Tér és idő
Ha egy becsvágyó fényképész vette volna a fáradságot, hogy ötven éven keresztül, minden esztendőben ugyanabból a szögből lefotózza a városka főterét, akkor az idő múlásáról leginkább a cégtáblák árulkodnának.
Láthatnánk, ahogy a KÖZÉRT feliratot felváltja a SPAR, ahogy a BÁSTYA presszóból tejivó lesz, majd SZIRMAY cukrászda, ahogy eltűnik a PATYOLAT és helyette tetováló szalon nyílik, ahogy a szemfelszedő apró üzletét egy műkörmös foglalja el, a RÖLTEX pedig átadja helyét egy konditeremnek.
Minden változott a főtéren, csupán egyetlen üzlet dacolt az örökkévalósággal. A MARCI gyermekruhabolt már ötven évvel ezelőtt is ugyanitt várta vevőit.
Tulajdonosa egy ábrándos szemű húszéves szőke leányka volt, aki szinte a gimnázium után ment férjhez. Párja, a válogatott vízilabdás vásárolta neki ezt az üzletet, alapos megfontolás után. Tudta, az asszonynak valami munka kell, mert nem ülhet otthon tétlenül, míg ő a csapattal a világot járja. Az unalom nagyon veszélyes! Még valami szerelmi ügybe bonyolódik a nagy semmittevésben. Irodai munka viszont azért nem jó, mert ott mindig akadnak kalandra éhes kollégák. Inkább egy üzlet, lehetőleg olyan, ahol gyerekes anyukák a vevők és nem hódításra vágyó férfiak.
A bolt megnyílt, Viktória beült a pult mögé. Egykettőre elillant kamaszlányos félénksége, gyorsan beletanult a szakmába. Kiderült, hogy remek érzéke van a kereskedelemhez. Férje megnyugodva látta, hogy jó döntést hozott. Az üzlet megbízhatóan működött, Viktória oldottan csevegett a boltba látogató kismamákkal és a jövedelemre sem lehetett panasz.
Vikit lekötötték az üzleti teendők, szinte észre sem vette az idő múlását. A kis bolt sem mutatta a változás jeleit. Még a cégtáblát sem cserélték le, pedig a zöld üveglapon aranyló feliratot már alaposan kikezdte az idő.
Teltek az évtizedek, Viktória rendületlenül várta a vevőit. Az idő rajta is nyomot hagyott. Mélyültek arcán a vonások, néhány plusz kiló is felszaladt, de még most is felfedezhetjük rajta az egykori szépség nyomait. Pedig nagymama korban van már, aki nem szégyelli, hogy húzós kocsival megy a piacra, egy olyan papucscipőben, amit fel nem vett volna fiatalon.
Ha számvetést készít, maga sem akarja elhinni, hogy hány évet töltött már a boltban. Ha az üzlet nem is, de minden más változott körülötte. Férje, a hajdani dalia, pocakos, ritkuló hajú öregemberré vált. Gyuri odahaza órákon keresztül egy szót sem szól, csak a sportcsatornákat bámulja. Nem rossz férj, fel nem emelné a hangját, kedves is a maga módján, de ötven év után egyiküknek sem dobog hevesebben a szíve, ha együtt vannak. De jobb is ha nem szaporább a pulzusuk, mert akkor szedhetnék a gyógyszereket.
Viki nem készül nyugdíjba, nem hagyná ott a boltot semmiért, mert a vevők jelentik számára az igazi társaságot.
Bár mostanában nagyon enyhült a forgalom. Pedig az újságok szerint javult a népszaporulat. Sejti ő, hogy a kismamák inkább a korosztálybéliektől vásárolnak szívesebben, de a felismerés ellenére sincs szíve végleg lehúzni a redőnyt.
Egy ilyen gyér forgalmú délutánon nyílt a bolt ajtaja. Egy idős férfi köszönt rá.
‒ Szervusz Viki! Remélem megismersz! Sanyi vagyok!
