A suli ötven árnyalata
Az osztálynapló egy kemény kötésű, vékony, de igen jó méretű könyv volt, amely tanáraink hóna alatt érkezett az osztályba. Egyik évben még borítót is kapott, hímzett, piros népi motívumok tekeredtek a vajszínű szöveten. (Azt hiszem, innen datálódik tartózkodó magatartásom a népművészetek iránt.)
Ebben a könyvben minden tanulónak egy oldal jutott. És második voltam a névsorban, valahogy így: Andrelli, Balla, Bede, Bodánszky, Cziráky, Derce, Földiák... és a többiek. Tehát Tiborral árultam egy gyékényen.
Amikor egy tanár felüti az osztálynaplót, mindig az elején kezdi. Ez törvény, olyan mint az Ohm törvénye, ezt be kell tartani. De mivel egyetlen tanár sem akart a sematizmus hibájába esni, vagyis abba, hogy az ELSŐT hívja ki felelni, így, - forradalmi újításként - mindig a másodikat hívták ki. Így aztán én annyit feleltem, mint Szálasi a Népbíróság előtt. Gondolkodtam is egy frappáns névváltoztatáson, tán Zsolnay Zsolt, esetleg Zsupán Zsigmond, de az ilyesmihez szülői engedély kellett, apámnak meg csak nem mondhattam, hogy ugrott az erdélyi ősök markáns, sok vihart látott családneve.
A matematika volt a fő ellenségem, de dobogós helyezést ért el a fizika és a kémia is. Nem értettem, hogy miért kell nekem szinuszokkal és koszinuszokkal foglalkozni. És ki az a Gauss?! Fellini egyik filmjében sem említi! Vágyakozva skandáltam órák előtt a közismert szállóigét: Ma temetik a matematikát! Ha valaki kiejtette előttem, hogy euklideszi geometria, napokra elment az étvágyam. Karcsú voltam akkoriban.
Szenvedtem erősen, pedig Bacsa tanár úrnak még humora is volt. Amikor a hetes a száraz szivaccsal törölte a táblát, fuldokolva tiltakozott a krétaporban:
– Fiam, nem vagyok bibe, hogy beporozzál!
Ő imádta az osztálynaplót pár méteres távolságról az asztalra dobni. És mindig sikerült is a mutatvány. Én speciel jobban örültem volna, ha az asztal helyett a nyitott ablakot választja...
A kor szellemére jellemző, hogy egyik órán még azon vitatkoztunk, szabad-e a zenekarok tagjainak különféle szerelésekben színpadra lépni? Ez igencsak megmaradt bennem, az exponenciális függvényekről viszont nem állíthatnám ugyanezt.
A Kémiát meg lehetett bocsátani Bodonyi tanár úr miatt. Az oktatásnak az a része tetszett legjobban, amikor óra végén fütyülni kezdett egy-egy klasszikust, mi meg találgathattuk a szerzőt. Ő volt az, aki engedélyezett néha a kicsöngetés előtt egy kis kérdezz-felelek játékot is a tananyaggal kapcsolatban. Aztán Thomán Guszti is feltette a kezét, és amikor szót kapott, rákezdte:
– Tanár úr, úgy le van fagyva az úttest a Mildenberger utcában, egész jól lehet csúszkálni.
Mire a tanár úr, szaporán bólogatva:
– Pont idevág! Pont idevág!
Egy tragikus kimenetelű röpdolgozat után egy életre megjegyeztem, hogy a vízben oldódó bázisokat lúgoknak nevezzük. Igen bíztam benne, hogy szükségem lesz erre az információra, de az első ötven évben erre még nem került sor. De nem adom fel! Talán egyszer, egy mosodában...Vagy egy katonai bázison...
A Fizika kész gyötrelem volt. Varga tanár úr nem a tanításért élt, - hogy finoman fogalmazzak. Nehezen viselte, hogy egyetlen szerelmén, a Fizikán osztóznia kéne a diáksággal. Kilométernyi képleteket írt a hatalmas táblára, és dünnyögve töprengett a megoldáson. Négy évnyi oktatásából mindössze annyi ragadt rám, hogy a Várfalvi azonnal hagyja el a fizikumot, mert leejtett egy súlyt.
A többi tantárgy már nem volt ilyen vérgőzös, még akkor sem, ha tartogattak meglepetéseket. Gönczy tanár úr, az első órán kijelentette, hogy oroszul ötösre csak az orosz isten tud, négyesre ő, a tanár, hármasra az osztályelső, a többi tyomníj - ezek voltunk mi - meg örüljön a kettesnek, ha egyáltalán megérdemli. Megnyugodva mentem haza. Mondtam is a szüleimnek:
‒ Nem könnyű ez a nyelv, de nem adom fel! Úgy fogok hajtani, hogy csak három osztályzattal maradjak el az orosz Isten tudásától.
