Közlekedünk, közlekedünk?!
Ez a napfényes tavaszi vasárnap délelőtt igazi ajándék a szomorú, esős hetek után. Nem csoda, hogy mindenki a szabadba vágyik. Az autóbusz is szokatlanul zsúfolt. A jármű ijesztő sebességgel robog a budai utcán. A harapós kedvű vezető testes, krumpliorrú ötvenes, ingerülten tapossa a gázpedált. Nem tudni, hogy az ünnepi műszak nincs ínyére, vagy csak egyszerűen utál dolgozni. De ha már így alakult, gondoskodik róla, hogy mások se élvezzék a vasárnap ártatlan örömeit. Miközben darabos mozdulatokkal kormányoz, dühödt intelmeket harsog a mikrofonba. Ha lankadni kezd a buzgalma, átvált a géphangra. Így egymás után többször is megtudhatják az utasok, hogy csak az első ajtón lehet felszállni, valamint az ellenőrök közfeladatot ellátó hivatalos személyek, akiknek az utazók kötelesek felmutatni a jegyeket, bérleteket, és ne álljanak az ajtók elé, mert akadályozzák a le és felszállást, valamint enni és inni tilos a járművön, és a kutya csak szájkosárral utazhat, de ölbe venni tilos. A megállókban is tilos a dohányzás - beleértve az elektromos cigarettát is - teszi hozzá nem titkolt elégedettséggel a hosszú tiltólista után. Az utasok ingerülten, fejcsóválva hallgatják a megállás nélküli oktatást.
A vezető gyűrött, pecsétes inge, hanyagul csomózott nyakkendője is arról árulkodik, hogy nem hivatásnak tekinti ezt a munkakört. De legalább itt ő a főnök, joga van lazának lenni és uralkodni az utasokon. Most épp a felszálló fiatalt leckézteti, aki az utolsó falatot gyűri le, mielőtt fellép a buszra.
‒ A reggelit otthon kell befejezni, mert a járműveken utazni és nem kérőzni szoktunk.
Többen felháborodva tárgyalják a minősíthetetlen modort. Az új utas még fel sem fogta, hogy neki szól a dörgedelem.
Egy újabb megálló. Fiatal pár iparkodik beljebb, míg elmerülten beszélgetnek egymással. Kezelik a jegyeket, majd az ülések közötti szabad helyre vonulnak. Az egyiken horpadt hátizsák szerénykedik. Beállnak a sarokba, halkan sutyorognak egymás között.
A busz nem indul. Némi szünet után felzeng a sofőr hangja.
‒ A hátizsákokat kézben kell tartani, különben akadályozhatják az utastársakat a szabad mozgásban.
A két fiatal nem reagál az intelmekre. Újra elhangzik a figyelmeztetés. A busz még mindig áll. Valaki felkiált:
‒ Ezek külföldiek! Nem értik!
Többen hangosan méltatlankodnak, egy hölgy már magyarázza a megszeppent párnak a tényállást. A férfi megszégyenülten maga elé veszi a hátizsákját. Végre megindul a jármű.
A következő megállónál idős férfi várakozik. Baljában vékony szatyor, jobb keze botot markol. Nagy sistergéssel fékez mellette a busz. Az idős férfi minden erejét összeszedve fellép a járműre. Köszön a vezetőnek és indulna befelé.
‒ Álljon csak meg! Van jegye?!‒ hangzik a számonkérés.
‒ Hogy?! ‒ képed el a bácsi. ‒ Nyugdíjas vagyok. Nyolcvanhárom é...
A sofőr a szája elé hajlítja a mikrofont és oktatást tart:
‒ A vezetőnek nem feladata megbecsülni a felszálló életkorát. Az utazásra jogosító jegyet vagy igazolványt kérés nélkül köteles felmutatni az utas.
Az öreg ijedten kotorászni kezd a zsebeiben. A tömeg már zúgolódik. Ez a műsor senkinek nincs ínyére.
‒ Nem találom a pénztárcám! Otthon felejthettem. Csak két megállót mennék... a feleségem... a kórház... ‒ megemeli a csomagot, mint valami tárgyi bizonyítékot.
‒Vagy igazolvány, vagy jegy! Ez a szabály! ‒ a sofőr nagyon elemében van.
Az öreg felhagy a kereséssel, lemondóan megfordul és lefelé kászálódik. Az utasok morgása egyre erősödik.
Egy fiatal férfi az öreg karja után nyúl.
‒ Álljon csak meg uram! ‒ maga felé fordítja a bácsit, majd a vezetőhöz szól.
