A segítség
Dezsőnek három hétre volt szüksége ahhoz, hogy rájöjjön, Kanadát nem neki találták ki.
Mégis maradni akart. A Pesten töltött harminc év nyomasztó sikertelensége elől menekült ide, letelepedést remélve a Bevándorlási Hivataltól. Kicsit félt, hogy kilóg a lóláb: nem az üldöztetés, hanem a jobb élet reménye miatt szeretne maradni. Új lehetőségek, biztosabb jövő és eltűnik végre az elszegényedés réme is, mely odahaza egyre fenyegetőbb valósággá vált. Mert, mi tagadás, szerény technikusi képesítése nem óvta meg a vállalatánál folyó leépítéstől. Ráadásul ez az Olga is! Anyáskodó vigasztalásában az elesetteknek kijáró bánásmódot látta. Inkább irigyeljenek, mint sajnáljanak! - jutott eszébe az apjától hallott családi hitvallás. Hát, mi tagadás, az utóbbi időben nemigen gyarapította irigyei számát. De majd idekinn!
A városka nem tudott visszaidézni semmit abból, amit erről a földrészről hinni akart. A pompás luxuskocsik, a drága lakások, az emeletes családi házak, a kerti uszómedencék, és nem utolsó sorban, a platinaszőke, hosszú combú, dúskeblű, örökké mosolygó szépségek, megszokott kellékei voltak a csodált nyugati filmeknek. Ehelyett, az unalmas, kopott kockaházak, a lestrapált autók, a sok idejét múlt, megviselt családi ház és a lompos háziasszonyok, a tömött bevásárlókocsi kocsikkal. Na meg, a zord idő, a sok eső! Hát nem ezt látta a moziban!
De reménykedett a csodában! Hiszen akkora ez az ország! Micsoda lehetőségek! Nem ismer még mindent!
Persze, eddig a lehetőségekből csak a nagybácsi koszlott alagsori szobájára tellett, meg a színehagyott, ócska heverőre.
- A Bélának is sikerült! - idézgette magában, mint egy varázsigét. Szabó néni fia jelentette a vigaszt, a szomszéd srác, aki évtizedekke1 ezelőtt disszidált. A testes öregasszony egyszer magához intette őt, és behívta a sosem látott nagyszobába. A fiókból fényképet húzott elő, és óvatosan körülpillantott, mielőtt megmutatta neki a féltett kincset.
- A Béla küldte Amerikából! - suttogta.
A kép egy hatalmas cowboykalapban álldogáló férfit ábrázolt, aki szétvetett lábakkal állva éppen célra tart, méreten felüli coltjával. A szem elé tartott fegyver annyira eltakarta az arcot, hogy minden próbálkozása ellenére sem sikerült felfedezni a volt utcabeli srác vonásait. Szabó néni megfordította a képet. "A filmgyárban készült" közölte a szűkszavú tudósítás a hátoldalon. Az öregasszony hosszú és titokzatoskodva előadott monológjából ma már egy szót sem tudna felidézni, de emlékezete bármikor elő tudta hívni a képet, a legapróbb részletességgel.
Bélára gondolt, akinek Amerika megadta a lehetőséget, hogy beváltsa álmait. De most, a kényelmetlen fekvőhelyen, a dohos kis szobában, a hetek óta gyűjtött kellemetlen tapasztalatokkal a háta mögött, kétkedés vegyült a korábbi áhítatba. Hirtelen megérezte a póz természetellenességét, amellyel a férfi olyan közel tartja a szeméhez a fegyvert, mint egy órás, aki a hibás műszert vizsgálja. Dermesztő bizonyossággal érezte, hogy a képnek semmi köze a filmgyárhoz, valami olcsó vásári beállítás lehetett, ahol a részletekkel sem igen törődtek.
A felismerés olyan erővel tört rá, hogy felült ágyában. Átkozta önmagát ezért a vakhitért, az évtizedek óta dédelgetett hamis képért. Ez a felfedezés véglegesítette számára, hogy nem reménykedhet az áttörésben. Hiszen senkinek sem sikerült, akiket ismert! A nagybátyjának sem, aki a piszkos, lepusztult kis házikójával, a zsémbes öreg feleséggel, ugyancsak messze állt mindattól, amiért ő elindult.
Már nem az álmok tartották itt, csak a józan felismerés. Engedély nélkül, feketén dolgozik, miközben tartja a markát a segélyért is. Esténként, az volt az első dolga, hogy kiszámolja, mennyit érne forintban a kézhez kapott összeg. Ez némi elégedettséggel töltötte el, mert tudta, hogy az itteni bérekhez képest, nevetségesen alacsony összegért végzi a fárasztó munkát az építkezésen.
Egy magyar alkalmazta, természetesen a nagybácsi sugallatára. Szemrebbenés nélkül közölte az órabérét, aminek három - négyszeresét fizette ki a legálisan foglalkoztatott embereinek. Ottó még így is elvárta a hálát, leereszkedő mondataiban nem győzte hangsúlyozni, hogy csak honfitársi érzületből vállalja a lebukással fenyegető jó cselekedetet.
