A fenyőfa alatt
Sanyi éppen tíz éves volt, mikor szülei erőltetett vidámsággal közölték vele a gólyahírt.
– Lesz egy kistestvéred! - bíztatták. – Karácsonyra meg is érkezik!
– De ugye nem a bicikli helyett? - akarta kérdezni, de hallgatott. Volt már olyan okos, hogy ne árulja el, mindent tud a Jézuskának tulajdonított cselekvésekről.
– Fiú vagy lány? - érdeklődött udvariasan.
– Még nem tudjuk. De ugye milyen izgalmas? Lesz egy húgocskád, akinek te leszel a nagy és erős bátyja. Vagy egy öcsikéd, aki, aki...
Itt megakadt a tudomány. Mert valóban, mit is csinálhat egy tíz éves gyerek egy csecsemővel?!
A fiúcska nem tudta, mit jelent az „úgy maradni”, de megérezte a sóhajokból és a tétova félmondatokból, hogy nem kívánt esemény fogja felbolygatni az életüket.
A kisbaba egy ködös decemberi reggelen meg is érkezett.
– Fiú! - fuvolázta a tényállást a doki a csapzott kismamának, de az ilyenkor tapasztalt ujjongás ezúttal elmaradt. Az anyuka fásultan vette tudomásul, hogy a sors szeszélye megfosztotta egy eleven játékbabától és ezután a nemek aránya még inkább a férfiak javára billen a családban.
Hamarosan a mellére helyezték a kis porontyot. Sóhajtva ölelte a vörös bőrű apróságot. Már nem tudta magát becsapni, mint első alkalommal. Akkor még azt hitte, hogy a szüléssel túl van a nehezén.
A kisbaba aranyos volt, mint minden bébi, de már nem részesült abból a lelkesedésből, ami az elsőszülöttnek még kijárt. Természetesnek vették ha mókásan csücsörít, ha gügyög, vagy fintorog. Nem hangozott el a „– Nézd hogy szorítja az ujjam!” diadalmas felfedezése sem.
Sanyi érdeklődéssel figyelte az új jövevényt. de ő sem talált semmi izgalmasat az apró lényben. Egy ilyen induló élet még ne jó semmire. Ezzel ugyan nem lehet játszani! Sőt, még feladatokat is jelent. Mert miatta kell lehalkítani a tévét, elugrani a boltba, várni az ebédre, segíteni elpakolni a bébiholmikat, és még számtalan, eddig ismeretlen kötelességet tudomásul venni. Az anyja sem a régi, mert már alig van ideje számára.
Aztán eljön a nap, az első alkalom, amikor kettesben marad a pár hónapos kicsivel. Semmi dolga vele, az anyja lelkére kötötte, hogy ne nyúljon hozzá. Elég, ha figyeli, hogy minden rendben legyen, amíg ő elszalad valami hivatalos ügyben.
De nem tudja megállni, hogy fel ne vegye az apróságot. Mert nagyon is érdekes, hogy minden olyan pici ezen az emberkén. Ügyesen tartja a karján, a baba sem fészkelődik, elvannak így ketten. A kicsi arcát nézi. Olyan közömbös ez az álmos tekintet. Semmi öröm, hogy kivették a kiságyból. Csak szuszog csendesen. Sanyi bal karján tartja a kicsit, jobbjával a hátát támasztja. Ringatja is az apróságot, ahogy az anyjától látta. A kisbaba tudomást sem vesz a kényeztetésről. Sanyi megelégeli ezt a közönyt. Tenyerével rácsap a hátára. Kissé elhúzódva figyeli a csöppség reakcióját. A baba nem rándul meg, nem mozdítja a fejét sem. Lassan borítja el a fájdalom és legörbült szájjal keservesen sírni kezd. Sanyi ijedten öleli a kicsit. Átjárja a szégyen, a torkát kaparja valami, örökre belevésődik emlékezetébe ennek a védtelen kis áldozatnak a fájdalma. Ijedten visszateszi a kiságyba, csörgőt rázogat, gügyög, csak a pici végre megnyugodjon már. A sírás csendesül, a csöppség behunyja a szemét, de Sanyi még ott áll a kiságynál. Nem kell megfogadnia magának, de tudja, ő erre a gyerekre soha többé nem fog kezet emelni.