‒ Kifizetem a jegyét! Ezresből tud visszaadni?!
A sofőr nyel egyet. Hiba csúszott a hatalmi játékba. Kelletlenül átadja a jegyet és a visszajárót. Az öreg hálálkodva köszöni a fiatalember jótettét. Az utasok megkönnyebbülve nyugtázzák a happy endet.
Pár percig csak a motorzúgást és az utasok elégedett dörmögését hallani. Az öreg már leszálláshoz készülődik, sűrűn ígérgetve, hogy megadja a pénzt, ha a fiatalember felírja a címét. A férfi mosolyogva elhárítja az ajánlatot.
A vezető azonban még nem adja fel. Újra harsog a hangszóró:
‒ Ha az utas nem készíti elő a viteldíjat, vagy nem mutatja meg felszálláskor az okmányait, akkor az késést eredményez és nem tudjuk tartani a menetidőt.
‒ Ez már szánalmas! ‒ zúgolódnak az utasok. Hiszen néhány megállóval később a busz majd hosszú perceket várakozik, épp azért, hogy tartsa a menetidőt. Az őrült tempó miatt szó sincs késésről.
Nyílnak az ajtók, az öreg már lekászálódott, a fiatal férfi is elhagyni készül a buszt. De mielőtt lelép, a vezetőhöz fordul, és teljes hangerőre kapcsol, mintha a műanyag falat próbálná leküzdeni:
‒ Nem kell ez a műsor haver! Mert megcsalt a feleséged, ne az utasokkal szórakozzál! Ismerlek jól, egy utcában lakunk! Na, próbáld összeszedni magad! ‒ búcsút intve lelép a járműről.
A pillanatnyi döbbent csendet felváltja a kuncogó nevetés. Egyre erősödik a hangzavar. A vezető elkerekedett szemmel bámul a férfi után. A jókedv árad a buszban, a sofőr dühödten csóválja a fejét, szitkokat mormolva.
Ki ez az alak?! Lehet, hogy tényleg egy utcában laknak?! Mit tudhat ez?! Vagy összetéveszti valakivel?! Á, biztos csak szórakozott! Biztos?! Most mondja be a mikrofonba, hogy sosem látta ezt az illetőt?! Hogy nézne az ki, ha magyarázkodni kezdene?!
Megtörténik a csoda, a busz csendben halad tovább.
Ez a napfényes tavaszi vasárnap délelőtt igazi ajándék a szomorú, esős hetek után. Nem csoda, hogy mindenki a szabadba vágyik. Az autóbusz is szokatlanul zsúfolt. A jármű ijesztő sebességgel robog a budai utcán. A harapós kedvű vezető testes, krumpliorrú ötvenes, ingerülten tapossa a gázpedált. Nem tudni, hogy az ünnepi műszak nincs ínyére, vagy csak egyszerűen utál dolgozni. De ha már így alakult, gondoskodik róla, hogy mások se élvezzék a vasárnap ártatlan örömeit. Miközben darabos mozdulatokkal kormányoz, dühödt intelmeket harsog a mikrofonba. Ha lankadni kezd a buzgalma, átvált a géphangra. Így egymás után többször is megtudhatják az utasok, hogy csak az első ajtón lehet felszállni, valamint az ellenőrök közfeladatot ellátó hivatalos személyek, akiknek az utazók kötelesek felmutatni a jegyeket, bérleteket, és ne álljanak az ajtók elé, mert akadályozzák a le és felszállást, valamint enni és inni tilos a járművön, és a kutya csak szájkosárral utazhat, de ölbe venni tilos. A megállókban is tilos a dohányzás - beleértve az elektromos cigarettát is - teszi hozzá nem titkolt elégedettséggel a hosszú tiltólista után. Az utasok ingerülten, fejcsóválva hallgatják a megállás nélküli oktatást.
A vezető gyűrött, pecsétes inge, hanyagul csomózott nyakkendője is arról árulkodik, hogy nem hivatásnak tekinti ezt a munkakört. De legalább itt ő a főnök, joga van lazának lenni és uralkodni az utasokon. Most épp a felszálló fiatalt leckézteti, aki az utolsó falatot gyűri le, mielőtt fellép a buszra.
‒ A reggelit otthon kell befejezni, mert a járműveken utazni és nem kérőzni szoktunk.
Többen felháborodva tárgyalják a minősíthetetlen modort. Az új utas még fel sem fogta, hogy neki szól a dörgedelem.
Egy újabb megálló. Fiatal pár iparkodik beljebb, míg elmerülten beszélgetnek egymással. Kezelik a jegyeket, majd az ülések közötti szabad helyre vonulnak. Az egyiken horpadt hátizsák szerénykedik. Beállnak a sarokba, halkan sutyorognak egymás között.
