Las Vegas, meg ez meg az
Mi újat lehet írni egy városról, ahol már negyedszer jár az ember?! Na azért nem kell aggódni, Las Vegas nem hagyja, hogy ráunjon az ember. Bár ilyenkor már nem a felfedezésen, hanem inkább a változások lemérésén van a hangsúly.
De hadd kezdjem az elején! Egy másfél hetes kiruccanást terveztünk ebbe a városba, és azért ide, mert májusban megbízható napsütésre, szabadtéri fürdőzésekre és laza városnéző sétákra vágytunk. Ha a vakáció a feladat, akkor nejem a komputer előtt sátrat ver és elkezdi tanulmányozni a repülőjáratok és szállodák kínálatait, egészen addig, amíg be nem kerül a rekordok könyvébe a „Mindenkori Legjobb Ajánlat” címszó alatt. Nem kell mondanom, hogy most is győztesen került ki a többnapos küzdelemből. Így aztán magától értetődő volt, hogy átmegyünk a határon és Bellinghamben fogunk felszállni.
Bevallom, igen rokonszenves nekem ez a reptér. Nemcsak azért, mert felülmúlhatatlan árakkal csábít, de azért is, mert minden olyan emberi léptékű, - you know, what I’m saying – fejezné be mondatát a „művelt” amerikai. Mert tébláboltam én már elveszetten különféle földrészek repülőterein, ahol csak azt szűrhettem le, hogy mi utasok, szinte elhanyagolható részei vagyunk e gigantikus légiforgalomnak. Itt viszont minden értünk van, és még a személyzet is képes mosolyogni. Szívet melengető érzés a vámtisztekkel csacsogni, miközben azért megválunk zsebeink tartalmától az átvilágítás idejére. Végre nem úgy néznek rám, mint például New Yorkban, ahol a vizsgálat során attól tartottam, hogy na, most ugrik rám az a bikanyakú és a hátamra térdelve azonnal bilincsbe ver, mert gyanúsnak ítéli ideges toporgásomat.
Bellinghamben nem labirintus rendszer várja a felszállókat, csupán a nagybetonra kell kisétálni és a szabad levegőn, egy közönséges feljárón juthatunk a gépbe. Ez aztán a retró hangulat!
A menetidő alig több mint két óra, ezt játszva kibírhatnánk itóka és elemózsia nélkül, ha már nincs benne a jegyárban, de nem! A kedves légi kísérők páncélszekrény méretű fémládákat kezdenek tuszkolni az egyetlen közlekedő folyosón, hogy némi tápot árulhassanak azon balga utasoknak, akik képesek öt dollárt fizetni egy marék száraz háztartási kekszért. Persze iszogatni is lehet, hiszen a folyékony arany árfolyamán kapható itt dobozos üdítő is. Most, hogy már veterán utazónak számítok, kissé másként látom a stewardesseket. Korábban azt a képet őriztem róluk, amikor a repülőterek csarnokaiban elegánsan húzták maguk után a kis kerekeken guruló táskáikat, azokban a pompás egyenruháikban, a gép pilótáit követve. Képzeletben őket is felruháztam a repülőgép vezetésének tudományával. Egy titkos klubhoz tartoztak ők, ahová szinte képtelenség volt bejutni. Mert az ő munkájuk a világlátást és felhők felett töltött órák élményét garantálta. De a szomorú valóság az, hogy a világ nagyvárosaiból csak a reptér környéki szállodák szobáit ismerik, a repülés élménye helyett meg a gürcölés marad a fémszekrényekkel. Nem véletlenül nevezi őket egy hazai művészember cső-pincéreknek. És akkor még ott vannak az utasok, akikkel annyi baj van. Mert vécére akarnak mászkálni és nem hajlandók magukon tartani a biztonsági övet út közben. És nem figyelnek akkor sem, amikor a felfújható mentőmellény használatát ismertetik. Igaz, hogy végig a szárazföld felett repülünk, de ha történne valami ott fenn, akkor aztán fújhatják, hogy oda se bagóztak az oktatásra.
Ami pedig a biztonsági övet illeti, bátran kijelenthetjük, hogy igenis hasznos. Mert ha pánik törne ki a gépen, csak jobb az, ha mindenki a helyén kapálódzik, gondosan beszíjazva. Így talán nem rohangálnának annyian fel-alá a szűk folyosón egymást taposva.
