Önámító (3.)
2008. Január 2. Szerda.
Eltelt a 11 napos szabadságunk, újra dolgozunk. Ez a pár napos pihenő vészesen hasonlított a felnőtt éveimre. Nagy tervekkel indultam, amiből nem lett semmi. Mindenféle múzeumi, belvárosi sétákat, mozikat, amerikai kirándulásokat terveztem erre a pár napra, aztán, amikor láttam, hogy milyen cudar az idő, inkább otthon üldögéltem, tévézgetve. Úgy szaladt el ez a néhány nap, mint az életem. Csak kapkodtam a fejem, hogy hová tűntek a napok, ilyen értelmetlenül.
A szilvesztert Edittel és Gáborral töltöttük. Nem lehetett mondani, hogy halálra röhögtük magunkat. Rájuk már nem jellemző a felhőtlen jókedv, fél lábbal kinn vannak az országból. Ráadásul Edit nem is szokta meg a késői fennmaradást, így azt javasolta 11 felé, hogy igyuk meg a pezsgőt, és ők mennének is haza. A vendégek kívánságát illik teljesíteni, így mi előre ittunk az újévre. Hát ilyen rendhagyó évkezdésből még kisülhet valami jó is.
Egyébként a Csudafilmet néztük meg, de nem voltunk elájulva tőle. Nagyon látszott rajta, hogy az alkotók elsődleges szándéka egy jó kis görögországi nyaralás volt. A film logikai buktatóit meg hadd elemezgessék azok, akik nem jutottak el a tengerpartra. Nagyon sebtében összedobott karakter volt a Kern András által játszott figura is, így aztán a hitelességgel is adós maradt, na meg rokonszenvessé sem tudott válni, hát nemigen izgult érte a néző. A balfácán új életet kezd egy lakatlan szigeten egy agilis görög titkárnővel – ja igen, de akkor miért nem az volt a film címe, hogy Magyar Népmesék.
Ma meg már dolgoztunk, hál’Istennek eléggé csendes nap volt, mert a fél ország még nem állt munkába. Néhányan elutaztak a ház vezetőségéből is, így legalább békén hagyták Ritát az irodában. Nagyon ráfért, mert a múltkor kijutott neki az örömökből. Összeállított egy könyvet, ahol csokorba szedte a 220 családdal kapcsolatos összes adatot, így megkímélheti magát attól, hogy fél tucat papírt nézzen át, mire rábukkan a keresett tételre. Tetszetős külsejű, makulátlan tisztaságú könyv került ki a keze alól, ami ott díszelgett az asztalán. Aztán lejött az egyik idős bizottsági tag, és amíg fontoskodva előadott valamit, addig rátette a kávésbögréjét a könyv egyik nyitott oldalára. Rögtön hagyott is egy vaskos barna karikát a kávé a fehér lapon. Hogy valakinek miért kell csöpögő bögrével közlekedni, azt fel nem foghatom. Nyilván nem ölné meg a koffein éhség addig, amíg lejön megnézni a levélszekrényét. De ez már a szenilitás újabb lépcsője.
Január 4.
Ma van a lányom harmincadik születésnapja. Pont ennyi idős voltam, amikor született. Már időtlen messzeségben vannak azok az évek, mintha nem is az én életem lett volna. Persze azért előttem van az izgatott várakozás, az idegeskedés, a kórház, a szülőszoba, ahova akkor még nem engedtek be. Hazaküldtek azzal, hogy még nem esedékes a szülés. Aztán jó késő este hívtak a kórházból, hogy megvan a baba. Az apóssal koccintottunk, lesték rajtam a változást én meg alvajáróként fogtam fel, hogy apa lettem. Nagyon kicsi volt a bébink, ijesztően kicsi, még a többi aprósághoz képest is. Ráncos kis csecsemő, aki próbára teszi a környezetét. Akkor inkább a felelősséget éreztem, afféle drága játéknak tűnt, amire nagyon kell vigyázni és tán meg sem éri az áldozatot. De aztán csak elmúltak azok a félig átvirrasztott éjszakák, és kezdett értelme lenni az apaságnak. Leírhatatlan boldogság volt érezni később a ragaszkodását.
Tudom, ha otthon élnék, akkor sem reménykedhetnék szoros kapcsolatban, hiszen saját családja van már. De így a lehetőség sem adott a személyes találkozásra, csupán levelezünk, néha kötelességszerűen, némi bűntudattal.
Ma ment a tévében a „Factory Girl” c. film Andy Warholról és a korán elhunyt barátnőjéről. Ennél félreérthetőbb címe nem is lehet egy mozinak. Lehet, hogy sokan azért hagyják ki, mert nem akarnak valami filmet látni egy munkásnőről. Holott a „Mester” műhelyét hívták factory-nak. Megjegyzem, azok jártak jól, akik kihagyták. Ha mindez igaz, amit a film állit Warholról, akkor ez egy fösvény, gerinctelen, alvajáró, neuraszténiás, pökhendi, és szarrágó homokos volt. Az egyik jelenetben egy bolhapiacon császkál és egy jóformájú szobrocska ára iránt érdeklődik. Mikor megtudja, hogy hét dollár, elsápad, hebegni kezd, meg kell kapaszkodnia valamiben, hogy el ne vágódjon a megrázkódtatástól. Csak annyit tud kinyögni, hogy az borzasztóan sok. Ekkor egyébként már többszörös milliomos volt. A másik epizódban az Edie nevű barátnőjét fizeti ki a filmjeiben játszott főszerepekért és átad neki ötven(!) dollárt. Amikor egy zenész hapsi (akit állítólag Bob Dylanről mintáztak, de név nélkül szerepel, pereskedést elkerülendő) hajlandó szerepet vállalni a filmjében, hamar kiderül, hogy ezúttal nem számíthat arra, hogy baráti szívességből, fizetség nélkül kap szereplőt. Warholt a sarokba szorítják, hogy ezúttal fizetnie kéne. A zsebeiben kotorászva elővesz 11 dollárt. Ennyi gázsit szánt az akkor már világhírű zenésznek a filmszerepért. Na és azok a filmek! Három és fél órás alkotás arról, hogy valaki szamócát eszik, lassítva. Semmi más, csak egy kajáló fej három és fél órán keresztül. Vajon honnan tudta, hogy mikor van vége? Máskor halál unalmas beszélgetések, érdektelen témában, vágás és bármiféle rendezői instrukció nélkül. Ez a pasi azt hitte, hogy elegendő a filmkészítéshez, ha a felvevőben elindul a filmtekercs.
Korábban, egy-két képét látva, úgy gondoltam, hogy egy tudatos építkezésű, céltudatos művész lehetett, most meg kiderült, hogy csupán egy kókler volt, aki ügyesen kihasználta az emberek sznobságát. Ő volt az a szabó, aki a semmiből varrt új ruhát a császárnak.
Január 6.
Tegnap egy igen jó kanadai mozi, a „Niagara Motel” tán újabb bizonyítéknak, hogy kevés pénzből is lehet jó filmet csinálni. Könnyed, szellemes, humoros, és azon sem erőlködik, hogy a film végére megoldjon minden problémát, amit bemutat. Igen, ilyen az élet, ha egy szeletet látunk belőle. A gondok nem egy adott időszakhoz tartoznak, hanem végigcsorognak a hétköznapjainkon, az egész élet során.
Aztán ellenpontként a „Ghost Rider” tán azért, hogy lássuk, a filmkészítést lassan átveszi a komputer technológia. Nicolas Cage szinte csak azért kell, hogy jól mutasson egy név a plakátokon, mert a szédítő, virtuóz film trükkök „ellopják a showt”. Az éjszakában vágtató lángoló szellemlovas és a lángcsóvát húzó motorozó csontváz már azt jelentik, hogy nincs szükség határokra az alkotói fantáziában.
A napokban kaptam e-mailen egy fotót, afféle Fehér Házi üdvözlőkártyát, amin Bush és neje mosolyognak a kamerába. A kedves felvételen az elnök felesége deréktól lefelé meztelen. És nem lehet tetten érni a hamisítás mikéntjét. Igen, már itt tart a technika. A végén még átírják a történelmet, és minden gond nélkül képi és filmes illusztrációkat is mellékelnek a hamisításokhoz. Igaz, hogy ez sem új keletű dolog, hiszen ilyesmivel már Sztálin udvartartása is játszadozott, mikor egy korabeli gyűlés résztvevői közé odamontírozták azt a bajuszos fejet, hogy igazolást nyerjen Sztálin korai elhivatottsága. De az még kezdő iparos munka volt ezekhez a mesteri hamisításokhoz képest.
Január 7.
Még mindig a Lukacs könyvet olvasom, a századfordulós Budapestről. Elképesztő igényesség jellemzi az írót, míg egyben érezni a csodálatot és rajongást a választott témája iránt. Nem először tapasztalom, hogy magyar származású külföldiek nagyobb odaadással viseltetnek a magyar dolgok iránt, mint azok, aki ebbe beleszülettek.
Nem tudom, mennyit kap majd a századforduló hangulatából e könyv olvasása után egy külföldi, de nekem olyan volt, mint egy időutazás. A cselédlépcsős belvárosi házak életformáját vajon mennyire értheti az amerikai olvasó?
Furcsa volt ez a rangkórsággal megvert századforduló. A társadalmi osztályok felosztását igencsak ajánlatos volt megjegyezni. Mert nem volt mindegy, hogy valaki címzetes, tekintetes, nagyságos, méltóságos, vagy kegyelmes úr volt e.
Az is kiderült, hogy ezekben az években a parlamenti felszólalásokat nem lehetett felolvasni, csupán élőszóban ágálhattak a képviselők.
Lássuk, miért kellett lemondani 1892-ben egy miniszterelnöknek. Szapáry Gyula ugyanis nem tudta eldönteni, hogy a 48-as hősi emlékmű avatásán vegyen részt, vagy Hentzi tábornok emlékművét koszorúzza, aki a Budai várat védte a magyar szabadságharcosok ellen, 49-ben.
Olyan nevek köszönnek vissza a könyvből, melyekkel odahaza majd minden nap találkoztam, ha másként nem, hát utcanévként, de nem vettem soha a fáradságot, hogy utánajárjak, kik is lehetnek. Széll Kálmán, Wekerle, Tisza Kálmán, Andrássy, Bánffy, Bethlen, csak egy-egy név volt valahonnan, a múltból.
Január 12.
A gyerek ma Kamloopsban volt a birkózó csapattal és hazahozott egy bronzérmet. Mivel ő nyolcvan kiló, és épp nem volt ebben a súlycsoportban senki, így a 90 kilósok között szerepeltették. Két, győzelem, egy vereség a mérlege. Jó látni rajta a teljesítmény örömét. Elég vegyes társasággal lehet, mert mesélte, egy srác úgy lerészegedett, hogy majd meghalt a megivott üveg vodkától. Az edző meg buszra rakta reggel és kitiltotta a csapatból.
Ilyenkor látom, hogy nincs is okom panaszra.
Ma megnéztem a „Híd a Kwai folyó felett” c. filmet. Régi adósságot törlesztettem ezzel, mert valahogy eddig nem volt kedvem három órát áldozni egy olyan történetért, amit nagyjából ismertem. De most végigültem, és be kell vallanom, nagy csalódás volt. Mondjuk, az a legkevesebb, hogy nem felelt meg a valóságnak, mert ugye a hadifoglyok által épített híd állt, és még évekig szolgálta a japánokat, de az angol ezredes alakja inkább szánalmas volt, mint hősies. Ez a dzsentris kivagyiság, az úri becsület hangoztatása és az arisztokratikus gőg ilyen körülmények között értelmetlen baromságnak tűnt. Inkább halomra löveteti a tisztjeit, semmint dolgozzanak a többi közkatonával. Ilyen hamis értékek védelme még az emberéletnél is fontosabbnak tűnt. Mert hát a katonatisztek úri kiváltsága volt a semmittevés a hadifogoly táborokban. És amikor túlélik ezt az értelmetlen akciót, a közlegények úgy ünneplik a tiszteket, mintha már nekik sem kéne többet dolgozni. A japán táborparancsnok meg néha sírdogál tehetetlen dühében. Ahogy ezt a Móricka elképzeli! A fogolytábor körülményei között, a világ végén, a dzsungelben, a japán tisztnek nincs annyi hatalom a birtokában, hogy ezeket a tökös angol katonatiszteket megtörje. Mert ezek a parancsnokok, azzal a hercig kis pálcával a hónuk alatt mind-mind kiváló karakterek, remek katonai stratégák, és rettenthetetlen harcosok voltak. És profilból mindegyik még hasonlított is Csapajevre.
A film 57-ben készült és hét Oscar díjat gyűjtött be. Jellemző, hogy akkor ez a szemléletmód mennyire meg tudta fogni az embereket. Van egy olyan érzésem, hogy ha én is a hatvanas években látom ezt a filmet, akkor még magával ragadott volna valamiféle hamis pátosz. De úgy jártam ezzel, mint amit egy általános iskolai tanárnő tapasztalt. A mai gyerekek nem látnak példaképet és hőst Nemecsek Ernőben. A nyeszlett fiúcska nem „menő” a srácok között. Volt olyan, aki a dolgozatában egyszerűen csak balfasznak titulálta, míg ellenben a testi erejükkel hódító regénybeli figurák egyértelműen elnyerték a srácok tetszését.
Az én szemléletváltozásom nem ilyen durva, csupán ma, öreg fejjel más értékeket tartok fontosnak. De a felsőbbrendűség gőgjét semmiképp.
Az ötvenes évek mozinézőjével még el lehetett hitetni, hogy egy japán mérnök rossz helyre tervezi a hidat és ezt az angol szakembereknek kell korrigálni. A Sony elnöke mesélte, hogy fiatal korában, Európában járt és egy párizsi vendéglőben beszélgetésbe elegyedett a tulajjal. A francia főnök mikor megtudta róla, hogy japán, kétségbeesve nézett körül, hogy találjon valamit, ami a vendég országából való. Végül diadalmasan felemelte az italhoz adott apró papírernyőt. Akkoriban tehát, száz méteres körzetben, ennyi volt az összes japán termék. Ez a keserű élmény is közrejátszott abban, hogy bebizonyítsa a kis japán, hogy nemcsak ennyire futja a nemzetétől.
Úgy tűnik, ez azóta túl jól sikerült.
Január 18.
Elolvastam nyolc magyar drámát.
Bereményi Géza: Légköbméter
Csurka István: Házmestersirató
Hernádi Gyula: Hasfelmetsző Jack
Karinthy Ferenc. Házszentelő
Örkény István: Pisti a vérzivatarban
Simonffy András. A japán szalon
Szakonyi Károly. A hatodik napon
Száraz György. Megoldás
Ezeket a darabokat 77 –ben, és 78-ban mutatták be a Pesten, és mi tagadás, némelyik felett alaposan eljárt az idő. Természetesen leginkább azokon, melyek igen aktuálisak próbáltak lenni a maguk idején. Néha úgy tűnt, hogy félórás semmitmondó locsogás után kap az ember egy-egy értékesebb mondatot. Persze azt is figyelembe kell venni, hogy megpróbáltak megfelelni a rendszer elvárásainak, így csak bizonyos kereteken belül lehetett mennydörögni a hibák ellen. A „Japán szalon”-ban felvázolt eseménysorozat elég gyengécske egy drámához. Inkább csak egy szelet történelem, és az sem túl izgalmas, különösen, hogy tudjuk hogyan végződött a magyar vezérkar tisztjeinek átállási kísérlete. Hernádi megint kitett magáért az abszurditásával és szinte üdítően hatott, hogy a híres bűnügy kapcsán gúnyolódik az angol királyi családon. Bereményi és Csurka darabja után az ember csak csóválja a fejét: ilyen messziről indultunk. Karinthy a szocializmusért haragszik, nem ellene, természetesen. Szakonyi jó kis családlátogatáson vesz részt, de valahogy mindez kevés egy igazi drámához. Száraz György darabja Tolsztojról szól, úgy tűnt, kíméletesen bánt az orosz zsenivel, mert lett volna ott még teregetnivaló szennyes. Örkény Pistije rettenetesen egyenetlennek tűnt. Néha úgy festett, hogy az oldalszám miatt beletold az egyperceseiből, máskor viszont, a tőle megszokott zsonglőrmutatványokat végzi. Apró építőkockákból csodapalotát rak össze. A vízen járó író motívumát vétek volt színpadra tenni, mert a storynak ott van vége, ahol a könyvben. A hozzátoldás olyan erőltetett és hamis, mintha például a Gogol darab végén valóban bejönne a revizor.
Január 21. Hétfő
Edit és Gábor még mindig Kanadában, de most állítólag hót komolyan mondták nekik, hogy a jövő héten isten bizony el kell hagyniuk az országot. Úgy tűnik, már nem is bánják.
Lám csak, mire jó a kényszerű várakozás.
Tegnap este a „Shooter”c. amerikai akciófilm, ami nem volt tanulság nélkül. Az ember mindig eltöpreng, hogy hogyan is fogja a történet írója kirángatni a főhőst abból a slamiból, amibe ő maga mártotta bele. Hogyan lehet megúszni azt, mikor egész Amerika egy emberre vadászik, akiről azt állítják, hogy merényletet kísérelt meg az elnök ellen. Persze, hogy egy nőnél húzza meg magát, hogy legyen érzelmi szál is. Igaz, ez sem új már, hiszen például a „Keselyű három napja” c. filmben, Redford is élt ezzel a lehetőséggel. Nem jó dolog öregnek lenni, mert az ember túl sok mindenre emlékszik. Akad egy-két logikai bukfenc a történetben, de nem illik számon kérni a hitelességet egy filmtől, ami alapjában szórakoztatni akar. Igaz, hogy sok vérrel, puskaporral, de a szándékot kell nézni.
Egy másik filmcsemege, Truffaut „Mississippi Mermaid”-je. Hogy ez milyen szerencsétlen cím! Fogadok, páran azért nem ültek le hozzá, mert nem akartak mesefilmet nézni. Az alapul szolgáló regény címe sokkal jobb. „Keringő a sötétben”. Az legalább sejteti, hogy mire számíthatunk. 69-ben készült a film, két nagy névvel. Belmondo és Catherine Denevue. A történetet viszontláthatjuk a Banderas, Angelina Jolie párossal az „Original Sin” című filmben, mert úgy látszik, vannak visszaköszönő témák. Az alapötlet csak annyi, hogy a férfi apróhirdetés útján keres feleséget, de más személy érkezik, mint akinek a fotóját látta. De mivel az élő személy csinosabb, mint a fényképen látható, így a férjjelölt belenyugszik a változásba. Szerelem, megcsalatás, kibékülés, szenvedélyek felsőfokon. Jellemző, hogy a harminc évvel ezelőtti változat még megpróbált engedelmeskedni valamiféle íratlan erkölcsi elvárásnak. És ha nem is juttatja börtönbe a gyilkos főhőst, de kicsöppenti a gazdagságból, és földönfutóvá teszi. Mindennek már nyoma sincs az újabb változatban. Ott már szinte felmagasztosul a romlottság.
Fél évszázaddal ezelőtt még komolyan vették az alkotók, hogy műveiknek kell hordozni némi erkölcsi tanulságot. Gerard Philipe 59-es filmjében, a „Veszedelmes viszonyok”-ban a hűtlenkedő, partnereiket váltogató házaspár gyilkosságba keveredik. Állítólag olyan visszatartó erejű volt a film üzenete, hogy egész generáció mondott le a szexuális kicsapongásokról emiatt a film miatt.
Január 23.
Móriczot olvasok. Három regénye van egy kötetben, az első a „Forró mezők”. Na ez sem egy szerencsés cím, mert a gyanútlan olvasó a tikkasztó hőségben kaszálgató parasztokra tippelhet belőle. Holott inkább a krimi előfutárának tekinthetnénk. Izzó szenvedélyek és az a sajátos móriczi látásmód, amelyet Karinthy tudott visszaadni legjobban, a paródiájában, a nagy löttyös indulatot emlegetve. De azért nagyon tudott írni az öreg, és nagyon ismerte azt a világot. Nem véletlen, hogy szóba került a neve annak idején az irodalmi Nobel Díj kapcsán.
A trilógia második darabja a „Forr a bor”. Szégyen, vagy nem szégyen, ezt eddig messze elkerültem, mert ugye ki a fene akar borászati szakkönyveket olvasgatni. Hát erre egy nagyszerű regény a gimnazista fiúk világáról. Ja, és azt se tudtam, hogy Nyilas Misi alakja nem szűnt meg a „Légy jó mindhalálig” lapjain. Itt gimnazistaként láthatjuk viszont. Kicsit le is hámlik róla az a csillámpor, amit az előző regény rárakott. Ilyen értelemben nem biztos, hogy szerencsés húzás a hősök életét folytatni. Tegyük fel, hogy Defoe megírta volna a Robinson második részét, azt, hogy hogyan él az emberek között, Angliában. Nem hiszem, hogy használt volna az első mű népszerűségének. Nem szabad megfosztani az olvasót a képzelet szabadságától. Főhőseinknek olyan múltat és jövőt akarunk elképzelni, amilyet csak akarunk, ne szóljanak ebbe bele az írók!
Pedig ez ma divatként virágzik. Kezdődött a „Star Wars” egyre újabb epizódjaival, és mikor már nem lehetett előre menni a történetben, mert meghalt a főhős, akkor visszafelé kezdtek haladni, és a gyerekkorát vitték vászonra. Ugyanezt a szisztémát követte a „Hannibál” sorozat, a „Batman” újabb epizódjai, és a „Vissza a jövőbe” c. film is. De a „Sarah Connor Cronicles” c. tévésorozat is ezt ragozza, hiszen a Terminátor filmek elődje kíván lenni.
Móricz regényének színhelye egy alföldi város és ez bár nincs említve név szerint, de Kisújszállásról lehet szó, hiszen az író is itt járt iskolába, többek között. Móricz egy helyütt használja a ”nyájérzés” kifejezést, ami igencsak találó fogalom arra az állapotra, amikor az ember szeretne valahová tartozni, akkor is, ha nem is a legelőnyösebb ez számára.
Érdekes nyomon követni, hogy mitől nem lett igazán nagy mű ez a regény. Azt hiszem, minden írónak az a legnagyobb küzdelme, hogy hitelesen próbáljon meg visszaadni élőbeszédet, a regény lapjain. De sokszor érzi az ember, hogy ez képtelenség, ilyen szabatos fogalmazással, ennyire lekerekítve, nem társalog senki. A vak is látja, hogy az író a saját mondandóját adja szereplői szájába, de így viszont a hitelesség szenved csorbát.
Másrészt viszont, sajátos megoldás Móricz részéről, hogy időnként „kiszól” a regény lapjairól és saját élményeit is megemlíti az iskola kapcsán. Ez az egyes szám első személy különleges ízzel gazdagítja a könyvet.
Az sem véletlen, hogy ez nem volt az én időmben kötelező olvasmány (és most sem az). Ugyanis meglepően nagy hangsúlyt kap benne a zsidókérdés. Megdöbbentő, hogy a 1931-ben írt műben mennyire előtérben van a zsidóság szerepe. És mivel a cselekmény ideje korábbi, mint a regény keletkezési dátuma, (1899) ezért úgy vehetjük, hogy ez egy mindig jelen lévő probléma volt a magyar társadalomban. A történet szerint, felbolydul az egész város, mert a diákegylet vezetőségébe egy zsidófiú is bekerült. De nemcsak ekkor, hanem szinte minden vonatkozásban hangsúlyt kap a faji hovatartozás.
Móricznak egyébként meglepően gazdag életműve van, annak ellenére, hogy csak 63 évet élt. Agyvérzésben halt meg 1942-ben, amit állítólag az öröm váltott ki, amikor megtudta, hogy unokája született. Persze ő sem volt mentes némi magánéleti botránytól. Élettársaként emlegették azt a fiatal lányt, akit az öngyilkosságtól mentett meg, és akiről később Árvácska alakját mintázta.
A helyi rádió felhívást tett közzé, hogy írjanak a hallgatók arról, milyen érzés magyarnak lenni. Félek, nem örülnének a dolgozatomnak, azok után, hogy ma olvastam, egy esztergomi családról, akiknek mindenük elpusztult a lakástűzben. Ami meg nem, azt széthordták a szomszédok, a tűzoltók távozása után. A családtagok égési sebekkel a kórházban, gyakorlatilag földönfutók lettek, a honfitársak meg még rátesznek egy lapáttal a szenvedéseikre. Ilyeneket olvasva, nem vagyok túl melldöngetős hangulatban.
Január 26.
Fiam tegnap megírta záró dolgozatait néhány tantárgyból, mert itt az a módi, hogy három-négy tárgyat tanulnak intenzíven(?), aztán a másik félévben újakat kezdenek. Igaz, ez remek lehetőség arra, hogy elfelejtse a korábbi ismereteit az előző tárgyakból, hiszen azokat többé már elő sem kell venni.
Mikor azt kérdeztük tőle, hogy hogyan írta meg a matek tesztjét, nemes egyszerűséggel azt válaszolta:
- Ceruzával.
Január 27.
Tegnap este megnéztük a gyerekkel az újabb Harry Potter filmet. Hát nem voltam elragadtatva tőle. Már azt hittem, hogy csak az én örökké kötekedő természetem mondatja ezt velem, de a fiam is kijelentette, hogy csalódás volt a film. Túl sötét világot rajzol az írónő. Nem is értem a hangulatát, hiszem milliárdos, jól ment férjhez, nyugodt a magánélete, az újabb Potter fejezetek meg olyanok, mintha egy gyomorbajos öregúr írta volna, aki haragszik a világra. Nem tudom, milyen korosztálynak fogyasztható ez a film, mert a kicsiknek túl ijesztő, a tinédzsereknek túl meseszerű, a felnőtteknek meg egyszerűen érdektelen. Na ezért most biztos sok Potter hívő szeretné a véremet venni, de úgy tűnt, kezd kifáradni az egész az ötödik rész felé. De lehet ezt csodálni?! Ez a különleges varázsló tanonc világ még szenzációsan új volt az első epizódokban, most meg alig kaptunk többet, mint egy basáskodó tanárnő és a szembenálló diákok viszonyát. Tudom, átkozottul nehéz lehet újabb fantázia szüleményeket kitalálni, különösen azok után, hogy a „Lord of the rings” szinte mindent learatott ezen a téren.
És nagyon hiányzott a humor! A kamaszévek legjellemzőbb vonása a felfokozott szexualitás mellett a pezsgő szellemiség, mely szikraeső-szerűen szórja a viccet, a poénokat, a helyzetkomikumot. Hát ez mind nem volt. A szerelmi szálnak meg ott volt az a súlytalan viszony azzal az ázsiai kiscsajjal. Hány millió gyerek érezhetett csalódást, hogy nem a fiú és lány főhős talált egymásra. De ugye gondolni kell a hatalmas keleti piacra is egy ilyen sweetheart beiktatásával.
Ma olyan hóesésre ébredtünk, hogy számomra példa nélküli volt itt-tartózkodásunk óta. Persze semmi öröm a fehér tájban, csak a gondok, hogy hogyan fogunk közlekedni.
Január 31. Csütörtök
Édesanyám halálának tizennyolcadik évfordulója. Mintha egy másik ember élete lett volna az az idő, amit vele töltöttem. Iszonyatosan messze van már a közös múlt. És innen nem lehet felkeresni az egykori utcánkat, álldogálni a régi ház előtt, vagy az öreg ecetfa kérgét simogatva emlékezni. Nem tudok kisétálni a temetőbe sem, hogy a sírkő mellett állva bíztassam magam, nem tűnt el minden.
A sors keserű fintora, hogy bátyám születésnapja is erre a napra esik. Ma volt hatvankét éves. Az utóbbi években mintha fontosabbak lennénk egymásnak. A távolság közelebb hozott minket.
Lányom eljárogat egy társaságba, ahol a résztvevők felolvassák egymásnak dolgozataikat egy előre megadott témában. Most a víz volt terítéken. Elküldte nekem az írását, ami mélyen megdöbbentett. Egy sötét, ijesztő világ, melyben egy alkoholista mostohaapa és egy kamaszlány feszültségektől terhes, molesztálásba hajló viszonyát írja le drámai tömörséggel. Honnan van ebben a gyerekben ez a rettenetes keserűség és borús életszemlélet, mikor a fényben él?
Edit és Gábor szerdán elhagyták Kanadát. Sajnos, nem a terveik szerint. A Bevándorlási Hivatallal folytatott többhónapos huzavona után végre megkapták az értesítést, hogy hétfőn látogassanak be az ügyintézőhöz. Ők úgy tudták, hogy az indulás dátumát fogják velük közölni. Úgy számoltak, hogy tán lesz még két-három napjuk az elutazásig, így marad idő a búcsúra és a végső pakolásra. Hétfőn azonban ott tartották őket, azzal a hírrel, hogy Edit ellen elfogatóparancs van érvényben, és Kanada ki fogja adni őket Magyarországnak. Így nem is Izraelbe kerülnek vissza, ahogy tervezték. Az egész ügyben Edit volt a főszereplő, hiszen őt terhelték a visszafizetetlen bankkölcsönök, de ennek ellenére mindkettőjüket megbilincselték. Edit már el sem hagyhatta az épületet, Gábor pedig rendőri kísérettel, bilincsben mehetett fel a lakásukra, hogy összeszedje a bőröndöket az utazáshoz. Aztán átszállították őket a reptér melletti épületbe, ahol a hatóság fenntart egy fogdát a kiutasításra várók részére. Innen még fel tudtak hívni minket. Edit elmesélte, hogy rárakták a kezére a bilincset, de amikor leengedte a karját, leesett róla. Úgy látszik, nem ilyen negyven kilós, madárcsontú fazonokra volt méretezve. Annyit sikerült megtudniuk, hogy nem évült el Edit tartozása, és távollétében is elérték, hogy a bíróság foglakozzon az üggyel. Móricz írja az egyik regényében, hogy az emberek mindent meg tudnak bocsátani, csak egy dolgot nem. Ha anyagi veszteség éri őket. Edit sem volt az országban, már tizenhárom éve, de az egyik hitelezője nem tudott napirendre térni a veszteség felett. Igaz, hogy a szálloda áll, és működik, amire a pénzt felvette, és nyilván az értékesítése fedezte volna a tartozást. De a bank a 25%-os kamat miatt is fujtat, amitől elesett az adós távozásával. Igen, az uzsorakamat nem számít bűncselekménynek, és a törvény azt veszi védelmébe, aki ellehetetleníti a vállalkozót.
A házaspárt két kanadai emigrációs tiszt kísérte hazáig, hogy átadhassák Editet otthon a rendőrségnek. Nem világos, hogy Kanada miért csinált ebből ekkora szívügyet, és miért éri meg az országnak, hogy nemcsak a kiutasítottak repülőjegyét fizeti, hanem a két kísérőét is, oda-vissza, napidíjjal, szállodával, költőpénzzel stb. Hova lóghatott volna meg ez a két szerencsétlen, ha itt felteszik őket a gépre, az átszálláskor meg egy rendőr átkíséri őket a másik járathoz. Ha egy e-mailt küldenek Pestre, azzal is elérhetik, hogy rendőrök várják a gépnél. Végtére is két, hatvan éves, megfáradt, riadt emberről van szó, akik kerülni szeretnének már mindenfajta bonyodalmat.
De a kanadai hatóság megint elemében volt.
Február 1.
Tegnap este leültem a tévé elé, gondolván, hogy egy jó film tán kikapcsolódást nyújthat. a „Venus” ment, Peter O’Toole főszereplésével. Tudom, a kritikusok kicsit fanyalogtak, nézettségi rekordot sem döntött a film, de az öreg elemében volt. Megint csak kiderült, hogy a vágyak nem halnak meg a fizikum leépülésével. Ritkán lehet látni ennyire fájó szembesülést az elmúlással. Egy fiatal lány és az öreg kapcsolata érzelgősségre csábító téma, de a film ügyesen kerülte a buktatókat. Peter O’Toole Oscar díj jelölése nem volt véletlen.
Mától életbe lépett az un. Grant törvény. Vagyis nem lehet tankolni a kutaknál addig, míg előzetesen nem rendezi az ember a számlát. A rendelet amiatt a benzinkutas fiú miatt született, akit elgázoltak és a kocsi alatt kilométereken át vonszoltak, mert meg akartak lépni a fizetés elől. Tizenkét dollárról volt szó! Ennyiért halt meg egy huszonéves fiatal. A tettes már rács mögött van, a szokásosan enyhe büntetéssel, ugyanis öt évvel megúszta a gyilkosságot.
Február 2.
Reggel szakadó, hó, aztán verőfényes napsütés. Törheti a fejét a barlangjából kimászó maci, hogy kinn maradjon-e. Igaz, errefelé a groundhog vagyis a mormota van a figyelem középpontjában.
Nemigen tudunk napirendre térni Editék sorsa felett. Nem is csoda, egy hete még az abbotsfordi bolhapiacon császkáltunk együtt. Ma meg már odahaza vizsgálati fogságban várja, hogy mások döntsenek sorsáról.
A múlt heti tumultusban szóba sem került, hogy a munkahelyünkön megvolt az évi lakógyűlés. Persze már nem voltunk hivatalosak rá, hiszen nem lakunk ott. Azért voltak, akik informáltak a történtekről, így megtudtuk, hogy a lakók leszavazták a tizennyolcadikon lakó család terjeszkedési terveit. A házaspár ugyanis kitalálta, hogy nem elég nekik a tetőtéri legnagyobb lakás, hanem még a közös folyosó egy szakaszát is szerették volna bekebelezni. Igaz, hogy az a terület kb. negyvenezer dollárt ér az ingatlan mai állása szerint, de ők nem ajánlottak fel ezért egy centet sem, csupán nagylelkűen arról biztosították a lakókat, hogy az átalakítás költségeit magukra vállalják. Persze azért a lakókat sem kell félteni, természetesen leszavazták ezt az elképzelést, azzal együtt, hogy történetesen a lakóbizottság elnöke a kérdéses lakás tulajdonosa. Mikor néhány lakó felvetette, hogy a bővítéssel a lakás értéke is megnövekszik, és ezért nem ajánlottak fel semmit, akkor néztek, mint a moziban. Aztán valaki azt is megkérdezte, hogy miért nem elég két embernek egy akkora élettér, melynek területén az alsóbb szinteken négy lakás osztózik. Miért akarják egyáltalán bővíteni, mi ez a nagyzási mánia? Szünetben a leszavazott elnök felesége odament a felszólalóhoz, és az arcába sziszegte:
- Vedd tudomásul, hogy a lakásunk jóval nagyobb így is, mint a tied!
Hát ez nem volt valami nagy újság, ezt eddig is tudta a lakó. De aztán a hölgy még azt is hozzátette:
- És a férjem farka is nagyobb, mint a tied.
Ezt vajon honnan tudja?! Na mindegy, az ügy tanulsága, hogy bunkókat nemcsak az alacsonyabb néprétegben lehet találni. A hölgy ugyanis annak a férfinek a neje, aki egy gyógyszerkutató intézet főnöke, és ugye nem kell mondani, hogy nem átlagkeresetet visz haza. De hiába a fényűző életmód, és a rengeteg pénz, intelligenciát nem lehet vásárolni.
Mellesleg, ennek a hölgynek a férjétől várjuk a szakszervezeti tárgyalásainkon a választ fizetésemelési indítványunkra.
Február 4.
Csütörtök óta semmi hír Magyarországról. Jó elismerem, az Edit biztosan nem jut komputerhez, de a fia vagy a Gábor ránk szánhatna egypár sort. Azért is furcsa ez a hallgatás, mert még szívességet várnak tőlünk. A lakásban hagyott cuccokból kéne egy alapos válogatás után utánuk küldeni a használható dolgokat. De már érzem, hogy le van írva ez a kapcsolat.
Nem tagadom, sokszor eszembe jutnak. Valakik, aki évekig mellettünk voltak, egyszer csak a világ másik végére kerülnek. Ritával idézgettük a közös időket és jókat derültünk azon, hogy mennyire nem mutattak hajlandóságot az angol nyelv iránt. Öt év ittlét után még alapvető mondatok összerakásával gyötrődtek, és ha sikerült valamit kimondani úgy, hogy azt egy kanadai megértette, máris kiült arcukra az elégedettség.
Nyelvtani fogyatékosságuk azt a fiatal kolléganőt juttatta eszembe, akit még évtizedekkel korábban ismertem egy nagy könnyűipari cégnél, odahaza. Szemüveges, komolyképű kis nő volt, afféle szobatudósnak nézett ki a fehér köpenyében, amivel a hatalmas gyári fénymásolót kezelte. Egyszer szóba elegyedtünk és büszkén mesélte, hogy nemrég jött vissza a szüleivel egy olasz üdülésről. Gyorsan hozzátette:
- Szép nyelv az olasz, nem is nehéz, meg is tanultam azt, hogy si meg no. Ez azt jelenti, hogy igen és nem, - tette hozzá a gyengébbek kedvéért, vagyis nekem.
Ezt a két szót párszor még megismételte, valósággal hencegett a tudományával. Igaz, hogy alig pár éve érettségiztem olaszból, és mint a filmek nagy szerelmese, imádattal csüngtem az olasz nyelven, sőt már túl voltam egy itáliai körutazáson is, de nem árultam el ennek a magabiztos kis nőnek, ilyen részleteket. Csak megállapítottam magamban, hogy ez hülye. Aki ilyen nyelvtudománnyal jön haza egy kéthetes útról, és még dicsekszik is vele, ott komoly baj lehet.
