Kell egy játékos
B. Kovács nagy lendülettel lökte be a vendéglő ajtaját, és köszönés helyett felkiáltott:
‒ Uraim, ma mindenkinek a vendége vagyok! ‒ sütötte el megszokott viccét, majd a pulthoz bicegett.
‒ Kisapám! ‒ szólította meg a poharakat törölgető pincérfiút. ‒ Guríts már az asztalomhoz egy maflást!
‒ Egy micsodát? ‒ értetlenkedett az ifjú.
‒ Látom új vagy itt! Szóval kihozol egy literes kancsót fél liter borral és ugyanannyi szódával. Világos? A bor meg legyen vörös! Aztán nehogy valami sóherfröccs legyen belőle!
‒ Az, az micsoda?
‒ Nézd, én megtaníthatom neked a vendéglátóipar alapjait, de akkor tandíjat fogok felszámolni. A sóherfröccs egy deci bor és kilenc deci víz. De hagyjunk valamit a halaknak is, szóval maradjunk a maflásnál. ‒ morogta és célba vette törzsasztalát, látványosan sántítva. A neve előtti B. betű is erre a bicegésre utalt. Ő sportbalesettel magyarázta a sántítást, de pár beavatott tudta, hogy a Sport vendéglőben csúszott el a kiömlött sörön és ez okozta a maradandó sérülést.
Három, jobb napokat látott figura kártyázott a sarokban. B. Kovács csak biccentett nekik, majd lerogyott a székre.
‒ Tudják uraim, hogy miért bírom ezt a helyet?
‒ Mert ingyen lehet vécére járni!‒ vágta rá Lajtai doktor, fel sem pillantva a lapjából.
‒ Na ne nézzen engem kispályásnak jó?! Ha a szükség úgy hozza, akkor én akár a McDonalds mellékhelyiségeit is igénybe veszem.
‒ Ja, és beruház egy dupla sajtburgerre mert brunyálnia kell. ‒ dörmögte Korompai a Hapci átkelőhajó nyugalmazott kapitánya. ‒ A vécéhasználathoz venni kell valamit! Mert a blokkra van ráírva a retyó kódszáma.
‒ Tudom én azt nagyokos! De bemegyek a mekibe, odasétálok egy üres asztalhoz, ahol otthagyták a tálcát a kajamaradékkal meg a számlával, leolvasom a kódot és máris szezám tárulj! Ennyi! Van itt gógyi! ‒ kopogtatta a homlokát.
‒ Ha nem a vécé miatt, akkor miért? Ne mondja, hogy a kiváló fröccsök jelentik a vonzerőt... ‒ csóválta a fejét Hauer, a cukorbeteg, leszázalékolt cukrászmester.
‒ Na jó, elárulom! Mert egyszer itt találkoztam gróf Széchenyi Istvánnal.
‒ Kovács úr! Alig múlt tíz, nem lehet maga már olyan részeg, hogy ilyen hülyeségeket beszéljen...
‒ Hát, ha nem érdekli az urakat, én nem erőltetem. Akkor csak igyunk csendben... Ja, itt a kancsó, szívesen megkínálom magukat is, ha hajlandók összedobni az árát... és elárulhatom, hogy a foci körül forog minden.
‒ Mindjárt gondoltam! ‒ szuszogta Lajtai doktor. ‒ Magának más témája sincs!
‒ Most akkor mondjam, vagy ne mondjam?
‒ Mondja, mondja! Úgyse szabadulunk.
‒ Szóval kérem, ‒ szívta teli a tüdejét B. Kovács ‒ mint tudják, a magyar labdarúgó válogatott elkönyvelhetett magának néhány sikeres mérkőzést, de sehogy sem tudtak az élvonalba kerülni. Pedig akkor már Fergeteg Béla volt a szövetségi kapitány, akiről mindenki tudta, hogy a kisujjában van az egész focitudomány.
‒Talán az volt a baj, hogy a kisujjában és nem a fejében. ‒ kotyogott közbe Hauer úr.
‒ Maga csak hallgasson! ‒ tromfolta le B. Kovács. ‒ Maga csak annyit tud a fociról, hogy nem medencében játsszák. Akkor folytatom, ha csendben tudnak maradni! A kártyát is letehetik... Tehát:
Pár hónappal ezelőtt a szövetségi kapitány irodájába berontott az egyik mitugrász:
‒ Főnök, most mi lesz?! Nyakunkon a meccs, az újságírók nem hagynak békén, már rég le kellett volna adni az összeállítást! ‒ toporgott türelmetlenül a sajtóreferens. ‒ Már minden név megvan, de mi van a csatársorral? Ott csak három nevet tudok. Mi meg ugye 4- 2- 4-et játszunk. Szóval, ki lesz a negyedik a kezdésnél?
