Szűk családi körben
- Where you been? - fordult felé nagyfia a konyhapult mögül.
- Kinn a kertben, öö... in the backyard. - dünnyögte alig hallhatóan. Lám, magyarul akart válaszolni! Egészen megszokta a magyar beszédet Viola mellett.
De lehet ezt csodálni?! Hiszen ez az anyanyelve, és nyolc éves koráig mást sem hallott maga körül. Aztán a szülei útra keltek, kikötöttek Kanadában, neki meg rá kellett ébrednie, hogy értelmi fogyatékos lett. Mutogathatott kézzel-lábbal. De gyerekfejjel nem kunszt nyelvet tanulni, így aztán viharos gyorsasággal felzárkózott az osztálytársaihoz.
Tizenkét éves sem volt, mikor meghalt az anyja. Új asszony jött a házhoz, egy debella cseh nő, akit képtelen volt megszeretni. Nem is értette, apja mit eszik ezen a kofa-külsejű idegenen. Szánakozva hallgatta akadozó, zagyva mondataikat, fel nem foghatta, hogyan működhet ez a kapcsolat, ha képtelenek jól kibeszélgetni magukat. Ráadásul gyakran volt puskaporos a levegő köztük. Nem tudhatta még, hogy egyesek mindent vállalnak, csak menekülhessenek a társtalanság elől.
Talán ez a nyelvi bénaság, vagy apja ügyefogyottsága, amihez állandó honvágya társult, tán ezek játszottak közre abban, hogy nem jutottak egyről kettőre. Ijedten vette észre a középiskolában, hogy mennyivel rosszabb körülmények között él, mint a többiek.
Amint nagykorú lett, azonnal le is lépett. Elköltözött a városból, aztán az új helyen elvett egy kanadai lányt. Nem szerelemből, inkább valamiféle sürgető kényszerből nősült. Hogy bizonyíthassa, a család nemcsak a keserű marakodás és létbizonytalanság színtere lehet. És nem helyszíne a tőmondatos makogásoknak sem. Ezért aztán nem is erőltette, hogy fiai megtanulják az apjuk nyelvét.
A sors, mintha kárpótolni akarta volna a keserves kezdésért, bőkezűnek mutatkozott ezekben az években. Kis villanyszerelő műhelye jelentős vállalkozássá nőtte ki magát az elfutó évtizedek során. Hatvan évesen már városszerte jegyzett, tekintélyes üzletembernek számított.
Ezt a ragyogást csak egy sötét folt árnyékolta be. Felesége életét vesztette egy autóbalesetben. Őszintén megrendült ettől a csapástól. A gyász fájdalma felerősítette az elhunyt jó tulajdonságait, így valóban úgy érezte, hogy egy csodálatos, szent asszonytól fosztotta meg a végzet. Hatalmas fotót akasztott a kandalló felé, melyről ez a rendkívüli teremtés mosolygott le rá, minden percben eszébe juttatva, hogy felsőbb hatalmak játékszerei vagyunk.
Nem is próbálkozott újabb nősüléssel. Az elhunyt feleség érdemeivel úgysem vehette fel senki a versenyt. Alkalmi kalandokba bocsátkozott csupán, lehetőleg házon kívül, megkímélve fiait attól, hogy szembesüljenek anyjuk vetélytársával.
Inkább a munkába temetkezett. Hatalmasra dagadt vállalkozása sorra kapta az újabb megrendeléseket.
Egyszer egy buzgó riporter a sikerei titkáról faggatta. Némi gondolkodás után kijelentette, hogy azért vitte ilyen sokra, mert még mindig úgy vág bele a dolgokba, mint egy idegen, aki bizonyítani akar az új helyen. Ezért is alkalmaz szívesen európai bevándorlókat, mert azok meg akarják ragadni a kínálkozó lehetőséget. A kanadai már jóllakott, az nem húz annyira. - jelentette ki. Ez a mondata aztán kimaradt a cikkből.
Az újságíró fotóst is hozott, az volt a terve, hogy a riportalany magánéletét is bemutatja az olvasóknak. Az áldozatos üzletember és apa, aki egyedül neveli gyermekeit. Majd hármasban pózolnak a képen, milyen megható tud lenni az ilyesmi! De amikor meglátta a két kórosan elhízott ifjút, azonnal letett a szándékáról.
Ő sem volt vak, tudta jól, hogy itt aztán csődöt mondott. Pedig milyen boldog volt, mikor a fiai megszülettek! A szorgos utódok, akik majd tovább építgetik apjuk birodalmát! De egyik fia sem tanúsított érdeklődést a papa üzlete iránt. És más iránt sem. Végigbukdácsolták a középiskolát, aztán ültek otthon, a playstationt nyomkodva, fásultan, a jóllakott emberek álmos közönyével.
Eleinte nem akarta elhinni, hogy léteznek ilyen ambíció nélküli életek. De aztán látnia kellett, hogy fiai klasszikus példái a tunyaságnak, az egészségtelen életmódnak, a céltalan ücsörgéseknek.
