Apu és Pepi
Csodálatos gyerekkorom volt. Ezt nem a megszépítő messzeség mondatja velem, egyáltalán nem. Egyke voltam, a szüleim a tenyerükön hordoztak. Egy vidéki nagyvárosban éltünk, ott volt vezető bíró az apám. Anyám is dolgozott, ő egy szövőgyár irodáján birkózott a számokkal. Nagy, kertes házban laktunk, nekem valóságos kastélynak tűnt. Úgy alakult, hogy alig volt néhány korombeli lány a környéken, így inkább a fiúkkal barátkoztam. Eleinte nem akartak játszani velem, de mikor látták, hogy nem nyafogok, tudok fára mászni, meg csúzlizni, már nem is törődtek a copfjaimmal. Néha bunyóra is sor került. Nem maradhattam ki abból sem. Egyik alkalommal éppen megtépázva igyekeztem haza, és pechemre, apám pont kiszúrt, mikor a kert felöl be akartam surranni a házba.
Apám a teraszon üldögélt a kedvenc karosszékében. Mikor meghallotta, hogy ropognak az ágak a talpam alatt, felnézett az újságjából, Ott álltam, tépett, mocskos ruhában, összekarmolt arccal. A lehorzsolt térd, meg a szénaboglya hajam már csak ráadás volt. Apám végignézett rajtam, a megrökönyödés legkisebb jele nélkül, majd a válla felett bekiabált a házba:
– Matild kérem, értesítse a személyzetet, hogy az ifjú grófnő megérkezett az ötórai teára.
Anyám sem kezdett el szentségelni, mikor meglátott, hanem tudomásul vette, hogy tízéves lányából előbb lesz bokszbajnok, mint úri kisasszony. Amúgy sem volt szó urizálásról, hiszen ekkor már a hatvanas éveket írtuk. Épült a szocializmus, tudjuk jól, hogy milyen eredménnyel.
Imádtam apámat, és csak egy dolog választotta el attól, hogy tökéletesnek tartsam. Nem engedte, hogy kutyám legyen. Pedig ott volt a kert, ideális lett volna egy jószágnak.
– Hát éppen ez az! – emelte fel az ujját. – kapsz egy kutyát, pár napig nyúzod, aztán ráunsz. Semmi baj, ott a kert, gondolod, a kutyának egy szava sem lehet, elugrál majd itt, egyedül. Te meg éled a világodat és azt hiszed, minden rendben van így. Hát nem! Egy jószágnak gazdi kell, aki gondot visel rá, sétáltatja, eteti, itatja, szedi a kutyaszart, jár vele orvoshoz, ha kell, és nem hagyja magára, ha éppen kedve szottyan órákra eltűnni a fiúkkal...
– De hát ti is itt vagytok! Nem lenne egyedül! – vetettem közbe.
Hiba volt. Apám már le is csapott.
– Aha! A felelősség közös, a szórakozás meg csak a tied. Ha nem érsz rá, mert csavarogsz, majd én viszem sétálni. Na nem!
– De hát itt a kert! Nem olyan fontos a séta. – ellenkeztem.
– Nagy tévedés! A kutya egyedül a kertben – ez olyan, mint mikor a rabot sétára viszik a börtönudvaron, egyes egyedül. Nincs társasága és az unásig ismert zárt térben mozoghat csak. Lehet, hogy ő megérdemli ezt a büntetést, de a kutya semmit sem vétett. Szerinted ez elfogadható?!
Nem várt választ.
– Hidd el, a kutyának az a lételeme, a boldogsága, ha a gazdájával lehet. A séta meg az állandó felfedezést jelenti. Új szagok, érdekes találkozások, csupa izgalom és élmény a kimozdulás minden perce. Nem kicsim, korai még neked a kutya!
Hát így voltunk. Valahol legbelül igazat adtam apámnak. Felnőttként én se bíztam volna egy ilyen gyerekre bármilyen jószágot. Napirendre tértem a kutya kérdésben. Aztán egyszer apám megjött a munkából és lelkesülten mesélte.