- Nekem bezzeg nem segített senki annak idején! - panaszkodott. - Mindent a magam erejéből kellett elérnem! De nekem van szívem! Legalább mi magyarok tartsunk össze!
Dezsőt Deznek hívták a kollégái, amit sehogyan sem tudott megszokni. Még a második héten is előfordult, hogy csak többszöri kiáltásra fordult a hang irányába. A másik magyar sem járt jobban. Az Aladárral senki nem boldogult, így csak Alnak szólították az öregebb kollégát.
- Al Capone! - mutatkozott be neki némi öngúnnyal a vézna kisöreg.
Az idős magyar szintén hasonló cipőben járt, de rajtuk kívül még két lengyel és egy ukrán férfi is feketén dolgozott az építkezésen.
- Nekik vajon mit mondhatott az összetartásról?! - morfondírozott Dezső.
Az öt fekete munkást együtt oktatta ki az építésvezető helyettes, arra az esetre, ha ellenőrzést kapnának. A magas, erős férfi nem bízott a hallgatóság nyelvtudásában, ezért kézzel - lábbal illusztrálta mondatait:
- Először is, állandóan szemmel kell tartani a telep közepén álló faházat, a főnök irodáját. Ha kiakasztanak egy sárga esőköpenyt, azonnal hagyjátok abba a munkát, irány a hátsó lépcsőház, az első emeleti faládába dobjátok be a munkavédelmi sisakot meg a szerszámot és pucolás a szabadba. Addig tűnjetek el, amíg nem jelzi valaki, hogy tiszta a levegő. Erre az időre természetesen nem jár a munkabér! - fejezte be a tájékoztatást a tagbaszakadt főnökhelyettes.
Dezső keményen dolgozott, jó fizikuma nagy segítségére volt abban, hogy a napi tíz-tizenkét órai munka ne kezdje ki egészségét. Meglepve látta, hogy az öreg is bírja mellette a tempót. Mint egy elnyűhetetlen, békebeli motor, járt az idős szaki keze, megállás nélkül.
Ebédidőben rendszerint együtt falatoztak. Al elejtett félmondataiból Dezső megtudta, hogy az öreg legálisan tartózkodik az országban, érvényes munkavállalási engedélye van, csak hát nem kell sehova, nyelvtudás nélkül, hatvanhoz közel. Nem volt titok az sem, hogy neki sem fizet többet a főnök, mert úgy érzi, így is hálás lehet neki a munkalehetőségért. Így tehát ő is bejelentés és biztosítás nélkül dolgozik, osztózva a többi fekete melós sorsában.
Dezsőt feljogosította az egymás társaságában elrágcsált számtalan szendvics, hogy elpanaszolja az öregnek, nem bízik abban, hogy megkapná a letelepedést. Akkor meg haza kell mennie. Al megemlítette neki, hogy ismer jó pár embert, akik illegálisan tartózkodnak az országban. Ha lebuknának, a hatóság hazateszi őket, de addig is lehet gyűjteni a keresetet dollárban. Meg aztán, minden előfordulhat. Még az is, hogy összeáll valakivel, megházasodnak, és már meg is van a lehetőség a maradásra.
Az öreg, amikor idáig ért mondókájában, leeresztette a kávés termoszt és tekintete hosszan elidőzött Dezsőn.
Másnap Krisztina hozta ki az ebédet az öregnek. Dezső most látta először, vágyakozva mustrálta a lány karcsú alakját. De talán csak a nélkülözésekkel telt hónapok eredményezték a nagyobb figyelmet, mert a lány szúrós, firtató tekintete, büszke fejtartása egyáltalán nem volt ínyére. Olga jutott eszébe, a meleg barna szempárral, a lényéből áradó kedvességgel. Ez a lány, akkor is parancsolt, ha meg sem szólalt. Áradt belőle a fölény és Dezső kimondatlanul is megérezte, hogy a nő minden tekintetben különbnek érzi magát nála. Kényszerből váltottak néhány szót, mert a lány apja nagy hirtelen eltűnt.
Dezsőnek meg kellett tudnia, hogy a lány valamilyen főiskolára készül, remekül boldogul az angollal, tud zongorázni és énekelni, és természetesen karriert fog csinálni. A hallottak nem segítettek abban, hogy rokonszenvesebbé váljon a lány. Krisztina mintha örömét lelte volna abban, hogy a férfi kénytelen összehasonlítani saját nyomorult sorsát, egy felfelé ívelő életpályával.
Krisztina megjelent a következő alkalommal is, és Dezső megint azon vette észre magát, hogy kettesben ücsörög a lánnyal. Az nem sokat habozott, rögtön a tárgyra tért:
- Apámtól tudom, hogy milyen helyzetben vagy. Lehet, hogy nemsokára haza kell menned. Otthon meg nincs munkád. Ha maradni akarsz el tudnánk intézni. Hozzád megyek feleségül. Persze csak papíron! Beköltöznél nálunk az alagsori szobába, pár hétre, hogy hihető legyen. Nem kéne senkinek sem tudni az egészről, csak összeadna minket az anyakönyvvezető. Egyházi nem is kell. Na, aludj rá egyet! Tizenötezer!