A busz nem indul. Némi szünet után felzeng a sofőr hangja.
‒ A hátizsákokat kézben kell tartani, különben akadályozhatják az utastársakat a szabad mozgásban.
A két fiatal nem reagál az intelmekre. Újra elhangzik a figyelmeztetés. A busz még mindig áll. Valaki felkiált:
‒ Ezek külföldiek! Nem értik!
Többen hangosan méltatlankodnak, egy hölgy már magyarázza a megszeppent párnak a tényállást. A férfi megszégyenülten maga elé veszi a hátizsákját. Végre megindul a jármű.
A következő megállónál idős férfi várakozik. Baljában vékony szatyor, jobb keze botot markol. Nagy sistergéssel fékez mellette a busz. Az idős férfi minden erejét összeszedve fellép a járműre. Köszön a vezetőnek és indulna befelé.
‒ Álljon csak meg! Van jegye?!‒ hangzik a számonkérés.
‒ Hogy?! ‒ képed el a bácsi. ‒ Nyugdíjas vagyok. Nyolcvanhárom é...
A sofőr a szája elé hajlítja a mikrofont és oktatást tart:
‒ A vezetőnek nem feladata megbecsülni a felszálló életkorát. Az utazásra jogosító jegyet vagy igazolványt kérés nélkül köteles felmutatni az utas.
Az öreg ijedten kotorászni kezd a zsebeiben. A tömeg már zúgolódik. Ez a műsor senkinek nincs ínyére.
‒ Nem találom a pénztárcám! Otthon felejthettem. Csak két megállót mennék... a feleségem... a kórház... ‒ megemeli a csomagot, mint valami tárgyi bizonyítékot.
‒Vagy igazolvány, vagy jegy! Ez a szabály! ‒ a sofőr nagyon elemében van.
Az öreg felhagy a kereséssel, lemondóan megfordul és lefelé kászálódik. Az utasok morgása egyre erősödik.
Egy fiatal férfi az öreg karja után nyúl.
‒ Álljon csak meg uram! ‒ maga felé fordítja a bácsit, majd a vezetőhöz szól.
‒ Kifizetem a jegyét! Ezresből tud visszaadni?!
A sofőr nyel egyet. Hiba csúszott a hatalmi játékba. Kelletlenül átadja a jegyet és a visszajárót. Az öreg hálálkodva köszöni a fiatalember jótettét. Az utasok megkönnyebbülve nyugtázzák a happy endet.
Pár percig csak a motorzúgást és az utasok elégedett dörmögését hallani. Az öreg már leszálláshoz készülődik, sűrűn ígérgetve, hogy megadja a pénzt, ha a fiatalember felírja a címét. A férfi mosolyogva elhárítja az ajánlatot.
A vezető azonban még nem adja fel. Újra harsog a hangszóró:
‒ Ha az utas nem készíti elő a viteldíjat, vagy nem mutatja meg felszálláskor az okmányait, akkor az késést eredményez és nem tudjuk tartani a menetidőt.
‒ Ez már szánalmas! ‒ zúgolódnak az utasok. Hiszen néhány megállóval később a busz majd hosszú perceket várakozik, épp azért, hogy tartsa a menetidőt. Az őrült tempó miatt szó sincs késésről.
Nyílnak az ajtók, az öreg már lekászálódott, a fiatal férfi is elhagyni készül a buszt. De mielőtt lelép, a vezetőhöz fordul, és teljes hangerőre kapcsol, mintha a műanyag falat próbálná leküzdeni:
‒ Nem kell ez a műsor haver! Mert megcsalt a feleséged, ne az utasokkal szórakozzál! Ismerlek jól, egy utcában lakunk! Na, próbáld összeszedni magad! ‒ búcsút intve lelép a járműről.
A pillanatnyi döbbent csendet felváltja a kuncogó nevetés. Egyre erősödik a hangzavar. A vezető elkerekedett szemmel bámul a férfi után. A jókedv árad a buszban, a sofőr dühödten csóválja a fejét, szitkokat mormolva.
Ki ez az alak?! Lehet, hogy tényleg egy utcában laknak?! Mit tudhat ez?! Vagy összetéveszti valakivel?! Á, biztos csak szórakozott! Biztos?! Most mondja be a mikrofonba, hogy sosem látta ezt az illetőt?! Hogy nézne az ki, ha magyarázkodni kezdene?!
Megtörténik a csoda, a busz csendben halad tovább.