Ja, és volt ennek a tündérkének még egy dobása. Férjhez ment és büszkén hencegett mindenki előtt, hogy már ő is doktorné. A férjét ugyanis Doktor Jánosnak hívták.
Jókait olvasok. „A három királyok csillaga” című kisregényén vagyok túl, és nagyon élveztem. Hehe, lehet mulatni, hogy az öregek és a gyerekek kedvence Jókai, akkor tehát én biztos az egyik csoportba tartozom. De meg kell mondjam, az a lazaság, az a lezser mesélőkedv, az a közvetlenség, amivel anekdotázik, páratlan és irigylésre méltóan eredeti. Nem átall rajzot mellékelni ott, ahol annak a különleges létrának a működését magyarázza és egyáltalán, olyan az egész, minta egy kedves ismerős tartaná szóval az embert, de olyan lebilincselőn, hogy élmény hallgatni. Eszterházi Péter regényében is láttam már ilyen rajzos magyarázatokat, szóval semmi sem új a nap alatt.
Tegnap este a „Notting Hill”. Láttuk már, de amikor odakapcsoltam, egyszerűen fogva tartott. Hugh Grant és Julia Roberts nagyon jól hozzák a könyvkereskedő és a filmsztár kettősét. Ez a felállás tán még szerencsésebb, mit a „Pretty Woman” alaphelyzete. Rengeteg jó poén, és nagyon tudják fokozni a hatást a film írói. Mert a két főhős nem a néptelen könyvesboltban békül ki, hanem a zsúfolt sajtótájékoztatón. Valahogy úgy fest, hogy a tömeges részvétel megsokszorozza az érzelmeket, és kézen fogva vezeti a nézőt a tökéletes azonosulásig, a happy end elfogadásáig.
Végül is, a limonádé egy nagyon kellemes, ártalmatlan ital.
Február 6.
Most, hogy elolvastam Jókaitól a „Szegénység útja” c. kisregényt, egyre erősödik bennem a meggyőződés, hogy Magyarországnak sosem volt olyan korszaka, melyre maradéktalanul büszkék lehettünk volna. Mikszáth, Móricz és Jókai híradásai alapján kirajzolódik egy elképesztően elfuserált, rosszul vezetett, korrupt társadalom, mely sok esetben inkább szégyellnivaló, mintsem melldöngetésre ingerlő. És ha hozzávesszük, hogy a mai magyar társadalomnak sincs sok dicsekednivalója, akkor bizony öngyilkos hangulatba kerülhet az ember. Sovány vigasz, hogy más nemzetek írói is hasonlóan sötét képet festettek az övéikről.
Ma kiderült, hogy Gábor próbál minket elérni Pestről, de a jelek szerint elfelejtette az e-mail címeinket, a telefonszámainkat, a lakcímünket és mindent. Egy volt kolleganőjén keresztül üzent nekünk, akit mellesleg olyan Internet oldalon talált meg, ahol a nejem is szerepel. Ezek szerint nincs kizárva, hogy a családnevünket is elfelejtette.
Ma állásinterjún voltam, amolyan „Miért ne próbáljuk meg?” alapon. Egy szakszervezet által támogatott melóról lett volna szó, ez meg is látszódott rögtön, mert közölték, a felvételi három fordulóból áll. Lassan úgy vélem, hogy egy agysebész hamarabb kap diplomát, mint egy csóró állást a School Board-nál. Faggattak erősen mindenféléről, még dolgozatot is írattak velem. Az egyik kérdés az volt, hogy mit teszek áramszünet esetén egy francia nyelvű iskolában, az éjszakás műszakban, ahol a tornateremben még srácok fociznak, és a tisztítószert is most hozza a teherautó. Hogy ilyen példákat ki tud kiagyalni?! Nagyjából eltaláltam, hogy mit szeretnének hallani, de szerintük kimaradt az, hogy értesítenem is kéne a másnapi műszakot az áramkimaradásról. Az nagyon tetszett nekik, hogy hajlandó lennék elemlámpa fénye mellett dolgozni. Én azt is leírtam, hogy a főnököt is értesíteném ilyen esetben. A vizsgáztató akkor azt firtatta, hogy miért felejtettem ki az elektromos műveket, akiktől meg kéne kérdeznem, hogy meddig tart az áramszünet.
- Azt kérdezze meg a főnök! Ő is csinálhat valamit! Nem emlékszel, én nem érek rá ilyesmire, mert dolgozom a zseblámpa fényénél.
Hát azt hiszem, nem kell nagyon aggódnom az eredményért.
Február 8.
Mi az öregség? Íme, a mottóm a hintaszékből: Szép, változatos életem lehetett. Kár, hogy elfelejtettem.
Ma megláttam egy színt egy képeslapban, a mályva egy különleges árnyalatát, És felbukkant egy emlékkép egy valamikori kifestő könyvemről. Egy ábra, néhány színes ceruza, de aztán semmi több, nem volt folytatás. Nem merek belegondolni, mi minden hullott már ki az emlékezetemből. Színek, illatok, utazások, ízek, kalandok, női testek, képek, beszélgetések, film és színházi élmények, kicsiben az egész élet.
Túl könnyű a terhem.
Fény derült Gábor hallgatására. Nincs komputer közelben, tehát nem tud kapcsolatba lépni velünk. Edit nincs szabadlábon, Gábor meg egy albérletben húzta meg magát. Minden fillért be kell osztania, nem tolonganak a segítő szándékú barátok, rokonok. Ez nem csoda, aki 13 évre eltávozik egy országból, az olyan, mintha meghalt volna. Nagyon jól megvoltak már nélküle.
Február 13.
Elmaradtam pár napig, nem csoda, volt egy-két apróság. Fiam a hét végén beverekedte magát (szó szerint) British Columbia öt legjobb ifjúsági birkózója közé a 79-84 kilósok súlycsoportjában. Ez azért is szép teljesítmény, mert olyanokkal küzdött, akik már évek óta művelik ezt a sportot. Úgy tűnik, a megszállottsága kezd kamatozni. Persze utazni fog és versenyezni, ennek tükrében a középiskolai követelmények nemigen foglalkoztatják, de amilyen laza itt az oktatás, még így is elegendőt produkál egy jó közepes bizonyítványhoz.
Elküldtük Edit és Gábor itt maradt cuccait, és voltunk olyan merészek, hogy megelőlegezzük az öt bőrönd feladási költségeit. (450 dollár) Bár tudjuk, hogy nem lehet megbízható adósnak mondani Editet, de áldoztunk ennyit a barátság oltárán. Ha megtérítik ezt az összeget, az igazán kellemes csalódás lesz. A feladás miatt át kellett pakolnunk egy-két csomagot, így akaratlanul is látnunk kellett, hogy milyen holmik teszik meg majd a repülőutat. Hát úgy tűnik, inkább a nosztalgikus szempontok, és a ragaszkodás lehetett a döntő szempont a válogatásban és nem a valós érték.
Elolvastam három kisregényt. Bárczy János: Vádindítvány c. könyve nem más, mint egy dokumentumfüzér, amely a sikertelen 1941–es bácskai ejtőernyős akció hátterét vizsgálja. Kissé fanyalogva kezdtem hozzá, hiszen ki a fene szeret jegyzőkönyveket olvasni, de igazi élmény kerekedett ebből a különös összeállításból. A könyv írójáról csak annyit tudtam kideríteni, hogy repülős múltja volt és 1917-ben született. Egy vérbeli civil számára szinte felfoghatatlan az a háttérben megbúvó manipuláló erő, mely a történelmet formálta. Egy bevetésre induló repülő lezuhanása kapcsán kapunk képet a korról, és miután csak a tényeket ismerteti a szerző, így az olvasó feladata a következtetések levonása. Nagyon jó könyv, jó lenne ezek után a szerző másik művével, a „Zuhanórepülés”-sel is megismerkedni.
Különös véletlen, hogy egymás mellé került Alfred Döblin: „A két arzénes barátnő” és Verena Wyss: „Keskeny ösvényen” c. könyve. Mindkettő olyan elfuserált házasságot mutat be, ahol a konfliktus gyilkosságba torkollik. Az arzénes kisregény akár egy pszichológus naplójegyzete is lehetne. Tárgyilagos felsorolása a lelki mozgató rugóknak, alapos emberismerettel. A szerző egyetlen gyengéje az utószó, ahol kilép ebből a lélekbúvár szerepből, és magyarázkodni kezd, hogy mit miért és hogyan. Olyan ez, mintha Beethoven utószót mellékelt volna a Sors szimfóniához, hogy elmagyarázza a kedves hallgatóknak, hogy miért alkalmazott vonósokat, és mi célt szolgált a fortissimo.
Wyss könyve egy ügyes bűvésztrükk, amivel bebizonyítja, hogy a svájci bíróság elfogultsága a gyilkos férj mellett, nem más, mint a társadalom előítélete, mellyel a házasságokat kezeli. Az asszony, vagyis a béres-feleség lázadása az alárendelt szerep ellen, és a kitörési szándéka nem kívánatos, sőt elitélendő a megkövült svájci közfelfogás szerint. Nem valami hízelgő kép a gazdag ország polgárairól.
Február 14.
Ma Valentine nap van, (állítólag). Nem vettem, és nem kaptam semmit erre a nagy eseményre. Már nem fogok megváltozni, azt hiszem. Nekem ez nem ünnep. Nem vált ki belőlem érzelmeket ez a nap, csupán azért, mert errefelé ez dukál. Ha nem tud lázba hozni egy baseball meccs, akkor ez sem fog izgatni különösebben. Na így vagyok én magyar. És a jelek szerint öreg magyar, mert úgy hallom, odahaza is kezd divatba jönni ez a szokás.
Az Interneten meglepett valaki egy képsorral mely Dubai fejlődését ábrázolja. A képek magukért beszélnek. A pár éve még néptelen főutcán ma felhőkarcolók sorakoznak, luxus, pompa mindenütt, hatalmas beruházások, világcsodának számító épületkolosszusok, futurisztikus technika, műszigetek, sport és szórakoztató létesítmények tömkelege, csillogás, a pazarló gazdagság megnyilvánulása lépten, nyomon. Pár éven belül nemcsak az üdülésben lesz világhatalom ez az ország, de játszva megrendezhet egy olimpiát is, hiszen stadionok füzére várja a rendezvényeket. Én csak tudom, milyen nagy szó ez, hiszen Vancouver a 2010-es téli olimpiára készül és még az óvatos jóslások is azt jövendölik, hogy bele fogunk dögleni a kiadásokba. Dubai, ahol most a világ darukészletének 25 %-a dolgozik az építkezéseken, és a melósok száma több mint az egész összlakosság mennyisége, szóval ott Disneyland lesz, meg vízi park, meg síparadicsom, meg minden, amit ma még álmodni sem mer az arab, aki pár évtizede még sátorban húzta meg magát a homokviharok elől, a sivatagban és teveszarral fűtött a lehűlt éjszakában. De hát az olaj helyre tett mindent. Igaz, hogy a Föld nagy része nyomorog, becsületesen dolgozó munkáscsaládok megélhetési gondokkal küszködnek, de az a fontos, hogy az efendik ne nélkülözzenek, akkor sem, ha kiapadna az olaj. Majd jönnek a turisták, és dől tovább a pénz hozzájuk. Holland, német, amerikai szakemberek törik a fejüket olyan megoldásokon, melyekre még nem volt példa, csak azért, hogy az arab hegemónia zavartalan legyen ezekben a legmodernebb építészeti és mérnöki csodákban. Az arab polgár is meghozza ezért a jövőért az áldozatot természetesen. Ő adja a pénzt. Azt a pénzt, amit az olajért kap, amit a hülye világ beletörődve kifizet.
Február 20.
Felállítottak a városban egy órát, mely az olimpiáig hátralévő időt jelzi. Nagyon odavannak ezzel a sporteseménnyel, ami majd 2010-ben lesz és alig több mint két hétig tart. Ránk fog figyelni a világ - állítják. De mintha ez nem kanadai szívügy lenne, csupán British Kolumbiáé. Most vadul költekezik a tartomány, de nem tehetek róla, ez engem egy olyan háziasszonyra emlékeztet, aki egy kéthetes rokoni látogatás miatt fest, renovál a lakásban, sőt ezüst excájgot és egy csomó felesleges kacatot vásárol, hogy villoghasson, aztán a vendégek elvonultával csak nézheti, hogy milyen adósságokat csinált.
Azt a nevezetes órát meg már leöntötték festékkel a tiltakozók. Ők nem olimpiát, hanem ingyen lakásokat akarnak a hontalanoknak. Persze a belvárosban. Mert ha a város átadna kb. háromezer szálláshelyet ezeknek a rászorulóknak, ingyen, valamelyik külső kerületi épületben, a kutyát nem érdekelné a komfort, újra visszaszállingózna az összes csavargó a belvárosba. Mert ez egy ilyen fajta. Ja, meg a drogot is ott lehet beszerezni.
Sidney Sheldon: Morning, Noon, Night c. regényét végeztem ki a héten. Bírom az öreget. Könnyen fogyasztható, kellemes kikapcsolódás, és az angol nyelv sem teszi próbára az olvasókat. Néhány laza ecsetvonással felvázolt jellem és környezetrajz, aztán jöhet a cselekmény. Sok helyszín és persze a felső tízezer világa. Milliárdos fazon öröksége a bonyodalom tárgya és bírja szusszal, mert még ez a lerágott csont is képes néhány kiszámíthatatlan fordulatra. Persze akad megkérdőjelezhető epizód is, mert mi a fenéért olyan biztos a detektív abban, hogy a helyszínre csalt gyilkos nem lövi le a nőt az első pillanatban, hanem vallani kezd, amit ők végighallgathatnak a másik szobában. De ne kötekedjünk, kellemes időtöltés volt és kezdem megérteni Babits Mihályt, aki állítólag a halálos ágyán angol krimiket olvasgatott, hogy elterelje figyelmét a ráktól szétroncsolt torkáról.
Láttam a Clint Eastwood eposzokat Iwo Jimáról. A két film a szigetért folytatott csatát mutatja be amerikai és japán szemszögből. Az előbbiben már a háború utáni hajcihőből is képet kapunk. Hát igen gusztustalan a propaganda gépezet, az már biztos. Cirkuszi látványossággá süllyesztették a zászlókitűzés hősi pillanatait.
A japán oldal erősebb, egységesebb. A történet jobban leköti a nézőt, még a hősök is rokonszenvesebbek. Azért ehhez is bátorság kellett, hogy egy hazafias ügy fonákját is láttassa a rendező. Igaz nem nagy, de azért lehet, hogy egy-két morgás elhangzott a nimbusztépázás miatt.
Február 22.
Sárközi Márta, Menedékház c. könyvét olvastam. Tévedés ne essék, ezt a művet nem Sárközi Márta jegyzi íróként, ez inkább egy összeállítás róla. Sárközi Márta Molnár Ferenc lánya volt és a Válasz c. folyóirat szerkesztőjeként ismeri őt egy szűk réteg. Igaz, azok is kihalófélben vannak, hiszen az újság közvetlenül a háború után élt kb. három évig. Ennek az asszonynak a fő érdeme inkább az a tevékenység volt, amellyel egybe gyűjtötte a kor jeles művészeit, sőt a maga módján egyengette is az útjukat. A levelekből, emlékezésekből emberközelbe kerülnek a kor nagyjai és bizony ez nem válik javukra. Mert elég nagy csalódás megtudni, hogy a világtól iszonyodó Pilinszky János alapjában véve egy gyáva ember volt, vagy hogy Németh László nagyon durcás és affektáló tudott lenni. Meg hogy eljátszotta a műnyomort, mikor már jól ment neki. Nem először tapasztalom, hogy árt a babérkoszorúnak a közeli vizsgálódás. Nagyon kevés művész állja ki a próbát egy ilyen megmérettetésnél. Tán el kéne hagyni az irodalomtörténetet a tananyagból.
A könyv ott a legjobb, ahol Márta szóhoz juthat. Akár visszaemlékezés formájában, akár mások által megidézve, de tény, hogy igen egyéni hangnemű nő lehetett. Persze nem tudták rábeszélni, hogy komolyan nekiüljön az írásnak. Viszont lefordította Gerard Durell: „Családom és más állatfajták” c. könyvét, amiről állítják, hogy az ő változata jobb, mint az eredeti. Nem először járunk így, gondoljunk csak Romhányi verseire a Frédi és Béni sorozatból.
Amúgy, valóban páratlan egyéniség lehetett ez a nő. És valószínűleg ő volt az egyetlen négy nyelven beszélő műstoppoló. Igen, mert mifelénk olyan világ volt, hogy nem a fordításokból élt meg ilyen képességekkel, hanem polgári foglalkozást kellett űznie, ha nem akart csaholni az elvtársaknak.
Február 24.
Hazajött a gyerek Port Alberni-ből, és nem került a legjobb három közé a tartományi birkózóversenyen. Nem ittunk gyufát bánatunkban, annak örültünk, hogy ép bőrrel megúszta. A győztes törött orral, talpig vérben, ragtapaszokkal és tamponokkal fejezte be a küzdelmet. Az iskola szünetelteti az edzést fél évig, mert valamiért ez a szokás. Aztán csodálkoznak, hogy nem érnek a sportklubok nyomába.
De legalább fél évig nem kell aggódnom a gyerek füleiért és orráért.
Február 25.
Ben Kinsley domborít a „You kill me” c. filmben. Vígjáték ez a javából, a pasas meg olyan ebben a szerepkörben, mint mikor egy farkas mosolyogni próbál. De tán épp ettől jó, hogy rokonszenvet tud csiholni egy bérgyilkos figurájából. Elképesztő, hogy mennyire megszűnt az erkölcsi üzenet iránti igény a filmekben. Most annak drukkolunk, hogy sikerrel járjon a küldetése, és el tudja tenni láb alól a következő áldozatát.
Megfigyelhető, hogy milyen változásokon megy át a szemlélet. Nemcsak az erkölcsi hozzáállásban, de a borzalmak adagolásában is. Itt ugyan nem vitték túlzásba, csupán egy ravatalozó volt a cselekmény hátterében, de a többi tévésorozat már nagy dózisokban adagolja a sokkoló jeleneteket. Legyen az a C.S.I, a Bones, az Hours, vagy bármi. Az átlagnéző átesett a tűzkeresztségen, amit feltrancsírozott hullák sora jelentett. Ma már olyan rezignáltan nézünk végig egy boncolást, mintha világ életünkben korboncnoknak készültünk volna. De lehet ezt még fokozni? Hol lesz a határ?
Február 26.
Na, túl vagyunk az Oscar díjátadáson, nem volt valami nagy durranás. Azt hittem, a 80. a kerek évforduló, tán valami extrát hoz, de nem. Igaz, ez az összemérés mindig fals egy kicsit. Mert nem lehet a bableves és a mákostészta között versenyt rendezni, hogy melyik a jobb. Az az út sem járható, hogy ugyanabban a szerepben nézzen meg a nagyérdemű őt-hat művészt, hogy eldöntse, kinek az alakítása a legjobb. A művészet méricskélése szubjektív, és reménytelen feladat. De azért nagy port tud kavarni. Igaz, ma már a kutya sem emlékszik néhány Oscar díjas „műremekre” mert az idő a legnagyobb műbíráló.
Arra meg végképp semmi szükség, hogy a szakma második vonala is ott parádézzon az eseményen és kénytelenek legyünk meghallgatni, hogy a díjnyertes hanghatás összeállító hogyan áradozik a családjáról a kis suhogó, vörös szaténruhájában, a mosónő kontyával.
Jutott azért idén is némi torokszorító élmény a műsor alatt. Most tudtam meg, hogy elhunyt Jean Pierre Cassel és Jean Claude Brialy is. Mindketten 74 évesek voltak. Brialy már tavaly óta nem él, jellemző a világ feledékenységére, hogy nem is igen publikálták a hatvanas évek nagy sztárjainak halálát.
Sic transit gloria mundi. . .
Február 27.
Egy pillanatkép a kanadai munkamorálról: ma épp akkor értem a bejárati üvegajtóhoz, amikor a kézbesítő rá akarta ragasztani az értesítést, hogy ott járt, de nem tudta leadni a küldeményt. Kitártam az ajtót, hogy átvegyem a cetlit, de ő a borítékot nyújtotta. Mondtam neki, hogy én csak az értesítőt venném át, mert ráragasztom a levélszekrényre, tán úgy jobban észreveszi a lakó. Akkor megkért, hogy tegyem be a borítékot a lakó levélládájába. Felvilágosítottam, hogy ahhoz nincs kulcsom, de beengedtem, hadd győződjön meg róla, hogy nem lehet semmiképp begyömöszölni a vaskos borítékot. Akkor kitalálta, hogy vegyem át én a levelet, mert biztos fontos a címzettnek és ő már tegnap is hiába volt itt. (Persze délelőtt, munkaidőben) Sajnálkozva közöltem, hogy a levelet nem áll módomban átvenni, mert nem tudom kézbesíteni a lakónak, mivel este már nem vagyok itt. De javasoltam, hogy vigye fel ő liften a tizenkettedikre, és hagyja az ajtó előtt.
- Fel a tizenkettedikre?! Hát még mit nem! – legyintett és távozott a küldeménnyel.
Holnap bizonyára megint ott lesz a csinos kis értesítővel, hogy a lakónak levele jött.
Kiolvastam H. Courths-Mahler-től „Az igazi asszony” c. gyöngyszemet. Annyit hallottam már a szentimentális regények mesteréről, hogy kíváncsivá tett, mire is képes. Hát Hedvig néni kitett magáért az biztos. Valamiféle álomvilágot kreált, Alsó-Lankwitzban, ahol az emberek olyan bővített mondatokban beszélnek, melyekből mindent megtudhat a nyájas olvasó. Például, az ifjú ara imigyen szól koros nagybácsijához:
- Kedves Joachim bácsi, talán hálátlannak fogsz tartani, ha ismétlem neked, mennyire kínos nekem a gondolat, hogy én leszek az általános örökösöd. Felső-Lankwitzon máris örökségvadásznak kiáltottak ki és én nem tudom ezt egy percre sem elfelejteni.
A beteges öregúr erre felkacag és egy tizenhat soros válaszmondatban kifejti, hogy miért zárta ki örökségéből az eddigi várományost, a szépreményű ifjút és mi kell egy birtok felvirágoztatásához.
Az írónő 220 oldalon keresztül képes kínozni az olvasót azzal, hogy a két fiatalról nem derül ki előbb a sima tény, miszerint egymást szeretik. Azért a fordítás is kitesz magáért. Egy helyütt az olvashatjuk: ”Szemeiben halk érdeklődés villant meg” vagy másutt. „ A férfi arca halálsápadt lett és könyörgő szavak törtek elő kebeléből”
Jó, én megértem, hogy Hedvig néni a XX. század elején alkotott, (mert ugye 1867- 1950-ig élt) de ez sajnos irodalomnak nagyon karcsú. Unatkozó úriasszony kedvtelésének meg túl sikeres, a fene egye meg. (Ja igen, ez már az irigység az elképesztő példányszámokért. )
Február 28.
Olvasom, hogy odahaza Alföldi Róbertet nevezték ki a Nemzeti Színház igazgatójának. Én ugyan nem láttam őt semmiben, fogalma sincs milyen színész, de egy ízben láttam odahaza a tévében, mikor egy idősebb színésznőt faggatott. Kissé természetellenesnek tűnt a túlzott kedveskedés. Látszott, nemigen tud mit kezdeni a megszólaltatott személlyel. De beugrottak neki azok a reflexek, ahogy egy idős emberrel kell bánni. Ha tehette volna, tán még át is segíti a stúdió túloldalára a művésznőt. Közben a bulvársajtó nem győzi cikizni, mert néhány rendezésében túlzásba vitte a művészi szabadságot (vagy szabadosságot) Furcsa volt olvasni, hogy az új filmjére 1750 fizető néző volt kíváncsi. Ha én Pesten élek, valószínűleg össze is tudok szedni ennyi nézőt, az ismerősökből. Persze ki vannak akadva, hogy burjánzik a rendezéseiben a szex és az obszcenitás. Én úgy gondolom – és Jancsó óta ezt hiszem is – hogy azok az emberek adnak központi szerepet a szexnek a művészetükben, akiknek nincs rendben valami a hálószobájukban. Olyan ez, mint mikor az otthoni sovány koszton élő író állandóan vendéglőkbe jár, és ott ódákat zeng a marhahús levesről. Ha üzenetet keresünk Jancsó filmjeiben, akkor nem azok a képsorok fogják hordozni, ahol Sáfár Anikó félmeztelenül táncikál furulyaszóra. Az csak azért van ott, hogy a rendező kedvére malackodhasson egy kicsit. Az üzenet ott van, ahol igazi drámát, és igazi színészi játékot láthatunk.
Március 4.
Ugye nem kell nekem mindent érteni! Például azt sem, hogy Gábor nem jelentkezik Magyarországról, nem tudatja velünk, hogy sikerült-e átvennie a bőröndöket. Igaz, neki nincs komputere, de a nővérétől írhatna néhány sort, vagy az is elég lenne, ha megkérné őt egy pársoros üzenetre. De semmi. Még azt sem tudjuk, hogy sikerült-e végre meglátogatni Editet, aki egy Dunaújváros melletti börtönben tölti a büntetését. Ahhoz képest, hogy mennyi időt töltöttünk itt együtt, felér egy árulással ez a hallgatás.
Szombaton Amerikában voltunk, jól kidühöngtük magunkat a határ előtti sorbaálláson. Visszafelé is kijutott egy órás araszolgatás, így igazán nem nevezhető felhőtlennek egy ilyen program. A gyerek nem volt velünk, mert hétvégeken dolgozni jár, akárcsak a diáktársai. Egy kocsimosóban locsolják az autókat és egymást, az utóbbit talán nagyobb sikerrel. Még a határnál várakoztunk a visszajutásra, amikor telefonált a gyerek és közölte, hogy a melóban felejtette a lakáskulcsát és most az ajtó előtt ül, és vár minket. Hát, nem rajtunk múlt, hogy több mint két órát kellett várnia, amíg hazaértünk. Az idő alaposan lehűlt, ő meg a vizes cuccaiban fagyoskodott az ajtó előtt. Rögtön kádba parancsoltuk, az anyja meg átnézte a táskáját, hogy kihalássza az üres uzsonnás zacskókat. A lomok közt meg is találta a lakáskulcsot.
Ha a szórakozottság fokmérő lenne a tanulmányokban, akkor a gyerek már egyetemi tanár is lehetne.
Vasárnap Hegedős Györgyinél vendégeskedtünk. Róla írtam már, de mint tudjuk, ismétlés a tudás anyukája. Györgyi egy különleges színfoltja ennek a magyar kolóniának. Ő fiatal éveiben ismerte otthon az egész művészvilágot, több színházban játszott, a könnyű műfaj egyik ígéretes tehetsége volt. De aztán kikeveredett Kanadába, haldokló édesapjához. És itt ragadt. Nem lövöm le a poént, akik kíváncsiak az életére, elolvashatják a „Balettpatkány” c. életrajzi kötetét, mert ő is olyan színész, aki a tollat is ügyesen forgatja. Már elmúlt hetven éves, de még mindig olyan élet van körülötte, amit bármelyik fiatal megirigyelhetne. Kis térdműtét, súlyproblémák, nehézlégzés - ki törődik ilyesmivel, mikor annyi jó téma van. Mert mindent tud az otthoni színházi életről, mert Joyce színművét olvassa, közben Vaclav Havel darabját nyújtja át, és vagy tízkilónyi könyvet, amiket az utóbbi időben olvasott ki. Egy mai olasz mester festményére hívja fel a figyelmemet, és közben megajándékoz a nemrég elhunyt Bodola György karikaturista egyik szenzációs rajzával. Van egy-két új vicce is, de azért hagyja szóhoz jutni az embert. Idestova tíz éve ismerem, és nem állíthatom, hogy mindig jóban voltunk. Nehéz ember. És tud keserű is lenni, ha úgy érzi, nincs jó kezekben a stafétabot. Nem nézi jó szemmel, hogy herdálják a színházi örökségét. Igényessége nem tudja elfogadni az amatőrökre jellemző tétova próbálkozásokat.
Március 5.
A munkahelyünkön belátogatott az irodába az egyik magyar lakónk. Bánatosan panaszolta, hogy nem tud megbirkózni a feladattal, miszerint be kéne köttetnie a magyar folyóirat tavalyi évfolyamát, de a mester vidékre költözött és nincs senki a városban, aki vállalna ilyesmit. Sóhajtozott erősen, hogy tán már ki is halt ez a szakma, pedig mennyire szerette volna, ha akadna még egyáltalán valaki, aki ilyesmit elvállal. Rita leült a komputerhez, és rövid keresgélés után talált két olyan címet, ahol foglalkoznak könyvkötészettel. Már nyújtotta is a cetlit Verának hozzátéve, hogy az egyik a szomszéd kerületben van, a másik a hídon túl. Vera kissé méltatlankodva kérdezi:
- Közelebb nincs?!
Muki fiam az iskolai politechnikán autószerelést tanul. Ez végre egy hasznos ötlet és szerencsére élvezi is a feladatokat. De ki ne szeretne bütykölgetni egy Camaro sportkocsin, meg hasonlókon? Meséli, hogy tegnap, amikor benézett a szerelésre váró kocsiba, látja ám, hogy a hátsó ülésen egy mosómedve üldögél. Le is fotózta azon nyomban, mert már itt tartunk technikában, hogy mindig kéznél a fényképezőgép. Mutatja is a fotót, hát nem lehet megállni nevetés nélkül, ahogy ez a kis állat öntudatosan üldögél a hátsó ülésen.
- És mit csináltatok vele? – kérdezem őszinte érdeklődéssel.
- Szóltam az oktatónak, aztán kinyitottuk az ajtót, és valósággal kitessékeltük a kocsiból.
Hát igen, ez Kanada, ahol mosómedvék is járnak iskolába. De biztos vagyok benne, hogy ez a bánásmód a bájos külsőnek szólt. Mert valószínűleg seprűt ragadva próbáltak volna agyoncsapni egy patkányt, egy pókot, vagy más csúszómászót.
Mindig mondtam, hogy első a megjelenés.
Szigethy Gábor „A Kövér Szendrő” c. könyvét olvastam ki. Egy rész életrajz (tegyük hozzá, kissé szerény), és némi ízelítő Szendrő verseiből, írásaiból. A kövér komikusként ismert színészről kiderült, hogy mennyire elégedetlen volt külsejével, valósággal szenvedett a kövérségétől. Lehet, hogy ennek köszönhette népszerűségét, de koloncként viselte külső adottságait. 57 év jutott neki, ebből nyugodtan leszámíthatjuk a három év hadifogságot, szóval nem volt egy hosszú élete. Nem sok maradt utána, a színészet illékony műfaj. A kötetben akad néhány fotó is, az egyiken Hegedős Györgyivel látható, 59-ben. Ez már olyan, mint egy időutazás.
Március 6.
Színdarabot olvastam. Václav Havel: „Távozás” Hát, mit mondjak, nagyon nem jött be. Adva van egy kancellár egy meg nem nevezett országban, és távozni készül posztjáról, 15 évi hatalom után. Persze kiderül róla, hogy frázisokat pufogtató, felületes, a nép gondjai iránt közömbös, stb. valaki volt, aki nemcsak politikusként, de emberként sem egy érték És persze ilyen az utódja is. Na de mi az új ebben?! A helyezkedő alkalmazottak, a rajongó egyetemista lány, a saját felnőtt gyerekei, akikre nem számíthat, szóval az egész egy közhelygyűjtemény. Nem értem ezt a kettősséget a nevekkel sem, mert míg páran cseh keresztévvel rendelkeznek, addig a családnevek abszolút németesek. Rieger, meg Weissenmütelhof és Klein a Vlasta, a Zuzana és a Vastik mellett. Ha újságíróról van szó, az szenzációhajhász firkász, ha nagymamáról, akkor az szenilis vénasszony. Felbukkan még a Lear király és a Csehov-féle Cseresnyéskert egy-egy eleme, de ezek a nemesebb veretű szövegükkel olyanok a darabban, mintha egy farmerdzsekin díszzsebkendő lenne. A technikai személyzet sem lehet nyugodt, ha színre kerül a darab, mert a mester esőket, viharokat írt a kerti jelentekhez. Tény, hogy akadt azért egy jó poén is a darabban, amikor a diplomata azt mondja:
- Amikor koktélon voltam Molotovnál.
Elhangzik Havel neve is, akit az egyik darabbeli szereplő említ meg. Ez annyira torz ötlet, mint Claude Lelouche megoldása, aki a saját korábbi filmzenéjére táncoltatta egy későbbi műve szereplőit.
Aztán megszólal az „Úr hangja” is, vagyis az író folyton beleszól a szereplők játékába. Amíg a szózat hallatszik, a játszók megmerevednek. Ez arra jó, hogy kiirtsa a színészekből a maradék beleélési kedvet is.
Ezek után valóságos felüdülés volt elolvasni Háy Gyula: „Mohács” című darabját. Pezseg, izzik, forr az egész cselekmény, remek karakterek, a történelmi háttér láttatása, nem didaktikus módon. A darab olyan politikai összefüggéseket mutat fel, ami által sokkal könnyebb megérteni az adott kort.
Amit ugye nem tudtam, hogy Háy Gyula, Molnár Ferenc után a második legtöbbet játszott szerzőnk külföldön. Hát tény, hogy nem érdemtelenül. A szerző alakja azonban annyira ellentmondásos, hogy megérdemelne a személye is egy jó kis színdarabot.
Március 7.
Az újságok címoldalán szerepelt az a hír, amely arról tájékoztat, hogy megloptak egy kórházban fekvő 91 éves nénit. A tolvaj a jegygyűrűjét csalta le, azzal a dumával, hogy tisztítani viszi, és mindjárt visszahozza. Gondolom, a tettes arra spekulált, hogy a rokonok tán szemet hunynak a veszteség felett, és hát ki törődik egy öregasszony sirámaival. Ha szerencséje van, tán még meg is hal, és akkor végképp feledésbe merül az ügy. De nem ez történt! A közvélemény egy emberként hördült fel a gaztett hallatán, hiszen egy nemrég amputált, szerencsétlen idős ember védtelenségét használta ki a tettes, akit már el is kaptak. Persze nemcsak ez az ügy van a számláján.
Azért kíváncsi lennék, hogy az elkövetőnek milyen fogalmai vannak a lelketlenségről.
Temesi Ferenc: „Kölcsön-idő” c. könyvét olvasom, és bizony nem lesz könnyű feladat. Na, nem a tartalma miatt, de egyrészt több mint ötszáz oldal és akkora, mint a Pallas nagylexikon. És már mutatkozik az első száz oldal után a terjedelmes művek veszélye. A szerző ismétli önmagát. Ha nem is itt, de a ”Por” című könyvéből visszaköszönnek ismerős részek, újra megírt epizódok. Nem lehet büntetlenül telefonkönyv méretű könyveket írni. Ez az újság forma is jó poén ugyan, de nem mindig segíti a célt. Viszont ahol végre előbukkan az irodalom, ott leeső állal kell csodálkozni a pasas nagyságán. Úgy tűnik, klasszikus van születőben.
Március 8.
Tegnap azzal foglakozott a tévé, hogy a friss (egy hetes) házas igazgatónő halála ügyében már nem nyomoz a rendőrség, annyira egyértelmű ugyanis, hogy a férj volt a tettes, aki aztán később elég rejtélyes körülmények között meghalt. Igen, ez volt az az eset, ahol a rablógyilkosságnál kisebb sérüléseket szenvedett férj a barna öltönyös elkövetőről beszélt. Mára már tudja a rendőrség, hogy a férj úszott az adósságban, hamis csekkek és egyéb stiklik voltak a számláján. Ettől a házasságtól remélte, hogy rendbe hozza majd zilált anyagi helyzetét. De nem ám úgy, hogy majd kölcsönkér az asszonykától, hanem úgy, hogy az elhunyt feleség ingatlanát értékesíti. Ehhez persze előbb el kellett tenni láb alól a nejét. Nem is várt sokáig, nyilván már szorongatták a hitelezői. Hát nem jött össze a dolog. Most meg az ügy újabb fordulata, hogy a halott férfi szülei igényt tartanak a családi ház értékére, hiszen ők az örökösök.
Ez vészesen hasonlít arra a viccre, ahol a fiúcska megölte apját-anyját, hogy elmehessen az árva gyerekek báljára.
Ma egy gyapjától szinte mozdulni sem tudó birkát láttam az újságban. Valahogy felrémlett, hogy ez a vastag gyapjú nemcsak az időjárás viszontagságaitól véd, hanem a ragadozók harapásait is hatástalanítja. És ott vannak a zebrák, a csíkjaikkal, hogy álcázhassák magukat. Vagy az antilopok az elképesztő gyorsaságukkal, amely életmentő lehet. De a ragadozók mégis táplálékhoz jutnak. Fogaik, karmaik, látásuk és szaglásuk élessége az ő javukra billenti a mérleget.
Úgy tűnik, mintha a természet a húsevőknek drukkolna.
Március 9.
A Temesi –könyv hátsó borítója mindennél beszédesebben árulkodik arról, hogy az ilyen terjedelmű könyvek igazi kihívásnak minősülnek az olvasók számára. Az eredeti 4490 Ft.–os vételár alatt egy ragasztott címkén már az új ár díszeleg: 898 Ft.