‒ Sanyi? ‒ ismételte Viki bizonytalanul ‒ Igen, a Sanyi! A Sanyi! Persze, tényleg! Emlékszem! ‒ mondta, és érezte ahogy elpirul.
Sanyi, az első szerelem! Az első fiú, aki megcsókolta. Az első, aki átölelte. Az első, aki végigjártathatta kezeit a testén. A fiú ügyetlen próbálkozásai, az ő félénksége, a vágyai, az a lázas, kamaszos őrület...
Mióta nem látta? Úristen, több, mint ötven éve! Semmi nem maradt abból az izgága, vézna kölyökből, aki a szemébe hulló haját egy fejrándítással rendezte, miközben lelkesen gesztikulálva magyarázott az iskolai szünetekben. Ez egy bácsi, szemüveges, görnyedt tartású, hófehér pihékkel a fején, tisztára, mint a matektanár egykor. De nem, mert még az is fiatalabbnak nézett ki.
Zavartan méregették egymást. Viktória nem mozdult a pult mögül. Álltak, egymással szemben.
‒ Gondoltam benézek ‒ kezdte az öreg. ‒ jártam már itthon többször. Egyébként Amerikában élek, de eddig csak a családot látogattam, ők meg elköltöztek innen. Sokszor terveztem, hogy benézek hozzád, de nem voltam biztos benne, hogy örülnél neki... ‒ hadarta.
Viktóriának ismerős volt ez a gyors beszéd. Csak most nem gesztikulál ‒ állapította meg.
‒ És most miért?
‒ Hát...látni akartalak...
‒ Akkor ez a kívánságod teljesült. Tessék! Itt vagyok! ‒ önkéntelenül kihúzza magát, karjait is széttárja, hagyja, hogy mustrálja a férfi. Tudja jól, hogy különbül néz ki kortársainál, de itt most a húszéves énjével kéne vetekedni.
Miért köszörül a hangja?! Mi kavarja így fel? Dühöt érez, vagy döbbenetet? Ennek az öreg fickónak bájolog? Ennek, akire évekig haragudott? Mert nem csak a csókokra emlékszik! De arra is, hogy Sanyi mennyit győzködte. Érettségi után egy társasutazás Jugoszláviába, onnan meg lepattanni. - duruzsolta. Egyik barátja már le is lépett, Capuából üzenget. Ők is át tudnának jutni... Kinn meg a korlátlan lehetőségek! Nem is kéne Olaszországban maradni, Amerika lenne a végcél! Amerika!
Ő azonban kijelentette, hogy esze ágában sincs disszidálni. Sanyi úgy tett, mint aki belenyugszik és lemond a szándékáról. De pár hét múlva eltűnt. Ő sírt, átkozódott, aztán dühében elfogadta a vízilabdás fiú udvarlását, és nemsokára igent mondott. De nagyon sokáig rágódott Sanyi árulásán. Hogy csak színlelte a maradást, de aztán nélküle is elindult. El se köszönt! Benne sem bízott! Képes volt itt hagyni őt! A kalandvágy fontosabbnak bizonyult. Most meg itt áll és Amerikáról mesél, városneveket sorol, amikkel ő csak a moziban találkozott. De ez nem hencegés. Inkább beszámoló. Mintha próbálná őt beavatni a külön töltött életébe.
Ő mit mondjon? Hogy egész életében itt állt a pult mögött? Hogy csak Horvátországba járnak nyaralni, mindig ugyanoda, mert férje megcsömörlött a sok utazástól, és látni sem akar több szállodai szobát? Hogy neki ez a bolt az egész világ?! Hogy valójában nem történt vele semmi, csak pergette a napjait a jól megszokott egyhangúságban?
Az öreg észrevette, hogy az asszony nem figyel. Zavartan megköszörülte a torkát.
‒ Sajnálom, ha valaha fájdalmat okoztam. De ha itthon maradok, előbb - utóbb úgyis tönkrement volna a kapcsolatunk. Olyan mehetnékem volt! Téged okoltalak volna, hogy maradnom kell.