Veregették a vállam, hogy ne strapáljam magam annyira.
Azért csak elsajátítottam a következő mondatot: Nas poézi szolnce zakatyílosz. Vagyis: Költészetünk napja leáldozott. Ezt Puskin halála kapcsán tanultuk, igaz, még az általánosban, de ezt vágom, mint Kun Béla a cukorrépát. Kár, hogy kissé körülményes ezzel a mondattal Moszkvában friss pékárú iránt érdeklődni.
Az olaszt viszont nagyon bírtam! Még akkor is, ha a környezetünk nem tartotta túl sokra. Imre Janó, mikor hazaállított a hírrel, az apja szekálni kezdte:
– Hát az is nyelv? Figyelj! Leszállok Rómában a vonatról, és azt mondom a hordárnak: Helló horderó, fogó csomagó, vivó hoteló! És ezt fogod te négy évig tanulni?!
Azért csak elkezdtük! Éder tanár úr a nyelvkönyvekre mutatott és kiadta a jelszót:
‒ Aprite i libri!
Fuchs Oszi barátunk, az elmaradhatatlan raccsolásával már világgá is kiáltotta a fordítást:
‒ Apvitsátok a könyveket!
A többi tantárgyat most nem bolygatnám, maradjon valami a századik érettségi találkozóra is...
Az ifjúság elszáll, mint a viadukt, - mondá Matuska Szilveszter, és hogy úgy van! Röhögtem, mikor az ezredfordulót emlegették. Hát az messzebb van, mint a Hold - gondoltam, és már attól is hol vagyunk?!
Ötven év azért baromi nagy idő! Ha nem előre, hanem visszafelé mennénk az érettségink dátumától, akkor 1916-ba jutnánk, az első világháború idejébe, a némafilmes mozikba, a hintószerű Ford autók világába, Karinthy kávéházába.
Hát csak tessék megbecsülni, hogy itt tartunk! A többi meg legyen ráadás!
Jaj, hiszen én mindjárt lenosztalgiázom a kabátom! Nem folytatom, mert lassan kicsengetnek. Legyen elég ennyi a mai röpdolgozat anyagának.
Az osztályzat miatt meg nem is izgulok annyira.
Biztos megint az Obetkó tanár úr kedvenc jegyeit kapnám: 1/2 2/3 (Egyketted-kétharmad.)
Az osztálynapló egy kemény kötésű, vékony, de igen jó méretű könyv volt, amely tanáraink hóna alatt érkezett az osztályba. Egyik évben még borítót is kapott, hímzett, piros népi motívumok tekeredtek a vajszínű szöveten. (Azt hiszem, innen datálódik tartózkodó magatartásom a népművészetek iránt.)
Ebben a könyvben minden tanulónak egy oldal jutott. És második voltam a névsorban, valahogy így: Andrelli, Balla, Bede, Bodánszky, Cziráky, Derce, Földiák... és a többiek. Tehát Tiborral árultam egy gyékényen.
Amikor egy tanár felüti az osztálynaplót, mindig az elején kezdi. Ez törvény, olyan mint az Ohm törvénye, ezt be kell tartani. De mivel egyetlen tanár sem akart a sematizmus hibájába esni, vagyis abba, hogy az ELSŐT hívja ki felelni, így, - forradalmi újításként - mindig a másodikat hívták ki. Így aztán én annyit feleltem, mint Szálasi a Népbíróság előtt. Gondolkodtam is egy frappáns névváltoztatáson, tán Zsolnay Zsolt, esetleg Zsupán Zsigmond, de az ilyesmihez szülői engedély kellett, apámnak meg csak nem mondhattam, hogy ugrott az erdélyi ősök markáns, sok vihart látott családneve.
A matematika volt a fő ellenségem, de dobogós helyezést ért el a fizika és a kémia is. Nem értettem, hogy miért kell nekem szinuszokkal és koszinuszokkal foglalkozni. És ki az a Gauss?! Fellini egyik filmjében sem említi! Vágyakozva skandáltam órák előtt a közismert szállóigét: Ma temetik a matematikát! Ha valaki kiejtette előttem, hogy euklideszi geometria, napokra elment az étvágyam. Karcsú voltam akkoriban.
Szenvedtem erősen, pedig Bacsa tanár úrnak még humora is volt. Amikor a hetes a száraz szivaccsal törölte a táblát, fuldokolva tiltakozott a krétaporban:
– Fiam, nem vagyok bibe, hogy beporozzál!
Ő imádta az osztálynaplót pár méteres távolságról az asztalra dobni. És mindig sikerült is a mutatvány. Én speciel jobban örültem volna, ha az asztal helyett a nyitott ablakot választja...
