A látogatás
A frankfurti repülőtér csupaüveg folyosóján hangtalanul siklott a kis elektromos kocsi. Irma néni kézitáskáját szorongatva kuporgott a vezető melletti ülésen. Egy barátságos kinézetü kék egyenruhás férfi irányította a fürge járművet, ügyesen kerülgetve az utasok népes csapatát.
Irma néni úgy érezte, minden tekintet megállapodik rajta, és az emberek próbálják kitalálni, miért részesül ebben a különleges bánásmódban. Mivel köztudott, hogy a mozgássérülteknek vagy az önállóan utazni képtelen személyeknek jár ez a szolgáltatás, Irma néni számára ez a kocsi ahhoz a szekérhez kezdett hasonlítani, melyen a megbélyegzett bűnösöket szállították a városi főtérre, valamikor a középkorban. Most szívesebben vette volna, ha lábán gipszkötés hirdeti, hogy segitségre szorul. De így maradt a szégyen, hogy képtelen az anyanyelvén kivül más nyelven megszólalni, tehát gondozást igényel, mint afféle magatehetetlen. Táskáját féltőn a mellére szorította, mintha legalábbis tolvajoktól félne. Valójában, a kabáthajtókán díszelgő feliratot igyekezett eltakarni, mely a személyzetet informálta arról, hogy melyik géphez kell szállítani.
Már a lányára sem tudott jó szívvel gondolni.
- Kanadáig szaladt, hogy meg tudjon élni. - gondolta keserűen. - Más bezzeg otthon is boldogul! De ez mindig olyan élhetetlen volt, azzal a hebehurgya urával. Most aztán kikötöttek a világ másik végén. Azt hiszik, ha küldenek nekem egy repülőjegyet, akkor már el is hiszem, hogy jól megy nekik!
Irma néni számára végtelen hosszúnak tűnt a reptéri várakozás, majd a repülőút. Ha a stewardess közeledett felé, már szívdobogást kapott a rá váró megpróbáltatásoktól. A légikisasszony kérdéseire találomra bólintgatott igent vagy nemet, így aztán idő előtt elvitték a tálat előle, és míg mások vígan repetáztak az üdítő italokból, az ő előre nyújtott műanyag poharát gondolkodás nélkül begyűjtötte a személyzet.
Az éhségtől és szomjúságtól gyötörve, nem is kísérletezett az alvással. Lábai dagadni kezdtek a több órás ücsörgéstől. A tévéken vetített film értelmetlen képek sorozatára esett szét a kísérő szöveg nélkül. Meg sem próbálta a fejhallgató használatát, tudta, nem segít helyzetén, ha az angol vagy a francia változatot hallgatja.
A fáradság ólmossá nehezítette végtagjait. Feje megfájdult az egyenletes motorzúgástól. Igaz, a gép többi utasa sem volt jobb állapotban. Amikor végre kanadai földre ért, már alig vonszolta magát. A vámtiszteket azonban nem hatotta meg az érkezők állapota. Előbb az útlevelét vizsgálták át kínos lassúsággal, majd a csomagjaiban kezdett turkálni egy kreolbőrű egyenruhás. Hosszasan mustrálta a cseresznyepálinkás üveget, majd néhány érthetetlen mondatot hallatott, míg visszacsúsztatta a táskába. Most a rúd téliszalámit és a hatalmas csülköt emelte a magasba, és indulatos szavak kíséretében egy fekete műanyag zsákba gyömöszölte az elkobzott javakat.
Irma néni alig tudta felfogni, hogy ezek a mozdulatok azt jelentik, elbúcsúzhat az ajándéknak szánt élelemtől, amit drága pénzen vásárolt.
- Jaj, hogy a Jóisten ne verje meg magát, képes kidobni azt a drága húst?! - szakadt ki Irma néniből a kiáltás, de aztán vissza is hőkölt saját bátorságától. Az otthon leélt évtizedek megtanították az egyenruha tiszteletére.
- Ajándék, ferstéhen, ajándék, érti?! - magyarázott kézzel lábbal a férfinek, de a vámos egykedvűen szemezett vele.
