látványra, ugyanis tegnap egy gyereknek balesete volt az uszodában. Én inkább csak azon csodálkoztam, hogy eddig megúszták. Nagy divat ugyanis, hogy a lakók látogatókat fogadnak, és ilyenkor az uszoda az a terület, ahol a gyerkőcök kitombolhatják magukat. Néha magam is tanúja vagyok a fékeveszett őrjöngésnek, de nem szólok, mert itt nem illik korlátozni az ifjakat az önmegvalósításban. Így aztán rohangálnak, holott feliratok intik óvatosságra őket, a csúszós kő miatt. De megállíthatatlanul folyik a randalírozás, szárazon és vízen. Sikoltozva ugrálnak a medencébe, rángatják a növények leveleit, székeket borogatnak, szivacs hurkákkal verik egymást a vízben. A felnőtt kísérő általában vagy egy nagyi, vagy egy anyuka, aki kedvtelve nézi a gyerkőcök vitustáncát. A lakó pedig, aki szorgalmasan fizeti az uszoda karbantartás költségeit, csendesen szedelőzködik és távozik. Itt nem divat kiállni a jogainkért. Jobb a megalkuvás, mert abból nem lehet baj. Esetleg annyi, hogy elrontották az illető programját.
Ez a korlátlan szabadság néha a gyerekeknek is újdonság. A „101 kiskutya” című film jutott az eszembe, ahol az egyik rosszcsont eb belefekszik a hamuba és összekormozza magát. Ez adja az ötletet a papának az álcázáshoz, így a többieket is arra bíztatja, hogy hemperegjenek bele a piszokba. Az egyik stréber kutyus azért még megkérdezi a mamáját, hogy tényleg szabad–e. Itt, az uszodában, ha egy kisgyerek kérdőn az anyjára néz, mielőtt csatára indulna, a mama bíztató tekintetéből kiolvashatja: - Szabad kicsim! Itt mindent szabad!
Így aztán nem is kell nagyon csodálkozni, ha a gyerek stanicliben viszi haza a fogait.
Olvasgatom a Maclean’s című hetilapot és az egyik cikkben jópofa jelzőt fedezek fel egy bajuszos illetővel kapcsolatban. A dús, tömött férfidíszt „Bandíto mustache” vagyis „bandita bajusz” elnevezéssel illetik.
Nekem is akadt egy ismerősöm, aki ilyen külsővel büszkélkedhetett. Kapcsolatunk a régmúltba nyúlik vissza, amikor még szó sem volt semmiféle szőrzetről. Igaz, már akkor is ráillett a „banditó” jelző. Iskolás kölykök voltunk és elég sokat láttuk egymást, mert egy utcában laktunk. Egyszer aztán Lackó kezdett eltünedezni az esti órákban. Csak hosszas unszolásra vallotta be, hogy leskelődni jár. A szomszéd házba ugyanis beköltözött Mancika, akinek telt idomai nem kerülték el a kamaszok figyelmét. Lackó tehát szerzett egy létrát és belopakodott a körfolyosós házba. Megvárta, amíg Mancika lakása felöl bíztató csobogások hallatszanak, mert ilyenkor biztosra vehette, hogy a fiatalasszony az esti tisztálkodást végzi a konyha közepére tett lavórban. Lackó nekitámasztotta a létrát a falnak, és a lakásajtó feletti kis üvegablakon kísérte figyelemmel a műveletet.
Amikor meghallottam a vallomását, alig jutottam szóhoz.
- Ott leselkedsz azon az udvaron, ahol legalább húsz család lakik?! Meg vagy őrülve?! És mi van, ha kijön valamelyik szomszéd?!
- Nyugi, nyugi! –legyintett magabiztosan. – Olyankor ellököm a létrát a faltól, és hasra vágódom a kertben.
Azonban a stratégia nem lehetett hibátlan, mert egy ízben Mancika állított meg az utcán. Nagy kitüntetés volt ez akkoriban, de sejtettem, hogy nem a személyemnek szól az érdeklődés.
- Mondd meg légy szíves a barátodnak, hogy hagyja abba a kukkolást. Nekem ez olyan kellemetlen.
Részvéttel bólogattam, Mancika meg folytatja:
- Ez a kölyök minden este bebámul hozzám. Nagyon zavar. Minden szanaszét van a lakásban, még nem volt időm elpakolni.
Október 26.
Végre írt a lányom! Nagyon megkönnyebbültem, mert azért csak gyötör a frász az ilyen több hetes csend után. Legalább jól van, a többi meg rajtunk múlik.
Ma délután megszólalt a telefon és egy női hang sírt bele a készülékbe. Arra kért, hogy menjek át, mert meghalt a szomszéd. Ennél kellemetlenebb dolgot el sem tudnék képzelni, mint ezt, hogy valaki ekkora bajban az én segítségemre számít, én meg azt sem tudom, hogy kicsoda egyáltalán. Aztán később kiderült, hogy Edit hívott. Nem csoda, hogy nem ismertem fel a hangját, hiszen eddig csak nevetni hallottam. Kiderült, hogy első riadalmában tárcsázott, sokat nem várt tőlem, már úton voltak a mentők, a tűzoltók, és a rendőrség. Pont én hiányoztam volna! Annyi történt, hogy a mellettük lévő lakás gazdája nem mutatkozott, pedig szólt nála a rádió és az ajtaja előtt hallották, hogy a telefon is megcsörren, de arra sem reagált. Edit rosszat sejtett, nyitott ő már be úgy lakásba, hogy holtan találta a rokonát. Az egyik férfit kapacitálta, hogy menjen be az ajtón, ami nem volt kulcsra zárva. De az kézzel-lábbal tiltakozott. Editet azonban nem lehet lerázni. Végül csak benyitott. A szomszéd a konyhakövön feküdt, arcra borulva. Már nem lehetett rajta segíteni. Maradt a formaság, vagyis a megfelelő szervek értesítése. Edit meg le tudná harapni a nyelvét, mert pár hete azt mondta:
– Gyerekek, olyan rosszul néz ki a szomszéd. Lehet, hogy meg fog halni?
Október 28.
Nejemmel tegnap felkerekedtünk, elindultunk Amerikába. Számítottunk a határ előtti várakozásra, így jó korán keltünk. Az úton kissé lehangolt minket, amikor rádió bemondta, másfél órás várakozással lehet számolni. Aztán beálltunk a sorba. Soha ilyen messze még nem álltunk a határtól. Tíz perc alatt csak pár méter gurultunk, világos lett, hogy erre rámegy a délelőttünk. Így aztán egymásra néztünk, és visszafordultunk.
Azóta is ezen a vasszigoron elmélkedem. Miért kell minden egyes átkelővel hosszasan szőrözni?! Az amerikaiak szemében minden határon átguruló kocsi potenciális veszélyt jelent nemzetük biztonságára. Holott Kanadába sem lehet már csak úgy besétálni, szóval egy idegennek az amerikai határ már afféle második szűrőnek számítana. De tartok tőle, hogy ezt a szigort nekünk tartogatják. Mert csípi a szemüket, hogy jobb lett a kanadai dollár, hogy rendezettebb az egészségügy, hogy Kanada nem kifejezetten terrorista célpont, és hogy a világnak is jobb a véleménye rólunk. Naná, hogy nem látom rajtuk az örömöt, ha látogatóba megyek.
Ismerem én az ilyesfajta fogadtatást! Jártam eleget Csehszlovákiába és Romániába.
Este megnéztük Woody Allen klasszikusát, a „Fogd a pénzt, és fuss” c. mozit. Egészen megdöbbentem, hogy lassan negyven éve készült. Na, nem a poénok öregedtek, de szörnyű tudomásul venni, hogy ennyire megvénültek a kortársaim. Ez a Woody egy különleges fazon! Olyan, mint egy növény, amely állandóan kornyadozik, de rendületlenül élni akar. A néző rokonszenve a szánalomból táplálkozik, de ez nem zárja ki azt, hogy önfeledten röhögjünk rajta.
Október 31.
Halloween napja, ami ugye azt jelenti, hogy a gyerekek nekiindulhatnak kéregető körútjukra a különféle maskarákban. Rendben, van, jó kis bolondozás ez. Azonban ma láttunk egy hatalmas áruházban egyetlen(!) beöltözött felnőttet, egy eladónőt, aki eléggé kilógott a mezőnyből fodros-csipkés menyasszonyi ruhakölteményében, míg a többi eladó a hagyományos cuccot viselte. Hát nem tudom, milyen érzés ennyire különbözni a többiektől, de az a magányos jelmez egy karikatúrát juttatott eszembe. Kis törpe álldogál egy terem közepén, a lábak sokasága közepette, vele szemben egy másik, hasonló méretű meghívott álldogál. Azt mondja a sorstársnak:
- El sem tudja képzelni, mennyire örülök, hogy ön is itt van.
Fiam állítólag valamiféle véresszájú bokszolót formázott ma a suliban és ez annyira jelentős eseménynek számít nála, hogy előző nap több mint száz dollárt áldozott egy sportgatyára és egy kesztyűre. Nem más ez a suli, mint tömény szórakozás.
Rita betegeskedett hétfőn. Este felszökött a láza, majdnem elérte a negyven fokot. Közel voltam hozzá, hogy pánikba essem, mikor percenként egyre magasabb értéket mértünk. De aztán a jól bevált priznic csodát tett. Jó érzés volt, hogy nem csak tétlen szemlélőként figyeltem a szenvedését, hanem tudtam valami hasznosat is csinálni. Nagyon rejtélyes volt ez a hirtelen jött láz, nem merem kiállítani a diagnózist, de lehet, hogy betelt a pohár a melóban jelentkező problémák miatt és egyszerűen csak ki akart szállni. Most az orvos itthon tartja, határozottan jót tesz neki.
Lábadozása alatt megnéztük Woody Allen másik gyöngyszemét, a „Love and death” című bohóckodást. Úgy tűnt, hogy a „Borat” c. film előfutára ez a több évtizedes darab, ahol szintén más nemzet rovására mulatnak az amerikaiak. Ebben az oroszokon verték el a port. Remélem, mi magyarok nem kerülünk terítékre.
Pedig nem lenne nehéz dolga annak, aki rajtunk akar szórakozni.
Naplót készülök írni. Hogy miért?! Az ok igen egyszerű. Valahogy ki kéne deríteni, hogy hogyan tűnnek el a napjaim, mire pazarolom a gyorsan múló időt. Na meg talán a hétköznapi történések sem tanulság nélkül valók. Még az is elképzelhető, hogy valakit esetleg érdekel majd ez az egész. Lehet, hogy tán nem a pusztába kiabálok. De hogy miféle illúziókat táplálok ezzel kapcsolatban, arról a főcím árulkodik.
Voltak már próbálkozásaim, ennek eredménye a „Disszidol”, majd annak folytatása, és számtalan egyéb írás. A regények és a novellák után most a napló műfaja ad lehetőséget az igazi magamutogatásra.
Még nem tudom milyen rendszerességgel verem majd a billentyűket, de afféle „Márais” megoldás megfelelne. Ha eszembe jut valami, akkor leülök a géphez, ha nincs említésre méltó dolog körülöttem, akkor akár napokig, vagy hetekig is hallgatok. Persze istenkísértés itt Márai Sándort emlegetni. A kettőnk közötti különbséget a fóti üstfoltozó cigánnyal lehetne illusztrálni. Ez a koma egyszer megállt a templom előtt, ahol a szédítő magasban, a kupola réz borítását végezték. Felnézett, és elégedetten sóhajtotta:
- Istenkám, istenkám, hát ezek vagyunk mi, mestorok!
Nem tudom, hogyan fog kinézni ez az egész, de nem afféle, kamaszlányok kapcsos könyvébe való, érzelgős ömlengésekre készülök. Remélem, sikerül elkerülnöm a naplóírókra leselkedő buktatókat.
Simplicitas sigillum veri - mondja a felvágós albán. Ezt állítólag azt jelenti: Az egyszerűség az igazság pecsétje. Az azér mingyá’ más, ha az ember a latinos müvelcségét fitogtassa.
Hát akkor csak őszintén, néha póriasan!
Vancouver 2007. augusztus 29. Szerda
Elég hülye dátum egy induláshoz, nem igaz?! Se évkezdet, se hó eleje, semmi. Az meg csak nem elég indok, hogy Michael Jackson ma 49 éves. Kit érdekel ő már?! Ő felélte a halhatatlanságát. Ő már csak akkor lesz megint híres, ha feldobja a talpát. Egyszerű út ez, ezt járta végig Elvis Presley, Marilyn Monroe, James Dean, meg még jó néhányan. Mert az elmúlás a csillagokba tud repíteni, szó szerint.
Ami Jacksont illeti, még a nyolcvanas évek elején egy házibuliban, az egyik csaj megjegyezte:
- Egy állati jó énekest hallottam lemezen.
– Kicsodát? – érdeklődtem.
– Hát a Michel Jacksont.
Így, franciásan Miselnek mondta, én meg kezdtem irigykedni, hogy milyen jól tájékozott ez a leányzó. Azt hiszem, akkor hallottam először Jacksonról.
Hát akkor most a személyes dolgokról.
1989 óta élünk külföldön. Nem is ragoznám itt a svédországi majd a kanadai éveket, hiszen annyit írtam erről, mint Solohov a doni kozákokról. Történetünket azzal zártam, hogy munkahelyünkön ádáz csatát vívtunk a szakszervezet elfogadtatásáért. Gondolhatják, hogy nem a SZOT beutaló miatt.
Az elmúlt évek annyi változást hoztak, hogy otthagytuk az álomházat és belevágtunk egy csinos kis sorház vásárlásába. Mit vásárlásába?! A havi részletek törlesztésébe. A munkahelyünk megmaradt, így immár mi is bejárók lettünk. Igaz, nem valami nagy áldozat a munkába járás, hiszen csak néhány utcányira vagyunk az épülettől. Épp csak annyira, hogy ne halljuk, ha megszólal a tűzriadó a házban.
Végül is, már szervezett dolgozók vagyunk. Nem mondhatnám, hogy a lakóbizottság tapsikol örömében, hiszen már nem a pillanatnyi hangulatuk dönti el a feladatainkat, hanem a gondosan megfogalmazott szerződés. Mit tehet ilyenkor a vesztes fél? Belenyugszik, vagy áskálódni kezd. Lehet találgatni, hogy nekünk melyik jutott.
A magánéletünk pedig?
Megszoktam, elfogadtam, hogy átmeneti kapcsolatok, és csalódások sorozata jellemzi hétköznapjainkat. De a kapcsolatok helyett ott az olvasás. És ha jó a könyv, akkor a tévé sem tud elcsábítani. Meg aztán, a melóban az ebédidőt és a kávészüneteket is olvasással tölthetem. Nem kell a kollégák fecsegését hallgatnom, mert nincsenek kollégák. Rendszerint egyedül vagyok, mert a nejem a másik épületben melózik, ráadásul őt annyira leköti az irodai adminisztráció, hogy alig találkozunk. Ez a házmesteri állás nem valami fényes, bár itt ezt igen elegánsan, caretaker-nek hívják. Inkább afféle gondnoki munka ez. Minden a mi felelősségünk, azért, hogy az a 220 család jól érezze magát. Tizenkét évig mi is az épületben laktunk, ismerjük, mint a kézfejünket (ahogy az angol mondja) de amíg itt laktunk, nem jelentett igazi kikapcsolódást a szabadidő sem.
Amúgy túltettem már magam azon, hogy titulusokon aggódjak. Még jó pár éve, egyszer megemlítettem egy ismerősömnek, hogy miféle munkát végzek, mire megnyugtatott, hogy ő ismert egy szivart, aki a berlini Pergamon múzeumban volt vécés bácsi. Mivel a forgalom nem volt nagy, így nyugodtan tudott dolgozni a filozófiai értekezésein.
- Mindegy, hogy mit csinálunk, – volt a válasz lényege – az a fontos, hogy legyen olyan dolog az életünkben, amit hasznosnak érzünk.
Akkor helyben vagyunk, mert nekem ott a könyv, az írás, és a színház.
Kanadában is meg lehet oldani a hazai könyvellátást, de végül is, már nem megy ritkaságszámba az sem, ha angol könyv kerül a kezembe. Persze azért a magyar szó jelenti az igazi kikapcsolódást. Ott el lehet lazulni, és falni a sorokat. Tegnap fejeztem be egy Truman Capote könyvet, a „Mozart és a kaméleonok”-at. Igaz, már olvastam ezt pár évtizeddel korábban, de tán nem csoda, ha az ember ennyi idő után a felére nem emlékszik, a másik felét meg másként látja. Szenzációs a pasas. Furcsa, hogy nem lehet tetten érni a nagyságát. Egyszerűen csak olvasmányos, élvezetes, érdekes és lebilincselő. Maga a mester nem volt egy rokonszenves alak, de a céltudatosságáért fejet lehet hajtani előtte. Állítólag nyolc éves kora óta napi rendszerességgel, órákon keresztül írt, pusztán azért, hogy gyakorolja magát az írást. Gyakorolt, mint mondjuk egy zenész, aki napi négy–öt órát zongorázik azért, hogy tökéletesítse a technikáját. Mi tagadás, bevált a módszere.
T.C. leírja egyik találkozását Marilyn Monroe-val. Tán ez az egyetlen írás, ahol a sztárnak emberi arca van, más interjúkban inkább egy lila gőzbe burkolózó istennőnek ábrázolják. Nagyon eredeti anyag!
T. C. amúgy betegesen vonzódott a bűnözőkhöz, sorra látogatta a börtönöket és a leghíresebb könyve is egy gyilkosságról írt riportregény. A „Hidegvérrel” c. bestsellerről van szó. Az ügy érdekessége, hogy a 67-es filmváltozat színésze, Robert Blake, aki az egyik gyilkost játszotta, ma rács mögött van, mert a nejétől nem válással akart szabadulni, hanem gyilkossággal.
Augusztus 30.
Tegnap este láttunk a tévében egy rövidfilmet Svédországról. Kicsit furcsa volt, valósággal honvágyat éreztem a képek láttán. Hiába, majdnem két évet éltünk ott. Igaz, hogy bizonytalanságban, de elég ok a nosztalgiára tán az is, hogy majdnem húsz évvel fiatalabbak voltunk.