‒ Lemondani az egész világról miattam, ugye? ‒ kérdezte Viki gúnyos mosollyal.
‒ Így valahogy! ‒ dünnyögte a férfi lehajtott fejjel.
Hirtelen lepergett előtte az a bizonyos világ. A menekülttábor Olaszországban, a szinte állati körülmények. A keserves kijutás Amerikába. A hónapos szobák, a konyhai kisegítő munkák, az építkezések, a helyiek megvetése a rossz angolja miatt. A sok kuporgatás, nélkülözés. Közben néhány honfitárs nagylelkűsége, ami mindig azzal végződött, hogy alaposan kihasználták. Majd egy gyár, ahol a raktárban végre nyugodtabb idők jöttek. Az amerikai feleség, holland ősökkel, akivel alig volt közös témája. Aztán a válás, ahol alaposan megkopasztották. Újabb vándorévek, és az egyre fogyó remény, hogy gyökeret verhet valahol. Ha összejött egy kis tartalék, akkor minden ráment arra, mikor hazajött az apja, majd az anyja temetésére. Végül egy kis bérelt lakás, és a félelem a magánytól, a betegségtől, a kiszolgáltatottságtól. Majd újabb hazautazások, mert erősödik a honvágy. Itt meg szembesülni azzal, hogy a rokonok milyen jól boldogulnak.
Most meg ebben az üzletben, az asszony előtt, aki valaha a szerelme volt. Még mindig milyen felismerhetők azok a vonások, amikért úgy bolondult. De jól tudja, hogy Viki férjes asszony, nyugodt családi háttérrel. Elkotyogták mindezt az ismerősök.
Az asszonyra néz fénytelen tekintettel. Elköszön. Keze a kilincsen, mikor megfordul:
‒ Ma máshogy döntenék! ‒ sóhajtja.
Az ajtó csukódik.
‒ Én is! ‒ mondja önmagának az asszony.
Ha egy becsvágyó fényképész vette volna a fáradságot, hogy ötven éven keresztül, minden esztendőben ugyanabból a szögből lefotózza a városka főterét, akkor az idő múlásáról leginkább a cégtáblák árulkodnának.
Láthatnánk, ahogy a KÖZÉRT feliratot felváltja a SPAR, ahogy a BÁSTYA presszóból tejivó lesz, majd SZIRMAY cukrászda, ahogy eltűnik a PATYOLAT és helyette tetováló szalon nyílik, ahogy a szemfelszedő apró üzletét egy műkörmös foglalja el, a RÖLTEX pedig átadja helyét egy konditeremnek.
Minden változott a főtéren, csupán egyetlen üzlet dacolt az örökkévalósággal. A MARCI gyermekruhabolt már ötven évvel ezelőtt is ugyanitt várta vevőit.
Tulajdonosa egy ábrándos szemű húszéves szőke leányka volt, aki szinte a gimnázium után ment férjhez. Párja, a válogatott vízilabdás vásárolta neki ezt az üzletet, alapos megfontolás után. Tudta, az asszonynak valami munka kell, mert nem ülhet otthon tétlenül, míg ő a csapattal a világot járja. Az unalom nagyon veszélyes! Még valami szerelmi ügybe bonyolódik a nagy semmittevésben. Irodai munka viszont azért nem jó, mert ott mindig akadnak kalandra éhes kollégák. Inkább egy üzlet, lehetőleg olyan, ahol gyerekes anyukák a vevők és nem hódításra vágyó férfiak.
A bolt megnyílt, Viktória beült a pult mögé. Egykettőre elillant kamaszlányos félénksége, gyorsan beletanult a szakmába. Kiderült, hogy remek érzéke van a kereskedelemhez. Férje megnyugodva látta, hogy jó döntést hozott. Az üzlet megbízhatóan működött, Viktória oldottan csevegett a boltba látogató kismamákkal és a jövedelemre sem lehetett panasz.