Néha elkapta az indulat, ilyenkor válogatás nélkül szidta lusta és haszontalan utódait, máskor viszont elnézőbb volt velük, hiszen anya nélkül nőttek fel.
Ő is kezdett belefásulni az egészbe. Sorra passzolta át cége feladatait a beosztottainak, és egyre többet ült otthon. Órákra leragadt a tévé előtt. Pocakot eresztett és már nem követelte a bejárónőtől a mindennapi tiszta inget.
De hirtelen megjelent Viola! Egy partin futottak össze, azonnal feltűnt neki a csínos, telt idomú, negyvenes nő. Az asszony egy idős magyar rokonával érkezett, ő rögtön hozzájuk csapódott és örömmel ropogtatta az elfelejtettnek hitt szavakat a hálás társaságban. Viola vidám volt és barátságos, de nem adta jelét, hogy különösebben érdekelné a férfi. Ő tudta, hogy a nő tisztában van az anyagi helyzetével, hiszen ezekben a társaságokban mindenki tudott mindent. Az sem volt titok, hogy Viola elvált asszony, és hamarosan hazautazik Magyarországra.
Talán ez a közeli távozás jogosította fel arra, hogy félvállról vegye a férfit. Nem leste hű kutyatekintettel, sőt, a szavába vágott, és ellent mert mondani egy vitás ügy kapcsán. Ámulva figyelte az asszonyból áradó derűt, és életkedvet, ahogy lelkesen sorolta a programjait. Mohón, elbűvölve csodálta ezt a tettvágyat, hirtelen rájött, hogy ezt sosem tapasztalta a családjában.
Viola valóban elutazott, de a férfi nem hagyta annyiban. Néhány nap múlva ő is repülőre ült, és megállt egy csokor virággal Viola lakása előtt. A nő nagyon meglepődött a váratlan látogatón, de látszott, jól esik neki a figyelem. És bár tudta, hogy egy sikeres üzletember kelt át miatta az óceánon, mégsem lett alázatos. Nem színezgette a közös jövőt, elegendőnek tartotta, ha jól érzik magukat együtt, ezekben a napokban.
A férfit felvillanyozta a nőből áradó életerő és vidámság. Tohonya nagyfiai körében eltöltött estékre gondolt és beleborzongott, hogy csak alkalmi ez a boldogság.
Két héttel később, egy romantikus vacsora után megkérte Viola kezét. Az asszony habozni látszott. Hiszen alig ismerik egymást! Nem állíthatja, hogy szereti a férfit, de jól érzi magát vele. Elég ennyi a boldogsághoz? Természetesen tudott a férfi anyagi helyzetéről, de azt is tudta, hogy léteznek odakinn házassági szerződések, amikkel ki lehet semmizni a másik felet. De miért is kell mindjárt a válásra gondolni?! Elvégre működhet is a dolog! Ő elfogadná ezt a mackós külsőt, a tört magyarsággal előadott bókokat, a bumfordi kedveskedést! És tán még a cigiről is le tudná szoktatni! Mert annyi jó dolog van a másik serpenyőben! A biztonság, a hőn áhított állandó társ, akire számítani lehet, és világot láthat, és nem kell kuporgatnia fizetéstől-fizetésig sem.
Viola döntött. Felmondott a munkahelyén, összecsomagolt és elutazott a vőlegényével. Legalább az esküvőig is együtt lehetnek, aztán majd kezdhetik intézni a letelepedési engedélyt.
A fiúk már csak a ténnyel szembesültek, hogy apjuk asszonyt hozott a házhoz. Violát ugyan felkészítették a fényképek, mégis alig tudta leplezni riadalmát, mikor meglátta a két reménytelenül elhízott, ápolatlan ifjút. De nem fog meghátrálni - határozta el, és végtére is, nem velük készül összeházasodni.
A fiúk kedvesek voltak, váltig bizonygatták, mennyire örülnek apjuk boldogságának.
- Egészen kivirult az öreg. - mondta a kisebb viccesen, természetesen angolul. Viola bátortalanul válaszolt, de a fiatalok megnyugtatták, hogy egészen elfogadható a kiejtése.
Madarat lehetett volna fogatni vele! Eszébe jutott az ő gyerekkora és az ellenszenve a mostohaanyja iránt. Hát itt szerencsére ilyesmiről szó sincs. - állapította meg elégedetten a gondtalanul társalgó családtagokat nézve.
Viola beköltözött a hatalmas házba. Rácsodálkozott a nappalira, amiben elfért volna az egész lakása. Ámulva ücsörgött a pezsgőfürdővel felszerelt széles márványkádban, elveszetten téblábolt a gardrób szobában, ahová még néhány ülőalkalmatosság is befért, hogy az öltözködésben elfáradó házigazda kipihenhesse magát. És riadtan szemezett a kandalló felett díszelgő hatalmas női portréval is.