Végre Vegas és a város ismét nem hazudtolja meg önmagát. Már a reptéren is játék automatákba ütközünk. Engem aztán hívogathatnak a színes képeikkel, csilingelő hangjukkal, busás nyereményt ígérő számjegyeikkel. Nem vagyok én madár! Megtanultam rég, hogy az igazi nyerő az, akié a masina. Jó, jó, a turistáknak is jut valami, de az olyan, mint a kutya vacsorája. Később meglepve értesültem a helyi sajtóból, hogy számokban is kimutatható a játékszenvedély csökkenése. De a város vezetése nem akar belenyugodni a változásba. Így aztán egyéb pénzköltési módokat eszelnek ki. Dúskálhatnak tehát a látogatók a programokban. Sportesemények, bevásárló turizmus, punk találkozó, óriáskerék (természetesen a világon a legnagyobb), vagy a most avatott látványosság, mely szédületes magasságban kínál kötélpályás utazást két szálloda között. És a szórakoztatóipar sem tétlenkedik, hiszen majd minden nagyágyú felbukkan a szállodák show műsoraiban.
Azért még nem kell könnyeznünk Vegas jövője miatt. Azt hiszem, bármelyik nagyváros cserélne a szerényebbnek számító bevételükkel is. Szerencsére semmi jele ennek az úgynevezett nehéz időszaknak. Ottlétünk alatt avatták a Cromwell hotelt. És amit egyértelműen a város javára írhatok, hogy nem hagyják lerohadni a meglevő létesítményeket. Nem kell sóhajtozni, hogy egyes épületek felett eljárt az idő. Folyamatos a karbantartás és szerencsére van azért pénz a színvonal tartására. Ha pedig egy épület ideje lejárt, könyörtelenül bontásra kerül. Nem úszhatja meg a bulldózert akkor sem, ha világhírű nagyságok léptek fel a falai között. Így járt korábban a legendás Sands szálló is, ahol Frank Sinatra, Judy Garland, Luis Armstrong és a többiek szórakoztatták a nagyérdeműt, de nem volt ritkaság a világsztárok jelenléte a nézőtéren sem. Ma itt a Venetian impozáns palotáját találhatjuk és megnyugodhatunk, mert az új szálló vendégkönyve is dicsekedhet hírességekkel.
Mi ezúttal nem a Strip - en fogunk lakni, mert ugyan szépek és elegánsak az itteni szálloda csodák, de mi most nem a gyorsliftekre, és a légkondicionált, kinyithatatlan ablakú szobákra vágyunk, hanem egy kis családias hangulatra. Erre pedig igen alkalmas a Tuscany hotel, melynek háromszintes épületei egy kisebbfajta lakótelep méreteivel vetekszenek. Öt percre vagyunk a főúttól, de olyan a légkör, mintha egy olasz üdülőfaluba csöppentünk volna. A szobánk hatalmas, szinte pazarlóan az, de van konyhánk és étkezőnk is, és persze azért itt is van légkondi, bár este már a nyitott ablakból bámulhatom a kertet és a főút fényeit.
Természetesen kocsit is béreltünk, valami Chevrolet Seduxen, vagy mi a fene, de nejem kijavít, hogy Sonic névre hallgat a drága. Nem is lenne vele semmi baj, de mivel nem túl nagy a motorja és automata, ezért igen megfontoltan gyorsul. Sebaj, több időnk marad bámészkodni.
Azonban a Las Vegas Boulevardot felfedezni csak gyalogos sétákon lehet. A főút úgy fest, mintha egy másnapos óriás a hatalmas zsákjából szórta volna ki az épületeket. Mindegyik külön stílus, külön fazon, más – más téma jegyében, és bár így együtt idegesítően kaotikus, de egyenként nagyon élvezhető. Itt csődöt mondanak a mértani formák, semmi sem párhuzamos, semmi sem szimmetrikus, nincs egység színekben, magasságokban, szélességekben szóval nagyon távol vagyunk a szocreál építészet eszméitől, hála Istennek! Amint leszáll az este, a város megpróbál rálapátolni erre az őrületre. Ez a fényáradat valamiféle kontroll nélküli tobzódást sugall, itt, a nevadai sivatag közepén.
Vegas főutcáján komoly fegyverténynek számít az esti forgalomban gyalogolni. De nem is nagyon iparkodunk, hiszen annyi a látnivaló. Szikrázik, dübörög, csilingel, csobog és robajlik a főutca és a színes káprázatban már az sem meglepő, hogy néhányan igen nekivetkőzve sétálgatnak ebben a forróságban.