A kor szellemére jellemző, hogy egyik órán még azon vitatkoztunk, szabad-e a zenekarok tagjainak különféle szerelésekben színpadra lépni? Ez igencsak megmaradt bennem, az exponenciális függvényekről viszont nem állíthatnám ugyanezt.
A Kémiát meg lehetett bocsátani Bodonyi tanár úr miatt. Az oktatásnak az a része tetszett legjobban, amikor óra végén fütyülni kezdett egy-egy klasszikust, mi meg találgathattuk a szerzőt. Ő volt az, aki engedélyezett néha a kicsöngetés előtt egy kis kérdezz-felelek játékot is a tananyaggal kapcsolatban. Aztán Thomán Guszti is feltette a kezét, és amikor szót kapott, rákezdte:
– Tanár úr, úgy le van fagyva az úttest a Mildenberger utcában, egész jól lehet csúszkálni.
Mire a tanár úr, szaporán bólogatva:
– Pont idevág! Pont idevág!
Egy tragikus kimenetelű röpdolgozat után egy életre megjegyeztem, hogy a vízben oldódó bázisokat lúgoknak nevezzük. Igen bíztam benne, hogy szükségem lesz erre az információra, de az első ötven évben erre még nem került sor. De nem adom fel! Talán egyszer, egy mosodában...Vagy egy katonai bázison...
A Fizika kész gyötrelem volt. Varga tanár úr nem a tanításért élt, - hogy finoman fogalmazzak. Nehezen viselte, hogy egyetlen szerelmén, a Fizikán osztóznia kéne a diáksággal. Kilométernyi képleteket írt a hatalmas táblára, és dünnyögve töprengett a megoldáson. Négy évnyi oktatásából mindössze annyi ragadt rám, hogy a Várfalvi azonnal hagyja el a fizikumot, mert leejtett egy súlyt.
A többi tantárgy már nem volt ilyen vérgőzös, még akkor sem, ha tartogattak meglepetéseket. Gönczy tanár úr, az első órán kijelentette, hogy oroszul ötösre csak az orosz isten tud, négyesre ő, a tanár, hármasra az osztályelső, a többi tyomníj - ezek voltunk mi - meg örüljön a kettesnek, ha egyáltalán megérdemli. Megnyugodva mentem haza. Mondtam is a szüleimnek:
‒ Nem könnyű ez a nyelv, de nem adom fel! Úgy fogok hajtani, hogy csak három osztályzattal maradjak el az orosz Isten tudásától.
Veregették a vállam, hogy ne strapáljam magam annyira.
Azért csak elsajátítottam a következő mondatot: Nas poézi szolnce zakatyílosz. Vagyis: Költészetünk napja leáldozott. Ezt Puskin halála kapcsán tanultuk, igaz, még az általánosban, de ezt vágom, mint Kun Béla a cukorrépát. Kár, hogy kissé körülményes ezzel a mondattal Moszkvában friss pékárú iránt érdeklődni.
Az olaszt viszont nagyon bírtam! Még akkor is, ha a környezetünk nem tartotta túl sokra. Imre Janó, mikor hazaállított a hírrel, az apja szekálni kezdte:
– Hát az is nyelv? Figyelj! Leszállok Rómában a vonatról, és azt mondom a hordárnak: Helló horderó, fogó csomagó, vivó hoteló! És ezt fogod te négy évig tanulni?!
Azért csak elkezdtük! Éder tanár úr a nyelvkönyvekre mutatott és kiadta a jelszót:
‒ Aprite i libri!
Fuchs Oszi barátunk, az elmaradhatatlan raccsolásával már világgá is kiáltotta a fordítást:
‒ Apvitsátok a könyveket!
A többi tantárgyat most nem bolygatnám, maradjon valami a századik érettségi találkozóra is...
Az ifjúság elszáll, mint a viadukt, - mondá Matuska Szilveszter, és hogy úgy van! Röhögtem, mikor az ezredfordulót emlegették. Hát az messzebb van, mint a Hold - gondoltam, és már attól is hol vagyunk?!
Ötven év azért baromi nagy idő! Ha nem előre, hanem visszafelé mennénk az érettségink dátumától, akkor 1916-ba jutnánk, az első világháború idejébe, a némafilmes mozikba, a hintószerű Ford autók világába, Karinthy kávéházába.
Hát csak tessék megbecsülni, hogy itt tartunk! A többi meg legyen ráadás!
Jaj, hiszen én mindjárt lenosztalgiázom a kabátom! Nem folytatom, mert lassan kicsengetnek. Legyen elég ennyi a mai röpdolgozat anyagának.
Az osztályzat miatt meg nem is izgulok annyira.
Biztos megint az Obetkó tanár úr kedvenc jegyeit kapnám: 1/2 2/3 (Egyketted-kétharmad.)