Később, amerikai film a tévében „Godsend” címmel. Elővették a klónozás témát, aztán nem tudtak mit kezdeni vele. Ezért némi horror-szerű baromságot kevertek a meséhez. Naná, hogy az új életre szánt gyerek elődje gyújtogató és anyagyilkos, hadd örököljön valamit az utód is ezekből a hajlamokból. Ez a szál lehet, hogy központi utasításra került a mesébe, hogy elvegyék a kedvünket a biológiai kontárkodástól. Bárgyú kis mese kerekedett az egészből, oltári nagy baklövésekkel. Mert ugyan fejbe vágják a főhőst egy karvastagságú gyertyatartóval és rágyújtják a templomot, de ez még nem akadályozza meg abban, hogy időben ott legyen, amikor az asszonynak szüksége van rá. A feleségét játszó Rebecca Romijnról nem derül ki, hogy mennyire tehetséges, igaz, jókat tud félni egy - egy jelenetben, de ez minden. A végén meg előveszik a kötelező sémát, miszerint, már minden rendben van, de akkor hirtelen megint lecsap a gonosz. Jaj, hogy mennyit röhögtünk már ezen! Mint pl. a „Tengerészgyalogos” c. filmben, ahol a gyilkost lelövik, elütik, ráomlik az égő ház, és amikor a főhős éppen fellélegezni készül a nejével, akkor megint megjelenik a semmiből, egy kis fojtogatásra. Nem, a világért sem a mentőkocsi felé biceg, segítséget remélve, hanem szénné égett karjait a főhős nyaka köré fonja. Úgy látszik, ez valami kötelező elem, mint a műkoriban a leszúrt Rittberger. De hogy mennyire megfertőzték a nézőt ezekkel az extra csattanókkal, az abból derül ki leginkább, hogy már hiányérzetünk van, ha egy tisztességesebb rendező kihagyja az efféle végső poént.
Ma leadta a nejem a hivatalban az útlevélkérelmünket. Balszerencsénkre, pont idén járt le a régi, és most minden Amerikába utazónak át kell váltani az útlevélre, holott eddig elég volt a jogosítvány, vagy az állampolgársági kártya is. De egyre szigorúbb a határátkelés módja a két ország között. Míg Európában már vígan száguldoznak a polgárok az országhatárokon keresztül, addig itt több órás sorállásra kell számítani.
Néhány héttel korábban már megpróbáltam leadni az útlevélkérő lapokat a város egyik irodájában, de ott azzal riasztottak el, hogy kb. négy óra múlva kerülnék sorra és akkor is legalább másfél órás tortúrára számíthatok, amíg a tisztviselő tételesen átvizsgálja a kérdőív minden sorát.
A nejem most talált egy hivatalt a szomszéd utcában, amely szintén foglalkozik ilyesmivel. Nem sokan tudhattak erről, mert néptelen volt az egész iroda. Az asszony egyébként erről híres, hogy mindig jobbak az értesülései az átlagnál. Persze a tisztviselők elszörnyedve látták, hogy érkezett valaki, három kérvénnyel, szóval lesz mit dolgozni.
- Ne tessék itt hagyni, itt nagyon hosszú az átfutási idő. A másik kerületben van egy iroda, ott pár hét alatt kész az új okmány. - próbálták jobb belátásra bírni.
- Nem sürgős – vonta meg a vállát a nejem.
- És mikor szeretnének utazni? - érdeklődtek furfangosan.
- Esetleg a karácsonyi szünetben – mondta nejem.
- Hű, addigra biztos nem lesz kész! – sajnálkoztak.
- Nem?! – vonta meg a vállát újra az asszony, - Nem baj. Akkor megyünk később. Esetleg jövő nyáron.
Végül megadták magukat, de ez a példátlan eset annyira megterhelte a három irodistát, hogy a később érkezőket már magyarázat nélkül küldték a másik kerületbe.
Amíg az okmányok átvizsgálásra kerültek, volt idő némi beszélgetésre is. Ők sem igen értették ezt a mérhetetlen szigort, mellyel az USA Kanadát kezeli. Persze nemcsak velünk ilyenek. És hát nemigen csípik őket sehol a világban. Az egyik tisztviselő elkotyogta, hogy lassan bevett szokássá válik, hogy az amerikai turisták kanadai jelvényt tűznek a ruhájukra. Ha már angolul beszélnek, legalább hadd higgyék kanadainak őket. Ezzel a kis trükkel megspórolhatnak egy jó adag gyűlöletet és utálatot.
Augusztus 31.
Én egy mazochista hülye vagyok. Megint egy olyan bárgyú rémségért maradtam fenn éjfélig, hogy aztán nem győztem magam átkozni. Ügyvéd - maffia párharc, a végén egy kis tettlegesség, persze a főhőst ütik, vágják, igaz, hogy amúgy okleveles bunyós, de most az öregedő ellenfele is olyanokat tud bevágni neki, hogy majd kiissza a szökőkutat. De aztán feltámad, ahogy kell, és akkor nincs irgalom. Én meg nem tudom, hogy miért bámulom ezeket a baromságokat, amikor öt perc után már tudom, hogy az egész nem ér semmit. De ez valamiféle gyerekkori beidegződés lehet. Megtanítottak rá, hogy ne hagyjak a tányéron semmit, mert az étel érték, nem pazaroljuk. A mozikban sem álltam fel, ha már kifizettem a jegy árát valami szörnyűségre. A tévé előtt is fogva tart valami, tán az, hogy lássam, mekkora szar kerekedik ebből az egészből.
Ha novellát írnék abból, ami ma történt, azt a címet adnám neki: „Az érintés varázsa”
A házban, ahol dolgozom, lakik egy idős vietnami házaspár. Az asszonyka apró, kedvesen mosolygó nénike, és olyan ijedős szegénykém, hogy egy-egy váratlan ajtónyitás alkalmával majd szörnyet hal, ha egymásba botlunk. Nem mosolygom meg ezeket a görcsös összerándulásait, mert nem tudhatom, milyen események idézték elő benne ezt a pánikszerű ijedelmet.
A férj, egy kedves, ősz hajú úriember, ápolt és tiszta, és valamiért végtelenül rokonszenvezik velem. Ha alkalma nyílik rá, érezteti is. Gyümölcsökkel kínál, gyakran ad apró ajándékokat. Igaz, mi is segítünk nekik, rájuk is fér a gondoskodás, mert nagyon-nagyon nem értik az angolt. Igaz, már harminc éve élnek Kanadában, de még most is gondot okoz az a sok, lakókra vonatkozó hirdetmény megértése. A beszéddel sem állnak jobban, ha szóba elegyedünk, inkább találgatok, mintsem érteném, hogy mit is akarnak mondani.
Megszokott dologgá vált, hogy a ház hirdetőtábláin megjelenő cirkalmas közleményeket pár egyszerű mondatra fordítva értetjük meg velük. Ez még gyakrabban működött, amíg mi is az épületben laktunk. Amióta kiköltöztünk, ritkábban látjuk egymást, kicsit úgy is tűnt, neheztelnek ránk, hogy elvesztették a támaszukat. Épp csak futólag üdvözöljük egymást, de ma, amikor az öreget megláttam a lépcsőfordulóban, nemcsak ráköszöntem, de megérintettem a karját is, afféle baráti vállveregetésnek szánva. Az öreg meglepetten fordult hátra, elmotyogta a kötelező „Hávájú”-t, és bizonyára továbbment volna, de az az érintés megváltoztatta a szándékát. Elmosolyodott, majd bizalmaskodó mozdulattal félrehívott. Aztán átnyújtott egy lottószelvényt, a ma esti húzásra, amin 15 milkó a főnyeremény.
Micsoda csattanó lenne egy novellában arról értekezni, hogy kihúzták a kapott számokat, meg hogy hogyan háláltam meg az öreg jóságát. Tényleg, hogyan is?! Eszembe jut egy pesti kabaréjelenet, ahol Endrődi Kálmánt arról faggatták, hogy mi lenne, ha megnyerné a lottó főnyereményt.
- Akkor vennék a család minden tagjának egy pulóvert! – jelentette ki ábrándozva.
A kabaré szabályai szerint, ki is húzták a számait, csak éppen elfelejtették bedobni a szelvényt. Az öreg vállat vont:
- Nem kapnak pulóvert!
Kurt Vonnegut „Macskabölcső” c. könyvét olvastam ki ma. Nem ez az első találkozásom a mesterrel. Pár hete a „Mesterlövész” c. könyve volt a kezemben. Különös és merész stílusa van, gyakran érzem úgy, hogy ez az író nem „normális”, a szó hagyományos értelmében. A könyvében szereplő figurák egy olyan agy szüleményei, amely más szabályok szerint működik. Olyan egy-egy műve, mint egy különleges zenedarab, amely idegen hangzásával tartja fogva a hallgatóságát.
Szeptember 1.
Tegnap volt a lottóhúzás, persze nem nyertem egy kanyit sem. Nem kell tehát pulóvert vennem az öreg vietnáminak. De ha ő nem ajándékoz meg egy-egy szelvénnyel, azért magam is szoktam venni. Nem mintha bíznék benne, hogy telitalálatom lesz, azon a két dolláron inkább reményt vásárolok. Persze azért mindig eljátszom a gondolattal, hogy mi lenne, ha beütne a főnyeremény. Mostanában például azon merengek, hogy a 6/49 – es lottó három és félmilliós főnyereményt ígér. Alig egy éve emelték a szelvény árát egy dolcsiról kettőre, és persze nem az inflációra hivatkoztak, hanem arra, hogy megduplázzák a főnyeremény összegét kettőről négymillióra. Elmúlt néhány hónap és már lefaragtak félmilliót a fődíjból. Ha telitalálatom lenne, szépen odaállnék a kamerák elé a családdal, a fotósok villogtatnák a vakuikat, mosolyogva átvenném a hatalmas kartonlapot, mely a csekket formázza a hatalmas összegről. Aztán bemutatnám a sajtónak a család tagjait, és amikor megkérdeznék, hogy az a nagyorrú, szemüveges, aktatáskás úr is a rokonsághoz tartozik-e, akkor a fejemet ráznám és kijelenteném: - Nem, ő az ügyvédem, aki bepereli a lottó irodát a lenyelt félmillióért. Elseje van, gyakorlatilag vége a nyárnak, és ha jól belegondolok, ez volt az első olyan év, amikor nem voltam strandon. Persze nemcsak azért, mert ilyen testet már nem illik közszemlére tenni, hanem inkább a gyatra nyár miatt. De nem illik panaszkodni, mert akik Pestről jöttek vissza, azok sokat sejtetően mondogatták, hogy becsüljük csak meg a mi kis vancouveri időjárásunkat, mert igaz ugyan, hogy nem barnulhatunk sokat, de legalább nincs gatyarohasztó hőség. PNE, vagyis Pacific National Exhibition. Lassan bezárja kapuit ez a vásár, gondoltuk kinézünk, hátha lesz valami érdekes. Ez afféle Vidám Park, mezőgazdasági kiállítás és a váci búcsú keveréke. De aki már látott egy ilyet az előző évben, az mindent látott. Az utak ugyanolyan elhanyagoltak, a környék erősen lepusztult, hát tényleg ideje lenne már némi változtatásnak. A szórakoztató rész nem múlja felül egy falubéli mulatság színvonalát. Szörnyű plüssállatokat lehet nyerni mindenféle gyermekded dobálós játékokon. A szórakoztatás meg kimerül abban, hogy különféle irányban rázogatják a masinák a látogatót. Van körhinta, hullámvasút, és más rafinált forgó és pörgő alkalmatosság. De mintha valamennyien arra esküdtek volna, hogy hányingert is kínáljanak a jegy mellé.
Egy nagy sportcsarnokban maszekok kínálgatják a sok eladásra szánt holmit, de a körülmények nem jobbak, mint egy bolhapiacon.
A mezőgazdaság címszó ürügyén különféle háziállatokat láthatunk. Akad még egy-két színpad, ahol mindig folyik valamiféle tömegszórakoztatás, és persze az elmaradhatatlan büfék, éttermek, hosszú sorban. Mindez azonban meglehetősen szegényes.
Sóhajtva emlegetem az amerikai Disney parkok ötletes programjait, gazdag kínálatát és szemmel látható igényességet, melyből kiderül, hogy a szervezők nemcsak a pénz elvételét tartják fontosnak. Igazuk is van. Nem csoda, hogy a látogatók zöme visszavágyik oda.
Este a „Queen” c. filmet adták a tévében, talán azért, mert most tíz éve ment a falnak Diana, meg az a két másik. A film a királynő nagy dilemmáját tárgyalta, hogy hogyan reagáljon az udvar Diana halálára. Hát mondhatom, bazi nagy probléma! Azért ezt a fejfájást bármelyik háromgyerekes magyar dolgozó nő átvállalná. A filmben – ami ugye ez esetben a valóságos eseményeken alapult – a királynő napokig úgy tett, mintha nem vette volna észre, hogy meghalt a volt menye. Szegény Tony Blair puhítgatta az öregasszonyt, hogy álljon végre ki a nyilvánosság elé, mert már az egész ország hörögve tudakolta, hogy hol a királynő. Bözsi meg nem akart engedni, mert a protokoll, az etikett, a hagyomány és egyéb ilyen elvont dolgok azt diktálták, hogy az elhunyt már nem tartozott a királyi családhoz, tehát egy túrót jár neki a félárbócos zászló, meg az megemlékezés. Így aztán a miniszter hagyta a francba az 58 millió alattvaló gondjait, és azzal töltötte a hivatali idejét, hogy a királynőt próbálta jobb belátásra bírni. Az meg csak nem akarta megérteni, hogy a saját unokái, vagyis a leendő király anyjáról kéne tudomást venni. Nem volt sok értelme az évszázados szokásokra hivatkozni, mert a protokoll előírásait nem Mózes hozta le kőtáblákra vésve, a Sínai Hegyről, szóval azt is csak emberek írták. Végül megtörtént a nagy megalkuvás, a királyi család túlélte ezt a megpróbáltatást is.
Erzsébet királynő is látta a filmet és úgy meg volt elégedve a történet feldolgozásával és Helen Mirren alakításával, hogy meg is hívta a színésznőt a palotába. Mert, hogy olyan emberi arcot adott a karakternek.
Szerintem is. Leginkább egy ármánykodó anyósra hasonlított Anglia királynője.
Szeptember 2.
Aki nem tudná, Britney Spearsnek narancsbőrű a segge. Nem hazudok, ez van az egyik újság címlapján. A lap belső oldalain aztán tovább cikizi a sztárokat, Paris Hiltont, Lindsay Lohant, meg a többieket, mindazokat, akikből élnek. Istenem, mi lenne a bulvársajtóval, ha minden híres ember megjavulna?! Mindenki illedelmesen viselkedne, messze elkerülnék a szexet, a piát, a cigit meg a drogot, szorgalmasan sportolnának, és este tízkor már ágyban lennének, persze fogmosás után. Éhen is halna a média, az biztos. De akkor nem lehetne ötoldalas cikket kanyarintani Britney magánéletéről, szellőztetni a hálószoba titkokat, faggatni a személyzetet a zaftos részletek reményében, és sajnálatot kelteni a két gyereke iránt, akik úgy el vannak hanyagolva, hogy az egyik gyerkőc fogazata veszélyben van a felelőtlen cumiztatás miatt.
A másik újság szomorkásan summázza, hogy a hajdani gyereksztárok általában kisiklott életűek lesznek felnőtt korukban. Mert, hogy a népszerűség és a sok fellépés megfosztja őket a gyerekkortól. A lista igen hosszú, kezdve Michael Jacksonnal. Ezek a szerencsétlen művészek az elvesztegetett gyermekkor ábrándját kergetik luxusvilláikban, milliós bankbetétekkel a zsebükben.
Ez mind nagyon szomorú, de mi van azokkal, akiknek szintén nem volt gyerekkoruk, de felnőttként is keményen kell dolgozniuk?! Nem is a luxusért, csupán a megélhetésért. Rájuk nemigen tér ki a média.
Meg aztán itt van a paparazzók hada. Állítólag ők kergették halálba Dianát is. Ezekkel a fazonokkal a sztárok nem tudna mit kezdeni. Néha elfogy a türelmük és akkor még be is vágnak némelyiknek. Ami külön jó, mert abból újabb cirkusz kerekedik. Eddig mindössze egy sztárnak volt annyi esze, hogy túltegye magát a fotósok rohamán. Drew Barrymore fényképezőgéppel közlekedett és vidáman csattogtatta vakuját az őt fényképező fotósokra. Mondani sem kell, hogy nem sok elfogadható képet tudtak leadni az újságoknak akkoriban róla.
De az okos művész tudja, hogy erre a felhajtásra szükség van. Aki nem szerepel az újságokban, azt könnyen elfelejtik, és nem csörren meg a telefon, hogy szerepet ajánljanak. Hiába, azért a néhány milliós gázsiért muszáj tűrni.
Diana is űzött vadként menekült a fényképészek elől azon a végzetes estén. Egy riportműsorból kiderült, hogy a fotósok majd megörültek már, hogy egy olyan képet készíthessenek róla, amin együtt van a szeretőjével Mert felbukkantak ugyan kettesben, de mindig egymást követve, sosem együtt. Milyen egyszerű lett volna, ha kiállnak a szálloda elé, kéz a kézben, azzal, hogy:
- Tessék uraim, lehet fotózni!
Egy ilyen kép többet ért volna a magazinoknak, mint az, amit egy motor hátsó ülésén, száguldás közben próbálnak készíteni, míg a vakú fénye visszaverődik az autó ablakán. De Dodi, a nagy konspirátor kisütötte, hogy hogyan kell lerázni a fotósokat. Azért hogy ez a Diana hova tette a szemét?! Egy ilyen palival kikezdeni, akit érett férfikorában is Dodinak hívnak?! Ez az ürge - köztünk legyen mondva – egy balfasz volt. A papa pénzén élősködve próbált ügyeskedni, de úgy tűnt, hogy még a saját személyzete sem becsülte sokra. Állása sosem volt, nem értett semmihez, sosem dolgozott, volt ugyan egyszer valamiféle filmproduceri munkája, ami abból állhatott, hogy megkérdezte a stábot, mennyi pénzt kunyeráljon a faterjától a forgatáshoz. Ez a „Mi megyünk majd ezzel a kocsival, az alagúton keresztül, csak egy testőrt viszünk, és ez a töményszesz leheletű csávó vezet” –vezérgondolat is tőle származott.
Állítólag Diana ezzel az egyiptomival vigasztalódott, mert szakított vele egy iráni ürge. Azért ez nagyon szomorú. Hát ilyen szegényes a felhozatal a brit felső tízezer köreiben?!
