Boltban az igazság
Zalán Magda, (1936 - 2013) az Amerikában élő rádiós és újságírónő gyakran látogatott haza és ilyenkor nem győzött csodálkozni az itthoni furcsaságokon. Többek között a bolti eladók magatartásán. Egy élelmiszer üzletben hosszasan és hasztalan keresgélte a kívánt terméket, végül az egyik polc körül matató eladóhoz fordult:
‒ Megmondaná kérem, hogy hol találom a mirelit árukat? ‒ érdeklődött, kellő tisztelettel.
‒Ahol hideg van! ‒ mordult rá az eladó.
Ez a kis epizód évtizedekkel ezelőtt történt, még a régi rendszerben, így joggal hihetnők, hogy mostanában másképp mennek a dolgok. Elvégre manapság a vásárlókért van minden és talán a hazai kereskedelem is átvette a klasszikus amerikai hozzáállást, mely szerint a vevőnek mindig igaza van.
Hát lássuk: csúcsforgalom a SPAR-ban. Csupán egyetlen pénztáros ül a kasszánál, és nyilván bosszantja a hosszan kígyózó sor, mert valósággal rádörren a következő vevőre:
‒Ne a bankkártyát adja először! Előbb a pontgyűjtőt kell!
A vevő kezében ott van mind a két kártya, csak a nyúlni kéne a megfelelőért, de úgy látszik, ez hatalmi pozíció, amit mindenkivel éreztetni kell.
A gyorskasszák előtt is hatalmas a tömeg. A vevők engedelmesen várakoznak, majd rohamléptekkel elfoglalják a felszabaduló állásokat. Itt ki kell találni, hogy a bolti kosár melyik oldalra kerüljön, mert ez üzletenként változik. Ha sikerül elolvasni a megkopott feliratot, máris emelhetjük a kosarunkat a fémlapra és kezdődhet a móka. Igaz, előbb kifaggat minket a gép, hogy mivel akarunk fizetni. Aztán már lehet is húzogatni a leolvasó ablak előtt a termékeket. Itt azoknak van előnye akik gyerekkoruk óta pénztárosnak készültek. A többi földi halandónak meg villámgyorsan meg kell találni, hogy a trappista sajt melyik oldalán helyezkedik el a vonalkód. Ha befejeztük az árumozgatást akkor fizethetünk. De előbb rá kell szólnunk a segítő szándékú családtagunkra, hogy ne merjen az áruhoz nyúlni, amíg nem rendeztük a számlát, mert különben ránk üvölt a gép. A fizetési procedúra után rászabadulhatunk a megvásárolt holmikra. Ilyenkor csak arra van időnk, hogy villámgyorsan mindent bedobáljunk a szatyorba, mert a sorban állók már a pokolba kívánnak minket. Odahaza meg majd nézhetünk, hogy miket sikerült összelapítani.
Legutóbb egy idős hölgy birkózott a zacskóra ragasztott vonalkóddal és amikor a gép többszöri próbálkozásra sem reagált, az ott sétálgató eladónőhöz fordult:
‒ Segítene kérem?! Nem boldogulok ezzel...
‒ Nem azért vagyok itt, hogy segítsek! ‒ hangzott a válasz.
A nő méregbe gurult.
‒ Akkor hívja ide az üzletvezetőt!
‒ Én vagyok az. ‒ vont vállat a szőkeség.
Marad a tanulság: ha már a cég megspórolja rajtunk a pénztárosokat, legalább igyekezzünk, hogy méltók legyünk a bizalomra.
A fizetés máshol is komoly kihívást jelent. A PENNY üzletek pénztárait valószínűleg olyan zseni tervezte, aki nem jár vásárolni. A pénztárosok ugyanis egy zsebkendőnyi területre lökik a vonalkódon átjutott árukat, néha olyan hévvel, hogy a termék a földön köt ki. Sebaj, a vevő majd felszedi! Mivel a pakoláshoz elfelejtettek polcot tervezni, így a kedves vásárló fél kézzel a szatyrát markolja, a másikkal meg az elé tolt árukat próbálja behajigálni a cekkerbe. Mindezt a pénztáros sürgető pillantásaitól kisérve.