De azt is észre kellett vennie, hogy ide bizony kevés a heti három alkalommal jelentkező bejárónő. A két fiú nem ismert semmiféle házirendet, a legnagyobb nyugalomban tévéztek a szétdobált ételmaradékok között. A konyha is csatatérhez hasonlított. Viola nem nézhette tétlenül ezt a káoszt, takarítani kezdett. Aztán a konyhát is kezelésbe vette. A fiúk láthatóan örültek az új ízeknek a sok mélyhűtött készétel után, de nem hagytak fel a szemeteléssel. Viola nem akarta feszíteni a húrt, tudta jól, néhány nap nem elegendő arra, hogy az évek óta bevált gyakorlaton változtasson.
Alig telt el egy hét, mikor a nagyfiú azt mondta az apjának, hogy igazán elküldhetnék a bejárónőt, hiszen Viola úgyis mindet megcsinál. A férfi rábólintott a javaslatra, abban a hitben, hogy jót tesz vele, ha Viola egyeduralkodó lesz a háztartásban.
Az asszony először meglepődött, de aztán vállat vont. A párja mostanában sokáig ül az irodában, ő úgysem tudja tétlenül tölteni a napjait, a bejárónő munkájában meg tényleg nem volt sok köszönet. Esténként holtfáradtan került ágyba, nem is értette, hogy szaladt így el a napja.
A két fiú továbbra sem tanúsított megértést, sőt, mintha bátrabban szemeteltek volna, hiszen már naponta rendet raktak utánuk.
Viola tűrt tovább és az Internetet böngészte, hogy mit ajánlanak a szakemberek az ilyen esetekre.
Egyik este a nagyfiú besomfordált az apja dolgozószobájába. A férfi meglepetten nézett fel. Nem volt hozzászokva az effajta vizithez.
- Apa, mondanom kell valamit! - kezdte kínos krákogással a fia.
- Igazán? Mondd csak, figyelek. - fordult székével a fia felé.
- Viola. Róla van szó...
- Igen?! Mi történt?
- Hát, izé, tegnap délután a konyhában telefonált, ő nem látott engem, mert épp akkor jöttem be, és azt mondta valakinek, tudod azzal a rossz angoljával, hogy csak akkor tudja vinni a pénzt, ha már férjhez ment. Hogy várjon az illető, mert kamatostól megadja a tartozását.
- Ezt mondta?!
- Ezt!
- Biztos jól hallottad?! Nem értem! Kinek tartozna és miért?!
- Nem tudom apa, csak az esküvőt emlegette!
- És milyen összegről volt szó?
- Azt nem hallottam. Már javában beszélt, amikor odaértem.
Alig várta, hogy egyedül maradhasson! Mi ez az egész?! Hazudik a fia?! Á, képtelenség, miért tenné?! Hiszen olyan jól megvannak! Akkor ez a Viola tényleg a pénzére spekulál?! Nem tudja elhinni róla! De ilyesmit nem lehet kitalálni! A fia tudja, hogy mennyit jelent neki ez a kapcsolat! De épp azért! Lehet, hogy csak óvni akarja. Kérdezze meg Violát? Remélhet-e őszinte választ?!
Este az ágyban csak felhozta a témát. Óvatosan, hogy bármikor visszavonulót fújhasson. De Viola értetlenül hallgatta a kérdést és meg is sértődött, mikor arról faggatta, tartozik-e valakinek. Már egészen gyanús lett a heves tiltakozása.
Két nappal később, ebédszünetben kiugrott egy kávéra. Amikor fizetni akart, csak némi aprót talált a tárcájában. Pedig határozottan emlékezett arra a két ötvenesre. Nem tudta mire vélni a dolgot, aztán hirtelen valamiféle balsejtelem kezdett növekedni benne. Este, amíg Viola fürdött, átkutatta a táskáját. A pénztárcában csak pár kisebb bankjegy lapult, már megnyugodva kezdte visszatenni a helyére, amikor a retikül cipzáras oldalzsebében észrevette a két kikandikáló ötvenest.
Nem szólt az asszonynak, mert nem tudott volna mit mondani. Csak nem beszélhet a szégyenéről, a megrendült bizalmáról meg a csalódásáról, hogy ez a nő sem különb a többi haszonlesőnél...
Eltelt néhány nap, viszonylagos nyugalomban. A tévé előtt ültek, mikor a fia szóba hozta, hogy mennyire megugrott az arany ára mostanában.
- Te odafigyelsz ilyesmikre? - kérdezte csodálkozva.
- Benne volt a híradóban! - vont vállat nagyfia. - Vajon mennyit érhet anyu nyaklánca a mai árfolyamon? - sandított fel a képre.
- Csak nem akarod eladni?! - förmedt rá.
- Dehogy, dehogy! - tiltakozott a fia. - Egy ilyen emléktől sosem válik meg az ember! Viola, te láttad már azt a láncot?- kérdezte a nő felé fordulva.
- Azt, ami a képen van? Nem, nem láttam. - mondta Viola, talán kicsit közömbösebben, mint illett volna.
- Várj, megmutatom! - pattant fel szokatlan fürgeséggel a fiú és elcsoszogott a hálószoba felé.
Aztán kivágódott az ajtó és rémülten állt előttük, az üres ékszeres dobozzal.