És folyatódik ez a színes mesevilág a Fremont streeten is, ahol esténként karneváli hangulatban korzóznak a járókelők. Itt próbálják fejni a turistákat a kéregetők is, akik valamiféle produkció kapcsán tartják a markukat illetve a kalapjukat. Bűvészek, táncosok, különféle jelmezekbe bújt csepűrágók lesik az aprópénzt. És persze vannak koldusok is, akik a kis kartonlapra firkált szövegtől remélik az alamizsnát. Sajnos a „Minek hazudjak, sörre kell a pénz” veretes üzenete még mindig nem ment ki a divatból. Kétségtelenül nagyobb sikere volt annak a bikinis hölgynek, aki „Buliba szeretnék menni” feliratú táblácskával ácsorgott a sarkon. De kéregetnek itt tangóharmonika kísérettel és háromlábú kutyával is. A Fremont streeten is lehet csúszkálni egy kötélpályán, a félköríves tető alatt és ez az újdonság is erősíti a tételt, mely szerint az újabb nemzedék már nem ül annyit a félkarú rablók előtt.
Az üzletekben pedig árulják a bóvlit, úgy, mint mindenütt, ahol turista megfordul. Természetesen itt Las Vegas felirat kerül a pólókra, a kulcstartókra, a sörnyitókra, a díszdobozokra és a mázas köcsögökre. Az üzletekben akkora a forgalom, hogy a személyzet nem bízik a kamerákban, néhány alkalmazott kétágú létrákon gubbaszt és onnan lesi a vevők ármánykodásait. Nejemmel jól elszórakozunk azon, hogy milyen hézagpótló létesítményt lehetne nyitni itt, ahol minden van. Nyitnánk egy áruházat azzal a felhívással, hogy itt szabad lopni. De hogy ne legyen veszteséges a buli, a pénztárnál be kéne mutatni az elcsórt dolgokat. Ha észrevétlenül gyűjtögetett a vevő a létrán figyelő alkalmazottak előtt, akkor kedvezményt kapna, ha lebukna lopás közben, akkor rá kéne fizetnie az árura. Jó móka lenne így legálisan bugázni, mert amint látom, erre a tevékenységre mindig van hajlandóság. A távozó vevőktől a „Köszönjük, hogy nálunk lopott!” felirat búcsúzna.
Ha nem a városban mászkálunk, akkor az uszoda nyugágyain pihegünk a tűző napon. Annyira stabil ez a jó idő, hogy nem is értem, miért van a híradóban az a jóember, aki az időjárást ismerteti. Nem csodálnám, ha egyszer dührohamot kapna a kamerák előtt, amíg az előrejelzés napkorongjait mutatja a képernyő. Habzó szájjal, a földön rángatózva üvöltözné, hogy hidegfrontot, rendkívüli esőzéseket, gomolyfelhőket akar.
És ha már a tévénél tartunk, ottlétünk alatt értesültünk a fiatal ámokfutó rémtetteiről, aki vérfürdőt rendezett mielőtt kinyírta volna önmagát. Te jó ég, hány ilyen esetről hallottunk már!
A világ meg csodálkozik, hogy mitől kattan be egy nyálasszájú tizenéves kölyök, aki felhőtlen jólétben, a fekete BMW-je volánja mögül küldözgeti halálos üzeneteit. Pedig nem is olyan bonyolult a válasz: a céltalanság. Ha egy fiatal mindent megkap, milyen motiváció marad számára? Csak a dögunalom és a teljes érdektelenség jellemzi. Én bizony kötelezővé tenném a középiskolákban a munkahelyi gyakorlatot. Hiszen ezeknek a kölyköknek a kezében még sosem volt szerszám, még soha semmi hasznosat nem csináltak. És feltalálnám a kötelező katonai szolgálatot is, hogy ez a sok elkényeztettt ficsúr rendet, fegyelmet tanuljon végre. Ha egész nap kúszni kéne a gyakorlópályán, akkor estefelé biztos nem a telefonját nyomogatná, azt üzenve, hogy milyen uncsi az élet. Akkor annak is örülne, hogy még emelni tudja a karját, hogy belapátolja a borsófőzeléket. De itt akkora szabadság van, hogy na! Bele is döglünk, az biztos!