Ha piacra megyünk, akkor a kóklerekhez lesz szerencsénk. Ők a szövegükkel kábítják a vásárlókat. Mint az a zöldséges, aki az éretlen paradicsomot próbálja rásózni a kedves vevőre:
‒ Ezt a szép zöldet vigye nagysád, ne azt a ronda pirosat!
Forgalmas bevásárló központ az Örs vezér téren. A papírboltban még épp elérjük a főnökasszony és a beosztott szópárbaját. A termetes hölgy vörösödő fejjel fenyegetőzik:
‒ Vedd tudomásul, hogy levonom a fizetésedből az állandó késést! Mégiscsak tűrhetetlen...
‒ Na azt próbáld meg! Felhívom a központot, hogy kivételezel egyes dolgozókkal! Nekem sosincs szabadnapom a hétvégén, csak annak a drágalátos Beának! A szabit se vehettem ki amikor akartam... majd megmondom, hogy egy ellenőrzés sem ártana... ‒ teljes hangerővel folyik a veszekedés. Fél méterre állnak az irodától, ahol mindezt zárt ajtók mögött, négyszemközt is el lehetne intézni, de úgy tűnik, a vevők miatt nem érdemes visszafogni magukat.
A másik üzletben két eladónő beszélget a pult mögött. A téma hivatalos lehet, mert egy nyomtatott ívet lobogtat az egyik, és míg magyaráz, a másik alázatosan bólogat. Többen várakoznak a pultnál, hiszen itt kell fizetni. Az idősebb nő felnéz, aztán beszél tovább. Pár percig még bírja az első vásárló, majd odaszól nekik:
‒ Vevő van!
Az asszony válaszra se méltatja. Lehet, hogy már feltalálták a láthatatlanná tévő kabátot és ma az van a vásárlókon?! Most nagyobb hangerőre vált a férfi. Végre ránéznek. Az eladó fejcsóválva rendre utasítja:
‒ Ne zavarjon! Hivatalos dolgokról van szó!
Szemükben a méltatlankodás. A vevő a pultra dobja az árut és szitkozódva távozik. Mások is feladják a kilátástalan küzdelmet.
A forgalmas ruhaüzletben egy asszony tíz éves forma gyermekével keresgél a blúzok között. Meg sem próbálja az eladók segítségét kérni, mert azok egymással vannak elfoglalva.
‒ ... megmondtam annak a mocsoknak, ne félj! Hiába szövegel azzal a szopós szájával, engem nem tud átvágni! Hogy nem volt semmi a Karesszal... majd jól pofánbaszom, ha még egyszer beteszi oda a lábát... Beleverem a betonba azt a buci fejét a rohadt ribancnak...
A szégyentől pirosló arcú anyuka riadtan húzza maga után a kislányát.
Hazalátogató ismerősünk péksüteményt és narancslevet vásárol az aluljáróban. Mikor nyújtja a pénzt, megkérdezi, hogy az üdítő ára is benne van-e az összegben. Nem venné a lelkére, hogy megkárosítson valakit.
‒ Dehogy van benne! ‒ rivall rá a nő. ‒ Mit képzel?! Hát hol él maga?!
‒Szerencsére nem itt! ‒ közli az asszony egy megkönnyebbült sóhajjal.