Fergeteg Béla szövetségi kapitány vállat vont.
‒ Nyugi Sanyikám! Egy kis titkolózás külön jó nekünk! Úgyis esélytelenek vagyunk az argentinok ellen, legalább hadd találgassanak.
‒ Na jó, de azért elárulod végre?
Fergeteg Béla sejtelmesen mosolygott a bajsza alatt és a szakálla felett.
‒ A csatársorunk negyedik tagja... Gróf Széchenyi István.
Sanyi kezében megremegett a kínai golyóstoll. Ingerülten nézett a kapitányra.
‒ Kösz, de ma nem vagyok vevő az ócska vicceidre!
‒ Pedig ő lesz a mi emberünk! Írd csak le: Gróf Széchenyi István.
‒ Jó, lehet, hogy valaki ilyen néven focizik, de mi az, hogy sosem hallottam róla?! Ez valami hülye álnév?! Titkolózik a fiú, vagy mi a frász?
‒ Nem fiú. Férfi. Sőt, inkább egy meglett férfi. Negyvenkét éves... múlt, tíz hónappal.
‒ Főnök, most tényleg ilyen baromságokkal kell traktálni engem!? Na ki vele, mit vétettem?! Miért szórakozol velem?!
‒ Ide figyelj! ‒ Béla előrehajolt és Sanyi szemébe nézett. ‒ Te tudod a legjobban, hogy a két sérült csatárunk után kétségbe voltam esve, mert egyszerűen nem volt senki erre a posztra. És persze pont az argentin meccs előtt, amitől a továbbjutásunk függ. Kedden kapok egy telefont, felhív ez a pasas és kicsal az edzőpályára. Bemutatkozott, aztán kért egy labdát. Fél óra múlva már tudtam, hogy vasárnap játszani fog.
‒ Mi van?! Csak így?! A többiekkel még csak nem is találkozott! Miféle csapatmunkára számítasz, ha még nem is látták egymást?!
‒ Figyelj! Tudod, hogy nincs esélyünk! Az égvilágon semmi! Hát most bedobok egy meglepetést, aztán majd meglátjuk!
Sanyi égnek emelte a kezeit.
‒ Én ezennel felmondok! Illetve, dehogy mondok! Közelről akarom nézni, ahogy széttépnek a szurkolók. Meg a sajtó. Meg a többi játékos. Meg a vezetőség. Meg a családod, és mindenki más, aki a közeledbe tud férkőzni.
Béla újfent mosolygott egyet, de ez már korántsem volt olyan magabiztos. A telefonján gyorsan utánanézett, hogy hol lehet jó minőségű ciánkapszulát beszerezni.
Az országban hamar elterjedt, hogy valami nincs rendben a csapat összeállítása körül.
‒ Ezt biztos elírták! ‒ vélekedtek egyesek és fejcsóválva megállapították, hogy az újságírók egyre trehányabb munkát végeznek.
A legelszántabb firkászok minden kapcsolatukat bevetették a cél érdekében, de senki nem tudott információt szolgáltatni a titokzatos játékosról. Az izgalom úgy terjengett a város felett, mint egy alattomos, mindent beborító sötét felhő.
Vasárnap egy tűt sem lehetett volna leejteni a stadionban. A nézők még a kezdés előtti percekben is a rejtélyes játékos kilétét találgatták.
Végre feltűnt a két csapat a játékos kijáróban. Az argentinok világklasszisa ezúttal gyérebb tapsot kapott a megszokottnál. Mindenki a magyar meglepetésre volt kíváncsi. Végre megjelent a sor végén a várva-várt személy. A stadion elnémult. Egy vékony, középkorú férfi zárta a sort, csak a címeres mez utalt arra, hogy ő is a válogatott tagja. Leszegett fejjel lépegetett, testtartása igencsak elütött a többiektől. Arcát szakáll keretezte, hátraszaladó hajvonala kétséget sem hagyott afelől, hogy túl van a legjobb évein. Gróf Széchenyi István tudomást sem vett a döbbent csendről, egykedvűen vonult a sor végén. A játékoson felálltak a pálya közepén, felhangzott az argentin himnusz. A korábbi döbbent csend pusmogásba fordult, majd egyre jobban felerősödtek a meglepett kiabálások.
Pajszer Rudi, a szurkolók kemény magjának vezetője hirtelen a zsebében kezdett kotorászni. Papírpénzeket rántott elő, majd rámeredt az ötezresre. Aztán újra a pályán álldogáló játékost bámulta.
‒Vazze, ez tényleg a szécsényi! Erről nevezték el a fürdőt! Ez most komoly?!
Egyre több néző jött rá az ijesztő hasonlóságra. Izgatott morajlás hullámzott a lelátókon.