Mivel a szerző fiatalsága egybeesett az enyémmel, így a könyv az én ifjúi éveimet is felidézi. És eszembe jutnak elfejtettnek hitt epizódok is. Például az, hogy milyen szorgalmas látogatói voltunk a Kisstadion rock műsorainak. Általában egy nevenincs angol együttes volt a fellépő (őket tudták megfizetni) de az akkori fiataloknak elég volt az angol név. A Nashville Teens, Flowerpots Men, meg hasonlók, pedig világsztárnak érezhették magukat a magyar fiatalok rajongását látva. Aztán az egyik banda már annyira el volt telve magával, hogy a program végén az énekes megjelent egy barna papírzacskóval a színpadon. Mindenki azt várta, hogy valamiféle ajándékot szór majd szét a rajongók között. Nem sokat tévedtek. A zenész sorra kihalászott a zacskóból egy-egy jól megtermett őszibarackot, beleharapott és a közönség közé dobta. Bizonyára arra gondolt, micsoda megtiszteltetés lesz a rajongóknak a sztár után felfalni a barack maradékát. De nem így történt! Az enyhén folyós, löttyedt barackokat a nézők sorra visszahajigálták a színpadra, komoly károkat okozva az együttes ruházatában. Végül a banda menekülésre fogta, az énekes még el is vágódott a vad rohanásban. Csodálatos elégtétel volt az örökké lenézett, a nyugati zenészeket bálványként imádó fiatalok részéről ez az önérzetes akció.
Március 10. Hétfő.
Tegnap végre egy remekmű a tévében! „The Lives of Others” gondolom ez otthon csak a „Mások élete” címmel mehetett. Bár már semmi se biztos, ha a „No country for old men” c. filmet odahaza „Nem véneknek való vidék” címmel játsszák. Ami nem ugyanaz, de az alliteráció miatt elég jól hangzik.
Szóval egy német film volt műsoron tegnap, nem is akármilyen, mert 2007-ben ez vitte el a legjobb külföldi filmnek járó Oscart. Valójában NDK-s történet egy titkosrendőrről, akiben a lehallgatás során rokonszenv ébred áldozatai iránt. Nagyon jól egyensúlyoz a történet a férfi segítő szándéka és a hiúsága között. Furcsa körforgás ez, hiszen a saját karrierjét rombolja le azzal, hogy megkíméli ellenfeleit.
A nyolcvanas évek közepén játszódik a történet és elég bizarr belegondolni, hogy míg odahaza a növekvő áruválasztéknak örültünk, míg élveztük az egyre szabadabb lehetőségeket, a változás előnyeit, addig az NDK-ban javában dúlt a szocializmus védelme. Az öngyilkosságok soha nem tapasztalt méreteket öltöttek, - bár a magyarokat még így sem tudták megelőzni ezen a téren.
A film cselekménye a mában végződik, és láthatjuk, hogy az egykori miniszter, aki életeket tett tönkre, ma is büntetlenül ül a hatalomban. Igen, ezeknek a vértelen forradalmaknak ez a legnagyobb baja. És ez nemcsak német sajátosság Európában. Sajnos.
Ulrich Mühe játszotta a Stázi-tisztet, tavaly őt ünnepelte a fél világ ezért az alakításért. Megdöbbentő, hogy már nincs az élők sorában. Gyomorrák végzett vele 54 évesen. Színes életébe belefért a határőr múlt is a Berlini Falnál. Állítólag ott kezdődtek egészségügyi problémái. A szó szoros értelmében, nem volt gyomra ahhoz a cirkuszhoz.
Ma, egy órával korábban keltünk, a nyári időszámítás miatt. Kissé elkapkodhatták ezt a dátumot, mert vaksötét volt még reggel. Azzal vígasztalnak, hogy este viszont tovább van világos. De mit spórolunk ezzel, ha reggel viszont égetnem kell a villanyt?!
Erre mondta otthon a népnyelv: Adtak a szarnak egy pofont.
Március 11.
Mit ád az ég, ma olvastam egy tanulmányt arról, hogy ez az egész óraátállítás egy felesleges cirkusz, mert nem lehet kimutatni a megtakarítást. A szenzoros kapcsolók korában nincs jelentősége, hogy ki, mit, és hánykor kapcsol be, elvégzik azt a műszerek, megbízhatóan. Tehát, egy értelmetlen zagyvaság az egész, amit még az is tetéz, hogy nem egységes, így csak zűröket okoz a közlekedésben és mindenütt. Saskatchevanban például később akarják kezdeni a mutatókkal való játszadozást.
A nyolc órás meló után újra itthon a lakásban. Feleségem a konyhában birkózik a vacsorakészítéssel, én a távkapcsoló segítségével ellenőrzöm az esti tévéprogramot. Nejem, fejcsóválva konstatálja, hogy megint nekem jutott a kedvezőbb feladat. Felsóhajt:
- Ha még egyszer születnék, férfi szeretnék lenni.
- Én is. – vágom rá, szaporán bólogatva.
Március 13.
Olvasom a Temesi könyvet és viszontlátom benne egyik agyszüleményemet, ami ezek szerint másnak is eszébe jutott. A „Szabadság, szerelem E2 kell nekem” mondatra gondolok, melyet vagy tíz éve vetettem papírra. Na de miért is ne juthatna ez másnak is eszébe?! Az viszi el a pálmát, aki publikál, én meg ugye. . .
Aztán itt van ez a másik: „Nem nyafognék, de most már két sört!” Kíváncsi vagyok, ezt mikor látom majd nyomtatásban (természetesen mástól).
T. F. könyve olyan, mint egy bőrönd, amibe minden belefér. Így nemcsak a saját gondolatai, de az Internetről ollózott anyagok is. Irigylésre méltó szabadság, de ugyanakkor elmarasztalható könnyelműség is. És ha már ő csokorba szedte ifjúkori barátait, én is veszem a bátorságot, hogy egy-két fazont megemlítsek. Például Vologyát, aki természetesen nem volt orosz, csak a szlávos szőkesége miatt ragadt rá ez a név, amit ő is elfogadott. Egy angyalföldi gyárban melóztunk, épp a nyloning volt divatban, a varrodáról lekerülő termékeket készítettük elő szállításra. Vologya vékony gyerek volt, sőt vézna, de elég kellemes vonásokkal, amit még tetézett, hogy ragyogóan fehér fogai voltak. Odahaza ez igen ritkaságszámba ment, mert valahogy a szájápolás kimaradt a szocialista vívmányok közül. Vologya cigizett is így igen dicséretes volt ez a makulátlan fogsor. Egy gyönge pillanatában aztán elárulta, hogy VIM-mel tisztítja a fogait. Aki ismeri ezt a terméket, az tudja, hogy a legmakacsabb szennyeződéseket is képes volt eltávolítani a csempéről, vagy a kád oldaláról ez a súrolószer. Hát nem tudom, mennyi ideig tudott ellenállni a fogzománca a heti tisztogató akcióknak, de sejtem, hogy ezzel a módszerrel megváltotta a belépőt a korai protkóviseléshez.
Vologya elég szeleburdi srác volt és nemigen tisztelte az idősebbeket sem. Márpedig volt ott jó néhány olyan matróna, akik pár hónap távolságra voltak a nyugdíjtól. Köztük Pumika is, akinek a valódi nevét senki sem tudta. A Pumi számomra a Pumával való rokonságot feltételezte volna, de semmi sem állt távolabb ettől az idős, elfolyó kövérségű vénasszonytól, mint egy ragadozó kecsessége. Leginkább az asztmás lihegéseivel vetette észre magát, na meg azzal, hogy csigalassúsággal dolgozott, illetve, mit dolgozott, inkább vonszolta magát. Vologya egy ízben, mikor elhaladt az idős nő mellett, szinte részvéttel odabökte neki:
- Pumika, nem szeretnék a maga bőrében lenni.
Az öregasszony nagyon megrémült. Mit tudhat ez a fiú, tán csak nem valami átszervezés készül és a végén még búcsút mondhat az állásának? Vagy tán még súlyosabb az ügy?! A hatvanas évek végén a saját biztonságunk nem attól függött, hogy mit követtünk el, hanem attól, hogy mások mit feltételeztek rólunk.
- Szent isten, miért? – rebegte elhaló hangon.
- Mert lötyögne rajtam. – válaszolt röhögve Vologya.
Vologyával nem tudott elmélyülni a haverság, mert egyrészt vidékről járt be, és meló után rohant a távolsági buszhoz, másrészt a varrodában hétszáz nő dolgozott, hülyék lettünk volna, ha egymásra pazaroljuk a drága időt. Márpedig ott igen figyelemre méltó leányzókkal lehetett találkozni. Az önmegtartóztatás és az erkölcs sem állt valami magas fokon. Érdemes megfigyelni, hogy a nők, csoportosan vadabbak tudnak lenni, mint a férfiak. Néha piruló fülekkel hallgattam a vicceiket, máskor harsogva mesélték az előző éjszakai házasélet részleteit. Egy ártatlan képű kis szőke meg harciasan ágált a gyanúsítgatás ellen:
- Még hogy én szűz vagyok?! Jól is néznék ki, ha 18 évesen még nem kellettem volna senkinek!
Március 14.
Fur: Portre of Diana Arbus. Egy érdekes film a tévében, Nicole Kidmannal. A rövid életű amerikai fotóművésznőről szól a film, illetve na ez így nem igaz. A művész személye adott alapötletet egy bizarr és fiktív történetnek, ami csak arra volt jó, hogy a néző próbálja megérteni a nő vonzódását a deformált külsejű egyénekhez. Már-már mesefilm jelleget öltött a cselekmény, ahol is a férjes asszony belehabarodik egy haldokló vásári figurába, akinek az arcát és egész testét sűrű szőr fedi. Az az igazság, hogy Nicole Kidman mindent el tud játszani, így „szállítani” tudta a nő ideges vibrálásait, érzékiségét, elfojtott indulatait. Nagyon valószínű, hogy nem állt messze egymástól az általa megformált személy, és a valódi fotóművésznő, aki 48 évesen lett öngyilkos, 1971-ben. Azóta láttam néhány fotót a nő alkotásaiból, hát valóban kiolvasható a vonzódása a beteges dolgok iránt. Írják, hogy az egyik fényképéért több, mint négyszázezer dollárt fizettek. Ezen két ikergyerek álldogál, sután bámulnak a kamerába. Szóval semmi különös. Nem először hallom, hogy a fényképek felküzdötték magukat a festmények rangjára.
Vagy csak ilyen sok pénze van a műgyűjtőknek.
Kiolvastam a Temesi könyvet. Illetve, csak az első részét, mert a második nem keveredett ki Kanadáig. Vegyes benyomásokat tett rám az egész, mert a sok élvezhető olvasnivaló mellett zavaróan hatott a sok ismétlés. Mintha az író az olvasók feledékenységében bízna. Jellemző a hazai viszonyokra, hogy az író két olyan epizódot is leír, amikor ő, illetve a fia, szenvedő alanyai a pesti utcán megjelenő erőszaknak. Nem tudom elképzelni, hogy például Móricz Zsigmondnak és családjának hasonlókkal kellett volna szembenézni.
Nagyon szomorú híradás ez a mai állapotokról.
Március 15.
Na, azért nekünk sem kell a szomszédba menni egy kis erőszakért. Nagyon csúnya ügy került az újságok címlapjára. Előző éjjel egy háromfős társaság autózott a reptér felé, hogy gépre szálljanak, amely Hawaiiba vitte volna őket. A vakációból azonban nem lett semmi, mert Langleyben, egy megelőzött autós utánuk eredt és leszorította őket az árokba. Az út mellett tanakodtak, hogy mitévők legyenek, amikor az autós visszafordult, és teljes sebességgel közéjük hajtott. Ketten félre tudtak ugrani, de a harmadik fiatalembert halálra gázolta. Aztán, lassítás nélkül elhajtott a helyszínről. Biztosan átkozta a balszerencséjét, hogy nem tudta elütni mind a hármat, így az életben maradottak egész jó leírást tudtak adni a pick-up truck színéről és típusáról.
Másnap a rendőrség már szállította is az elkövető adatait a médiának, de a vádemeléssel még várni kell, a teljes bizonyosságig. Közben az emberek értetlenül állnak ekkora aljasság előtt. Egy kellemes arcú, filmszínész külsejű 21 éves fiatalember az áldozat, egy igen vallásos munkáscsalád gyermeke. Szegény szüleinek és testvéreinek minden hitükre szükség lesz, hogy fel tudják dolgozni ezt a tragédiát.
Az utcai erőszak sajnos mindennapos. Persze ez a fajta gyávaság, amivel valaki a többtonnás járművével emberek közé hajt, ez már az emberi lealacsonyodás egy új formája. Magam is éreztem gyilkos indulatokat a volán mögött, de maximum arra futotta volna, hogy kétszer jól valagba rúgjam az illetőt, aki a családom testi épségét veszélyezteti a hülyeségével.
És tódulnak az emlékek a sok autóban elszenvedett sérelemről. A legsúlyosabb tán az volt, amikor még odahaza laktunk, és egy Polski Fiatban próbáltuk hazakeveredni balatoni nyaralásunkból. Egy országúti pihenő után kapaszkodtam vissza a műútra, miután alaposan meggyőződtem róla, hogy nem jön senki abban a sávban. Elővigyázatosságom érthető volt, hiszen a kiskocsi csúcssebessége alig érte el a 80 km-t. De a semmiből hirtelen mögöttünk termett egy kamion. Jóval a megengedett sebesség felett jöhetett, ha néhány pillanat elég volt, hogy utolérje a kocsinkat. Dudált, mint egy őrült, de persze ennyi nem volt elég. Lett volna helye előzni, de ő a nyomunkban maradt. A távolság annyira lecsökkent köztünk, hogy már szinte tolta a kocsinkat. Rita sírva könyörgött, hogy húzódjunk le az útról, mert itt fogunk meghalni. De amikor átmentem a leállósávba, a nyomomban maradt. Hosszú kilométereket haladtunk így, halálfélelemben. A kamionos meg nyomta a dudát mögöttünk, ez már élet-halál harc volt. Az első leágazásnál lekanyarodtam, a kamion meg ott tülkölt a nyomunkban. Egy földútra keveredtem, a hatalmas szörnyeteg meg ott porzott mögöttünk. Egy épület elé kanyarodtam, valamiféle öregotthon lehetett, a padon idősebb emberek üldögéltek. A különös látványra néhányan felálltak és a kocsi felé jöttek. A kamion is megállt, a sofőr azonnal kiugrott a fülkéből. Én is kiszálltam, felegyenesedtem, az autó a derekamig sem ért. A felém rohanó kamionos azonnal megtorpant, ahogy meglátott. Harminc év körüli lehettem akkoriban, nem volt semmi baj a fizikumommal, rendszeresen sportoltam, soha nem gyengítettem magam káros szenvedélyekkel. A sofőr meg már túl volt az ötvenen, és igen csak távol ált attól, amit kisportoltnak nevezünk. Nem vállban, inkább hasban volt széles. Hirtelen alábbhagyott az indulata, de egy ilyen helyzetből nem lehetett szó nélkül elmenni:
- Na, üss meg, ha mersz! – harsogta, és szinte kínálta a fejét egy hatalmas pofonra.
Nagy volt a kísértés, te tekintettel kellett lennem a nagyszámú nézőseregre. Még a végén engem vádolnak majd testi erőszakkal.
- Én üsselek meg?! Nem szégyelled magad?! Hogy lehet valaki ekkora szemét? - hörögtem, de Rita már húzott is a kocsi felé, igencsak elege lehetett az egészből.
Visszaültünk a kocsiba, kecsesen megfordultam a keskeny úton, és kárörömmel gondoltam arra, hogy vajon hogy fog ez a barom kikászálódni innen azzal a hatalmas dög járművével. Azért jellemző volt a tempójára, hogy Pest előtt még rám dudált, amikor őrült tempóval elhúzott mellettünk.
Indulatait látva, nem hiszem, hogy ágyban, párnák között végezte.
Sokkal ártalmatlanabb volt az az epizód, amikor egy hazalátogatásunk során a Németországban bérelt Opelben ültem, és a pesti forgalomban araszolgattam. Egy autós mögöttem letekerte az ablakot, és félig kihajolva üvöltözött mindenféle ocsmányságot, mert leálltam egy gyalogos miatt, aki akkor kezdett áttipegni előttem a zebrán. Ennyi förtelmet tán még nem zúdítottak senkire, egy udvarias gesztusért. Kiszálltam a kocsiból és odamentem hozzá. Idősebb fazon volt, láttam a szemében a rémületet, ahogy közeledtem a kocsija felé. Még az ablakát sem volt ideje felhúzni, amikor odahajoltam hozzá:
- Látod a rendszámot azon a kocsin?
- Látom, - nyögte ki.
- Ez egy német rendszám, és ott a D betű is a kocsin. Mit üvöltözöl itt magyarul, nem vagy észnél?!- vontam kérdőre.
Láttam rajta, hogy összezavarodik. Ijedten makogott valamit, aztán villámgyorsan kezdte feltekerni az ablakát.
Ma van az évfordulója a Nagy Márciusi Forradalomnak. A magyar közösség műsorral emlékezik minden évben erre az eseményre. Persze itt nem munkaszüneti nap, az indulatok is takaréklángon lobognak már, de azért tisztességes műsorok ezek. Én, az örök ünneprontó, azért eljátszom a gondolattal, hogy mi lett volna, ha… Ha például Kossuth a háttérben marad, és Széchenyi elképzelése érvényesül. Ha a bécsi udvarral való szövetség és együttműködés fejében annyi engedményt kérünk, amennyit végül is a kiegyezés hozott 1867-ben. Ha megússzuk ezt a véráldozatot, a legjobbak, köztük Petőfi elvesztését és gőzerővel munkálkodunk egy olyan államszövetségen, ahol mindkét fél egyenlő jogokat élvez. Irreális elképzelés? Lehet, de micsoda különbség lett volna a magyar történelemben, ha az egész Haynau korszak kimarad az életünkből.
Kegyetlen szakma a politika. 48-ban a forradalom nélküli átmenet lehetőségéért sóvárogni, 1989-ben meg radikális, akár fegyveres változást kívánni, hogy megtisztulhasson végre a magyar közélet.
Eh, inkább maradok a kaptafánál!
Ma délután a szokásos városi csavargást űztük, persze azért betévedtünk egy-két üzletbe. Nejem egy pár cipőt szeretett volna felpróbálni, segélykérően nézett körül, cipőkanalat keresve. Aztán később már méltatlankodni kezdett:
- Hát nincs sehol egy shoespoon?
Ezzel egykori baklövésemre utalt. Mert amikor megérkeztünk Kanadába, még jó néhány hónap múlva sem ismertem ilyen kulcsszavakat, mint a cipőkanál. Így hát a boltban, mikor kérni akartam egyet, lefordítottam, szó szerint. Erre az eladó elkezdett röhögni. Persze, mert itt shoehornt mondanak. Nem tudom, mennyivel helyt állóbb a kanál helyett a cipőszarvat emlegetni, de ilyesmin nem lehet vitatkozni, csak tudomásul venni.
Este film a tévében. A „Fracture”. Anthony Hopkins és Ryan Gosling, vagyis a gyilkos és az ügyész párbaja, amit még színesit a korosztályi különbség is. Szellemes, előre ki nem számítható story, na ilyenekért érdemes leülni a tévé elé. A gyilkos már szinte kicsúszik az igazságszolgáltatás markából, de ott az a bizonyos banánhéj. Újra felmerül a double jeopardy fogalma, vagyis, hogy ha valakit felmentenek egy bűnügyben, akkor azt a személyt nem lehet ugyanazzal ismét bíróság elé állítani. Hát csak csodálkozom, hogy ez a kapitális baromság, hogy maradhatott a törvénykönyvben. Ha kisétál az illető a bíróságról, és utána fennen hirdeti, hogy mégis ő volt a gyilkos, akkor is tehetetlen az igazságszolgáltatás. Sőt, meglobogtathatja a gyilkos fegyvert, jelentkezhetnek előkerült szemtanuk, akik látták amint elköveti a bűncselekményt, ezek ellenére nem ér a neve, mert őt egyszer már kiszámolták.
Egyre erősödik az aggodalmam, hogy ezt a jogszabályt néhány szenilis öregúr kreálta valamikor, és a világnak még mindig nincs bátorsága változtatni rajta.
Március 17.
Tegnap baráti társaságban voltunk, egy rokonszenves házaspár Ili és Feri látott vendégül. Felcipeltük a fiúnkat is, ritka alkalom az ilyen, hogy együtt menjünk valahová. De enyhítette a kínjait, hogy két tinédzser korú gyermek van a vendéglátó családnál.
Feri már 85 óta kinn él, a neje később került ki, mert Feri egyik hazalátogatásakor ismerkedtek meg. Kellemes meglepetés számomra, hogy mindketten könyvbarátok, így rögtön megvolt a közös nevező. Így még az is elviselhető volt, hogy majdnem egy húszassal vagyok idősebb náluk. Az fontosabb volt, hogy közös élményeket őrzünk az otthoni évekről.
Betoppant egy ismerősük is, így együtt rémüldöztünk a felfelé kúszó benzinárakon meg a sok előnytelen változáson. Azért mindnyájan megállapítottuk, hogy nem cserélnénk a hazai rokonsággal. Búcsúzóul kaptunk pár könyvet is, így mindjárt nekiestem Menyhért Mészáros László: Hofi maffia c. könyvének. Hát, nagy mítoszromboló írás, és azt írható leginkább a javára, hogy még a mester életében adták ki, tehát nem a halott oroszlán rugdosásáról van szó. Nem használ ez a közelkép Hofinak, mint ahogy senkinek sem használ, akiről az ember illúziókat táplál színpadi vagy filmes megjelenései kapcsán. Dokumentumok igazolják, hogy Hofi mennyit kaszált és tényként könyvelhetjük el azt is, hogy a párt vezetőivel bratyizott. A kőbányai melósgyerek imágóba belefért a vadászat is az elvtársakkal. Sajnos nem hízelgő a portré, de mit tehet az ember? Megpróbál elvonatkoztatni. Egyébként a színészek és a rendszer viszonya mindig rázósabb, mint más művészeké. Darvas Ivánt vonták egyszer kérdőre, hogy miért játszik ezeknek? Az ezek alatt azt a rendszert értették, amely meghurcolta őt 56 után. Darvas kifejtette, hogy a színész helyzete nem hasonlítható össze az író, vagy a festő lehetőségeivel, hiszen azok dolgozhatnak a fióknak is, ha nem teszik az adott politikai légkör. De a színész nem tudja spájzolni a művészetét. Sajnos, ez így igaz.
A művész és a hatalom viszonya. Itt nem lehet győzni. Mindig a művész húzza a rövidebbet.
Március 18.
Túl vagyok másik két könyvön. Zalatnay Cicciolináról írt (ki másról?!) és az írásművészetéről csak annyit, hogy jól adja vissza a riportalany egyéniségét. Tehát szedett-vedett, csapongó mondatokat kapunk, öncélú kiemelésekkel és elhallgatásokkal. Husikáról hamar kiderül, - ahogy az angol mondja – hogy nem a legélesebb kés a fiókban. Lehet csodálkozni, hogy ez a zavaros és primitív karakter elég volt ahhoz, hogy képviselőnő legyen Olaszországban. Na ja, mondhat bármit, ha közben kinn van a fél melle. Jellemző azért az olaszokra, hogy az egyházi neveltetés azonnal csődöt mond, ha egy nő gyakran emlegeti a szexet és pucérkodik is hozzá. Közben keresgéltem az Interneten is a témában és találtam egy tévéfelvételt, amin Cicciolina egy olasz műsorban énekel. Illetve gyerekhangon sóhajtozik egy igen bárgyú dallamra, miközben ötlettelenül sétálgat a színpadon hiányos fehérneműben. Ugye mindenki ismeri az érzést, amikor a néző szégyelli magát. Nahát ez olyan. De meglepő módon, a dalocska végén felcsattan a taps, és még olyan éltes családanyák is összeverik a tenyerüket, akik táskányi retiküllel ülnek a nézőtéren, mert gondolom, hazafelé azért beugranak a zöldségeshez. Hát ez már a kollektív elhülyülés egyik formája!
Szó van a könyvben arról is, hogy Staller művésznő elég sokat csatázott a hatóságokkal, akik nem nézték jó szemmel erkölcsromboló megnyilvánulásait. Minden nehézséget vállaló céltudatossága Dizsikét, Markos – Nádas kabaréfiguráját juttatja eszembe. A riporter erősen sajnálkozik, hogy szegény lánynak milyen megpróbáltatásokon kellett keresztül mennie, amire a szenvedő alany nemes egyszerűséggel csak annyit válaszol:
– Imádok kefélni!
Ómolnár Miklós: Megszökött nemzedék. Természetesen a disszidensekről van szó, akik száma, a 1947 – 1988- ig, félmillióra tehető, vagyis az összlakosság 4,5 – 5 % -át vesztette el az ország.. Azt hiszem, egyetlen nemzet sem engedhet meg magának ekkora emberveszteséget. Különös, hogy ezt a könyvet abban az évben adták ki, amikor mi is elhagytuk az országot. Ha akkor olvasom, biztosan nem mertem volna belevágni. Megismertet a könyv néhány disszidens – sorssal is, és bár sokuknak rendben van az anyagi helyzete, de mégis érezhető, hogy ez kevés az üdvösséghez. És nem is mondhatom, hogy hamis húrokat penget a szerző, mert az az igazság, hogy magam is így érzek. Aztán erősíthetjük magunkat azzal, hogy otthon mennyire nehéz az élet, de azért legszívesebben minden évben hazaugranánk, hogy ezt ellenőrizzük.
Ha az ember öregszik, hazafelé törekszik. – mondtam már? Szóval azért nagyon hiányzik mindaz, ami otthon maradt.
Március 19.
A melóban nagy a csend, mert a folyton minket abajgató öregúr megsértődött és nem mutatkozik. Ha kérhettem volna valamit húsvétra, hát ez lett volna az! Még pár napja úgy döntött, hogy átír egy lakóknak szánt felhívást, amibe azért bele is javított, úgy hogy Ritának újabb feladatok jutottak volna ettől a kis módosítástól. Nejem kerek-perec megtagadta az öreg által fabrikált közlemények átvételét. Arra hivatkozott, hogy ez már rögzített tény, hogy nem kell részt vennie a tűzjelző készülékek éves ellenőrzésén. Az öreg még próbálkozott, számon kért, felelősségre vont és gondolom, fűt-fát felhívott, hogy érvényesíthesse akaratát. De nem talált támogatásra, naná, hogy nem, mikor a szakszervezet megint színen van, és az újabb szerződésünkért csatázik. Így aztán az öreg bevert orral elkullogott.
A főiskolán érdemes lenne tanítani a „Two and half men” néhány megoldását. Alan, a kétbalkezes főhős, szemén hatalmas kötéssel egy presszóban ismerkedik. Mivel alig lát, így a szék helyett a földre huppan. Ez mindig biztos poén, gondoljunk csak a burleszkfilmek kiapadhatatlan esés-sorozataira. Vagy ott van a Seinfeld sorozat kétbalkezes alakja Kramer, aki a röhögés biztos forrása csetlés-botlásaival. Még a családi videók is akkor számíthatnak a legnagyobb sikerre, ha valaki pofára esik a képsorokon. Ilyenek vagyunk, na, szeretünk mások rovására mulatni.
A következő képsoron Alan már egy vendéglőben randevúzik a nővel. Mivel el akarja kerülni a leégést, gondosan kitapogatja a székét, mielőtt ráülne. Mi nézők is nyugtázzuk, hogy tényleg kissé elcsépelt és nagyon is kiszámítható lenne, ha megint seggre ülne. De pár perc múlva javasolja a nőnek, hogy cseréljenek helyet, mert nem látja rendesen a fél szemével. A helycsere közben az elhangzott viccén derülünk, és ekkor, váratlanul akkorát esik, mint egy télikabát.
Tán ez a legnehezebb: megfelelni az elvárásnak úgy, hogy meglepetést is tartalmazzon.
Március 24.
Meglátogattunk egy házaspárt, akiket mostanában ismertünk meg. Egy hatalmas házban laknak, ámulva szemléltük a méreteket. Ilyesféle emeletes kégliket odahaza amerikai filmekben láthattam, azokban szokott levonulni a hallba vezető lépcsőn, a szenátor felesége. A konyha is elképesztő, és ilyennel se találkoztam még, hogy a nagy és az étkezővel egybenyíló konyhából egy kisebb helyiséget választottak le, ahol az üvegajtó mögött szintén főzni lehet. Tehát még egy tűzhely, mosogató, szekrénysor, mosogatógép stb. van az ajtó mögött Ez a rész állítólag arra való, hogy ott készüljenek azok az ételek, melyek szagával nem szeretnék betölteni a lakást. Ki engedhetné meg ezt magának odahaza? – tettem fel a kérdést magamnak.
De a mi házigazdáink egyszerű melós emberek. Az igazi bemutatkozásra csak most került sor, Tímea a nehezebb időkről mesélt, arról, amikor még fiatal lányként bébysitter volt egy New Yorki családnál. A háziasszony szigorú volt és igazságtalan. Minden munkát vele végeztettek, kimenője is alig volt, jószerivel csak a vasárnap délelőtti templomba jutott el. Úgy érezte, nincs oka panaszra, hiszen Erdélyben sokkal rosszabb körülmények között élt.
- Az ablakomból a Szabadság szoborra lehetett látni. Azt hittem, ez elég lesz a boldogsághoz. -sóhajtja Tímea.
A nyolcéves-forma leánykát kellett pátyolgatnia, esténként a gyermek csak akkor aludt el, ha előtte órákig simogatta a hátát. De nem volt szabad az ágyra ülnie, így térdelve töltötte ezeket az órákat. A gyerek is látta, hogy rabszolga van a háznál, úgy is viselkedett. Ha megérkezett, szétrugdosta a holmiját és rászólt Tímeára, hogy szedje össze. A háziasszony a függönykarnis tetején is ellenőrizte a portörlés minőségét. Tímea éjjel-nappal dolgozott, szinte megállás nélkül. Egyszer, a kimerültségtől összeesett a templomban. A hívek, amikor tudomást szereztek a körülményeiről, megtiltották, hogy visszamenjen a családhoz, és napokon belül szereztek neki egy másik helyet. Hálatelt szívvel gondol ezekre a honfitársaira, akik végül is elrendezték a sorsát. Aztán még következett egy-két kanyar az életében, amíg Kanadába ért. Itt is dolgozott látástól-vakulásig és a nagy ház is ennek az erőfeszítésnek az eredménye. Feljavításra szoruló épületekkel alapozták meg a szerencséjüket. Ő és a férje hónapokig dolgoztak egy lepusztult házon, de mindannyiszor tetemes nyereséggel tudták eladni az alaposan kipofozott épületeket. Így aztán csak eljutottak álmaik otthonához.
Lehet követni a példájukat, ha valaki elég erőt érez magában a napi 16 órás melóhoz.
Március 26.
Túl vagyunk mindenen. A négynapos húsvéti szünet kámforként illant el, de már meg sem lep különösebben. Persze semmi eget rengető dolgot nem műveltünk, meg aztán itt nem olyan hazai locsolkodós ünnep van divatban, hanem csak afféle öncélú élvezkedés. Gyermekünk dolgozott az autómosóban, és végre nem kellett megszakadnia, mert az esős időben nemigen érkeztek a kuncsaftok. Így tehát, az ő munkája miatt már nem is haragszunk annyira a rossz időre.
A hírek azzal foglakoznak, hogy immár második alkalommal valaki, vagy valakik több száz kocsit karcolnak végig, valószínűleg kulcsot használva. Az ötszáz pórul járt tulajdonos kára kb. egymillió dollárra tehető. Hát, nem szeretnék kötekedni, de miután a híradóban láthattuk a sérüléseket, igazán nem értem, hogy miért kerül egy jármű helyrehozatala 2000 dollárba. Ezen megint keresni akar valaki. Azzal együtt, nem világos az elkövető indítéka sem. Miért gyűjti valaki ilyen megszállottan azoknak a számát, akik a kurva anyját fogják szidni?
Szilágyi János: „Halló itt vagyok!” című könyve került a kezembe, és ha már így alakult, el is olvastam. Persze némi berzenkedéssel, mert ugye amit a rádiós mond, az nem isteni kinyilatkoztatás, minek azt kinyomtatni? De aztán elég szórakoztató lett a dolog. Szilágyinak megvan az a képessége, hogy kiszedje a partneréből a lényeget és mer egy kicsit szemtelen is lenni. Ez nagyon hasznos dolog. Ne feledjük, hogy Simon Cowell ennek köszönheti dollármillióit, mint zsűritag az „American Idol”-ban. Amíg jó fiú volt, a kutya se figyelt rá. Szilágyi is azzal vétette észre magát, hogy néha bicskanyitogató stílusa volt. Az sem elhanyagolható, hogy ki tudja kerülni a csapdákat. Mert ha egy pasas azzal kezdi a beszélgetést, hogy:
- Szilágyi úr, miért van az, hogy a nyugdíjasokra alig van szükség?
Akkor ő nem kezdi el fejtegetni, hogy dehogynem, hanem rákérdez:
- Ön nyugdíjas? - és a telefonálóból már ömlik is a szó.
John LeCarré. „Ébresztő a halottnak” c. könyve volt a következő. Szinte szégyelltem magam, hogy ilyen bárgyú című olvasmányra vetemedem, de aztán nagy meglepetés lett. Az ürge nagyon tud írni! Íme, hogyan jellemez egy városrészt: „… az ott lakók lankadatlan harcot vívnak, csakhogy megszabaduljanak a külvárosiasság bélyegétől”. Szóval ez nem afféle „pisztoly-kés-bunyó-pia-nők” detektív sztori.
A főhős is elüt a szokványostól, mert nem daliás nőfaló, hanem olyasvalaki, akitől néha még a visszataszító jelző sem áll távol.
Az álnév mögött egyébként egy sikeres, hetvenes éveiben járó írót, David Cornwellt kell keresni. A kémek és az elhárítás világát jól ismerhette, hiszen dolgozott az angol külügyi szolgálatnál. Népszerű szerző, és persze a filmesek is felfedezték. A „Constant Gardener” c. mozi volt az egyik legutóbbi nagy sikere.
Érdekes amúgy, hogy a szerző álnevet használt. Mintha ez a Cornwell nem lenne elég húzós név. Ellenpélda rá Patricia Cornwell, aki sorra jelenteti meg könyveit, melyek aztán a sikerlistán tanyáznak. Rejtő Jenő esetében még megértettem, hogy P. Howard néven akart labdába rúgni, de az angol szerzők nincsenek kényszerpályán ilyen téren.
De arra is van példa, amikor a keresztnév okoz gondot valamelyik művésznek. Bruce Willis például a Walter névvel volt elégedetlen, Laura Whiterspoon meg a Reese névtől remélte a sikert (joggal).
Ha már a neveknél tartunk, nem lehet kihagyni azt a viccet, ami közvetlenül a Rákosi-éra után játszódik. A pasas bemegy az anyakönyvi hivatalba azzal, hogy nevet szeretne változtatni, mert már képtelen tovább elviselni a jelenlegit.
- Miért, hogy hívják magát?- kérdezi a tisztviselő.
- Szaros Mátyásnak.
- Hű, hát ezzel a névvel tényleg borzasztó lehet élni, természetesen jogos a névváltoztatási kérelem. És mi lenne az a név, amit szeretne?
- Szaros József.
Nézem a híradót, ahol azon csemegéznek, hogy Hillary Clinton jócskán elvetette a sulykot az emlékezésben. Mutatják is őt, amint nagy vehemenciával ecseteli, hogy 96-ban, a volt Jugoszlávia területén tett látogatásakor komoly életveszélyben volt, hiszen csak úgy repkedtek a lövedékek a fejük felett, még felegyenesedni sem tudtak. Aztán egy lőállásban kerestek menedéket. Igen, csakhogy ez a mai világ olyan elvetemült, hogy mindenről filmfelvétel készül. Így erről az évtizeddel korábbi látogatásról is, amin láthatjuk, hogy Hillary békésen sétálgat kísérői társaságában egy kietlen pusztaságon, ahol teljes a béke. Azt is megtudjuk, hogy az akkori diplomácia mindent megtett azért, hogy még véletlenül se keveredjen háborús területre. Egyetlen dolog emlékeztet harci körülményekre, az pedig Hillary khakiszínű ballonkabátja.
Persze a sajtó felkapta a dolgot, naná, mikor egy elnökjelölt szavahihetősége a tét. Hillary vállvonogatva ismerte be tévedését, és csupán annyit mondott:
-Emberek vagyunk, tévedhetünk.
De könyörgöm, milyen tévedés az, amikor valaki előad egy terjedelmes mesét, és ha az igazságot kérik számon, csak a vállát vonogatja.
Ez a laza beletörődés és legyintgetés azonban nem túl kedvező előjel. Milyen elnök lesz abból, akinél elhanyagolható a valóság? Mert ha a szenátor asszony nem emlékszik a történtekre, akkor amnéziás, és nem való az elnöki posztra. Akkor azt sem fogja tudni, hogy mi a különbség a Fehér Ház és a kazánház között. Vagy hazudós, és akkor… és akkor viszont semmiben sem különbözik az elődeitől.