De nemcsak néhány ezres tételeknél számíthatunk efféle bánásmódra. Középkorú házaspár benyit az ingatlan irodába, mert a kirakatban megláttak egy ígéretes hirdetést. A helyiségben nincs forgalom, az íróasztal mögött egy ifjú hölgy hintázik a széken, míg telefonál. Annyira elmerül a beszélgetésben, hogy a köszönést sem fogadja. A házaspár toporog egy darabig a tegnapi randevú részleteit tárgyaló leányzó előtt, végül a férj krákogva megpróbálja felhívni magára a figyelmet. A nő most feléje fordul, mutatóujját az ajkára téve inti csendre a vevőt. A házaspár dühösen távozik, a férj a nejének magyaráz:
‒ Ez biztos valami hülye kezdő! Most szalasztotta el egy nyolcvanmilliós lakás jutalékát! De tőlem akár éhen is halhat! Megyünk máshová!
Miért ilyenek az eladók? Jó néhányan boncolgatták már ezt a kérdést. Egyesek arra a következtetésre jutottak, hogy a pökhendi magatartás a szerény fizetés következménye. Bár, a legutolsó eset alapján ez sem törvényszerű, hiszen az ingatlanosok jutaléka szép summa. Az elemzők szerint a nyegleség valamiféle rosszul sikerült bosszú azért, hogy ők csak ennyire vitték az életben. De a dolog nem ilyen egyszerű! Hiszen a kereskedelemben dolgozni, emberekkel foglalkozni hivatás is lehet. Igazolják ezt mindazok, akik örömmel állnak a pult mögött és hiszik, tudják, hogy értékes munkát végeznek.
Valamikor a hatvanas években, amikor még ülőkalauzokkal járták a buszok a várost, az egyik vonalon egy kedves arcú fiatalasszony osztogatta a jegyeket. A tömött buszon, az előtte csomagokkal álldogáló asszonynak átnyújtott egy kis fémkampót.
‒Tegye a korlátra és ráakaszthatja a szatyrát. A férjem csinált párat. ‒ tette hozzá, szinte pirulva.
Mindenki mosolygott, és hirtelen egy ülőhely is szabaddá vált.
Értjük ugye? A másik fél megbecsülése, meg egy kis jó szándék. Ennyi elég is a változáshoz.
A kampó akár el is maradhat.
Zalán Magda, (1936 - 2013) az Amerikában élő rádiós és újságírónő gyakran látogatott haza és ilyenkor nem győzött csodálkozni az itthoni furcsaságokon. Többek között a bolti eladók magatartásán. Egy élelmiszer üzletben hosszasan és hasztalan keresgélte a kívánt terméket, végül az egyik polc körül matató eladóhoz fordult:
‒ Megmondaná kérem, hogy hol találom a mirelit árukat? ‒ érdeklődött, kellő tisztelettel.
‒Ahol hideg van! ‒ mordult rá az eladó.
Ez a kis epizód évtizedekkel ezelőtt történt, még a régi rendszerben, így joggal hihetnők, hogy mostanában másképp mennek a dolgok. Elvégre manapság a vásárlókért van minden és talán a hazai kereskedelem is átvette a klasszikus amerikai hozzáállást, mely szerint a vevőnek mindig igaza van.
Hát lássuk: csúcsforgalom a SPAR-ban. Csupán egyetlen pénztáros ül a kasszánál, és nyilván bosszantja a hosszan kígyózó sor, mert valósággal rádörren a következő vevőre:
‒Ne a bankkártyát adja először! Előbb a pontgyűjtőt kell!
A vevő kezében ott van mind a két kártya, csak a nyúlni kéne a megfelelőért, de úgy látszik, ez hatalmi pozíció, amit mindenkivel éreztetni kell.