Irma néni megalázottan tolta bőröndjét a kijárathoz és könnyein át próbálta felfedezni hozzátartozóit a várakozó tömegben.
- Anyu! Anyu! - sikoltotta egy hang. Megpillantotta Katit, aki nemcsak magasba emelt karokkal integetett, de aprókat ugrált is, hogy jobban észre vétesse magát.
Lánya áttört a tömegen és szaladt felé. Irma néni fájdalommal állapította meg, hogy az idegenben töltött hat év milyen nyomokat vésett gyermeke arcára.
- Katikám, milyen jól nézel ki! - hadarta, mint egy leckét.
- Te sem panaszkodhatsz anyukám! - válaszolta Kati, de mintha az ő hangjában sem lett volna több meggyőződés.
Balázsnak is jutott egy kissé kimértebb ölelés és máris visszazökkent a viszontlátás öröméből az előbbi fájdalomba. Gyorsan elpanaszolta kálváriáját a fiataloknak, abban a reményben, hogy ők tán tudnak tenni valamit a hús megmentéséért. Lánya azonban korholni kezdte:
- Anyu, hát nem megírtuk, ne hozzál semmi ilyesmit, mert nem engedik be a határon! Ezek itt nagyon szigorúak az ilyesmivel!
- Ne is törődjön vele mama, itt Torontóban legalább fél tucat üzlet van, ahol szalámit lehet kapni! - Balázs kijelentése inkább hencegésnek, mint vigasztalásnak tűnt.
Irma néni a meg nem értettek mártírságával vette tudomásul, hogy családja nem osztozik gyászában. Nem is volt hajlandó az anyósülésre ülni, pedig Balázs nagyon biztatta, hogy onnan sokkal jobban látható a kivilágított esti belváros.
Ehelyett, a hátsó ülésen elfészkelve, belekezdett az egyik otthoni rokon kórházi kálváriájába és az elbeszélés remek alibinek bizonyult, hogy ne vegyen tudomást a sorra feltűnő nevezetességekről.
Hamarosan megérkeztek ahhoz a kertvárosi részhez, amely otthon adott a házaspárnak. A fiatalok büszkén vezették körbe a mamát a kétszintes családi ház helyiségein, de a látottak nem váltottak ki reakciót Irma néniből. Végül azért megszólalt:
- Az utcánkban a Faragóék most fejezték be a családi házukat. Azt látnátok!
- De anyu! Nekünk csak hat évünk volt arra, hogy ezt megteremtsük! - mutatott körbe Kati a tisztességesen berendezett otthonon. Azt nem is kívánta tudatni az anyjával, hogy még javában nyögik a részleteket.
- Milyen hat év?! Negyven éves vagy, negyven éved volt arra, hogy eljuss idáig! - eme1te fel a hangját a mama.
Katiban rosszízű otthoni veszekedések emlékei kavarodtak fel. Balázs próbálta menteni a helyzetet azzal, hogy az ismerősökről kérdezősködött.
Irma néni végre ágyba került. Azt hitte, napokat fog átaludni a fáradságtól, de éjjel kettőkor már az órát nézte. Azt számolgatta magában, hogy otthon ilyenkor már a piacot járja. Lánya felkészítette ugyan az időeltolódás veszélyeire, de ő inkább a korának tudta be, hogy ennyire képtelen alkalmazkodni.
- Hiába, hatvan felett már ne nagyon ugráljon az ember! - sóhajtotta.
Másnap programok tucatjai várták a vendéget. A fiatalok nem akartak csatát veszteni, minden igyekezetük arra irányult, hogy a mamából kicsikarjanak egy elismerő szót, valami dicséretet, hogy igen, itt azért egészen más ...
Kati tudta, a múzeumokkal nem nagy sikere lenne, ezért a pompás Bay áruházat szemelte ki egy kis sétára. A hatalmas méretek és az ízlésesen összeválogatott áruk mindig azt az illúziót keltették Katiban, hogy itt mentesülhet a majd mindenütt jelenlévő ázsiai kacatoktól. Az évszázados múlttal rendelkező társaság már akkor jelen volt Kanada történelmében, amikor még csak a szőrmekereskedelem merítette ki a kereskedők tevékenységét. Most büszkén mutatott körbe az áruház női ruha osztályán. A fojtogató árubőséget csak az enyhítette, hogy rend és tisztaság fogadta a vásárlókat.