A bíró sípjába fujt. Az argentin csapat rögtön támadásba lendült, csak nagy szerencsével sikerült hárítani a veszélyes rohamot a tizenhatos táján. A magyar csapat máris beszorult. Gróf Széchenyi István lassú tempóban poroszkált a saját térfelén. A szurkolók csalódott morajjal kísérték az eseményeket, gúnyos kiabálások hangzottak mindenfelől.
‒ Öreg, az a kerek a labda!
‒ Mi van fater?! Szervizben van a rokkantkocsid?!
‒ Csinálj már valamit! Legalább kiabáld, hogy hajrá magyarok!
Fergeteg Béla a pálya szélén állt, de hátrább lépett a székekig, mert elkezdett remegni a lába. A szíve is vadul kalapált.
‒ Remélem meghalok a meccs vége előtt! ‒ suttogta és a keze is remegni kezdett.
A labda most gróf Széchenyi Istvánhoz került. Az férfi azonban nem rúgott bele, hanem átlépte. Már rohant is rá az ellenfél, szemből is vágtatott felé valaki. Gróf Széchenyi ekkor a bal sarka és a jobb lábfeje közé szorította a labdát és futásnak eredt, akkora lendülettel, hogy a bőrgolyó szabályos röppályát leírva máris elé került. Az egész stadion elakadt lélegzettel figyelte a produkciót. Ezt a trükköt csak néhány világklasszis képes megcsinálni. Gróf Széchenyi szédületes iramban vágtatott. Az argentin középpályás próbálta megtámadni, de meglepetésére a gróf nem a kapu irányába futott, hanem a pálya széle felé. A hátvéd értetlenül követte, majd lelassított. Gróf Széchényi a partvonal előtt tett egy fél fordulatot, a teste szinte kicsavarodott. Ebből a furcsa helyzetből villámgyorsan az ellenfél kapujára bombázott. A labda bődületes sebességgel zúgott el a játékosok feje felett majd a jobb felső sarokban kötött ki. Az ötös vonalán portyázó argentin kapus csak a fejét tudta mozdítani a lövés irányába. Gól!
A stadion felrobbant! Még az ellenfél szurkolói is üvöltésben törtek ki a hatalmas lövést látva. Sokan megérezték, hogy történelmi esemény tanúi lehettek. A sportág százhetven éve alatt még nem született ehhez hasonló gól.
Gróf Széchenyi szerényen meghajolt és hagyta, hogy csapattársai átöleljék. A szövetségi kapitány felkészítette a fiúkat arra, hogy nagy meglepetésben lesz részük. Ez azonban minden várakozást felülmúlt! A játékosok féltékenységét felülírta az öröm, hiszen a csapat vezetést szerzett.
Az argentin válogatott zavarodottan állt fel a középkezdéshez. Óvatoskodó mezőnyjátékkal teltek el a következő percek. Gróf Széchényi valósággal eltűnt a mezőnyben. Nem harcolt a labdákért, és igen keveset futott. Az argentinok kezdték kiheverni a kapott gólt és egyre veszélyesebb támadásokat vezettek.
De ismét gróf Széchenyihez került a labda! A drabális külsejű argentin védő kivégzésre készült. Vérrel, lábtöréssel akarta lemosni a korábbi szégyent, még akkor is, ha ezért kiállítják. Mint egy megvadult bika rohant a gróf felé. A másik védő is a magyar játékosra támadt. Gróf Széchényi az ütközés előtti pillanatban elrúgta a labdát és ugyanezzel a lendülettel elrugaszkodott a földtől. A két argentin egymásnak rohant, fájdalmas üvöltéssel vágódtak el a gyepen. Gróf Széchenyi István éppen csak talajt ért, máris őrült sebességre kapcsolt. Utolérte a labdát, de nem maga előtt, hanem a lába között vezette a bőrt, esélyt sem adva arra, hogy az ellenfél hozzáférjen. Albert Flóri tudott ilyesmit, remélem uraim, hogy e név mond valamit az önök számára. Gróf Széchényi István az alapvonalig vágtatott, és anélkül, hogy hátra nézett volna, sarokkal visszaküldte a labdát a mezőnybe, hajszál pontosan a felfutó csatár elé tálalva a lasztit. A fiúnak már csak el kellett gurítani a kapus mellett. Gól! Kettő nulla! A tömeg őrjöngeni kezdett. Pajszer Rudi örömében kettéharapta a címeres melegítőjében becsempészett teleszkópos zászlórudat. A többi már történelem! Gróf Széchenyi István még lőtt két gólt, ‒ egyet ollózva, a kapunak háttal, talán hogy megmutassa, nemcsak Ronaldo képes ilyesmire, és egy másikat, amit a félpályáról eresztett meg, tudják, ez a hulló falevél trükk. Mindenki azt hiszi, hogy a labda a lelátón fog kikötni, azonban a foci a kapu előtt hirtelen irányt válta a hálóba zuhan. Ha látták valaha David Beckham szabadrúgásait, akkor tudják miről beszélek. A kapusnak ilyenkor már csak annyi dolga marad, hogy kikotorja a labdát a sarokból. Két remek gólpasszt is adott, hogy a fiúk se érezzék árvának magukat. Hat nullra győztünk, sírt az egész lelátó. A vendégcsapat szurkolói szégyenükben, mi meg örömmámorban. A szövetségi kapitányt a vállukon vitték a szurkolók, ki a stadionból, végig a városon. Előkerült a száztagú cigányzenekar is, a külső kerületekben pedig utcabálok robbantak ki. Minden autó dudálni kezdett, élelmes kereskedők azonnal füldugókat kezdtek árulni az utcákon. A Nyelvtudományi Intézet rögtönzött ülésen anyakönyvezhetőnek nyilvánította a Hatnulla és az Elsöprő Győzelem keresztneveket. Korda György és Balázs Klári felénekelték a rádióban a Vesztettél, irány a reptér című slágergyanús szerzeményt.