- Eltűnt! - sikoltotta.
A levegő megfagyott a szobában. Viola nem tudna számot adni a későbbiekről. Csak a rohangálásra emlékszik, hogy felforgatták az ékszeres fiókokat, aztán lopással vádolták és felhoztak mindenféle korábban eltűnt pénzeket is. Először hevesen tiltakozott, aztán összeomlott a vádaskodások súlya alatt. Sírva bemenekült a hálóba és csomagolni kezdett. A férfi nem tartóztatta. Gyorsan összepakolt. Aztán bekiabált a nappaliba, hogy nyugodtan leellenőrizhetik a csomagját, hogy lássák, nem lopott el semmit. Majd taxit hívott.
Az ajtóban még visszaszólt a némán ülő férfinek:
- Holnap visszajövök a maradék holmimért! Ha nem akarsz többet beengedni, akkor csak tedd ki a csomagom az ajtó elé.
A férfi zavartan krákogott valamit, felrémlett benne, hogy valami tévedés lehet itt, nem, ez a nő nem lehet tolvaj. És nem lehet hülye sem, hiszen beülhetne a vagyonba, minek dobna el akkor egy ilyen lehetőséget némi aprópénzért?
De Viola már kifelé indult, nem látta ezt a megingást.
Csak a nagyfia.
Másnap folyton ezen rágódott. Már-már nyúlt volna a telefonért, de visszatartotta a hiúsága. Hogyisne! Itt Violának kéne megtenni az első lépést. - gondolta, gyakran a készülékére pillantva.
Mindenképpen otthon akart lenni, amikor Viola visszajön. Talán személyesen minden tisztázható! De közbejött néhány halaszthatatlan ügy, aztán meg a forgalomban araszolt.
Mikor végre hazaért, a fiúkat a konyhában találta.
- Na, itt volt?- kérdezte alig leplezett kíváncsisággal.
- Igen! - mondta a nagyobbik, sokat sejtető komolysággal, majd a kandalló felé mutatott. A falfelületen csak egy kifehéredett folt jelezte a kép helyét. A fénykép összetörve, megtaposva feküdt a kandalló előtti kövezeten.
- És ti hol voltatok ezalatt?! - villant a tekintete fiai felé.
- A szobánkban. Elég sokáig itt volt. Nem állhattunk végig mellette! Mire lejöttem, már bevágta az ajtót és elment, szó nélkül! Így köszönt el! - mutatott egy teátrális mozdulattal a kép romjai felé.
A férfi összerándult. Megroppant, mintha éveket öregedett volna. A képhez gyalogolt, lenézett a tönkretett fotóra. Átjárta a fájdalom és az önsajnálat. Itt már nincs mit tárgyalni! Befejezte, de nemcsak ezt! Soha többé nem tud már bízni senkiben!- összegezte magában.
- Ti sem vagytok jók semmire! Hát nem tudtatok közbelépni?! - dörgött rájuk. - Elegem van belőletek is! Alig várom, hogy eltűnjetek az életemből! Meddig akarjátok még a véremet szívni?! Ostoba naplopók! Idióták!
Dühösen legyintve elindult a hálószoba felé. Fiai már nem is figyeltek rá. A kisebbik minden energiáját lekötötte a keresgélés a frizsiderben. Felsőteste szinte eltűnt a hatalmas hűtőszekrény polcai között. Aztán kitolatott a hűtőből és a pult felé fordult. Egy kacsintással és felemelt hüvelykujjával küldte elismerését bátyja felé.
A nagyobbik visszamosolygott, míg a bárszéken egyensúlyozott hatalmas ülepével. Ő egy pizzás doboz felett könyökölt. Elégedetten fogadta a bókot. Eszébe jutott az a bizonyos délután. Az a nap, amikor egyedül voltak a házban. Ő kikapcsolta a tévét és az öccséhez fordult.
- Szerinted miért nyomul ez annyira?
- Hát, mert a fater egy jó parti. - mondta álmosan a kisebb.
- És tudod mit jelent ez?
- Mit?
- Hogy összeházasodnak. Ez a nő nem azért jött ide, hogy rólunk gondoskodjon! Aztán majd tömi a fater agyát, hogy álljunk a saját lábukra. Az ilyenek imádnak beleszólni mindenbe!
- Aha! - bólogatott az öccse, mintha járatos lenne a nők lelkivilágában.
- És, ha a fater meghal, akkor ez a nő lesz az örökös. Ragozzam tovább?!
- Szóval nekünk annyi?
- Ja.
- De akkor is van végrendelet, meg ilyesmi...- reménykedett a kisebb. - És nem tehet minket az utcára!
- Te hülye vagy?! Neked elég lenne az alamizsna is?! Hogy pár centet kapjunk?! Mikor minden nekünk jár!
A csámcsogásán túl is hallotta apja szaggatott köhögését a hálószobából. Öccsével összenéztek.
- It won't be forever - mondta sokat sejtetően, fejével a szoba felé bökve.
Ha tudott volna magyarul, akkor tán ezzel a mondattal üzent volna testvérének:
- Már nem húzza sokáig!