Irma néni tett néhány lépést a női holmik világában, majd karba tett kézzel, várakozva tekintett lányára.
- Mi van anyu?! Nem akarsz körülnézni? - biztatta Kati.
- Mit bámészkodjak?! Azt hiszed, nem voltam még áruházban?! Jönnétek el egyszer a Pólus Centerbe, azt hiszem lenne min csodálkozni! - dacoskodott.
- De azért ez mégis más! - erősködött Kati. - Gyere nézz körül, hátha találunk valamit, ami megtetszik neked!
- Megvan nekem mindenem! Minek költenél rám? Hogy ezeknek a pénztárcáját hizlald?!
Kati vett két méregdrága ruhát az anyjának, amiket az csak hosszas könyörgés után fogadott el. Kati korábban örömöt és elégedettséget érzett egy-egy sikeres vásárlás alkalmával. Most csak a veszteség elismerése maradt. Anyja durcás gyerekként fogadta a ruhanemüket, Kati pedig úgy adta át a kis csomagot, mint egy engesztelő ajándékot el nem követett bűneiért.
Délután a hatalmas panoráma mozit vették célba. A futballpálya méretű vetítővászon abban a hitben ringatja a nézőt, hogy részese a filmen játszódó eseményeknek. Nem csoda, hiszen az egész látómezőt uralja a kép.
Kati és Balázs belefeledkezve gyönyörködik a tűzhányók világát bemutató fantasztikus képsorokban. Valóban olyan érzés, mintha ők is a fortyogó kráter szélén állnának a dübörgő, kitörni készülő mélyvörös lávát figyelve. Majd Kati pillantása az anyjára téved. Irma néni kabátjába temetett arccal utasítja el a látnivalókat.
- Mi van anyu?! Nem érdekel? - csodálkozik rá Kati.
- Fel kéne akasztani azt is, aki kitalálta! Egészen elszédül itt az ember! - háborog Irma néni.
Irma az elkövetkező napokban kéjes örömmel kritizálja a látnivalókat. De házon belül sem adja alább.
- Az étel ehetetlen - állítja.
Hiába bizonygatja a lánya, hogy nem változtatott a főzési szokásain.
- Akkor meg a krumpli más ízű, mint otthon! - sóhajt Irma néni.
A fiatalok nem adják fel. Kicsit már a csodában reménykednek, hogy tán valami mégis elismerésre készteti a mamát. Hiszen van még egy ütőkártyájuk. A Niagara vízesés.
Másnap már száguldanak is a nevezetes célpont felé.
Annyira kimélni akarják a mamát, hogy a kanadai méretekkel nevetséges távolság ellenére, beiktatnak egy éjszakai pihenőt. Kati félve pillant Balázsra, amikor közlik a négycsillagos szállodában a szoba árát: 190 dollár. Tudja, sokáig nyomot hagy majd hitelkártyáikon ez a vizit. Persze két szobát vesznek ki, hogy Irma néni zavartalanul pihenhessen.
Reggel Kati álmosan átcsoszog anyjához, hogy reggelizni hivja. A mama felöltözve kuporodik az ágyteritőn, csak a cipőjét vette le. Kati megdöbbenése határtalan.
- Anyu, te így aludtál, felöltözve?
- Hát csak nem fekszem be egy ilyen ágyba?! Ki tudja, miféle népek aludtak benne!
Kati megpróbálja visszatartani kitörni készülő indulatait, hiszen ma van a nagy nap, ma láthatják a világcsodát.
A helyszinen kavarog a tömeg, mintha mindenki a mai napra iktatta volna be a nevezetesség megtekintését. Balázs kedélyeskedve ismerteti Irma nénivel a vizesés útikalauzokban olvasható adatait.