Ami pedig a sztárok életének követését illeti az átlagemberek részéről, az nem más, mint a csórók elégtétele a rosszabb anyagi helyzetükért. Mert milyen jó is kárörvendve mondani:
- Na, ezzel a szerencsétlen milliomossal sem cserélnék!
Szeptember 3.
Ha már a médiánál tartottunk, hát megvallom, bizonyos dolgokat képtelen vagyok megemészteni. Például azt, hogy miért ragaszkodnak olyasvalakikhez, akik érdemtelenné váltak a nagy bizalomra.
Ott van ez a Kate Moss. Látták már smink nélkül?! Ha ez a nő szép, akkor én is az vagyok. Apró, mélyen ülő szemek, kiálló pofacsont, valamiféle messzire kisugárzó primitívség árad ebből az arcból. Ilyesféle csemetéket szoktak összehozni felelőtlen alkoholista szülők. Na most ez a nő, aki milliókat keres, iszik, cigizik, drogozik, verekszik, és minden elképezhető módon árt annak a terméknek, amit reklámozni kéne. Ennek ellenére még nem zavarták el a modellek világából, hanem újabb esélyeket adnak neki, melyeket rendszerint ismét eljátszik. Közben meg ezerszámra vannak csinos, jóarcú, fotogén, szerény, értelmes lányok, aki jóval kevesebbért jóval többet teljesítenének.
Aztán ott a másik jómadár az a bizonyos Pete Doherty. Ez a nyikhaj zenészgyerek úgy néz ki, mint aki leesett kiskorában a hintalóról. És ahogy a fotókon tátott szájjal bambul – hát talán többször is. Tömpe ujjain sötétre mázolt körmök, a szája sarkában cigi lóg, mi meg művészi teljesítménye helyett, csak arról értesülhetünk, hogy milyen kapcsolatban van az elvonó intézettel. Bevonulni készül, vagy épp kiengedték onnan.
És?! Kit érdekel?! Tényleg nem lehetne mással megtömni az un. hírességek rovatát?!
Ma egyébként Labour Day, a munka napja, amit munkaszünettel ünnepelünk. Némi eső, igazi nyárvégi hangulat. Este Zoliék vendégeskednek nálunk, kellemes csevegés, némi nosztalgiázás. Nagy téma a lottószelvényekkel való visszaélés, bár úgy látom, ők nem a jó szerencsére várnak. Keményen dolgoznak a saját házon, amit nemrég vettek. Vettek?! Inkább a törlesztés lenne ide a helyes szó. Mindnyájan ebben vagyunk, és bár mostanában az emelkedő ingatlanárak a mi malmunkra hajtják a vizet, azért tudjuk, hogy nem vagyunk nyertesei ennek a játszmának. Lassan ott tartunk, mint odahaza, mert itt is képtelenség már egy fiatalnak önerőből saját otthont teremteni.
Szeptember 4.
Újra a meló, három nap szünet után. Tán ilyenkor a legrosszabb, némi szabadságot követően, visszamenni a kalitkába. A gyerek ma kezdte a 11. osztályt a suliban. Persze nekik csak pár perces bemelegítés volt, biztos nem akarták sokkolni szegény nebulókat rögtön egy teljes tanítási nappal.
Kiolvastam Vonneguttól a „Börleszk” –et. A vége felé már nagyon idegesítő volt. A történet olyan, mint egy sérült elme kontroll nélküli tobzódása. Kétségtelenül egyedi, de már alig fogyasztható.
K. V. egy helyütt megemlíti, hogy a bátyja fizika tudós, találmány is fűződik a nevéhez, de elvont és nagyon szórakozott valaki, aki borzasztó rendetlenségben kísérletezget a laboratóriumában.
Úgy tűnik, hogy az író, ezt a kupleráj közepette működő kísérletező kedvet átmentette az irodalomba is.
Szeptember 5.
Az újságok címoldalán különös tragédia sokkol. Egy koreai vendéglőtulajdonos kiirtotta az egész családját majd végzett önmagával is. Öt halottja van az ügynek. A rendőrség nem árul el részleteket, csak annyit tudhatunk, hogy nem lövöldözés volt, és hogy harminc éve nem fogadta ilyen szörnyű látvány a helyszínelőket. A többit a képzeletünkre bízzák. A tettesnek volt már néhány dobása korábban is, ronda, erőszakos fráter volt, már börtönben is ült, de hamarosan szabadlábra került. Hiába figyelmeztette a rendőrség a hivatalos szerveket arra, hogy olyan ez az alak, mint egy időzített bomba, mégis kiengedték. Egy tisztviselő hibás megítélése négy szerencsétlen halálát okozta. Köztük volt egy hat éves gyermek is.
Ha egy mérnök tervez egy hidat, ami később leszakad, és halálos tragédiát okoz, akkor bizonyára nem kerülheti el a felelősségre vonást. Vajon miért van joga egyeseknek, a rendőri jelentés figyelmen kívül hagyásával olyan döntéseket hozni, ami mások életébe kerül?! Az ő hozzá nem értésüknek miért nincs következménye?!
Sajnos nem ez volt az egyetlen eset. Számtalan tragédia sejteti, hogy alapvetően hibás a veszélyes elemekkel szemben tanúsított engedékenység.
Igaz, nem csak ők élvezik a jogrend gyengeségét. Nevetséges ítéletek sugallják, hogy a bűnözést elnéző jóindulattal kezelik a bíróságok. Mint például annak a fiatal ázsiai fickónak az esetében, aki utcai száguldozás közben elütött egy középkorú férfit. Kapott is négy év börtönbüntetést, de már két hét után kegyelemért folyamodott. Öt hónap sem telt el és újra az utcán volt.
Igaza van annak az ismerősömnek, aki azt fejtegette, hogy a bankrablást komolyabban büntetik, mint a gyilkosságot.
A tévében egy könnyű kis mozi, a „Ladies in levander”, amely azzal keltette fel a figyelmemet, hogy az ismertetőben két idős hölgy harcát emlegeti egy férfi kegyeiért. Ez akár a „Macskajáték” is lehetne, de óriási a különbség, mert itt egy fiatalember megjelenése váltja ki a feszültséget. Ügyesen megcsinált mozi, szívfájdító üzenettel, mely szerint a szerelem csak a fiatalság előjoga. Judi Dench és Maggie Smith nagyon tudják, hogy mi az őszinte, sallangmentes játék. A cím enyhe utalás a ruhák közé dugott növényre, amely a molylepkéket hivatott távol tartani. Így aztán tudhatjuk, hogy ezeket a nemes hölgyeket valóban kikezdte az idő.
A story nagyon egyszerű: a harmincas években, egy eldugott kis tengerparti faluban pergeti napjait a két magányos öregasszony, míg egy szép napon, a partra sodródik egy félholt fiatalember. A gyerekember megjelenése egy csapásra felborítja a nővérek megszokott életét. Ez az ismeretlen egy kicsit a férfit, egy kicsit a gyermeket is pótolná egyhangú életükben. A fiúról kiderül, hogy tehetséges zenész és persze nem akar örökké abban az isten háta mögötti faluban maradni. Az eredeti történetben az író nyersebb befejezést szánt a hőseinek, de a vásznon a szentimentalizmus győzött. A búcsú nélkül távozott fiatalembert Londonban, egy hangversenyen látják viszont, ünnepelt hegedűművészként. Igaz, hogy ettől az egész történet hitelét veszti, de a tömegigényt muszáj kielégíteni.
Az emberek kapni akarnak valamit a pénzükért! Vagy andalító történeteket, vagy a megfejtés kulcsát. Ezért is bukhatott akkorát az „Elemi ösztön” c. film második része, mert a kutya se tudta, hogy ki is volt a tettes. Annyit azért elvárhat minden mozilátogató, hogy ne hülyén menjen haza.
Szeptember 6.
Fiam első rendes tanítási napja, erre elindul reggel lakáskulcs és buszbérlet nélkül, talán hogy demonstrálja, semmit sem fejlődött tavaly óta. De nem lehet neki szólni, mert emelt hangon védi a maga igazát. Nagyon nem tudunk beszélgetni, és csak sovány vigasz, hogy mások is így vannak a kamasz gyerekeikkel. És akkor még legyek boldog, hogy nincs ártalmas szenvedélye, mert mindent a testépítésnek rendel alá. De tán kinövi ezt a szülőellenességet, és egyszer majd újra közeledünk egymáshoz. Idős magyar házaspár mesélte, hogy a montreáli olimpiára jegyet vettek az egész családnak, de a két kamaszgyerek egyszerűen nem volt hajlandó gépre ülni és velük tartani. Így hát csak kettesben nézték végig a játékokat. Aztán elmúlt pár év, és a gyermekeik szemrehányások közepette vádolták őket, hogy miért nem voltak erőszakosabbak annak idején és miért nem rángatták el őket a fülüknél fogva, egy ilyen eseményre, ami tán egyszer adódik az ember életében. Szóval van azért még remény a közeledésre, csak az időnek kell múlni kissé. Abban meg nagyon lehet bízni.
Most ugyan nem komál a fiam, de azzal vigasztalódom, hogy Rod Stewart sem volt próféta a saját háza táján. Állítólag, még annak idején, a kamaszgyerekei megkérték, hogy ne énekelgessen otthon. Ha meggondolom, én meg pénzt adtam a lemezeiért!
Tőlünk két utcányira, eltűnt egy fiatalember, a család azóta sem tud róla semmit. Az ügy igen rejtélyes, ez szinte képtelenség, hogy valaki nyom nélkül felszívódjon. A szülők mindent megtettek, hogy előkerüljön a gyermekük, de egyelőre eredménytelenül. A kétségbeesett mama képét nézem az újságban. Kellemes vonású szép arcán leírhatatlan fájdalom. Századunk Pietája ez a portré. De ezúttal az anya gyermeke nélkül gyászol.
Belém villan, hogy nem lehet borzasztóbb dolog egy szülő számára, mint ez a bizonytalanság, hogy semmit sem tud a gyermekéről.
Aztán sóhajtva fogom fel, hogy már hónapok óta nincs hír a lányomról.
Szeptember 7.
Megérkezünk a melóból, fiam már idehaza van, és tévét néz. Természetesen wrestlinget. Megy a handabandázás a képernyőn, az izomagyú óriások gyatra színészi teljesítménnyel hergelik ellenfeleiket, majd a tömeg üvöltése közepette egymásnak esnek. Csattannak a műpofonok, és amíg az egyik üt, a másik – feledve, hogy profi verekedő – szinte meg akar halni a fájdalomtól. Kiszolgáltatottan szenved a rá záporozó ütésektől, mert természetesen képtelen a védekezésre. De nem kell aggódni, mert menetrendszerűen jön a feltámadás. Annyira bárgyú ez az egész, hogy képtelen vagyok megérteni a nézők lelkesedését. Annak idején, Pesten is próbálkoztak a „sportág” meghonosításával, de a hazai közönség kifütyülte a vendégbirkózókat, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy előre megbeszélt forgatókönyv szerint, és szabályok nélkül püfölik egymást. Meg hát ezek a kamu ütések is annyira nyilvánvalóak, mert a kamera jóvoltából azért remekül kivehető, hogy megtorpan a lendülő kéz az ellenfél arcához érve. De úgy látszik, itt elfogadott, hogy cirkuszt látunk, és nem sportot. Nézőcsúcsok dőlnek egy-egy ilyen eseményen és a fiam is oda van érte. Őt a fizikai erő vonzza, és nem csinál titkot belőle, hogy efféle izomkolosszus szeretne lenni. Ha meggondolom, ez is egyfajta lázadás. Nem az atyai modell, vagyis a könyvmoly a példakép, hanem a nyers erőt képviselő, csupa izom gladiátor.
De beletörődve szemlélem fiam elhajlását. Ez a testépítő kultusz legalább tilalmi listára helyezi a káros szenvedélyeket.
Este a „Marie Antoinette” a tévében. Vagy inkább a „Hogyan hamisítsunk történelmet” c. film. Én elhiszem, hogy a rendezőnőnek, vagyis Coppola lányának rokonszenves volt valamiért ez a tinikorban hatalomra került királyné, de azért ritkán látni ennyire makacs szembeszegülést a történelmi tényekkel. Mert a királyné számláján ott volt a pazarlás, a nép iránti tökéletes érzéketlenség, a pompa kedvelése és még számtalan nem elhanyagolható részlet. Ez nem szemléletmód kérdése, hiszen erről dokumentumok árulkodnak. Anyja, Mária Terézia nem győzte korholni lányát a leveleiben, a kicsapongó magatartásáért. Jó, tény, hogy XVI. Lajos nem volt egy nagy ász az ágyban, mert végül is a rokon, vagyis II. József hatására vállalkozott arra a műtétre, mely a fitymaszűkületét korrigálta. Coppoláéknak ez csak egy érdekes történelmi kor lehetett, de mi magyarok nyakig benne vagyunk ebben a világban, Mária Terézia és a többi hazánkat is érintő uralkodó révén.
Ez a film annyira nem volt életrajzi, hogy akár más néven is játszhatott volna a főszereplő. Kár, mert a valódi történelmi személyek elég sok érdekességet kínáltak volna a filmeseknek, többet, mint ez a szándékosan elferdített világ. A film nem kíséri végig a főhősei életét, mondhatni, a legizgalmasabb részekkel marad adós. A börtönnel és a guillotinnal. Na meg olyan epizódokkal, hogy a menekülő XVI. Lajos azért nem tudta időben átlépni a határt, mert a bőséges útravaló ellenére megállíttatta a hintót egy fogadónál, hogy éhségét csillapítsa. A határokat közben lezárták, és fogságba került az egész királyi család.
Ami pedig a guillotint illeti, sokáig abban a tévhitben voltam, hogy ez az elmés gyilkoló szerkezet a feltalálója nevét őrzi. Hát nem! Már a perzsa birodalomban is használtak ilyesmit. Guillotine doktor azzal tette a nevét halhatatlanná, hogy a francia nemzetgyűlésben ő javasolta a nyaktilót, mint humánus kivégzési eszközt. Korábban ugyanis a kötél volt divatban a csóróbbaknak, a nemesek fejét pedig karddal csapták le.
Nem kétséges, hogy a nézők zöme ezután majd Sofia Coppola filmje alapján alkot képet magának Marie Antoinettről. Ami azért nem egy tragédia, mert majdnem mindegy, hogy milyen a mai amerikaiak megítélése arról a korszakról.
De azért nagyon remélem, hogy az ifjú hölgy Hitlerről nem óhajt filmet forgatni.
Szeptember 10. Hétfő
Ritka szép idővel örvendeztetett meg minket ez a kora őszi hétvége. Ilyenkor vétek a lakásban ülni, lesz erre módunk akkor, amikor csorog majd az égi áldás. Csavargunk tehát, és alibi vásárlásokat végzünk. Igen, ez a kanadaiak nagy nemzeti sportja a vásárlás. Hogy mennyi kacatot szed össze az ember az évek során, az külön tanulmányt érdemelne.
Este néhány érdektelen film a tévében, mire felállok a fotelből, már el is felejtem. Tulajdonképpen nem több ez, mint az ősembernek a tábortűz. A szememet pihentetem a képernyőn, és gondolatban máshol járok.
Nem hagy nyugodni ez a Marie Antoinette! Hozzáolvastam pár dolgot arról a korról, aztán, II. Józsefről is. Ő volt az a kisded, akivel anyja, vagyis Mária Terézia beállított a pozsonyi országgyűlésre, hogy az urak segítségét kérje. Mi tagadás, elég sokáig kellett várnia, hogy trónra kerüljön, nem csoda, hogy akkor viszont kiéhezett farkasként esett neki a birodalom átformálásának. Tíz év alatt 6000 rendeletet adott ki, nem mondhatni, hogy mind azonnal eljutott a megvalósításig. Próbáljuk elképzelni a tunyasághoz szokott vármegyei elöljárókat, akikhez szinte naponta érkeztek az újabb regulák. A rendeletek között volt korszakos is, és nevetséges is. Nem csoda, hogy nem talált nagy megértésre az az elképzelés, hogy be kell szüntetni a koporsós temetéseket, helyette elég zsákban elföldelni a halottat, hogy spóroljunk a fával. A női divatot is rendeletekkel akarta szabályozni, ami a női lélek tökéletes meg nem értésére vall. De sokat tett a jobbágyságért és végre nyugtuk lett a vallási kisebbségeknek is. Nagy formátumú terveiből mindössze három maradt érvényben, a többit visszavonta a halálos ágyán. Mindössze 49 éves volt, mikor meghalt.
Egyébként Ráth-Végh István is előszeretettel csemegézett a francia királyi udvar furcsaságain. Az „Emberi butaság” c. könyvében említi azt az esetet, amikor az udvari előkelőségek elragadtatással szemlélték a pelenkába csináló újszülött trónörököst. Másnap a párizsi műhelyek nem győzték gyártani a legfrissebb divatszínt a Caca Dauphint.
Márai Sándor „Kaland” c. színdarabjával kacérkodom. Jó volna megrendezni, de nem vagyok biztos benne, hogy ez kell ide. Kicsit komor, sötét, kavarognak benne a fojtott indulatok és a nagy érzelmek. Márai ebben mester volt, mert például a másik, vadromantikus felhangokkal bíró darabját, is fogyaszthatóan tálalta. Világsiker volt a „A gyertyák csonkig égnek”. Szerintem, a „Kaland” c. drámája sokkal közelebb áll egy átlagemberhez. Érdekes, hogy nemigen veszik elő odahaza. Tán az orvosi miliő a zavaró. Esetleg a röntgengép, amely komoly tényező a darabban. Melyik színház engedhet meg magának egy ilyen masinát? Ha mi előadnánk a darabot, át kéne szabni valamiképp a géppel kapcsolatos jeleneteket.
Szeptember 11. Kedd
Ági jelentkezett egy e-maillel, végre hírt kaptam róla. Érzem, hogy kissé döcögősen találunk vissza egymáshoz, biztos még fáj a seb, hogy nem lehettem ott az esküvőjén. Ha tudná, hogy már nemcsak pénzkérdés számomra a repülőút. Nincs útlevelem, mert lejárt a régi és csak a jó ég tudja, hogy mikor lesz meg az új. Kb. így álltam év elején is, ez az egész útlevél csere rémálommá nőtte ki magát.
A lényeg, hogy újra érkeznek a hírek róla, és a távolság ellenére azért van valamiféle kapcsolatunk.
Szeptember 12.
Tegnap volt a 9/11 évfordulója, szerencsére balhé nélkül telt el a nap. Néhány magabiztos nyilatkozat is napvilágot látott, mely szerint nincs már mitől félni, Bin Laden nem több mint egy fogatlan oroszlán. Jó, jó, de azért egy ilyen oroszlánnak azért még karmai is vannak!