– Képzeljétek, ebédidőben kimentem a parkba, ahogy szoktam, vittem magammal a tízórait és alighogy leültem a padra, odajött hozzám egy kiskutya. Dobtam neki pár falatot, szegény nagyon éhes lehetett, mert mohón befalta. Nézegettem erősen, hogy hol lehet a gazdája de még nyakörv se volt rajta. Aztán hirtelen eltűnt.
– Milyen volt, milyen volt? – nyaggattam apámat.
– Hát olyan kistestű, zsemleszínű, vagyis inkább tarka, lelógó fülekkel, helyes pofival, biztos valami keverék.
Másnap apám megint beszámolt az etetésről. Olyan kíváncsi lettem erre az ismeretlen apróságra, hogy alig bírtam magammal. Kisomfordáltam a lakásból, felpattantam a biciklimre és meg sem álltam a főtérig. Eltartott egy darabig, míg észrevettem a kutyát. Gyönyörű kis apróság volt. Magamhoz csalogattam némi felvágottal, aztán felnyaláboltam, belenyomtam a nagy vászontáskába és már kerekeztem is hazafelé.
Otthon addig mesterkedtem, míg beloptam a kicsit a szobámba. Féltem, hogy lebukom vele, így alaposan megetettem. Bevált a tervem, jóllakottan szuszogott, nem csinált rumlit. A tócsát meg sikeresen feltöröltem a parkettáról. Aztán nemsokára eldőlt és végigaludta az éjszakát a paplanomon. Nem győztem csodálni a tündéri formáját. Egészen odavoltam, ahogy nézett rám azokkal a gyönyörű barna szemeivel.
Másnap korábban keltem a szokottnál, nehogy lebukjak a kutyával. Felnyaláboltam a kicsit, kisurrantam a fészerig, szórtam le megint egy csomó kaját és vissza a házba. Szerencsére nemsokára elindultak dolgozni, nekem meg már ketyegett a nyári szünidő.
Egész nap a kutyussal játszottam. Olyan aranyos volt, el sem tudtam képzelni, hogy valaha ráunjak és megpróbáljam lerázni a fiúk miatt.
Délután megérkeztek a szüleim a munkából. Apám csalódottnak látszott.
– Mi történt? – faggattam.
– Semmi, semmi.
Aztán mégis kibökte:
– Azt hittem, hogy ma is ott lesz a parkban... már neki is vittem ennivalót. De nem volt ott. Úgy látszik elkóborolt valahová másfelé.
Felpattantam a székről és egy színpadias mozdulattal kitártam a szobám ajtaját.
– Őt keresed? – mutattam a szőnyegen fekvő kiskutyára, aki épp elmélyülten rágta a papucsomat.
Apám a kutyát nézte. Próbáltam elkapni a pillantását, de nem sikerült.
Anyám felpattant az asztaltól, a kutyushoz sietett, letérdelt hozzá.
– Hát ez a gyönyörűség hogy került ide? – simogatta a kicsi bundáját.
Apám csak csóválta a fejét, de a tekintetében már láttam azt a cirógató kedvességet, ami kijár egy ilyen falatnyi jószágnak. Győztem!
– Nem erről volt szó! – próbált hivatalos maradni, de már nem féltem a következő mondattól. – Látom fiú. Nevet kéne adni neki.
– Peppino! – vágtam rá.
– Peppino?! Hát ez meg honnan szedted?!
Akkoriban volt divatban egy Peppino di Capri nevű olasz táncdalénekes. Nekem nagyon tetszett ez a dallamos név. Gondoltam, a kutyus is rászolgált egy ilyen klassz névre, mert olyan szépen énekelt, mikor kettesben voltunk.
Később a Peppino Pepire kopott, a család minden tagja ezzel a becenévvel próbálta magához csalogatni ezt a szeretni való kis jószágot.
Apámról kiderült, hogy vajszíve van. Talán ezt próbálta titkolni, mikor erélyesen tiltakozott a kutyatartás ellen. Most olyan lett, mint egy nagypapa, aki bolondul az unokájáért. Egyre gyakrabban fordult elő, hogy Pepi besurrant a szüleim hálószobájába és apám lábánál aludta végig az éjszakát.