Telnek az évek, a két testvér cseperedik, de az a tíz év túl sok ahhoz, hogy közös élményekre váltsák a családi köteléket. Sanyi már a lányok után forog a középiskolában és elvárja, hogy Sándornak szólítsák. Tomi meg az első osztállyal ismerkedik. Csendes, visszahúzódó gyerek, sohasem tolakszik előtérbe. Barátai sincsenek, mert mindenki a nagyhangú, harsány főkolompos kegyeit keresi. Tomi inkább elvonul az udvar sarkába és a fákon ugráló madarakat figyeli. Megpróbálja lerajzolni őket, de senkinek nem meri megmutatni a képeit.
Otthon is sokat ül a szobájában, nincs gond vele. Nem panaszkodik senkinek az iskolai dolgairól. Arról sem, ha elmarják az uzsonnáját és arról sem, ha fellökik az udvaron.
Bátyjának sincs ideje rá, de ezt már megszokta. Sanyi nem tud mit kezdeni egy hatéves gyerekkel. A szülők is örökös időhiányban szenvednek. Keményen dolgoznak, mert vannak kiadások bőven.
De a karácsony az más! Az a családé! Az ajándékok majd igazolják, hogy van értelme a hajtásnak.
Szenteste zizegnek a színes csomagolópapírok a pompásan díszített fa alatt. Minden ajándék gazdára talál. A fiúk már birtokba vettek mindent. A szülők is arrébb vonultak. Anya épp a tükör előtt vizsgáztatja új háziköntösét, míg apa lelkesen asszisztál a bemutatóhoz. Tomi megáll bátyja előtt és bátortalanul felé nyújt egy csomagot.
A lapos, vékonyka tárgyat ügyetlen csomagolás fedi. Sanyi feltépi a színes borítást. Kartonlap kerül elő, egy rajz díszíti. A képen Sanyi a középpontban, feje egy fényképből került ide, ügyesen körbevágva. A felragasztott fejhez testet rajzoltak, egy robosztus figurát. Mellén egy hatalmas S betű díszeleg. A hátteret fák, madarak, házak és emberek díszítik, egy hatéves gyermek legjobb tudásával, minden igyekezetével. A kicsi lélegzetvisszafojtva várja az ítéletet.
– Fordítva írtad az S betűt! - közli, fel sem nézve a képről.
A gyermek csak áll, nem rándul meg, nem mozdítja a fejét sem. Lassan borítja el a fájdalom, de nem sír, csak csendesen megfordul és elindul.
Sanyi hozzá ugrik.
– Várj! Fordítva írtad az S betűt és ez... ez szuper! Hetek óta keresünk egy jó márkajelet a zenekarnak! Sándor és a Szörnyek! Fordított S betűkkel! Bombajó! Esküszöm Szuper! Soha nem jutott volna eszembe! Nagyon menő!
A kisfiú gyanakodva fogadja a jó hírt. Sanyi lehajol hozzá, de ez olyan szerencsétlenül nagyképűre sikeredik, így inkább az öccse elé térdel.
– Nagyon köszönöm. Ez volt a legszebb ajándék! - súgja a fülébe.
Tomi rögtön tudja, hogy a suttogás arra való, nehogy megbántsák a bőkezű szülőket. De fölösleges az óvatosság. Még mindig a tükör előtt toporognak.
– Még köpenyt is rajzoltam neked! - fejük már szinte összeér.
– Ja! Láttam! Tényleg baromi jó!
Hirtelen magához öleli az öccsét. Tomi karja is mozdul. Némán kapaszkodnak egymásba, a kicsi érzi, hogy nagyon kéne egy zsebkendő, de meg nem moccanna, hiszen a testvére öleli!