Gróf Széchenyi István azonban eltűnt. Az ünneplő tömeg vadul skandálta a nevét, néhány történelemből érettségizett szurkoló a legnagyobb magyart éltette, Kossuthra hivatkozva. Az egész város az utcákon hömpölygött. A hatóság is ki akarta venni a részét az ünnepi hangulatból, így bejelentették, hogy a szeszes italokon aznap csak 26.0 %-os lesz az ÁFA.
Én ebben a kisvendéglőben húzódtam meg, önök jól tudják rólam uraim, hogy távol áll tőlem mindenféle tivornya. Az egész terem üres volt, még a pincérek is az utcán ünnepeltek. Magányosan iddogáltam a sarokban, mikor betoppant a gróf. Kérdezés nélkül leült az asztalomhoz. nagyon fáradtnak látszott, de úgy vettem észre, nem bánja, ha beszélgetünk. Egy kopott ballonkabát volt rajta, még csodálkoztam is, hogy mennyire hétköznapi. Ahogy leült, már rá is kezdte.
‒ Látom, maga nem tombol az utcán. Végre, egy normális ember!
‒ Gratulálok gróf úr! ‒ hajoltam meg ültömben. ‒ Ez igen szép teljesítmény volt!
‒ Hagyja már ezt a grófot! ‒legyintett. ‒ Tomcsányi Jenő vagyok, de ezt nem kell nagydobra verni.
‒ De akkor mire volt jó, ez az álca?
‒ Nézze, egy átlagembernek nehezen szokták elhinni, hogy rendkívüli dolgokra képes. Én jól fociztam srác koromban, aztán az ifiben is, de tudja hogy van ez! Jöttek a csajok, kezdtem hanyagolni az edzéseket, aztán Zsuzsika terhes lett, hát becsületből elvettem, és irány a meló, hogy legyen kenyere a családnak. Már elmúltam harminc, amikor az asszony lelépett, elhagyott egy gazdagabb pasas miatt, és vitte a gyereket is. Két hétre rá telitalálatom volt a totón. Azonnal felmondtam az állásom, külföldre költöztem, vettem egy házat, focipályával, felfogadtam egy edzőt és megállás nélkül gyakoroltam. Minden trükköt megtanultam, folyamatosan edzettem, csak hát mentek az évek, mire tökéletesnek éreztem magam, már elszállt felettem az idő. Egy múzeumban jöttem rá, hogy mennyire hasonlítok Széchenyi Istvánra. A többit már tudja...
‒ És hogyan tovább? Egyszer csak be kell vallani az igazat...
‒ Nem lesz folytatás! Nekem elég volt ez az egyszeri alkalom, hogy bebizonyítsam magamnak, mire vagyok képes. A fiúk meg talán észreveszik végre, hogy nélkülem is ott a helyük a világ élvonalában.
‒ Csak ennyi?! Megint eltűnik a nyilvánosság elől? Visszamegy külföldre, és dekázgat tovább a háza mögötti pályán?
‒ Azt azért nem! Tudja az edzések mellett esténként egyetemre jártam. Összeszedtem néhány diplomát. Úgy hiszem, van még jó pár fontos dolog idehaza, nemcsak a sport. Most megpróbálom rendbe tenni a magyar bankrendszert. Ezzel a névvel biztos lesz hitelem...
Aztán, nemsokára elköszönt. Hát ennyi uraim! ‒ fejezte be B. Kovács.
‒ Mondja Kovács úr, nem tudja véletlenül, hogy mennyit lehet kapni krónikus hazudozásért? ‒ érdeklődött Lajtai doktor fejcsóválva.
‒ Hát, nagyon remélem, hogy egy maflást mindenképp!