Apám következetes volt a séta ügyében. Pepire napjában többször póráz került és menni kellett. De ez igazán nem volt teher. Öröm volt nézni a kicsi izgalmát, ha megjelentem előtte a nyakörvvel. Esős napokon apám kérés nélkül átvállalta a feladatot. Vagy, ha sok volt a leckém. Egyet füttyentett és már indultak is Pepivel. Kezdtem háttérbe szorulni, de nem volt bennem féltékenység. Nagyon örültem annak, hogy Pepi a család kedvence lett és hogy apám ilyen jólelkű, melegszívű ember.
Pepi egy kicsit rendbe tette a családi életünket is. Amíg hármasban voltunk, szüleim csak ültek a tévé előtt szótlanul, vagy apám valami könyvbe mélyedt. Kicsit kezdett unalomba fulladni a házasságuk. De amikor apám kiharcolta anyámnál, hogy együtt sétáltassák a kutyát esténként, végre egymásba karoltak és összesimulva, csendesen beszélgetve gyalogoltak a kutyus után. Pepi igyekezett minden bokorról szagmintát venni, így volt idejük visszatalálni egymáshoz ezeken az esti andalgásokon.
Én is otthonülőbb lettem, vagy olyan programot választottam, ahová jöhetett a kutyus is. A vadóc srácoktól egyre inkább elmaradtam, mert nem bíztam annyira bennük, hogy Pepit is közéjük vigyem.
Szép lassan megteltek a napjaim szeretettel, odafigyeléssel, érzelmekkel. Mindez Pepinek volt köszönhető. Szerencsére nem szállt fejébe a dicsőség. Már értette a vezényszavakat, de azért mindig készen állt egy kis hancúrozásra. Nagy műgonddal rágta a játékait, mókás volt, néha kicsit szemtelen. Imádott enni, nem volt válogatós. Ha elfáradt, egykettőre el tudott szundítani szinte mindenütt.
Apám kerti foteljét nagyon kedvelte. Ha apám kicsoszogott papucsában a teraszra, kezében az újságjával, a karosszéke már foglalt volt. Apám eljátszotta, hogy mérges, fejcsóválva zsörtölődött, de nem volt szíve a kutyát lezavarni a párnáról. Így hát kerített egy másik széket - egy kevésbé kényelmeset - és ott zizegett az újságjával, míg Pepi fejedelmi pózokban szundizott a fotelben. Nem győztük anyámmal csodálni az áldozatkészségét. Arról a nádfotelről mondott le, amiről tudtuk, hogy atyai örökség. Még én sem mertem venni magamnak a bátorságot, hogy elfoglaljam, ha apám odahaza volt. Hát most mindez Pepié lett.
Nagyon gyorsan szaladtak az évek. Én szépen felnőttem, apám haja ritkulni kezdett, anyám hajfesték után szaladgált, Pepi pedig hétszeres tempóban pergette az időt. Fürgesége megkopott, és a bundája mintha már nem lett volna olyan selymesen fényes. De csak a külső dolgok változtak, Ugyanolyan hévvel szerettük egymást. Ebbe a szeretetbe már az együtt töltött évek harmóniája is vegyült.
Apám még mindig zörgette az újságját a teraszon, a másik székben és szomorúan látta, hogy Pepinek milyen nehezére esik már felugrani a fotelbe. Aztán egyik nap már nem is sikerült. Apám gyengéden felnyalábolta és elhelyezte a párnán.
Másnap, ebéd után kiléptem a teraszra és azonnal észrevettem, hogy valami nem stimmel. Nem volt ott a fonott karosszék. Mi történhetett? Elkezdtem keresni apámat. A fészer felé indultam, ahonnan szokatlan zaj szűrődött ki. Kitártam az ajtót. Apám a padlón térdelt és a fotel lábait fűrészelte. Összeakadt a tekintetünk. Nem kellett magyaráznia semmit. Talán soha nem szerettem annyira őt, mint akkor, abban a furcsa, kissé suta térdelő pózban.
Pepi újra birtokba vehette kedvenc fotelját. Erőlködés nélkül be tudott mászni a párna kényelmébe. Onnan nézte a világot és apámat, aki továbbra is elmélyülten olvasgatott abban a nem túl kényelmes másik székben.