- Where you been? - fordult felé nagyfia a konyhapult mögül.
- Kinn a kertben, öö... in the backyard. - dünnyögte alig hallhatóan. Lám, magyarul akart válaszolni! Egészen megszokta a magyar beszédet Viola mellett.
De lehet ezt csodálni?! Hiszen ez az anyanyelve, és nyolc éves koráig mást sem hallott maga körül. Aztán a szülei útra keltek, kikötöttek Kanadában, neki meg rá kellett ébrednie, hogy értelmi fogyatékos lett. Mutogathatott kézzel-lábbal. De gyerekfejjel nem kunszt nyelvet tanulni, így aztán viharos gyorsasággal felzárkózott az osztálytársaihoz.
Tizenkét éves sem volt, mikor meghalt az anyja. Új asszony jött a házhoz, egy debella cseh nő, akit képtelen volt megszeretni. Nem is értette, apja mit eszik ezen a kofa-külsejű idegenen. Szánakozva hallgatta akadozó, zagyva mondataikat, fel nem foghatta, hogyan működhet ez a kapcsolat, ha képtelenek jól kibeszélgetni magukat. Ráadásul gyakran volt puskaporos a levegő köztük. Nem tudhatta még, hogy egyesek mindent vállalnak, csak menekülhessenek a társtalanság elől.
Talán ez a nyelvi bénaság, vagy apja ügyefogyottsága, amihez állandó honvágya társult, tán ezek játszottak közre abban, hogy nem jutottak egyről kettőre. Ijedten vette észre a középiskolában, hogy mennyivel rosszabb körülmények között él, mint a többiek.
Amint nagykorú lett, azonnal le is lépett. Elköltözött a városból, aztán az új helyen elvett egy kanadai lányt. Nem szerelemből, inkább valamiféle sürgető kényszerből nősült. Hogy bizonyíthassa, a család nemcsak a keserű marakodás és létbizonytalanság színtere lehet. És nem helyszíne a tőmondatos makogásoknak sem. Ezért aztán nem is erőltette, hogy fiai megtanulják az apjuk nyelvét.
A sors, mintha kárpótolni akarta volna a keserves kezdésért, bőkezűnek mutatkozott ezekben az években. Kis villanyszerelő műhelye jelentős vállalkozássá nőtte ki magát az elfutó évtizedek során. Hatvan évesen már városszerte jegyzett, tekintélyes üzletembernek számított.
Ezt a ragyogást csak egy sötét folt árnyékolta be. Felesége életét vesztette egy autóbalesetben. Őszintén megrendült ettől a csapástól. A gyász fájdalma felerősítette az elhunyt jó tulajdonságait, így valóban úgy érezte, hogy egy csodálatos, szent asszonytól fosztotta meg a végzet. Hatalmas fotót akasztott a kandalló felé, melyről ez a rendkívüli teremtés mosolygott le rá, minden percben eszébe juttatva, hogy felsőbb hatalmak játékszerei vagyunk.
Nem is próbálkozott újabb nősüléssel. Az elhunyt feleség érdemeivel úgysem vehette fel senki a versenyt. Alkalmi kalandokba bocsátkozott csupán, lehetőleg házon kívül, megkímélve fiait attól, hogy szembesüljenek anyjuk vetélytársával.
Inkább a munkába temetkezett. Hatalmasra dagadt vállalkozása sorra kapta az újabb megrendeléseket.
Egyszer egy buzgó riporter a sikerei titkáról faggatta. Némi gondolkodás után kijelentette, hogy azért vitte ilyen sokra, mert még mindig úgy vág bele a dolgokba, mint egy idegen, aki bizonyítani akar az új helyen. Ezért is alkalmaz szívesen európai bevándorlókat, mert azok meg akarják ragadni a kínálkozó lehetőséget. A kanadai már jóllakott, az nem húz annyira. - jelentette ki. Ez a mondata aztán kimaradt a cikkből.
Az újságíró fotóst is hozott, az volt a terve, hogy a riportalany magánéletét is bemutatja az olvasóknak. Az áldozatos üzletember és apa, aki egyedül neveli gyermekeit. Majd hármasban pózolnak a képen, milyen megható tud lenni az ilyesmi! De amikor meglátta a két kórosan elhízott ifjút, azonnal letett a szándékáról.
Ő sem volt vak, tudta jól, hogy itt aztán csődöt mondott. Pedig milyen boldog volt, mikor a fiai megszülettek! A szorgos utódok, akik majd tovább építgetik apjuk birodalmát! De egyik fia sem tanúsított érdeklődést a papa üzlete iránt. És más iránt sem. Végigbukdácsolták a középiskolát, aztán ültek otthon, a playstationt nyomkodva, fásultan, a jóllakott emberek álmos közönyével.
Eleinte nem akarta elhinni, hogy léteznek ilyen ambíció nélküli életek. De aztán látnia kellett, hogy fiai klasszikus példái a tunyaságnak, az egészségtelen életmódnak, a céltalan ücsörgéseknek.