- Már 1600-ban írtak erről a vizesésről, ami 49 méter magas itt, a kanadai oldalon. Ez a Horseshoe falls, vagyis a Lópatkó zuhatag. De helyesebb lenne, ha lócipőnek fordítanám. Az amerikai oldalon három méterrel magasabb a vizesés. Amerikában minden nagyobb! -heherészik Balázs, a testes férfiakra jellemző jó kedéllyel.
Irma néni felkaptat a korlátig, de a vizpárában szikrázó, dübörgő áradatra alig vet egy pillantást. Majd unottan elfordul, mozdulataiból nyilvánvaló, alig várja, hogy induljanak már. Ez már Balázsnak is sok!
- Mama, tudja, hogy hány millió ember van Magyarországon, aki a rohadt életben nem láthatja ezt a világcsodát?!
- Fiam, nekem elég volt az a vizesés is, amit a Bükkben láttam! Víz, víz! - zárja le az ügyet Irma néni.
Este már újra otthon vannak, a vendéglátóknak eszébe sem jut, hogy újabb szállodával kisérletezzenek. Kettesben maradva természetesen a mama viselkedése a téma. Még leginkább Balázs az, aki megpróbál mentséget találni erre a magatartásra.
- Már jó pár éve, hogy láttam otthon egy tévéműsort, amiben pont egy ilyen anyósról volt szó. Popper Péter pszichológus volt a műsorvezető.
Balázs itt eljátszik egy kicsit ezzel a névvel és foglalkozással.
- Popper Péter pszichológus. Ez olyan, mint a Szaszovszki Szilárd szájsebész! Hogy örülne ennek Babits Mihály! Ez olyan alliteráció, vagy anagramma, vagy hogy is hivják ..
Kati sürgetően félbeszakítja:
- Mit kezdtél el mondani?!
- Ja, szóval bemutattak egy esetet, mikor az anyós szabályosan tönkretette a karácsony estét és tudod miért? Mert nem volt számára ismerős a békés, szeretetteljes hangulat. Azért provokált veszekedést, mert abban a közegben viszont otthon érezte magát. Érted?! Ezt a légkört kapta az élettől, ebben nevelkedett, neki ez a természetes. Emlékszel, szegény apáddal is mennyit veszekedett?! Idegen neki az, hogy jó hangulat legyen, hogy hálás legyen valamiért, pláne, hogy megköszönjön valamit!
- És mit javasolt a pszichológus, hogyan kell megoldani egy ilyen helyzetet? - érdeklődött Kati.
- Arra már nem emlékszem. - vallotta be Balázs.
Elérkezik a búcsú napja. A mama a horpadt kis koffere helyett két tömött bőrönddel indul haza. Egyesült erővel préselik össze a bőrönd tartalmát, hogy végre zárható legyen. Irma néni két szusszanás között megszólal:
- Lányom, ehelyett a sok szar helyett vehettél volna nekem egy brillgyűrűt!
Katinak nem sikeredik túl fájdalmasra a búcsú. Azért mégis a könnyeit törölgeti, amikor a hatalmas gép a levegőbe emelkedik.
Otthon, a csepeli kertváros kis utcájában, szájról-szájra jár a hír, hogy megérkezett Irma néni.
Füzesi néni minden unokája itt szorong most a cseppnyi konyhában, hogy a világutazót hallgassa.
- Hogy tetszett Kanada, Irma néni? - kérdi Péter.
- Jaj, gyerekeim, hát az meseszép! Olyan csodálatos helyeken jártam, hogy el se tudnám sorolni!
- És mi tetszett a legjobban? - kíváncsiskodik Ildikó.
- Gyerekek, a Niagara vizesést nem fogom elfelejteni míg élek!
Az apróságoknak egyelőre elég ennyi, máris szaladnak játszani. Füzesi néni kettesben marad Irma nénivel.
- Hát aztán tényleg olyan szép hely az a Kanada? - faggatja a szomszédasszony.
- Nem mondom Arankám, tényleg gyönyörű! De azért jobban örültem volna, ha inkább elküldte volna nekem a lányom a repülőjegy árát. - összegzi Irma néni.