Aztán már a terasz sem kellett Pepinek. Feküdt a szobám sarkában, erőtlenül. Nem fogadott el ételt, és alig tudta felemelni a fejét, hogy igyon pár kortyot. Mindent megtettünk, hogy enyhítsünk a szenvedésén. De néhány nap múlva tudtuk, hogy nincs más választásunk.
A doktor kimondta, amit már úgyis tudtunk.
– Ha most elaltatom, legalább nem szenved tovább. – vajon hányszor mondhatta már ezt a szerencsétlen gazdiknak?
Nem volt visszaút!
– Akkor én beadom az injekciót. A legjobb, ha most elköszönnek tőle.
Apám rám nézett.
– Nem. Nem hagyjuk egyedül! – mondta fátyolos hangon.
Sírva bólogattam. A könnycseppek eltorzították a látásomat. Csak Pepi volt előttem. Apám gyengéden bebugyolálta a kedvenc takarójába. Az orvos megállt mellettünk a fecskendővel.
A soványka test feküdt a pléden, a mellkasa még emelkedett, de szinte észrevétlenül. Apám reszkető kézzel simogatta a drága kis jószágot. Pepi fejéhez hajoltam és könnyeim közt dadogtam:
– Ne félj Pepikém, itt vagyunk! Most már könnyebb lesz! Nagyon szeretünk és itt vagyunk melletted. Te drága kis... - elfulladt a hangom.
Pepi rám nézett. Nyugalom volt a szemében és megbékélés.
Apámba kapaszkodtam. Felnéztem rá. Folytak a könnyei. Meg se próbálta leplezni az érzelmeit, zokogott hangtalanul..
Pepi elvesztése után megfogadtam, hogy soha többé... Soha többé azt a gyászt és veszteséget... De pár év múlva megesett a szívem egy menhelyi kiskutyán. Muszáj volt segíteni rajta. Azt is be kellett vallanom magamnak, hogy nagyon hiányzott az a szeretet és ragaszkodás, amit csak a kutyától kaphat az ember.
Azóta eltelt jó pár évtized. Volt még néhány kutyám, de Pepi emléke nem halványul. Nem is, hiszen ő volt az első szerelem.
Márpedig arra olyan jó emlékezni, ugye?!
Csodálatos gyerekkorom volt. Ezt nem a megszépítő messzeség mondatja velem, egyáltalán nem. Egyke voltam, a szüleim a tenyerükön hordoztak. Egy vidéki nagyvárosban éltünk, ott volt vezető bíró az apám. Anyám is dolgozott, ő egy szövőgyár irodáján birkózott a számokkal. Nagy, kertes házban laktunk, nekem valóságos kastélynak tűnt. Úgy alakult, hogy alig volt néhány korombeli lány a környéken, így inkább a fiúkkal barátkoztam. Eleinte nem akartak játszani velem, de mikor látták, hogy nem nyafogok, tudok fára mászni, meg csúzlizni, már nem is törődtek a copfjaimmal. Néha bunyóra is sor került. Nem maradhattam ki abból sem. Egyik alkalommal éppen megtépázva igyekeztem haza, és pechemre, apám pont kiszúrt, mikor a kert felöl be akartam surranni a házba.
Apám a teraszon üldögélt a kedvenc karosszékében. Mikor meghallotta, hogy ropognak az ágak a talpam alatt, felnézett az újságjából, Ott álltam, tépett, mocskos ruhában, összekarmolt arccal. A lehorzsolt térd, meg a szénaboglya hajam már csak ráadás volt. Apám végignézett rajtam, a megrökönyödés legkisebb jele nélkül, majd a válla felett bekiabált a házba:
– Matild kérem, értesítse a személyzetet, hogy az ifjú grófnő megérkezett az ötórai teára.
Anyám sem kezdett el szentségelni, mikor meglátott, hanem tudomásul vette, hogy tízéves lányából előbb lesz bokszbajnok, mint úri kisasszony. Amúgy sem volt szó urizálásról, hiszen ekkor már a hatvanas éveket írtuk. Épült a szocializmus, tudjuk jól, hogy milyen eredménnyel.
Imádtam apámat, és csak egy dolog választotta el attól, hogy tökéletesnek tartsam. Nem engedte, hogy kutyám legyen. Pedig ott volt a kert, ideális lett volna egy jószágnak.
