16. fejezet
Kényszer volt egykor a munka, ma hősi tett, szombaton is dolgozik a szövetkezet! - skandálom, amíg Ritával a szakszervezeti szerződés újabb módosításán görnyedünk, ezen a szép szombat délelőttön. Nejem gyanakodva néz rám, megerősítve látja elképzelését, hogy egy félőrülttel kötötte össze az életét. Mit csináljak, olyan ez az egész már, mint egy burleszkfilm, horror elemekkel. Komédiába hajló alku, bérgyilkossal tetézve.
Nekünk most az a dolgunk, hogy átnézzük, miből is engedhetnénk. De szerencsére nem kell túl nagy erőfeszítés, mert Dave telefonál, hogy más elképzelései vannak.
- Figyeljetek! Adunk egy-két engedményt, hogy lássák, hajlandóak vagyunk együttműködni velük. Pár apróságot, például a munkaköri leírásotokkal kapcsolatban. Az egyik pontjuk úgy szól, hogy percről percre vezetni kell a naplóban, hogy mit csináltok, kivel beszéltetek, mit intéztek. Ezt elfogadhatjuk. Eddig is írtatok ilyet, hát most részletesebbet kívánnak. De higgyétek el, a kutya sem fogja olvasgatni a jelentéseiteket és pár hónap múlva öt mondatból meg lehet úszni egy ilyen napi beszámolót.
Rita sóhajt egyet a telefonba.
- Nem szeretnénk semmilyen támadási felület hagyni . .
- Ne féljetek, a Bérgyilkos lelép a tárgyalás végén, a vezetőség meg örül, ha nem kell veletek foglalkozni. Beleegyezhetünk abba is, hogy megszűnik a munkaviszonyotok, ha egyikőtök eléri a nyugdíjkorhatárt.
Erre készséggel igent bólintok. Dehogy foglalkoztat most, hogy mi lesz közel másfél évtized múlva, mikor azt sem tudom, hogy mit tartogat a következő nap. Oké, elmegyek nyugdíjba 65 évesen, a nejem meg keres valami mást. Ha bírjuk addig!
Dave még megnyugtat, hogy határozott stratégiája van a jövőnket illetően. Ismeri jól a lehetőségeket, hiszen nem csak velünk fordul elő ilyesmi. Másutt is görcsölni szoktak a munkáltatók, ha arról van szó, hogy a melósnak adni kell valamit.
Azért bírom ezt a Dave-et! Annyi munkája van, hogy már nem férnek el az iratai a tömött aktatáskájában, de van türelme kettőnkkel foglakozni. Másutt, más munkahelyeken több száz dolgozót igyekszik bekormányozni a szakszervezet biztonságába, itt meg csak kettőnkért gyártja a papírt. Lassan megérjük, hogy két aktatáskával jön majd a találkozókra. Igaz, azt már elárulta, hogy voltak újabb házmester jelentkezők, akiknek nemet mondtak. De ha ilyen bizottságokkal kell tárgyalniuk, bérgyilkosokkal fűszerezve, akkor nem is csodálom.
Apropó, Bérgyilkos! Nem hagy nyugodni minket ennek az embernek a személye! Ki lehet ez az elvetemült, aki jövedelmét abból szerzi, hogy másokat megnyomorít?! Mi lehet emögött, hogy valaki ilyen „hivatást” talál magának? Tán korán választotta el az édesanyja? Esetleg az oviban elragadták tőle a színes zsírkrétákat? Milyen lelki sérülés juttat el egy embert odáig, hogy életcélul tűzze ki az aljasságot?!
Rita a fejléces papírt forgatja, mely Mr. T kezéből került ki. A vállalkozás a sokat sejtető Industrial Relations LTD nevet viseli. Aha, szóval egy céggel állunk szemben, mely arra szakosodott, hogy az ilyen „ipari kapcsolatokat” egyengesse. De a jelek szerint többen vannak, hiszen ez egy korlátolt felelősségű társaság.
Nagyon kíváncsi lennék, hogy még hány ilyen „korlátolt” van a cégnél. Nem árt, ha az ember megismeri az ellenfelét egy kissé.
Rita elcsodálkozik, hogy a fejlécen egy olyan cím szerepel, melyet mi családi házas környéknek ismerünk. No de minden lehetséges, az is, hogy egy csendes otthonban van a főhadiszállás.
Nem vagyok rest, elautózom a címre. Valóban egy városszéli kellemes környék, az apró házak között nyoma sincs semmilyen hivatalnak. Megpróbálom kideríteni a pontos címet. Az utca létezik, de a házszám nem. Felfedezésem izgalomba hoz, de nem akarok tévedni, bekopogok néhány lakóhoz, hogy felvilágosítást kérjek. Az egyik férfi azonnal a kezembe nyom egy dobozos kólát, és míg kortyolgatunk, széles gesztusokkal magyarázza, hogy nem létezik ez a szám. Ő igazán tudja, harminc éve lakik itt. Mr. T nevét soha nem is hallotta. Jó neki, gondolom, míg megköszönöm a tájékoztatást.