Dezső kissé lemaradva próbálta emészteni a hallottakat. Maradhat, egy kamu házasság árán! Mindez nagyon szép, de nős ember lesz! Szegény Olga! Tizenötezer! Nem olcsó a csaj! Segítő szándék?! Na hiszen! De honnan vegyen ennyi pénzt?!
- Nem tudok ennyit összeszedni! - nyögte ki.
- Majd csak összejön! - fölényeskedett a lány, hangjában csöppnyi lenézéssel.
Dezső tudta, ez az egyetlen módja annak, hogy valaha is végleges itt-tartózkodása legyen. A fekete meló is egy örök rettegés. Amellett, a tartalékaival együtt is csak néhány ezer dollárral rendelkezik. De ha megkapná a letelepedési engedélyt a házasság révén, végre nem kéne a maradásért rettegni! Olga biztos megértené, hogy muszáj volt ez a házasság.
Megállapodott a lánnyal, hogy jelentkezik, amint együtt lesz az összeg.
Nyolc hónapos kuporgatás következett Dezső életében, miközben egyre azon izgult, hogy a hatóság még ne tárgyalja az ügyét. Ottó bár meg volt elégedve a fiúval, egy centet sem emelt órabérén. Dezső munkát vállalt hét végére egy étteremben, de itt sem kényeztették el a fizetéssel. Alkalmi ismerősökkel osztózott a hónapos szobákon, mert nem akart a nagybácsi vendégszeretetével visszaélni. A lánnyal alig találkozott, nemigen volt mit mondaniuk egymásnak. Krisztina egyszer azonban elárulta türelmetlenségét:
- Esti iskolára megyek. Kéne egy kocsi, mert a földalatti nem biztonságos. Igyekezz a pénzzel, mert kereshetek mást is!
Dezső tudta, hogy egy ötszáz dolláros kocsival is lehetne iskolába járni, de maga is elmosolyodott, amikor ezt a kevély lányt megpróbálta elképzelni egy ütött - kopott járműben.
Nyár elejére együtt volt a tizenötezer dollár. Dezső telefonon közölte Krisztinával a hírt, aki látszólag közömbösen vette tudomásul a nagy újságot.
- Hozd át a pénzt, még nincs késő! - inkább parancsolta, mint mondta a lány.
- Átviszem a felét, a többit a ceremónia után! - Dezső maga is meglepődött, hogy mennyire nem állt rá a szája a házasság szóra.
- Nem, nem szó sem lehet róla! Én teszek szívességet, én diktálom a feltételeket! - erősödött fel Krisztina hangja a telefonban.
Miféle szívesség az, ami tizenötezerbe kerül? - akarta kérdezni Dezső, de inkább hallgatott. Félt, hogy most fog elúszni ez a lehetőség, mikor már karnyújtásnyira van tőle.
A lány, a szünetet kihasználva újabb szóáradatba kezdett:
- A, szóval félsz, hogy meglépek a pénzzel! Hát persze! Abból élek, hogy hiszékeny férfiaktól csalom ki a pénzüket! Ilyennek ismertél meg, ugye? Eddig vártam, hogy segítsek rajtad és most az a hála, hogy tolvajnak nézel!
Dezső még tett egy - két erőtlen kísérletet arra, hogy megmagyarázza, nemcsak a lány hoz áldozatot ebben az ügyben. Elvégre, az összekuporgatott pénzét készül most tálcán átnyújtani.
Krisztina hajthatatlan volt. Egyszerűen nem vett tudomást Dezső érveiről. Ez a konok makacsság előrevetített valamit abból, hogy milyen feleség lenne belőle. Dezső megkönnyebbülve gondolt arra, hogy csak névházasságra készül.
A beszélgetés azzal zárult, hogy a fiúnak választania kellett: vagy átmegy azonnal a teljes összeggel, vagy tekintse tárgytalannak az egészet. Így hát begyömöszölte egy nylon tasakba a készpénzt és elindult a lányhoz.
Krisztina nem volt rest átszámolni a töménytelen bankót. Amikor végzett, unottan Dezsőre nézett:
- Remélem nem várod, hogy elismervényt adjak?! - hangjába gúny vegyült.
Megbeszélték a részleteket, hogy a lány másnap kora reggel Dezsőért megy és bejelentkeznek a hivatalban. Krisztina kikísérte a fiút.
- Hát, nemsokára házasok leszünk! Ölelj át, hátha figyel valamelyik szomszéd! - lépett közelebb a toporgó fiatalemberhez. Dezső érzelmek nélkül teljesítette az utasítást.
Másnap, a megbeszélt idő után másfél órával szánta rá magát Dezső a telefonra. Az üzenetrögzítő géphangja válaszolt hallózásaira.