Sajnos, a mi szabadságunk is hamar eltelt. Azért még belefért a kalandba a Hoover Dam ismételt meglátogatása, a meseszép Las Vegasi tó körbeautózása, és a mediterrán hangulatot árasztó Tivoli városrész felfedezése. Jó volt látni, hogy nemcsak pénz, de igényesség is van az építészetben és a pompás környezet kialakításában.
Visszatéréskor, a reptéren azért csak odaültem egy masinához, hogy elmondhassam, azért játszottam Vegasban. A gép majd megfulladt, úgy nyelte el az egydollárosomat.
– Na, ugye! – néztünk össze a nejemmel.
Amikor masírozunk a repülőbe, háromtagú szerelő csapatot látunk a gép ajtajánál. Az egyik szaki olajozóval ügyködik, a másik kettő elmélyülten vakargatja a kobakját. Ez nem valami jó jel, mert egy kis gépolajtól és némi vakarózástól azért nemigen szoktak rendbe jönni az ilyen szerkezetek. De azért helyet foglalunk az ülésen, mindenki felpakol, bepakol, odaszíjazza magát a székhez, amit a személyzet buzgón le is ellenőriz, aztán a rangidős utaskísérő közli a hangosbeszélőn, hogy nem tudunk felszállni a hibás ajtó miatt. Lekecmergünk hát és újra végigsétálunk a hosszú folyosón. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen hamar visszatérek ide. A szerencséről meg annyit, hogy épp akadt egy szabad gép számunkra, párszáz méterrel arrébb. Újabb mázli, hogy annak az ajtaját be is lehetett csukni.
Itthon kissé fokozottabb figyelemmel lessük a híradásokat a nyaralásunk színhelyéről. Döbbenten nézünk össze, mikor egy újabb lövöldözésről számol be a híradó.
– Hiszen itt jártunk! – állapítjuk meg az áruházi képsorok láttán. Pedig Vegas korábban arról volt híres, hogy féltő gonddal vigyázták az illetékesek a város nyugalmát. Na, nemcsak felebaráti szeretetből, de azért is, mert tudják, a turista oda megy szívesebben, ahol biztonságban érzi magát.
De van - e még ilyen hely a világon?
(2014)
Mi újat lehet írni egy városról, ahol már negyedszer jár az ember?! Na azért nem kell aggódni, Las Vegas nem hagyja, hogy ráunjon az ember. Bár ilyenkor már nem a felfedezésen, hanem inkább a változások lemérésén van a hangsúly.
De hadd kezdjem az elején! Egy másfél hetes kiruccanást terveztünk ebbe a városba, és azért ide, mert májusban megbízható napsütésre, szabadtéri fürdőzésekre és laza városnéző sétákra vágytunk. Ha a vakáció a feladat, akkor nejem a komputer előtt sátrat ver és elkezdi tanulmányozni a repülőjáratok és szállodák kínálatait, egészen addig, amíg be nem kerül a rekordok könyvébe a „Mindenkori Legjobb Ajánlat” címszó alatt. Nem kell mondanom, hogy most is győztesen került ki a többnapos küzdelemből. Így aztán magától értetődő volt, hogy átmegyünk a határon és Bellinghamben fogunk felszállni.
Bevallom, igen rokonszenves nekem ez a reptér. Nemcsak azért, mert felülmúlhatatlan árakkal csábít, de azért is, mert minden olyan emberi léptékű, - you know, what I’m saying – fejezné be mondatát a „művelt” amerikai. Mert tébláboltam én már elveszetten különféle földrészek repülőterein, ahol csak azt szűrhettem le, hogy mi utasok, szinte elhanyagolható részei vagyunk e gigantikus légiforgalomnak. Itt viszont minden értünk van, és még a személyzet is képes mosolyogni. Szívet melengető érzés a vámtisztekkel csacsogni, miközben azért megválunk zsebeink tartalmától az átvilágítás idejére. Végre nem úgy néznek rám, mint például New Yorkban, ahol a vizsgálat során attól tartottam, hogy na, most ugrik rám az a bikanyakú és a hátamra térdelve azonnal bilincsbe ver, mert gyanúsnak ítéli ideges toporgásomat.
Bellinghamben nem labirintus rendszer várja a felszállókat, csupán a nagybetonra kell kisétálni és a szabad levegőn, egy közönséges feljárón juthatunk a gépbe. Ez aztán a retró hangulat!