De mi a fene ez az egész? Tán valami fantomcég?! Otthon sietve közlöm a felfedezésemet Ritával. Felhívja a céges papíron hivalkodó telefonszámot. Üzenetrögzítő hangját halljuk.
Rita nem rest, Davet tárcsázza és közli vele, hogy miket derítettünk ki. Dave nagyot sóhajt mikor meghallja.
- Á, szóval értem! A pasas nem merte megadni a valódi címét a hivatalos papírjain, mert fél. Jó néhány ember életét keserítette már meg, nem biztos benne, hogy ezt mindenki tétlenül fogja tűrni.
- És nem lehet valamit csinálni? - érdeklődik Rita. - Ezek szerint nincs is mögötte vállalat, csak úgy a saját szakállára végzi ezt a tanácsadást és szedi a nagy pénzeket érte.
- Nem tudjuk megfogni! - morogja Dave. - Nem adta ki magát doktornak, vagy ilyesmi . . . Az meg, hogy esetleg be sem vallja az így szerzett jövedelmét, az adóhivatalra tartozik. Hát, amilyen hangulatban vagyok, lehet, hogy felhívom őket!
Én meg azon töprengek, hogy honnan akasztotta le a házunk ezt a figurát?! Pont ezt!
Rita érdekes érzelmi hullámzáson megy keresztül, míg ez az ügy zajlik. Egyik pillanatban Szent Johannaként vágtatna a csatába igaz ügyünkért, másik nap leverten böngészi az apróhirdetéseket, hogy lakást találjon és csak el innen el, minél messzebbre!
Az egyik ilyen bogarászása alkalmával megakad a szeme egy fényképes hirdetésen. Szőke, szép arcú fiatal ingatlan ügynöknő hirdeti szolgáltatásait és a tevékenységi körének felsorolása mellett ott virít a neve, mely határozottan magyar név. Rita tárcsáz, mert ennek biztos könnyebb lesz elmondani, hogy még nem kéne lakás, de ha úgy adódik, akkor mégis, akkor viszont sürgősen és egyáltalán . . .
A vonal másik végén kellemes női hang csicsereg a készülékbe. Szinte felujjong, amikor Rita megkérdezi, hogy beszél-e magyarul. A továbbiakban már úgy fest az egész, mint két régi barátnő csevegése.
Mária részvéttel hallgatja kálváriánkat. Nagyon ismerős neki ez az egész, ő maga is házmesterként dolgozott férjével, míg el nem végezte az iskoláit ehhez a munkakörhöz. Párja még a mai napig is ezt a munkát végzi.
Mária is fel tud sorolni egy-két olyan epizódot, amelyből kiderül, hogy ebben a beosztásban nincs igazán jó hely. Rita megemlíti, hogy már szakszervezet áll mögöttünk. Mária elismerően csettint.
Több mint egy órája folyik a tapasztalatcsere, de ki bánja, itt díjtalan a helyi beszélgetés. No meg látom, hogy olyan jót tesz ez a nejemnek, mintha legalábbis egy hivatásos lélekbúvár terápiáján venne részt. Rita megemlíti a tárgyalásokat és azt, hogy milyen szokatlanul nehéz dolgunk van T. miatt. Mária hallgatja a vallomást, majd felsikolt:
- Csak nem Richard T.?!
- De igen - válaszolja Rita.
- Magasságos ég! Hát ti is kifogtátok azt a szörnyeteget?!
Rita int, hogy vegyem fel a másik telefont, ezt nekem is hallani kell! Mária elbeszéléséből megtudjuk, hogy a mamája házmesterként dolgozott abban az épületben, ahol Mr. T volt a lakóbizottság elnöke és a ház korlátlan ura. Egy alkalommal a mama a villanyszerelőt kísérte, hogy megmutassa neki a zárlatos vezetéket és elcsúszott a nedves füvön. Kifordult a bokája és a begipszelt lába miatt munkaképtelenné vált. A betegsége idején Mr. T. felmondott neki és arra kötelezte, hogy a szolgálati lakást is hagyja el. Az elnök úr határozata törvénytelen volt, mert munkahelyi balesetről volt szó, ahol a mamát megillette volna nemcsak a táppénz, de tán némi kártérítés is. Ám az egész ügyet olyan villámgyorsan lezavarta az elnök, hogy az idős asszony az utcán találta magát. Most ügyvédhez, munkaügyi bizottságokhoz szaladgál, de egyelőre eredménytelenül. Mr. T jóvoltából elvesztette az állását, lakását és még csak nem is lehet biztos benne, hogy valaha kárpótolja-e őt valaki a munkából kiesett hónapokért.