Most először.
Sanyi éppen tíz éves volt, mikor szülei erőltetett vidámsággal közölték vele a gólyahírt.
– Lesz egy kistestvéred! - bíztatták. – Karácsonyra meg is érkezik!
– De ugye nem a bicikli helyett? - akarta kérdezni, de hallgatott. Volt már olyan okos, hogy ne árulja el, mindent tud a Jézuskának tulajdonított cselekvésekről.
– Fiú vagy lány? - érdeklődött udvariasan.
– Még nem tudjuk. De ugye milyen izgalmas? Lesz egy húgocskád, akinek te leszel a nagy és erős bátyja. Vagy egy öcsikéd, aki, aki...
Itt megakadt a tudomány. Mert valóban, mit is csinálhat egy tíz éves gyerek egy csecsemővel?!
A fiúcska nem tudta, mit jelent az „úgy maradni”, de megérezte a sóhajokból és a tétova félmondatokból, hogy nem kívánt esemény fogja felbolygatni az életüket.
A kisbaba egy ködös decemberi reggelen meg is érkezett.
– Fiú! - fuvolázta a tényállást a doki a csapzott kismamának, de az ilyenkor tapasztalt ujjongás ezúttal elmaradt. Az anyuka fásultan vette tudomásul, hogy a sors szeszélye megfosztotta egy eleven játékbabától és ezután a nemek aránya még inkább a férfiak javára billen a családban.
Hamarosan a mellére helyezték a kis porontyot. Sóhajtva ölelte a vörös bőrű apróságot. Már nem tudta magát becsapni, mint első alkalommal. Akkor még azt hitte, hogy a szüléssel túl van a nehezén.
A kisbaba aranyos volt, mint minden bébi, de már nem részesült abból a lelkesedésből, ami az elsőszülöttnek még kijárt. Természetesnek vették ha mókásan csücsörít, ha gügyög, vagy fintorog. Nem hangozott el a „– Nézd hogy szorítja az ujjam!” diadalmas felfedezése sem.
Sanyi érdeklődéssel figyelte az új jövevényt. de ő sem talált semmi izgalmasat az apró lényben. Egy ilyen induló élet még ne jó semmire. Ezzel ugyan nem lehet játszani! Sőt, még feladatokat is jelent. Mert miatta kell lehalkítani a tévét, elugrani a boltba, várni az ebédre, segíteni elpakolni a bébiholmikat, és még számtalan, eddig ismeretlen kötelességet tudomásul venni. Az anyja sem a régi, mert már alig van ideje számára.
Aztán eljön a nap, az első alkalom, amikor kettesben marad a pár hónapos kicsivel. Semmi dolga vele, az anyja lelkére kötötte, hogy ne nyúljon hozzá. Elég, ha figyeli, hogy minden rendben legyen, amíg ő elszalad valami hivatalos ügyben.
De nem tudja megállni, hogy fel ne vegye az apróságot. Mert nagyon is érdekes, hogy minden olyan pici ezen az emberkén. Ügyesen tartja a karján, a baba sem fészkelődik, elvannak így ketten. A kicsi arcát nézi. Olyan közömbös ez az álmos tekintet. Semmi öröm, hogy kivették a kiságyból. Csak szuszog csendesen. Sanyi bal karján tartja a kicsit, jobbjával a hátát támasztja. Ringatja is az apróságot, ahogy az anyjától látta. A kisbaba tudomást sem vesz a kényeztetésről. Sanyi megelégeli ezt a közönyt. Tenyerével rácsap a hátára. Kissé elhúzódva figyeli a csöppség reakcióját. A baba nem rándul meg, nem mozdítja a fejét sem. Lassan borítja el a fájdalom és legörbült szájjal keservesen sírni kezd. Sanyi ijedten öleli a kicsit. Átjárja a szégyen, a torkát kaparja valami, örökre belevésődik emlékezetébe ennek a védtelen kis áldozatnak a fájdalma. Ijedten visszateszi a kiságyba, csörgőt rázogat, gügyög, csak a pici végre megnyugodjon már. A sírás csendesül, a csöppség behunyja a szemét, de Sanyi még ott áll a kiságynál. Nem kell megfogadnia magának, de tudja, ő erre a gyerekre soha többé nem fog kezet emelni.