Dezső dühödten vette tudomásul a lány megbízhatatlanságát. Újabb két eredménytelen telefon után úgy döntött, hogy elmegy a lány házához.
Amint befordult az utcába azonnal észrevette a ház előtt parkoló tűzpiros járművet. Dezsőnek nem volt türelme szemügyre venni a napfényben szikrázó kocsit, dühösen bezörgetett a házba. A zajra Krisztina kászálódott elő. Dezső fenyegetően a lány elé lépett.
- Miért nem jöttél el a megbeszélt időre? - érezte, minden vér a fejébe száll.
- Miért, miért? - kedélyeskedett a lány - Nem járhatok örökké a papa kocsijával! Egész délelőtt az apróhirdetéseket bújtam, mire erre ráakadtam! Most szállította le a volt tulaj. - mutatott egy teátrális mozdulattal a kocsi felé. - Nem rossz mi?! - hunyorgott. - Alig akarta odaadni tizenötezerért! De megérte, nem?!
Dezső félbeszakította:
- Akkor holnap délelőtt! - próbálta mind fenyegetőbben kimondani ezt a három szót.
- A holnap nem jó! - vágta rá Krisztina. – Se biztosításom, se rendszámom nincs még! Elég sok dolgom lesz ezzel, addig meg nem is tudom használni a kocsit. Ajánlottak egy céget, oda kell elugranom, de elég messze van - hadarta egy szuszra, mint akinek már beszélni sincs ideje.
- És mi van csütörtökön? – emelte fel a hangját Dezső.
Krisztina fújt egyet, mint akiből egyszerre távozik a levegő.
- Nem megy! A vőlegényem hallani sem akar róla! Tegnap elmondtam neki, hogy segíteni akartam neked! Nem engedi! Nem tudjuk végigcsinálni! Visszakapod a pénzedet, felejtsük el az egészet! - mondta fáradtan.
Dezső úgy érezte hirtelen, mintha már állt volna valamikor ez előtt a ház előtt és akkor is rossz hírt közöltek volna vele.
- Szóval, vőlegény is van! És eddig hol volt?! Oké, megértem én, hogy a vőlegényed rosszul lett, hagyjuk az egészet, de akkor hol a pénz?!
- Megkapod, mondtam, hogy megkapod, de nem tudok most leakasztani mindjárt tizenöt ezret! Nekem ez a kocsi létszükséglet, tudod milyen a közbiztonság. Annyi szörnyűség történik manapság a városban. - Krisztina úgy érezte, hogy csatát nyerhet, ha sajnáltatja magát.
Dezső nem tudott megszólalni. Vészjósló mozdulatlansággal dermedt a lányra, aki jobbnak látta, ha futva teszi meg a pár lépést a bejáratig. A résnyire nyitott ajtó biztonságából kiáltott vissza:
- Meg ne próbálj fenyegetőzni, mert hívom a rendőrséget! Akkor pedig nagyon ráfázol! Megértetted?! Felejtsd el a címemet, mert csak egy telefon és repülsz haza, vagy a sittre!
Dezső szó nélkül nézte a rikácsoló bestiát és magában felmentette a középkor polgárait, akik boszorkányokat küldtek máglyára. Ebben a hideg, szúrós tekintetben is érzett valami emberfölötti rontó és ártó erőt.
Sietős léptekkel távolodott a háztól és alig ért az utcasarokig, már tudta, mit fog tenni.
A kis, kertvárosi utca csendjét szokatlanul hangos, ziháló motorzaj veri fel. A zaj forrása egy ormótlan teherautó, melyet a közeli roncstelepen használnak a kocsik mozgatására. Ma száz dollárt zsebelt be a tulaj, a kölcsönzés fejében, így most Dezső lovagolja a behemót járművet. A padlóig nyomja a gázt, amikor feltűnik előtte a néptelen utcán parkoló piros sportkocsi. Az ütés hátulról éri a járművet, a teherautó megvasalt lökhárítója papírként gyűri maga alá a csillogó karosszériát. Dezső hátratolat, majd oldalról megadja a megrogyott autónak a kegyelemdöfést. A visszapillantó tükörből egy alaktalan piros fémkupacon állapodik meg a tekintete. Maga is meglepődik, mikor meghallja saját hangját, amint a régi viccet idézi:
- Na és Arisztidkám, megbosszulta, hogy megcsalja a felesége a szódással?
- Hát a szódást nem bántottam, de tökön rúgtam a lovát és leeresztettem az összes szódáját!
A telepen kikászálódik a teherkocsiból, melynek viseltes elején meg sem látszik az iménti csetepaté. Taxit int le a közeli főutcán, bekászálódik a bőröndjével, és a hátraforduló sofőrnek bediktálja az úticélt:
- A reptérre kérem!
Az öreg pilóta kedélyeskedve beszélgetést kezdeményez:
- Ha szabad kérdeznem, szabadságra utazik az úr?
Dezső megtapogatja zsebében a délután vásárolt repülőjegyet, majd nagyot nyújtózik:
- Nem! Nem! Haza megyek!