Mária most már búcsúzik, azzal köszön el, hogy ezt el kell mondania az anyunak. De még mielőtt letenné a telefont, megjegyzi.
- Gyerekek, nektek nincs fogalmatok róla, hogy ez az ember hogyan él! Négy zár van az ajtaján, az ablakára rácsot szereltetett fel. Amíg megy a parkolótól a lakásajtóig, állandóan hátrafelé forog, hogy követi-e valaki. Sötétedés után már nem meri elhagyni a lakását. Gyerekek, ez úgy be van szarva, hogy ilyet még nem láttatok!
Amikor letesszük a telefont, jelentőségteljesen összenézünk. Ma határozottan dalos kedvemben vagyok, rázendítek. Rita sietve menekül, de még a nagyszobában is hallja kornyikálásomat:
- Együtt mondjuk annak, ki még fél,
Te csak várj, míg felkel majd a nép!
Kényszer volt egykor a munka, ma hősi tett, szombaton is dolgozik a szövetkezet! - skandálom, amíg Ritával a szakszervezeti szerződés újabb módosításán görnyedünk, ezen a szép szombat délelőttön. Nejem gyanakodva néz rám, megerősítve látja elképzelését, hogy egy félőrülttel kötötte össze az életét. Mit csináljak, olyan ez az egész már, mint egy burleszkfilm, horror elemekkel. Komédiába hajló alku, bérgyilkossal tetézve.
Nekünk most az a dolgunk, hogy átnézzük, miből is engedhetnénk. De szerencsére nem kell túl nagy erőfeszítés, mert Dave telefonál, hogy más elképzelései vannak.
- Figyeljetek! Adunk egy-két engedményt, hogy lássák, hajlandóak vagyunk együttműködni velük. Pár apróságot, például a munkaköri leírásotokkal kapcsolatban. Az egyik pontjuk úgy szól, hogy percről percre vezetni kell a naplóban, hogy mit csináltok, kivel beszéltetek, mit intéztek. Ezt elfogadhatjuk. Eddig is írtatok ilyet, hát most részletesebbet kívánnak. De higgyétek el, a kutya sem fogja olvasgatni a jelentéseiteket és pár hónap múlva öt mondatból meg lehet úszni egy ilyen napi beszámolót.
Rita sóhajt egyet a telefonba.
- Nem szeretnénk semmilyen támadási felület hagyni . .
- Ne féljetek, a Bérgyilkos lelép a tárgyalás végén, a vezetőség meg örül, ha nem kell veletek foglalkozni. Beleegyezhetünk abba is, hogy megszűnik a munkaviszonyotok, ha egyikőtök eléri a nyugdíjkorhatárt.
Erre készséggel igent bólintok. Dehogy foglalkoztat most, hogy mi lesz közel másfél évtized múlva, mikor azt sem tudom, hogy mit tartogat a következő nap. Oké, elmegyek nyugdíjba 65 évesen, a nejem meg keres valami mást. Ha bírjuk addig!
Dave még megnyugtat, hogy határozott stratégiája van a jövőnket illetően. Ismeri jól a lehetőségeket, hiszen nem csak velünk fordul elő ilyesmi. Másutt is görcsölni szoktak a munkáltatók, ha arról van szó, hogy a melósnak adni kell valamit.
Azért bírom ezt a Dave-et! Annyi munkája van, hogy már nem férnek el az iratai a tömött aktatáskájában, de van türelme kettőnkkel foglakozni. Másutt, más munkahelyeken több száz dolgozót igyekszik bekormányozni a szakszervezet biztonságába, itt meg csak kettőnkért gyártja a papírt. Lassan megérjük, hogy két aktatáskával jön majd a találkozókra. Igaz, azt már elárulta, hogy voltak újabb házmester jelentkezők, akiknek nemet mondtak. De ha ilyen bizottságokkal kell tárgyalniuk, bérgyilkosokkal fűszerezve, akkor nem is csodálom.
Apropó, Bérgyilkos! Nem hagy nyugodni minket ennek az embernek a személye! Ki lehet ez az elvetemült, aki jövedelmét abból szerzi, hogy másokat megnyomorít?! Mi lehet emögött, hogy valaki ilyen „hivatást” talál magának? Tán korán választotta el az édesanyja? Esetleg az oviban elragadták tőle a színes zsírkrétákat? Milyen lelki sérülés juttat el egy embert odáig, hogy életcélul tűzze ki az aljasságot?!
Rita a fejléces papírt forgatja, mely Mr. T kezéből került ki. A vállalkozás a sokat sejtető Industrial Relations LTD nevet viseli. Aha, szóval egy céggel állunk szemben, mely arra szakosodott, hogy az ilyen „ipari kapcsolatokat” egyengesse. De a jelek szerint többen vannak, hiszen ez egy korlátolt felelősségű társaság.