– Hát éppen ez az! – emelte fel az ujját. – kapsz egy kutyát, pár napig nyúzod, aztán ráunsz. Semmi baj, ott a kert, gondolod, a kutyának egy szava sem lehet, elugrál majd itt, egyedül. Te meg éled a világodat és azt hiszed, minden rendben van így. Hát nem! Egy jószágnak gazdi kell, aki gondot visel rá, sétáltatja, eteti, itatja, szedi a kutyaszart, jár vele orvoshoz, ha kell, és nem hagyja magára, ha éppen kedve szottyan órákra eltűnni a fiúkkal...
– De hát ti is itt vagytok! Nem lenne egyedül! – vetettem közbe.
Hiba volt. Apám már le is csapott.
– Aha! A felelősség közös, a szórakozás meg csak a tied. Ha nem érsz rá, mert csavarogsz, majd én viszem sétálni. Na nem!
– De hát itt a kert! Nem olyan fontos a séta. – ellenkeztem.
– Nagy tévedés! A kutya egyedül a kertben – ez olyan, mint mikor a rabot sétára viszik a börtönudvaron, egyes egyedül. Nincs társasága és az unásig ismert zárt térben mozoghat csak. Lehet, hogy ő megérdemli ezt a büntetést, de a kutya semmit sem vétett. Szerinted ez elfogadható?!
Nem várt választ.
– Hidd el, a kutyának az a lételeme, a boldogsága, ha a gazdájával lehet. A séta meg az állandó felfedezést jelenti. Új szagok, érdekes találkozások, csupa izgalom és élmény a kimozdulás minden perce. Nem kicsim, korai még neked a kutya!
Hát így voltunk. Valahol legbelül igazat adtam apámnak. Felnőttként én se bíztam volna egy ilyen gyerekre bármilyen jószágot. Napirendre tértem a kutya kérdésben. Aztán egyszer apám megjött a munkából és lelkesülten mesélte.
– Képzeljétek, ebédidőben kimentem a parkba, ahogy szoktam, vittem magammal a tízórait és alighogy leültem a padra, odajött hozzám egy kiskutya. Dobtam neki pár falatot, szegény nagyon éhes lehetett, mert mohón befalta. Nézegettem erősen, hogy hol lehet a gazdája de még nyakörv se volt rajta. Aztán hirtelen eltűnt.
– Milyen volt, milyen volt? – nyaggattam apámat.
– Hát olyan kistestű, zsemleszínű, vagyis inkább tarka, lelógó fülekkel, helyes pofival, biztos valami keverék.
Másnap apám megint beszámolt az etetésről. Olyan kíváncsi lettem erre az ismeretlen apróságra, hogy alig bírtam magammal. Kisomfordáltam a lakásból, felpattantam a biciklimre és meg sem álltam a főtérig. Eltartott egy darabig, míg észrevettem a kutyát. Gyönyörű kis apróság volt. Magamhoz csalogattam némi felvágottal, aztán felnyaláboltam, belenyomtam a nagy vászontáskába és már kerekeztem is hazafelé.
Otthon addig mesterkedtem, míg beloptam a kicsit a szobámba. Féltem, hogy lebukom vele, így alaposan megetettem. Bevált a tervem, jóllakottan szuszogott, nem csinált rumlit. A tócsát meg sikeresen feltöröltem a parkettáról. Aztán nemsokára eldőlt és végigaludta az éjszakát a paplanomon. Nem győztem csodálni a tündéri formáját. Egészen odavoltam, ahogy nézett rám azokkal a gyönyörű barna szemeivel.
Másnap korábban keltem a szokottnál, nehogy lebukjak a kutyával. Felnyaláboltam a kicsit, kisurrantam a fészerig, szórtam le megint egy csomó kaját és vissza a házba. Szerencsére nemsokára elindultak dolgozni, nekem meg már ketyegett a nyári szünidő.
Egész nap a kutyussal játszottam. Olyan aranyos volt, el sem tudtam képzelni, hogy valaha ráunjak és megpróbáljam lerázni a fiúk miatt.
Délután megérkeztek a szüleim a munkából. Apám csalódottnak látszott.
– Mi történt? – faggattam.
– Semmi, semmi.