Dezsőnek három hétre volt szüksége ahhoz, hogy rájöjjön, Kanadát nem neki találták ki.
Mégis maradni akart. A Pesten töltött harminc év nyomasztó sikertelensége elől menekült ide, letelepedést remélve a Bevándorlási Hivataltól. Kicsit félt, hogy kilóg a lóláb: nem az üldöztetés, hanem a jobb élet reménye miatt szeretne maradni. Új lehetőségek, biztosabb jövő és eltűnik végre az elszegényedés réme is, mely odahaza egyre fenyegetőbb valósággá vált. Mert, mi tagadás, szerény technikusi képesítése nem óvta meg a vállalatánál folyó leépítéstől. Ráadásul ez az Olga is! Anyáskodó vigasztalásában az elesetteknek kijáró bánásmódot látta. Inkább irigyeljenek, mint sajnáljanak! - jutott eszébe az apjától hallott családi hitvallás. Hát, mi tagadás, az utóbbi időben nemigen gyarapította irigyei számát. De majd idekinn!
A városka nem tudott visszaidézni semmit abból, amit erről a földrészről hinni akart. A pompás luxuskocsik, a drága lakások, az emeletes családi házak, a kerti uszómedencék, és nem utolsó sorban, a platinaszőke, hosszú combú, dúskeblű, örökké mosolygó szépségek, megszokott kellékei voltak a csodált nyugati filmeknek. Ehelyett, az unalmas, kopott kockaházak, a lestrapált autók, a sok idejét múlt, megviselt családi ház és a lompos háziasszonyok, a tömött bevásárlókocsi kocsikkal. Na meg, a zord idő, a sok eső! Hát nem ezt látta a moziban!
De reménykedett a csodában! Hiszen akkora ez az ország! Micsoda lehetőségek! Nem ismer még mindent!
Persze, eddig a lehetőségekből csak a nagybácsi koszlott alagsori szobájára tellett, meg a színehagyott, ócska heverőre.
- A Bélának is sikerült! - idézgette magában, mint egy varázsigét. Szabó néni fia jelentette a vigaszt, a szomszéd srác, aki évtizedekke1 ezelőtt disszidált. A testes öregasszony egyszer magához intette őt, és behívta a sosem látott nagyszobába. A fiókból fényképet húzott elő, és óvatosan körülpillantott, mielőtt megmutatta neki a féltett kincset.
- A Béla küldte Amerikából! - suttogta.
A kép egy hatalmas cowboykalapban álldogáló férfit ábrázolt, aki szétvetett lábakkal állva éppen célra tart, méreten felüli coltjával. A szem elé tartott fegyver annyira eltakarta az arcot, hogy minden próbálkozása ellenére sem sikerült felfedezni a volt utcabeli srác vonásait. Szabó néni megfordította a képet. "A filmgyárban készült" közölte a szűkszavú tudósítás a hátoldalon. Az öregasszony hosszú és titokzatoskodva előadott monológjából ma már egy szót sem tudna felidézni, de emlékezete bármikor elő tudta hívni a képet, a legapróbb részletességgel.
Bélára gondolt, akinek Amerika megadta a lehetőséget, hogy beváltsa álmait. De most, a kényelmetlen fekvőhelyen, a dohos kis szobában, a hetek óta gyűjtött kellemetlen tapasztalatokkal a háta mögött, kétkedés vegyült a korábbi áhítatba. Hirtelen megérezte a póz természetellenességét, amellyel a férfi olyan közel tartja a szeméhez a fegyvert, mint egy órás, aki a hibás műszert vizsgálja. Dermesztő bizonyossággal érezte, hogy a képnek semmi köze a filmgyárhoz, valami olcsó vásári beállítás lehetett, ahol a részletekkel sem igen törődtek.
A felismerés olyan erővel tört rá, hogy felült ágyában. Átkozta önmagát ezért a vakhitért, az évtizedek óta dédelgetett hamis képért. Ez a felfedezés véglegesítette számára, hogy nem reménykedhet az áttörésben. Hiszen senkinek sem sikerült, akiket ismert! A nagybátyjának sem, aki a piszkos, lepusztult kis házikójával, a zsémbes öreg feleséggel, ugyancsak messze állt mindattól, amiért ő elindult.
Már nem az álmok tartották itt, csak a józan felismerés. Engedély nélkül, feketén dolgozik, miközben tartja a markát a segélyért is. Esténként, az volt az első dolga, hogy kiszámolja, mennyit érne forintban a kézhez kapott összeg. Ez némi elégedettséggel töltötte el, mert tudta, hogy az itteni bérekhez képest, nevetségesen alacsony összegért végzi a fárasztó munkát az építkezésen.
Egy magyar alkalmazta, természetesen a nagybácsi sugallatára. Szemrebbenés nélkül közölte az órabérét, aminek három - négyszeresét fizette ki a legálisan foglalkoztatott embereinek. Ottó még így is elvárta a hálát, leereszkedő mondataiban nem győzte hangsúlyozni, hogy csak honfitársi érzületből vállalja a lebukással fenyegető jó cselekedetet.