Néha elkapta az indulat, ilyenkor válogatás nélkül szidta lusta és haszontalan utódait, máskor viszont elnézőbb volt velük, hiszen anya nélkül nőttek fel.
Ő is kezdett belefásulni az egészbe. Sorra passzolta át cége feladatait a beosztottainak, és egyre többet ült otthon. Órákra leragadt a tévé előtt. Pocakot eresztett és már nem követelte a bejárónőtől a mindennapi tiszta inget.
De hirtelen megjelent Viola! Egy partin futottak össze, azonnal feltűnt neki a csínos, telt idomú, negyvenes nő. Az asszony egy idős magyar rokonával érkezett, ő rögtön hozzájuk csapódott és örömmel ropogtatta az elfelejtettnek hitt szavakat a hálás társaságban. Viola vidám volt és barátságos, de nem adta jelét, hogy különösebben érdekelné a férfi. Ő tudta, hogy a nő tisztában van az anyagi helyzetével, hiszen ezekben a társaságokban mindenki tudott mindent. Az sem volt titok, hogy Viola elvált asszony, és hamarosan hazautazik Magyarországra.
Talán ez a közeli távozás jogosította fel arra, hogy félvállról vegye a férfit. Nem leste hű kutyatekintettel, sőt, a szavába vágott, és ellent mert mondani egy vitás ügy kapcsán. Ámulva figyelte az asszonyból áradó derűt, és életkedvet, ahogy lelkesen sorolta a programjait. Mohón, elbűvölve csodálta ezt a tettvágyat, hirtelen rájött, hogy ezt sosem tapasztalta a családjában.
Viola valóban elutazott, de a férfi nem hagyta annyiban. Néhány nap múlva ő is repülőre ült, és megállt egy csokor virággal Viola lakása előtt. A nő nagyon meglepődött a váratlan látogatón, de látszott, jól esik neki a figyelem. És bár tudta, hogy egy sikeres üzletember kelt át miatta az óceánon, mégsem lett alázatos. Nem színezgette a közös jövőt, elegendőnek tartotta, ha jól érzik magukat együtt, ezekben a napokban.
A férfit felvillanyozta a nőből áradó életerő és vidámság. Tohonya nagyfiai körében eltöltött estékre gondolt és beleborzongott, hogy csak alkalmi ez a boldogság.
Két héttel később, egy romantikus vacsora után megkérte Viola kezét. Az asszony habozni látszott. Hiszen alig ismerik egymást! Nem állíthatja, hogy szereti a férfit, de jól érzi magát vele. Elég ennyi a boldogsághoz? Természetesen tudott a férfi anyagi helyzetéről, de azt is tudta, hogy léteznek odakinn házassági szerződések, amikkel ki lehet semmizni a másik felet. De miért is kell mindjárt a válásra gondolni?! Elvégre működhet is a dolog! Ő elfogadná ezt a mackós külsőt, a tört magyarsággal előadott bókokat, a bumfordi kedveskedést! És tán még a cigiről is le tudná szoktatni! Mert annyi jó dolog van a másik serpenyőben! A biztonság, a hőn áhított állandó társ, akire számítani lehet, és világot láthat, és nem kell kuporgatnia fizetéstől-fizetésig sem.
Viola döntött. Felmondott a munkahelyén, összecsomagolt és elutazott a vőlegényével. Legalább az esküvőig is együtt lehetnek, aztán majd kezdhetik intézni a letelepedési engedélyt.
A fiúk már csak a ténnyel szembesültek, hogy apjuk asszonyt hozott a házhoz. Violát ugyan felkészítették a fényképek, mégis alig tudta leplezni riadalmát, mikor meglátta a két reménytelenül elhízott, ápolatlan ifjút. De nem fog meghátrálni - határozta el, és végtére is, nem velük készül összeházasodni.
A fiúk kedvesek voltak, váltig bizonygatták, mennyire örülnek apjuk boldogságának.
- Egészen kivirult az öreg. - mondta a kisebb viccesen, természetesen angolul. Viola bátortalanul válaszolt, de a fiatalok megnyugtatták, hogy egészen elfogadható a kiejtése.
Madarat lehetett volna fogatni vele! Eszébe jutott az ő gyerekkora és az ellenszenve a mostohaanyja iránt. Hát itt szerencsére ilyesmiről szó sincs. - állapította meg elégedetten a gondtalanul társalgó családtagokat nézve.
Viola beköltözött a hatalmas házba. Rácsodálkozott a nappalira, amiben elfért volna az egész lakása. Ámulva ücsörgött a pezsgőfürdővel felszerelt széles márványkádban, elveszetten téblábolt a gardrób szobában, ahová még néhány ülőalkalmatosság is befért, hogy az öltözködésben elfáradó házigazda kipihenhesse magát. És riadtan szemezett a kandalló felett díszelgő hatalmas női portréval is.