Aztán mégis kibökte:
– Azt hittem, hogy ma is ott lesz a parkban... már neki is vittem ennivalót. De nem volt ott. Úgy látszik elkóborolt valahová másfelé.
Felpattantam a székről és egy színpadias mozdulattal kitártam a szobám ajtaját.
– Őt keresed? – mutattam a szőnyegen fekvő kiskutyára, aki épp elmélyülten rágta a papucsomat.
Apám a kutyát nézte. Próbáltam elkapni a pillantását, de nem sikerült.
Anyám felpattant az asztaltól, a kutyushoz sietett, letérdelt hozzá.
– Hát ez a gyönyörűség hogy került ide? – simogatta a kicsi bundáját.
Apám csak csóválta a fejét, de a tekintetében már láttam azt a cirógató kedvességet, ami kijár egy ilyen falatnyi jószágnak. Győztem!
– Nem erről volt szó! – próbált hivatalos maradni, de már nem féltem a következő mondattól. – Látom fiú. Nevet kéne adni neki.
– Peppino! – vágtam rá.
– Peppino?! Hát ez meg honnan szedted?!
Akkoriban volt divatban egy Peppino di Capri nevű olasz táncdalénekes. Nekem nagyon tetszett ez a dallamos név. Gondoltam, a kutyus is rászolgált egy ilyen klassz névre, mert olyan szépen énekelt, mikor kettesben voltunk.
Később a Peppino Pepire kopott, a család minden tagja ezzel a becenévvel próbálta magához csalogatni ezt a szeretni való kis jószágot.
Apámról kiderült, hogy vajszíve van. Talán ezt próbálta titkolni, mikor erélyesen tiltakozott a kutyatartás ellen. Most olyan lett, mint egy nagypapa, aki bolondul az unokájáért. Egyre gyakrabban fordult elő, hogy Pepi besurrant a szüleim hálószobájába és apám lábánál aludta végig az éjszakát.
Apám következetes volt a séta ügyében. Pepire napjában többször póráz került és menni kellett. De ez igazán nem volt teher. Öröm volt nézni a kicsi izgalmát, ha megjelentem előtte a nyakörvvel. Esős napokon apám kérés nélkül átvállalta a feladatot. Vagy, ha sok volt a leckém. Egyet füttyentett és már indultak is Pepivel. Kezdtem háttérbe szorulni, de nem volt bennem féltékenység. Nagyon örültem annak, hogy Pepi a család kedvence lett és hogy apám ilyen jólelkű, melegszívű ember.
Pepi egy kicsit rendbe tette a családi életünket is. Amíg hármasban voltunk, szüleim csak ültek a tévé előtt szótlanul, vagy apám valami könyvbe mélyedt. Kicsit kezdett unalomba fulladni a házasságuk. De amikor apám kiharcolta anyámnál, hogy együtt sétáltassák a kutyát esténként, végre egymásba karoltak és összesimulva, csendesen beszélgetve gyalogoltak a kutyus után. Pepi igyekezett minden bokorról szagmintát venni, így volt idejük visszatalálni egymáshoz ezeken az esti andalgásokon.
Én is otthonülőbb lettem, vagy olyan programot választottam, ahová jöhetett a kutyus is. A vadóc srácoktól egyre inkább elmaradtam, mert nem bíztam annyira bennük, hogy Pepit is közéjük vigyem.
Szép lassan megteltek a napjaim szeretettel, odafigyeléssel, érzelmekkel. Mindez Pepinek volt köszönhető. Szerencsére nem szállt fejébe a dicsőség. Már értette a vezényszavakat, de azért mindig készen állt egy kis hancúrozásra. Nagy műgonddal rágta a játékait, mókás volt, néha kicsit szemtelen. Imádott enni, nem volt válogatós. Ha elfáradt, egykettőre el tudott szundítani szinte mindenütt.