- Nekem bezzeg nem segített senki annak idején! - panaszkodott. - Mindent a magam erejéből kellett elérnem! De nekem van szívem! Legalább mi magyarok tartsunk össze!
Dezsőt Deznek hívták a kollégái, amit sehogyan sem tudott megszokni. Még a második héten is előfordult, hogy csak többszöri kiáltásra fordult a hang irányába. A másik magyar sem járt jobban. Az Aladárral senki nem boldogult, így csak Alnak szólították az öregebb kollégát.
- Al Capone! - mutatkozott be neki némi öngúnnyal a vézna kisöreg.
Az idős magyar szintén hasonló cipőben járt, de rajtuk kívül még két lengyel és egy ukrán férfi is feketén dolgozott az építkezésen.
- Nekik vajon mit mondhatott az összetartásról?! - morfondírozott Dezső.
Az öt fekete munkást együtt oktatta ki az építésvezető helyettes, arra az esetre, ha ellenőrzést kapnának. A magas, erős férfi nem bízott a hallgatóság nyelvtudásában, ezért kézzel - lábbal illusztrálta mondatait:
- Először is, állandóan szemmel kell tartani a telep közepén álló faházat, a főnök irodáját. Ha kiakasztanak egy sárga esőköpenyt, azonnal hagyjátok abba a munkát, irány a hátsó lépcsőház, az első emeleti faládába dobjátok be a munkavédelmi sisakot meg a szerszámot és pucolás a szabadba. Addig tűnjetek el, amíg nem jelzi valaki, hogy tiszta a levegő. Erre az időre természetesen nem jár a munkabér! - fejezte be a tájékoztatást a tagbaszakadt főnökhelyettes.
Dezső keményen dolgozott, jó fizikuma nagy segítségére volt abban, hogy a napi tíz-tizenkét órai munka ne kezdje ki egészségét. Meglepve látta, hogy az öreg is bírja mellette a tempót. Mint egy elnyűhetetlen, békebeli motor, járt az idős szaki keze, megállás nélkül.
Ebédidőben rendszerint együtt falatoztak. Al elejtett félmondataiból Dezső megtudta, hogy az öreg legálisan tartózkodik az országban, érvényes munkavállalási engedélye van, csak hát nem kell sehova, nyelvtudás nélkül, hatvanhoz közel. Nem volt titok az sem, hogy neki sem fizet többet a főnök, mert úgy érzi, így is hálás lehet neki a munkalehetőségért. Így tehát ő is bejelentés és biztosítás nélkül dolgozik, osztózva a többi fekete melós sorsában.
Dezsőt feljogosította az egymás társaságában elrágcsált számtalan szendvics, hogy elpanaszolja az öregnek, nem bízik abban, hogy megkapná a letelepedést. Akkor meg haza kell mennie. Al megemlítette neki, hogy ismer jó pár embert, akik illegálisan tartózkodnak az országban. Ha lebuknának, a hatóság hazateszi őket, de addig is lehet gyűjteni a keresetet dollárban. Meg aztán, minden előfordulhat. Még az is, hogy összeáll valakivel, megházasodnak, és már meg is van a lehetőség a maradásra.
Az öreg, amikor idáig ért mondókájában, leeresztette a kávés termoszt és tekintete hosszan elidőzött Dezsőn.
Másnap Krisztina hozta ki az ebédet az öregnek. Dezső most látta először, vágyakozva mustrálta a lány karcsú alakját. De talán csak a nélkülözésekkel telt hónapok eredményezték a nagyobb figyelmet, mert a lány szúrós, firtató tekintete, büszke fejtartása egyáltalán nem volt ínyére. Olga jutott eszébe, a meleg barna szempárral, a lényéből áradó kedvességgel. Ez a lány, akkor is parancsolt, ha meg sem szólalt. Áradt belőle a fölény és Dezső kimondatlanul is megérezte, hogy a nő minden tekintetben különbnek érzi magát nála. Kényszerből váltottak néhány szót, mert a lány apja nagy hirtelen eltűnt.
Dezsőnek meg kellett tudnia, hogy a lány valamilyen főiskolára készül, remekül boldogul az angollal, tud zongorázni és énekelni, és természetesen karriert fog csinálni. A hallottak nem segítettek abban, hogy rokonszenvesebbé váljon a lány. Krisztina mintha örömét lelte volna abban, hogy a férfi kénytelen összehasonlítani saját nyomorult sorsát, egy felfelé ívelő életpályával.
Krisztina megjelent a következő alkalommal is, és Dezső megint azon vette észre magát, hogy kettesben ücsörög a lánnyal. Az nem sokat habozott, rögtön a tárgyra tért:
- Apámtól tudom, hogy milyen helyzetben vagy. Lehet, hogy nemsokára haza kell menned. Otthon meg nincs munkád. Ha maradni akarsz el tudnánk intézni. Hozzád megyek feleségül. Persze csak papíron! Beköltöznél nálunk az alagsori szobába, pár hétre, hogy hihető legyen. Nem kéne senkinek sem tudni az egészről, csak összeadna minket az anyakönyvvezető. Egyházi nem is kell. Na, aludj rá egyet! Tizenötezer!