Nézem a magyar tévéadást, és megüti fülemet egy szó. A bemondónő projektről beszél. Így, o-val és j-vel. Nem tudom, mivel érdemelték ki a tervezet, beruházás, téma, feladat szavak a száműzetést, de tény, hogy egy újabb szörnyszülöttel gyarapodott a magyar nyelv. Mert erre még azt sem lehet mondani, hogy az angol partner érteni fogja, hiszen ők prádzsektről beszélnek. Ha ennyire az írásmód diktálja a kiejtést odahaza, akkor joggal várhatnánk el, hogy a jövőben buzi neszt emlegessenek üzletelő honfitársaink.
Ja, és mit kezdjek a szingli-vel? Ez is egy szép új magyar szó, amiből az angol ugyancsak nem ért egy hangot sem.
Március 31.
Gyürk Sarolta: Boszorkánykonyha. Kisregény, afféle krimi a 70-es évek magyar valóságából. Persze azért még a szocialista normák erősen jelen vannak, tsz van, meg szövetkezeti bolt, és emberéletek forognak veszélyben egymillió forint miatt. Lehet álmélkodni a pénz romlásán és a világ folyásán.
Láttam pár filmet a hétvégi nihilben, köztük egy animációs csodát is,(Arthur and the invisibles) melyben a komputeres technika segítségével elképesztő mesevilágot és alakokat teremtettek a tervezők. A figuráik olyan tökéletesek, hogy felmerült bennem az a lehetőség, miszerint akár az élő színészeket is kiválthatná egy-egy ilyen számítógépes grafikával készült figura. Szóval meg lehetne spórolni a sztár gázsikat, ha ilyen rajzolt karakterek vennék át a színészek helyét. De ez valahogy mégsem működik. Mert majd minden animációs film nagynevű sztárokat kér fel arra, hogy hangjukat kölcsönözzék a figuráknak. Erre aztán rendesen ki is fizetik a milliókat, szóval nem spórolnak semmit. Tom Hanks, Tim Allen, Robin Williams, Mike Myers, meg a többiek nagyon tudják, hogy mitől döglik a légy, de biztosan ellátná ezeket a feladatokat egy olyan csapat is, amelyik kevesebbet kér, és legalább ugyanannyit képes letenni az asztalra. Dallos Szilvia, Láng József, Képessy József, és a többi szinkronszínész nem volt a magyar színjátszás élvonalában, de nagyon értették a dolgukat. Itt is akadnának olyan tehetségek, akik meg tudnák szólaltatni a kívánt mesefigurákat.
Április 2.
Kezembe került egy könyvecske, bizonyos Salina Svendrersontól. A mű, a hangzatos „Olyan mint egy otthon” címet viseli. A belső borítón hiába kerestem a fordító nevét, így aztán rájöttem, hogy írói álnév ez, mely mögött bizonyára Szabóné vagy Kissné nevű honfitársunk lapulhat. De hogy miért Svenderson, mikor lehetne Jörgensen is?! A műalkotás a villamosan utazó családanyáknak való, akik, míg egyik kezükben cekkert cipelnek, a másikkal kecsesen tudják fogni a kapaszkodót és ezt a pillekönnyű könyvecskét. A cselekmény sem teszi próbára az olvasót, és szinte természetes, hogy az elveszett vagyon és becsület visszakerül a nemes gondolkodású családhoz, és a fiatalok is egymáséi lesznek. Na de hogyan?! Mert azok az ifjak, kiket az isten is egymásnak teremtett, az istennek se találnának egymásra korábban, csakis az utolsó oldalakon. Még akkor se, ha nem áll köztük senki.
Az Interneten olvasom, hogy a Fábri showban botrányba fulladt az ifjú művésznő fellépése. A Tereskova néven ismert hölgy olyan trágár szöveget adott le, amitől több néző kivonult a stúdióból. Egy kiképző őrmester káromkodásai operettlibrettónak tűnhet a művésznő szókincséhez képest. A szomorú az, hogy Fábry, az ismert showman partner volt ehhez a mélyrepüléshez. Elképesztő, hogy itt tart a nyelvi kultúra. Ott már komoly baj van, ahol gyanútlan családapáknak rémülten kell kirángatnia kiskorú gyermekeiket a nézőtérről, miközben égnek a füleik a szégyentől. Miféle jellem lehet ez a fiatal nő, aki úgy érzi, hogy mondanivalóját csak az olyan versekkel tudja elérni, amely trágárságok halmaza?! Lélekbúvárok biztosan rá tudnának világítani az effajta viselkedés kiváltó okára. Valószínűleg a magamutogatás egyik torz vállfajával állunk szemben. Mert ez legalább olyan abnormális, mint mikor a szatír a ballonkabátját tárja szét az iskolás lányok előtt.
Április 3.
Alice Munrót olvasok, ő a novella (vagyis a short story) műfajának koronázatlan királynője. Ráadásuk kanadai, afféle élő klasszikus errefelé. Történetei hangulatos híradások a harmincas évek Amerikájáról, jól felvázolt karakterekkel. Persze nem csak ennyi, hiszen az a szép ezekben a kisebb lélegzetű írásokban, hogy pazarló bőkezűséggel szórhat az olvasó elé különféle sorsokat. Az ember azt gondolná, hogy hálás műfaj a novella. Nem kell több száz oldalon bonyolítani a cselekményt, nem kell elvarrni a szerteágazó történet kusza szálait, nem kell nagy formátumú korrajz és történelmi ismeret, csupán elég egy alapötlet, amivel meg lehet tölteni néhány oldalt és készen is vagyunk. De valahogy mégsem így működik ez sajnos. Olyasmi a regény és a novella közötti különbség, mint a hosszútávfutás és a sprint számok közötti eltérés. Nem hiszem, hogy könnyebb dolga van egy száz méteres vágtázónak, mint annak, aki 1500 méter lefutására vállalkozik.
Inkább máshogy nehéz mindkettő.
Április 4.
Ma van 24 éve, hogy együtt vagyunk Ritával. Nem merem megkérdezni tőle, hogy még egyszer végigcsinálná - e velem ezt az egészet. Néha fellázad, olyankor számon kéri, hogy mik ezek az újonnan jött szenvedélyek, mint a színház, meg az írás, mikor ezek abszolút nem jellemeztek odahaza. Tény, hogy nem háborgattam a papírt, és a színházzal sem próbálkozhattam. De mintha az a közeg nem is lett volna alkalmas ilyesmikre. Nem éreztem úgy, hogy bármiféle mondanivalóm lenne azoknak, akikkel közös sorsom volt. Kitöltötte az életemet az élet élvezete. (Már amennyire lehetett azt élvezni) Akkor nem volt dübörgő vágyakozás bennem az iránt, hogy közöljek valamit a világgal.
Biztos, hogy a világ járt jobban.
Rita egyébként elképesztően önálló. Az már nem újság, hogy többet ül a volánnál, mint én. Valamikor neki vettük a kis Golfot, akkor még megvolt a régi Dodge az én nevemen, szóval valamiképp beivódott a köztudatba, hogy ez az ő kocsija. És hát szeret is vezetni. A házimunkában sem igen szorul segítségre. Főz, mos, vasal, ha kell varrogat, kertészkedik, nyulat gondoz, nem lehet mondani, hogy megriadna bármitől. Intézi a bankügyeket, és ha valamiféle férfimunka adódik, akkor egy „- Vigyázz csak” felkiáltással kicsavarja a kezemből a szerszámot, hogy nekiessen valamelyik hibás háztartási eszköznek. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ez a tudatosan építgetett önállóság nem más, mint készülődés az egyedüllétre. Ami lehet özvegység is. Itt aztán ki van pipálva minden teendő, nemigen kell majd az utódomat keresgélnie pusztán azért, mert támaszra szorulna.
Április 6.
Az elmúlt néhány napban akadt pár említésre méltó mozi a tévé választékában, de persze a műsorok zöme nem kínál sokkal többet, mint annak idején a tábortűz az ősembernek.
Elsőként a „Hoax” ami fordítható csalásnak, tréfának, beugratásnak, hírlapi kacsának, de a lényeg végül is ugyanaz, vagyis, hogy valaki jól átvágja a többieket. Ez esetben Richard Gere játszotta Clifford Irvinget, az újságírót, aki a hetvenes évek elején azzal bolondította Amerikát, hogy Howard Hughesről írt riportregényt a milliárdos önvallomása alapján. Persze ebből egy szó sem volt igaz, hiszen sosem találkozott az akkor már betegesen elzárkózó üzletemberrel. A hatóságok tizenhét hónap börtönnel díjazták ezt a kis tréfát. Az volt a legfurcsább az egészben, hogy Irving olyan aprólékos kutatásokat végzett a könyv megírásához, hogy még a szakértők is hitelesnek vélték minden sorát. Az adatokat valóban nem az ujjából szopta. Levéltári anyagokat fújt meg, a milliárdos ismertségi körébe tartozó személyek feljegyzéseit kaparintotta meg fondorlatos módon, szóval minden együtt volt egy nagysikerű könyvhöz, ha azt nem önvallomásnak állítja be. De kényszerpályán volt, mert a kiadó csak akkor akadt horogra, ha a megközelíthetetlen Hughest vélték a dolgok mögött.
Howard Hughes amúgy a XX. század egyik legérdekesebb figurája. Érdemeit az sem kisebbíti, hogy utolsó éveiben inkább őrült különc volt, semmint egy elfogadható életvitelű, dúsgazdag ember. Érdekes, hogy nemcsak a bacilusoktól irtózott, de az adófizetéstől is. Azért vándorolt öthavonta más-más államba az USA területén, hogy ne kelljen adót fizetnie. A törvények szerint ugyanis nem számított állandó lakosnak és adófizető polgárnak, ha nem töltött fél évet egy helyen. Még a halála után sem sikerült behajtani rajta az elmaradt adókat, mert nem tudták tisztázni, hogy hova is tartozott.
Betegségeivel kapcsolatban az OCD-t emlegetik vagyis az obsessiv-compulsive disordert. Ez állandó félelmet jelent bizonyos dolgok (pl. bacilusok) miatt és ellenszerként mániákusan ismétlik azokat a mozdulatokat, melyek az előbbi megfékezésére valók. Suttogtak még syphilisről is, tán nem is alaptalanul.
Ez az életpálya jó néhány film és könyv alapanyagául szolgált. De ezen aztán nem is lehet csodálkozni.
Egy másik érdekes mozi: „Sophie Scholl, the final days” A film arról a német diáklányról szól, akit 22 évesen végeztek ki 1943-ban. A mai német fiatalság nemzeti hősként ünnepli ezt a lányt, a népszerűségi listákon még a rocksztárokat is maga mögé utasítja. Röpcédulák terjesztéséért ítélték halálra bátyjával és egy barátjukkal együtt. Ki gondolta volna, hogy a németeknél guillotint használtak a kivégzésnél? Egyébként, van valami utánozhatatlan sajátossága ezeknek az európai filmeknek és hát a németek jó kis filmet készítettek a piszkos múltjukról. Még Oscarra is jelölték ezt a mozit, nem véletlenül, mert végig tartani tudja a feszültséget, annak ellenére, hogy még az avatatlan néző előtt sem titok, hogy a film befejezésekor meghal a hősnő. Lehet, filozofálni, hogy mégsem volt értelmetlen ez az áldozat, mert a szövetségesek ezeknek a fiataloknak a röpcéduláját használták fel, és szórták repülőkről milliós példányszámban.
Nem összegeztem még, hogy hol is tartunk azzal az ominózus Edit és Gábor-féle kapcsolattal. Editről annyi a hír, hogy valamelyik hazai börtönben tölti a büntetését, ha jól tudjuk, tán Dunaújváros mellett. Férje már meglátogathatta, és úgy tűnik, Edit elfogadta, amit a körülmények kínálnak. Ő még a jég hátán is, szóval ez csak egy újabb fejezet lesz színes és változatos életében.
Gáborral jószerivel nincs kapcsolatunk, annyi történt csak, hogy egy Pesten járt ismerősünknek megadta a bőröndök feladási költségét, így tehát mi nem fáztunk rá az előlegezett bizalomra. Gábor még állás nélkül van, és nem tudjuk, meddig lesznek elegendőek a tartalékai. Ha a nővérénél komputer közelbe kerül, nem minket próbál keresni, hanem olyanokat, akik jóval kevesebbet tettek értük. Úgy látszik, ez már mindig így lesz. Ha mi nem is várunk hálát, ő mégis inkább azok felé húz, akik nem emlékeztetik arra, hogy hányszor szorultak segítségre.
De ezt már el lehet intézni egy kézlegyintéssel.
Április 7.
Egy laza kis mozi a tévében: „No reservation”. Eszemben sincs lefordítani a címét, azok után, hogy láttam, mit művelnek odahaza a külföldi filmekkel. Mert ki tudná megmagyarázni azt, hogy miért lett a „The man” c. amerikai filmből otthon ez a változat: „Ki a faszagyerek?” Nem állíthatjuk, hogy a szöveghűség volt az elsődleges szempont ebben az esetben. Miért kell egy filmnek olyan címet adni, hogy egy szülő zavartan terelje arrébb a gyerekét, ha észreveszi a plakátot.
De vissza a mi mozinkhoz. Kedves kis szerelmi történet, gyerekkel, mert az biztos befutó. Két szakács habarodik egymásba a történet során, persze mindenki tudja az első perctől, hogy egymáséi lesznek, csak ők nem. Irreális elem gyanánt mindjárt ott van, hogy mindkettő karcsú és szép, hát ez annyira nem jellemző a szakácsokra, mint az autószerelőkre a tiszta köröm. Catherina Zeta Jones és Aron Eckhardt játsszák a főszerepeket, ha még dalolnának is film közben, tisztára olyan lenne, mint egy operett. A főhősnő öntudatos dolgozó, ha valaki kritizálni meri a kaját, hát képes odamenni a vendéghez, és akkor nincs irgalom. Persze a főnökasszony meg retteghet, mert elveszti a kuncsaftot. Aztán, a film végén az egymásra talált szerelmesek saját bisztrót nyitnak. Azt a részt még megvártam volna, amikor a rabiátus asszonyka itt is elküldi a vendéget melegebb éghajlatara, ha annak nem tetszik valami. De erre úgysem kerülhetne sor. Mert ha adót, terembért, különféle rezsiket és netán még kölcsönöket is kell törleszteni, akkor a tűrőképesség is törvényszerűen növekszik.
Április 10.
Nejem sírva hívott a melóban, hogy baj van a gyerek iskolájában. Ő a hírekből értesült arról, hogy a New Westminsteri középiskolában egy 14 éves diák pisztollyal ment iskolába. A rendőrség körülvette az épületet, megkezdődött a kutatás a kölyök után, a diákok meg az osztálytermekbe zárva várták a fejleményeket. Több órás karantén után szabadulhattak, a rendőrség egyébként nem tudta megtalálni a keresett fickót. Óriási káosz volt a közlekedésben is, mert a környéket lezárták.
Amerika tehát megérkezett a hétköznapjainkba. Titokban mindig ettől féltem, hogy rossz helyen vagyunk, vagy leszünk, holott egy jobb környezet megóvna minket a bajtól. De mivel nem egyedi eset az ilyen fegyveres hőzöngés, így reménytelen abban bízni, hogy egy jobb helyszín biztosíthatja a nyugalmat. Életünk része lett a rettegés.
Amúgy is, mintha megbolondult volna a világ. Három kisgyerek haláláról tudósít a média, a tettes az apjuk, aki még szökésben van. Persze volt már baja a rendőrséggel, de nem kell mondani, nem volt rács mögött. Azt hiszem, ennyi férőhely egyszerűen nincs a börtönökben, mint amennyire ténylegesen szükség lenne. Ritával tárgyaljuk az esetet, persze nem tudja elképzelni, hogyan emelhet kezet valaki a saját gyermekeire.
Nem kell sokat kutatnom az emlékezetemben hasonló esetek után. Még odahaza is történt ilyesmi, egy miskolci férfi egy lakótelepi ház tetejéről dobta le gyermekeit. Miért nem magát ölte meg a nyomorult? – hangzik Rita kérdése. Hát azért, mert ezeknél az eseteknél bosszúról van szó és arról, hogy ártani akar az illető annak a személynek, akivel megromlott a kapcsolata. Ha magát nyírja ki, azzal nem éri el a kívánt hatást. Tán még meg is könnyebbül a volt élettárs. De elvenni tőle azokat, akik számára a legfontosabbak, az igen, az igazi bosszú. De ehhez már egy olyan lelkivilág kell, ahol nincs érzelme a saját gyermekei iránt, hiszen ők csak eszközök, a megtorlás és az esztelen ártó szándék eszközei.
Ha már a börtön szóba került, hát az is egy sajátos állatvilág, az biztos. Most egy börtönőr van vizsgálati fogságban, mert 50 000 dollárért futni hagyott egy elitéltet, aki takarítónak öltözve lépett le. Az illető kisétált a fokozott szigorúsággal őrzött fegyházból, az ország meg a biztonsági kamera felvételein láthatja, amint a börtönőr szélesre tárja a szabadulás útját a fogoly előtt. De hogy miben bízott ez a őr?! A pasas azóta sincs meg, a börtönőr meg nemigen élvezheti a megszolgált jutalmat, a rács mögött. Micsoda naivitás kell ahhoz, hogy elhiggyük, büntetlenül meg lehet úszni az ilyesmit. De lehet, hogy a hülyeség jobb szó erre.
Tegnap este a tévében, az American Idol különkiadása, ahol adakozásra szólítanak fel a hírességek, közben pedig a nyomor és betegségek látványával sokkolják a nézőt. Azt már meg sem említem, hogy ha a résztvevő sztárok mindegyike a zsebébe nyúlna, játszva lekörözhetnék a gyűjtögetés eredményét. Inkább az a képsor foglalkoztat, amely romos utcákat, bedeszkázott viskókat, alultáplált gyerekeket, dologtalanul lézengő alkoholistákat, és szeméttelepeket mutatott. Épp akkor tértem vissza a tévé elé, amikor ezek a szívbemarkoló képek vonultak a képernyőn. Kérdezem is a nejem:
- Hol forgatnak ezek? Valahol Alsó - Bolíviában?
- Hogy hol?! – kérdez vissza az asszony. - Most mondták be, hogy Hollywoodtól 180 mérföldre járnak.
Hát azt hiszem, az amerikaiaknak inkább otthon kellene csatázni. Lenne mi ellen.
Április 11.
„No more dead dogs”. Vagyis „Nincs többé döglött kutya” Gordon Korman könyve, egyszerűen szenzációs. Az író egyébként kanadai, 45 éves, 55 kötettel és hétmillió eladott példánnyal a háta mögött inkább New Yorkban él, az asszonnyal és a három gyerekkel. Már 12 éves korában könyvet irt, amit két év múlva ki is adtak (Későn érők figyelem! Abba lehet hagyni a próbálkozásokat!)
Kamaszvilág, középiskolai színjátszás, barátságok, tini álmok, - nagyon ismeri a szerző ezt a világot. Semmi oktatósdi, semmi felnőttes leereszkedés, irigylésre méltóan könnyű humorú remek kis könyv. Jó lenne lefordítani magyarra, bár sejtem, hogy a hazai középiskolák normái elütnek az amerikaitól. De tán ezt a pezsgést és derűs szórakozást át lehetne menteni a hazai olvasók örömére. Az már csak hab a tortán, hogy még egy magyar fickó is szerepet kapott a cselekményben, és nem mint holmi közveszélyes, társadalomra ártalmas bűnöző, hanem egy rokonszenves, segítő szándékkal megáldott fickó, aki azért természetesen igen zaftosan tud káromkodni az anyanyelvén.
Április 12.
Gyönyörű, 21 fokos napsütéses tavaszi nap, ezt nem árt lejegyezni, mert jó lesz majd emlékezni, hogy volt azért itt jó idő is
Jelentem, nincs megoldatlan bűntény. Ma fény derült Gábor hallgatására. Az ismerősünk, aki Pesten találkozott vele, azt állítja, hogy Gábor elégedetlen volt a szolgálatunkkal, mert szerinte nem adtunk fel mindent neki. Vagyis, hogy visszatartottunk értékeket, tán abból a megfontolásból, hogy nem fogja megadni a feladás költségeit.
Megsemmisülve hallgattuk a vádakat. Ismét beigazolódott, hogy sokkal jobban jártunk volna, ha nem teszünk értük semmit. Mert most vidáman levelezik azokkal, akik soha egy centet nem lettek volna hajlandóak előlegezni neki. A számon kért dolgok meg őszintén zavarba hoznak. Vajon mi lehet az, amire mi igényt tartottunk?! A használt ruhanemű itt nem érték, a méretproblémákról most ne is beszéljünk. És legyünk őszinték: abban a lakásban nem maradt említésre méltó holmi. Igaz, Edit megszállottként vásárolgatta a használtcikk üzletekben a divatjamúlt táskákat és valamiféle gyermeki öröm töltötte el, amikor látta gyarapodni gyűjteményét. De ezek a kacatok egy dollárt sem értek. Ebben a társadalomban, ahol ki lehet dobni egy pár cipőt, azzal az indokkal, hogy nem divatos a színe, mit vár az ilyen kopott, divatjamúlt ócskaságoktól?! Zsákszámra dobtuk a szemétbe az ott maradt ingóságokat, mert tudtuk, nem éri meg kifizetni a feladási költséget ezekért a szánalmas, színehagyott, ódivatú rémségekért. A konyhai eszközök meg szintén nem képezhetik alku tárgyát. Küldtük volna el a kenyérpirítót, amit otthon aztán adapterrel kéne használni? Annyira lepusztult volt minden, hogy még az a házaspár is visszautasította a holmik átvételét, akinek Gáborék az elutazásuk előtt ajánlgatták a cuccaikat. Pedig őket igazán nem veti fel a pénz, mégsem tudták rászánni magukat, hogy válogassanak az „értékek”-ből.
Nagyon rosszul esik ez a gyanúsítgatás, de csak magamat hibáztathatom. Ha megtagadjuk a segítséget, és nem nyúlunk semmihez, most több becsületünk lenne. Azok a hülyék, akik tenni akarnak valamit másokért.
Hány éves koromig kell még tanulnom az emberi magatartás furcsaságait?!
A híradó ismét nagy vehemenciával tárgyalja a reptéren taserrel megölt lengyel férfi ügyét. A biztonsági videofelvételek átvizsgálása után állítják, hogy a férfi simán elhagyhatta volna a repteret, de azért keveredett vissza, mert nem várta őt senki. Jó, ezen nem is érdemes vitatkozni. De miért nem szúrt szemet a biztonságiaknak, hogy aztán nyolc órán keresztül téblábolt egy várócsarnokban. Ha odamegy valaki hozzá, és az útlevelét kéri, azt nyilván megértette volna. Mert a passport szócska elég nemzetközi, még a lengyel fülnek is érhető.
– Ja, lengyel. – mondta volna az ellenőrző tiszt. – Gyerekek, hívjátok a Loleket, vagy a Boleket a poggyászelosztóból, azok majd lefordítják, hogy mi a baja a hapsinak.
A minden részletre kiterjedő vizsgálat csupán egy kérdést nem érint: Miért nem vonják felelősségre a rendőröket, akik csak gyilkossággal tudtak „megoldani” egy ilyen ügyet?
Április 13.
Kellemes vasárnap, a telefonban meg Györgyi üzenete. A színházról fog beszélni a gyerekeknek a református templomban. Hát ezt nem lehet kihagyni, így aztán elrobogtam a helyszínre. Sajnos nem volt beharangozva időben az esemény, így alig pár gyerek és szülő maradt ott a programra. Már azt vártam, hogy Györgyi önérzetesen kikéri magának, hogy őt ne hozzák ilyen helyzetbe, hogy legalább gondoskodjanak nézőkről, ha már elvállal ilyesmit. De nem! Györgyi profizmusból vizsgázott jelesre, ezen a délelőttön, azzal, hogy szemet hunyt a gyér érdeklődés felett, és pillanatok alatt szót értett a kicsikkel. Hamar feloldódott a feszültség, aztán még egy film is előkerült, mely kifejezetten az ifjabb korosztálynak készült, szóval csatát nyert. Az a gyanúm, néha nehezebb kevesekhez szólni, mint egy zsúfolt nézőtérhez. És ez külön művészet, hogy nem érezteti a fellépő a csalódását, sőt!
Jó lesz erre a délelőttre gondolni, ha majd valamiért meg akarok sértődni.
Tegnap este John Torturro mozi a tévében: Romance and cigarettes. Gandolfini és Susan Sarandon énekelget és adja a külvárosi proli házaspárt. Egyszer, az Operaház fantomjáról írták, hogy olyan csúnya, hogy az már szép. Nos ez a mozi is annyira blődli, hogy szinte jó. A szereplők alkalmasint dalra fakadnak, a történet meg szervesen ráépül a slágerek szövegére. Ki gondolta volna valaha, hogy Tom Jones Delilah c. száma, itt bomlik ki előttünk egy féltékenységi drámát illusztrálva, szó szerinti szöveghűséggel. A film komoly fejtörést okozhatott a forgalmazóknak is, Nem is mutatta be a mozihálózat, ugyanakkor a fesztiválokon különféle díjakra jelölték. Merész és formabontó, és elhiteti a nézővel, hogy a ma emberének költészete a slágerek szövege. Természetesen jelen van benne egy jó alapos vaskosság és trágárság, és elhűlve látjuk, hogy a Titanic hősnője, Kate Winslet, aki a romantika királynője volt abban a filmben, itt egy kis prostit játszik, aki csirkét zabál az ágyban kefélés után, és a körmét használja fogpiszkáló helyett. Természetesen ez a film is megmerül a trágárságban, ami szinte már megszokott dolog az egész világon. Ehhez kapcsolódik az egyik magyar újság riportja a Tereskova néven elhíresült művésznővel, aki nem is akkora bunkó, mint amilyennek szeretné beállítani magát. Értelmesen fogalmaz, de megszállottan ragaszkodik az ocsmány beszédhez, mert úgy véli, hogy ez a záloga a nemek egyenjogúságának.
Ez a mocskos beszéd lassan kabinetkérdés lesz, és vízválasztóként működik. Egyesek esküsznek rá, hogy atmoszférateremtő, remekül visszaadja a szereplők karakterét, így nem lehet kikerülni. A határok kitolásával pedig már nincsenek tabuk.
De miért ronda egy szó, míg a másik nem az? Miért irodalmi a pénisz szó leírása, míg a fasz említése egyértelműen trágárnak minősül, holott csak három ártalmatlan betűt rakunk egymás mellé. Olvasom, hogy az 1697-es kolozsvári országgyűlés megvesszőzést, nyelvkivágást, sőt agyonverést helyezett kilátásba azoknak, akik káromkodtak illetve csúnyán beszéltek. De ki döntött arról, hogy melyik szó hova tartozik? Állítólag a nomád pásztorélet szabadosságának bizonyítéka a vaskos szóhasználat, és később a nemzeti elkeseredést öntötték ilyen formába azok, akik nem fékezték a nyelvüket. Hogy alakulhatott ki egy- egy szó, amit ma nem illik kimondani? Illyés Gyulának van egy elmélete az egyik vaskos kifejezésről. A dolog a török hódoltságig nyúlik vissza, amikor igen elterjedt kivégzési mód volt a karóba húzás. Erre a célra gyakran használtak kéznél levő alkalmatosságokat, így pl. a kocsirudat is, amit lófának hívtak. Ha valaki tehát azt kívánta a szomszédjának, hogy lófa a seggébe, vagyis kimondva inkább lófasz a seggébe, az nem volt más, mint az óhaj, hogy végezze török karón.
Ezzel együtt, ha egy nyelv rendelkezik egy olyan jelentős készlettel, ami felerősíti a szó által képviselt hatást, akkor azt nem lenne szabad állandóan alkalmazni. Lehet az írás, vagy az élőbeszéd provokatív eleme egy–egy ocsmány szó, de ezek állandó használata pontosan attól a hatástól fosztja meg a szót, amire rendeltetett. Mert ha egy novella hőse állandóan, minden mondatában bazmegezik, akkor sosem fog kiderülni, hogy mikor diktálják az indulatai az erősebb kifejezést.
Fiam vezetni tanul, én játszom az oktatót mellette. Őszintén, nincs nehéz dolgom, mert a srác elég jól érti a dolgát. Igaz, nem kell küszködnie a kuplunggal, nem recseg a sebességváltó, és hát az autós komputerjátékoknál szerzett rutin itt is kamatozik. Kicsit javult is a kapcsoltunk ettől a kényszerű együttléttől. Megpróbálom nem túlzásba vinni az intelmeket, és igyekszem rávezetni, hogy a megfontoltság mennyivel nagyobb erény a vakmerőségnél. Itt már az is természetes, hogy a forgalomban gyakoroljunk, elég az L betű a kocsi hátulján, hogy tájékoztassuk a többieket tanuló voltunkról. Furcsa elnézni ezt a gyereket a volán mögött, (ahová egyébként alig fér be) mikor nemrégen még a játékautóját lökdöste.
Április 14.
Vagyok én olyan, hogy végére járok annak, ami izgat. Ma felhívtam Gábort, hogy rákérdezzek, valóban elégedetlen volt-e a csomagfeladásunkkal. Kézzel-lábbal tiltakozott, hogy ő ilyet sose mondott. Sőt, újra megköszönte a fáradozásainkat. Na most igazodjon ki az ember, hogy mi is történt valójában. Állítása szerint, már többször próbált keresni minket, de nehezítette a dolgát, hogy költözésben volt. Dorogra került és egy olyan hapsinál húzza meg magát, akinek a felesége Edit cellatársa. Tehát Edit belülről, a börtön falai mögül is tovább irányítja férje sorsát. Gábor állítja, hogy nem volt más lehetősége. Nem jött össze a gazdagréti gondnoki állás, mert a lakótelep olyan lepukkant szolgálati lakást tudott volna csak nyújtani, amibe nem lehetett beköltözni. A lakóknak meg nincs arra pénze, hogy a felújítást fizessék. Ördögi kör. Gábor tehát vidéken folytatja, egy lakótelepi kégli egyik szobáját fogja lakni azzal a férfivel, aki szintén a neje szabadulását várja.
Edit meg pezseg odabenn, mint aranyhal a királyvízben. Szavalóversenyt nyert, raktári munkát vállalt, néha fodrászkodik, szóval afféle mintarab. Kicsit meg is lepődtünk ezeken a kaméleoni tulajdonságokon. Akárhová veti a sors, azonnal képes elfogadni a körülményeket. Nem bénítja a háborgó öntudata és igazságérzete a beilleszkedésben. Lehet, hogy efféle álláspontra van szükség a túléléshez?
Ami egyébként a hazai lakótelepi állapotokat illeti, az valóban kétségbeejtő. Bátyámékat látogattuk Újpesten, és elhűlve láttuk a mocskos, pókhálós, összefirkált lépcsőházat. A lift melletti tűzcsap szekrényben olyan vastagon állt a por, hogy nem lehetett kivenni az üveg mögötti műszerek formáját. Bátyám szerint évekig be volt törve az üveg, és amikor végre megrendelték a javítást, a mester önfeledten zárta üvegfal mögé a port, és a szeméthalmot. A lift műbőrborítása bicskáknak esett áldozatul, a műanyag lámpavédő búra pedig öngyújtós melegítések miatt megfolyva, eldeformálódva hirdeti a teljes anarchiát. Még furcsább a helyzet, ha belegondolunk, hogy a lakók a sajátjukat rombolják. És nem állnak valami fényesen a higiénia kérdésében sem. Bár ott a szemétledobó minden emeleten, de sokan az ablakon hajigálják ki a hulladékkal tömött nylonzacskókat. Bátyámat rendszeretete és tisztaság mániája arra sarkallja, hogy időnként körbejárjon az épület körül és összegyűjtse a szemetet. Kapja is a biztatást a lakóktól:
- Jól van Lacikám, végre valaki hajlandó mozdulni a házért. - kiáltja le az egyik fazon a hatodikról. Bátyám felnéz és visszaszól:
- Ami azt illeti, te is lejöhetnél.
A fej eltűnik az ablakból.
Április 15.
Azért a bratyóról illik néhány szót ejteni. Jóképű, fekete hajú gyerek volt, bár hogy honnan örökölte azt a hajszínt, sosem sikerült kiderítenem. Fiatal korában, ő maga is elégedett lehetett a külsejével, mert mikor randira készült, elégedetten mustrálta magát a tükörben, majd megszólalt: - Tiszta Alain Delon.
Imádott focizni és tudott is. Sajnos másodosztályú kluboknál nem vitte tovább. Pedig látott a pályán, ami komoly adottság. Manapság, amikor a tévénézők a számtalan kamera jóvoltából átfogó képet kapnak a játéktérről, szinte nem is tudatosul bennük, hogy a gyepen állva, egy magasságban a többiekkel, mennyivel nehezebb kiválasztani a legjobb helyzetben lévő csapattársat. Én magam is fociztam, és belőlem pont ez a képesség hiányzott. Szívesen elbűvészkedtem a labdával, de mint csapattag szinte használhatatlan voltam. Nem úgy a bratyóm, akinél már NB I-es klub is szóba került, de aztán mégsem lett abból semmi. És mivel munkából kellett megélnie, egyre inkább a melóssors jutott neki a játékos karrier helyett. A Volán-nál helyezkedett el és hihetetlen munkabírásával hamar komoly tiszteletet vívott ki magának. Ez valahogy a vérünkben volt, hogy a melóban bizonyítani kell. Ezt hoztuk hazulról. Bátyám hamarosan az első ember lett abban a brigádban, akiket különlegesen értékes gépek csomagolásával bíztak meg. Aztán következett NSZK, ahol már ő volt a magyar szakember, akinek az irányításával kerültek az esztergagépek, turbinák, vagy éppen kombájnok becsomagolásra. Ezeknek a gépek köré épített favázaknak ki kellett állnia a szállítás minden megpróbáltatását. Bátyám dolgozott, mint egy megszállott, még akkor is, ha a kollégák inkább lazítottak. A nyelvvel nemigen haladt, így amikor a főnök megállt mellette, hogy végignézze egy hatalmas kombájn behajózását csak némán álltak egymás mellett. A tulaj annyira nem bízott a csomagolás sikerében, hogy fülére tapasztott kézzel várta a daruval megemelt monstrum köré épített faváz recsegését. Bátyám azonban magabiztosan elhúzta a főnök karját a fülétől, és kézzel-lábbal nyugtatgatta, hogy nem lesz semmi baj. Nem is lett. Sikerrel vette az akadályokat, amit az igen bőkezű, nyugatnémet márkában folyósított fizetés is igazolt. Azonban ez a pénz nem tudta megalapozni a család jövőjét. Mert összevásárolt mindent, amivel pótolni akarta nélkülözésekkel teli gyerekkorát. És a haverok is sorra viziteltek náluk, amikor megérkezett a pár napos pihenőre, ajándékokkal és dobozos sörökkel megrakodva. Folyt a dínom - dánom, mert cimborák mindig akadnak, ha a másét lehet fogyasztani. Bezzeg manapság már kettesben szilveszterezik az asszonnyal.
A saját maga által diktált őrült tempó azonban megbosszulta magát. Egy ízben egyedül próbált felemelni egy hatalmas faállványt, amikor combját melegség öntötte el.
- Te, én azt hittem bepisáltam. – mesélte később.
Hát nem. A megpattant erek okozta belső vérzés váltotta ki a különös melegséget combjában. De helyrejött és folytatta tovább. Aztán egy ín szakadt el a lábában, amit német orvosok próbáltak helyrehozni. Bicegve jött haza, első útja az SZTK-ba vezetett. A zöldfülű orvos rögtön kitalálta, hogy terhelni kell a műtött lábat, hiszen különben sosem lesz teljes értékű.
- Álljon rá teljes súllyal! - biztatta betegét.
Bátyám nem győzött tiltakozni, hogy a német orvosok ezt határozottan megtiltották neki.
– Álljon csak rá! - erősködött az orvos.
Végül bátyán engedett az erőszaknak. Egy lépést sem tudott tenni, mikor érezte a szakadó ín fájdalmát. Azóta húzza a lábát, de azért dolgozik tovább, mint akinek nincs, és nem is lehet más választása.
A német utak már rég megszűntek. A hazai fizetés arra már nem elég, hogy elindítsa nagylányait bőkezű támogatással. A pazarló évek megbosszulták magukat. Csendes beletörődéssel él Máriával, akiből szerencsére nem veszett ki a humorérzék. Ha náluk vizitelünk, a régi fényűzést idézi vendégszeretetük. Marika nagyon jól kijön a feleségemmel. Ez afféle sorstársi cinkosság lehet, ha már így beválasztottak velünk.
Régi adósság törlesztve a „Volver” c. mozival. Almadovár írta és rendezte ezt az ízig-vérig spanyol filmet. Ez a kemény asszonyi világ a nagy elődöt, Federico Garcia Lorcát idézi. A „Bernarda Alba Háza” is valamiféle zárt női világba vitt. Sötét és komor környezet ez, és hiába van a szereplők kezében mobiltelefon, azért még az évszázados erkölcsi normák működnek. A férfiak itt valóban mellékszereplők. És gyerekmolesztáló szörnyetegek. Penelope Cruz játssza a női főszerepet, és végre elhiszem, hogy nemcsak szempillafestéket tud reklámozni. Itt, Amerikában, csak nevetséges sztárocska a még nevetségesebb akcentusával, de hazai pályán verhetetlen.
Almadovárról azt állítják – mivel többnyire nők vannak filmjei középpontjában – hogy női lelke van. Azt hiszem, ez a legszebb dicséret, amit egy férfi kaphat. És miután nyilván ismeri a saját nemét is, így ismeri az életet.