A menetidő alig több mint két óra, ezt játszva kibírhatnánk itóka és elemózsia nélkül, ha már nincs benne a jegyárban, de nem! A kedves légi kísérők páncélszekrény méretű fémládákat kezdenek tuszkolni az egyetlen közlekedő folyosón, hogy némi tápot árulhassanak azon balga utasoknak, akik képesek öt dollárt fizetni egy marék száraz háztartási kekszért. Persze iszogatni is lehet, hiszen a folyékony arany árfolyamán kapható itt dobozos üdítő is. Most, hogy már veterán utazónak számítok, kissé másként látom a stewardesseket. Korábban azt a képet őriztem róluk, amikor a repülőterek csarnokaiban elegánsan húzták maguk után a kis kerekeken guruló táskáikat, azokban a pompás egyenruháikban, a gép pilótáit követve. Képzeletben őket is felruháztam a repülőgép vezetésének tudományával. Egy titkos klubhoz tartoztak ők, ahová szinte képtelenség volt bejutni. Mert az ő munkájuk a világlátást és felhők felett töltött órák élményét garantálta. De a szomorú valóság az, hogy a világ nagyvárosaiból csak a reptér környéki szállodák szobáit ismerik, a repülés élménye helyett meg a gürcölés marad a fémszekrényekkel. Nem véletlenül nevezi őket egy hazai művészember cső-pincéreknek. És akkor még ott vannak az utasok, akikkel annyi baj van. Mert vécére akarnak mászkálni és nem hajlandók magukon tartani a biztonsági övet út közben. És nem figyelnek akkor sem, amikor a felfújható mentőmellény használatát ismertetik. Igaz, hogy végig a szárazföld felett repülünk, de ha történne valami ott fenn, akkor aztán fújhatják, hogy oda se bagóztak az oktatásra.
Ami pedig a biztonsági övet illeti, bátran kijelenthetjük, hogy igenis hasznos. Mert ha pánik törne ki a gépen, csak jobb az, ha mindenki a helyén kapálódzik, gondosan beszíjazva. Így talán nem rohangálnának annyian fel-alá a szűk folyosón egymást taposva.
Végre Vegas és a város ismét nem hazudtolja meg önmagát. Már a reptéren is játék automatákba ütközünk. Engem aztán hívogathatnak a színes képeikkel, csilingelő hangjukkal, busás nyereményt ígérő számjegyeikkel. Nem vagyok én madár! Megtanultam rég, hogy az igazi nyerő az, akié a masina. Jó, jó, a turistáknak is jut valami, de az olyan, mint a kutya vacsorája. Később meglepve értesültem a helyi sajtóból, hogy számokban is kimutatható a játékszenvedély csökkenése. De a város vezetése nem akar belenyugodni a változásba. Így aztán egyéb pénzköltési módokat eszelnek ki. Dúskálhatnak tehát a látogatók a programokban. Sportesemények, bevásárló turizmus, punk találkozó, óriáskerék (természetesen a világon a legnagyobb), vagy a most avatott látványosság, mely szédületes magasságban kínál kötélpályás utazást két szálloda között. És a szórakoztatóipar sem tétlenkedik, hiszen majd minden nagyágyú felbukkan a szállodák show műsoraiban.
Azért még nem kell könnyeznünk Vegas jövője miatt. Azt hiszem, bármelyik nagyváros cserélne a szerényebbnek számító bevételükkel is. Szerencsére semmi jele ennek az úgynevezett nehéz időszaknak. Ottlétünk alatt avatták a Cromwell hotelt. És amit egyértelműen a város javára írhatok, hogy nem hagyják lerohadni a meglevő létesítményeket. Nem kell sóhajtozni, hogy egyes épületek felett eljárt az idő. Folyamatos a karbantartás és szerencsére van azért pénz a színvonal tartására. Ha pedig egy épület ideje lejárt, könyörtelenül bontásra kerül. Nem úszhatja meg a bulldózert akkor sem, ha világhírű nagyságok léptek fel a falai között. Így járt korábban a legendás Sands szálló is, ahol Frank Sinatra, Judy Garland, Luis Armstrong és a többiek szórakoztatták a nagyérdeműt, de nem volt ritkaság a világsztárok jelenléte a nézőtéren sem. Ma itt a Venetian impozáns palotáját találhatjuk és megnyugodhatunk, mert az új szálló vendégkönyve is dicsekedhet hírességekkel.