Dezső kissé lemaradva próbálta emészteni a hallottakat. Maradhat, egy kamu házasság árán! Mindez nagyon szép, de nős ember lesz! Szegény Olga! Tizenötezer! Nem olcsó a csaj! Segítő szándék?! Na hiszen! De honnan vegyen ennyi pénzt?!
- Nem tudok ennyit összeszedni! - nyögte ki.
- Majd csak összejön! - fölényeskedett a lány, hangjában csöppnyi lenézéssel.
Dezső tudta, ez az egyetlen módja annak, hogy valaha is végleges itt-tartózkodása legyen. A fekete meló is egy örök rettegés. Amellett, a tartalékaival együtt is csak néhány ezer dollárral rendelkezik. De ha megkapná a letelepedési engedélyt a házasság révén, végre nem kéne a maradásért rettegni! Olga biztos megértené, hogy muszáj volt ez a házasság.
Megállapodott a lánnyal, hogy jelentkezik, amint együtt lesz az összeg.
Nyolc hónapos kuporgatás következett Dezső életében, miközben egyre azon izgult, hogy a hatóság még ne tárgyalja az ügyét. Ottó bár meg volt elégedve a fiúval, egy centet sem emelt órabérén. Dezső munkát vállalt hét végére egy étteremben, de itt sem kényeztették el a fizetéssel. Alkalmi ismerősökkel osztózott a hónapos szobákon, mert nem akart a nagybácsi vendégszeretetével visszaélni. A lánnyal alig találkozott, nemigen volt mit mondaniuk egymásnak. Krisztina egyszer azonban elárulta türelmetlenségét:
- Esti iskolára megyek. Kéne egy kocsi, mert a földalatti nem biztonságos. Igyekezz a pénzzel, mert kereshetek mást is!
Dezső tudta, hogy egy ötszáz dolláros kocsival is lehetne iskolába járni, de maga is elmosolyodott, amikor ezt a kevély lányt megpróbálta elképzelni egy ütött - kopott járműben.
Nyár elejére együtt volt a tizenötezer dollár. Dezső telefonon közölte Krisztinával a hírt, aki látszólag közömbösen vette tudomásul a nagy újságot.
- Hozd át a pénzt, még nincs késő! - inkább parancsolta, mint mondta a lány.
- Átviszem a felét, a többit a ceremónia után! - Dezső maga is meglepődött, hogy mennyire nem állt rá a szája a házasság szóra.
- Nem, nem szó sem lehet róla! Én teszek szívességet, én diktálom a feltételeket! - erősödött fel Krisztina hangja a telefonban.
Miféle szívesség az, ami tizenötezerbe kerül? - akarta kérdezni Dezső, de inkább hallgatott. Félt, hogy most fog elúszni ez a lehetőség, mikor már karnyújtásnyira van tőle.
A lány, a szünetet kihasználva újabb szóáradatba kezdett:
- A, szóval félsz, hogy meglépek a pénzzel! Hát persze! Abból élek, hogy hiszékeny férfiaktól csalom ki a pénzüket! Ilyennek ismertél meg, ugye? Eddig vártam, hogy segítsek rajtad és most az a hála, hogy tolvajnak nézel!
Dezső még tett egy - két erőtlen kísérletet arra, hogy megmagyarázza, nemcsak a lány hoz áldozatot ebben az ügyben. Elvégre, az összekuporgatott pénzét készül most tálcán átnyújtani.
Krisztina hajthatatlan volt. Egyszerűen nem vett tudomást Dezső érveiről. Ez a konok makacsság előrevetített valamit abból, hogy milyen feleség lenne belőle. Dezső megkönnyebbülve gondolt arra, hogy csak névházasságra készül.
A beszélgetés azzal zárult, hogy a fiúnak választania kellett: vagy átmegy azonnal a teljes összeggel, vagy tekintse tárgytalannak az egészet. Így hát begyömöszölte egy nylon tasakba a készpénzt és elindult a lányhoz.
Krisztina nem volt rest átszámolni a töménytelen bankót. Amikor végzett, unottan Dezsőre nézett:
- Remélem nem várod, hogy elismervényt adjak?! - hangjába gúny vegyült.
Megbeszélték a részleteket, hogy a lány másnap kora reggel Dezsőért megy és bejelentkeznek a hivatalban. Krisztina kikísérte a fiút.
- Hát, nemsokára házasok leszünk! Ölelj át, hátha figyel valamelyik szomszéd! - lépett közelebb a toporgó fiatalemberhez. Dezső érzelmek nélkül teljesítette az utasítást.
Másnap, a megbeszélt idő után másfél órával szánta rá magát Dezső a telefonra. Az üzenetrögzítő géphangja válaszolt hallózásaira.