Vikit lekötötték az üzleti teendők, szinte észre sem vette az idő múlását. A kis bolt sem mutatta a változás jeleit. Még a cégtáblát sem cserélték le, pedig a zöld üveglapon aranyló feliratot már alaposan kikezdte az idő.
Teltek az évtizedek, Viktória rendületlenül várta a vevőit. Az idő rajta is nyomot hagyott. Mélyültek arcán a vonások, néhány plusz kiló is felszaladt, de még most is felfedezhetjük rajta az egykori szépség nyomait. Pedig nagymama korban van már, aki nem szégyelli, hogy húzós kocsival megy a piacra, egy olyan papucscipőben, amit fel nem vett volna fiatalon.
Ha számvetést készít, maga sem akarja elhinni, hogy hány évet töltött már a boltban. Ha az üzlet nem is, de minden más változott körülötte. Férje, a hajdani dalia, pocakos, ritkuló hajú öregemberré vált. Gyuri odahaza órákon keresztül egy szót sem szól, csak a sportcsatornákat bámulja. Nem rossz férj, fel nem emelné a hangját, kedves is a maga módján, de ötven év után egyiküknek sem dobog hevesebben a szíve, ha együtt vannak. De jobb is ha nem szaporább a pulzusuk, mert akkor szedhetnék a gyógyszereket.
Viki nem készül nyugdíjba, nem hagyná ott a boltot semmiért, mert a vevők jelentik számára az igazi társaságot.
Bár mostanában nagyon enyhült a forgalom. Pedig az újságok szerint javult a népszaporulat. Sejti ő, hogy a kismamák inkább a korosztálybéliektől vásárolnak szívesebben, de a felismerés ellenére sincs szíve végleg lehúzni a redőnyt.
Egy ilyen gyér forgalmú délutánon nyílt a bolt ajtaja. Egy idős férfi köszönt rá.
‒ Szervusz Viki! Remélem megismersz! Sanyi vagyok!
‒ Sanyi? ‒ ismételte Viki bizonytalanul ‒ Igen, a Sanyi! A Sanyi! Persze, tényleg! Emlékszem! ‒ mondta, és érezte ahogy elpirul.
Sanyi, az első szerelem! Az első fiú, aki megcsókolta. Az első, aki átölelte. Az első, aki végigjártathatta kezeit a testén. A fiú ügyetlen próbálkozásai, az ő félénksége, a vágyai, az a lázas, kamaszos őrület...
Mióta nem látta? Úristen, több, mint ötven éve! Semmi nem maradt abból az izgága, vézna kölyökből, aki a szemébe hulló haját egy fejrándítással rendezte, miközben lelkesen gesztikulálva magyarázott az iskolai szünetekben. Ez egy bácsi, szemüveges, görnyedt tartású, hófehér pihékkel a fején, tisztára, mint a matektanár egykor. De nem, mert még az is fiatalabbnak nézett ki.
Zavartan méregették egymást. Viktória nem mozdult a pult mögül. Álltak, egymással szemben.
‒ Gondoltam benézek ‒ kezdte az öreg. ‒ jártam már itthon többször. Egyébként Amerikában élek, de eddig csak a családot látogattam, ők meg elköltöztek innen. Sokszor terveztem, hogy benézek hozzád, de nem voltam biztos benne, hogy örülnél neki... ‒ hadarta.
Viktóriának ismerős volt ez a gyors beszéd. Csak most nem gesztikulál ‒ állapította meg.
‒ És most miért?
‒ Hát...látni akartalak...
‒ Akkor ez a kívánságod teljesült. Tessék! Itt vagyok! ‒ önkéntelenül kihúzza magát, karjait is széttárja, hagyja, hogy mustrálja a férfi. Tudja jól, hogy különbül néz ki kortársainál, de itt most a húszéves énjével kéne vetekedni.