A frankfurti repülőtér csupaüveg folyosóján hangtalanul siklott a kis elektromos kocsi. Irma néni kézitáskáját szorongatva kuporgott a vezető melletti ülésen. Egy barátságos kinézetü kék egyenruhás férfi irányította a fürge járművet, ügyesen kerülgetve az utasok népes csapatát.
Irma néni úgy érezte, minden tekintet megállapodik rajta, és az emberek próbálják kitalálni, miért részesül ebben a különleges bánásmódban. Mivel köztudott, hogy a mozgássérülteknek vagy az önállóan utazni képtelen személyeknek jár ez a szolgáltatás, Irma néni számára ez a kocsi ahhoz a szekérhez kezdett hasonlítani, melyen a megbélyegzett bűnösöket szállították a városi főtérre, valamikor a középkorban. Most szívesebben vette volna, ha lábán gipszkötés hirdeti, hogy segitségre szorul. De így maradt a szégyen, hogy képtelen az anyanyelvén kivül más nyelven megszólalni, tehát gondozást igényel, mint afféle magatehetetlen. Táskáját féltőn a mellére szorította, mintha legalábbis tolvajoktól félne. Valójában, a kabáthajtókán díszelgő feliratot igyekezett eltakarni, mely a személyzetet informálta arról, hogy melyik géphez kell szállítani.
Már a lányára sem tudott jó szívvel gondolni.
- Kanadáig szaladt, hogy meg tudjon élni. - gondolta keserűen. - Más bezzeg otthon is boldogul! De ez mindig olyan élhetetlen volt, azzal a hebehurgya urával. Most aztán kikötöttek a világ másik végén. Azt hiszik, ha küldenek nekem egy repülőjegyet, akkor már el is hiszem, hogy jól megy nekik!
Irma néni számára végtelen hosszúnak tűnt a reptéri várakozás, majd a repülőút. Ha a stewardess közeledett felé, már szívdobogást kapott a rá váró megpróbáltatásoktól. A légikisasszony kérdéseire találomra bólintgatott igent vagy nemet, így aztán idő előtt elvitték a tálat előle, és míg mások vígan repetáztak az üdítő italokból, az ő előre nyújtott műanyag poharát gondolkodás nélkül begyűjtötte a személyzet.
Az éhségtől és szomjúságtól gyötörve, nem is kísérletezett az alvással. Lábai dagadni kezdtek a több órás ücsörgéstől. A tévéken vetített film értelmetlen képek sorozatára esett szét a kísérő szöveg nélkül. Meg sem próbálta a fejhallgató használatát, tudta, nem segít helyzetén, ha az angol vagy a francia változatot hallgatja.
A fáradság ólmossá nehezítette végtagjait. Feje megfájdult az egyenletes motorzúgástól. Igaz, a gép többi utasa sem volt jobb állapotban. Amikor végre kanadai földre ért, már alig vonszolta magát. A vámtiszteket azonban nem hatotta meg az érkezők állapota. Előbb az útlevelét vizsgálták át kínos lassúsággal, majd a csomagjaiban kezdett turkálni egy kreolbőrű egyenruhás. Hosszasan mustrálta a cseresznyepálinkás üveget, majd néhány érthetetlen mondatot hallatott, míg visszacsúsztatta a táskába. Most a rúd téliszalámit és a hatalmas csülköt emelte a magasba, és indulatos szavak kíséretében egy fekete műanyag zsákba gyömöszölte az elkobzott javakat.
Irma néni alig tudta felfogni, hogy ezek a mozdulatok azt jelentik, elbúcsúzhat az ajándéknak szánt élelemtől, amit drága pénzen vásárolt.
- Jaj, hogy a Jóisten ne verje meg magát, képes kidobni azt a drága húst?! - szakadt ki Irma néniből a kiáltás, de aztán vissza is hőkölt saját bátorságától. Az otthon leélt évtizedek megtanították az egyenruha tiszteletére.
- Ajándék, ferstéhen, ajándék, érti?! - magyarázott kézzel lábbal a férfinek, de a vámos egykedvűen szemezett vele.