B. Kovács nagy lendülettel lökte be a vendéglő ajtaját, és köszönés helyett felkiáltott:
‒ Uraim, ma mindenkinek a vendége vagyok! ‒ sütötte el megszokott viccét, majd a pulthoz bicegett.
‒ Kisapám! ‒ szólította meg a poharakat törölgető pincérfiút. ‒ Guríts már az asztalomhoz egy maflást!
‒ Egy micsodát? ‒ értetlenkedett az ifjú.
‒ Látom új vagy itt! Szóval kihozol egy literes kancsót fél liter borral és ugyanannyi szódával. Világos? A bor meg legyen vörös! Aztán nehogy valami sóherfröccs legyen belőle!
‒ Az, az micsoda?
‒ Nézd, én megtaníthatom neked a vendéglátóipar alapjait, de akkor tandíjat fogok felszámolni. A sóherfröccs egy deci bor és kilenc deci víz. De hagyjunk valamit a halaknak is, szóval maradjunk a maflásnál. ‒ morogta és célba vette törzsasztalát, látványosan sántítva. A neve előtti B. betű is erre a bicegésre utalt. Ő sportbalesettel magyarázta a sántítást, de pár beavatott tudta, hogy a Sport vendéglőben csúszott el a kiömlött sörön és ez okozta a maradandó sérülést.
Három, jobb napokat látott figura kártyázott a sarokban. B. Kovács csak biccentett nekik, majd lerogyott a székre.
‒ Tudják uraim, hogy miért bírom ezt a helyet?
‒ Mert ingyen lehet vécére járni!‒ vágta rá Lajtai doktor, fel sem pillantva a lapjából.
‒ Na ne nézzen engem kispályásnak jó?! Ha a szükség úgy hozza, akkor én akár a McDonalds mellékhelyiségeit is igénybe veszem.
‒ Ja, és beruház egy dupla sajtburgerre mert brunyálnia kell. ‒ dörmögte Korompai a Hapci átkelőhajó nyugalmazott kapitánya. ‒ A vécéhasználathoz venni kell valamit! Mert a blokkra van ráírva a retyó kódszáma.
‒ Tudom én azt nagyokos! De bemegyek a mekibe, odasétálok egy üres asztalhoz, ahol otthagyták a tálcát a kajamaradékkal meg a számlával, leolvasom a kódot és máris szezám tárulj! Ennyi! Van itt gógyi! ‒ kopogtatta a homlokát.
‒ Ha nem a vécé miatt, akkor miért? Ne mondja, hogy a kiváló fröccsök jelentik a vonzerőt... ‒ csóválta a fejét Hauer, a cukorbeteg, leszázalékolt cukrászmester.
‒ Na jó, elárulom! Mert egyszer itt találkoztam gróf Széchenyi Istvánnal.
‒ Kovács úr! Alig múlt tíz, nem lehet maga már olyan részeg, hogy ilyen hülyeségeket beszéljen...
‒ Hát, ha nem érdekli az urakat, én nem erőltetem. Akkor csak igyunk csendben... Ja, itt a kancsó, szívesen megkínálom magukat is, ha hajlandók összedobni az árát... és elárulhatom, hogy a foci körül forog minden.
‒ Mindjárt gondoltam! ‒ szuszogta Lajtai doktor. ‒ Magának más témája sincs!
‒ Most akkor mondjam, vagy ne mondjam?
‒ Mondja, mondja! Úgyse szabadulunk.
‒ Szóval kérem, ‒ szívta teli a tüdejét B. Kovács ‒ mint tudják, a magyar labdarúgó válogatott elkönyvelhetett magának néhány sikeres mérkőzést, de sehogy sem tudtak az élvonalba kerülni. Pedig akkor már Fergeteg Béla volt a szövetségi kapitány, akiről mindenki tudta, hogy a kisujjában van az egész focitudomány.
‒Talán az volt a baj, hogy a kisujjában és nem a fejében. ‒ kotyogott közbe Hauer úr.
‒ Maga csak hallgasson! ‒ tromfolta le B. Kovács. ‒ Maga csak annyit tud a fociról, hogy nem medencében játsszák. Akkor folytatom, ha csendben tudnak maradni! A kártyát is letehetik... Tehát:
Pár hónappal ezelőtt a szövetségi kapitány irodájába berontott az egyik mitugrász:
‒ Főnök, most mi lesz?! Nyakunkon a meccs, az újságírók nem hagynak békén, már rég le kellett volna adni az összeállítást! ‒ toporgott türelmetlenül a sajtóreferens. ‒ Már minden név megvan, de mi van a csatársorral? Ott csak három nevet tudok. Mi meg ugye 4- 2- 4-et játszunk. Szóval, ki lesz a negyedik a kezdésnél?