2008. Január 2. Szerda.
Eltelt a 11 napos szabadságunk, újra dolgozunk. Ez a pár napos pihenő vészesen hasonlított a felnőtt éveimre. Nagy tervekkel indultam, amiből nem lett semmi. Mindenféle múzeumi, belvárosi sétákat, mozikat, amerikai kirándulásokat terveztem erre a pár napra, aztán, amikor láttam, hogy milyen cudar az idő, inkább otthon üldögéltem, tévézgetve. Úgy szaladt el ez a néhány nap, mint az életem. Csak kapkodtam a fejem, hogy hová tűntek a napok, ilyen értelmetlenül.
A szilvesztert Edittel és Gáborral töltöttük. Nem lehetett mondani, hogy halálra röhögtük magunkat. Rájuk már nem jellemző a felhőtlen jókedv, fél lábbal kinn vannak az országból. Ráadásul Edit nem is szokta meg a késői fennmaradást, így azt javasolta 11 felé, hogy igyuk meg a pezsgőt, és ők mennének is haza. A vendégek kívánságát illik teljesíteni, így mi előre ittunk az újévre. Hát ilyen rendhagyó évkezdésből még kisülhet valami jó is.
Egyébként a Csudafilmet néztük meg, de nem voltunk elájulva tőle. Nagyon látszott rajta, hogy az alkotók elsődleges szándéka egy jó kis görögországi nyaralás volt. A film logikai buktatóit meg hadd elemezgessék azok, akik nem jutottak el a tengerpartra. Nagyon sebtében összedobott karakter volt a Kern András által játszott figura is, így aztán a hitelességgel is adós maradt, na meg rokonszenvessé sem tudott válni, hát nemigen izgult érte a néző. A balfácán új életet kezd egy lakatlan szigeten egy agilis görög titkárnővel – ja igen, de akkor miért nem az volt a film címe, hogy Magyar Népmesék.
Ma meg már dolgoztunk, hál’Istennek eléggé csendes nap volt, mert a fél ország még nem állt munkába. Néhányan elutaztak a ház vezetőségéből is, így legalább békén hagyták Ritát az irodában. Nagyon ráfért, mert a múltkor kijutott neki az örömökből. Összeállított egy könyvet, ahol csokorba szedte a 220 családdal kapcsolatos összes adatot, így megkímélheti magát attól, hogy fél tucat papírt nézzen át, mire rábukkan a keresett tételre. Tetszetős külsejű, makulátlan tisztaságú könyv került ki a keze alól, ami ott díszelgett az asztalán. Aztán lejött az egyik idős bizottsági tag, és amíg fontoskodva előadott valamit, addig rátette a kávésbögréjét a könyv egyik nyitott oldalára. Rögtön hagyott is egy vaskos barna karikát a kávé a fehér lapon. Hogy valakinek miért kell csöpögő bögrével közlekedni, azt fel nem foghatom. Nyilván nem ölné meg a koffein éhség addig, amíg lejön megnézni a levélszekrényét. De ez már a szenilitás újabb lépcsője.
Január 4.
Ma van a lányom harmincadik születésnapja. Pont ennyi idős voltam, amikor született. Már időtlen messzeségben vannak azok az évek, mintha nem is az én életem lett volna. Persze azért előttem van az izgatott várakozás, az idegeskedés, a kórház, a szülőszoba, ahova akkor még nem engedtek be. Hazaküldtek azzal, hogy még nem esedékes a szülés. Aztán jó késő este hívtak a kórházból, hogy megvan a baba. Az apóssal koccintottunk, lesték rajtam a változást én meg alvajáróként fogtam fel, hogy apa lettem. Nagyon kicsi volt a bébink, ijesztően kicsi, még a többi aprósághoz képest is. Ráncos kis csecsemő, aki próbára teszi a környezetét. Akkor inkább a felelősséget éreztem, afféle drága játéknak tűnt, amire nagyon kell vigyázni és tán meg sem éri az áldozatot. De aztán csak elmúltak azok a félig átvirrasztott éjszakák, és kezdett értelme lenni az apaságnak. Leírhatatlan boldogság volt érezni később a ragaszkodását.
Tudom, ha otthon élnék, akkor sem reménykedhetnék szoros kapcsolatban, hiszen saját családja van már. De így a lehetőség sem adott a személyes találkozásra, csupán levelezünk, néha kötelességszerűen, némi bűntudattal.
Ma ment a tévében a „Factory Girl” c. film Andy Warholról és a korán elhunyt barátnőjéről. Ennél félreérthetőbb címe nem is lehet egy mozinak. Lehet, hogy sokan azért hagyják ki, mert nem akarnak valami filmet látni egy munkásnőről. Holott a „Mester” műhelyét hívták factory-nak. Megjegyzem, azok jártak jól, akik kihagyták. Ha mindez igaz, amit a film állit Warholról, akkor ez egy fösvény, gerinctelen, alvajáró, neuraszténiás, pökhendi, és szarrágó homokos volt. Az egyik jelenetben egy bolhapiacon császkál és egy jóformájú szobrocska ára iránt érdeklődik. Mikor megtudja, hogy hét dollár, elsápad, hebegni kezd, meg kell kapaszkodnia valamiben, hogy el ne vágódjon a megrázkódtatástól. Csak annyit tud kinyögni, hogy az borzasztóan sok. Ekkor egyébként már többszörös milliomos volt. A másik epizódban az Edie nevű barátnőjét fizeti ki a filmjeiben játszott főszerepekért és átad neki ötven(!) dollárt. Amikor egy zenész hapsi (akit állítólag Bob Dylanről mintáztak, de név nélkül szerepel, pereskedést elkerülendő) hajlandó szerepet vállalni a filmjében, hamar kiderül, hogy ezúttal nem számíthat arra, hogy baráti szívességből, fizetség nélkül kap szereplőt. Warholt a sarokba szorítják, hogy ezúttal fizetnie kéne. A zsebeiben kotorászva elővesz 11 dollárt. Ennyi gázsit szánt az akkor már világhírű zenésznek a filmszerepért. Na és azok a filmek! Három és fél órás alkotás arról, hogy valaki szamócát eszik, lassítva. Semmi más, csak egy kajáló fej három és fél órán keresztül. Vajon honnan tudta, hogy mikor van vége? Máskor halál unalmas beszélgetések, érdektelen témában, vágás és bármiféle rendezői instrukció nélkül. Ez a pasi azt hitte, hogy elegendő a filmkészítéshez, ha a felvevőben elindul a filmtekercs.
Korábban, egy-két képét látva, úgy gondoltam, hogy egy tudatos építkezésű, céltudatos művész lehetett, most meg kiderült, hogy csupán egy kókler volt, aki ügyesen kihasználta az emberek sznobságát. Ő volt az a szabó, aki a semmiből varrt új ruhát a császárnak.
Január 6.
Tegnap egy igen jó kanadai mozi, a „Niagara Motel” tán újabb bizonyítéknak, hogy kevés pénzből is lehet jó filmet csinálni. Könnyed, szellemes, humoros, és azon sem erőlködik, hogy a film végére megoldjon minden problémát, amit bemutat. Igen, ilyen az élet, ha egy szeletet látunk belőle. A gondok nem egy adott időszakhoz tartoznak, hanem végigcsorognak a hétköznapjainkon, az egész élet során.
Aztán ellenpontként a „Ghost Rider” tán azért, hogy lássuk, a filmkészítést lassan átveszi a komputer technológia. Nicolas Cage szinte csak azért kell, hogy jól mutasson egy név a plakátokon, mert a szédítő, virtuóz film trükkök „ellopják a showt”. Az éjszakában vágtató lángoló szellemlovas és a lángcsóvát húzó motorozó csontváz már azt jelentik, hogy nincs szükség határokra az alkotói fantáziában.
A napokban kaptam e-mailen egy fotót, afféle Fehér Házi üdvözlőkártyát, amin Bush és neje mosolyognak a kamerába. A kedves felvételen az elnök felesége deréktól lefelé meztelen. És nem lehet tetten érni a hamisítás mikéntjét. Igen, már itt tart a technika. A végén még átírják a történelmet, és minden gond nélkül képi és filmes illusztrációkat is mellékelnek a hamisításokhoz. Igaz, hogy ez sem új keletű dolog, hiszen ilyesmivel már Sztálin udvartartása is játszadozott, mikor egy korabeli gyűlés résztvevői közé odamontírozták azt a bajuszos fejet, hogy igazolást nyerjen Sztálin korai elhivatottsága. De az még kezdő iparos munka volt ezekhez a mesteri hamisításokhoz képest.
Január 7.
Még mindig a Lukacs könyvet olvasom, a századfordulós Budapestről. Elképesztő igényesség jellemzi az írót, míg egyben érezni a csodálatot és rajongást a választott témája iránt. Nem először tapasztalom, hogy magyar származású külföldiek nagyobb odaadással viseltetnek a magyar dolgok iránt, mint azok, aki ebbe beleszülettek.
Nem tudom, mennyit kap majd a századforduló hangulatából e könyv olvasása után egy külföldi, de nekem olyan volt, mint egy időutazás. A cselédlépcsős belvárosi házak életformáját vajon mennyire értheti az amerikai olvasó?
Furcsa volt ez a rangkórsággal megvert századforduló. A társadalmi osztályok felosztását igencsak ajánlatos volt megjegyezni. Mert nem volt mindegy, hogy valaki címzetes, tekintetes, nagyságos, méltóságos, vagy kegyelmes úr volt e.
Az is kiderült, hogy ezekben az években a parlamenti felszólalásokat nem lehetett felolvasni, csupán élőszóban ágálhattak a képviselők.
Lássuk, miért kellett lemondani 1892-ben egy miniszterelnöknek. Szapáry Gyula ugyanis nem tudta eldönteni, hogy a 48-as hősi emlékmű avatásán vegyen részt, vagy Hentzi tábornok emlékművét koszorúzza, aki a Budai várat védte a magyar szabadságharcosok ellen, 49-ben.
Olyan nevek köszönnek vissza a könyvből, melyekkel odahaza majd minden nap találkoztam, ha másként nem, hát utcanévként, de nem vettem soha a fáradságot, hogy utánajárjak, kik is lehetnek. Széll Kálmán, Wekerle, Tisza Kálmán, Andrássy, Bánffy, Bethlen, csak egy-egy név volt valahonnan, a múltból.
Január 12.
A gyerek ma Kamloopsban volt a birkózó csapattal és hazahozott egy bronzérmet. Mivel ő nyolcvan kiló, és épp nem volt ebben a súlycsoportban senki, így a 90 kilósok között szerepeltették. Két, győzelem, egy vereség a mérlege. Jó látni rajta a teljesítmény örömét. Elég vegyes társasággal lehet, mert mesélte, egy srác úgy lerészegedett, hogy majd meghalt a megivott üveg vodkától. Az edző meg buszra rakta reggel és kitiltotta a csapatból.
Ilyenkor látom, hogy nincs is okom panaszra.
Ma megnéztem a „Híd a Kwai folyó felett” c. filmet. Régi adósságot törlesztettem ezzel, mert valahogy eddig nem volt kedvem három órát áldozni egy olyan történetért, amit nagyjából ismertem. De most végigültem, és be kell vallanom, nagy csalódás volt. Mondjuk, az a legkevesebb, hogy nem felelt meg a valóságnak, mert ugye a hadifoglyok által épített híd állt, és még évekig szolgálta a japánokat, de az angol ezredes alakja inkább szánalmas volt, mint hősies. Ez a dzsentris kivagyiság, az úri becsület hangoztatása és az arisztokratikus gőg ilyen körülmények között értelmetlen baromságnak tűnt. Inkább halomra löveteti a tisztjeit, semmint dolgozzanak a többi közkatonával. Ilyen hamis értékek védelme még az emberéletnél is fontosabbnak tűnt. Mert hát a katonatisztek úri kiváltsága volt a semmittevés a hadifogoly táborokban. És amikor túlélik ezt az értelmetlen akciót, a közlegények úgy ünneplik a tiszteket, mintha már nekik sem kéne többet dolgozni. A japán táborparancsnok meg néha sírdogál tehetetlen dühében. Ahogy ezt a Móricka elképzeli! A fogolytábor körülményei között, a világ végén, a dzsungelben, a japán tisztnek nincs annyi hatalom a birtokában, hogy ezeket a tökös angol katonatiszteket megtörje. Mert ezek a parancsnokok, azzal a hercig kis pálcával a hónuk alatt mind-mind kiváló karakterek, remek katonai stratégák, és rettenthetetlen harcosok voltak. És profilból mindegyik még hasonlított is Csapajevre.
A film 57-ben készült és hét Oscar díjat gyűjtött be. Jellemző, hogy akkor ez a szemléletmód mennyire meg tudta fogni az embereket. Van egy olyan érzésem, hogy ha én is a hatvanas években látom ezt a filmet, akkor még magával ragadott volna valamiféle hamis pátosz. De úgy jártam ezzel, mint amit egy általános iskolai tanárnő tapasztalt. A mai gyerekek nem látnak példaképet és hőst Nemecsek Ernőben. A nyeszlett fiúcska nem „menő” a srácok között. Volt olyan, aki a dolgozatában egyszerűen csak balfasznak titulálta, míg ellenben a testi erejükkel hódító regénybeli figurák egyértelműen elnyerték a srácok tetszését.
Az én szemléletváltozásom nem ilyen durva, csupán ma, öreg fejjel más értékeket tartok fontosnak. De a felsőbbrendűség gőgjét semmiképp.
Az ötvenes évek mozinézőjével még el lehetett hitetni, hogy egy japán mérnök rossz helyre tervezi a hidat és ezt az angol szakembereknek kell korrigálni. A Sony elnöke mesélte, hogy fiatal korában, Európában járt és egy párizsi vendéglőben beszélgetésbe elegyedett a tulajjal. A francia főnök mikor megtudta róla, hogy japán, kétségbeesve nézett körül, hogy találjon valamit, ami a vendég országából való. Végül diadalmasan felemelte az italhoz adott apró papírernyőt. Akkoriban tehát, száz méteres körzetben, ennyi volt az összes japán termék. Ez a keserű élmény is közrejátszott abban, hogy bebizonyítsa a kis japán, hogy nemcsak ennyire futja a nemzetétől.
Úgy tűnik, ez azóta túl jól sikerült.
Január 18.
Elolvastam nyolc magyar drámát.
Bereményi Géza: Légköbméter
Csurka István: Házmestersirató
Hernádi Gyula: Hasfelmetsző Jack
Karinthy Ferenc. Házszentelő
Örkény István: Pisti a vérzivatarban
Simonffy András. A japán szalon
Szakonyi Károly. A hatodik napon
Száraz György. Megoldás
Ezeket a darabokat 77 –ben, és 78-ban mutatták be a Pesten, és mi tagadás, némelyik felett alaposan eljárt az idő. Természetesen leginkább azokon, melyek igen aktuálisak próbáltak lenni a maguk idején. Néha úgy tűnt, hogy félórás semmitmondó locsogás után kap az ember egy-egy értékesebb mondatot. Persze azt is figyelembe kell venni, hogy megpróbáltak megfelelni a rendszer elvárásainak, így csak bizonyos kereteken belül lehetett mennydörögni a hibák ellen. A „Japán szalon”-ban felvázolt eseménysorozat elég gyengécske egy drámához. Inkább csak egy szelet történelem, és az sem túl izgalmas, különösen, hogy tudjuk hogyan végződött a magyar vezérkar tisztjeinek átállási kísérlete. Hernádi megint kitett magáért az abszurditásával és szinte üdítően hatott, hogy a híres bűnügy kapcsán gúnyolódik az angol királyi családon. Bereményi és Csurka darabja után az ember csak csóválja a fejét: ilyen messziről indultunk. Karinthy a szocializmusért haragszik, nem ellene, természetesen. Szakonyi jó kis családlátogatáson vesz részt, de valahogy mindez kevés egy igazi drámához. Száraz György darabja Tolsztojról szól, úgy tűnt, kíméletesen bánt az orosz zsenivel, mert lett volna ott még teregetnivaló szennyes. Örkény Pistije rettenetesen egyenetlennek tűnt. Néha úgy festett, hogy az oldalszám miatt beletold az egyperceseiből, máskor viszont, a tőle megszokott zsonglőrmutatványokat végzi. Apró építőkockákból csodapalotát rak össze. A vízen járó író motívumát vétek volt színpadra tenni, mert a storynak ott van vége, ahol a könyvben. A hozzátoldás olyan erőltetett és hamis, mintha például a Gogol darab végén valóban bejönne a revizor.
Január 21. Hétfő
Edit és Gábor még mindig Kanadában, de most állítólag hót komolyan mondták nekik, hogy a jövő héten isten bizony el kell hagyniuk az országot. Úgy tűnik, már nem is bánják.
Lám csak, mire jó a kényszerű várakozás.
Tegnap este a „Shooter”c. amerikai akciófilm, ami nem volt tanulság nélkül. Az ember mindig eltöpreng, hogy hogyan is fogja a történet írója kirángatni a főhőst abból a slamiból, amibe ő maga mártotta bele. Hogyan lehet megúszni azt, mikor egész Amerika egy emberre vadászik, akiről azt állítják, hogy merényletet kísérelt meg az elnök ellen. Persze, hogy egy nőnél húzza meg magát, hogy legyen érzelmi szál is. Igaz, ez sem új már, hiszen például a „Keselyű három napja” c. filmben, Redford is élt ezzel a lehetőséggel. Nem jó dolog öregnek lenni, mert az ember túl sok mindenre emlékszik. Akad egy-két logikai bukfenc a történetben, de nem illik számon kérni a hitelességet egy filmtől, ami alapjában szórakoztatni akar. Igaz, hogy sok vérrel, puskaporral, de a szándékot kell nézni.
Egy másik filmcsemege, Truffaut „Mississippi Mermaid”-je. Hogy ez milyen szerencsétlen cím! Fogadok, páran azért nem ültek le hozzá, mert nem akartak mesefilmet nézni. Az alapul szolgáló regény címe sokkal jobb. „Keringő a sötétben”. Az legalább sejteti, hogy mire számíthatunk. 69-ben készült a film, két nagy névvel. Belmondo és Catherine Denevue. A történetet viszontláthatjuk a Banderas, Angelina Jolie párossal az „Original Sin” című filmben, mert úgy látszik, vannak visszaköszönő témák. Az alapötlet csak annyi, hogy a férfi apróhirdetés útján keres feleséget, de más személy érkezik, mint akinek a fotóját látta. De mivel az élő személy csinosabb, mint a fényképen látható, így a férjjelölt belenyugszik a változásba. Szerelem, megcsalatás, kibékülés, szenvedélyek felsőfokon. Jellemző, hogy a harminc évvel ezelőtti változat még megpróbált engedelmeskedni valamiféle íratlan erkölcsi elvárásnak. És ha nem is juttatja börtönbe a gyilkos főhőst, de kicsöppenti a gazdagságból, és földönfutóvá teszi. Mindennek már nyoma sincs az újabb változatban. Ott már szinte felmagasztosul a romlottság.
Fél évszázaddal ezelőtt még komolyan vették az alkotók, hogy műveiknek kell hordozni némi erkölcsi tanulságot. Gerard Philipe 59-es filmjében, a „Veszedelmes viszonyok”-ban a hűtlenkedő, partnereiket váltogató házaspár gyilkosságba keveredik. Állítólag olyan visszatartó erejű volt a film üzenete, hogy egész generáció mondott le a szexuális kicsapongásokról emiatt a film miatt.
Január 23.
Móriczot olvasok. Három regénye van egy kötetben, az első a „Forró mezők”. Na ez sem egy szerencsés cím, mert a gyanútlan olvasó a tikkasztó hőségben kaszálgató parasztokra tippelhet belőle. Holott inkább a krimi előfutárának tekinthetnénk. Izzó szenvedélyek és az a sajátos móriczi látásmód, amelyet Karinthy tudott visszaadni legjobban, a paródiájában, a nagy löttyös indulatot emlegetve. De azért nagyon tudott írni az öreg, és nagyon ismerte azt a világot. Nem véletlen, hogy szóba került a neve annak idején az irodalmi Nobel Díj kapcsán.
A trilógia második darabja a „Forr a bor”. Szégyen, vagy nem szégyen, ezt eddig messze elkerültem, mert ugye ki a fene akar borászati szakkönyveket olvasgatni. Hát erre egy nagyszerű regény a gimnazista fiúk világáról. Ja, és azt se tudtam, hogy Nyilas Misi alakja nem szűnt meg a „Légy jó mindhalálig” lapjain. Itt gimnazistaként láthatjuk viszont. Kicsit le is hámlik róla az a csillámpor, amit az előző regény rárakott. Ilyen értelemben nem biztos, hogy szerencsés húzás a hősök életét folytatni. Tegyük fel, hogy Defoe megírta volna a Robinson második részét, azt, hogy hogyan él az emberek között, Angliában. Nem hiszem, hogy használt volna az első mű népszerűségének. Nem szabad megfosztani az olvasót a képzelet szabadságától. Főhőseinknek olyan múltat és jövőt akarunk elképzelni, amilyet csak akarunk, ne szóljanak ebbe bele az írók!
Pedig ez ma divatként virágzik. Kezdődött a „Star Wars” egyre újabb epizódjaival, és mikor már nem lehetett előre menni a történetben, mert meghalt a főhős, akkor visszafelé kezdtek haladni, és a gyerekkorát vitték vászonra. Ugyanezt a szisztémát követte a „Hannibál” sorozat, a „Batman” újabb epizódjai, és a „Vissza a jövőbe” c. film is. De a „Sarah Connor Cronicles” c. tévésorozat is ezt ragozza, hiszen a Terminátor filmek elődje kíván lenni.
Móricz regényének színhelye egy alföldi város és ez bár nincs említve név szerint, de Kisújszállásról lehet szó, hiszen az író is itt járt iskolába, többek között. Móricz egy helyütt használja a ”nyájérzés” kifejezést, ami igencsak találó fogalom arra az állapotra, amikor az ember szeretne valahová tartozni, akkor is, ha nem is a legelőnyösebb ez számára.
Érdekes nyomon követni, hogy mitől nem lett igazán nagy mű ez a regény. Azt hiszem, minden írónak az a legnagyobb küzdelme, hogy hitelesen próbáljon meg visszaadni élőbeszédet, a regény lapjain. De sokszor érzi az ember, hogy ez képtelenség, ilyen szabatos fogalmazással, ennyire lekerekítve, nem társalog senki. A vak is látja, hogy az író a saját mondandóját adja szereplői szájába, de így viszont a hitelesség szenved csorbát.
Másrészt viszont, sajátos megoldás Móricz részéről, hogy időnként „kiszól” a regény lapjairól és saját élményeit is megemlíti az iskola kapcsán. Ez az egyes szám első személy különleges ízzel gazdagítja a könyvet.
Az sem véletlen, hogy ez nem volt az én időmben kötelező olvasmány (és most sem az). Ugyanis meglepően nagy hangsúlyt kap benne a zsidókérdés. Megdöbbentő, hogy a 1931-ben írt műben mennyire előtérben van a zsidóság szerepe. És mivel a cselekmény ideje korábbi, mint a regény keletkezési dátuma, (1899) ezért úgy vehetjük, hogy ez egy mindig jelen lévő probléma volt a magyar társadalomban. A történet szerint, felbolydul az egész város, mert a diákegylet vezetőségébe egy zsidófiú is bekerült. De nemcsak ekkor, hanem szinte minden vonatkozásban hangsúlyt kap a faji hovatartozás.
Móricznak egyébként meglepően gazdag életműve van, annak ellenére, hogy csak 63 évet élt. Agyvérzésben halt meg 1942-ben, amit állítólag az öröm váltott ki, amikor megtudta, hogy unokája született. Persze ő sem volt mentes némi magánéleti botránytól. Élettársaként emlegették azt a fiatal lányt, akit az öngyilkosságtól mentett meg, és akiről később Árvácska alakját mintázta.
A helyi rádió felhívást tett közzé, hogy írjanak a hallgatók arról, milyen érzés magyarnak lenni. Félek, nem örülnének a dolgozatomnak, azok után, hogy ma olvastam, egy esztergomi családról, akiknek mindenük elpusztult a lakástűzben. Ami meg nem, azt széthordták a szomszédok, a tűzoltók távozása után. A családtagok égési sebekkel a kórházban, gyakorlatilag földönfutók lettek, a honfitársak meg még rátesznek egy lapáttal a szenvedéseikre. Ilyeneket olvasva, nem vagyok túl melldöngetős hangulatban.
Január 26.
Fiam tegnap megírta záró dolgozatait néhány tantárgyból, mert itt az a módi, hogy három-négy tárgyat tanulnak intenzíven(?), aztán a másik félévben újakat kezdenek. Igaz, ez remek lehetőség arra, hogy elfelejtse a korábbi ismereteit az előző tárgyakból, hiszen azokat többé már elő sem kell venni.
Mikor azt kérdeztük tőle, hogy hogyan írta meg a matek tesztjét, nemes egyszerűséggel azt válaszolta:
- Ceruzával.
Január 27.
Tegnap este megnéztük a gyerekkel az újabb Harry Potter filmet. Hát nem voltam elragadtatva tőle. Már azt hittem, hogy csak az én örökké kötekedő természetem mondatja ezt velem, de a fiam is kijelentette, hogy csalódás volt a film. Túl sötét világot rajzol az írónő. Nem is értem a hangulatát, hiszem milliárdos, jól ment férjhez, nyugodt a magánélete, az újabb Potter fejezetek meg olyanok, mintha egy gyomorbajos öregúr írta volna, aki haragszik a világra. Nem tudom, milyen korosztálynak fogyasztható ez a film, mert a kicsiknek túl ijesztő, a tinédzsereknek túl meseszerű, a felnőtteknek meg egyszerűen érdektelen. Na ezért most biztos sok Potter hívő szeretné a véremet venni, de úgy tűnt, kezd kifáradni az egész az ötödik rész felé. De lehet ezt csodálni?! Ez a különleges varázsló tanonc világ még szenzációsan új volt az első epizódokban, most meg alig kaptunk többet, mint egy basáskodó tanárnő és a szembenálló diákok viszonyát. Tudom, átkozottul nehéz lehet újabb fantázia szüleményeket kitalálni, különösen azok után, hogy a „Lord of the rings” szinte mindent learatott ezen a téren.
És nagyon hiányzott a humor! A kamaszévek legjellemzőbb vonása a felfokozott szexualitás mellett a pezsgő szellemiség, mely szikraeső-szerűen szórja a viccet, a poénokat, a helyzetkomikumot. Hát ez mind nem volt. A szerelmi szálnak meg ott volt az a súlytalan viszony azzal az ázsiai kiscsajjal. Hány millió gyerek érezhetett csalódást, hogy nem a fiú és lány főhős talált egymásra. De ugye gondolni kell a hatalmas keleti piacra is egy ilyen sweetheart beiktatásával.
Ma olyan hóesésre ébredtünk, hogy számomra példa nélküli volt itt-tartózkodásunk óta. Persze semmi öröm a fehér tájban, csak a gondok, hogy hogyan fogunk közlekedni.
Január 31. Csütörtök
Édesanyám halálának tizennyolcadik évfordulója. Mintha egy másik ember élete lett volna az az idő, amit vele töltöttem. Iszonyatosan messze van már a közös múlt. És innen nem lehet felkeresni az egykori utcánkat, álldogálni a régi ház előtt, vagy az öreg ecetfa kérgét simogatva emlékezni. Nem tudok kisétálni a temetőbe sem, hogy a sírkő mellett állva bíztassam magam, nem tűnt el minden.
A sors keserű fintora, hogy bátyám születésnapja is erre a napra esik. Ma volt hatvankét éves. Az utóbbi években mintha fontosabbak lennénk egymásnak. A távolság közelebb hozott minket.
Lányom eljárogat egy társaságba, ahol a résztvevők felolvassák egymásnak dolgozataikat egy előre megadott témában. Most a víz volt terítéken. Elküldte nekem az írását, ami mélyen megdöbbentett. Egy sötét, ijesztő világ, melyben egy alkoholista mostohaapa és egy kamaszlány feszültségektől terhes, molesztálásba hajló viszonyát írja le drámai tömörséggel. Honnan van ebben a gyerekben ez a rettenetes keserűség és borús életszemlélet, mikor a fényben él?
Edit és Gábor szerdán elhagyták Kanadát. Sajnos, nem a terveik szerint. A Bevándorlási Hivatallal folytatott többhónapos huzavona után végre megkapták az értesítést, hogy hétfőn látogassanak be az ügyintézőhöz. Ők úgy tudták, hogy az indulás dátumát fogják velük közölni. Úgy számoltak, hogy tán lesz még két-három napjuk az elutazásig, így marad idő a búcsúra és a végső pakolásra. Hétfőn azonban ott tartották őket, azzal a hírrel, hogy Edit ellen elfogatóparancs van érvényben, és Kanada ki fogja adni őket Magyarországnak. Így nem is Izraelbe kerülnek vissza, ahogy tervezték. Az egész ügyben Edit volt a főszereplő, hiszen őt terhelték a visszafizetetlen bankkölcsönök, de ennek ellenére mindkettőjüket megbilincselték. Edit már el sem hagyhatta az épületet, Gábor pedig rendőri kísérettel, bilincsben mehetett fel a lakásukra, hogy összeszedje a bőröndöket az utazáshoz. Aztán átszállították őket a reptér melletti épületbe, ahol a hatóság fenntart egy fogdát a kiutasításra várók részére. Innen még fel tudtak hívni minket. Edit elmesélte, hogy rárakták a kezére a bilincset, de amikor leengedte a karját, leesett róla. Úgy látszik, nem ilyen negyven kilós, madárcsontú fazonokra volt méretezve. Annyit sikerült megtudniuk, hogy nem évült el Edit tartozása, és távollétében is elérték, hogy a bíróság foglakozzon az üggyel. Móricz írja az egyik regényében, hogy az emberek mindent meg tudnak bocsátani, csak egy dolgot nem. Ha anyagi veszteség éri őket. Edit sem volt az országban, már tizenhárom éve, de az egyik hitelezője nem tudott napirendre térni a veszteség felett. Igaz, hogy a szálloda áll, és működik, amire a pénzt felvette, és nyilván az értékesítése fedezte volna a tartozást. De a bank a 25%-os kamat miatt is fujtat, amitől elesett az adós távozásával. Igen, az uzsorakamat nem számít bűncselekménynek, és a törvény azt veszi védelmébe, aki ellehetetleníti a vállalkozót.
A házaspárt két kanadai emigrációs tiszt kísérte hazáig, hogy átadhassák Editet otthon a rendőrségnek. Nem világos, hogy Kanada miért csinált ebből ekkora szívügyet, és miért éri meg az országnak, hogy nemcsak a kiutasítottak repülőjegyét fizeti, hanem a két kísérőét is, oda-vissza, napidíjjal, szállodával, költőpénzzel stb. Hova lóghatott volna meg ez a két szerencsétlen, ha itt felteszik őket a gépre, az átszálláskor meg egy rendőr átkíséri őket a másik járathoz. Ha egy e-mailt küldenek Pestre, azzal is elérhetik, hogy rendőrök várják a gépnél. Végtére is két, hatvan éves, megfáradt, riadt emberről van szó, akik kerülni szeretnének már mindenfajta bonyodalmat.
De a kanadai hatóság megint elemében volt.
Február 1.
Tegnap este leültem a tévé elé, gondolván, hogy egy jó film tán kikapcsolódást nyújthat. a „Venus” ment, Peter O’Toole főszereplésével. Tudom, a kritikusok kicsit fanyalogtak, nézettségi rekordot sem döntött a film, de az öreg elemében volt. Megint csak kiderült, hogy a vágyak nem halnak meg a fizikum leépülésével. Ritkán lehet látni ennyire fájó szembesülést az elmúlással. Egy fiatal lány és az öreg kapcsolata érzelgősségre csábító téma, de a film ügyesen kerülte a buktatókat. Peter O’Toole Oscar díj jelölése nem volt véletlen.
Mától életbe lépett az un. Grant törvény. Vagyis nem lehet tankolni a kutaknál addig, míg előzetesen nem rendezi az ember a számlát. A rendelet amiatt a benzinkutas fiú miatt született, akit elgázoltak és a kocsi alatt kilométereken át vonszoltak, mert meg akartak lépni a fizetés elől. Tizenkét dollárról volt szó! Ennyiért halt meg egy huszonéves fiatal. A tettes már rács mögött van, a szokásosan enyhe büntetéssel, ugyanis öt évvel megúszta a gyilkosságot.
Február 2.
Reggel szakadó, hó, aztán verőfényes napsütés. Törheti a fejét a barlangjából kimászó maci, hogy kinn maradjon-e. Igaz, errefelé a groundhog vagyis a mormota van a figyelem középpontjában.
Nemigen tudunk napirendre térni Editék sorsa felett. Nem is csoda, egy hete még az abbotsfordi bolhapiacon császkáltunk együtt. Ma meg már odahaza vizsgálati fogságban várja, hogy mások döntsenek sorsáról.
A múlt heti tumultusban szóba sem került, hogy a munkahelyünkön megvolt az évi lakógyűlés. Persze már nem voltunk hivatalosak rá, hiszen nem lakunk ott. Azért voltak, akik informáltak a történtekről, így megtudtuk, hogy a lakók leszavazták a tizennyolcadikon lakó család terjeszkedési terveit. A házaspár ugyanis kitalálta, hogy nem elég nekik a tetőtéri legnagyobb lakás, hanem még a közös folyosó egy szakaszát is szerették volna bekebelezni. Igaz, hogy az a terület kb. negyvenezer dollárt ér az ingatlan mai állása szerint, de ők nem ajánlottak fel ezért egy centet sem, csupán nagylelkűen arról biztosították a lakókat, hogy az átalakítás költségeit magukra vállalják. Persze azért a lakókat sem kell félteni, természetesen leszavazták ezt az elképzelést, azzal együtt, hogy történetesen a lakóbizottság elnöke a kérdéses lakás tulajdonosa. Mikor néhány lakó felvetette, hogy a bővítéssel a lakás értéke is megnövekszik, és ezért nem ajánlottak fel semmit, akkor néztek, mint a moziban. Aztán valaki azt is megkérdezte, hogy miért nem elég két embernek egy akkora élettér, melynek területén az alsóbb szinteken négy lakás osztózik. Miért akarják egyáltalán bővíteni, mi ez a nagyzási mánia? Szünetben a leszavazott elnök felesége odament a felszólalóhoz, és az arcába sziszegte:
- Vedd tudomásul, hogy a lakásunk jóval nagyobb így is, mint a tied!
Hát ez nem volt valami nagy újság, ezt eddig is tudta a lakó. De aztán a hölgy még azt is hozzátette:
- És a férjem farka is nagyobb, mint a tied.
Ezt vajon honnan tudja?! Na mindegy, az ügy tanulsága, hogy bunkókat nemcsak az alacsonyabb néprétegben lehet találni. A hölgy ugyanis annak a férfinek a neje, aki egy gyógyszerkutató intézet főnöke, és ugye nem kell mondani, hogy nem átlagkeresetet visz haza. De hiába a fényűző életmód, és a rengeteg pénz, intelligenciát nem lehet vásárolni.
Mellesleg, ennek a hölgynek a férjétől várjuk a szakszervezeti tárgyalásainkon a választ fizetésemelési indítványunkra.
Február 4.
Csütörtök óta semmi hír Magyarországról. Jó elismerem, az Edit biztosan nem jut komputerhez, de a fia vagy a Gábor ránk szánhatna egypár sort. Azért is furcsa ez a hallgatás, mert még szívességet várnak tőlünk. A lakásban hagyott cuccokból kéne egy alapos válogatás után utánuk küldeni a használható dolgokat. De már érzem, hogy le van írva ez a kapcsolat.
Nem tagadom, sokszor eszembe jutnak. Valakik, aki évekig mellettünk voltak, egyszer csak a világ másik végére kerülnek. Ritával idézgettük a közös időket és jókat derültünk azon, hogy mennyire nem mutattak hajlandóságot az angol nyelv iránt. Öt év ittlét után még alapvető mondatok összerakásával gyötrődtek, és ha sikerült valamit kimondani úgy, hogy azt egy kanadai megértette, máris kiült arcukra az elégedettség.
Nyelvtani fogyatékosságuk azt a fiatal kolléganőt juttatta eszembe, akit még évtizedekkel korábban ismertem egy nagy könnyűipari cégnél, odahaza. Szemüveges, komolyképű kis nő volt, afféle szobatudósnak nézett ki a fehér köpenyében, amivel a hatalmas gyári fénymásolót kezelte. Egyszer szóba elegyedtünk és büszkén mesélte, hogy nemrég jött vissza a szüleivel egy olasz üdülésről. Gyorsan hozzátette:
- Szép nyelv az olasz, nem is nehéz, meg is tanultam azt, hogy si meg no. Ez azt jelenti, hogy igen és nem, - tette hozzá a gyengébbek kedvéért, vagyis nekem.
Ezt a két szót párszor még megismételte, valósággal hencegett a tudományával. Igaz, hogy alig pár éve érettségiztem olaszból, és mint a filmek nagy szerelmese, imádattal csüngtem az olasz nyelven, sőt már túl voltam egy itáliai körutazáson is, de nem árultam el ennek a magabiztos kis nőnek, ilyen részleteket. Csak megállapítottam magamban, hogy ez hülye. Aki ilyen nyelvtudománnyal jön haza egy kéthetes útról, és még dicsekszik is vele, ott komoly baj lehet.