Sorra kapom az e-maileken a vadabbnál vadabb képsorokat. Már ez is szerves részét képezi képi kultúrámnak. Bikák által megtaposott emberek a baszkoknál, grizzly medve félig rágott emberáldozata Alaszkában, balesetek, furcsaságok, és minden, ami csak történik a világban. Három komputer van a családban, mindnyájan órákat ülhetünk a gép előtt, ömlik az információ, mégis állandó lépéshátrányban érezzük magunkat.
Szeptember 13.
Kiolvastam Sidney Sheldon könyvét, a „Memoirs of Midnight” címűt. Véletlenül akadt a kezembe, leginkább az csinált kedvet hozzá, hogy olvastam már tőle mást is és igen élvezetesnek találtam. Az egy kórházas story volt, erről a könyvéről meg kiderült, hogy folytatása annak, ami „Other side of midnight” címmel jelent meg. Merő véletlen, hogy azt is olvastam, így még jobban összeállt az egész.
Nem is tudtam az öregről, hogy idén januárban halt meg. Ahhoz képest, hogy milyen termékeny volt (színdarabok, tévésorozatok, háromszázmillió eladott példány a könyveiből világszerte) kissé úgy tűnik, hogy az utca embere elég közömbösen vette tudomásul a távozását. Hálátlanságunkra az idő és a túlkínálat a magyarázat.
Pedig nagyon tudott írni a mester! Remek karakterek, könnyed cselekményvezetés, izgalmas történetbonyolítás, és egyszerűség. Annak a kiváló iparosnak az egyszerűsége, aki nem akarja elhitetni magáról, hogy a világmindenséget váltja meg, mert ő „csupán” szórakoztatni akar.
Kissé kétkedve fogadtam azonban életrajzának azokat a sorait, melyek a műveit tárgyalják. Évekig futó tévésorozatok, színházi bemutatók, könyvek tucatjai: valóban képes erre a teljesítményre egyetlen ember?! Mert egy ilyen sima krimi megírásához is jókora ismeretanyag összegyűjtése kell. Könyvében előszeretettel osztja meg tudását az olvasóval, de ezt is ügyes csomagolásban kapjuk. Pl. az egyik figura némi autista beütéssel bír, és lexikonként működő agya információ özönnel árasztja el beszélgető partnereit – na meg az olvasókat.
Mivel a szerző idején még nem volt divatban az Internet, így gyanítom, hogy néhányan a keze alá dolgoztak, ha adatokra volt szüksége. Esetleg ötletekkel is támogatták. Mindez nem kisebbíti érdemeit, igaz, erről nem ártana kikérdezni a sameszok véleményét sem.
Szeptember 14.
Pénteken, a meló végeztével, mindig úgy érzem, hogy na, talán most értelmet tudok adni a két szabadnapnak. Aztán hétfőn általában keserűen konstatálom, hogy ezúttal sem bántam valami ügyesen a szabadidővel. Igaz, a hetek gyorsan múlnak, újra nyakamon a következő weekend, ismét lehet bizonyítani. Az idő gyanúsan felgyorsult múlására már elméletet is gyártottam: a tízes számrendszerhez szokott életünk szokatlanul gyorsnak érzékeli az öt munkanapot.
Persze tudom én, hogy más van e mögött! Mert az élet olyan, mint a vécépapír: Minél jobban közeledünk a végéhez, annál gyorsabban fogy.
Két érdekesebb film volt a héten. Az egyik a „Quiet”. Egy elfuserált család, leányát molesztáló apuka, gyilkosságba torkolló igazságosztás. Ügyesen fokozták a feszültséget, Melissa Cuthbert meg bebizonyította, hogy remekül el tud játszani egy félresikerült életű karaktert.
„Hollywoodland”, a film Reeves halálával foglakozik, illetve azzal a rejtéllyel, ami 1959 óta megoldatlan. Az öngyilkosságnak tűnő halálesetre a pontos választ a film alkotói sem tudták, ezért három elképzelhető változatban tálalták az egykori tévés Superman halálát. Milyen különös, hogy akik ezeket a földöntúli képességekkel bíró hősöket játszották, mennyire más élet várt rájuk a valóságban. Erőszakos halál és bénuláshoz vezető lovasbaleset jutott nekik a filmbeli sebezhetetlenség helyett.
Hollywood akkor készíti a legjobb filmjeit, ha a saját háza táján keresi a témát. Minden ilyen kulisszatitkos mozi a beavatottság illúziójával hitegeti a nézőt. Egyszer össze kéne állítani egy listát ezekről a „film a filmben” témákról. Bizonyára meglepődnénk a kapott mennyiségen.
Szeptember 16.
Tegnap este együtt tévézett a család. Ez nem mindennapos dolog, hiszen a gyermek már jobban érzi magát, ha a saját szobájában, maga válogathat a programokból. Most kivételt tett Eddie Murphy kedvéért. A „Norbit” c. film volt terítéken. Kissé erőltetettnek tűnt ez a komédia, melyben - ki tudja már hányadszor – Murphy több figurát is játszik. Nem rossz a pasas, de a mese nem volt elég erős ahhoz, hogy az átlag fölé emelje a filmet. Amellett, egy jó adag bizonytalankodás is érezhető volt benne. Az alkotók ingadoztak, mint a középparaszt. Hol a burleszk, hol az érzelgősség, hol a realitás, hol a nosztalgikus hangvétel felé. Nincs annál rosszabb, mint mikor egy komédia kezdi komolyan venni önmagát. Amerikában azért sem lehetett bombasiker ez a film, mert abban az országban a kövérséggel viccelni olyan, mint akasztott ember házában kötelet emlegetni. Nem hiszem, hogy az a közel 70 % aki túlsúlyos az USA polgárai közül, visongott volna az eldeformálódott külső diktálta poénokon. A kövérek aránya elképesztő, nem győztünk álmélkodni ezen a floridai kirándulásunk alatt. Kanadában ugyan volt időnk hozzászokni a nagy seggek látványához, de amit Amerika produkál, az minden képzeletet felülmúl.
Délelőtt otthoni ismerőseimmel beszélgettem a Skype segítségével. Svájci program, balatoni összejövetel, vacsora a lovas tanyán - sorolták az utóbbi hetek eseményeit. Nem tartoznak a gazdagok közé, de azért ilyesféle dolgok már beleférnek egy átlag magyar életébe. Heltai Jenőt idéztem nekik, aki egyszer kijelentette: „Szeretnénk úgy élni, ahogy élünk!”
Beszélgetésünk gyakran visszatér annak a négyéves angol kislánynak a tragédiájához, aki négy hónapja tűnt el Portugáliában. Az eset érthetetlen! Jól menő orvos szülők nyaralni mennek, három kisgyermeküket magukra hagyják egy vacsora kedvéért, és a szállásra visszatérve felfedezik, hogy eltűnt a kislányuk. Az esetet világgá kürtölik, minden jóérzésű ember segíteni akar, soha nem tapasztalt összefogás bontakozik ki a gyermek előkerítésére. Hírességek állnak a kamerák elé, hogy az emberrablókat jobb belátásra bírják, milliomosok hatalmas összegekkel támogatják a kislány felkutatását, alapítványok születnek, úgy tűnik, az egész emberiség jelesre vizsgázik humánumból. Pár hét múlva kezd megváltozni a helyzet, és a szülők lesznek az első számú gyanúsítottak. Túladagolt altatóról és a holttest eltüntetéséről szólnak már a híradások.
Mindez emészthetetlen egy átlagember és egy szülő számára. Ennek a jól menő orvos házaspárnak nem volt tíz dollárja egy babysitterre?! Hogy adagolhatja túl a saját gyerekét egy orvos?! És mi van, amikor megérkeznek a vacsoráról és felfedezik a holttestet?! Rögtön kidolgoznak egy olyan stratégiát, amellyel félre lehet vezetni a hatóságokat?! És nem őrülnek meg később sem a bűntudattól, a gyásztól, amíg a világ rokonszenvét érzik maguk mögött?!
Az ügy nincs lezárva, de nagyon szomorú lesz, ha ez is azok közé tartozik majd, ahol a tettesek házon belül keresendők. A világ újra becsapottnak érezheti magát. Újabb ok a cinizmusra és az érdektelenségre.
Este a magyar rádióadás, az egyórás program. Valkó Feri vezeti a műsort, néhány bakival ugyan, de elvitathatatlan az érdeme, hiszen neki köszönhető, hogy Vancouverben magyarul is szól a rádió. Olyan sose lesz, hogy mindenki elégedett legyen azzal, amit ez a heti egy órás műsor kínál. A legjobb tehát, ha a saját feje után megy.
Szeptember 17.
Olvasom John Sandford Chosen Prey című könyvét. Érdekes nyomon követni, hogy egy mű, miért nem emelkedik az átlag fölé. Nem rossz, nem rossz, ügyes a meseszövés, és igazán tiszteletet érdemel valaki, hogy a krimi műfajában még újjal próbálkozik. Nincs könnyű dolga, mert általában az olvasótábor is felkészült, túl vannak már egy-két regényen, ismerik az íratlan szabályokat és van összehasonlítási alapjuk.
Szeptember 24. Hétfő
Kinn gyönyörű idő, verőfény, az ősz színeiben pompázó kis erdei sétány csalogatja a mozgásra vágyókat, de mindhiába. A középkorú nő a negyedikről, a savanykásan izzadságszagú edzőteremben gyalogol, az un. futógépen. Működik ugyan a ventilátor, de az csak arra jó, hogy kikezdje a frizuráját. Lazításról szó sem lehet, a gumiszalag megállás nélkül mozog a lába alatt, ha nem figyel, akkorát eshet, mintha egy robogó járműről zuhanna le. Nincs is sok élvezet ebben a mókuskereket idéző mozgásban, de a nő rendületlenül kitart.
Nem sokat kell töprengjek azon, hogy miért az edzőtermet részesíti előnyben a friss levegő helyett. Ismerem annyira, hogy tudjam, a pénze után fut. A közös költségre befizetett összegét dolgozza le, ha már egyszer fizetnie kell minden létesítményért. Egyszer olvastam valahol, hogy egy parasztasszony azért került kórházba, mert végignyalogatta azt a varangyos békát, amelyik beleesett a tejfölös köcsögbe. Hogy ne vesszen kárba az a jó kis tejföl. Hát itt is ilyesminek vagyunk tanúi. Ha ez a nő találna egy pakli cigarettát, egészség ide-vagy oda, biztosan elszívná, az utolsó szálig, hasonló megfontolásból.
Hét közben a gyerek elvesztette a telefonját. Valóságos letargia lett úrrá rajtam. Nem a háromszáz dolláros értéke miatt, bár hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem számít, Inkább a tény miatt, hogy nem fejlődik a fiam semmit. Ugyanilyen elhagyásos gondokkal néztünk szembe évekkel ezelőtt. Másnapra kiderült, hogy a padján felejtette, és a tanár begyűjtötte a készüléket. Mi meg közben lemondtuk a vonalát, elővigyázatosságból, hogy a tolvaj ne tudjon telefonálgatni. Lehet, hogy igaza volt a tanárnak, de úgy tűnik, nem a gyereket büntette, hanem a szülőket.
Hétvégén a Bartalus Ilona – Janota Gábor házaspárnál vendégeskedtünk. Odafelé Rita folyton azt hajtogatta, hogy elege van az efféle kényszerlátogatásokból, melyekre rendszeresen elcipelem. Igazán bravúros teljesítmény volt a házaspár részéről, hogy percek alatt megkedveltették magukat. Két bűbájos ember, akiket a zene szeretete emelt az átlag fölé. Kicsit magam is aggódtam, hogy nem lesz közös témánk, de be nem állt a szánk. Persze terítéken volt az öregedés is, nem csoda, mindketten nyugdíjasok, számukra is újdonság ez a lazább életforma. Derűs beszámolóik után kezdem gyanítani, hogy az intelligencia kézen fogva jár a humorérzékkel. Mindig elámít, ha tehetséges, értékes emberek szerénységből jelesre vizsgáznak. Ők, akik beutazták a világot és nemcsak a magyar zenei élet tartja számon teljesítményüket, nemes egyszerűséggel kezelik a népszerűséget. Az meg különösen jól esik nekünk, hogy odaadó figyelemmel érdeklődnek sorsunk iránt. Tudom, a mondás úgy szól, hogy: „Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet.”, de az az érzésem, hogy inkább a zeneszerető embereket illetné ez a megállapítás.
Tegnap este leültem a tévé elé, valami amerikai film ment és hosszú percekig töprengenem kellett azon, hogy vajon láttam-e már. Nagyon elszégyelltem magam. A film öt éve készült, tehát ha láttam, nem lehetett olyan régen. És nem emlékeztem semmire a történetből, csupán néhány képsor volt ismerős. Hát ezért töltöttem én éveket a képernyő előtt?! Eszembe jutott a hazai gyakorlatom. Pl. a „Forsyte Saga” Én lelkiismeretesen megnéztem mind a 26 vagy 35 részt, rosseb tudja már, hogy mennyi volt. De ha ma valaki felajánlana egy millió dollárt, hogy írjak egy oldalnyit a látottakról, esküszöm, három mondat után megakadnék. A jelek szerint, a semmibe szórom az időmet. Csak pocsékolom a drága órákat, perceket az értelmetlen tévézéssel. Jó, de akkor mit csináljak?! Olvassak? Megdöbbenve vettem észre, hogy nyugodtan újraolvashatom régi kedvenceimet, mert az újdonság erejével fognak hatni. Több száz oldal után pár mondatnyi törmelék marad bennem. Olyasmi, mint amivel Egyszer Woody Allen viccelődött. A gyorsolvasásról volt szó, arról az enyhén szólva megkérdőjelezhető módszerről, hogy az ujjunkat a sorokon vezetve, szélsebesen átlapozzuk a könyvet, és a feltaláló szerint megragad bennünk a mű tartalma. Woody erre azt mondta:- Kiolvastam a „Háború és Béké”-t. Az oroszokról szólt.
Ha tehát ennyire gyatra vagyok anyagismeretből, akkor váltanom kéne. A szabadidőt aktívan kéne tölteni. De pingpongozni se lehet minden este. Meg aztán, a napi meló után azért már jólesik az a fotel. Ugrott a hosszú esti séta is, és ugye az se lehet, hogy barkácsolgassak esténként a műhelyben. Ki a francnak van szüksége 80 kissámlira és 285 madáretetőre –ha ugye az év minden estéjén szerszámot ragadnék.
Szóval komoly gondban vagyok!
Apropó, Woody. Láttuk a „Hollywood Ending” c. filmjét. Persze ő az írója, a főszereplője és a rendezője is a mozinak. Megint a filmes téma van a központban, rendezőt játszik, aki megkapja a lehetőséget a nagy visszatérésre, de a forgatás előtt elveszti a látását. Persze, csak afféle freudi vakság ez, de lehet szórni a poénokat a vak rendező kapcsán. Nagyon tud hatni, és nagyon ismeri az életet. Benne az a szimpatikus, hogy akármilyen figurát alakit, örökké érződik benne a kisember, az a karakter, akivel gyerekjáték azonosulni.
Szeptember 25.
Megint egekig csaptak az indulatok, mert a múlt heti rádióműsorban egy neves kanadai személyiség, Bruce Allen, azt találta mondani, hogy az emigránsoknak tiszteletben kéne tartani a befogadó ország törvényeit és szokásait. Természetesen leginkább az ázsiai bevándorlók vették zokon ezt nézetet. Mert ők aztán igazán találva érzik magukat. Igaz, a jobb életkörülményeket elfogadják, de az ezzel járó kötelezettségeket már kevésbé.
Ha kissé belevájunk ebbe a témába, rögtön kiderül, hogy a probléma nem új keletű. A hatvanas években a külföldi segélyek jóvoltából fellendült az NSZK gazdasági élete. A jólét azt eredményezte, hogy a polgároknak nem akaródzott többé alantas munkát végezni. Sorra érkeztek tehát a vendégmunkások, leginkább Törökországból, kiknek aranybányát jelentett egy német utcaseprői állás. A németek munkaerőt akartak importálni és emberek jöttek - írta valamelyik újság igen találóan. És - ahogy ez már lenni szokott – ezek a melósok nem akartak egyedül, család nélkül élni idegenben. Megindult tehát a rokonság is, így nemsokára török kolóniák kezdtek kialakulni a faji gőggel megáldott németek orra előtt. A következő lépés a minaretek építése volt és mire észbe kaptak az őslakosok, már keresztülfonta életüket a vendégmunkások jelenléte.
Asszimilálódás? Beilleszkedés? Sem Kanada, sem Németország nem reménykedhet abban, hogy ezek a bevándorlók feladják vallásukat, szokásaikat, hagyományaikat, hogy kedvébe járjanak az anyaországnak. De miért ne lehetne mindezek megtartásával elfogadni a befogadó ország szabályait? Az ok egyszerű. A vallás gyakorlása, a hagyományok ápolása szöges ellentétben van mindazzal, amit egy haladó nyugati kultúra kínál a polgárainak. Hagyjuk most békén a kínai, vietnámi, koreai bevándorlókat és vegyük csak a két legmakacsabb vallási háttérrel érkező népcsoportot, a hinduizmus és az iszlám híveit. A hinduk nézete szerint az emberiségen belül számtalan rend, vagyis kaszt van. A sort a szellemi dolgokkal foglakozó brahmanák nyitják, őket követik a harcosok, majd a dolgozók, le egészen a páriákig, az érinthetetlenekig, akik tisztátalan mesterségeket folytatnak, vagy éppen tolvajlással foglakoznak. A nem hinduk, az indiai szemlélet szerint rangban valamennyi hindunál alacsonyabban helyezkednek el. Ezek után képzeljük el, hogy egy hithű indiai milyen megbecsülést érez egy keresztény ország lakói iránt.
És akkor még szót sem ejtettünk a szikhekről! Egy újabb vallási csoport, igen merev szabályokkal. Alig ötszáz éves múltra tekinthetnek vissza, de különleges rangot vívtak ki maguknak a Nanak gurutól eredő nézeteikkel.