Fergeteg Béla szövetségi kapitány vállat vont.
‒ Nyugi Sanyikám! Egy kis titkolózás külön jó nekünk! Úgyis esélytelenek vagyunk az argentinok ellen, legalább hadd találgassanak.
‒ Na jó, de azért elárulod végre?
Fergeteg Béla sejtelmesen mosolygott a bajsza alatt és a szakálla felett.
‒ A csatársorunk negyedik tagja... Gróf Széchenyi István.
Sanyi kezében megremegett a kínai golyóstoll. Ingerülten nézett a kapitányra.
‒ Kösz, de ma nem vagyok vevő az ócska vicceidre!
‒ Pedig ő lesz a mi emberünk! Írd csak le: Gróf Széchenyi István.
‒ Jó, lehet, hogy valaki ilyen néven focizik, de mi az, hogy sosem hallottam róla?! Ez valami hülye álnév?! Titkolózik a fiú, vagy mi a frász?
‒ Nem fiú. Férfi. Sőt, inkább egy meglett férfi. Negyvenkét éves... múlt, tíz hónappal.
‒ Főnök, most tényleg ilyen baromságokkal kell traktálni engem!? Na ki vele, mit vétettem?! Miért szórakozol velem?!
‒ Ide figyelj! ‒ Béla előrehajolt és Sanyi szemébe nézett. ‒ Te tudod a legjobban, hogy a két sérült csatárunk után kétségbe voltam esve, mert egyszerűen nem volt senki erre a posztra. És persze pont az argentin meccs előtt, amitől a továbbjutásunk függ. Kedden kapok egy telefont, felhív ez a pasas és kicsal az edzőpályára. Bemutatkozott, aztán kért egy labdát. Fél óra múlva már tudtam, hogy vasárnap játszani fog.
‒ Mi van?! Csak így?! A többiekkel még csak nem is találkozott! Miféle csapatmunkára számítasz, ha még nem is látták egymást?!
‒ Figyelj! Tudod, hogy nincs esélyünk! Az égvilágon semmi! Hát most bedobok egy meglepetést, aztán majd meglátjuk!
Sanyi égnek emelte a kezeit.
‒ Én ezennel felmondok! Illetve, dehogy mondok! Közelről akarom nézni, ahogy széttépnek a szurkolók. Meg a sajtó. Meg a többi játékos. Meg a vezetőség. Meg a családod, és mindenki más, aki a közeledbe tud férkőzni.
Béla újfent mosolygott egyet, de ez már korántsem volt olyan magabiztos. A telefonján gyorsan utánanézett, hogy hol lehet jó minőségű ciánkapszulát beszerezni.
Az országban hamar elterjedt, hogy valami nincs rendben a csapat összeállítása körül.
‒ Ezt biztos elírták! ‒ vélekedtek egyesek és fejcsóválva megállapították, hogy az újságírók egyre trehányabb munkát végeznek.
A legelszántabb firkászok minden kapcsolatukat bevetették a cél érdekében, de senki nem tudott információt szolgáltatni a titokzatos játékosról. Az izgalom úgy terjengett a város felett, mint egy alattomos, mindent beborító sötét felhő.
Vasárnap egy tűt sem lehetett volna leejteni a stadionban. A nézők még a kezdés előtti percekben is a rejtélyes játékos kilétét találgatták.
Végre feltűnt a két csapat a játékos kijáróban. Az argentinok világklasszisa ezúttal gyérebb tapsot kapott a megszokottnál. Mindenki a magyar meglepetésre volt kíváncsi. Végre megjelent a sor végén a várva-várt személy. A stadion elnémult. Egy vékony, középkorú férfi zárta a sort, csak a címeres mez utalt arra, hogy ő is a válogatott tagja. Leszegett fejjel lépegetett, testtartása igencsak elütött a többiektől. Arcát szakáll keretezte, hátraszaladó hajvonala kétséget sem hagyott afelől, hogy túl van a legjobb évein. Gróf Széchenyi István tudomást sem vett a döbbent csendről, egykedvűen vonult a sor végén. A játékoson felálltak a pálya közepén, felhangzott az argentin himnusz. A korábbi döbbent csend pusmogásba fordult, majd egyre jobban felerősödtek a meglepett kiabálások.
Pajszer Rudi, a szurkolók kemény magjának vezetője hirtelen a zsebében kezdett kotorászni. Papírpénzeket rántott elő, majd rámeredt az ötezresre. Aztán újra a pályán álldogáló játékost bámulta.
‒Vazze, ez tényleg a szécsényi! Erről nevezték el a fürdőt! Ez most komoly?!
Egyre több néző jött rá az ijesztő hasonlóságra. Izgatott morajlás hullámzott a lelátókon.