De azt is észre kellett vennie, hogy ide bizony kevés a heti három alkalommal jelentkező bejárónő. A két fiú nem ismert semmiféle házirendet, a legnagyobb nyugalomban tévéztek a szétdobált ételmaradékok között. A konyha is csatatérhez hasonlított. Viola nem nézhette tétlenül ezt a káoszt, takarítani kezdett. Aztán a konyhát is kezelésbe vette. A fiúk láthatóan örültek az új ízeknek a sok mélyhűtött készétel után, de nem hagytak fel a szemeteléssel. Viola nem akarta feszíteni a húrt, tudta jól, néhány nap nem elegendő arra, hogy az évek óta bevált gyakorlaton változtasson.
Alig telt el egy hét, mikor a nagyfiú azt mondta az apjának, hogy igazán elküldhetnék a bejárónőt, hiszen Viola úgyis mindet megcsinál. A férfi rábólintott a javaslatra, abban a hitben, hogy jót tesz vele, ha Viola egyeduralkodó lesz a háztartásban.
Az asszony először meglepődött, de aztán vállat vont. A párja mostanában sokáig ül az irodában, ő úgysem tudja tétlenül tölteni a napjait, a bejárónő munkájában meg tényleg nem volt sok köszönet. Esténként holtfáradtan került ágyba, nem is értette, hogy szaladt így el a napja.
A két fiú továbbra sem tanúsított megértést, sőt, mintha bátrabban szemeteltek volna, hiszen már naponta rendet raktak utánuk.
Viola tűrt tovább és az Internetet böngészte, hogy mit ajánlanak a szakemberek az ilyen esetekre.
Egyik este a nagyfiú besomfordált az apja dolgozószobájába. A férfi meglepetten nézett fel. Nem volt hozzászokva az effajta vizithez.
- Apa, mondanom kell valamit! - kezdte kínos krákogással a fia.
- Igazán? Mondd csak, figyelek. - fordult székével a fia felé.
- Viola. Róla van szó...
- Igen?! Mi történt?
- Hát, izé, tegnap délután a konyhában telefonált, ő nem látott engem, mert épp akkor jöttem be, és azt mondta valakinek, tudod azzal a rossz angoljával, hogy csak akkor tudja vinni a pénzt, ha már férjhez ment. Hogy várjon az illető, mert kamatostól megadja a tartozását.
- Ezt mondta?!
- Ezt!
- Biztos jól hallottad?! Nem értem! Kinek tartozna és miért?!
- Nem tudom apa, csak az esküvőt emlegette!
- És milyen összegről volt szó?
- Azt nem hallottam. Már javában beszélt, amikor odaértem.
Alig várta, hogy egyedül maradhasson! Mi ez az egész?! Hazudik a fia?! Á, képtelenség, miért tenné?! Hiszen olyan jól megvannak! Akkor ez a Viola tényleg a pénzére spekulál?! Nem tudja elhinni róla! De ilyesmit nem lehet kitalálni! A fia tudja, hogy mennyit jelent neki ez a kapcsolat! De épp azért! Lehet, hogy csak óvni akarja. Kérdezze meg Violát? Remélhet-e őszinte választ?!
Este az ágyban csak felhozta a témát. Óvatosan, hogy bármikor visszavonulót fújhasson. De Viola értetlenül hallgatta a kérdést és meg is sértődött, mikor arról faggatta, tartozik-e valakinek. Már egészen gyanús lett a heves tiltakozása.
Két nappal később, ebédszünetben kiugrott egy kávéra. Amikor fizetni akart, csak némi aprót talált a tárcájában. Pedig határozottan emlékezett arra a két ötvenesre. Nem tudta mire vélni a dolgot, aztán hirtelen valamiféle balsejtelem kezdett növekedni benne. Este, amíg Viola fürdött, átkutatta a táskáját. A pénztárcában csak pár kisebb bankjegy lapult, már megnyugodva kezdte visszatenni a helyére, amikor a retikül cipzáras oldalzsebében észrevette a két kikandikáló ötvenest.
Nem szólt az asszonynak, mert nem tudott volna mit mondani. Csak nem beszélhet a szégyenéről, a megrendült bizalmáról meg a csalódásáról, hogy ez a nő sem különb a többi haszonlesőnél...
Eltelt néhány nap, viszonylagos nyugalomban. A tévé előtt ültek, mikor a fia szóba hozta, hogy mennyire megugrott az arany ára mostanában.
- Te odafigyelsz ilyesmikre? - kérdezte csodálkozva.
- Benne volt a híradóban! - vont vállat nagyfia. - Vajon mennyit érhet anyu nyaklánca a mai árfolyamon? - sandított fel a képre.
- Csak nem akarod eladni?! - förmedt rá.
- Dehogy, dehogy! - tiltakozott a fia. - Egy ilyen emléktől sosem válik meg az ember! Viola, te láttad már azt a láncot?- kérdezte a nő felé fordulva.
- Azt, ami a képen van? Nem, nem láttam. - mondta Viola, talán kicsit közömbösebben, mint illett volna.
- Várj, megmutatom! - pattant fel szokatlan fürgeséggel a fiú és elcsoszogott a hálószoba felé.
Aztán kivágódott az ajtó és rémülten állt előttük, az üres ékszeres dobozzal.
- Eltűnt! - sikoltotta.