Telnek az évek, a két testvér cseperedik, de az a tíz év túl sok ahhoz, hogy közös élményekre váltsák a családi köteléket. Sanyi már a lányok után forog a középiskolában és elvárja, hogy Sándornak szólítsák. Tomi meg az első osztállyal ismerkedik. Csendes, visszahúzódó gyerek, sohasem tolakszik előtérbe. Barátai sincsenek, mert mindenki a nagyhangú, harsány főkolompos kegyeit keresi. Tomi inkább elvonul az udvar sarkába és a fákon ugráló madarakat figyeli. Megpróbálja lerajzolni őket, de senkinek nem meri megmutatni a képeit.
Otthon is sokat ül a szobájában, nincs gond vele. Nem panaszkodik senkinek az iskolai dolgairól. Arról sem, ha elmarják az uzsonnáját és arról sem, ha fellökik az udvaron.
Bátyjának sincs ideje rá, de ezt már megszokta. Sanyi nem tud mit kezdeni egy hatéves gyerekkel. A szülők is örökös időhiányban szenvednek. Keményen dolgoznak, mert vannak kiadások bőven.
De a karácsony az más! Az a családé! Az ajándékok majd igazolják, hogy van értelme a hajtásnak.
Szenteste zizegnek a színes csomagolópapírok a pompásan díszített fa alatt. Minden ajándék gazdára talál. A fiúk már birtokba vettek mindent. A szülők is arrébb vonultak. Anya épp a tükör előtt vizsgáztatja új háziköntösét, míg apa lelkesen asszisztál a bemutatóhoz. Tomi megáll bátyja előtt és bátortalanul felé nyújt egy csomagot.
A lapos, vékonyka tárgyat ügyetlen csomagolás fedi. Sanyi feltépi a színes borítást. Kartonlap kerül elő, egy rajz díszíti. A képen Sanyi a középpontban, feje egy fényképből került ide, ügyesen körbevágva. A felragasztott fejhez testet rajzoltak, egy robosztus figurát. Mellén egy hatalmas S betű díszeleg. A hátteret fák, madarak, házak és emberek díszítik, egy hatéves gyermek legjobb tudásával, minden igyekezetével. A kicsi lélegzetvisszafojtva várja az ítéletet.
– Fordítva írtad az S betűt! - közli, fel sem nézve a képről.
A gyermek csak áll, nem rándul meg, nem mozdítja a fejét sem. Lassan borítja el a fájdalom, de nem sír, csak csendesen megfordul és elindul.
Sanyi hozzá ugrik.
– Várj! Fordítva írtad az S betűt és ez... ez szuper! Hetek óta keresünk egy jó márkajelet a zenekarnak! Sándor és a Szörnyek! Fordított S betűkkel! Bombajó! Esküszöm Szuper! Soha nem jutott volna eszembe! Nagyon menő!
A kisfiú gyanakodva fogadja a jó hírt. Sanyi lehajol hozzá, de ez olyan szerencsétlenül nagyképűre sikeredik, így inkább az öccse elé térdel.
– Nagyon köszönöm. Ez volt a legszebb ajándék! - súgja a fülébe.
Tomi rögtön tudja, hogy a suttogás arra való, nehogy megbántsák a bőkezű szülőket. De fölösleges az óvatosság. Még mindig a tükör előtt toporognak.
– Még köpenyt is rajzoltam neked! - fejük már szinte összeér.
– Ja! Láttam! Tényleg baromi jó!
Hirtelen magához öleli az öccsét. Tomi karja is mozdul. Némán kapaszkodnak egymásba, a kicsi érzi, hogy nagyon kéne egy zsebkendő, de meg nem moccanna, hiszen a testvére öleli!
Most először.