A gyorskasszák előtt is hatalmas a tömeg. A vevők engedelmesen várakoznak, majd rohamléptekkel elfoglalják a felszabaduló állásokat. Itt ki kell találni, hogy a bolti kosár melyik oldalra kerüljön, mert ez üzletenként változik. Ha sikerül elolvasni a megkopott feliratot, máris emelhetjük a kosarunkat a fémlapra és kezdődhet a móka. Igaz, előbb kifaggat minket a gép, hogy mivel akarunk fizetni. Aztán már lehet is húzogatni a leolvasó ablak előtt a termékeket. Itt azoknak van előnye akik gyerekkoruk óta pénztárosnak készültek. A többi földi halandónak meg villámgyorsan meg kell találni, hogy a trappista sajt melyik oldalán helyezkedik el a vonalkód. Ha befejeztük az árumozgatást akkor fizethetünk. De előbb rá kell szólnunk a segítő szándékú családtagunkra, hogy ne merjen az áruhoz nyúlni, amíg nem rendeztük a számlát, mert különben ránk üvölt a gép. A fizetési procedúra után rászabadulhatunk a megvásárolt holmikra. Ilyenkor csak arra van időnk, hogy villámgyorsan mindent bedobáljunk a szatyorba, mert a sorban állók már a pokolba kívánnak minket. Odahaza meg majd nézhetünk, hogy miket sikerült összelapítani.
Legutóbb egy idős hölgy birkózott a zacskóra ragasztott vonalkóddal és amikor a gép többszöri próbálkozásra sem reagált, az ott sétálgató eladónőhöz fordult:
‒ Segítene kérem?! Nem boldogulok ezzel...
‒ Nem azért vagyok itt, hogy segítsek! ‒ hangzott a válasz.
A nő méregbe gurult.
‒ Akkor hívja ide az üzletvezetőt!
‒ Én vagyok az. ‒ vont vállat a szőkeség.
Marad a tanulság: ha már a cég megspórolja rajtunk a pénztárosokat, legalább igyekezzünk, hogy méltók legyünk a bizalomra.
A fizetés máshol is komoly kihívást jelent. A PENNY üzletek pénztárait valószínűleg olyan zseni tervezte, aki nem jár vásárolni. A pénztárosok ugyanis egy zsebkendőnyi területre lökik a vonalkódon átjutott árukat, néha olyan hévvel, hogy a termék a földön köt ki. Sebaj, a vevő majd felszedi! Mivel a pakoláshoz elfelejtettek polcot tervezni, így a kedves vásárló fél kézzel a szatyrát markolja, a másikkal meg az elé tolt árukat próbálja behajigálni a cekkerbe. Mindezt a pénztáros sürgető pillantásaitól kisérve.
Ha piacra megyünk, akkor a kóklerekhez lesz szerencsénk. Ők a szövegükkel kábítják a vásárlókat. Mint az a zöldséges, aki az éretlen paradicsomot próbálja rásózni a kedves vevőre:
‒ Ezt a szép zöldet vigye nagysád, ne azt a ronda pirosat!
Forgalmas bevásárló központ az Örs vezér téren. A papírboltban még épp elérjük a főnökasszony és a beosztott szópárbaját. A termetes hölgy vörösödő fejjel fenyegetőzik:
‒ Vedd tudomásul, hogy levonom a fizetésedből az állandó késést! Mégiscsak tűrhetetlen...
‒ Na azt próbáld meg! Felhívom a központot, hogy kivételezel egyes dolgozókkal! Nekem sosincs szabadnapom a hétvégén, csak annak a drágalátos Beának! A szabit se vehettem ki amikor akartam... majd megmondom, hogy egy ellenőrzés sem ártana... ‒ teljes hangerővel folyik a veszekedés. Fél méterre állnak az irodától, ahol mindezt zárt ajtók mögött, négyszemközt is el lehetne intézni, de úgy tűnik, a vevők miatt nem érdemes visszafogni magukat.
A másik üzletben két eladónő beszélget a pult mögött. A téma hivatalos lehet, mert egy nyomtatott ívet lobogtat az egyik, és míg magyaráz, a másik alázatosan bólogat. Többen várakoznak a pultnál, hiszen itt kell fizetni. Az idősebb nő felnéz, aztán beszél tovább. Pár percig még bírja az első vásárló, majd odaszól nekik:
‒ Vevő van!