A levegő megfagyott a szobában. Viola nem tudna számot adni a későbbiekről. Csak a rohangálásra emlékszik, hogy felforgatták az ékszeres fiókokat, aztán lopással vádolták és felhoztak mindenféle korábban eltűnt pénzeket is. Először hevesen tiltakozott, aztán összeomlott a vádaskodások súlya alatt. Sírva bemenekült a hálóba és csomagolni kezdett. A férfi nem tartóztatta. Gyorsan összepakolt. Aztán bekiabált a nappaliba, hogy nyugodtan leellenőrizhetik a csomagját, hogy lássák, nem lopott el semmit. Majd taxit hívott.
Az ajtóban még visszaszólt a némán ülő férfinek:
- Holnap visszajövök a maradék holmimért! Ha nem akarsz többet beengedni, akkor csak tedd ki a csomagom az ajtó elé.
A férfi zavartan krákogott valamit, felrémlett benne, hogy valami tévedés lehet itt, nem, ez a nő nem lehet tolvaj. És nem lehet hülye sem, hiszen beülhetne a vagyonba, minek dobna el akkor egy ilyen lehetőséget némi aprópénzért?
De Viola már kifelé indult, nem látta ezt a megingást.
Csak a nagyfia.
Másnap folyton ezen rágódott. Már-már nyúlt volna a telefonért, de visszatartotta a hiúsága. Hogyisne! Itt Violának kéne megtenni az első lépést. - gondolta, gyakran a készülékére pillantva.
Mindenképpen otthon akart lenni, amikor Viola visszajön. Talán személyesen minden tisztázható! De közbejött néhány halaszthatatlan ügy, aztán meg a forgalomban araszolt.
Mikor végre hazaért, a fiúkat a konyhában találta.
- Na, itt volt?- kérdezte alig leplezett kíváncsisággal.
- Igen! - mondta a nagyobbik, sokat sejtető komolysággal, majd a kandalló felé mutatott. A falfelületen csak egy kifehéredett folt jelezte a kép helyét. A fénykép összetörve, megtaposva feküdt a kandalló előtti kövezeten.
- És ti hol voltatok ezalatt?! - villant a tekintete fiai felé.
- A szobánkban. Elég sokáig itt volt. Nem állhattunk végig mellette! Mire lejöttem, már bevágta az ajtót és elment, szó nélkül! Így köszönt el! - mutatott egy teátrális mozdulattal a kép romjai felé.
A férfi összerándult. Megroppant, mintha éveket öregedett volna. A képhez gyalogolt, lenézett a tönkretett fotóra. Átjárta a fájdalom és az önsajnálat. Itt már nincs mit tárgyalni! Befejezte, de nemcsak ezt! Soha többé nem tud már bízni senkiben!- összegezte magában.
- Ti sem vagytok jók semmire! Hát nem tudtatok közbelépni?! - dörgött rájuk. - Elegem van belőletek is! Alig várom, hogy eltűnjetek az életemből! Meddig akarjátok még a véremet szívni?! Ostoba naplopók! Idióták!
Dühösen legyintve elindult a hálószoba felé. Fiai már nem is figyeltek rá. A kisebbik minden energiáját lekötötte a keresgélés a frizsiderben. Felsőteste szinte eltűnt a hatalmas hűtőszekrény polcai között. Aztán kitolatott a hűtőből és a pult felé fordult. Egy kacsintással és felemelt hüvelykujjával küldte elismerését bátyja felé.
A nagyobbik visszamosolygott, míg a bárszéken egyensúlyozott hatalmas ülepével. Ő egy pizzás doboz felett könyökölt. Elégedetten fogadta a bókot. Eszébe jutott az a bizonyos délután. Az a nap, amikor egyedül voltak a házban. Ő kikapcsolta a tévét és az öccséhez fordult.
- Szerinted miért nyomul ez annyira?
- Hát, mert a fater egy jó parti. - mondta álmosan a kisebb.
- És tudod mit jelent ez?
- Mit?
- Hogy összeházasodnak. Ez a nő nem azért jött ide, hogy rólunk gondoskodjon! Aztán majd tömi a fater agyát, hogy álljunk a saját lábukra. Az ilyenek imádnak beleszólni mindenbe!
- Aha! - bólogatott az öccse, mintha járatos lenne a nők lelkivilágában.
- És, ha a fater meghal, akkor ez a nő lesz az örökös. Ragozzam tovább?!
- Szóval nekünk annyi?
- Ja.
- De akkor is van végrendelet, meg ilyesmi...- reménykedett a kisebb. - És nem tehet minket az utcára!
- Te hülye vagy?! Neked elég lenne az alamizsna is?! Hogy pár centet kapjunk?! Mikor minden nekünk jár!
A csámcsogásán túl is hallotta apja szaggatott köhögését a hálószobából. Öccsével összenéztek.
- It won't be forever - mondta sokat sejtetően, fejével a szoba felé bökve.
Ha tudott volna magyarul, akkor tán ezzel a mondattal üzent volna testvérének:
- Már nem húzza sokáig!