Kissé a hinduizmus és az iszlám közé ágyazott felfogásról van szó, és bár könyörületességet és alázatot hirdetnek, de a hitgyakorlás kellékei igen csak próbára teszik a befogadó ország polgárait. Ugyanis az öt K-val minden szikhnek rendelkeznie kell. Ezek a kes, a kangha, kacsha, kara és a kinpan. Vagyis a nyíratlan arcszőrzet és hajzat, a fésű, a bőszárú fehér alsónadrág, a karperec és a kard illetve tőr, amelyet hitük védelmében illik használni. Ehhez jön még a turbán, hát ezek után próbáljuk elképzelni egy hithű szikh beilleszkedési lehetőségeit. És mi van akkor, ha az oldalán karddal közeledik a reptéri biztonsági kapuhoz?! Eleget lehet tenni a XXI. században azoknak a merev vallási előírásoknak, melyek több száz évvel ezelőtt fogalmazódtak meg?!
Persze ha meg akarjuk mosolyogni egyes népcsoportok hagyományokhoz való ragaszkodását, akkor nem árt felidézni a brit birodalom bírói testületét sem, akik a mai napig gyapjúparókában szenvedik végig a tárgyalásokat. Vagy ott vannak a medvebőr kucsmás gárdisták, kiknek viselete mellett már egyetlen észérvet sem lehet felhozni. És a skót szoknya?! Vagy a görög palotaőrök szoknyás, pomponos papucsos szerelése?!
A szikhekről még érdemes megjegyezni, hogy kemény, kérlelhetetlen harcosok hírében állnak, és hogy számtalan uralkodó közülük választ testőrt magának. Igaz ez a dolog visszafelé sült el Indira Gandhi esetében, mert őt saját testőrei gyilkolták meg 1984-ben, hogy megtorolják a szent templomukon ért sérelmet.
Vagy nézzük az iszlámot. Számukra nincs alternatíva, csupán Allah létezik, mint isten. Az ő szemükben a keresztény hitetlen gyaur, ahogy ezt már az „Egri Csillagok” óta tudjuk. Nagy fanatizmussal igyekeznek hitüket az egész világon elterjeszteni. Jutalmuk sem marad el. A mártírok (lásd terroristák), a próféták, és a hit harcosai nyomban haláluk után a mennyei kertekbe kerülnek, míg más földi halandóknak az utolsó ítéletig kell várni, hogy tetteik mérlegelése után, a mennybe, vagy a pokolba jussanak. Ebbe a vallásba az is belefér, hogy az asszonyokat „lelketlen” teremtményként, afféle másodrendű polgárrá degradálják.
Ezek a vallási nézetek ütköznek, és kibékíthetetlen ellentétben vannak a civilizált nyugati társadalmak vallásaival és erkölcsi felfogásával.
Sokan azzal áltatják magukat, hogy az idő mindent megold. Bekövetkezik az összeolvadás, a fellazulás, a nagy olvasztótégely ismét kifejti hatását. De jó néhány terrorista portréja a bizonyíték rá, hogy az ellentétek továbbra sem enyhültek. Külsőre modern fiatalok, a technika összes vívmányát élvezve, látszólag elfogadva a nyugati világ életformáját, gyilkos merényetek előkészítésén fáradoznak.
Nem rosszindulat és idegengyűlölet tehát egy-egy ilyen nyilatkozat, hanem jogos önvédelem.
Szeptember 28.
Fiam heti veszteség listája egy pénztárca, benne a bankkártyával, buszbérlettel, uszodabérlettel, stb. Állítása szerint a buszon felejtette, igaz, ilyen már volt pár hónapja, akkor a csodával határos módon visszakerült a tárca. De hagyta már el benzinkútnál is az iratait. Akkor is megkerült minden, szóval, már nem is csinál nagy ügyet az egészből. Igaz, akkor sem, ha sose látja többé az elveszett holmiját.
Persze nem csoda, hogy mindig elhagy valamit, reggelenként úgy néz ki induláskor, mint egy karácsonyfa. Tömött hátizsák, több tonna kajával, fülében az Ipod, kezében egy pár tornacipő. Ez utóbbit nemigen értem. Ajánlgattam neki különféle jópofa sportszatyrokat, reklámszatyrokat, mert azokban nyilván kényelmesebb cipelni egy pár lábbelit, de nagy meglepetésemre, ezt a kézben hurcolást választja. Én meghalnék szégyenemben, ha egy pár cipővel a kezemben kéne buszra szállnom. De úgy látszik, valamiféle szimbólum értékkel bírhat ez a tornacipő. Azt üzeni vele a világnak, hogy rendszeresen sportol. Ifjú koromban volt egy haverom, ő hasonló okokból egy nyitott sportszatyorral közlekedett, mely láttatni engedte judo felszerelését és a láncos harci botjait. Neki nem sikerült kigyógyulni ebből a magamutogatósdiból, de a fiamnál még reménykedem.
Elméláztam azon is, hogy hogyan tanul a gyermekem. Ül az íróasztalánál, előtte a bekapcsolt komputer, most éppen választ gépel valamelyik haverjának, egy másik programról zene szól, tőle jobbra, a tévéből áramlik a sportközvetítés, néhány falatot csipeget a tányérról, könyöke alatt a nyitott tankönyv, bele-belepillant, és közben telefonál. Ami árammal működik, minden be van kapcsolva a szobájában, de meg vagyok győződve róla, hogy még így is azt érzi, elmulaszt valamit, lemarad dolgokról. Mintha valami belső kényszer sürgetné, hogy részt vegyen mindenben.
Ha valakinek húszezer dal fér el a mini lejátszóján, az nehezen tud belemerülni egy zeneszám végighallgatásába.
Valahol azt olvastam, hogy a reneszánsz kor embere, ha alaposan nekilátott kora tudományainak, elérhetett arra a szintre, hogy mindenből naprakész legyen. Tudom, a gyereknél nem az a cél, hogy lépést tartson mindennel, ő csak habzsolja mindazt, amit az élet elé tálal.
De sajnos, ebbe a menübe már nincs beleszólásom.
Szeptember 29.
Szombat esti szórakozásnak egy film a tévéből: „The pursuit of happiness”. Will Smithről kiderül, hogy nemcsak komédiás, de igen tehetséges drámai színész is. A fiával játszik, és ahogy lenni szokott, a kiskölyök „ellopja a show-t” Régi filmes mondás, hogy amelyik moziban gyerek, kutya vagy fóka szerepel, az sikerre számíthat. Van benne valami! Főleg, ha az a gyermek erőlködés nélkül mozog a kamerák előtt. A történet egy kicsit biztatás minden amerikainak, hogy az álmunk megvalósulhat, de természetesen küzdeni kell érte. (De ha mégsem, akkor arról is lehet írni egy filmet) A történet során a főhős olyan pech-sorozaton megy végig, hogy az ember már nem is bánja a film végét, csak már ne szenvedjen annyit. Gyerekkoromban láttam egy partizánfilmet, ahol a németek elöl bujkáló hősért kellett izgulni. Na, ott is nagy megkönnyebbülés volt a VÉGE felirat.
A film utáni kapcsolgatásban az egyik csatornán a „Szindbád”, persze nem Krúdytól, hanem a Douglas Fairbanks jr. - féle, hatvan éves változat. Érdekes volt megfigyelni, hogy a kamera szinte kerülte a közelképeket, a főszereplőket jóformán nem is mutatták premier plánban. Kissé harsánynak tűnt a színészi játék, mintha még nem tudatosult volna a szereplőkben, hogy a hangosfilmnél már nincs szükség széles gesztusokra. Maureen O’Hara volt a női főszereplő és csak a hajviselete árulkodott arról, hogy több mint fél évszázados filmet látunk. Ezt jelenti, ha valaki klasszikus szépség. Ami persze a fiatalság függvénye. Őt John Candy oldalán is láthattuk az „Only the lonely” c. filmben, 1991-ben. Lehetett sóhajtozni, az idő múlásán. Ezeket a régi filmeket nézve, mindig átjárja az embert a nosztalgia, mert a szereplők java már nincs az élők sorában. Még az akkor nagyon fiatal Anthony Quinn sem.
Vannak ismerőseim, akik szinte kizárólag csak a TCM csatornát nézik, vagyis a régi idők moziját. Egyfajta misztikumot ígér, ha letűnt korok üzennek a vászonról. Ha a születésünk előtti korokat vizsgálhatjuk, az olyan, mintha hozzátoldanánk saját életünkhöz néhány évet.
Szeptember 30.
Esős, semmire se jó idő, lehet irigykedni a déli szomszédokra, ugyanis Kaliforniában még virul minden a nyárban. Gábor barátunk azzal vígasztal, hogy a meleget is meg lehet unni. Ő aztán igazán tudja, éltek pár évig Izraelben.
Na itt álljunk meg egy szóra! Ezt a házaspárt nem lehet félmondattal elintézni! Ha róluk van szó, nem is Gábort kéne említenem elsőnek, hiszen Edit hordja a nadrágot.
Még évtizedekkel korábban békésen éldegéltek odahaza, az Edit által összehozott mesevilágban. Egy busásan jövedelmező, főút melletti csárda és számos zöldséges bolt volt a tulajdonukban. Nagyon ment a szekér, mert Edit igen értett hozzá, hogy hogyan fialtassa a pénzt. Persze akadt némi stikli is az üzleti életben, de mindenki tudja, hogy anélkül képtelenség talpon maradni. Aztán Edit megunta, hogy a gyerekei az országút szélén bandukoljanak az iskolába. Eladta a csárdát és szállodaépítésbe kezdett Pesten. A világkiállítás megrendezése lett volna a garancia arra, hogy a felfutó idegenforgalom mindig megtöltse a szállodát. Elképesztő összegeket vett fel különböző bankoktól, mert magasra állította a mércét. Igaz, mai fejjel, józanul, már rá lehet kérdezni, hogy minek egy peremkerületi szállodába monogramos hímzett ágynemű, egyedi gyártású bútorzat és effélék, de akkor, a tervezgetés lázában ez megbocsátható pazarlásnak tűnt. Aztán kiderült, hogy elmarad a világkiállítás, és később az is, hogy a kamatterhek ugrásszerűen növekednek. Edit már képtelen volt a felszínen maradni. Fojtogatták a tartozások, és hiába kezdte el a szálló a működését, már nem tudott lépést tartani a visszafizetésekkel. Naponta kilincseltek nála a hitelezők, a rendőrség is vizsgálódni kezdett, ellenőrök szimatoltak körülöttük. Így jobbnak látták, ha kereket oldanak. Edit hamis útlevéllel lépte át az országhatárt, mert a rendőrség már rátette a kezét az okmányaira. Izraelben kötöttek ki. Ott a rettenetes forróság várta őket, amit még úgy-ahogy elviseltek volna, de az igazi megpróbáltatást az a néhány bogár jelentette, amely a legnagyobb óvatosság ellenére is feltűnt a lakásban. Rácsodálkoztak az ország életére, és rezignáltan állapították meg, hogy a zsidók között sincs egység, mert mindegyik csoport a saját szokásait tartja üdvösnek. Edit azért itt is talált lehetőséget arra, hogy megkerülje a szabályokat. A tengerparti bérelt házban, a tulajdonos tiltása ellenére szobákat adott ki.
Aztán felkerekedtek, hogy szerencsét próbáljanak Kanadában. Itt egy kis kávéházat próbáltak életben tartani, de be kellett látniuk, hogy eldugott helyen, nyelvtudás nélkül nem lehet csodára számítani.
Akadt még egy-két próbálkozásuk, de a régi dicsőséget már nem sikerült visszahozni. Igaz, ez nem látszik meg rajtuk. Beletörődve latolgatják az esélyeiket, mert még az is előfordulhat, hogy Kanada nemet mond letelepedési kérelmükre. Hatvanhoz közel, a totális létbizonytalanságban, szinte csoda, hogy végig lehet röhögni velük egy-egy délutánt. Edit merész álmokat dédelget, és amíg ezek megvalósulására várni kell, addig használt bútorok adás-vételében éli ki magát. Pontosabban, az Interneten fellelt, ingyen elhozható bútorokra próbál vevőt találni. Ebből nem lehet meggazdagodni, de az egész napos elfoglaltsága biztosítva van. Ehhez persze egy terjedelmesebb járműre is szükség van, melynek vezetését át nem engedné a párjának. Egyáltalán, semmit nem enged át a párjának. Ha megjelenik a kocsijuk, erőlködnöm kell, hogy felfedezzem a volán mögött. A másfél méterével alig éri el a gázpedált, szinte a kormányon ül, így a biztonsági öv a nyakát fojtogatja. Ilyen helyzetben nem csoda, ha mögötte az éti csiga folyamatosan villogtat, mert előzni akar. Igaz, jobb, ha nem száguldozik, mert ha megállítaná a rendőr, csak valamiféle levitézlett izraeli jogosítványt tudna felmutatni, hiszen a kanadai vezetői engedélyt még nem tudták megszerezni. De azért ki nem adná a volánt a kezéből. Ezt tudja a férj is, aki egykedvűen ücsörög az anyósülésen. Mi tagadás, én is eleget ülök a kocsi jobb oldalán, mert a nejem is imád vezetni. Gáborral beletörődve sóhajtozunk asszonyaink vezetési hajlamán. Egy közös kirándulásunk alkalmával meg is jegyeztem:
– A kevésbé fejlett országokban még a férfiak szoktak kocsit vezetni.
Edit nemcsak a volán mögött vezet. Állandóan kever, szervezkedik, nyüzsög, és megállás nélkül beszél. Árasztja magából a jókedvet, amin igen lehet csodálkozni, mert más, ilyen kilátásokkal az öngyilkosságot fontolgatná. Fogalma sincs, hogy hová veti a sors, de ez nem akadályozza meg a tervezgetésben.
Egyszer azt találtam mondani neki, hogy ha bezárnák egy üres, ablaktalan szobába, úgy, hogy csak egy köpeny lenne rajta, zseb nélkül, akkor is el tudna követni valami szabálytalanságot fél percen belül.
Hálásan felnevetett, mikor meghallotta. Bóknak vette.
Az elrabolt angol kislány megint a címlapon, mert ezúttal a szállodai személyzetből gyanús valaki. Állítólag egy kirúgott alkalmazott bosszúja a gyerekrablás. Minden esetre a szülők fellélegezhetnek, bár még mindig a gyanúsítottak listáján vannak.
Lányommal rendszeresebb lett a levelezésünk. Nekem már az is öröm, hogy tudok róla.
Október 1.
Helmuth von Glasenapp könyvét olvasom, mely az öt világvallást tárgyalja. Kissé száraz könyv, erről az izgalmas témáról. De tán érthető a szerző kimértsége, mert indulatok és elfogultság nélküli képet akar rajzolni az egész világot behálózó öt nagy vallási irányzatról. Ezek a következők, ha valaki még nem tudná: Bráhmanizmus, Buddhizmus, Kinai Univerzizmus, Kereszténység, Iszlám.
A Gondolat Kiadó adta ki a könyvet 1981-ben, igaz, ehhez nem kellett semmiféle merészség, mert a tanulmány tárgyilagossága kizárja még annak a látszatát is, hogy valamiféle burkolt hitterjesztésről lenne szó.
Nem haszontalan elmélyedni abban, amit a szerző csokorba gyűjtött. Tudományágak, filozófiai irányzatok szakosodnak arra, hogy választ kapjanak olyan kérdésekre, melyeket botor fejjel egyedi problémának véltem. Nagyot nézett volna apám, ha azt állítom neki, hogy a teodicea törekvései szerint gondolkodik. Vagyis, az Isten tökéletességét és mindenhatóságát veti össze a világon található bajokkal.
A dalai lámáról is tudni véltem egyet, mást, és persze nemcsak én. Filmek tucatjai irányították a figyelmet a tibeti buddhizmusra. Richard Gere pedig azt a szerepet töltötte be a vallás népszerűsítésében, amit annak idején George Harrison vitt véghez az indiai oldalon.
E könyv szerint, idézem: „Cong Ka Pa halála óta (1418) az un. „khubilgani öröklési rend” alakult ki, melynek értelmében feltételezték, hogy a lhaszai főpap, az un. Dalai Láma halála után egy gyermekben testesül meg újra, akinek kilétét bizonyos csodás jelenségek alapján, melyek születésekor következnek be, meg lehet állapítani.”
Október 2.
Itt az ideje, hogy elmeditáljak saját vallásosságomon. Örökségként egy református, de valójában ateista atyát és egy katolikus mamát kaptam, aki mint dolgozó nő és családanya nemigen tudott időt szakítani a templomlátogatásra. Csupán az éjféli mise és más nagy egyházi ünnepek alkalmával jutott el a templomba. Úgy hiszem, örök lelkiismeret furdalása volt ezért. Minket hittanra is járatott anyám, de ez nem sokáig tartott, mikor egyszer elmeséltem neki, hogy a pap milyen kíméletlenül pofozott fel egy rendetlenkedő gyereket.
A hatvanas években nem sok egyházi hatás ért és érhetett, úgy tűnt, jól megvoltam ezek nélkül is. Persze mi is feltettük a lét nagy kérdéseit, de valójában az ateista válasz felé hajlottam. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy az emberi faj olyan értékes lenne, hogy miatta túlvilágot kéne üzemeltetni.
Mi lesz halálunk után? – filozofálgattak kortársaim. El sem tudtuk képzelni a nemlét állapotát. Míg egyszer azt találtam mondani, hogy az emberiség bőséggel kap ízelítőt abból, hogy mi vár rá a halál után. Ugyanaz az állapot, ami az élete előtt. De mégsem tudtam ilyen egyszerűen magamra venni a hitetlenség köntösét. A világ rendezettsége, az univerzum működése alkotószellemre vall. Bár nem biztos, hogy ezt a földöntúli erőt az élőlények sorsa köti le. Mégis, úgy érzem, hogy elszámolással tartozom valakinek cselekedeteimért. Talán önmagamnak. Ezzel annak az idős papnak az álláspontjához közelítek, aki egyszer azt állította: - Isten bennünk van.
„Hazai termék” a tévében, „Cabin movie” címmel. Nem tehetek róla, ha kanadai filmről hallok, mindig van egy olyan érzésem, hogy nemcsak az én szórakoztatásom az alkotók célja, hanem a saját életben maradásuk is. Az előzetes információ sejtetni engedi, hogy tömény szex is lesz a filmben. Nahát ebből annyi igaz, hogy felvonul egy-két nő bugyiban. De ha ez a szerelés frottír zoknival párosul, akkor megnézném magamnak azt a pasit, aki ettől indulatba jön. Kivételesen itt, British Columbiában játszódik a történet, mert hol másutt legyen egy jó kis erdei házikó, ahol paráználkodni lehet. Három fiatal pár partnercserére készül az eldugott kis vityillóban, és ahogy ennek lennie kell, e kivételes helyzet felszínre hozza a lappangó indulatokat és a párok problémáit. Szexfilmhez ez édeskevés, lélektani drámának szintén. A nagy mester, Ingmar Bergman filmjei jutnak eszembe és az a zsenialitás, amivel el tudta érni, hogy egy jómódban élő svéd intellektuel házaspár problémáit sajátjának érezhette az újpesti proli. Hát lehet még fejlődni gyerekek!