Ja, és volt ennek a tündérkének még egy dobása. Férjhez ment és büszkén hencegett mindenki előtt, hogy már ő is doktorné. A férjét ugyanis Doktor Jánosnak hívták.
Jókait olvasok. „A három királyok csillaga” című kisregényén vagyok túl, és nagyon élveztem. Hehe, lehet mulatni, hogy az öregek és a gyerekek kedvence Jókai, akkor tehát én biztos az egyik csoportba tartozom. De meg kell mondjam, az a lazaság, az a lezser mesélőkedv, az a közvetlenség, amivel anekdotázik, páratlan és irigylésre méltóan eredeti. Nem átall rajzot mellékelni ott, ahol annak a különleges létrának a működését magyarázza és egyáltalán, olyan az egész, minta egy kedves ismerős tartaná szóval az embert, de olyan lebilincselőn, hogy élmény hallgatni. Eszterházi Péter regényében is láttam már ilyen rajzos magyarázatokat, szóval semmi sem új a nap alatt.
Tegnap este a „Notting Hill”. Láttuk már, de amikor odakapcsoltam, egyszerűen fogva tartott. Hugh Grant és Julia Roberts nagyon jól hozzák a könyvkereskedő és a filmsztár kettősét. Ez a felállás tán még szerencsésebb, mit a „Pretty Woman” alaphelyzete. Rengeteg jó poén, és nagyon tudják fokozni a hatást a film írói. Mert a két főhős nem a néptelen könyvesboltban békül ki, hanem a zsúfolt sajtótájékoztatón. Valahogy úgy fest, hogy a tömeges részvétel megsokszorozza az érzelmeket, és kézen fogva vezeti a nézőt a tökéletes azonosulásig, a happy end elfogadásáig.
Végül is, a limonádé egy nagyon kellemes, ártalmatlan ital.
Február 6.
Most, hogy elolvastam Jókaitól a „Szegénység útja” c. kisregényt, egyre erősödik bennem a meggyőződés, hogy Magyarországnak sosem volt olyan korszaka, melyre maradéktalanul büszkék lehettünk volna. Mikszáth, Móricz és Jókai híradásai alapján kirajzolódik egy elképesztően elfuserált, rosszul vezetett, korrupt társadalom, mely sok esetben inkább szégyellnivaló, mintsem melldöngetésre ingerlő. És ha hozzávesszük, hogy a mai magyar társadalomnak sincs sok dicsekednivalója, akkor bizony öngyilkos hangulatba kerülhet az ember. Sovány vigasz, hogy más nemzetek írói is hasonlóan sötét képet festettek az övéikről.
Ma kiderült, hogy Gábor próbál minket elérni Pestről, de a jelek szerint elfelejtette az e-mail címeinket, a telefonszámainkat, a lakcímünket és mindent. Egy volt kolleganőjén keresztül üzent nekünk, akit mellesleg olyan Internet oldalon talált meg, ahol a nejem is szerepel. Ezek szerint nincs kizárva, hogy a családnevünket is elfelejtette.
Ma állásinterjún voltam, amolyan „Miért ne próbáljuk meg?” alapon. Egy szakszervezet által támogatott melóról lett volna szó, ez meg is látszódott rögtön, mert közölték, a felvételi három fordulóból áll. Lassan úgy vélem, hogy egy agysebész hamarabb kap diplomát, mint egy csóró állást a School Board-nál. Faggattak erősen mindenféléről, még dolgozatot is írattak velem. Az egyik kérdés az volt, hogy mit teszek áramszünet esetén egy francia nyelvű iskolában, az éjszakás műszakban, ahol a tornateremben még srácok fociznak, és a tisztítószert is most hozza a teherautó. Hogy ilyen példákat ki tud kiagyalni?! Nagyjából eltaláltam, hogy mit szeretnének hallani, de szerintük kimaradt az, hogy értesítenem is kéne a másnapi műszakot az áramkimaradásról. Az nagyon tetszett nekik, hogy hajlandó lennék elemlámpa fénye mellett dolgozni. Én azt is leírtam, hogy a főnököt is értesíteném ilyen esetben. A vizsgáztató akkor azt firtatta, hogy miért felejtettem ki az elektromos műveket, akiktől meg kéne kérdeznem, hogy meddig tart az áramszünet.
- Azt kérdezze meg a főnök! Ő is csinálhat valamit! Nem emlékszel, én nem érek rá ilyesmire, mert dolgozom a zseblámpa fényénél.
Hát azt hiszem, nem kell nagyon aggódnom az eredményért.
Február 8.
Mi az öregség? Íme, a mottóm a hintaszékből: Szép, változatos életem lehetett. Kár, hogy elfelejtettem.
Ma megláttam egy színt egy képeslapban, a mályva egy különleges árnyalatát, És felbukkant egy emlékkép egy valamikori kifestő könyvemről. Egy ábra, néhány színes ceruza, de aztán semmi több, nem volt folytatás. Nem merek belegondolni, mi minden hullott már ki az emlékezetemből. Színek, illatok, utazások, ízek, kalandok, női testek, képek, beszélgetések, film és színházi élmények, kicsiben az egész élet.
Túl könnyű a terhem.
Fény derült Gábor hallgatására. Nincs komputer közelben, tehát nem tud kapcsolatba lépni velünk. Edit nincs szabadlábon, Gábor meg egy albérletben húzta meg magát. Minden fillért be kell osztania, nem tolonganak a segítő szándékú barátok, rokonok. Ez nem csoda, aki 13 évre eltávozik egy országból, az olyan, mintha meghalt volna. Nagyon jól megvoltak már nélküle.
Február 13.
Elmaradtam pár napig, nem csoda, volt egy-két apróság. Fiam a hét végén beverekedte magát (szó szerint) British Columbia öt legjobb ifjúsági birkózója közé a 79-84 kilósok súlycsoportjában. Ez azért is szép teljesítmény, mert olyanokkal küzdött, akik már évek óta művelik ezt a sportot. Úgy tűnik, a megszállottsága kezd kamatozni. Persze utazni fog és versenyezni, ennek tükrében a középiskolai követelmények nemigen foglalkoztatják, de amilyen laza itt az oktatás, még így is elegendőt produkál egy jó közepes bizonyítványhoz.
Elküldtük Edit és Gábor itt maradt cuccait, és voltunk olyan merészek, hogy megelőlegezzük az öt bőrönd feladási költségeit. (450 dollár) Bár tudjuk, hogy nem lehet megbízható adósnak mondani Editet, de áldoztunk ennyit a barátság oltárán. Ha megtérítik ezt az összeget, az igazán kellemes csalódás lesz. A feladás miatt át kellett pakolnunk egy-két csomagot, így akaratlanul is látnunk kellett, hogy milyen holmik teszik meg majd a repülőutat. Hát úgy tűnik, inkább a nosztalgikus szempontok, és a ragaszkodás lehetett a döntő szempont a válogatásban és nem a valós érték.
Elolvastam három kisregényt. Bárczy János: Vádindítvány c. könyve nem más, mint egy dokumentumfüzér, amely a sikertelen 1941–es bácskai ejtőernyős akció hátterét vizsgálja. Kissé fanyalogva kezdtem hozzá, hiszen ki a fene szeret jegyzőkönyveket olvasni, de igazi élmény kerekedett ebből a különös összeállításból. A könyv írójáról csak annyit tudtam kideríteni, hogy repülős múltja volt és 1917-ben született. Egy vérbeli civil számára szinte felfoghatatlan az a háttérben megbúvó manipuláló erő, mely a történelmet formálta. Egy bevetésre induló repülő lezuhanása kapcsán kapunk képet a korról, és miután csak a tényeket ismerteti a szerző, így az olvasó feladata a következtetések levonása. Nagyon jó könyv, jó lenne ezek után a szerző másik művével, a „Zuhanórepülés”-sel is megismerkedni.
Különös véletlen, hogy egymás mellé került Alfred Döblin: „A két arzénes barátnő” és Verena Wyss: „Keskeny ösvényen” c. könyve. Mindkettő olyan elfuserált házasságot mutat be, ahol a konfliktus gyilkosságba torkollik. Az arzénes kisregény akár egy pszichológus naplójegyzete is lehetne. Tárgyilagos felsorolása a lelki mozgató rugóknak, alapos emberismerettel. A szerző egyetlen gyengéje az utószó, ahol kilép ebből a lélekbúvár szerepből, és magyarázkodni kezd, hogy mit miért és hogyan. Olyan ez, mintha Beethoven utószót mellékelt volna a Sors szimfóniához, hogy elmagyarázza a kedves hallgatóknak, hogy miért alkalmazott vonósokat, és mi célt szolgált a fortissimo.
Wyss könyve egy ügyes bűvésztrükk, amivel bebizonyítja, hogy a svájci bíróság elfogultsága a gyilkos férj mellett, nem más, mint a társadalom előítélete, mellyel a házasságokat kezeli. Az asszony, vagyis a béres-feleség lázadása az alárendelt szerep ellen, és a kitörési szándéka nem kívánatos, sőt elitélendő a megkövült svájci közfelfogás szerint. Nem valami hízelgő kép a gazdag ország polgárairól.
Február 14.
Ma Valentine nap van, (állítólag). Nem vettem, és nem kaptam semmit erre a nagy eseményre. Már nem fogok megváltozni, azt hiszem. Nekem ez nem ünnep. Nem vált ki belőlem érzelmeket ez a nap, csupán azért, mert errefelé ez dukál. Ha nem tud lázba hozni egy baseball meccs, akkor ez sem fog izgatni különösebben. Na így vagyok én magyar. És a jelek szerint öreg magyar, mert úgy hallom, odahaza is kezd divatba jönni ez a szokás.
Az Interneten meglepett valaki egy képsorral mely Dubai fejlődését ábrázolja. A képek magukért beszélnek. A pár éve még néptelen főutcán ma felhőkarcolók sorakoznak, luxus, pompa mindenütt, hatalmas beruházások, világcsodának számító épületkolosszusok, futurisztikus technika, műszigetek, sport és szórakoztató létesítmények tömkelege, csillogás, a pazarló gazdagság megnyilvánulása lépten, nyomon. Pár éven belül nemcsak az üdülésben lesz világhatalom ez az ország, de játszva megrendezhet egy olimpiát is, hiszen stadionok füzére várja a rendezvényeket. Én csak tudom, milyen nagy szó ez, hiszen Vancouver a 2010-es téli olimpiára készül és még az óvatos jóslások is azt jövendölik, hogy bele fogunk dögleni a kiadásokba. Dubai, ahol most a világ darukészletének 25 %-a dolgozik az építkezéseken, és a melósok száma több mint az egész összlakosság mennyisége, szóval ott Disneyland lesz, meg vízi park, meg síparadicsom, meg minden, amit ma még álmodni sem mer az arab, aki pár évtizede még sátorban húzta meg magát a homokviharok elől, a sivatagban és teveszarral fűtött a lehűlt éjszakában. De hát az olaj helyre tett mindent. Igaz, hogy a Föld nagy része nyomorog, becsületesen dolgozó munkáscsaládok megélhetési gondokkal küszködnek, de az a fontos, hogy az efendik ne nélkülözzenek, akkor sem, ha kiapadna az olaj. Majd jönnek a turisták, és dől tovább a pénz hozzájuk. Holland, német, amerikai szakemberek törik a fejüket olyan megoldásokon, melyekre még nem volt példa, csak azért, hogy az arab hegemónia zavartalan legyen ezekben a legmodernebb építészeti és mérnöki csodákban. Az arab polgár is meghozza ezért a jövőért az áldozatot természetesen. Ő adja a pénzt. Azt a pénzt, amit az olajért kap, amit a hülye világ beletörődve kifizet.
Február 20.
Felállítottak a városban egy órát, mely az olimpiáig hátralévő időt jelzi. Nagyon odavannak ezzel a sporteseménnyel, ami majd 2010-ben lesz és alig több mint két hétig tart. Ránk fog figyelni a világ - állítják. De mintha ez nem kanadai szívügy lenne, csupán British Kolumbiáé. Most vadul költekezik a tartomány, de nem tehetek róla, ez engem egy olyan háziasszonyra emlékeztet, aki egy kéthetes rokoni látogatás miatt fest, renovál a lakásban, sőt ezüst excájgot és egy csomó felesleges kacatot vásárol, hogy villoghasson, aztán a vendégek elvonultával csak nézheti, hogy milyen adósságokat csinált.
Azt a nevezetes órát meg már leöntötték festékkel a tiltakozók. Ők nem olimpiát, hanem ingyen lakásokat akarnak a hontalanoknak. Persze a belvárosban. Mert ha a város átadna kb. háromezer szálláshelyet ezeknek a rászorulóknak, ingyen, valamelyik külső kerületi épületben, a kutyát nem érdekelné a komfort, újra visszaszállingózna az összes csavargó a belvárosba. Mert ez egy ilyen fajta. Ja, meg a drogot is ott lehet beszerezni.
Sidney Sheldon: Morning, Noon, Night c. regényét végeztem ki a héten. Bírom az öreget. Könnyen fogyasztható, kellemes kikapcsolódás, és az angol nyelv sem teszi próbára az olvasókat. Néhány laza ecsetvonással felvázolt jellem és környezetrajz, aztán jöhet a cselekmény. Sok helyszín és persze a felső tízezer világa. Milliárdos fazon öröksége a bonyodalom tárgya és bírja szusszal, mert még ez a lerágott csont is képes néhány kiszámíthatatlan fordulatra. Persze akad megkérdőjelezhető epizód is, mert mi a fenéért olyan biztos a detektív abban, hogy a helyszínre csalt gyilkos nem lövi le a nőt az első pillanatban, hanem vallani kezd, amit ők végighallgathatnak a másik szobában. De ne kötekedjünk, kellemes időtöltés volt és kezdem megérteni Babits Mihályt, aki állítólag a halálos ágyán angol krimiket olvasgatott, hogy elterelje figyelmét a ráktól szétroncsolt torkáról.
Láttam a Clint Eastwood eposzokat Iwo Jimáról. A két film a szigetért folytatott csatát mutatja be amerikai és japán szemszögből. Az előbbiben már a háború utáni hajcihőből is képet kapunk. Hát igen gusztustalan a propaganda gépezet, az már biztos. Cirkuszi látványossággá süllyesztették a zászlókitűzés hősi pillanatait.
A japán oldal erősebb, egységesebb. A történet jobban leköti a nézőt, még a hősök is rokonszenvesebbek. Azért ehhez is bátorság kellett, hogy egy hazafias ügy fonákját is láttassa a rendező. Igaz nem nagy, de azért lehet, hogy egy-két morgás elhangzott a nimbusztépázás miatt.
Február 22.
Sárközi Márta, Menedékház c. könyvét olvastam. Tévedés ne essék, ezt a művet nem Sárközi Márta jegyzi íróként, ez inkább egy összeállítás róla. Sárközi Márta Molnár Ferenc lánya volt és a Válasz c. folyóirat szerkesztőjeként ismeri őt egy szűk réteg. Igaz, azok is kihalófélben vannak, hiszen az újság közvetlenül a háború után élt kb. három évig. Ennek az asszonynak a fő érdeme inkább az a tevékenység volt, amellyel egybe gyűjtötte a kor jeles művészeit, sőt a maga módján egyengette is az útjukat. A levelekből, emlékezésekből emberközelbe kerülnek a kor nagyjai és bizony ez nem válik javukra. Mert elég nagy csalódás megtudni, hogy a világtól iszonyodó Pilinszky János alapjában véve egy gyáva ember volt, vagy hogy Németh László nagyon durcás és affektáló tudott lenni. Meg hogy eljátszotta a műnyomort, mikor már jól ment neki. Nem először tapasztalom, hogy árt a babérkoszorúnak a közeli vizsgálódás. Nagyon kevés művész állja ki a próbát egy ilyen megmérettetésnél. Tán el kéne hagyni az irodalomtörténetet a tananyagból.
A könyv ott a legjobb, ahol Márta szóhoz juthat. Akár visszaemlékezés formájában, akár mások által megidézve, de tény, hogy igen egyéni hangnemű nő lehetett. Persze nem tudták rábeszélni, hogy komolyan nekiüljön az írásnak. Viszont lefordította Gerard Durell: „Családom és más állatfajták” c. könyvét, amiről állítják, hogy az ő változata jobb, mint az eredeti. Nem először járunk így, gondoljunk csak Romhányi verseire a Frédi és Béni sorozatból.
Amúgy, valóban páratlan egyéniség lehetett ez a nő. És valószínűleg ő volt az egyetlen négy nyelven beszélő műstoppoló. Igen, mert mifelénk olyan világ volt, hogy nem a fordításokból élt meg ilyen képességekkel, hanem polgári foglalkozást kellett űznie, ha nem akart csaholni az elvtársaknak.
Február 24.
Hazajött a gyerek Port Alberni-ből, és nem került a legjobb három közé a tartományi birkózóversenyen. Nem ittunk gyufát bánatunkban, annak örültünk, hogy ép bőrrel megúszta. A győztes törött orral, talpig vérben, ragtapaszokkal és tamponokkal fejezte be a küzdelmet. Az iskola szünetelteti az edzést fél évig, mert valamiért ez a szokás. Aztán csodálkoznak, hogy nem érnek a sportklubok nyomába.
De legalább fél évig nem kell aggódnom a gyerek füleiért és orráért.
Február 25.
Ben Kinsley domborít a „You kill me” c. filmben. Vígjáték ez a javából, a pasas meg olyan ebben a szerepkörben, mint mikor egy farkas mosolyogni próbál. De tán épp ettől jó, hogy rokonszenvet tud csiholni egy bérgyilkos figurájából. Elképesztő, hogy mennyire megszűnt az erkölcsi üzenet iránti igény a filmekben. Most annak drukkolunk, hogy sikerrel járjon a küldetése, és el tudja tenni láb alól a következő áldozatát.
Megfigyelhető, hogy milyen változásokon megy át a szemlélet. Nemcsak az erkölcsi hozzáállásban, de a borzalmak adagolásában is. Itt ugyan nem vitték túlzásba, csupán egy ravatalozó volt a cselekmény hátterében, de a többi tévésorozat már nagy dózisokban adagolja a sokkoló jeleneteket. Legyen az a C.S.I, a Bones, az Hours, vagy bármi. Az átlagnéző átesett a tűzkeresztségen, amit feltrancsírozott hullák sora jelentett. Ma már olyan rezignáltan nézünk végig egy boncolást, mintha világ életünkben korboncnoknak készültünk volna. De lehet ezt még fokozni? Hol lesz a határ?
Február 26.
Na, túl vagyunk az Oscar díjátadáson, nem volt valami nagy durranás. Azt hittem, a 80. a kerek évforduló, tán valami extrát hoz, de nem. Igaz, ez az összemérés mindig fals egy kicsit. Mert nem lehet a bableves és a mákostészta között versenyt rendezni, hogy melyik a jobb. Az az út sem járható, hogy ugyanabban a szerepben nézzen meg a nagyérdemű őt-hat művészt, hogy eldöntse, kinek az alakítása a legjobb. A művészet méricskélése szubjektív, és reménytelen feladat. De azért nagy port tud kavarni. Igaz, ma már a kutya sem emlékszik néhány Oscar díjas „műremekre” mert az idő a legnagyobb műbíráló.
Arra meg végképp semmi szükség, hogy a szakma második vonala is ott parádézzon az eseményen és kénytelenek legyünk meghallgatni, hogy a díjnyertes hanghatás összeállító hogyan áradozik a családjáról a kis suhogó, vörös szaténruhájában, a mosónő kontyával.
Jutott azért idén is némi torokszorító élmény a műsor alatt. Most tudtam meg, hogy elhunyt Jean Pierre Cassel és Jean Claude Brialy is. Mindketten 74 évesek voltak. Brialy már tavaly óta nem él, jellemző a világ feledékenységére, hogy nem is igen publikálták a hatvanas évek nagy sztárjainak halálát.
Sic transit gloria mundi. . .
Február 27.
Egy pillanatkép a kanadai munkamorálról: ma épp akkor értem a bejárati üvegajtóhoz, amikor a kézbesítő rá akarta ragasztani az értesítést, hogy ott járt, de nem tudta leadni a küldeményt. Kitártam az ajtót, hogy átvegyem a cetlit, de ő a borítékot nyújtotta. Mondtam neki, hogy én csak az értesítőt venném át, mert ráragasztom a levélszekrényre, tán úgy jobban észreveszi a lakó. Akkor megkért, hogy tegyem be a borítékot a lakó levélládájába. Felvilágosítottam, hogy ahhoz nincs kulcsom, de beengedtem, hadd győződjön meg róla, hogy nem lehet semmiképp begyömöszölni a vaskos borítékot. Akkor kitalálta, hogy vegyem át én a levelet, mert biztos fontos a címzettnek és ő már tegnap is hiába volt itt. (Persze délelőtt, munkaidőben) Sajnálkozva közöltem, hogy a levelet nem áll módomban átvenni, mert nem tudom kézbesíteni a lakónak, mivel este már nem vagyok itt. De javasoltam, hogy vigye fel ő liften a tizenkettedikre, és hagyja az ajtó előtt.
- Fel a tizenkettedikre?! Hát még mit nem! – legyintett és távozott a küldeménnyel.
Holnap bizonyára megint ott lesz a csinos kis értesítővel, hogy a lakónak levele jött.
Kiolvastam H. Courths-Mahler-től „Az igazi asszony” c. gyöngyszemet. Annyit hallottam már a szentimentális regények mesteréről, hogy kíváncsivá tett, mire is képes. Hát Hedvig néni kitett magáért az biztos. Valamiféle álomvilágot kreált, Alsó-Lankwitzban, ahol az emberek olyan bővített mondatokban beszélnek, melyekből mindent megtudhat a nyájas olvasó. Például, az ifjú ara imigyen szól koros nagybácsijához:
- Kedves Joachim bácsi, talán hálátlannak fogsz tartani, ha ismétlem neked, mennyire kínos nekem a gondolat, hogy én leszek az általános örökösöd. Felső-Lankwitzon máris örökségvadásznak kiáltottak ki és én nem tudom ezt egy percre sem elfelejteni.
A beteges öregúr erre felkacag és egy tizenhat soros válaszmondatban kifejti, hogy miért zárta ki örökségéből az eddigi várományost, a szépreményű ifjút és mi kell egy birtok felvirágoztatásához.
Az írónő 220 oldalon keresztül képes kínozni az olvasót azzal, hogy a két fiatalról nem derül ki előbb a sima tény, miszerint egymást szeretik. Azért a fordítás is kitesz magáért. Egy helyütt az olvashatjuk: ”Szemeiben halk érdeklődés villant meg” vagy másutt. „ A férfi arca halálsápadt lett és könyörgő szavak törtek elő kebeléből”
Jó, én megértem, hogy Hedvig néni a XX. század elején alkotott, (mert ugye 1867- 1950-ig élt) de ez sajnos irodalomnak nagyon karcsú. Unatkozó úriasszony kedvtelésének meg túl sikeres, a fene egye meg. (Ja igen, ez már az irigység az elképesztő példányszámokért. )
Február 28.
Olvasom, hogy odahaza Alföldi Róbertet nevezték ki a Nemzeti Színház igazgatójának. Én ugyan nem láttam őt semmiben, fogalma sincs milyen színész, de egy ízben láttam odahaza a tévében, mikor egy idősebb színésznőt faggatott. Kissé természetellenesnek tűnt a túlzott kedveskedés. Látszott, nemigen tud mit kezdeni a megszólaltatott személlyel. De beugrottak neki azok a reflexek, ahogy egy idős emberrel kell bánni. Ha tehette volna, tán még át is segíti a stúdió túloldalára a művésznőt. Közben a bulvársajtó nem győzi cikizni, mert néhány rendezésében túlzásba vitte a művészi szabadságot (vagy szabadosságot) Furcsa volt olvasni, hogy az új filmjére 1750 fizető néző volt kíváncsi. Ha én Pesten élek, valószínűleg össze is tudok szedni ennyi nézőt, az ismerősökből. Persze ki vannak akadva, hogy burjánzik a rendezéseiben a szex és az obszcenitás. Én úgy gondolom – és Jancsó óta ezt hiszem is – hogy azok az emberek adnak központi szerepet a szexnek a művészetükben, akiknek nincs rendben valami a hálószobájukban. Olyan ez, mint mikor az otthoni sovány koszton élő író állandóan vendéglőkbe jár, és ott ódákat zeng a marhahús levesről. Ha üzenetet keresünk Jancsó filmjeiben, akkor nem azok a képsorok fogják hordozni, ahol Sáfár Anikó félmeztelenül táncikál furulyaszóra. Az csak azért van ott, hogy a rendező kedvére malackodhasson egy kicsit. Az üzenet ott van, ahol igazi drámát, és igazi színészi játékot láthatunk.
Március 4.
Ugye nem kell nekem mindent érteni! Például azt sem, hogy Gábor nem jelentkezik Magyarországról, nem tudatja velünk, hogy sikerült-e átvennie a bőröndöket. Igaz, neki nincs komputere, de a nővérétől írhatna néhány sort, vagy az is elég lenne, ha megkérné őt egy pársoros üzenetre. De semmi. Még azt sem tudjuk, hogy sikerült-e végre meglátogatni Editet, aki egy Dunaújváros melletti börtönben tölti a büntetését. Ahhoz képest, hogy mennyi időt töltöttünk itt együtt, felér egy árulással ez a hallgatás.
Szombaton Amerikában voltunk, jól kidühöngtük magunkat a határ előtti sorbaálláson. Visszafelé is kijutott egy órás araszolgatás, így igazán nem nevezhető felhőtlennek egy ilyen program. A gyerek nem volt velünk, mert hétvégeken dolgozni jár, akárcsak a diáktársai. Egy kocsimosóban locsolják az autókat és egymást, az utóbbit talán nagyobb sikerrel. Még a határnál várakoztunk a visszajutásra, amikor telefonált a gyerek és közölte, hogy a melóban felejtette a lakáskulcsát és most az ajtó előtt ül, és vár minket. Hát, nem rajtunk múlt, hogy több mint két órát kellett várnia, amíg hazaértünk. Az idő alaposan lehűlt, ő meg a vizes cuccaiban fagyoskodott az ajtó előtt. Rögtön kádba parancsoltuk, az anyja meg átnézte a táskáját, hogy kihalássza az üres uzsonnás zacskókat. A lomok közt meg is találta a lakáskulcsot.
Ha a szórakozottság fokmérő lenne a tanulmányokban, akkor a gyerek már egyetemi tanár is lehetne.
Vasárnap Hegedős Györgyinél vendégeskedtünk. Róla írtam már, de mint tudjuk, ismétlés a tudás anyukája. Györgyi egy különleges színfoltja ennek a magyar kolóniának. Ő fiatal éveiben ismerte otthon az egész művészvilágot, több színházban játszott, a könnyű műfaj egyik ígéretes tehetsége volt. De aztán kikeveredett Kanadába, haldokló édesapjához. És itt ragadt. Nem lövöm le a poént, akik kíváncsiak az életére, elolvashatják a „Balettpatkány” c. életrajzi kötetét, mert ő is olyan színész, aki a tollat is ügyesen forgatja. Már elmúlt hetven éves, de még mindig olyan élet van körülötte, amit bármelyik fiatal megirigyelhetne. Kis térdműtét, súlyproblémák, nehézlégzés - ki törődik ilyesmivel, mikor annyi jó téma van. Mert mindent tud az otthoni színházi életről, mert Joyce színművét olvassa, közben Vaclav Havel darabját nyújtja át, és vagy tízkilónyi könyvet, amiket az utóbbi időben olvasott ki. Egy mai olasz mester festményére hívja fel a figyelmemet, és közben megajándékoz a nemrég elhunyt Bodola György karikaturista egyik szenzációs rajzával. Van egy-két új vicce is, de azért hagyja szóhoz jutni az embert. Idestova tíz éve ismerem, és nem állíthatom, hogy mindig jóban voltunk. Nehéz ember. És tud keserű is lenni, ha úgy érzi, nincs jó kezekben a stafétabot. Nem nézi jó szemmel, hogy herdálják a színházi örökségét. Igényessége nem tudja elfogadni az amatőrökre jellemző tétova próbálkozásokat.
Március 5.
A munkahelyünkön belátogatott az irodába az egyik magyar lakónk. Bánatosan panaszolta, hogy nem tud megbirkózni a feladattal, miszerint be kéne köttetnie a magyar folyóirat tavalyi évfolyamát, de a mester vidékre költözött és nincs senki a városban, aki vállalna ilyesmit. Sóhajtozott erősen, hogy tán már ki is halt ez a szakma, pedig mennyire szerette volna, ha akadna még egyáltalán valaki, aki ilyesmit elvállal. Rita leült a komputerhez, és rövid keresgélés után talált két olyan címet, ahol foglalkoznak könyvkötészettel. Már nyújtotta is a cetlit Verának hozzátéve, hogy az egyik a szomszéd kerületben van, a másik a hídon túl. Vera kissé méltatlankodva kérdezi:
- Közelebb nincs?!
Muki fiam az iskolai politechnikán autószerelést tanul. Ez végre egy hasznos ötlet és szerencsére élvezi is a feladatokat. De ki ne szeretne bütykölgetni egy Camaro sportkocsin, meg hasonlókon? Meséli, hogy tegnap, amikor benézett a szerelésre váró kocsiba, látja ám, hogy a hátsó ülésen egy mosómedve üldögél. Le is fotózta azon nyomban, mert már itt tartunk technikában, hogy mindig kéznél a fényképezőgép. Mutatja is a fotót, hát nem lehet megállni nevetés nélkül, ahogy ez a kis állat öntudatosan üldögél a hátsó ülésen.
- És mit csináltatok vele? – kérdezem őszinte érdeklődéssel.
- Szóltam az oktatónak, aztán kinyitottuk az ajtót, és valósággal kitessékeltük a kocsiból.
Hát igen, ez Kanada, ahol mosómedvék is járnak iskolába. De biztos vagyok benne, hogy ez a bánásmód a bájos külsőnek szólt. Mert valószínűleg seprűt ragadva próbáltak volna agyoncsapni egy patkányt, egy pókot, vagy más csúszómászót.
Mindig mondtam, hogy első a megjelenés.
Szigethy Gábor „A Kövér Szendrő” c. könyvét olvastam ki. Egy rész életrajz (tegyük hozzá, kissé szerény), és némi ízelítő Szendrő verseiből, írásaiból. A kövér komikusként ismert színészről kiderült, hogy mennyire elégedetlen volt külsejével, valósággal szenvedett a kövérségétől. Lehet, hogy ennek köszönhette népszerűségét, de koloncként viselte külső adottságait. 57 év jutott neki, ebből nyugodtan leszámíthatjuk a három év hadifogságot, szóval nem volt egy hosszú élete. Nem sok maradt utána, a színészet illékony műfaj. A kötetben akad néhány fotó is, az egyiken Hegedős Györgyivel látható, 59-ben. Ez már olyan, mint egy időutazás.
Március 6.
Színdarabot olvastam. Václav Havel: „Távozás” Hát, mit mondjak, nagyon nem jött be. Adva van egy kancellár egy meg nem nevezett országban, és távozni készül posztjáról, 15 évi hatalom után. Persze kiderül róla, hogy frázisokat pufogtató, felületes, a nép gondjai iránt közömbös, stb. valaki volt, aki nemcsak politikusként, de emberként sem egy érték És persze ilyen az utódja is. Na de mi az új ebben?! A helyezkedő alkalmazottak, a rajongó egyetemista lány, a saját felnőtt gyerekei, akikre nem számíthat, szóval az egész egy közhelygyűjtemény. Nem értem ezt a kettősséget a nevekkel sem, mert míg páran cseh keresztévvel rendelkeznek, addig a családnevek abszolút németesek. Rieger, meg Weissenmütelhof és Klein a Vlasta, a Zuzana és a Vastik mellett. Ha újságíróról van szó, az szenzációhajhász firkász, ha nagymamáról, akkor az szenilis vénasszony. Felbukkan még a Lear király és a Csehov-féle Cseresnyéskert egy-egy eleme, de ezek a nemesebb veretű szövegükkel olyanok a darabban, mintha egy farmerdzsekin díszzsebkendő lenne. A technikai személyzet sem lehet nyugodt, ha színre kerül a darab, mert a mester esőket, viharokat írt a kerti jelentekhez. Tény, hogy akadt azért egy jó poén is a darabban, amikor a diplomata azt mondja:
- Amikor koktélon voltam Molotovnál.
Elhangzik Havel neve is, akit az egyik darabbeli szereplő említ meg. Ez annyira torz ötlet, mint Claude Lelouche megoldása, aki a saját korábbi filmzenéjére táncoltatta egy későbbi műve szereplőit.
Aztán megszólal az „Úr hangja” is, vagyis az író folyton beleszól a szereplők játékába. Amíg a szózat hallatszik, a játszók megmerevednek. Ez arra jó, hogy kiirtsa a színészekből a maradék beleélési kedvet is.
Ezek után valóságos felüdülés volt elolvasni Háy Gyula: „Mohács” című darabját. Pezseg, izzik, forr az egész cselekmény, remek karakterek, a történelmi háttér láttatása, nem didaktikus módon. A darab olyan politikai összefüggéseket mutat fel, ami által sokkal könnyebb megérteni az adott kort.
Amit ugye nem tudtam, hogy Háy Gyula, Molnár Ferenc után a második legtöbbet játszott szerzőnk külföldön. Hát tény, hogy nem érdemtelenül. A szerző alakja azonban annyira ellentmondásos, hogy megérdemelne a személye is egy jó kis színdarabot.
Március 7.
Az újságok címoldalán szerepelt az a hír, amely arról tájékoztat, hogy megloptak egy kórházban fekvő 91 éves nénit. A tolvaj a jegygyűrűjét csalta le, azzal a dumával, hogy tisztítani viszi, és mindjárt visszahozza. Gondolom, a tettes arra spekulált, hogy a rokonok tán szemet hunynak a veszteség felett, és hát ki törődik egy öregasszony sirámaival. Ha szerencséje van, tán még meg is hal, és akkor végképp feledésbe merül az ügy. De nem ez történt! A közvélemény egy emberként hördült fel a gaztett hallatán, hiszen egy nemrég amputált, szerencsétlen idős ember védtelenségét használta ki a tettes, akit már el is kaptak. Persze nemcsak ez az ügy van a számláján.
Azért kíváncsi lennék, hogy az elkövetőnek milyen fogalmai vannak a lelketlenségről.
Temesi Ferenc: „Kölcsön-idő” c. könyvét olvasom, és bizony nem lesz könnyű feladat. Na, nem a tartalma miatt, de egyrészt több mint ötszáz oldal és akkora, mint a Pallas nagylexikon. És már mutatkozik az első száz oldal után a terjedelmes művek veszélye. A szerző ismétli önmagát. Ha nem is itt, de a ”Por” című könyvéből visszaköszönnek ismerős részek, újra megírt epizódok. Nem lehet büntetlenül telefonkönyv méretű könyveket írni. Ez az újság forma is jó poén ugyan, de nem mindig segíti a célt. Viszont ahol végre előbukkan az irodalom, ott leeső állal kell csodálkozni a pasas nagyságán. Úgy tűnik, klasszikus van születőben.
Március 8.
Tegnap azzal foglakozott a tévé, hogy a friss (egy hetes) házas igazgatónő halála ügyében már nem nyomoz a rendőrség, annyira egyértelmű ugyanis, hogy a férj volt a tettes, aki aztán később elég rejtélyes körülmények között meghalt. Igen, ez volt az az eset, ahol a rablógyilkosságnál kisebb sérüléseket szenvedett férj a barna öltönyös elkövetőről beszélt. Mára már tudja a rendőrség, hogy a férj úszott az adósságban, hamis csekkek és egyéb stiklik voltak a számláján. Ettől a házasságtól remélte, hogy rendbe hozza majd zilált anyagi helyzetét. De nem ám úgy, hogy majd kölcsönkér az asszonykától, hanem úgy, hogy az elhunyt feleség ingatlanát értékesíti. Ehhez persze előbb el kellett tenni láb alól a nejét. Nem is várt sokáig, nyilván már szorongatták a hitelezői. Hát nem jött össze a dolog. Most meg az ügy újabb fordulata, hogy a halott férfi szülei igényt tartanak a családi ház értékére, hiszen ők az örökösök.
Ez vészesen hasonlít arra a viccre, ahol a fiúcska megölte apját-anyját, hogy elmehessen az árva gyerekek báljára.
Ma egy gyapjától szinte mozdulni sem tudó birkát láttam az újságban. Valahogy felrémlett, hogy ez a vastag gyapjú nemcsak az időjárás viszontagságaitól véd, hanem a ragadozók harapásait is hatástalanítja. És ott vannak a zebrák, a csíkjaikkal, hogy álcázhassák magukat. Vagy az antilopok az elképesztő gyorsaságukkal, amely életmentő lehet. De a ragadozók mégis táplálékhoz jutnak. Fogaik, karmaik, látásuk és szaglásuk élessége az ő javukra billenti a mérleget.
Úgy tűnik, mintha a természet a húsevőknek drukkolna.
Március 9.
A Temesi –könyv hátsó borítója mindennél beszédesebben árulkodik arról, hogy az ilyen terjedelmű könyvek igazi kihívásnak minősülnek az olvasók számára. Az eredeti 4490 Ft.–os vételár alatt egy ragasztott címkén már az új ár díszeleg: 898 Ft.