Dezső dühödten vette tudomásul a lány megbízhatatlanságát. Újabb két eredménytelen telefon után úgy döntött, hogy elmegy a lány házához.
Amint befordult az utcába azonnal észrevette a ház előtt parkoló tűzpiros járművet. Dezsőnek nem volt türelme szemügyre venni a napfényben szikrázó kocsit, dühösen bezörgetett a házba. A zajra Krisztina kászálódott elő. Dezső fenyegetően a lány elé lépett.
- Miért nem jöttél el a megbeszélt időre? - érezte, minden vér a fejébe száll.
- Miért, miért? - kedélyeskedett a lány - Nem járhatok örökké a papa kocsijával! Egész délelőtt az apróhirdetéseket bújtam, mire erre ráakadtam! Most szállította le a volt tulaj. - mutatott egy teátrális mozdulattal a kocsi felé. - Nem rossz mi?! - hunyorgott. - Alig akarta odaadni tizenötezerért! De megérte, nem?!
Dezső félbeszakította:
- Akkor holnap délelőtt! - próbálta mind fenyegetőbben kimondani ezt a három szót.
- A holnap nem jó! - vágta rá Krisztina. – Se biztosításom, se rendszámom nincs még! Elég sok dolgom lesz ezzel, addig meg nem is tudom használni a kocsit. Ajánlottak egy céget, oda kell elugranom, de elég messze van - hadarta egy szuszra, mint akinek már beszélni sincs ideje.
- És mi van csütörtökön? – emelte fel a hangját Dezső.
Krisztina fújt egyet, mint akiből egyszerre távozik a levegő.
- Nem megy! A vőlegényem hallani sem akar róla! Tegnap elmondtam neki, hogy segíteni akartam neked! Nem engedi! Nem tudjuk végigcsinálni! Visszakapod a pénzedet, felejtsük el az egészet! - mondta fáradtan.
Dezső úgy érezte hirtelen, mintha már állt volna valamikor ez előtt a ház előtt és akkor is rossz hírt közöltek volna vele.
- Szóval, vőlegény is van! És eddig hol volt?! Oké, megértem én, hogy a vőlegényed rosszul lett, hagyjuk az egészet, de akkor hol a pénz?!
- Megkapod, mondtam, hogy megkapod, de nem tudok most leakasztani mindjárt tizenöt ezret! Nekem ez a kocsi létszükséglet, tudod milyen a közbiztonság. Annyi szörnyűség történik manapság a városban. - Krisztina úgy érezte, hogy csatát nyerhet, ha sajnáltatja magát.
Dezső nem tudott megszólalni. Vészjósló mozdulatlansággal dermedt a lányra, aki jobbnak látta, ha futva teszi meg a pár lépést a bejáratig. A résnyire nyitott ajtó biztonságából kiáltott vissza:
- Meg ne próbálj fenyegetőzni, mert hívom a rendőrséget! Akkor pedig nagyon ráfázol! Megértetted?! Felejtsd el a címemet, mert csak egy telefon és repülsz haza, vagy a sittre!
Dezső szó nélkül nézte a rikácsoló bestiát és magában felmentette a középkor polgárait, akik boszorkányokat küldtek máglyára. Ebben a hideg, szúrós tekintetben is érzett valami emberfölötti rontó és ártó erőt.
Sietős léptekkel távolodott a háztól és alig ért az utcasarokig, már tudta, mit fog tenni.
A kis, kertvárosi utca csendjét szokatlanul hangos, ziháló motorzaj veri fel. A zaj forrása egy ormótlan teherautó, melyet a közeli roncstelepen használnak a kocsik mozgatására. Ma száz dollárt zsebelt be a tulaj, a kölcsönzés fejében, így most Dezső lovagolja a behemót járművet. A padlóig nyomja a gázt, amikor feltűnik előtte a néptelen utcán parkoló piros sportkocsi. Az ütés hátulról éri a járművet, a teherautó megvasalt lökhárítója papírként gyűri maga alá a csillogó karosszériát. Dezső hátratolat, majd oldalról megadja a megrogyott autónak a kegyelemdöfést. A visszapillantó tükörből egy alaktalan piros fémkupacon állapodik meg a tekintete. Maga is meglepődik, mikor meghallja saját hangját, amint a régi viccet idézi:
- Na és Arisztidkám, megbosszulta, hogy megcsalja a felesége a szódással?
- Hát a szódást nem bántottam, de tökön rúgtam a lovát és leeresztettem az összes szódáját!
A telepen kikászálódik a teherkocsiból, melynek viseltes elején meg sem látszik az iménti csetepaté. Taxit int le a közeli főutcán, bekászálódik a bőröndjével, és a hátraforduló sofőrnek bediktálja az úticélt:
- A reptérre kérem!
Az öreg pilóta kedélyeskedve beszélgetést kezdeményez:
- Ha szabad kérdeznem, szabadságra utazik az úr?
Dezső megtapogatja zsebében a délután vásárolt repülőjegyet, majd nagyot nyújtózik:
- Nem! Nem! Haza megyek!