Október 3.
Megírtam a magamét a rádiónak, mert már nem bírtam cérnával. A főnöknek címeztem a sorokat, pedig nem is neki kellett volna. A kollégája volt a stúdióban és azzal hozott ki a sodromból, hogy akadozva, sok hibával beszélt és vétett néhány alapvető szabály ellen is. Pécsen zajlott – mondta valamire, mert valószínűleg nem ismeri a Pécsett formát. Ezt még meg tudnám bocsátani, de ha az illető melldöngetve hangsúlyozza magyarságát, akkor az anyanyelvére is oda kéne figyelni. Másrészt, számomra érthetetlen, hogy mit keres olyan ember külföldön, aki a szittya ősökig gyökerezteti magyarságát. Mi van az óhazával, és a költői sorokkal, mely szerint „Itt élned, halnod kell”?! Nem tagadom meg én sem a fajtámat, de opportunista módon számot vetettem lehetőségeimmel, és úgy döntöttem, hogy a könnyebb utat választom. De egy ilyen fiatal miért nem odahaza bizonyítja a haza iránti hűségét?! Miért marad távol az otthoni eseményektől, mikor majd belehal a sóvárgásba, hogy állást foglalhasson a magyarországi politikában.
Olyan ez, mintha a focipályán lennénk. Amíg otthon éltünk, mi is „csapattagok” voltunk. Azzal, hogy eltávoztunk, a lelátóra kerültünk. Lehet lengetni a zászlót, bíztatni a csapatunkat, de a meccs eredménye nem a mi játékunktól függ. Hiába hőzöngünk a lelátón, a gyephez már semmi közünk. Mivel mások rúgják a gólokat, és mások kapják a rúgásokat, jobban tennénk, ha nem lépnénk túl a szurkoló hatáskörét.
Ja, vagy a pénz, a jobb kereset dollárban ideát?! Hát akkor mekkora is ez a hazaszeretet?!
Október 4.
Katherine Hepburne-ről olvastam a Vanity Fair egyik tavalyi számában. Csodás, jó tollú cikk, még meg is lepődtem, hogy egy divatra szakosodott lap ilyen színvonalra képes. A szerző a cikk elején azt elemezgeti, hogy a művésznő pályájának korai időszakában volt egy olyan törés, amikor komolyan fontolóra vette, hogy fel kéne hagyni a színjátszással. Aztán persze megjött a szakmai elismerés, a világ pedig gyarapodott egy tehetséggel.
Ennek kapcsán eszembe jutott, hogy milyen véletlenek irányítják az emberiség gazdagságát. Liszt Ferenc három éves korában olyan beteg volt, hogy az orvos tanácsára a szülők megrendelték a koporsót. Képzeljük el a világot a rapszódiái és a szerelmi álmok nélkül.
Máté Péter. Az az átkozott szívroham, 37 évesen. Mennyi meg nem írt dallam! Szinte heti rendszerességgel dúdolgatom valamelyik régi nagy slágerét.
John Lennon. Ha az az őrült nem oltja ki az életét, vajon milyen dalokkal ajándékozott volna meg minket? Hiszen még csak negyven éves volt. Milyen megíratlan zeneszámokkal lett szegényebb az emberiség? Képzeljük el, hogy él és alkot.
Imagine!
Október 5.
A munkahelyünk mindig tartogat meglepetést. Mostanában ugyanis beköltözött a humor és a költészet a házba. A bizottság egyik tagja, a lakóknak szóló felhívásokat a maga ízlése szerint szabja át. Eddig ugyan nem volt probléma azokkal a közleményekkel, amelyeket a ház ügyeit intéző hivatal küldött ki, mert tömörek, világosak és érthetőek voltak. Ez az öregúr azonban változtatni akart a helyzeten. Úgy gondolta, egy kis változatosságot csen majd a lakók hétköznapjaiba. Ezért rímeket farag, vagy jobb híján slágerekből idéz, és csak úgy mellékesen említi meg a közlemény végén, hogy mi is lenne e kis üzenet tárgya. Most képzeljük el azt a lakót, aki cekkerekkel megrakodva, lakáskulccsal a szájában beszáll a liftbe, és amíg suhan felfelé húsz másodpercig, addig nem arról értesül, hogy vízelzárás lesz, hanem Johnny Cash country balladájának néhány során kell átrágnia magát. Kifejezetten előny, ha anyanyelvi szinten beszéli az angolt az illető, mert legalább ki tudja hámozni a lényeget a furfangos röpiratból. De nem így a különféle nációk gyermekei. Ők aztán ijedten rángatják a kabátujjunkat, és szapora taglejtésekkel tudakolják, hogy mire is kell vigyázni. Vagy éppenséggel tiltakoznak a meghirdetett kocsimosás ellen, holott a közlemény fondorlatos módon a garázs betonjának tisztítását adja hírül. Én régóta mondom, hogy ezzel a műkedvelő plakátkészítővel komoly baj van, de nem akar hinni nekem senki.
Ez az öreg egy fiatalkori tapasztalatomra emlékeztet. Érettségi után egy festékgyárban kezdtem dolgozni. Első héten mindjárt éjszakára osztottak be, egy öreg szaki mellé. Nekem, a nyeretlen kétévesnek minden új volt, így természetesen megfelelő tisztelettel hallgattam az idős szaktárs előadását a tűzvédelemről, a munkaköri kötelezettségekről és más fontos dolgokról. Az oktatás nem szűnt, az öreg nagy lelkesedéssel magyarázta a teendőket arra az esetre, ha égő vegyszeres hordókkal találnám szemközt magam. Szaporán bólogattam, igyekeztem elraktározni magamban a sok hasznos tanácsot. A műszak végéig abba sem hagyta a veszélyek taglalását. Reggel meg jöttek a mentők és elvitték az öreget a diliházba.
A jelenlegi munkahelyemen sem teszek mást, csak hallgatok és várok. Tudom, hogy előbb, vagy utóbb, feltűnnek majd a mentők.
Október 6
Azért az a festékgyár egy elég gazdag állatkert volt. Volt egy tanonc a csapatban, az Ivánka, aki nagyon nem oda való volt. Az a típus, akit már ránézésre is felmentenek tornából. Igaz, ez nemigen zavarta. Egyszer, nagy vehemenciával gurított a gyárudvaron egy vashordót, melyből dőlt a vegyszer. Persze az egyik szaki rögtön ráüvöltött:
- Há mi van te fasz, há nem látod, hogy elfolyatod a naftát, te dilkó, hát elfolyik az egész!
Mire a megszólított kimért udvariassággal annyit válaszolt:
- Attól tartok magam is.
Kaptam az interneten egy pár perces képsort. Amerikai katonai járműből filmezik az iraki utcát, a gépkocsi halad a forgalmas főúton, és ha utolér egy személyautót, kíméletlenül nekimegy. A meglökött kocsi vezetője lóhalálában húzódik félre. De nemcsak személykocsiknak, de tömött buszoknak is nekihajt a katonai jármű és ezek persze engedelmesen letérnek az útjából. Aztán, amikor beáll a sor, a kocsi átvág a szemközti sávba és az ott szabályosan haladó járműveket kényszeríti letérésre. Nincs riadó, nincs vészhelyzet, a kocsi sem használ megkülönböztető jelzést, pusztán a hódítók fölényével veszi semmibe egy leigázott nép jogait. A filmrész alatt a kocsiban ülő katonák beszélgetését halljuk, semmi izgalom, vagy indulat, látszik, hogy rutinszerű, mindennapos dologról lehet szó. Melegen ajánlanám ezt a képsort az amerikai politikusoknak, akik azt próbálják megfejteni, hogy miért nem kedvelik őket Irakban. Pedig ez az arrogáns viselkedés magáért beszél. Ehhez a pökhendi, lenéző, másokat semmibe vevő magatartáshoz nagyon értenek az amcsik. Igaz, nincsenek egyedül.
Valahogy így járhatták az orosz tankok is Budapest utcáit 56-ban.
Október 7 Vasárnap
Long weekend van, de nem mondhatnám, hogy frenetikusan kihasználtuk. Igaz, szakad az eső, fú a szél, ahogy az már lenni szokott.
Tegnap este nem éppen kikapcsolódásra alkalmas film ment a tévében. Igaz, ha az ember vette a fáradságot, hogy elfogadja a mozi által kínált különleges világot, akkor egy sajátságos „élmény”-hez juthatott. A „Children of Men” c. angol filmről van szó. A közeljövőben játszódik a történet, egy apokaliptikus, pusztulásra ítélt világban, ahol már nem születik több gyerek, így az emberiség biztos kihalásra van ítélve. A londoni utcák polgárháborús állapotokat mutatnak, a kormány legfőbb törekvése, hogy az emigránsokat kizsuppolja az országból. Rémisztő, kegyetlen jövőkép és tán azért is volt olyan sikeres a film, mert érzi a néző, hogy reális veszélyekkel riogatják az alkotók. A meddőség oka is titok marad, foghatjuk a környezetszennyeződésre, vírusra, vagy akármire, de minden veszélyforrás valóban itt lappang az életünkben. A film főhőse az egyetlen terhes nőt próbálja megmenteni, akinek a gyermeke jelentheti a reményt az emberiség életben maradására. Útjuk felér egy rémálommal. A legszomorúbb, hogy a filmbeli állapotokkal találkozott már Európa. A rommá lőtt lakóházak az utcán heverő halottak, a menekülő emberek a Jugoszláviában történteket idézik. Az állati körülmények, a szegénység, a nélkülözés Romániát juttatja eszünkbe. A lakótelepek ablakain kivezetett kályhacsövek, a nyomor, a lepusztultság, a nélkülözés és az emberek elvadultsága nem az író fantáziájának terméke. És a gettókat idéző képsorok sem.
Érzékeny pontunkra tapint a film, amely még azzal is hihetőbbé tudja tenni történetét, hogy hősei gyarló emberek. Nincs pozitív figura a cselekményben, hiszen a főhős is pénzért vállalkozik a nagy kalandra. Clive Owen magán viseli egy beteg társadalom jellemet deformáló hatását. Michael Caine a sokadik bölcs és tapasztalt kultúrembert játssza, de azért még tudott valami újat is hozzátenni az öreg professzor figurájához.
Például a humort és az ókori bölcsekre jellemző sztoikus nyugalmat.
Október 8.
Misu barátom írt Magyarországról. Az édesanyja kórházba került, az intenzíven ápolták, szerencsére javult annyit az állapota, hogy hazaengedjék. Misu apja idén halt meg, nem volt nehéz kideríteni, hogy a magány és a feleslegesség érzete juttatta a mamáját a kórházba. Fiatal koromban elképzelhetetlenek tartottam, hogy valaki kívánhatja a halált, és ha nem is jelenti ezt ki nyíltan, de magatartásában benne van, hogy lemond az életről. Anyám egyszer, ereje fogytán azt mondta: - Nem baj. Már nincs annyi hátra, mint amennyi eltelt.
Meghökkenve figyeltem ezt a cinkos viszonyt az elmúlással. A halállal, aki segítségére siet, hogy elmúljanak a gondjai.
Keveseknek adatott meg, hogy derűsen próbálják meg felfogni saját elmúlásukat. Misu, levelében Kellér Dezsőt idézi, akitől egyszer megkérdezték, hogy mi a különbség a hetven és a nyolcvan év között.
- Ja kérem, hetvenkedni még lehet, na de nyolcvankodni?!
Misuról még illik annyit elárulni, hogy Ildikóval él. Házasságukat nem tette próbára a gyereknevelés körüli hercehurca. Szabadok és megpróbálnak értelmesen élni. Misu bohókás életszemléletére „vevő” Ildikó, aki maga sem megy a szomszédba egy kis humoros látásmódért. Rutinos utazók, olyasfélék, akik egy omladozó parasztházban több szépséget tudnak felfedezni, mint egy hivalkodó nagyvárosi építészeti csodában. Misu különleges látásmódját meg tudja jelentetni a fényképein is. Szájtátva bámulom fotóit, legyen az a horvát tengerpart, egy osztrák falucska, vagy egy gyűjtemény a szlovák parasztházak kapuiról.
Irántuk érzett rokonszenvemet az is fokozza, hogy sosem tudtunk egymásra unni, bármennyi időt is töltöttünk együtt.
Mihály - hogy egyszer használjam végre a rendes nevét – édesapja egy rendkívüli figura volt. Fiatalsága az ötvenes évekre esett, amiért ugye nem lehetett őt irigyelni. De miután az egyik minisztériumban dolgozott mérnökként, megpróbálta kihasználni az adódó lehetőségeket. A szolgálati magnójával megörökített minden fontosnak tartott rádióadást. De nemcsak a politikai eseményeket őrizte meg. Hatalmas arzenált gyűjtött a kor szórakoztató műsoraiból is. Csodával határos módon, ezek a magnófelvételek megmaradtak és az idős mérnökember, akinek erősen megromlott a látása, rengeteg időt töltött a felbecsülhetetlen értékű anyagok rendezgetésével. Nekem is jutott egy másolat abból a kazettából, ahol az otthoni politikai élet minden jelentős alakja megszólal. Nagy Imre, Mindszenthy, Gerő, Rákosi, Szálasi, Kádár, Marosán, Münnich, és a többiek. Hát nem mindennapi élmény!
Október 9
Még mindig az „Öt világvallás” című könyvben csemegézek, és elképedve veszem észre, hogy a kínai univerzizmus nem is áll olyan távol tőlem, mint azt elsőre hittem. Konfuciusz és Lao Ce filozófiája, mondhatnám, természetbarát. Nem a hatalmas, mindenható, ember formájú Isten áll a hitük középpontjában, hanem a misztikus, és kiszámíthatatlan természet. Meggyőződésük szerint az égbolt van felruházva azokkal a tulajdonságokkal, melyek befolyásolják a világ sorsát.
Rendben van, ez elfogadható. Valahol még rokonszenves is. A dolgok ott váltanak különösre, amikor egyes tudósok tényszerűen közölnek évszámokat a teremtés, az utolsó ítélet és más nagy horderejű témák kapcsán.
Elcsodálkozom ezeknek a régi prófétáknak és bölcselőknek a merészségén, akik teljes hittel tudtak állítani olyasmiket, amelyek hitelességének bizonyítására remény sincs.
Itt valóban a hit a kulcsszó.
Ma történt valami, ami sokáig nem hagy majd nyugodni. Meló közben a szeméttartály mellett mentem el, és a nylon zsákok között néhány papírlapot vettem észre. Beindultak a kispajtásként beszerzett reflexek és kiemeltem a köteget, hogy áttegyem abba a tartályba, ahol az újrafeldolgozásra szánt hulladékot gyűjtik. A paksamétáról azonban kiderült, hogy bélyeggyűjtemény. Több száz kartonlapon sorakozó bélyegek halmaza, a világ majd minden országából. Szájtátva nézegettem a rendkívül gazdag gyűjteményt. A bélyegek zöme a hatvanas években kerülhetett a lapokra, úgy látszik, akkortájt volt legaktívabb az egykori tulajdonos. De hogy kerülhetett ez a szemétbe?! Ki képes megválni ilyesmitől?! Még ha nem is tulajdonít az anyagnak rendkívüli értéket, de hogy lehet hátat fordítani egy több évtizedes, aprólékos, időrabló szenvedélynek?! Bár lehet, hogy egy elhunyt lakó feleslegesnek ítélt lomjaitól szabadultak meg a rokonok. De hogy lehet az, hogy senki nem látott ebben annyi fantáziát, hogy felajánlja a gyűjteményt egy üzletnek, és ha csak pár dollárt kap érte, akkor is több mint a szemétben végezni. Merő véletlen, hogy kihalásztam. Ha egy nylonzsákban vannak ezek a lapok, hozzá sem nyúlok, észre sem veszem. A szemetes meg ott volt fél óra múlva. Micsoda értékek tűnhetnek el a szemétdombokon. Azt sem tudom elhinni, hogy csak filléres fecnikről lenne szó! Nem hiszem, hogy valaki ne méltányolná, rég megszűnt országok teljes sorozatait, csodás ritkaságait. El nem tudom képzelni, hogy hogyan volt képes valaki ilyen gazdag anyagra szert tenni?! Még arra is volt figyelme, hogy elsőnapos postabélyegekkel ellátott borítékokat gyűjtsön be, jó néhány országból. Magyar bélyegek is akadnak szép számmal, sokuk számomra is teljesen ismeretlen. Horthy kormányzó fiának halála alkalmából kiadott emlékbélyeg, és múlt század eleji illetékbélyegek is tarkítják a listát a sok szocreál különlegesség mellett.
Most az lenne a feladat, hogy kiderítsem a bélyegek valódi értékét. Nem kapkodom el, addig is éltet a remény, hogy most aztán igazán rám talált a szerencse.
Október 10
Már megint egy hete nem hallottam a lányomról, nem is tudom, jogos–e az aggodalom, vagy csak nagyon elfoglalt.
Bátyámék végre rácsatlakoztak az Internetre, mindjárt ki is próbáltuk a levelezést meg a beszélgetést. Egyre távolabbinak tűnik az az idő, amikor még a postást lestem, ha hírt akartam kapni otthonról.
Persze a bratyóm, a hatvankét évével nem nagy híve az efféle ördöngösségnek. Idegenkedése eszembe juttatja azt az alakot, aki egyszer a nyári szabadságunk alatt próbált helyettesíteni minket. Amikor Rita magyarázni kezdte, hogy az irodában kétféle komputerrel kell dolgozni, az illető elhárító mozdulatot tett:
- Nekem ne is mutasd! Én nem értek hozzá, még azt sem tudom, hol kell bekapcsolni. Majd a kollégám fogja nyomkodni a billentyűket.
Hangjából érződött a megvetés, és a fölény. Gondolom, így mustrálhatták a hajdani fuvarosok az első automobilokat. Bár azok tán egy régi értéket, a lovas társadalom érdekes és jól megszokott világát féltették. De a komputer úgy tört be a hétköznapokba, hogy nem túrt ki senkit. Az írógépeket csak nem tekinthetjük konkurenciának?!