Az asszony válaszra se méltatja. Lehet, hogy már feltalálták a láthatatlanná tévő kabátot és ma az van a vásárlókon?! Most nagyobb hangerőre vált a férfi. Végre ránéznek. Az eladó fejcsóválva rendre utasítja:
‒ Ne zavarjon! Hivatalos dolgokról van szó!
Szemükben a méltatlankodás. A vevő a pultra dobja az árut és szitkozódva távozik. Mások is feladják a kilátástalan küzdelmet.
A forgalmas ruhaüzletben egy asszony tíz éves forma gyermekével keresgél a blúzok között. Meg sem próbálja az eladók segítségét kérni, mert azok egymással vannak elfoglalva.
‒ ... megmondtam annak a mocsoknak, ne félj! Hiába szövegel azzal a szopós szájával, engem nem tud átvágni! Hogy nem volt semmi a Karesszal... majd jól pofánbaszom, ha még egyszer beteszi oda a lábát... Beleverem a betonba azt a buci fejét a rohadt ribancnak...
A szégyentől pirosló arcú anyuka riadtan húzza maga után a kislányát.
Hazalátogató ismerősünk péksüteményt és narancslevet vásárol az aluljáróban. Mikor nyújtja a pénzt, megkérdezi, hogy az üdítő ára is benne van-e az összegben. Nem venné a lelkére, hogy megkárosítson valakit.
‒ Dehogy van benne! ‒ rivall rá a nő. ‒ Mit képzel?! Hát hol él maga?!
‒Szerencsére nem itt! ‒ közli az asszony egy megkönnyebbült sóhajjal.
De nemcsak néhány ezres tételeknél számíthatunk efféle bánásmódra. Középkorú házaspár benyit az ingatlan irodába, mert a kirakatban megláttak egy ígéretes hirdetést. A helyiségben nincs forgalom, az íróasztal mögött egy ifjú hölgy hintázik a széken, míg telefonál. Annyira elmerül a beszélgetésben, hogy a köszönést sem fogadja. A házaspár toporog egy darabig a tegnapi randevú részleteit tárgyaló leányzó előtt, végül a férj krákogva megpróbálja felhívni magára a figyelmet. A nő most feléje fordul, mutatóujját az ajkára téve inti csendre a vevőt. A házaspár dühösen távozik, a férj a nejének magyaráz:
‒ Ez biztos valami hülye kezdő! Most szalasztotta el egy nyolcvanmilliós lakás jutalékát! De tőlem akár éhen is halhat! Megyünk máshová!
Miért ilyenek az eladók? Jó néhányan boncolgatták már ezt a kérdést. Egyesek arra a következtetésre jutottak, hogy a pökhendi magatartás a szerény fizetés következménye. Bár, a legutolsó eset alapján ez sem törvényszerű, hiszen az ingatlanosok jutaléka szép summa. Az elemzők szerint a nyegleség valamiféle rosszul sikerült bosszú azért, hogy ők csak ennyire vitték az életben. De a dolog nem ilyen egyszerű! Hiszen a kereskedelemben dolgozni, emberekkel foglalkozni hivatás is lehet. Igazolják ezt mindazok, akik örömmel állnak a pult mögött és hiszik, tudják, hogy értékes munkát végeznek.
Valamikor a hatvanas években, amikor még ülőkalauzokkal járták a buszok a várost, az egyik vonalon egy kedves arcú fiatalasszony osztogatta a jegyeket. A tömött buszon, az előtte csomagokkal álldogáló asszonynak átnyújtott egy kis fémkampót.
‒Tegye a korlátra és ráakaszthatja a szatyrát. A férjem csinált párat. ‒ tette hozzá, szinte pirulva.
Mindenki mosolygott, és hirtelen egy ülőhely is szabaddá vált.
Értjük ugye? A másik fél megbecsülése, meg egy kis jó szándék. Ennyi elég is a változáshoz.
A kampó akár el is maradhat.