A bíró sípjába fujt. Az argentin csapat rögtön támadásba lendült, csak nagy szerencsével sikerült hárítani a veszélyes rohamot a tizenhatos táján. A magyar csapat máris beszorult. Gróf Széchenyi István lassú tempóban poroszkált a saját térfelén. A szurkolók csalódott morajjal kísérték az eseményeket, gúnyos kiabálások hangzottak mindenfelől.
‒ Öreg, az a kerek a labda!
‒ Mi van fater?! Szervizben van a rokkantkocsid?!
‒ Csinálj már valamit! Legalább kiabáld, hogy hajrá magyarok!
Fergeteg Béla a pálya szélén állt, de hátrább lépett a székekig, mert elkezdett remegni a lába. A szíve is vadul kalapált.
‒ Remélem meghalok a meccs vége előtt! ‒ suttogta és a keze is remegni kezdett.
A labda most gróf Széchenyi Istvánhoz került. Az férfi azonban nem rúgott bele, hanem átlépte. Már rohant is rá az ellenfél, szemből is vágtatott felé valaki. Gróf Széchenyi ekkor a bal sarka és a jobb lábfeje közé szorította a labdát és futásnak eredt, akkora lendülettel, hogy a bőrgolyó szabályos röppályát leírva máris elé került. Az egész stadion elakadt lélegzettel figyelte a produkciót. Ezt a trükköt csak néhány világklasszis képes megcsinálni. Gróf Széchenyi szédületes iramban vágtatott. Az argentin középpályás próbálta megtámadni, de meglepetésére a gróf nem a kapu irányába futott, hanem a pálya széle felé. A hátvéd értetlenül követte, majd lelassított. Gróf Széchényi a partvonal előtt tett egy fél fordulatot, a teste szinte kicsavarodott. Ebből a furcsa helyzetből villámgyorsan az ellenfél kapujára bombázott. A labda bődületes sebességgel zúgott el a játékosok feje felett majd a jobb felső sarokban kötött ki. Az ötös vonalán portyázó argentin kapus csak a fejét tudta mozdítani a lövés irányába. Gól!
A stadion felrobbant! Még az ellenfél szurkolói is üvöltésben törtek ki a hatalmas lövést látva. Sokan megérezték, hogy történelmi esemény tanúi lehettek. A sportág százhetven éve alatt még nem született ehhez hasonló gól.
Gróf Széchenyi szerényen meghajolt és hagyta, hogy csapattársai átöleljék. A szövetségi kapitány felkészítette a fiúkat arra, hogy nagy meglepetésben lesz részük. Ez azonban minden várakozást felülmúlt! A játékosok féltékenységét felülírta az öröm, hiszen a csapat vezetést szerzett.
Az argentin válogatott zavarodottan állt fel a középkezdéshez. Óvatoskodó mezőnyjátékkal teltek el a következő percek. Gróf Széchényi valósággal eltűnt a mezőnyben. Nem harcolt a labdákért, és igen keveset futott. Az argentinok kezdték kiheverni a kapott gólt és egyre veszélyesebb támadásokat vezettek.
De ismét gróf Széchenyihez került a labda! A drabális külsejű argentin védő kivégzésre készült. Vérrel, lábtöréssel akarta lemosni a korábbi szégyent, még akkor is, ha ezért kiállítják. Mint egy megvadult bika rohant a gróf felé. A másik védő is a magyar játékosra támadt. Gróf Széchényi az ütközés előtti pillanatban elrúgta a labdát és ugyanezzel a lendülettel elrugaszkodott a földtől. A két argentin egymásnak rohant, fájdalmas üvöltéssel vágódtak el a gyepen. Gróf Széchenyi István éppen csak talajt ért, máris őrült sebességre kapcsolt. Utolérte a labdát, de nem maga előtt, hanem a lába között vezette a bőrt, esélyt sem adva arra, hogy az ellenfél hozzáférjen. Albert Flóri tudott ilyesmit, remélem uraim, hogy e név mond valamit az önök számára. Gróf Széchényi István az alapvonalig vágtatott, és anélkül, hogy hátra nézett volna, sarokkal visszaküldte a labdát a mezőnybe, hajszál pontosan a felfutó csatár elé tálalva a lasztit. A fiúnak már csak el kellett gurítani a kapus mellett. Gól! Kettő nulla! A tömeg őrjöngeni kezdett. Pajszer Rudi örömében kettéharapta a címeres melegítőjében becsempészett teleszkópos zászlórudat. A többi már történelem! Gróf Széchenyi István még lőtt két gólt, ‒ egyet ollózva, a kapunak háttal, talán hogy megmutassa, nemcsak Ronaldo képes ilyesmire, és egy másikat, amit a félpályáról eresztett meg, tudják, ez a hulló falevél trükk. Mindenki azt hiszi, hogy a labda a lelátón fog kikötni, azonban a foci a kapu előtt hirtelen irányt válta a hálóba zuhan. Ha látták valaha David Beckham szabadrúgásait, akkor tudják miről beszélek. A kapusnak ilyenkor már csak annyi dolga marad, hogy kikotorja a labdát a sarokból. Két remek gólpasszt is adott, hogy a fiúk se érezzék árvának magukat. Hat nullra győztünk, sírt az egész lelátó. A vendégcsapat szurkolói szégyenükben, mi meg örömmámorban. A szövetségi kapitányt a vállukon vitték a szurkolók, ki a stadionból, végig a városon. Előkerült a száztagú cigányzenekar is, a külső kerületekben pedig utcabálok robbantak ki. Minden autó dudálni kezdett, élelmes kereskedők azonnal füldugókat kezdtek árulni az utcákon. A Nyelvtudományi Intézet rögtönzött ülésen anyakönyvezhetőnek nyilvánította a Hatnulla és az Elsöprő Győzelem keresztneveket. Korda György és Balázs Klári felénekelték a rádióban a Vesztettél, irány a reptér című slágergyanús szerzeményt.