Mi ezúttal nem a Strip - en fogunk lakni, mert ugyan szépek és elegánsak az itteni szálloda csodák, de mi most nem a gyorsliftekre, és a légkondicionált, kinyithatatlan ablakú szobákra vágyunk, hanem egy kis családias hangulatra. Erre pedig igen alkalmas a Tuscany hotel, melynek háromszintes épületei egy kisebbfajta lakótelep méreteivel vetekszenek. Öt percre vagyunk a főúttól, de olyan a légkör, mintha egy olasz üdülőfaluba csöppentünk volna. A szobánk hatalmas, szinte pazarlóan az, de van konyhánk és étkezőnk is, és persze azért itt is van légkondi, bár este már a nyitott ablakból bámulhatom a kertet és a főút fényeit.
Természetesen kocsit is béreltünk, valami Chevrolet Seduxen, vagy mi a fene, de nejem kijavít, hogy Sonic névre hallgat a drága. Nem is lenne vele semmi baj, de mivel nem túl nagy a motorja és automata, ezért igen megfontoltan gyorsul. Sebaj, több időnk marad bámészkodni.
Azonban a Las Vegas Boulevardot felfedezni csak gyalogos sétákon lehet. A főút úgy fest, mintha egy másnapos óriás a hatalmas zsákjából szórta volna ki az épületeket. Mindegyik külön stílus, külön fazon, más – más téma jegyében, és bár így együtt idegesítően kaotikus, de egyenként nagyon élvezhető. Itt csődöt mondanak a mértani formák, semmi sem párhuzamos, semmi sem szimmetrikus, nincs egység színekben, magasságokban, szélességekben szóval nagyon távol vagyunk a szocreál építészet eszméitől, hála Istennek! Amint leszáll az este, a város megpróbál rálapátolni erre az őrületre. Ez a fényáradat valamiféle kontroll nélküli tobzódást sugall, itt, a nevadai sivatag közepén.
Vegas főutcáján komoly fegyverténynek számít az esti forgalomban gyalogolni. De nem is nagyon iparkodunk, hiszen annyi a látnivaló. Szikrázik, dübörög, csilingel, csobog és robajlik a főutca és a színes káprázatban már az sem meglepő, hogy néhányan igen nekivetkőzve sétálgatnak ebben a forróságban.
És folyatódik ez a színes mesevilág a Fremont streeten is, ahol esténként karneváli hangulatban korzóznak a járókelők. Itt próbálják fejni a turistákat a kéregetők is, akik valamiféle produkció kapcsán tartják a markukat illetve a kalapjukat. Bűvészek, táncosok, különféle jelmezekbe bújt csepűrágók lesik az aprópénzt. És persze vannak koldusok is, akik a kis kartonlapra firkált szövegtől remélik az alamizsnát. Sajnos a „Minek hazudjak, sörre kell a pénz” veretes üzenete még mindig nem ment ki a divatból. Kétségtelenül nagyobb sikere volt annak a bikinis hölgynek, aki „Buliba szeretnék menni” feliratú táblácskával ácsorgott a sarkon. De kéregetnek itt tangóharmonika kísérettel és háromlábú kutyával is. A Fremont streeten is lehet csúszkálni egy kötélpályán, a félköríves tető alatt és ez az újdonság is erősíti a tételt, mely szerint az újabb nemzedék már nem ül annyit a félkarú rablók előtt.
Az üzletekben pedig árulják a bóvlit, úgy, mint mindenütt, ahol turista megfordul. Természetesen itt Las Vegas felirat kerül a pólókra, a kulcstartókra, a sörnyitókra, a díszdobozokra és a mázas köcsögökre. Az üzletekben akkora a forgalom, hogy a személyzet nem bízik a kamerákban, néhány alkalmazott kétágú létrákon gubbaszt és onnan lesi a vevők ármánykodásait. Nejemmel jól elszórakozunk azon, hogy milyen hézagpótló létesítményt lehetne nyitni itt, ahol minden van. Nyitnánk egy áruházat azzal a felhívással, hogy itt szabad lopni. De hogy ne legyen veszteséges a buli, a pénztárnál be kéne mutatni az elcsórt dolgokat. Ha észrevétlenül gyűjtögetett a vevő a létrán figyelő alkalmazottak előtt, akkor kedvezményt kapna, ha lebukna lopás közben, akkor rá kéne fizetnie az árura. Jó móka lenne így legálisan bugázni, mert amint látom, erre a tevékenységre mindig van hajlandóság. A távozó vevőktől a „Köszönjük, hogy nálunk lopott!” felirat búcsúzna.