Mivel a szerző fiatalsága egybeesett az enyémmel, így a könyv az én ifjúi éveimet is felidézi. És eszembe jutnak elfejtettnek hitt epizódok is. Például az, hogy milyen szorgalmas látogatói voltunk a Kisstadion rock műsorainak. Általában egy nevenincs angol együttes volt a fellépő (őket tudták megfizetni) de az akkori fiataloknak elég volt az angol név. A Nashville Teens, Flowerpots Men, meg hasonlók, pedig világsztárnak érezhették magukat a magyar fiatalok rajongását látva. Aztán az egyik banda már annyira el volt telve magával, hogy a program végén az énekes megjelent egy barna papírzacskóval a színpadon. Mindenki azt várta, hogy valamiféle ajándékot szór majd szét a rajongók között. Nem sokat tévedtek. A zenész sorra kihalászott a zacskóból egy-egy jól megtermett őszibarackot, beleharapott és a közönség közé dobta. Bizonyára arra gondolt, micsoda megtiszteltetés lesz a rajongóknak a sztár után felfalni a barack maradékát. De nem így történt! Az enyhén folyós, löttyedt barackokat a nézők sorra visszahajigálták a színpadra, komoly károkat okozva az együttes ruházatában. Végül a banda menekülésre fogta, az énekes még el is vágódott a vad rohanásban. Csodálatos elégtétel volt az örökké lenézett, a nyugati zenészeket bálványként imádó fiatalok részéről ez az önérzetes akció.
Március 10. Hétfő.
Tegnap végre egy remekmű a tévében! „The Lives of Others” gondolom ez otthon csak a „Mások élete” címmel mehetett. Bár már semmi se biztos, ha a „No country for old men” c. filmet odahaza „Nem véneknek való vidék” címmel játsszák. Ami nem ugyanaz, de az alliteráció miatt elég jól hangzik.
Szóval egy német film volt műsoron tegnap, nem is akármilyen, mert 2007-ben ez vitte el a legjobb külföldi filmnek járó Oscart. Valójában NDK-s történet egy titkosrendőrről, akiben a lehallgatás során rokonszenv ébred áldozatai iránt. Nagyon jól egyensúlyoz a történet a férfi segítő szándéka és a hiúsága között. Furcsa körforgás ez, hiszen a saját karrierjét rombolja le azzal, hogy megkíméli ellenfeleit.
A nyolcvanas évek közepén játszódik a történet és elég bizarr belegondolni, hogy míg odahaza a növekvő áruválasztéknak örültünk, míg élveztük az egyre szabadabb lehetőségeket, a változás előnyeit, addig az NDK-ban javában dúlt a szocializmus védelme. Az öngyilkosságok soha nem tapasztalt méreteket öltöttek, - bár a magyarokat még így sem tudták megelőzni ezen a téren.
A film cselekménye a mában végződik, és láthatjuk, hogy az egykori miniszter, aki életeket tett tönkre, ma is büntetlenül ül a hatalomban. Igen, ezeknek a vértelen forradalmaknak ez a legnagyobb baja. És ez nemcsak német sajátosság Európában. Sajnos.
Ulrich Mühe játszotta a Stázi-tisztet, tavaly őt ünnepelte a fél világ ezért az alakításért. Megdöbbentő, hogy már nincs az élők sorában. Gyomorrák végzett vele 54 évesen. Színes életébe belefért a határőr múlt is a Berlini Falnál. Állítólag ott kezdődtek egészségügyi problémái. A szó szoros értelmében, nem volt gyomra ahhoz a cirkuszhoz.
Ma, egy órával korábban keltünk, a nyári időszámítás miatt. Kissé elkapkodhatták ezt a dátumot, mert vaksötét volt még reggel. Azzal vígasztalnak, hogy este viszont tovább van világos. De mit spórolunk ezzel, ha reggel viszont égetnem kell a villanyt?!
Erre mondta otthon a népnyelv: Adtak a szarnak egy pofont.
Március 11.
Mit ád az ég, ma olvastam egy tanulmányt arról, hogy ez az egész óraátállítás egy felesleges cirkusz, mert nem lehet kimutatni a megtakarítást. A szenzoros kapcsolók korában nincs jelentősége, hogy ki, mit, és hánykor kapcsol be, elvégzik azt a műszerek, megbízhatóan. Tehát, egy értelmetlen zagyvaság az egész, amit még az is tetéz, hogy nem egységes, így csak zűröket okoz a közlekedésben és mindenütt. Saskatchevanban például később akarják kezdeni a mutatókkal való játszadozást.
A nyolc órás meló után újra itthon a lakásban. Feleségem a konyhában birkózik a vacsorakészítéssel, én a távkapcsoló segítségével ellenőrzöm az esti tévéprogramot. Nejem, fejcsóválva konstatálja, hogy megint nekem jutott a kedvezőbb feladat. Felsóhajt:
- Ha még egyszer születnék, férfi szeretnék lenni.
- Én is. – vágom rá, szaporán bólogatva.
Március 13.
Olvasom a Temesi könyvet és viszontlátom benne egyik agyszüleményemet, ami ezek szerint másnak is eszébe jutott. A „Szabadság, szerelem E2 kell nekem” mondatra gondolok, melyet vagy tíz éve vetettem papírra. Na de miért is ne juthatna ez másnak is eszébe?! Az viszi el a pálmát, aki publikál, én meg ugye. . .
Aztán itt van ez a másik: „Nem nyafognék, de most már két sört!” Kíváncsi vagyok, ezt mikor látom majd nyomtatásban (természetesen mástól).
T. F. könyve olyan, mint egy bőrönd, amibe minden belefér. Így nemcsak a saját gondolatai, de az Internetről ollózott anyagok is. Irigylésre méltó szabadság, de ugyanakkor elmarasztalható könnyelműség is. És ha már ő csokorba szedte ifjúkori barátait, én is veszem a bátorságot, hogy egy-két fazont megemlítsek. Például Vologyát, aki természetesen nem volt orosz, csak a szlávos szőkesége miatt ragadt rá ez a név, amit ő is elfogadott. Egy angyalföldi gyárban melóztunk, épp a nyloning volt divatban, a varrodáról lekerülő termékeket készítettük elő szállításra. Vologya vékony gyerek volt, sőt vézna, de elég kellemes vonásokkal, amit még tetézett, hogy ragyogóan fehér fogai voltak. Odahaza ez igen ritkaságszámba ment, mert valahogy a szájápolás kimaradt a szocialista vívmányok közül. Vologya cigizett is így igen dicséretes volt ez a makulátlan fogsor. Egy gyönge pillanatában aztán elárulta, hogy VIM-mel tisztítja a fogait. Aki ismeri ezt a terméket, az tudja, hogy a legmakacsabb szennyeződéseket is képes volt eltávolítani a csempéről, vagy a kád oldaláról ez a súrolószer. Hát nem tudom, mennyi ideig tudott ellenállni a fogzománca a heti tisztogató akcióknak, de sejtem, hogy ezzel a módszerrel megváltotta a belépőt a korai protkóviseléshez.
Vologya elég szeleburdi srác volt és nemigen tisztelte az idősebbeket sem. Márpedig volt ott jó néhány olyan matróna, akik pár hónap távolságra voltak a nyugdíjtól. Köztük Pumika is, akinek a valódi nevét senki sem tudta. A Pumi számomra a Pumával való rokonságot feltételezte volna, de semmi sem állt távolabb ettől az idős, elfolyó kövérségű vénasszonytól, mint egy ragadozó kecsessége. Leginkább az asztmás lihegéseivel vetette észre magát, na meg azzal, hogy csigalassúsággal dolgozott, illetve, mit dolgozott, inkább vonszolta magát. Vologya egy ízben, mikor elhaladt az idős nő mellett, szinte részvéttel odabökte neki:
- Pumika, nem szeretnék a maga bőrében lenni.
Az öregasszony nagyon megrémült. Mit tudhat ez a fiú, tán csak nem valami átszervezés készül és a végén még búcsút mondhat az állásának? Vagy tán még súlyosabb az ügy?! A hatvanas évek végén a saját biztonságunk nem attól függött, hogy mit követtünk el, hanem attól, hogy mások mit feltételeztek rólunk.
- Szent isten, miért? – rebegte elhaló hangon.
- Mert lötyögne rajtam. – válaszolt röhögve Vologya.
Vologyával nem tudott elmélyülni a haverság, mert egyrészt vidékről járt be, és meló után rohant a távolsági buszhoz, másrészt a varrodában hétszáz nő dolgozott, hülyék lettünk volna, ha egymásra pazaroljuk a drága időt. Márpedig ott igen figyelemre méltó leányzókkal lehetett találkozni. Az önmegtartóztatás és az erkölcs sem állt valami magas fokon. Érdemes megfigyelni, hogy a nők, csoportosan vadabbak tudnak lenni, mint a férfiak. Néha piruló fülekkel hallgattam a vicceiket, máskor harsogva mesélték az előző éjszakai házasélet részleteit. Egy ártatlan képű kis szőke meg harciasan ágált a gyanúsítgatás ellen:
- Még hogy én szűz vagyok?! Jól is néznék ki, ha 18 évesen még nem kellettem volna senkinek!
Március 14.
Fur: Portre of Diana Arbus. Egy érdekes film a tévében, Nicole Kidmannal. A rövid életű amerikai fotóművésznőről szól a film, illetve na ez így nem igaz. A művész személye adott alapötletet egy bizarr és fiktív történetnek, ami csak arra volt jó, hogy a néző próbálja megérteni a nő vonzódását a deformált külsejű egyénekhez. Már-már mesefilm jelleget öltött a cselekmény, ahol is a férjes asszony belehabarodik egy haldokló vásári figurába, akinek az arcát és egész testét sűrű szőr fedi. Az az igazság, hogy Nicole Kidman mindent el tud játszani, így „szállítani” tudta a nő ideges vibrálásait, érzékiségét, elfojtott indulatait. Nagyon valószínű, hogy nem állt messze egymástól az általa megformált személy, és a valódi fotóművésznő, aki 48 évesen lett öngyilkos, 1971-ben. Azóta láttam néhány fotót a nő alkotásaiból, hát valóban kiolvasható a vonzódása a beteges dolgok iránt. Írják, hogy az egyik fényképéért több, mint négyszázezer dollárt fizettek. Ezen két ikergyerek álldogál, sután bámulnak a kamerába. Szóval semmi különös. Nem először hallom, hogy a fényképek felküzdötték magukat a festmények rangjára.
Vagy csak ilyen sok pénze van a műgyűjtőknek.
Kiolvastam a Temesi könyvet. Illetve, csak az első részét, mert a második nem keveredett ki Kanadáig. Vegyes benyomásokat tett rám az egész, mert a sok élvezhető olvasnivaló mellett zavaróan hatott a sok ismétlés. Mintha az író az olvasók feledékenységében bízna. Jellemző a hazai viszonyokra, hogy az író két olyan epizódot is leír, amikor ő, illetve a fia, szenvedő alanyai a pesti utcán megjelenő erőszaknak. Nem tudom elképzelni, hogy például Móricz Zsigmondnak és családjának hasonlókkal kellett volna szembenézni.
Nagyon szomorú híradás ez a mai állapotokról.
Március 15.
Na, azért nekünk sem kell a szomszédba menni egy kis erőszakért. Nagyon csúnya ügy került az újságok címlapjára. Előző éjjel egy háromfős társaság autózott a reptér felé, hogy gépre szálljanak, amely Hawaiiba vitte volna őket. A vakációból azonban nem lett semmi, mert Langleyben, egy megelőzött autós utánuk eredt és leszorította őket az árokba. Az út mellett tanakodtak, hogy mitévők legyenek, amikor az autós visszafordult, és teljes sebességgel közéjük hajtott. Ketten félre tudtak ugrani, de a harmadik fiatalembert halálra gázolta. Aztán, lassítás nélkül elhajtott a helyszínről. Biztosan átkozta a balszerencséjét, hogy nem tudta elütni mind a hármat, így az életben maradottak egész jó leírást tudtak adni a pick-up truck színéről és típusáról.
Másnap a rendőrség már szállította is az elkövető adatait a médiának, de a vádemeléssel még várni kell, a teljes bizonyosságig. Közben az emberek értetlenül állnak ekkora aljasság előtt. Egy kellemes arcú, filmszínész külsejű 21 éves fiatalember az áldozat, egy igen vallásos munkáscsalád gyermeke. Szegény szüleinek és testvéreinek minden hitükre szükség lesz, hogy fel tudják dolgozni ezt a tragédiát.
Az utcai erőszak sajnos mindennapos. Persze ez a fajta gyávaság, amivel valaki a többtonnás járművével emberek közé hajt, ez már az emberi lealacsonyodás egy új formája. Magam is éreztem gyilkos indulatokat a volán mögött, de maximum arra futotta volna, hogy kétszer jól valagba rúgjam az illetőt, aki a családom testi épségét veszélyezteti a hülyeségével.
És tódulnak az emlékek a sok autóban elszenvedett sérelemről. A legsúlyosabb tán az volt, amikor még odahaza laktunk, és egy Polski Fiatban próbáltuk hazakeveredni balatoni nyaralásunkból. Egy országúti pihenő után kapaszkodtam vissza a műútra, miután alaposan meggyőződtem róla, hogy nem jön senki abban a sávban. Elővigyázatosságom érthető volt, hiszen a kiskocsi csúcssebessége alig érte el a 80 km-t. De a semmiből hirtelen mögöttünk termett egy kamion. Jóval a megengedett sebesség felett jöhetett, ha néhány pillanat elég volt, hogy utolérje a kocsinkat. Dudált, mint egy őrült, de persze ennyi nem volt elég. Lett volna helye előzni, de ő a nyomunkban maradt. A távolság annyira lecsökkent köztünk, hogy már szinte tolta a kocsinkat. Rita sírva könyörgött, hogy húzódjunk le az útról, mert itt fogunk meghalni. De amikor átmentem a leállósávba, a nyomomban maradt. Hosszú kilométereket haladtunk így, halálfélelemben. A kamionos meg nyomta a dudát mögöttünk, ez már élet-halál harc volt. Az első leágazásnál lekanyarodtam, a kamion meg ott tülkölt a nyomunkban. Egy földútra keveredtem, a hatalmas szörnyeteg meg ott porzott mögöttünk. Egy épület elé kanyarodtam, valamiféle öregotthon lehetett, a padon idősebb emberek üldögéltek. A különös látványra néhányan felálltak és a kocsi felé jöttek. A kamion is megállt, a sofőr azonnal kiugrott a fülkéből. Én is kiszálltam, felegyenesedtem, az autó a derekamig sem ért. A felém rohanó kamionos azonnal megtorpant, ahogy meglátott. Harminc év körüli lehettem akkoriban, nem volt semmi baj a fizikumommal, rendszeresen sportoltam, soha nem gyengítettem magam káros szenvedélyekkel. A sofőr meg már túl volt az ötvenen, és igen csak távol ált attól, amit kisportoltnak nevezünk. Nem vállban, inkább hasban volt széles. Hirtelen alábbhagyott az indulata, de egy ilyen helyzetből nem lehetett szó nélkül elmenni:
- Na, üss meg, ha mersz! – harsogta, és szinte kínálta a fejét egy hatalmas pofonra.
Nagy volt a kísértés, te tekintettel kellett lennem a nagyszámú nézőseregre. Még a végén engem vádolnak majd testi erőszakkal.
- Én üsselek meg?! Nem szégyelled magad?! Hogy lehet valaki ekkora szemét? - hörögtem, de Rita már húzott is a kocsi felé, igencsak elege lehetett az egészből.
Visszaültünk a kocsiba, kecsesen megfordultam a keskeny úton, és kárörömmel gondoltam arra, hogy vajon hogy fog ez a barom kikászálódni innen azzal a hatalmas dög járművével. Azért jellemző volt a tempójára, hogy Pest előtt még rám dudált, amikor őrült tempóval elhúzott mellettünk.
Indulatait látva, nem hiszem, hogy ágyban, párnák között végezte.
Sokkal ártalmatlanabb volt az az epizód, amikor egy hazalátogatásunk során a Németországban bérelt Opelben ültem, és a pesti forgalomban araszolgattam. Egy autós mögöttem letekerte az ablakot, és félig kihajolva üvöltözött mindenféle ocsmányságot, mert leálltam egy gyalogos miatt, aki akkor kezdett áttipegni előttem a zebrán. Ennyi förtelmet tán még nem zúdítottak senkire, egy udvarias gesztusért. Kiszálltam a kocsiból és odamentem hozzá. Idősebb fazon volt, láttam a szemében a rémületet, ahogy közeledtem a kocsija felé. Még az ablakát sem volt ideje felhúzni, amikor odahajoltam hozzá:
- Látod a rendszámot azon a kocsin?
- Látom, - nyögte ki.
- Ez egy német rendszám, és ott a D betű is a kocsin. Mit üvöltözöl itt magyarul, nem vagy észnél?!- vontam kérdőre.
Láttam rajta, hogy összezavarodik. Ijedten makogott valamit, aztán villámgyorsan kezdte feltekerni az ablakát.
Ma van az évfordulója a Nagy Márciusi Forradalomnak. A magyar közösség műsorral emlékezik minden évben erre az eseményre. Persze itt nem munkaszüneti nap, az indulatok is takaréklángon lobognak már, de azért tisztességes műsorok ezek. Én, az örök ünneprontó, azért eljátszom a gondolattal, hogy mi lett volna, ha… Ha például Kossuth a háttérben marad, és Széchenyi elképzelése érvényesül. Ha a bécsi udvarral való szövetség és együttműködés fejében annyi engedményt kérünk, amennyit végül is a kiegyezés hozott 1867-ben. Ha megússzuk ezt a véráldozatot, a legjobbak, köztük Petőfi elvesztését és gőzerővel munkálkodunk egy olyan államszövetségen, ahol mindkét fél egyenlő jogokat élvez. Irreális elképzelés? Lehet, de micsoda különbség lett volna a magyar történelemben, ha az egész Haynau korszak kimarad az életünkből.
Kegyetlen szakma a politika. 48-ban a forradalom nélküli átmenet lehetőségéért sóvárogni, 1989-ben meg radikális, akár fegyveres változást kívánni, hogy megtisztulhasson végre a magyar közélet.
Eh, inkább maradok a kaptafánál!
Ma délután a szokásos városi csavargást űztük, persze azért betévedtünk egy-két üzletbe. Nejem egy pár cipőt szeretett volna felpróbálni, segélykérően nézett körül, cipőkanalat keresve. Aztán később már méltatlankodni kezdett:
- Hát nincs sehol egy shoespoon?
Ezzel egykori baklövésemre utalt. Mert amikor megérkeztünk Kanadába, még jó néhány hónap múlva sem ismertem ilyen kulcsszavakat, mint a cipőkanál. Így hát a boltban, mikor kérni akartam egyet, lefordítottam, szó szerint. Erre az eladó elkezdett röhögni. Persze, mert itt shoehornt mondanak. Nem tudom, mennyivel helyt állóbb a kanál helyett a cipőszarvat emlegetni, de ilyesmin nem lehet vitatkozni, csak tudomásul venni.
Este film a tévében. A „Fracture”. Anthony Hopkins és Ryan Gosling, vagyis a gyilkos és az ügyész párbaja, amit még színesit a korosztályi különbség is. Szellemes, előre ki nem számítható story, na ilyenekért érdemes leülni a tévé elé. A gyilkos már szinte kicsúszik az igazságszolgáltatás markából, de ott az a bizonyos banánhéj. Újra felmerül a double jeopardy fogalma, vagyis, hogy ha valakit felmentenek egy bűnügyben, akkor azt a személyt nem lehet ugyanazzal ismét bíróság elé állítani. Hát csak csodálkozom, hogy ez a kapitális baromság, hogy maradhatott a törvénykönyvben. Ha kisétál az illető a bíróságról, és utána fennen hirdeti, hogy mégis ő volt a gyilkos, akkor is tehetetlen az igazságszolgáltatás. Sőt, meglobogtathatja a gyilkos fegyvert, jelentkezhetnek előkerült szemtanuk, akik látták amint elköveti a bűncselekményt, ezek ellenére nem ér a neve, mert őt egyszer már kiszámolták.
Egyre erősödik az aggodalmam, hogy ezt a jogszabályt néhány szenilis öregúr kreálta valamikor, és a világnak még mindig nincs bátorsága változtatni rajta.
Március 17.
Tegnap baráti társaságban voltunk, egy rokonszenves házaspár Ili és Feri látott vendégül. Felcipeltük a fiúnkat is, ritka alkalom az ilyen, hogy együtt menjünk valahová. De enyhítette a kínjait, hogy két tinédzser korú gyermek van a vendéglátó családnál.
Feri már 85 óta kinn él, a neje később került ki, mert Feri egyik hazalátogatásakor ismerkedtek meg. Kellemes meglepetés számomra, hogy mindketten könyvbarátok, így rögtön megvolt a közös nevező. Így még az is elviselhető volt, hogy majdnem egy húszassal vagyok idősebb náluk. Az fontosabb volt, hogy közös élményeket őrzünk az otthoni évekről.
Betoppant egy ismerősük is, így együtt rémüldöztünk a felfelé kúszó benzinárakon meg a sok előnytelen változáson. Azért mindnyájan megállapítottuk, hogy nem cserélnénk a hazai rokonsággal. Búcsúzóul kaptunk pár könyvet is, így mindjárt nekiestem Menyhért Mészáros László: Hofi maffia c. könyvének. Hát, nagy mítoszromboló írás, és azt írható leginkább a javára, hogy még a mester életében adták ki, tehát nem a halott oroszlán rugdosásáról van szó. Nem használ ez a közelkép Hofinak, mint ahogy senkinek sem használ, akiről az ember illúziókat táplál színpadi vagy filmes megjelenései kapcsán. Dokumentumok igazolják, hogy Hofi mennyit kaszált és tényként könyvelhetjük el azt is, hogy a párt vezetőivel bratyizott. A kőbányai melósgyerek imágóba belefért a vadászat is az elvtársakkal. Sajnos nem hízelgő a portré, de mit tehet az ember? Megpróbál elvonatkoztatni. Egyébként a színészek és a rendszer viszonya mindig rázósabb, mint más művészeké. Darvas Ivánt vonták egyszer kérdőre, hogy miért játszik ezeknek? Az ezek alatt azt a rendszert értették, amely meghurcolta őt 56 után. Darvas kifejtette, hogy a színész helyzete nem hasonlítható össze az író, vagy a festő lehetőségeivel, hiszen azok dolgozhatnak a fióknak is, ha nem teszik az adott politikai légkör. De a színész nem tudja spájzolni a művészetét. Sajnos, ez így igaz.
A művész és a hatalom viszonya. Itt nem lehet győzni. Mindig a művész húzza a rövidebbet.
Március 18.
Túl vagyok másik két könyvön. Zalatnay Cicciolináról írt (ki másról?!) és az írásművészetéről csak annyit, hogy jól adja vissza a riportalany egyéniségét. Tehát szedett-vedett, csapongó mondatokat kapunk, öncélú kiemelésekkel és elhallgatásokkal. Husikáról hamar kiderül, - ahogy az angol mondja – hogy nem a legélesebb kés a fiókban. Lehet csodálkozni, hogy ez a zavaros és primitív karakter elég volt ahhoz, hogy képviselőnő legyen Olaszországban. Na ja, mondhat bármit, ha közben kinn van a fél melle. Jellemző azért az olaszokra, hogy az egyházi neveltetés azonnal csődöt mond, ha egy nő gyakran emlegeti a szexet és pucérkodik is hozzá. Közben keresgéltem az Interneten is a témában és találtam egy tévéfelvételt, amin Cicciolina egy olasz műsorban énekel. Illetve gyerekhangon sóhajtozik egy igen bárgyú dallamra, miközben ötlettelenül sétálgat a színpadon hiányos fehérneműben. Ugye mindenki ismeri az érzést, amikor a néző szégyelli magát. Nahát ez olyan. De meglepő módon, a dalocska végén felcsattan a taps, és még olyan éltes családanyák is összeverik a tenyerüket, akik táskányi retiküllel ülnek a nézőtéren, mert gondolom, hazafelé azért beugranak a zöldségeshez. Hát ez már a kollektív elhülyülés egyik formája!
Szó van a könyvben arról is, hogy Staller művésznő elég sokat csatázott a hatóságokkal, akik nem nézték jó szemmel erkölcsromboló megnyilvánulásait. Minden nehézséget vállaló céltudatossága Dizsikét, Markos – Nádas kabaréfiguráját juttatja eszembe. A riporter erősen sajnálkozik, hogy szegény lánynak milyen megpróbáltatásokon kellett keresztül mennie, amire a szenvedő alany nemes egyszerűséggel csak annyit válaszol:
– Imádok kefélni!
Ómolnár Miklós: Megszökött nemzedék. Természetesen a disszidensekről van szó, akik száma, a 1947 – 1988- ig, félmillióra tehető, vagyis az összlakosság 4,5 – 5 % -át vesztette el az ország.. Azt hiszem, egyetlen nemzet sem engedhet meg magának ekkora emberveszteséget. Különös, hogy ezt a könyvet abban az évben adták ki, amikor mi is elhagytuk az országot. Ha akkor olvasom, biztosan nem mertem volna belevágni. Megismertet a könyv néhány disszidens – sorssal is, és bár sokuknak rendben van az anyagi helyzete, de mégis érezhető, hogy ez kevés az üdvösséghez. És nem is mondhatom, hogy hamis húrokat penget a szerző, mert az az igazság, hogy magam is így érzek. Aztán erősíthetjük magunkat azzal, hogy otthon mennyire nehéz az élet, de azért legszívesebben minden évben hazaugranánk, hogy ezt ellenőrizzük.
Ha az ember öregszik, hazafelé törekszik. – mondtam már? Szóval azért nagyon hiányzik mindaz, ami otthon maradt.
Március 19.
A melóban nagy a csend, mert a folyton minket abajgató öregúr megsértődött és nem mutatkozik. Ha kérhettem volna valamit húsvétra, hát ez lett volna az! Még pár napja úgy döntött, hogy átír egy lakóknak szánt felhívást, amibe azért bele is javított, úgy hogy Ritának újabb feladatok jutottak volna ettől a kis módosítástól. Nejem kerek-perec megtagadta az öreg által fabrikált közlemények átvételét. Arra hivatkozott, hogy ez már rögzített tény, hogy nem kell részt vennie a tűzjelző készülékek éves ellenőrzésén. Az öreg még próbálkozott, számon kért, felelősségre vont és gondolom, fűt-fát felhívott, hogy érvényesíthesse akaratát. De nem talált támogatásra, naná, hogy nem, mikor a szakszervezet megint színen van, és az újabb szerződésünkért csatázik. Így aztán az öreg bevert orral elkullogott.
A főiskolán érdemes lenne tanítani a „Two and half men” néhány megoldását. Alan, a kétbalkezes főhős, szemén hatalmas kötéssel egy presszóban ismerkedik. Mivel alig lát, így a szék helyett a földre huppan. Ez mindig biztos poén, gondoljunk csak a burleszkfilmek kiapadhatatlan esés-sorozataira. Vagy ott van a Seinfeld sorozat kétbalkezes alakja Kramer, aki a röhögés biztos forrása csetlés-botlásaival. Még a családi videók is akkor számíthatnak a legnagyobb sikerre, ha valaki pofára esik a képsorokon. Ilyenek vagyunk, na, szeretünk mások rovására mulatni.
A következő képsoron Alan már egy vendéglőben randevúzik a nővel. Mivel el akarja kerülni a leégést, gondosan kitapogatja a székét, mielőtt ráülne. Mi nézők is nyugtázzuk, hogy tényleg kissé elcsépelt és nagyon is kiszámítható lenne, ha megint seggre ülne. De pár perc múlva javasolja a nőnek, hogy cseréljenek helyet, mert nem látja rendesen a fél szemével. A helycsere közben az elhangzott viccén derülünk, és ekkor, váratlanul akkorát esik, mint egy télikabát.
Tán ez a legnehezebb: megfelelni az elvárásnak úgy, hogy meglepetést is tartalmazzon.
Március 24.
Meglátogattunk egy házaspárt, akiket mostanában ismertünk meg. Egy hatalmas házban laknak, ámulva szemléltük a méreteket. Ilyesféle emeletes kégliket odahaza amerikai filmekben láthattam, azokban szokott levonulni a hallba vezető lépcsőn, a szenátor felesége. A konyha is elképesztő, és ilyennel se találkoztam még, hogy a nagy és az étkezővel egybenyíló konyhából egy kisebb helyiséget választottak le, ahol az üvegajtó mögött szintén főzni lehet. Tehát még egy tűzhely, mosogató, szekrénysor, mosogatógép stb. van az ajtó mögött Ez a rész állítólag arra való, hogy ott készüljenek azok az ételek, melyek szagával nem szeretnék betölteni a lakást. Ki engedhetné meg ezt magának odahaza? – tettem fel a kérdést magamnak.
De a mi házigazdáink egyszerű melós emberek. Az igazi bemutatkozásra csak most került sor, Tímea a nehezebb időkről mesélt, arról, amikor még fiatal lányként bébysitter volt egy New Yorki családnál. A háziasszony szigorú volt és igazságtalan. Minden munkát vele végeztettek, kimenője is alig volt, jószerivel csak a vasárnap délelőtti templomba jutott el. Úgy érezte, nincs oka panaszra, hiszen Erdélyben sokkal rosszabb körülmények között élt.
- Az ablakomból a Szabadság szoborra lehetett látni. Azt hittem, ez elég lesz a boldogsághoz. -sóhajtja Tímea.
A nyolcéves-forma leánykát kellett pátyolgatnia, esténként a gyermek csak akkor aludt el, ha előtte órákig simogatta a hátát. De nem volt szabad az ágyra ülnie, így térdelve töltötte ezeket az órákat. A gyerek is látta, hogy rabszolga van a háznál, úgy is viselkedett. Ha megérkezett, szétrugdosta a holmiját és rászólt Tímeára, hogy szedje össze. A háziasszony a függönykarnis tetején is ellenőrizte a portörlés minőségét. Tímea éjjel-nappal dolgozott, szinte megállás nélkül. Egyszer, a kimerültségtől összeesett a templomban. A hívek, amikor tudomást szereztek a körülményeiről, megtiltották, hogy visszamenjen a családhoz, és napokon belül szereztek neki egy másik helyet. Hálatelt szívvel gondol ezekre a honfitársaira, akik végül is elrendezték a sorsát. Aztán még következett egy-két kanyar az életében, amíg Kanadába ért. Itt is dolgozott látástól-vakulásig és a nagy ház is ennek az erőfeszítésnek az eredménye. Feljavításra szoruló épületekkel alapozták meg a szerencséjüket. Ő és a férje hónapokig dolgoztak egy lepusztult házon, de mindannyiszor tetemes nyereséggel tudták eladni az alaposan kipofozott épületeket. Így aztán csak eljutottak álmaik otthonához.
Lehet követni a példájukat, ha valaki elég erőt érez magában a napi 16 órás melóhoz.
Március 26.
Túl vagyunk mindenen. A négynapos húsvéti szünet kámforként illant el, de már meg sem lep különösebben. Persze semmi eget rengető dolgot nem műveltünk, meg aztán itt nem olyan hazai locsolkodós ünnep van divatban, hanem csak afféle öncélú élvezkedés. Gyermekünk dolgozott az autómosóban, és végre nem kellett megszakadnia, mert az esős időben nemigen érkeztek a kuncsaftok. Így tehát, az ő munkája miatt már nem is haragszunk annyira a rossz időre.
A hírek azzal foglakoznak, hogy immár második alkalommal valaki, vagy valakik több száz kocsit karcolnak végig, valószínűleg kulcsot használva. Az ötszáz pórul járt tulajdonos kára kb. egymillió dollárra tehető. Hát, nem szeretnék kötekedni, de miután a híradóban láthattuk a sérüléseket, igazán nem értem, hogy miért kerül egy jármű helyrehozatala 2000 dollárba. Ezen megint keresni akar valaki. Azzal együtt, nem világos az elkövető indítéka sem. Miért gyűjti valaki ilyen megszállottan azoknak a számát, akik a kurva anyját fogják szidni?
Szilágyi János: „Halló itt vagyok!” című könyve került a kezembe, és ha már így alakult, el is olvastam. Persze némi berzenkedéssel, mert ugye amit a rádiós mond, az nem isteni kinyilatkoztatás, minek azt kinyomtatni? De aztán elég szórakoztató lett a dolog. Szilágyinak megvan az a képessége, hogy kiszedje a partneréből a lényeget és mer egy kicsit szemtelen is lenni. Ez nagyon hasznos dolog. Ne feledjük, hogy Simon Cowell ennek köszönheti dollármillióit, mint zsűritag az „American Idol”-ban. Amíg jó fiú volt, a kutya se figyelt rá. Szilágyi is azzal vétette észre magát, hogy néha bicskanyitogató stílusa volt. Az sem elhanyagolható, hogy ki tudja kerülni a csapdákat. Mert ha egy pasas azzal kezdi a beszélgetést, hogy:
- Szilágyi úr, miért van az, hogy a nyugdíjasokra alig van szükség?
Akkor ő nem kezdi el fejtegetni, hogy dehogynem, hanem rákérdez:
- Ön nyugdíjas? - és a telefonálóból már ömlik is a szó.
John LeCarré. „Ébresztő a halottnak” c. könyve volt a következő. Szinte szégyelltem magam, hogy ilyen bárgyú című olvasmányra vetemedem, de aztán nagy meglepetés lett. Az ürge nagyon tud írni! Íme, hogyan jellemez egy városrészt: „… az ott lakók lankadatlan harcot vívnak, csakhogy megszabaduljanak a külvárosiasság bélyegétől”. Szóval ez nem afféle „pisztoly-kés-bunyó-pia-nők” detektív sztori.
A főhős is elüt a szokványostól, mert nem daliás nőfaló, hanem olyasvalaki, akitől néha még a visszataszító jelző sem áll távol.
Az álnév mögött egyébként egy sikeres, hetvenes éveiben járó írót, David Cornwellt kell keresni. A kémek és az elhárítás világát jól ismerhette, hiszen dolgozott az angol külügyi szolgálatnál. Népszerű szerző, és persze a filmesek is felfedezték. A „Constant Gardener” c. mozi volt az egyik legutóbbi nagy sikere.
Érdekes amúgy, hogy a szerző álnevet használt. Mintha ez a Cornwell nem lenne elég húzós név. Ellenpélda rá Patricia Cornwell, aki sorra jelenteti meg könyveit, melyek aztán a sikerlistán tanyáznak. Rejtő Jenő esetében még megértettem, hogy P. Howard néven akart labdába rúgni, de az angol szerzők nincsenek kényszerpályán ilyen téren.
De arra is van példa, amikor a keresztnév okoz gondot valamelyik művésznek. Bruce Willis például a Walter névvel volt elégedetlen, Laura Whiterspoon meg a Reese névtől remélte a sikert (joggal).
Ha már a neveknél tartunk, nem lehet kihagyni azt a viccet, ami közvetlenül a Rákosi-éra után játszódik. A pasas bemegy az anyakönyvi hivatalba azzal, hogy nevet szeretne változtatni, mert már képtelen tovább elviselni a jelenlegit.
- Miért, hogy hívják magát?- kérdezi a tisztviselő.
- Szaros Mátyásnak.
- Hű, hát ezzel a névvel tényleg borzasztó lehet élni, természetesen jogos a névváltoztatási kérelem. És mi lenne az a név, amit szeretne?
- Szaros József.
Nézem a híradót, ahol azon csemegéznek, hogy Hillary Clinton jócskán elvetette a sulykot az emlékezésben. Mutatják is őt, amint nagy vehemenciával ecseteli, hogy 96-ban, a volt Jugoszlávia területén tett látogatásakor komoly életveszélyben volt, hiszen csak úgy repkedtek a lövedékek a fejük felett, még felegyenesedni sem tudtak. Aztán egy lőállásban kerestek menedéket. Igen, csakhogy ez a mai világ olyan elvetemült, hogy mindenről filmfelvétel készül. Így erről az évtizeddel korábbi látogatásról is, amin láthatjuk, hogy Hillary békésen sétálgat kísérői társaságában egy kietlen pusztaságon, ahol teljes a béke. Azt is megtudjuk, hogy az akkori diplomácia mindent megtett azért, hogy még véletlenül se keveredjen háborús területre. Egyetlen dolog emlékeztet harci körülményekre, az pedig Hillary khakiszínű ballonkabátja.
Persze a sajtó felkapta a dolgot, naná, mikor egy elnökjelölt szavahihetősége a tét. Hillary vállvonogatva ismerte be tévedését, és csupán annyit mondott:
-Emberek vagyunk, tévedhetünk.
De könyörgöm, milyen tévedés az, amikor valaki előad egy terjedelmes mesét, és ha az igazságot kérik számon, csak a vállát vonogatja.
Ez a laza beletörődés és legyintgetés azonban nem túl kedvező előjel. Milyen elnök lesz abból, akinél elhanyagolható a valóság? Mert ha a szenátor asszony nem emlékszik a történtekre, akkor amnéziás, és nem való az elnöki posztra. Akkor azt sem fogja tudni, hogy mi a különbség a Fehér Ház és a kazánház között. Vagy hazudós, és akkor… és akkor viszont semmiben sem különbözik az elődeitől.