Gróf Széchenyi István azonban eltűnt. Az ünneplő tömeg vadul skandálta a nevét, néhány történelemből érettségizett szurkoló a legnagyobb magyart éltette, Kossuthra hivatkozva. Az egész város az utcákon hömpölygött. A hatóság is ki akarta venni a részét az ünnepi hangulatból, így bejelentették, hogy a szeszes italokon aznap csak 26.0 %-os lesz az ÁFA.
Én ebben a kisvendéglőben húzódtam meg, önök jól tudják rólam uraim, hogy távol áll tőlem mindenféle tivornya. Az egész terem üres volt, még a pincérek is az utcán ünnepeltek. Magányosan iddogáltam a sarokban, mikor betoppant a gróf. Kérdezés nélkül leült az asztalomhoz. nagyon fáradtnak látszott, de úgy vettem észre, nem bánja, ha beszélgetünk. Egy kopott ballonkabát volt rajta, még csodálkoztam is, hogy mennyire hétköznapi. Ahogy leült, már rá is kezdte.
‒ Látom, maga nem tombol az utcán. Végre, egy normális ember!
‒ Gratulálok gróf úr! ‒ hajoltam meg ültömben. ‒ Ez igen szép teljesítmény volt!
‒ Hagyja már ezt a grófot! ‒legyintett. ‒ Tomcsányi Jenő vagyok, de ezt nem kell nagydobra verni.
‒ De akkor mire volt jó, ez az álca?
‒ Nézze, egy átlagembernek nehezen szokták elhinni, hogy rendkívüli dolgokra képes. Én jól fociztam srác koromban, aztán az ifiben is, de tudja hogy van ez! Jöttek a csajok, kezdtem hanyagolni az edzéseket, aztán Zsuzsika terhes lett, hát becsületből elvettem, és irány a meló, hogy legyen kenyere a családnak. Már elmúltam harminc, amikor az asszony lelépett, elhagyott egy gazdagabb pasas miatt, és vitte a gyereket is. Két hétre rá telitalálatom volt a totón. Azonnal felmondtam az állásom, külföldre költöztem, vettem egy házat, focipályával, felfogadtam egy edzőt és megállás nélkül gyakoroltam. Minden trükköt megtanultam, folyamatosan edzettem, csak hát mentek az évek, mire tökéletesnek éreztem magam, már elszállt felettem az idő. Egy múzeumban jöttem rá, hogy mennyire hasonlítok Széchenyi Istvánra. A többit már tudja...
‒ És hogyan tovább? Egyszer csak be kell vallani az igazat...
‒ Nem lesz folytatás! Nekem elég volt ez az egyszeri alkalom, hogy bebizonyítsam magamnak, mire vagyok képes. A fiúk meg talán észreveszik végre, hogy nélkülem is ott a helyük a világ élvonalában.
‒ Csak ennyi?! Megint eltűnik a nyilvánosság elől? Visszamegy külföldre, és dekázgat tovább a háza mögötti pályán?
‒ Azt azért nem! Tudja az edzések mellett esténként egyetemre jártam. Összeszedtem néhány diplomát. Úgy hiszem, van még jó pár fontos dolog idehaza, nemcsak a sport. Most megpróbálom rendbe tenni a magyar bankrendszert. Ezzel a névvel biztos lesz hitelem...
Aztán, nemsokára elköszönt. Hát ennyi uraim! ‒ fejezte be B. Kovács.
‒ Mondja Kovács úr, nem tudja véletlenül, hogy mennyit lehet kapni krónikus hazudozásért? ‒ érdeklődött Lajtai doktor fejcsóválva.
‒ Hát, nagyon remélem, hogy egy maflást mindenképp!