Ha nem a városban mászkálunk, akkor az uszoda nyugágyain pihegünk a tűző napon. Annyira stabil ez a jó idő, hogy nem is értem, miért van a híradóban az a jóember, aki az időjárást ismerteti. Nem csodálnám, ha egyszer dührohamot kapna a kamerák előtt, amíg az előrejelzés napkorongjait mutatja a képernyő. Habzó szájjal, a földön rángatózva üvöltözné, hogy hidegfrontot, rendkívüli esőzéseket, gomolyfelhőket akar.
És ha már a tévénél tartunk, ottlétünk alatt értesültünk a fiatal ámokfutó rémtetteiről, aki vérfürdőt rendezett mielőtt kinyírta volna önmagát. Te jó ég, hány ilyen esetről hallottunk már!
A világ meg csodálkozik, hogy mitől kattan be egy nyálasszájú tizenéves kölyök, aki felhőtlen jólétben, a fekete BMW-je volánja mögül küldözgeti halálos üzeneteit. Pedig nem is olyan bonyolult a válasz: a céltalanság. Ha egy fiatal mindent megkap, milyen motiváció marad számára? Csak a dögunalom és a teljes érdektelenség jellemzi. Én bizony kötelezővé tenném a középiskolákban a munkahelyi gyakorlatot. Hiszen ezeknek a kölyköknek a kezében még sosem volt szerszám, még soha semmi hasznosat nem csináltak. És feltalálnám a kötelező katonai szolgálatot is, hogy ez a sok elkényeztettt ficsúr rendet, fegyelmet tanuljon végre. Ha egész nap kúszni kéne a gyakorlópályán, akkor estefelé biztos nem a telefonját nyomogatná, azt üzenve, hogy milyen uncsi az élet. Akkor annak is örülne, hogy még emelni tudja a karját, hogy belapátolja a borsófőzeléket. De itt akkora szabadság van, hogy na! Bele is döglünk, az biztos!
Sajnos, a mi szabadságunk is hamar eltelt. Azért még belefért a kalandba a Hoover Dam ismételt meglátogatása, a meseszép Las Vegasi tó körbeautózása, és a mediterrán hangulatot árasztó Tivoli városrész felfedezése. Jó volt látni, hogy nemcsak pénz, de igényesség is van az építészetben és a pompás környezet kialakításában.
Visszatéréskor, a reptéren azért csak odaültem egy masinához, hogy elmondhassam, azért játszottam Vegasban. A gép majd megfulladt, úgy nyelte el az egydollárosomat.
– Na, ugye! – néztünk össze a nejemmel.
Amikor masírozunk a repülőbe, háromtagú szerelő csapatot látunk a gép ajtajánál. Az egyik szaki olajozóval ügyködik, a másik kettő elmélyülten vakargatja a kobakját. Ez nem valami jó jel, mert egy kis gépolajtól és némi vakarózástól azért nemigen szoktak rendbe jönni az ilyen szerkezetek. De azért helyet foglalunk az ülésen, mindenki felpakol, bepakol, odaszíjazza magát a székhez, amit a személyzet buzgón le is ellenőriz, aztán a rangidős utaskísérő közli a hangosbeszélőn, hogy nem tudunk felszállni a hibás ajtó miatt. Lekecmergünk hát és újra végigsétálunk a hosszú folyosón. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen hamar visszatérek ide. A szerencséről meg annyit, hogy épp akadt egy szabad gép számunkra, párszáz méterrel arrébb. Újabb mázli, hogy annak az ajtaját be is lehetett csukni.
Itthon kissé fokozottabb figyelemmel lessük a híradásokat a nyaralásunk színhelyéről. Döbbenten nézünk össze, mikor egy újabb lövöldözésről számol be a híradó.
– Hiszen itt jártunk! – állapítjuk meg az áruházi képsorok láttán. Pedig Vegas korábban arról volt híres, hogy féltő gonddal vigyázták az illetékesek a város nyugalmát. Na, nemcsak felebaráti szeretetből, de azért is, mert tudják, a turista oda megy szívesebben, ahol biztonságban érzi magát.
De van - e még ilyen hely a világon?
(2014)