Irma néni megalázottan tolta bőröndjét a kijárathoz és könnyein át próbálta felfedezni hozzátartozóit a várakozó tömegben.
- Anyu! Anyu! - sikoltotta egy hang. Megpillantotta Katit, aki nemcsak magasba emelt karokkal integetett, de aprókat ugrált is, hogy jobban észre vétesse magát.
Lánya áttört a tömegen és szaladt felé. Irma néni fájdalommal állapította meg, hogy az idegenben töltött hat év milyen nyomokat vésett gyermeke arcára.
- Katikám, milyen jól nézel ki! - hadarta, mint egy leckét.
- Te sem panaszkodhatsz anyukám! - válaszolta Kati, de mintha az ő hangjában sem lett volna több meggyőződés.
Balázsnak is jutott egy kissé kimértebb ölelés és máris visszazökkent a viszontlátás öröméből az előbbi fájdalomba. Gyorsan elpanaszolta kálváriáját a fiataloknak, abban a reményben, hogy ők tán tudnak tenni valamit a hús megmentéséért. Lánya azonban korholni kezdte:
- Anyu, hát nem megírtuk, ne hozzál semmi ilyesmit, mert nem engedik be a határon! Ezek itt nagyon szigorúak az ilyesmivel!
- Ne is törődjön vele mama, itt Torontóban legalább fél tucat üzlet van, ahol szalámit lehet kapni! - Balázs kijelentése inkább hencegésnek, mint vigasztalásnak tűnt.
Irma néni a meg nem értettek mártírságával vette tudomásul, hogy családja nem osztozik gyászában. Nem is volt hajlandó az anyósülésre ülni, pedig Balázs nagyon biztatta, hogy onnan sokkal jobban látható a kivilágított esti belváros.
Ehelyett, a hátsó ülésen elfészkelve, belekezdett az egyik otthoni rokon kórházi kálváriájába és az elbeszélés remek alibinek bizonyult, hogy ne vegyen tudomást a sorra feltűnő nevezetességekről.
Hamarosan megérkeztek ahhoz a kertvárosi részhez, amely otthon adott a házaspárnak. A fiatalok büszkén vezették körbe a mamát a kétszintes családi ház helyiségein, de a látottak nem váltottak ki reakciót Irma néniből. Végül azért megszólalt:
- Az utcánkban a Faragóék most fejezték be a családi házukat. Azt látnátok!
- De anyu! Nekünk csak hat évünk volt arra, hogy ezt megteremtsük! - mutatott körbe Kati a tisztességesen berendezett otthonon. Azt nem is kívánta tudatni az anyjával, hogy még javában nyögik a részleteket.
- Milyen hat év?! Negyven éves vagy, negyven éved volt arra, hogy eljuss idáig! - eme1te fel a hangját a mama.
Katiban rosszízű otthoni veszekedések emlékei kavarodtak fel. Balázs próbálta menteni a helyzetet azzal, hogy az ismerősökről kérdezősködött.
Irma néni végre ágyba került. Azt hitte, napokat fog átaludni a fáradságtól, de éjjel kettőkor már az órát nézte. Azt számolgatta magában, hogy otthon ilyenkor már a piacot járja. Lánya felkészítette ugyan az időeltolódás veszélyeire, de ő inkább a korának tudta be, hogy ennyire képtelen alkalmazkodni.
- Hiába, hatvan felett már ne nagyon ugráljon az ember! - sóhajtotta.
Másnap programok tucatjai várták a vendéget. A fiatalok nem akartak csatát veszteni, minden igyekezetük arra irányult, hogy a mamából kicsikarjanak egy elismerő szót, valami dicséretet, hogy igen, itt azért egészen más ...
Kati tudta, a múzeumokkal nem nagy sikere lenne, ezért a pompás Bay áruházat szemelte ki egy kis sétára. A hatalmas méretek és az ízlésesen összeválogatott áruk mindig azt az illúziót keltették Katiban, hogy itt mentesülhet a majd mindenütt jelenlévő ázsiai kacatoktól. Az évszázados múlttal rendelkező társaság már akkor jelen volt Kanada történelmében, amikor még csak a szőrmekereskedelem merítette ki a kereskedők tevékenységét. Most büszkén mutatott körbe az áruház női ruha osztályán. A fojtogató árubőséget csak az enyhítette, hogy rend és tisztaság fogadta a vásárlókat.