Apám kerti foteljét nagyon kedvelte. Ha apám kicsoszogott papucsában a teraszra, kezében az újságjával, a karosszéke már foglalt volt. Apám eljátszotta, hogy mérges, fejcsóválva zsörtölődött, de nem volt szíve a kutyát lezavarni a párnáról. Így hát kerített egy másik széket - egy kevésbé kényelmeset - és ott zizegett az újságjával, míg Pepi fejedelmi pózokban szundizott a fotelben. Nem győztük anyámmal csodálni az áldozatkészségét. Arról a nádfotelről mondott le, amiről tudtuk, hogy atyai örökség. Még én sem mertem venni magamnak a bátorságot, hogy elfoglaljam, ha apám odahaza volt. Hát most mindez Pepié lett.
Nagyon gyorsan szaladtak az évek. Én szépen felnőttem, apám haja ritkulni kezdett, anyám hajfesték után szaladgált, Pepi pedig hétszeres tempóban pergette az időt. Fürgesége megkopott, és a bundája mintha már nem lett volna olyan selymesen fényes. De csak a külső dolgok változtak, Ugyanolyan hévvel szerettük egymást. Ebbe a szeretetbe már az együtt töltött évek harmóniája is vegyült.
Apám még mindig zörgette az újságját a teraszon, a másik székben és szomorúan látta, hogy Pepinek milyen nehezére esik már felugrani a fotelbe. Aztán egyik nap már nem is sikerült. Apám gyengéden felnyalábolta és elhelyezte a párnán.
Másnap, ebéd után kiléptem a teraszra és azonnal észrevettem, hogy valami nem stimmel. Nem volt ott a fonott karosszék. Mi történhetett? Elkezdtem keresni apámat. A fészer felé indultam, ahonnan szokatlan zaj szűrődött ki. Kitártam az ajtót. Apám a padlón térdelt és a fotel lábait fűrészelte. Összeakadt a tekintetünk. Nem kellett magyaráznia semmit. Talán soha nem szerettem annyira őt, mint akkor, abban a furcsa, kissé suta térdelő pózban.
Pepi újra birtokba vehette kedvenc fotelját. Erőlködés nélkül be tudott mászni a párna kényelmébe. Onnan nézte a világot és apámat, aki továbbra is elmélyülten olvasgatott abban a nem túl kényelmes másik székben.
Aztán már a terasz sem kellett Pepinek. Feküdt a szobám sarkában, erőtlenül. Nem fogadott el ételt, és alig tudta felemelni a fejét, hogy igyon pár kortyot. Mindent megtettünk, hogy enyhítsünk a szenvedésén. De néhány nap múlva tudtuk, hogy nincs más választásunk.
A doktor kimondta, amit már úgyis tudtunk.
– Ha most elaltatom, legalább nem szenved tovább. – vajon hányszor mondhatta már ezt a szerencsétlen gazdiknak?
Nem volt visszaút!
– Akkor én beadom az injekciót. A legjobb, ha most elköszönnek tőle.
Apám rám nézett.
– Nem. Nem hagyjuk egyedül! – mondta fátyolos hangon.
Sírva bólogattam. A könnycseppek eltorzították a látásomat. Csak Pepi volt előttem. Apám gyengéden bebugyolálta a kedvenc takarójába. Az orvos megállt mellettünk a fecskendővel.
A soványka test feküdt a pléden, a mellkasa még emelkedett, de szinte észrevétlenül. Apám reszkető kézzel simogatta a drága kis jószágot. Pepi fejéhez hajoltam és könnyeim közt dadogtam:
– Ne félj Pepikém, itt vagyunk! Most már könnyebb lesz! Nagyon szeretünk és itt vagyunk melletted. Te drága kis... - elfulladt a hangom.
Pepi rám nézett. Nyugalom volt a szemében és megbékélés.
Apámba kapaszkodtam. Felnéztem rá. Folytak a könnyei. Meg se próbálta leplezni az érzelmeit, zokogott hangtalanul..
Pepi elvesztése után megfogadtam, hogy soha többé... Soha többé azt a gyászt és veszteséget... De pár év múlva megesett a szívem egy menhelyi kiskutyán. Muszáj volt segíteni rajta. Azt is be kellett vallanom magamnak, hogy nagyon hiányzott az a szeretet és ragaszkodás, amit csak a kutyától kaphat az ember.
Azóta eltelt jó pár évtized. Volt még néhány kutyám, de Pepi emléke nem halványul. Nem is, hiszen ő volt az első szerelem.
Márpedig arra olyan jó emlékezni, ugye?!