Miért köszörül a hangja?! Mi kavarja így fel? Dühöt érez, vagy döbbenetet? Ennek az öreg fickónak bájolog? Ennek, akire évekig haragudott? Mert nem csak a csókokra emlékszik! De arra is, hogy Sanyi mennyit győzködte. Érettségi után egy társasutazás Jugoszláviába, onnan meg lepattanni. - duruzsolta. Egyik barátja már le is lépett, Capuából üzenget. Ők is át tudnának jutni... Kinn meg a korlátlan lehetőségek! Nem is kéne Olaszországban maradni, Amerika lenne a végcél! Amerika!
Ő azonban kijelentette, hogy esze ágában sincs disszidálni. Sanyi úgy tett, mint aki belenyugszik és lemond a szándékáról. De pár hét múlva eltűnt. Ő sírt, átkozódott, aztán dühében elfogadta a vízilabdás fiú udvarlását, és nemsokára igent mondott. De nagyon sokáig rágódott Sanyi árulásán. Hogy csak színlelte a maradást, de aztán nélküle is elindult. El se köszönt! Benne sem bízott! Képes volt itt hagyni őt! A kalandvágy fontosabbnak bizonyult. Most meg itt áll és Amerikáról mesél, városneveket sorol, amikkel ő csak a moziban találkozott. De ez nem hencegés. Inkább beszámoló. Mintha próbálná őt beavatni a külön töltött életébe.
Ő mit mondjon? Hogy egész életében itt állt a pult mögött? Hogy csak Horvátországba járnak nyaralni, mindig ugyanoda, mert férje megcsömörlött a sok utazástól, és látni sem akar több szállodai szobát? Hogy neki ez a bolt az egész világ?! Hogy valójában nem történt vele semmi, csak pergette a napjait a jól megszokott egyhangúságban?
Az öreg észrevette, hogy az asszony nem figyel. Zavartan megköszörülte a torkát.
‒ Sajnálom, ha valaha fájdalmat okoztam. De ha itthon maradok, előbb - utóbb úgyis tönkrement volna a kapcsolatunk. Olyan mehetnékem volt! Téged okoltalak volna, hogy maradnom kell.
‒ Lemondani az egész világról miattam, ugye? ‒ kérdezte Viki gúnyos mosollyal.
‒ Így valahogy! ‒ dünnyögte a férfi lehajtott fejjel.
Hirtelen lepergett előtte az a bizonyos világ. A menekülttábor Olaszországban, a szinte állati körülmények. A keserves kijutás Amerikába. A hónapos szobák, a konyhai kisegítő munkák, az építkezések, a helyiek megvetése a rossz angolja miatt. A sok kuporgatás, nélkülözés. Közben néhány honfitárs nagylelkűsége, ami mindig azzal végződött, hogy alaposan kihasználták. Majd egy gyár, ahol a raktárban végre nyugodtabb idők jöttek. Az amerikai feleség, holland ősökkel, akivel alig volt közös témája. Aztán a válás, ahol alaposan megkopasztották. Újabb vándorévek, és az egyre fogyó remény, hogy gyökeret verhet valahol. Ha összejött egy kis tartalék, akkor minden ráment arra, mikor hazajött az apja, majd az anyja temetésére. Végül egy kis bérelt lakás, és a félelem a magánytól, a betegségtől, a kiszolgáltatottságtól. Majd újabb hazautazások, mert erősödik a honvágy. Itt meg szembesülni azzal, hogy a rokonok milyen jól boldogulnak.
Most meg ebben az üzletben, az asszony előtt, aki valaha a szerelme volt. Még mindig milyen felismerhetők azok a vonások, amikért úgy bolondult. De jól tudja, hogy Viki férjes asszony, nyugodt családi háttérrel. Elkotyogták mindezt az ismerősök.
Az asszonyra néz fénytelen tekintettel. Elköszön. Keze a kilincsen, mikor megfordul:
‒ Ma máshogy döntenék! ‒ sóhajtja.
Az ajtó csukódik.
‒ Én is! ‒ mondja önmagának az asszony.