Nézem a magyar tévéadást, és megüti fülemet egy szó. A bemondónő projektről beszél. Így, o-val és j-vel. Nem tudom, mivel érdemelték ki a tervezet, beruházás, téma, feladat szavak a száműzetést, de tény, hogy egy újabb szörnyszülöttel gyarapodott a magyar nyelv. Mert erre még azt sem lehet mondani, hogy az angol partner érteni fogja, hiszen ők prádzsektről beszélnek. Ha ennyire az írásmód diktálja a kiejtést odahaza, akkor joggal várhatnánk el, hogy a jövőben buzi neszt emlegessenek üzletelő honfitársaink.
Ja, és mit kezdjek a szingli-vel? Ez is egy szép új magyar szó, amiből az angol ugyancsak nem ért egy hangot sem.
Március 31.
Gyürk Sarolta: Boszorkánykonyha. Kisregény, afféle krimi a 70-es évek magyar valóságából. Persze azért még a szocialista normák erősen jelen vannak, tsz van, meg szövetkezeti bolt, és emberéletek forognak veszélyben egymillió forint miatt. Lehet álmélkodni a pénz romlásán és a világ folyásán.
Láttam pár filmet a hétvégi nihilben, köztük egy animációs csodát is,(Arthur and the invisibles) melyben a komputeres technika segítségével elképesztő mesevilágot és alakokat teremtettek a tervezők. A figuráik olyan tökéletesek, hogy felmerült bennem az a lehetőség, miszerint akár az élő színészeket is kiválthatná egy-egy ilyen számítógépes grafikával készült figura. Szóval meg lehetne spórolni a sztár gázsikat, ha ilyen rajzolt karakterek vennék át a színészek helyét. De ez valahogy mégsem működik. Mert majd minden animációs film nagynevű sztárokat kér fel arra, hogy hangjukat kölcsönözzék a figuráknak. Erre aztán rendesen ki is fizetik a milliókat, szóval nem spórolnak semmit. Tom Hanks, Tim Allen, Robin Williams, Mike Myers, meg a többiek nagyon tudják, hogy mitől döglik a légy, de biztosan ellátná ezeket a feladatokat egy olyan csapat is, amelyik kevesebbet kér, és legalább ugyanannyit képes letenni az asztalra. Dallos Szilvia, Láng József, Képessy József, és a többi szinkronszínész nem volt a magyar színjátszás élvonalában, de nagyon értették a dolgukat. Itt is akadnának olyan tehetségek, akik meg tudnák szólaltatni a kívánt mesefigurákat.
Április 2.
Kezembe került egy könyvecske, bizonyos Salina Svendrersontól. A mű, a hangzatos „Olyan mint egy otthon” címet viseli. A belső borítón hiába kerestem a fordító nevét, így aztán rájöttem, hogy írói álnév ez, mely mögött bizonyára Szabóné vagy Kissné nevű honfitársunk lapulhat. De hogy miért Svenderson, mikor lehetne Jörgensen is?! A műalkotás a villamosan utazó családanyáknak való, akik, míg egyik kezükben cekkert cipelnek, a másikkal kecsesen tudják fogni a kapaszkodót és ezt a pillekönnyű könyvecskét. A cselekmény sem teszi próbára az olvasót, és szinte természetes, hogy az elveszett vagyon és becsület visszakerül a nemes gondolkodású családhoz, és a fiatalok is egymáséi lesznek. Na de hogyan?! Mert azok az ifjak, kiket az isten is egymásnak teremtett, az istennek se találnának egymásra korábban, csakis az utolsó oldalakon. Még akkor se, ha nem áll köztük senki.
Az Interneten olvasom, hogy a Fábri showban botrányba fulladt az ifjú művésznő fellépése. A Tereskova néven ismert hölgy olyan trágár szöveget adott le, amitől több néző kivonult a stúdióból. Egy kiképző őrmester káromkodásai operettlibrettónak tűnhet a művésznő szókincséhez képest. A szomorú az, hogy Fábry, az ismert showman partner volt ehhez a mélyrepüléshez. Elképesztő, hogy itt tart a nyelvi kultúra. Ott már komoly baj van, ahol gyanútlan családapáknak rémülten kell kirángatnia kiskorú gyermekeiket a nézőtérről, miközben égnek a füleik a szégyentől. Miféle jellem lehet ez a fiatal nő, aki úgy érzi, hogy mondanivalóját csak az olyan versekkel tudja elérni, amely trágárságok halmaza?! Lélekbúvárok biztosan rá tudnának világítani az effajta viselkedés kiváltó okára. Valószínűleg a magamutogatás egyik torz vállfajával állunk szemben. Mert ez legalább olyan abnormális, mint mikor a szatír a ballonkabátját tárja szét az iskolás lányok előtt.
Április 3.
Alice Munrót olvasok, ő a novella (vagyis a short story) műfajának koronázatlan királynője. Ráadásuk kanadai, afféle élő klasszikus errefelé. Történetei hangulatos híradások a harmincas évek Amerikájáról, jól felvázolt karakterekkel. Persze nem csak ennyi, hiszen az a szép ezekben a kisebb lélegzetű írásokban, hogy pazarló bőkezűséggel szórhat az olvasó elé különféle sorsokat. Az ember azt gondolná, hogy hálás műfaj a novella. Nem kell több száz oldalon bonyolítani a cselekményt, nem kell elvarrni a szerteágazó történet kusza szálait, nem kell nagy formátumú korrajz és történelmi ismeret, csupán elég egy alapötlet, amivel meg lehet tölteni néhány oldalt és készen is vagyunk. De valahogy mégsem így működik ez sajnos. Olyasmi a regény és a novella közötti különbség, mint a hosszútávfutás és a sprint számok közötti eltérés. Nem hiszem, hogy könnyebb dolga van egy száz méteres vágtázónak, mint annak, aki 1500 méter lefutására vállalkozik.
Inkább máshogy nehéz mindkettő.
Április 4.
Ma van 24 éve, hogy együtt vagyunk Ritával. Nem merem megkérdezni tőle, hogy még egyszer végigcsinálná - e velem ezt az egészet. Néha fellázad, olyankor számon kéri, hogy mik ezek az újonnan jött szenvedélyek, mint a színház, meg az írás, mikor ezek abszolút nem jellemeztek odahaza. Tény, hogy nem háborgattam a papírt, és a színházzal sem próbálkozhattam. De mintha az a közeg nem is lett volna alkalmas ilyesmikre. Nem éreztem úgy, hogy bármiféle mondanivalóm lenne azoknak, akikkel közös sorsom volt. Kitöltötte az életemet az élet élvezete. (Már amennyire lehetett azt élvezni) Akkor nem volt dübörgő vágyakozás bennem az iránt, hogy közöljek valamit a világgal.
Biztos, hogy a világ járt jobban.
Rita egyébként elképesztően önálló. Az már nem újság, hogy többet ül a volánnál, mint én. Valamikor neki vettük a kis Golfot, akkor még megvolt a régi Dodge az én nevemen, szóval valamiképp beivódott a köztudatba, hogy ez az ő kocsija. És hát szeret is vezetni. A házimunkában sem igen szorul segítségre. Főz, mos, vasal, ha kell varrogat, kertészkedik, nyulat gondoz, nem lehet mondani, hogy megriadna bármitől. Intézi a bankügyeket, és ha valamiféle férfimunka adódik, akkor egy „- Vigyázz csak” felkiáltással kicsavarja a kezemből a szerszámot, hogy nekiessen valamelyik hibás háztartási eszköznek. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ez a tudatosan építgetett önállóság nem más, mint készülődés az egyedüllétre. Ami lehet özvegység is. Itt aztán ki van pipálva minden teendő, nemigen kell majd az utódomat keresgélnie pusztán azért, mert támaszra szorulna.
Április 6.
Az elmúlt néhány napban akadt pár említésre méltó mozi a tévé választékában, de persze a műsorok zöme nem kínál sokkal többet, mint annak idején a tábortűz az ősembernek.
Elsőként a „Hoax” ami fordítható csalásnak, tréfának, beugratásnak, hírlapi kacsának, de a lényeg végül is ugyanaz, vagyis, hogy valaki jól átvágja a többieket. Ez esetben Richard Gere játszotta Clifford Irvinget, az újságírót, aki a hetvenes évek elején azzal bolondította Amerikát, hogy Howard Hughesről írt riportregényt a milliárdos önvallomása alapján. Persze ebből egy szó sem volt igaz, hiszen sosem találkozott az akkor már betegesen elzárkózó üzletemberrel. A hatóságok tizenhét hónap börtönnel díjazták ezt a kis tréfát. Az volt a legfurcsább az egészben, hogy Irving olyan aprólékos kutatásokat végzett a könyv megírásához, hogy még a szakértők is hitelesnek vélték minden sorát. Az adatokat valóban nem az ujjából szopta. Levéltári anyagokat fújt meg, a milliárdos ismertségi körébe tartozó személyek feljegyzéseit kaparintotta meg fondorlatos módon, szóval minden együtt volt egy nagysikerű könyvhöz, ha azt nem önvallomásnak állítja be. De kényszerpályán volt, mert a kiadó csak akkor akadt horogra, ha a megközelíthetetlen Hughest vélték a dolgok mögött.
Howard Hughes amúgy a XX. század egyik legérdekesebb figurája. Érdemeit az sem kisebbíti, hogy utolsó éveiben inkább őrült különc volt, semmint egy elfogadható életvitelű, dúsgazdag ember. Érdekes, hogy nemcsak a bacilusoktól irtózott, de az adófizetéstől is. Azért vándorolt öthavonta más-más államba az USA területén, hogy ne kelljen adót fizetnie. A törvények szerint ugyanis nem számított állandó lakosnak és adófizető polgárnak, ha nem töltött fél évet egy helyen. Még a halála után sem sikerült behajtani rajta az elmaradt adókat, mert nem tudták tisztázni, hogy hova is tartozott.
Betegségeivel kapcsolatban az OCD-t emlegetik vagyis az obsessiv-compulsive disordert. Ez állandó félelmet jelent bizonyos dolgok (pl. bacilusok) miatt és ellenszerként mániákusan ismétlik azokat a mozdulatokat, melyek az előbbi megfékezésére valók. Suttogtak még syphilisről is, tán nem is alaptalanul.
Ez az életpálya jó néhány film és könyv alapanyagául szolgált. De ezen aztán nem is lehet csodálkozni.
Egy másik érdekes mozi: „Sophie Scholl, the final days” A film arról a német diáklányról szól, akit 22 évesen végeztek ki 1943-ban. A mai német fiatalság nemzeti hősként ünnepli ezt a lányt, a népszerűségi listákon még a rocksztárokat is maga mögé utasítja. Röpcédulák terjesztéséért ítélték halálra bátyjával és egy barátjukkal együtt. Ki gondolta volna, hogy a németeknél guillotint használtak a kivégzésnél? Egyébként, van valami utánozhatatlan sajátossága ezeknek az európai filmeknek és hát a németek jó kis filmet készítettek a piszkos múltjukról. Még Oscarra is jelölték ezt a mozit, nem véletlenül, mert végig tartani tudja a feszültséget, annak ellenére, hogy még az avatatlan néző előtt sem titok, hogy a film befejezésekor meghal a hősnő. Lehet, filozofálni, hogy mégsem volt értelmetlen ez az áldozat, mert a szövetségesek ezeknek a fiataloknak a röpcéduláját használták fel, és szórták repülőkről milliós példányszámban.
Nem összegeztem még, hogy hol is tartunk azzal az ominózus Edit és Gábor-féle kapcsolattal. Editről annyi a hír, hogy valamelyik hazai börtönben tölti a büntetését, ha jól tudjuk, tán Dunaújváros mellett. Férje már meglátogathatta, és úgy tűnik, Edit elfogadta, amit a körülmények kínálnak. Ő még a jég hátán is, szóval ez csak egy újabb fejezet lesz színes és változatos életében.
Gáborral jószerivel nincs kapcsolatunk, annyi történt csak, hogy egy Pesten járt ismerősünknek megadta a bőröndök feladási költségét, így tehát mi nem fáztunk rá az előlegezett bizalomra. Gábor még állás nélkül van, és nem tudjuk, meddig lesznek elegendőek a tartalékai. Ha a nővérénél komputer közelbe kerül, nem minket próbál keresni, hanem olyanokat, akik jóval kevesebbet tettek értük. Úgy látszik, ez már mindig így lesz. Ha mi nem is várunk hálát, ő mégis inkább azok felé húz, akik nem emlékeztetik arra, hogy hányszor szorultak segítségre.
De ezt már el lehet intézni egy kézlegyintéssel.
Április 7.
Egy laza kis mozi a tévében: „No reservation”. Eszemben sincs lefordítani a címét, azok után, hogy láttam, mit művelnek odahaza a külföldi filmekkel. Mert ki tudná megmagyarázni azt, hogy miért lett a „The man” c. amerikai filmből otthon ez a változat: „Ki a faszagyerek?” Nem állíthatjuk, hogy a szöveghűség volt az elsődleges szempont ebben az esetben. Miért kell egy filmnek olyan címet adni, hogy egy szülő zavartan terelje arrébb a gyerekét, ha észreveszi a plakátot.
De vissza a mi mozinkhoz. Kedves kis szerelmi történet, gyerekkel, mert az biztos befutó. Két szakács habarodik egymásba a történet során, persze mindenki tudja az első perctől, hogy egymáséi lesznek, csak ők nem. Irreális elem gyanánt mindjárt ott van, hogy mindkettő karcsú és szép, hát ez annyira nem jellemző a szakácsokra, mint az autószerelőkre a tiszta köröm. Catherina Zeta Jones és Aron Eckhardt játsszák a főszerepeket, ha még dalolnának is film közben, tisztára olyan lenne, mint egy operett. A főhősnő öntudatos dolgozó, ha valaki kritizálni meri a kaját, hát képes odamenni a vendéghez, és akkor nincs irgalom. Persze a főnökasszony meg retteghet, mert elveszti a kuncsaftot. Aztán, a film végén az egymásra talált szerelmesek saját bisztrót nyitnak. Azt a részt még megvártam volna, amikor a rabiátus asszonyka itt is elküldi a vendéget melegebb éghajlatara, ha annak nem tetszik valami. De erre úgysem kerülhetne sor. Mert ha adót, terembért, különféle rezsiket és netán még kölcsönöket is kell törleszteni, akkor a tűrőképesség is törvényszerűen növekszik.
Április 10.
Nejem sírva hívott a melóban, hogy baj van a gyerek iskolájában. Ő a hírekből értesült arról, hogy a New Westminsteri középiskolában egy 14 éves diák pisztollyal ment iskolába. A rendőrség körülvette az épületet, megkezdődött a kutatás a kölyök után, a diákok meg az osztálytermekbe zárva várták a fejleményeket. Több órás karantén után szabadulhattak, a rendőrség egyébként nem tudta megtalálni a keresett fickót. Óriási káosz volt a közlekedésben is, mert a környéket lezárták.
Amerika tehát megérkezett a hétköznapjainkba. Titokban mindig ettől féltem, hogy rossz helyen vagyunk, vagy leszünk, holott egy jobb környezet megóvna minket a bajtól. De mivel nem egyedi eset az ilyen fegyveres hőzöngés, így reménytelen abban bízni, hogy egy jobb helyszín biztosíthatja a nyugalmat. Életünk része lett a rettegés.
Amúgy is, mintha megbolondult volna a világ. Három kisgyerek haláláról tudósít a média, a tettes az apjuk, aki még szökésben van. Persze volt már baja a rendőrséggel, de nem kell mondani, nem volt rács mögött. Azt hiszem, ennyi férőhely egyszerűen nincs a börtönökben, mint amennyire ténylegesen szükség lenne. Ritával tárgyaljuk az esetet, persze nem tudja elképzelni, hogyan emelhet kezet valaki a saját gyermekeire.
Nem kell sokat kutatnom az emlékezetemben hasonló esetek után. Még odahaza is történt ilyesmi, egy miskolci férfi egy lakótelepi ház tetejéről dobta le gyermekeit. Miért nem magát ölte meg a nyomorult? – hangzik Rita kérdése. Hát azért, mert ezeknél az eseteknél bosszúról van szó és arról, hogy ártani akar az illető annak a személynek, akivel megromlott a kapcsolata. Ha magát nyírja ki, azzal nem éri el a kívánt hatást. Tán még meg is könnyebbül a volt élettárs. De elvenni tőle azokat, akik számára a legfontosabbak, az igen, az igazi bosszú. De ehhez már egy olyan lelkivilág kell, ahol nincs érzelme a saját gyermekei iránt, hiszen ők csak eszközök, a megtorlás és az esztelen ártó szándék eszközei.
Ha már a börtön szóba került, hát az is egy sajátos állatvilág, az biztos. Most egy börtönőr van vizsgálati fogságban, mert 50 000 dollárért futni hagyott egy elitéltet, aki takarítónak öltözve lépett le. Az illető kisétált a fokozott szigorúsággal őrzött fegyházból, az ország meg a biztonsági kamera felvételein láthatja, amint a börtönőr szélesre tárja a szabadulás útját a fogoly előtt. De hogy miben bízott ez a őr?! A pasas azóta sincs meg, a börtönőr meg nemigen élvezheti a megszolgált jutalmat, a rács mögött. Micsoda naivitás kell ahhoz, hogy elhiggyük, büntetlenül meg lehet úszni az ilyesmit. De lehet, hogy a hülyeség jobb szó erre.
Tegnap este a tévében, az American Idol különkiadása, ahol adakozásra szólítanak fel a hírességek, közben pedig a nyomor és betegségek látványával sokkolják a nézőt. Azt már meg sem említem, hogy ha a résztvevő sztárok mindegyike a zsebébe nyúlna, játszva lekörözhetnék a gyűjtögetés eredményét. Inkább az a képsor foglalkoztat, amely romos utcákat, bedeszkázott viskókat, alultáplált gyerekeket, dologtalanul lézengő alkoholistákat, és szeméttelepeket mutatott. Épp akkor tértem vissza a tévé elé, amikor ezek a szívbemarkoló képek vonultak a képernyőn. Kérdezem is a nejem:
- Hol forgatnak ezek? Valahol Alsó - Bolíviában?
- Hogy hol?! – kérdez vissza az asszony. - Most mondták be, hogy Hollywoodtól 180 mérföldre járnak.
Hát azt hiszem, az amerikaiaknak inkább otthon kellene csatázni. Lenne mi ellen.
Április 11.
„No more dead dogs”. Vagyis „Nincs többé döglött kutya” Gordon Korman könyve, egyszerűen szenzációs. Az író egyébként kanadai, 45 éves, 55 kötettel és hétmillió eladott példánnyal a háta mögött inkább New Yorkban él, az asszonnyal és a három gyerekkel. Már 12 éves korában könyvet irt, amit két év múlva ki is adtak (Későn érők figyelem! Abba lehet hagyni a próbálkozásokat!)
Kamaszvilág, középiskolai színjátszás, barátságok, tini álmok, - nagyon ismeri a szerző ezt a világot. Semmi oktatósdi, semmi felnőttes leereszkedés, irigylésre méltóan könnyű humorú remek kis könyv. Jó lenne lefordítani magyarra, bár sejtem, hogy a hazai középiskolák normái elütnek az amerikaitól. De tán ezt a pezsgést és derűs szórakozást át lehetne menteni a hazai olvasók örömére. Az már csak hab a tortán, hogy még egy magyar fickó is szerepet kapott a cselekményben, és nem mint holmi közveszélyes, társadalomra ártalmas bűnöző, hanem egy rokonszenves, segítő szándékkal megáldott fickó, aki azért természetesen igen zaftosan tud káromkodni az anyanyelvén.
Április 12.
Gyönyörű, 21 fokos napsütéses tavaszi nap, ezt nem árt lejegyezni, mert jó lesz majd emlékezni, hogy volt azért itt jó idő is
Jelentem, nincs megoldatlan bűntény. Ma fény derült Gábor hallgatására. Az ismerősünk, aki Pesten találkozott vele, azt állítja, hogy Gábor elégedetlen volt a szolgálatunkkal, mert szerinte nem adtunk fel mindent neki. Vagyis, hogy visszatartottunk értékeket, tán abból a megfontolásból, hogy nem fogja megadni a feladás költségeit.
Megsemmisülve hallgattuk a vádakat. Ismét beigazolódott, hogy sokkal jobban jártunk volna, ha nem teszünk értük semmit. Mert most vidáman levelezik azokkal, akik soha egy centet nem lettek volna hajlandóak előlegezni neki. A számon kért dolgok meg őszintén zavarba hoznak. Vajon mi lehet az, amire mi igényt tartottunk?! A használt ruhanemű itt nem érték, a méretproblémákról most ne is beszéljünk. És legyünk őszinték: abban a lakásban nem maradt említésre méltó holmi. Igaz, Edit megszállottként vásárolgatta a használtcikk üzletekben a divatjamúlt táskákat és valamiféle gyermeki öröm töltötte el, amikor látta gyarapodni gyűjteményét. De ezek a kacatok egy dollárt sem értek. Ebben a társadalomban, ahol ki lehet dobni egy pár cipőt, azzal az indokkal, hogy nem divatos a színe, mit vár az ilyen kopott, divatjamúlt ócskaságoktól?! Zsákszámra dobtuk a szemétbe az ott maradt ingóságokat, mert tudtuk, nem éri meg kifizetni a feladási költséget ezekért a szánalmas, színehagyott, ódivatú rémségekért. A konyhai eszközök meg szintén nem képezhetik alku tárgyát. Küldtük volna el a kenyérpirítót, amit otthon aztán adapterrel kéne használni? Annyira lepusztult volt minden, hogy még az a házaspár is visszautasította a holmik átvételét, akinek Gáborék az elutazásuk előtt ajánlgatták a cuccaikat. Pedig őket igazán nem veti fel a pénz, mégsem tudták rászánni magukat, hogy válogassanak az „értékek”-ből.
Nagyon rosszul esik ez a gyanúsítgatás, de csak magamat hibáztathatom. Ha megtagadjuk a segítséget, és nem nyúlunk semmihez, most több becsületünk lenne. Azok a hülyék, akik tenni akarnak valamit másokért.
Hány éves koromig kell még tanulnom az emberi magatartás furcsaságait?!
A híradó ismét nagy vehemenciával tárgyalja a reptéren taserrel megölt lengyel férfi ügyét. A biztonsági videofelvételek átvizsgálása után állítják, hogy a férfi simán elhagyhatta volna a repteret, de azért keveredett vissza, mert nem várta őt senki. Jó, ezen nem is érdemes vitatkozni. De miért nem szúrt szemet a biztonságiaknak, hogy aztán nyolc órán keresztül téblábolt egy várócsarnokban. Ha odamegy valaki hozzá, és az útlevelét kéri, azt nyilván megértette volna. Mert a passport szócska elég nemzetközi, még a lengyel fülnek is érhető.
– Ja, lengyel. – mondta volna az ellenőrző tiszt. – Gyerekek, hívjátok a Loleket, vagy a Boleket a poggyászelosztóból, azok majd lefordítják, hogy mi a baja a hapsinak.
A minden részletre kiterjedő vizsgálat csupán egy kérdést nem érint: Miért nem vonják felelősségre a rendőröket, akik csak gyilkossággal tudtak „megoldani” egy ilyen ügyet?
Április 13.
Kellemes vasárnap, a telefonban meg Györgyi üzenete. A színházról fog beszélni a gyerekeknek a református templomban. Hát ezt nem lehet kihagyni, így aztán elrobogtam a helyszínre. Sajnos nem volt beharangozva időben az esemény, így alig pár gyerek és szülő maradt ott a programra. Már azt vártam, hogy Györgyi önérzetesen kikéri magának, hogy őt ne hozzák ilyen helyzetbe, hogy legalább gondoskodjanak nézőkről, ha már elvállal ilyesmit. De nem! Györgyi profizmusból vizsgázott jelesre, ezen a délelőttön, azzal, hogy szemet hunyt a gyér érdeklődés felett, és pillanatok alatt szót értett a kicsikkel. Hamar feloldódott a feszültség, aztán még egy film is előkerült, mely kifejezetten az ifjabb korosztálynak készült, szóval csatát nyert. Az a gyanúm, néha nehezebb kevesekhez szólni, mint egy zsúfolt nézőtérhez. És ez külön művészet, hogy nem érezteti a fellépő a csalódását, sőt!
Jó lesz erre a délelőttre gondolni, ha majd valamiért meg akarok sértődni.
Tegnap este John Torturro mozi a tévében: Romance and cigarettes. Gandolfini és Susan Sarandon énekelget és adja a külvárosi proli házaspárt. Egyszer, az Operaház fantomjáról írták, hogy olyan csúnya, hogy az már szép. Nos ez a mozi is annyira blődli, hogy szinte jó. A szereplők alkalmasint dalra fakadnak, a történet meg szervesen ráépül a slágerek szövegére. Ki gondolta volna valaha, hogy Tom Jones Delilah c. száma, itt bomlik ki előttünk egy féltékenységi drámát illusztrálva, szó szerinti szöveghűséggel. A film komoly fejtörést okozhatott a forgalmazóknak is, Nem is mutatta be a mozihálózat, ugyanakkor a fesztiválokon különféle díjakra jelölték. Merész és formabontó, és elhiteti a nézővel, hogy a ma emberének költészete a slágerek szövege. Természetesen jelen van benne egy jó alapos vaskosság és trágárság, és elhűlve látjuk, hogy a Titanic hősnője, Kate Winslet, aki a romantika királynője volt abban a filmben, itt egy kis prostit játszik, aki csirkét zabál az ágyban kefélés után, és a körmét használja fogpiszkáló helyett. Természetesen ez a film is megmerül a trágárságban, ami szinte már megszokott dolog az egész világon. Ehhez kapcsolódik az egyik magyar újság riportja a Tereskova néven elhíresült művésznővel, aki nem is akkora bunkó, mint amilyennek szeretné beállítani magát. Értelmesen fogalmaz, de megszállottan ragaszkodik az ocsmány beszédhez, mert úgy véli, hogy ez a záloga a nemek egyenjogúságának.
Ez a mocskos beszéd lassan kabinetkérdés lesz, és vízválasztóként működik. Egyesek esküsznek rá, hogy atmoszférateremtő, remekül visszaadja a szereplők karakterét, így nem lehet kikerülni. A határok kitolásával pedig már nincsenek tabuk.
De miért ronda egy szó, míg a másik nem az? Miért irodalmi a pénisz szó leírása, míg a fasz említése egyértelműen trágárnak minősül, holott csak három ártalmatlan betűt rakunk egymás mellé. Olvasom, hogy az 1697-es kolozsvári országgyűlés megvesszőzést, nyelvkivágást, sőt agyonverést helyezett kilátásba azoknak, akik káromkodtak illetve csúnyán beszéltek. De ki döntött arról, hogy melyik szó hova tartozik? Állítólag a nomád pásztorélet szabadosságának bizonyítéka a vaskos szóhasználat, és később a nemzeti elkeseredést öntötték ilyen formába azok, akik nem fékezték a nyelvüket. Hogy alakulhatott ki egy- egy szó, amit ma nem illik kimondani? Illyés Gyulának van egy elmélete az egyik vaskos kifejezésről. A dolog a török hódoltságig nyúlik vissza, amikor igen elterjedt kivégzési mód volt a karóba húzás. Erre a célra gyakran használtak kéznél levő alkalmatosságokat, így pl. a kocsirudat is, amit lófának hívtak. Ha valaki tehát azt kívánta a szomszédjának, hogy lófa a seggébe, vagyis kimondva inkább lófasz a seggébe, az nem volt más, mint az óhaj, hogy végezze török karón.
Ezzel együtt, ha egy nyelv rendelkezik egy olyan jelentős készlettel, ami felerősíti a szó által képviselt hatást, akkor azt nem lenne szabad állandóan alkalmazni. Lehet az írás, vagy az élőbeszéd provokatív eleme egy–egy ocsmány szó, de ezek állandó használata pontosan attól a hatástól fosztja meg a szót, amire rendeltetett. Mert ha egy novella hőse állandóan, minden mondatában bazmegezik, akkor sosem fog kiderülni, hogy mikor diktálják az indulatai az erősebb kifejezést.
Fiam vezetni tanul, én játszom az oktatót mellette. Őszintén, nincs nehéz dolgom, mert a srác elég jól érti a dolgát. Igaz, nem kell küszködnie a kuplunggal, nem recseg a sebességváltó, és hát az autós komputerjátékoknál szerzett rutin itt is kamatozik. Kicsit javult is a kapcsoltunk ettől a kényszerű együttléttől. Megpróbálom nem túlzásba vinni az intelmeket, és igyekszem rávezetni, hogy a megfontoltság mennyivel nagyobb erény a vakmerőségnél. Itt már az is természetes, hogy a forgalomban gyakoroljunk, elég az L betű a kocsi hátulján, hogy tájékoztassuk a többieket tanuló voltunkról. Furcsa elnézni ezt a gyereket a volán mögött, (ahová egyébként alig fér be) mikor nemrégen még a játékautóját lökdöste.
Április 14.
Vagyok én olyan, hogy végére járok annak, ami izgat. Ma felhívtam Gábort, hogy rákérdezzek, valóban elégedetlen volt-e a csomagfeladásunkkal. Kézzel-lábbal tiltakozott, hogy ő ilyet sose mondott. Sőt, újra megköszönte a fáradozásainkat. Na most igazodjon ki az ember, hogy mi is történt valójában. Állítása szerint, már többször próbált keresni minket, de nehezítette a dolgát, hogy költözésben volt. Dorogra került és egy olyan hapsinál húzza meg magát, akinek a felesége Edit cellatársa. Tehát Edit belülről, a börtön falai mögül is tovább irányítja férje sorsát. Gábor állítja, hogy nem volt más lehetősége. Nem jött össze a gazdagréti gondnoki állás, mert a lakótelep olyan lepukkant szolgálati lakást tudott volna csak nyújtani, amibe nem lehetett beköltözni. A lakóknak meg nincs arra pénze, hogy a felújítást fizessék. Ördögi kör. Gábor tehát vidéken folytatja, egy lakótelepi kégli egyik szobáját fogja lakni azzal a férfivel, aki szintén a neje szabadulását várja.
Edit meg pezseg odabenn, mint aranyhal a királyvízben. Szavalóversenyt nyert, raktári munkát vállalt, néha fodrászkodik, szóval afféle mintarab. Kicsit meg is lepődtünk ezeken a kaméleoni tulajdonságokon. Akárhová veti a sors, azonnal képes elfogadni a körülményeket. Nem bénítja a háborgó öntudata és igazságérzete a beilleszkedésben. Lehet, hogy efféle álláspontra van szükség a túléléshez?
Ami egyébként a hazai lakótelepi állapotokat illeti, az valóban kétségbeejtő. Bátyámékat látogattuk Újpesten, és elhűlve láttuk a mocskos, pókhálós, összefirkált lépcsőházat. A lift melletti tűzcsap szekrényben olyan vastagon állt a por, hogy nem lehetett kivenni az üveg mögötti műszerek formáját. Bátyám szerint évekig be volt törve az üveg, és amikor végre megrendelték a javítást, a mester önfeledten zárta üvegfal mögé a port, és a szeméthalmot. A lift műbőrborítása bicskáknak esett áldozatul, a műanyag lámpavédő búra pedig öngyújtós melegítések miatt megfolyva, eldeformálódva hirdeti a teljes anarchiát. Még furcsább a helyzet, ha belegondolunk, hogy a lakók a sajátjukat rombolják. És nem állnak valami fényesen a higiénia kérdésében sem. Bár ott a szemétledobó minden emeleten, de sokan az ablakon hajigálják ki a hulladékkal tömött nylonzacskókat. Bátyámat rendszeretete és tisztaság mániája arra sarkallja, hogy időnként körbejárjon az épület körül és összegyűjtse a szemetet. Kapja is a biztatást a lakóktól:
- Jól van Lacikám, végre valaki hajlandó mozdulni a házért. - kiáltja le az egyik fazon a hatodikról. Bátyám felnéz és visszaszól:
- Ami azt illeti, te is lejöhetnél.
A fej eltűnik az ablakból.
Április 15.
Azért a bratyóról illik néhány szót ejteni. Jóképű, fekete hajú gyerek volt, bár hogy honnan örökölte azt a hajszínt, sosem sikerült kiderítenem. Fiatal korában, ő maga is elégedett lehetett a külsejével, mert mikor randira készült, elégedetten mustrálta magát a tükörben, majd megszólalt: - Tiszta Alain Delon.
Imádott focizni és tudott is. Sajnos másodosztályú kluboknál nem vitte tovább. Pedig látott a pályán, ami komoly adottság. Manapság, amikor a tévénézők a számtalan kamera jóvoltából átfogó képet kapnak a játéktérről, szinte nem is tudatosul bennük, hogy a gyepen állva, egy magasságban a többiekkel, mennyivel nehezebb kiválasztani a legjobb helyzetben lévő csapattársat. Én magam is fociztam, és belőlem pont ez a képesség hiányzott. Szívesen elbűvészkedtem a labdával, de mint csapattag szinte használhatatlan voltam. Nem úgy a bratyóm, akinél már NB I-es klub is szóba került, de aztán mégsem lett abból semmi. És mivel munkából kellett megélnie, egyre inkább a melóssors jutott neki a játékos karrier helyett. A Volán-nál helyezkedett el és hihetetlen munkabírásával hamar komoly tiszteletet vívott ki magának. Ez valahogy a vérünkben volt, hogy a melóban bizonyítani kell. Ezt hoztuk hazulról. Bátyám hamarosan az első ember lett abban a brigádban, akiket különlegesen értékes gépek csomagolásával bíztak meg. Aztán következett NSZK, ahol már ő volt a magyar szakember, akinek az irányításával kerültek az esztergagépek, turbinák, vagy éppen kombájnok becsomagolásra. Ezeknek a gépek köré épített favázaknak ki kellett állnia a szállítás minden megpróbáltatását. Bátyám dolgozott, mint egy megszállott, még akkor is, ha a kollégák inkább lazítottak. A nyelvvel nemigen haladt, így amikor a főnök megállt mellette, hogy végignézze egy hatalmas kombájn behajózását csak némán álltak egymás mellett. A tulaj annyira nem bízott a csomagolás sikerében, hogy fülére tapasztott kézzel várta a daruval megemelt monstrum köré épített faváz recsegését. Bátyám azonban magabiztosan elhúzta a főnök karját a fülétől, és kézzel-lábbal nyugtatgatta, hogy nem lesz semmi baj. Nem is lett. Sikerrel vette az akadályokat, amit az igen bőkezű, nyugatnémet márkában folyósított fizetés is igazolt. Azonban ez a pénz nem tudta megalapozni a család jövőjét. Mert összevásárolt mindent, amivel pótolni akarta nélkülözésekkel teli gyerekkorát. És a haverok is sorra viziteltek náluk, amikor megérkezett a pár napos pihenőre, ajándékokkal és dobozos sörökkel megrakodva. Folyt a dínom - dánom, mert cimborák mindig akadnak, ha a másét lehet fogyasztani. Bezzeg manapság már kettesben szilveszterezik az asszonnyal.
A saját maga által diktált őrült tempó azonban megbosszulta magát. Egy ízben egyedül próbált felemelni egy hatalmas faállványt, amikor combját melegség öntötte el.
- Te, én azt hittem bepisáltam. – mesélte később.
Hát nem. A megpattant erek okozta belső vérzés váltotta ki a különös melegséget combjában. De helyrejött és folytatta tovább. Aztán egy ín szakadt el a lábában, amit német orvosok próbáltak helyrehozni. Bicegve jött haza, első útja az SZTK-ba vezetett. A zöldfülű orvos rögtön kitalálta, hogy terhelni kell a műtött lábat, hiszen különben sosem lesz teljes értékű.
- Álljon rá teljes súllyal! - biztatta betegét.
Bátyám nem győzött tiltakozni, hogy a német orvosok ezt határozottan megtiltották neki.
– Álljon csak rá! - erősködött az orvos.
Végül bátyán engedett az erőszaknak. Egy lépést sem tudott tenni, mikor érezte a szakadó ín fájdalmát. Azóta húzza a lábát, de azért dolgozik tovább, mint akinek nincs, és nem is lehet más választása.
A német utak már rég megszűntek. A hazai fizetés arra már nem elég, hogy elindítsa nagylányait bőkezű támogatással. A pazarló évek megbosszulták magukat. Csendes beletörődéssel él Máriával, akiből szerencsére nem veszett ki a humorérzék. Ha náluk vizitelünk, a régi fényűzést idézi vendégszeretetük. Marika nagyon jól kijön a feleségemmel. Ez afféle sorstársi cinkosság lehet, ha már így beválasztottak velünk.
Régi adósság törlesztve a „Volver” c. mozival. Almadovár írta és rendezte ezt az ízig-vérig spanyol filmet. Ez a kemény asszonyi világ a nagy elődöt, Federico Garcia Lorcát idézi. A „Bernarda Alba Háza” is valamiféle zárt női világba vitt. Sötét és komor környezet ez, és hiába van a szereplők kezében mobiltelefon, azért még az évszázados erkölcsi normák működnek. A férfiak itt valóban mellékszereplők. És gyerekmolesztáló szörnyetegek. Penelope Cruz játssza a női főszerepet, és végre elhiszem, hogy nemcsak szempillafestéket tud reklámozni. Itt, Amerikában, csak nevetséges sztárocska a még nevetségesebb akcentusával, de hazai pályán verhetetlen.
Almadovárról azt állítják – mivel többnyire nők vannak filmjei középpontjában – hogy női lelke van. Azt hiszem, ez a legszebb dicséret, amit egy férfi kaphat. És miután nyilván ismeri a saját nemét is, így ismeri az életet.