Persze túlzás filozófiát gyártani az idősebbek elutasító magatartásához, ha egy új dologról van szó. Nincs itt szó egyébről, csak a viszolygásról, ami kötelességszerűen felbukkan, ha új követelményeknek kell megfelelni. És valljuk be, tanulni sem szeret mindenki.
Október 11
Kossuth Éva, az itteni magyar újság főszerkesztője küldött pár sort, mert visszaérkezett a spanyolországi szabadságáról. Leírta, hogy Segoviában a több mint kétezer éves római vízvezeték tartóelemei láttán, néhány mexikói fiatal arra tippelt, hogy azon valamikor villamos közlekedett.
Eszembe jut a vicc az amerikai házaspárról, akik Rómában, a Colosseumot bámulják. Az asszony erősen csodálkozik a kőrengetegen, a férj leinti:
- Ez semmi, képzeld csak, hogy fog ez kinézni, ha kész lesz!
Október 14.
Na, megszólalt Diana pakisztáni szeretője is. Azt mondta a lapoknak, hogy nem élhettek volna együtt Londonban, ezért Diana komolyan fontolgatta, hogy Pakisztánba költözik, sőt még a fátyol viselését is megpróbálta. Aztán valahogy mégis letett az ötletről. A doktor úr meg nem tudja miért.
Pedig a kérdés nem olyan bonyolult. Adva van egy hercegnő, akit úgy aposztrofál a nemzetközi sajtó, hogy ő a világ legtöbbet fényképezett nője. Még az is kiderült, hogy Dianának nem volt túlságosan ellenére ez a nagy népszerűség. Az egyik belső szolgáló, inas, vagy komornyik (melyik a helyes szó ide?) szerint a hercegnő legkedvesebb időtöltése az volt, hogy a szőnyegen hason fekve lapozgatta azokat az újságokat, melyekben a fotói voltak. Nem unatkozhatott, elég nagy volt a választék. Na, most képzeljük el őt, hogy leköltözik Pakisztánba és elvonul a világtól. Ha alkalmanként megjelenik az utcán, természetesen, a helyi szokásoknak megfelelően lefátyolozva közlekedik. Ha ilyenkor lefotózzák, és a kép megjelenik a Bahawalpuri Heraldban, a nyájas olvasó az sem tudja, hogy ő van-e a címlapon, vagy Fatima, a bejárónő. Remek perspektíva! Egy nő jövője, akinek az arcát minden földrészen ismerik! A paki meg csodálkozik, hogy miért nem kellett ez az élet a hercegnőnek.
Tegnap egy kis családi program volt este. Együtt tévéztünk, a gyerek választotta a filmet. Kicsit maga felé hajlott a keze, mert olyan történetet néztünk, ahol a főhős 17 éves. A „Disturbia” c. film főszereplője egy kamasz, akit tettlegesség miatt házi őrizetre ítélnek. Korábban nem sok fogalmam volt erről az eljárásról, ez végül is nem más, mint egy lábra szerelt okos kis műszer, ami jelzi, ha elhagyja az illető a számára kijelölt területet. A fogságra ítélt fiú otthon unatkozik, és mit tehet mást, elkezdi figyelni a szomszédokat. Ez egy szerelmi kapcsolathoz és egy gyilkos leleplezéséhez vezet. A történet alapötletét Hitchcocknál kell keresni, egyáltalán, mindent nála kell keresni. A „Rear Window” című filmben a tolókocsiba kényszerült fotóriporter leplezi le a szomszédot. Az idők múlását, és a közönség étvágyát jelzi, hogy ma már kevés az egyszeri gyilkosság, így a fiú tömeggyilkossal áll szemben. De sajnos épp ez lesz a történet gyenge pontja. A sokkolónak szánt hullák tömege elveszti a történet maradék hitelét. Ha egy film menthetetlenül átbillen az irrealitásba, családunkban felhangzik a szállóigévé magasztosult mondat: - Na eddig mindent elhittem, de ezt már nem!.
Shia LaBeauf a főszereplő, akinek már komoly tévés múltja van, így a rendező nem sokat kockáztatott a kiválasztásával. Tény, hogy hitelesen formálja meg a nem túl összetett jellemű fiatal portréját.
Ha már szóba került Hitchcock, érdemes megemlíteni azt a rögeszméjét, hogy minden filmjében fel akart tűnni, ha nem is többre, csupán egy villanásra. Hol járókelő volt, hol a bankból kilépő ügyfél, vagy éppen buszra szállt, szóval minden filmjében ott volt ez a védjegyszerű felvillanás. De volt egy olyan mozija is, ahol a főhősök egy csónakban hánykolódtak, és se közel, se távol senki, szóval úgy tűnt, ezúttal el kell felejteni a jelenést. De végül is megoldották a problémát. Vizihullaként lebegett be a képbe.
Még mindig tart és eredménytelen a nyomozás az eltűnt angol kislány ügyében. Most egy magyar látnokasszony állítja, hogy be tudja határolni azt a helyet, ahol a gyermeket eltemették. Sajnos nem lehet egy kézlegyintéssel elintézni az asszony látomását, mert félelmetes statisztika igazolja képességeit.
Október 15.
Még nem mozdultam a bélyeg ügyben, csupán az Interneten nézegettem a lehetőségeket. Hétköznapi tucatbélyegek cserélnek gazdát két – három dollárért. Ennél azért többre taksálom a leletet.
Felmerült bennem az is, hogy vajon jogos tulajdonomnak tekinthetem-e a gyűjteményt? Nincs olyan rendelkezés, amely a szemétre dobott holmik tulajdonjogát szabályozná? Mert mi van akkor, ha megpróbálok értékesíteni egy különleges ritkaságot, a volt gyűjtő meg tudomást szerez róla, hogy piacra került egy darab az albumából, amit szándékosan meg akart semmisíteni. Mi van, ha azt állítja, a lakásából tűntek el a bélyegek? Csak hihetőbb, mint az, hogy valaki a szemétre dobja őket.
Már el is képzelem a jövőt: engem lefülel a rendőrség, az őrszobán egy apró helyiségben vallatnak. Nagydarab, kövér nyomozó fújja az arcomba a szivarfüstjét, míg szótlanul vizsgálja riadt képemet.
- Úgy tudtam, itt tilos a dohányzás. – jegyzem meg elhaló hangon, mert fő az egészség.
- Kuss! – dörren rám. - A bélyegekről beszélj okos fiú!
- Kérem szépen, én azokat a szemétben találtam, és úgy gondoltam. .
Durr, egy hatalmas pofon.
- Jaj, jaj, ne bántson, mindent bevallok – nyöszörgöm.
- Szóval, hogy is volt?! - tornyosodik felém.
- Kérem szépen, a múlt héten egy vándor műköszörűs jelent meg a lakásunk előtt, és amíg megfente a konyhakéseket, megemlítette, hogy az elhunyt sógorának a gyűjteményét szeretné eladni. Nem vagyok egy bélyegszakértő, de segíteni akartam rajta, így aztán megegyeztünk.
- Na ugye! – enyhül meg a kövér. – Nem kell itt a mese, okosabb, az igazat vallani. - Na, és hogy nézett ki az a műköszörűs? Remélem, pontos személyleírást tudsz adni róla, különben megnézheted magad!
A fene egye meg, egészen elment a kedvem ettől a bélyeg ügytől!
Október 16.
Megkaptuk az útleveleinket! Végre megint teljes értékű polgárok vagyunk. Persze azért el kellett kutyagolni a postára, mert ilyesmit nem hagynak a levélszekrényben. A hivatalban meg kiderült, hogy a gyerek okmányát mi nem vehetjük át. Hiába az azonos családnév, az azonos lakcím, és hiába ácsorgunk ott mindketten, mellünket döngetve, hogy a mi édesgyermekünkről van szó, a szabál, az szabál! Csak neki, a saját kezébe! Nekünk csak ahhoz van jogunk, hogy kifizessük az okmányt.
Szóval végre utazhatunk, de igencsak elvette a kedvünket az az újsághír, ami egy lengyel utas kálváriájáról szólt. A férfi két napos utazás után érkezett a városi reptérre, ahol 12 órát bolyongott az épületben, anélkül, hogy segítséget kaphatott volna. Mert nem tudott angolul. Amikor kitört rajta a dühroham, a biztonságiak a rendőrséget hívták. Ezek első dolga volt, hogy bevetették az un. Taser gunt, ami 50 000 voltos feszültséggel kábítja el a célba vett személyt. A szemtanúk szerint több lövést adtak le az illetőre. A szerencsétlen férfi perceken belül meghalt. A rendőrség mossa kezeit. Állítólag sem a gáz spray, sem a gumibot, sem a négy rendőr fizikai fölénye nem lett volna elég hatásos a fegyvertelen, végsőkig kimerült ember megfékezésére. Vajon mit tanulnak ezek a rendőrök az akadémián négy évig?!
Az eset azért is elképesztő, mert az ilyen fegyver alkalmazása során, öt év alatt már 200 halálesetről tudnak.
Ez a szerencsétlen ember majdnem háromnapos hánykolódás után, étlen-szomjan, türelmét vesztve üvöltözni kezdett, és a falhoz vágott valamilyen tárgyat. Az életével fizetett azért, mert az intézkedő rendőrökből hiányzott a humánum.
Oh, Canada!
Október 17.
Mit ad Isten, a világszerte körözött pedofil, kanadai illetőségű, ráadásul innen a szomszéd kerületből. Szóval megint az újságok címlapján vagyunk. Mondanom sem kell, hogy tanár az illető, ez ugye magától értetődik, mert pl. a virágokhoz erősen vonzódó egyén kertészként szeretné megkeresni a mindennapi betevőt. De félre a tréfával, mert elég csúnya az ügy. Kiskorú ázsiai fiatalok szerepelnek a pasas bűnlajstromán, amit még azzal is tetézett, hogy az Interneten publikálta a „hódításairól” készült fotókat. Mert nem elég, hogy valaki egy perverz disznó, de ezzel még dicsekedni is akar. Nyugodtan folytathatta volna kisded üzelmeit, ha nem siet világgá kürtölni a történteket. Azt hitte elegendő, ha egy piti fotótrükkel felismerhetetlenné teszi az arcát. Persze percek alatt megtalálták a rafináltnak hitt elváltoztatás ellenszerét. Úgy látszik, az emberi hiúság-hülyeség határtalan. Egyszer arról cikkezett az újság, hogy egy illető éjszakánként belopózott egy templomba és az értékes kristálycsillár darabjait módszeresen kicserélte hitvány másolatokkal. De amikor senki nem vette észre a cserét, ő maga kezdte el híresztelni a lopást. Aztán a börtönben elmélkedhetett arról, hogy kifizetődő-e a hiúság.
Október 19.
Folyamatosan a világlapok címlapján vagyunk. Elkapták a pedofil tanárt, ki másnál, mint a transzvesztita barátjánál. Esküszöm, lassan már kilóg a sorból az, aki normális.
A média nem győzött hozsannázni a hajtóvadászat eredményessége miatt. Diadalmasan kijelentették, hogy az Internet összezsugorította a világot, és íme, az egész emberiség be tud kapcsolódni egy bűnöző kézre kerítésébe. Tehát, rettegjetek gonoszok.
De tartok tőle, hogy akad még jócskán hely a világon, ahol a technika nem mindenható. Szóval Bin Laden elfogására még várni kell.
Fiam átvette az útlevelét, és sikeresen túl van a KRESZ vizsgán is. Két jelentős lépés a nagykorúság felé. Most aztán kimehet az utakra, bekapcsolódhat a forgalomba, mindössze az a követelmény, hogy egy jogosítvánnyal rendelkező felnőtt kísérő üljön mellette. Fene tudja, nekem rokonszenvesebb volt az otthoni módszer, ahol azért még a rutinpályán is kellett egy kicsit gyötrődni, mielőtt kimerészkedett a forgalomba a kezdő. Úgy látszik, manapság a mazsoláké a világ.
Ifjúkori barátom, Jocó jut eszembe, aki annak idején, a menyasszonyát tanítgatta vezeti. De mivel azokban az időkben még nemigen volt személygépkocsi a családok tulajdonában, így a vállalati ZIL teherautóval gyakorolgattak. A kislány ijedten tekergette a hatalmas szovjet monstrum volánját, de lassan-lassan csak kezdte átérezni a vezetés élményét. Egy néptelen utcában aztán úgy felgyorsított, hogy a haver ijedten látta, ebből nem lesz megállás a sarkon. A figyelmeztető kiáltás sem segített, attól szinte begörcsölt a lány. Jocónak egy választása maradt. Bevetődött a lány lábai közé, és két kézzel nyomta le a féket.
Remélem, nekem nem lesz szükségem ilyen artista bravúrra.
Október 20.
Megint a címlapon vagyunk! A szomszéd kerületben kisrepülő csapódott egy lakóházba. Meghalt a gép 82 éves pilótája. A World Trade Center tragédiája óta egy ilyen hír mindig a címlapra fog kerülni. Terrorizmusról szó sincs, csupán műszaki hiba lehetett az oka, és ne feledjük az a 82 évet sem. Igaz, a hírforrások megemlítik, hogy 60 éves pilóta múltja volt a szerencsétlenül járt öregnek, de azért mégis elgondolkodtató, hogy mennyire ura a reflexeinek egy ilyen korú egyén. Mert abbahagyni is tudni kell, vagy legalábbis kéne.
Kölcsönkaptuk a „Szabadság, szerelem” című magyar filmet, este mindjárt meg is néztük. Tetszett és meghatott. Nem tagadom, néha bepárásodó szemmel figyeltem a képsorokat. Nyolc éves voltam a forradalom idején, kevéske emléket őrzök azokról a napokról. Az igazságra, a hiteles részletekre is csak mostanában derül fény.
Dobó Kata nyers, smink nélküli arca árulkodóan hétköznapi, tehát nagyon hiteles volt.
Fenyő Iván játéka elhitette, hogy ilyen lehetett akkoriban egy pesti húszéves srác. A történet szereplői nem afféle partizán hősök voltak, hanem hús-vér alakok, hétköznapi problémákkal, gyávasággal, szexuális étvággyal, és igenis féltek. Mert csak a hülyékből hiányzik a félelem, akik nem tudják mérlegre tenni a várható veszteségeket. Végre egy magyar film, ahol nem éreztem azt, hogy nincs pénz a részletekre, vagy a statisztákra. Igaz, nagyon besegített a komputer technika, így pl. több tízezres tömeget meg lehetett oldani négyszáz főből, de végül is, az a fontos, hogy tökéletes illúziót keltett. Igen, ez a mai korszak igénye: csak látványos filmekkel lehet megjelenni a világpiacon. Ha emellett még jó ügyet is szolgál, az külön szerencse. Több évtizedes hazudozásokat kéne helyre tenni, és ez a film nagy segítség ebben. Milyen keveset tud még erről a forradalomról világ, és mi magyarok.
A film történetének meg kellett küzdeni egy olyan problémával is, mellyel nem először állnak szemben a forgatókönyvírók. Nevezetesen, hogy a valós történelmi eseményekben kitalált karakterek mozognak. Ez némi szabadságot engedélyez a meseszövésben, de azért nagyon fontos az egyensúly a valós és a kreált elemek között. Ilyesmi volt Szabó István filmjében is, aki a magyar kardvívó olimpiai bajnok megtörtént tragédiáját építette bele a „Sunshine” (A napfény íze) c. film kitalált közegébe. Petschauer Attila volt az, aki munkaszolgálatosként egy barakk tetején halt meg, mert őrei addig locsolták, míg megfagyott. Ez 42-ben történt, januárban, az ukrajnai télben. A Sors családnéven szereplő filmbeli figura azonban hősiesebb színezetett kapott. A filmben úgy hal meg, hogy nem tudják megtörni még ezzel a kínzással sem.
A „Szabadság, szerelem” vízilabdázó hősét Zádor Ervinről mintázták, vagy legalábbis azt az epizódot, amikor az orosz csapat elleni olimpiai elődöntőn, Melbourne-ben, vérző arccal kellett elhagynia a medencét. A film főhőse más néven részese ennek a valós eseménynek, így aztán nem kérhető számon az sem, hogy mennyi volt a tényleges szerepe neki, és a többi sportolónak a pesti utcai harcokban.
A filmben a csapat tagjai a disszidálást latolgatják. Sajnos az megfelel a valóságnak, hogy a győztes vízilabda válogatott fele nem tért vissza Magyarországra.
Október 22.
Megint a világlapok címoldalán. (Ez már rendszer lesz!) Szörnyű mészárlás, hat halott a szomszéd kerület egyik lakásában. A részletekről még hallgat a rendőrség, csupán annyi derült ki, hogy a gázszivárgás kivizsgálására érkezett szakértő is az áldozatok között van. Ezzel kapcsolatban megint elhangzott a sablonmondat: Rosszkor volt rossz helyen. Csak tudnám, ki talál ki ilyeneket?! Az még rendben van, hogy kitalálja, de miért kell az egész világnak átvenni?! Annyira azért nem jó! Pláne sokadszorra! És aki átveszi, mindig úgy süti el, mintha ott találta volna ki, az adott pillanatban. Hozzá nem tenné, hogy: - Ahogy mondani szokták Vagy:- Mint tudjuk. Vagy: - A régi szólás szerint.
Aztán ott van az a 24/7. Vagyis: twentyfour - seven. Nincs az a pénz, hogy ezt másként mondaná valaki. De miért nem lehet helyette az, pl. egész héten, vagy: állandóan, vagy: minden órában, vagy: a hét minden napján, vagy mit tudom én? Mér mindig csak ez az elkoptatott 24/7. Meg amikor valaki nyer a lottón, és azt mondja:
- My dream came true. Az álmom valóra vált!
Még véletlenül sem sóhajtja: - Na, ilyet se pipált Ladányi! Vagy: -Gebedjek meg, ha értem, mért pont én?! Vagy: - Hű, de kurva jókor jött!
Egyszer már én is szeretnék a kamerák előtt állni a főnyereménnyel, hogy bebizonyítsam, az angol nyelv is képes változatosságra.
És egy másik, amit elég nehezen emésztek meg. Sportbalesetben elhunyt fiatalember rokonai nyilatkoznak a tévében és elhangzik a kötelező mondat. Úgy halt meg, miközben azt csinálta, amit igazán szeretett.
Ugyanezt hallottam az előző héten, szintén egy hasonlóan szomorú eset kapcsán. Kinek vigasz ez?!
Igaz, a magyar nyelv is tudja a kötelességét ilyen téren. Ha valaki elveszti a hozzátartozóját és szenved a gyász miatt, már hallhatjuk is:
- Nem tudja elengedni.