Irma néni tett néhány lépést a női holmik világában, majd karba tett kézzel, várakozva tekintett lányára.
- Mi van anyu?! Nem akarsz körülnézni? - biztatta Kati.
- Mit bámészkodjak?! Azt hiszed, nem voltam még áruházban?! Jönnétek el egyszer a Pólus Centerbe, azt hiszem lenne min csodálkozni! - dacoskodott.
- De azért ez mégis más! - erősködött Kati. - Gyere nézz körül, hátha találunk valamit, ami megtetszik neked!
- Megvan nekem mindenem! Minek költenél rám? Hogy ezeknek a pénztárcáját hizlald?!
Kati vett két méregdrága ruhát az anyjának, amiket az csak hosszas könyörgés után fogadott el. Kati korábban örömöt és elégedettséget érzett egy-egy sikeres vásárlás alkalmával. Most csak a veszteség elismerése maradt. Anyja durcás gyerekként fogadta a ruhanemüket, Kati pedig úgy adta át a kis csomagot, mint egy engesztelő ajándékot el nem követett bűneiért.
Délután a hatalmas panoráma mozit vették célba. A futballpálya méretű vetítővászon abban a hitben ringatja a nézőt, hogy részese a filmen játszódó eseményeknek. Nem csoda, hiszen az egész látómezőt uralja a kép.
Kati és Balázs belefeledkezve gyönyörködik a tűzhányók világát bemutató fantasztikus képsorokban. Valóban olyan érzés, mintha ők is a fortyogó kráter szélén állnának a dübörgő, kitörni készülő mélyvörös lávát figyelve. Majd Kati pillantása az anyjára téved. Irma néni kabátjába temetett arccal utasítja el a látnivalókat.
- Mi van anyu?! Nem érdekel? - csodálkozik rá Kati.
- Fel kéne akasztani azt is, aki kitalálta! Egészen elszédül itt az ember! - háborog Irma néni.
Irma az elkövetkező napokban kéjes örömmel kritizálja a látnivalókat. De házon belül sem adja alább.
- Az étel ehetetlen - állítja.
Hiába bizonygatja a lánya, hogy nem változtatott a főzési szokásain.
- Akkor meg a krumpli más ízű, mint otthon! - sóhajt Irma néni.
A fiatalok nem adják fel. Kicsit már a csodában reménykednek, hogy tán valami mégis elismerésre készteti a mamát. Hiszen van még egy ütőkártyájuk. A Niagara vízesés.
Másnap már száguldanak is a nevezetes célpont felé.
Annyira kimélni akarják a mamát, hogy a kanadai méretekkel nevetséges távolság ellenére, beiktatnak egy éjszakai pihenőt. Kati félve pillant Balázsra, amikor közlik a négycsillagos szállodában a szoba árát: 190 dollár. Tudja, sokáig nyomot hagy majd hitelkártyáikon ez a vizit. Persze két szobát vesznek ki, hogy Irma néni zavartalanul pihenhessen.
Reggel Kati álmosan átcsoszog anyjához, hogy reggelizni hivja. A mama felöltözve kuporodik az ágyteritőn, csak a cipőjét vette le. Kati megdöbbenése határtalan.
- Anyu, te így aludtál, felöltözve?
- Hát csak nem fekszem be egy ilyen ágyba?! Ki tudja, miféle népek aludtak benne!
Kati megpróbálja visszatartani kitörni készülő indulatait, hiszen ma van a nagy nap, ma láthatják a világcsodát.
A helyszinen kavarog a tömeg, mintha mindenki a mai napra iktatta volna be a nevezetesség megtekintését. Balázs kedélyeskedve ismerteti Irma nénivel a vizesés útikalauzokban olvasható adatait.
- Már 1600-ban írtak erről a vizesésről, ami 49 méter magas itt, a kanadai oldalon. Ez a Horseshoe falls, vagyis a Lópatkó zuhatag. De helyesebb lenne, ha lócipőnek fordítanám. Az amerikai oldalon három méterrel magasabb a vizesés. Amerikában minden nagyobb! -heherészik Balázs, a testes férfiakra jellemző jó kedéllyel.
Irma néni felkaptat a korlátig, de a vizpárában szikrázó, dübörgő áradatra alig vet egy pillantást. Majd unottan elfordul, mozdulataiból nyilvánvaló, alig várja, hogy induljanak már. Ez már Balázsnak is sok!
- Mama, tudja, hogy hány millió ember van Magyarországon, aki a rohadt életben nem láthatja ezt a világcsodát?!
- Fiam, nekem elég volt az a vizesés is, amit a Bükkben láttam! Víz, víz! - zárja le az ügyet Irma néni.
Este már újra otthon vannak, a vendéglátóknak eszébe sem jut, hogy újabb szállodával kisérletezzenek. Kettesben maradva természetesen a mama viselkedése a téma. Még leginkább Balázs az, aki megpróbál mentséget találni erre a magatartásra.
- Már jó pár éve, hogy láttam otthon egy tévéműsort, amiben pont egy ilyen anyósról volt szó. Popper Péter pszichológus volt a műsorvezető.
Balázs itt eljátszik egy kicsit ezzel a névvel és foglalkozással.
- Popper Péter pszichológus. Ez olyan, mint a Szaszovszki Szilárd szájsebész! Hogy örülne ennek Babits Mihály! Ez olyan alliteráció, vagy anagramma, vagy hogy is hivják ..
Kati sürgetően félbeszakítja:
- Mit kezdtél el mondani?!
- Ja, szóval bemutattak egy esetet, mikor az anyós szabályosan tönkretette a karácsony estét és tudod miért? Mert nem volt számára ismerős a békés, szeretetteljes hangulat. Azért provokált veszekedést, mert abban a közegben viszont otthon érezte magát. Érted?! Ezt a légkört kapta az élettől, ebben nevelkedett, neki ez a természetes. Emlékszel, szegény apáddal is mennyit veszekedett?! Idegen neki az, hogy jó hangulat legyen, hogy hálás legyen valamiért, pláne, hogy megköszönjön valamit!
- És mit javasolt a pszichológus, hogyan kell megoldani egy ilyen helyzetet? - érdeklődött Kati.
- Arra már nem emlékszem. - vallotta be Balázs.
Elérkezik a búcsú napja. A mama a horpadt kis koffere helyett két tömött bőrönddel indul haza. Egyesült erővel préselik össze a bőrönd tartalmát, hogy végre zárható legyen. Irma néni két szusszanás között megszólal:
- Lányom, ehelyett a sok szar helyett vehettél volna nekem egy brillgyűrűt!
Katinak nem sikeredik túl fájdalmasra a búcsú. Azért mégis a könnyeit törölgeti, amikor a hatalmas gép a levegőbe emelkedik.
Otthon, a csepeli kertváros kis utcájában, szájról-szájra jár a hír, hogy megérkezett Irma néni.
Füzesi néni minden unokája itt szorong most a cseppnyi konyhában, hogy a világutazót hallgassa.
- Hogy tetszett Kanada, Irma néni? - kérdi Péter.
- Jaj, gyerekeim, hát az meseszép! Olyan csodálatos helyeken jártam, hogy el se tudnám sorolni!
- És mi tetszett a legjobban? - kíváncsiskodik Ildikó.
- Gyerekek, a Niagara vizesést nem fogom elfelejteni míg élek!
Az apróságoknak egyelőre elég ennyi, máris szaladnak játszani. Füzesi néni kettesben marad Irma nénivel.
- Hát aztán tényleg olyan szép hely az a Kanada? - faggatja a szomszédasszony.
- Nem mondom Arankám, tényleg gyönyörű! De azért jobban örültem volna, ha inkább elküldte volna nekem a lányom a repülőjegy árát. - összegzi Irma néni.