Hogy ezt ki találta ki?! De igen! El tudja engedni! Tudomásul tudja venni, hogy nincs többé, csak még fáj. Nagyon fáj.
Ilyen egyszerű.
De nem folytatom, mert be vagyok havazva.
Most jut eszembe: 25 dollárt kér egy filatelista szakmókus, azért, hogy átnézze a kollekciót. Komoly fejfájás ez, mert most meg úgy elbizonytalanodtam, vajon ér-e annyit a paksaméta.
Különös harc kezdődött a hét végén. E-mailen kaptam egy magyar nyelvű plakátot, mely a Magyar Házi Halloween Partyra invitál. A 15 mondatban tíz súlyos hiba volt. Szépen egymás alá írtam a hibás szavakat, és visszaküldtem mindazoknak, akik a plakátból kaptak. Gondoltam, tán még nem késő, hogy tisztességes szöveggel jelenjen meg a hirdetés, vagy ha igen, akkor legalább tanulnak belőle. Persze megindult a támadás, mert hogy is merek megsérteni valakit, aki jó szándékúan igyekszik. A hibákat meg el lehet nézni. Erre írtam egy válaszlevelet rettenetes nyelvtani hibákkal. Végül is, ha semmi se számit, akkor hamarosan ilyen színvonalon leszünk. A szövegelésbe bekapcsolódott egy fazon, aki ugyan magyarnak érzi magát, de csak angolul tud írni. Elég furcsa volt, ahogy angolul sorolta dörgedelmeit, és nekem szégyenkezni kellett volna, hogy hiányzik belőlem a megértés. Hát, ilyen esetekben inkább az igényességen lehetne a hangsúly. Mert ha most a saját elképzeléseink szerint alkalmazzuk a helyesírást, akkor a jövőben emlékezetből fogjuk énekelni a Himnuszt, és találomra idézzük a verseket.
Álljon akkor itt egy vers, emlékezetből:
Alex Petőfi: Anyám izéje
Ej, mi a kőtyúk! Anyókendő?!
A szobában hogyishívjákol itten?
A láma is csak jó valamire.
Az isten is jót ád,
Felviszi, ha kell a dollárt.
Október 23.
Otthon, nemzeti ünnep, munkaszünet, itt erről egyetlen sor sincs a lapokban. A Magyar Ház vasárnap tartotta a megemlékezést. Ez az ünnep jóval többet jelent az itteni magyarság zömének, mint egy történelmi dátum. Sokan ettől az időponttól számolják életük gyökeres változását, a külföldre kerülést. Bár a legtöbben megtalálták a számításukat az emigrációban, azért ez a kényszerű haza-elhagyás be nem gyógyuló sebként van jelen életükben.
Nem voltam ott az ünnepségen, csak estefelé jutott eszembe, hogy megfeledkeztem róla. Tán nem is olyan nagy csoda, nincs kapcsolatom senkivel, néha hetekig meg sem szólal a telefonom. Nem is tudom, hogy miért van saját készülékem? Rajtam aztán igazán tud spórolni a szolgáltató cég, nemigen merítem ki a rendelkezésemre álló időkeretet.
Kaliforniában az erdőtűz álmaim színterét pusztítja. Milliós értékű luxusvillák perzselődnek a tűzben. Itt ugyan szép idő volt ma, de megint tartós eső várható. Hát akkor hol lehet élni egyáltalán?!
A „Tövismadarak”-ban olvastam, hogy a futótűz nem tudott kárt tenni a birtok közepén álló házban, mert az épület és a füves rész között egy széles, kopár, kavicsos réteg megakadályozta a tűz továbbterjedését. Tudom, őrült költséget jelentene, de minden otthon megérdemelne egy ilyen védőzónát.
A film trükkök jártak az eszemben, annak kapcsán, hogy megint szóba került a hét végén látott magyar film. Tény, hogy a komputer technológia előtt is tudtak egyet-mást az alkotók. Chaplin egyik filmjében, a csetlő botló figurája előtt lecsap egy bárd, pontosan a cipője előtt. A jelenet kész életveszély, hiszen hajszálon múlik, hogy nem éri az embert is az a hatalmas gyilkos szerszám. A veszéllyel tisztában lehetett Chaplin is, ezért úgy oldották meg a jelenetet, hogy a valóságban a bárd nem lecsapódik, hanem felemelkedik a színész lába előtt. A jelenetet pedig visszafelé játszva tették be a filmbe.
A „Neverending Story”-ban, David Bowie ördögi ügyességgel forgat az ujjai között egy kristálygolyót. Nem győztem ámulni a tehetségén, zenész létére olyasmit produkál, ami bármelyik bűvész becsületére vált volna. Aztán később, egy rövidfilm elárult néhány titkot a moziról. Többek között azt is, hogy az énekes mögött egy igazi bűvész rejtőzött, és a köpeny résén átdugott keze végezte a mutatványt.
A filmesek leleménye kifogyhatatlan, ha át akarnak ejteni bennünket.
Fiam azzal állt elém, hogy szándékában van átfúratni a nyelvét. Ugyanis, egy ilyen fémbigyóval a szájban, állítólag meg lehet vadítani a lányokat.
Nem akartam elárulni neki, hogy erre én sokkal jobb módszereket tudok. Tiltani sem akartam a dolgot, nehogy nagyobb kedvet csináljak hozzá. Tudtam, az sem elég hatásos, ha a szájápolás nehézségeire hivatkozom.
Sóhajtva csak annyit mondtam, hogy ha a nyelvátszúrást egy rendelettel kötelezővé tennék, akkor tízezrek tüntetnének táblákkal a középületek előtt, sőt halomra lövetnék magukat, hogy gátat vessenek e barbár, jogtipró szokásnak. Na de így egészen más, önként, dalolva. . .
Október 24.
Már két ártatlan áldozatról tudunk (wrong place, wrong time) a hatos gyilkosság kapcsán. Gengszterháború dúlt a szomszéd kerületben. Mi meg nagy naivan abban reménykedünk, hogy elég, ha a gyalogátkelőhelyen óvatosak vagyunk.
A Time magazinban olvastam egy cikket. . .apropó, miért magazin? Ugyanolyan újság, mint a többi! Szóval a cikk azt tárgyalta, hogy bíróság előtt van az a férfi, aki poligámiában élt és még a 14 éves unokahúgát is feleségül vette. Persze vallásos az illető, mormon a javából. Korábban sosem értettem, hogy hogyan fér el egy tető alatt a vallás és a többnejűség. A cikk megpróbál némi homályos magyarázatot adni erre, de azt hiszem, a legjobb, ha Glasenapphoz fordulunk. Tehát: a mormonok hite ellentétben áll valamennyi keresztény nézettel. Sok istent tételeznek fel, akik férfi és női szellemek szaporodásából jönnek létre. A ma élő emberek olyan szellemek, akik előbb az égben léteztek, azután beléptek a „húsból való test templomába” és a halál után istenekké lehetnek. Annak érdekében, hogy minél több szellemet láthassanak el anyagi testtel, törvényesnek nyilvánították a poligámiát.
Én az örök kételkedő, csak csodálni tudom egyes emberek sziklaszilárd, megingathatatlan meggyőződését olyan dolgokban, melyeknek semmi köze a valósághoz, és csupán a hiten alapszanak. Ezért aztán ámulattal nézem a hinduizmus híveit is, akik még arra is vállalkoztak, hogy kiszámítsák egy Brahma nap hosszát, sőt arra is képesek, hogy 4 320 000 emberi év pontos felosztását megadják az isteni világkorszakokhoz viszonyítva.
Sok ez egy érző kebelnek.
Október 25.
Ma sütött a Nap, tehát az idő és a hangulatunk alaposan felmelegedett.
Fiam tegnap elhagyta a telefonját (300 dollár), de olyan déja vu hangulatom van, ahogy leírom ezt. Ha nem csalódom, előfordult ilyesmi már párszor a családunkban. Persze, amilyen mázlija van a kölyöknek, jelentkeztek a városi uszodából, hogy átveheti a pénztárnál. A sok kedvező tapasztalat után semmi nem ösztönzi arra, hogy jobban vigyázzon a holmijára. Bár szerintem akkor sem történne változás a magatartásában, ha most lenyúlta volna valaki a készülékét. Csak attól félek, hogy megmarad felnőttként is ilyennek, ilyen cipője mellett járó fazonnak. Csak aztán nehogy egyszer a kocsiba felejtse a gyermekét, mikor dolgozni megy.
A melóban azzal fogadtak, hogy készüljünk fel a véres látványra, ugyanis tegnap egy gyereknek balesete volt az uszodában. Én inkább csak azon csodálkoztam, hogy eddig megúszták. Nagy divat ugyanis, hogy a lakók látogatókat fogadnak, és ilyenkor az uszoda az a terület, ahol a gyerkőcök kitombolhatják magukat. Néha magam is tanúja vagyok a fékeveszett őrjöngésnek, de nem szólok, mert itt nem illik korlátozni az ifjakat az önmegvalósításban. Így aztán rohangálnak, holott feliratok intik óvatosságra őket, a csúszós kő miatt. De megállíthatatlanul folyik a randalírozás, szárazon és vízen. Sikoltozva ugrálnak a medencébe, rángatják a növények leveleit, székeket borogatnak, szivacs hurkákkal verik egymást a vízben. A felnőtt kísérő általában vagy egy nagyi, vagy egy anyuka, aki kedvtelve nézi a gyerkőcök vitustáncát. A lakó pedig, aki szorgalmasan fizeti az uszoda karbantartás költségeit, csendesen szedelőzködik és távozik. Itt nem divat kiállni a jogainkért. Jobb a megalkuvás, mert abból nem lehet baj. Esetleg annyi, hogy elrontották az illető programját.
Ez a korlátlan szabadság néha a gyerekeknek is újdonság. A „101 kiskutya” című film jutott az eszembe, ahol az egyik rosszcsont eb belefekszik a hamuba és összekormozza magát. Ez adja az ötletet a papának az álcázáshoz, így a többieket is arra bíztatja, hogy hemperegjenek bele a piszokba. Az egyik stréber kutyus azért még megkérdezi a mamáját, hogy tényleg szabad–e. Itt, az uszodában, ha egy kisgyerek kérdőn az anyjára néz, mielőtt csatára indulna, a mama bíztató tekintetéből kiolvashatja: - Szabad kicsim! Itt mindent szabad!
Így aztán nem is kell nagyon csodálkozni, ha a gyerek stanicliben viszi haza a fogait.
Olvasgatom a Maclean’s című hetilapot és az egyik cikkben jópofa jelzőt fedezek fel egy bajuszos illetővel kapcsolatban. A dús, tömött férfidíszt „Bandíto mustache” vagyis „bandita bajusz” elnevezéssel illetik.
Nekem is akadt egy ismerősöm, aki ilyen külsővel büszkélkedhetett. Kapcsolatunk a régmúltba nyúlik vissza, amikor még szó sem volt semmiféle szőrzetről. Igaz, már akkor is ráillett a „banditó” jelző. Iskolás kölykök voltunk és elég sokat láttuk egymást, mert egy utcában laktunk. Egyszer aztán Lackó kezdett eltünedezni az esti órákban. Csak hosszas unszolásra vallotta be, hogy leskelődni jár. A szomszéd házba ugyanis beköltözött Mancika, akinek telt idomai nem kerülték el a kamaszok figyelmét. Lackó tehát szerzett egy létrát és belopakodott a körfolyosós házba. Megvárta, amíg Mancika lakása felöl bíztató csobogások hallatszanak, mert ilyenkor biztosra vehette, hogy a fiatalasszony az esti tisztálkodást végzi a konyha közepére tett lavórban. Lackó nekitámasztotta a létrát a falnak, és a lakásajtó feletti kis üvegablakon kísérte figyelemmel a műveletet.
Amikor meghallottam a vallomását, alig jutottam szóhoz.
- Ott leselkedsz azon az udvaron, ahol legalább húsz család lakik?! Meg vagy őrülve?! És mi van, ha kijön valamelyik szomszéd?!
- Nyugi, nyugi! –legyintett magabiztosan. – Olyankor ellököm a létrát a faltól, és hasra vágódom a kertben.
Azonban a stratégia nem lehetett hibátlan, mert egy ízben Mancika állított meg az utcán. Nagy kitüntetés volt ez akkoriban, de sejtettem, hogy nem a személyemnek szól az érdeklődés.
- Mondd meg légy szíves a barátodnak, hogy hagyja abba a kukkolást. Nekem ez olyan kellemetlen.
Részvéttel bólogattam, Mancika meg folytatja:
- Ez a kölyök minden este bebámul hozzám. Nagyon zavar. Minden szanaszét van a lakásban, még nem volt időm elpakolni.
Október 26.
Végre írt a lányom! Nagyon megkönnyebbültem, mert azért csak gyötör a frász az ilyen több hetes csend után. Legalább jól van, a többi meg rajtunk múlik.
Ma délután megszólalt a telefon és egy női hang sírt bele a készülékbe. Arra kért, hogy menjek át, mert meghalt a szomszéd. Ennél kellemetlenebb dolgot el sem tudnék képzelni, mint ezt, hogy valaki ekkora bajban az én segítségemre számít, én meg azt sem tudom, hogy kicsoda egyáltalán. Aztán később kiderült, hogy Edit hívott. Nem csoda, hogy nem ismertem fel a hangját, hiszen eddig csak nevetni hallottam. Kiderült, hogy első riadalmában tárcsázott, sokat nem várt tőlem, már úton voltak a mentők, a tűzoltók, és a rendőrség. Pont én hiányoztam volna! Annyi történt, hogy a mellettük lévő lakás gazdája nem mutatkozott, pedig szólt nála a rádió és az ajtaja előtt hallották, hogy a telefon is megcsörren, de arra sem reagált. Edit rosszat sejtett, nyitott ő már be úgy lakásba, hogy holtan találta a rokonát. Az egyik férfit kapacitálta, hogy menjen be az ajtón, ami nem volt kulcsra zárva. De az kézzel-lábbal tiltakozott. Editet azonban nem lehet lerázni. Végül csak benyitott. A szomszéd a konyhakövön feküdt, arcra borulva. Már nem lehetett rajta segíteni. Maradt a formaság, vagyis a megfelelő szervek értesítése. Edit meg le tudná harapni a nyelvét, mert pár hete azt mondta:
– Gyerekek, olyan rosszul néz ki a szomszéd. Lehet, hogy meg fog halni?
Október 28.
Nejemmel tegnap felkerekedtünk, elindultunk Amerikába. Számítottunk a határ előtti várakozásra, így jó korán keltünk. Az úton kissé lehangolt minket, amikor rádió bemondta, másfél órás várakozással lehet számolni. Aztán beálltunk a sorba. Soha ilyen messze még nem álltunk a határtól. Tíz perc alatt csak pár méter gurultunk, világos lett, hogy erre rámegy a délelőttünk. Így aztán egymásra néztünk, és visszafordultunk.
Azóta is ezen a vasszigoron elmélkedem. Miért kell minden egyes átkelővel hosszasan szőrözni?! Az amerikaiak szemében minden határon átguruló kocsi potenciális veszélyt jelent nemzetük biztonságára. Holott Kanadába sem lehet már csak úgy besétálni, szóval egy idegennek az amerikai határ már afféle második szűrőnek számítana. De tartok tőle, hogy ezt a szigort nekünk tartogatják. Mert csípi a szemüket, hogy jobb lett a kanadai dollár, hogy rendezettebb az egészségügy, hogy Kanada nem kifejezetten terrorista célpont, és hogy a világnak is jobb a véleménye rólunk. Naná, hogy nem látom rajtuk az örömöt, ha látogatóba megyek.
Ismerem én az ilyesfajta fogadtatást! Jártam eleget Csehszlovákiába és Romániába.
Este megnéztük Woody Allen klasszikusát, a „Fogd a pénzt, és fuss” c. mozit. Egészen megdöbbentem, hogy lassan negyven éve készült. Na, nem a poénok öregedtek, de szörnyű tudomásul venni, hogy ennyire megvénültek a kortársaim. Ez a Woody egy különleges fazon! Olyan, mint egy növény, amely állandóan kornyadozik, de rendületlenül élni akar. A néző rokonszenve a szánalomból táplálkozik, de ez nem zárja ki azt, hogy önfeledten röhögjünk rajta.
Október 31.
Halloween napja, ami ugye azt jelenti, hogy a gyerekek nekiindulhatnak kéregető körútjukra a különféle maskarákban. Rendben, van, jó kis bolondozás ez. Azonban ma láttunk egy hatalmas áruházban egyetlen(!) beöltözött felnőttet, egy eladónőt, aki eléggé kilógott a mezőnyből fodros-csipkés menyasszonyi ruhakölteményében, míg a többi eladó a hagyományos cuccot viselte. Hát nem tudom, milyen érzés ennyire különbözni a többiektől, de az a magányos jelmez egy karikatúrát juttatott eszembe. Kis törpe álldogál egy terem közepén, a lábak sokasága közepette, vele szemben egy másik, hasonló méretű meghívott álldogál. Azt mondja a sorstársnak:
- El sem tudja képzelni, mennyire örülök, hogy ön is itt van.
Fiam állítólag valamiféle véresszájú bokszolót formázott ma a suliban és ez annyira jelentős eseménynek számít nála, hogy előző nap több mint száz dollárt áldozott egy sportgatyára és egy kesztyűre. Nem más ez a suli, mint tömény szórakozás.
Rita betegeskedett hétfőn. Este felszökött a láza, majdnem elérte a negyven fokot. Közel voltam hozzá, hogy pánikba essem, mikor percenként egyre magasabb értéket mértünk. De aztán a jól bevált priznic csodát tett. Jó érzés volt, hogy nem csak tétlen szemlélőként figyeltem a szenvedését, hanem tudtam valami hasznosat is csinálni. Nagyon rejtélyes volt ez a hirtelen jött láz, nem merem kiállítani a diagnózist, de lehet, hogy betelt a pohár a melóban jelentkező problémák miatt és egyszerűen csak ki akart szállni. Most az orvos itthon tartja, határozottan jót tesz neki.
Lábadozása alatt megnéztük Woody Allen másik gyöngyszemét, a „Love and death” című bohóckodást. Úgy tűnt, hogy a „Borat” c. film előfutára ez a több évtizedes darab, ahol szintén más nemzet rovására mulatnak az amerikaiak. Ebben az oroszokon verték el a port. Remélem, mi magyarok nem kerülünk terítékre.
Pedig nem lenne nehéz dolga annak, aki rajtunk akar szórakozni.