Nagyon kíváncsi lennék, hogy még hány ilyen „korlátolt” van a cégnél. Nem árt, ha az ember megismeri az ellenfelét egy kissé.
Rita elcsodálkozik, hogy a fejlécen egy olyan cím szerepel, melyet mi családi házas környéknek ismerünk. No de minden lehetséges, az is, hogy egy csendes otthonban van a főhadiszállás.
Nem vagyok rest, elautózom a címre. Valóban egy városszéli kellemes környék, az apró házak között nyoma sincs semmilyen hivatalnak. Megpróbálom kideríteni a pontos címet. Az utca létezik, de a házszám nem. Felfedezésem izgalomba hoz, de nem akarok tévedni, bekopogok néhány lakóhoz, hogy felvilágosítást kérjek. Az egyik férfi azonnal a kezembe nyom egy dobozos kólát, és míg kortyolgatunk, széles gesztusokkal magyarázza, hogy nem létezik ez a szám. Ő igazán tudja, harminc éve lakik itt. Mr. T nevét soha nem is hallotta. Jó neki, gondolom, míg megköszönöm a tájékoztatást.
De mi a fene ez az egész? Tán valami fantomcég?! Otthon sietve közlöm a felfedezésemet Ritával. Felhívja a céges papíron hivalkodó telefonszámot. Üzenetrögzítő hangját halljuk.
Rita nem rest, Davet tárcsázza és közli vele, hogy miket derítettünk ki. Dave nagyot sóhajt mikor meghallja.
- Á, szóval értem! A pasas nem merte megadni a valódi címét a hivatalos papírjain, mert fél. Jó néhány ember életét keserítette már meg, nem biztos benne, hogy ezt mindenki tétlenül fogja tűrni.
- És nem lehet valamit csinálni? - érdeklődik Rita. - Ezek szerint nincs is mögötte vállalat, csak úgy a saját szakállára végzi ezt a tanácsadást és szedi a nagy pénzeket érte.
- Nem tudjuk megfogni! - morogja Dave. - Nem adta ki magát doktornak, vagy ilyesmi . . . Az meg, hogy esetleg be sem vallja az így szerzett jövedelmét, az adóhivatalra tartozik. Hát, amilyen hangulatban vagyok, lehet, hogy felhívom őket!
Én meg azon töprengek, hogy honnan akasztotta le a házunk ezt a figurát?! Pont ezt!
Rita érdekes érzelmi hullámzáson megy keresztül, míg ez az ügy zajlik. Egyik pillanatban Szent Johannaként vágtatna a csatába igaz ügyünkért, másik nap leverten böngészi az apróhirdetéseket, hogy lakást találjon és csak el innen el, minél messzebbre!
Az egyik ilyen bogarászása alkalmával megakad a szeme egy fényképes hirdetésen. Szőke, szép arcú fiatal ingatlan ügynöknő hirdeti szolgáltatásait és a tevékenységi körének felsorolása mellett ott virít a neve, mely határozottan magyar név. Rita tárcsáz, mert ennek biztos könnyebb lesz elmondani, hogy még nem kéne lakás, de ha úgy adódik, akkor mégis, akkor viszont sürgősen és egyáltalán . . .
A vonal másik végén kellemes női hang csicsereg a készülékbe. Szinte felujjong, amikor Rita megkérdezi, hogy beszél-e magyarul. A továbbiakban már úgy fest az egész, mint két régi barátnő csevegése.
Mária részvéttel hallgatja kálváriánkat. Nagyon ismerős neki ez az egész, ő maga is házmesterként dolgozott férjével, míg el nem végezte az iskoláit ehhez a munkakörhöz. Párja még a mai napig is ezt a munkát végzi.
Mária is fel tud sorolni egy-két olyan epizódot, amelyből kiderül, hogy ebben a beosztásban nincs igazán jó hely. Rita megemlíti, hogy már szakszervezet áll mögöttünk. Mária elismerően csettint.
Több mint egy órája folyik a tapasztalatcsere, de ki bánja, itt díjtalan a helyi beszélgetés. No meg látom, hogy olyan jót tesz ez a nejemnek, mintha legalábbis egy hivatásos lélekbúvár terápiáján venne részt. Rita megemlíti a tárgyalásokat és azt, hogy milyen szokatlanul nehéz dolgunk van T. miatt. Mária hallgatja a vallomást, majd felsikolt:
- Csak nem Richard T.?!
- De igen - válaszolja Rita.
- Magasságos ég! Hát ti is kifogtátok azt a szörnyeteget?!
Rita int, hogy vegyem fel a másik telefont, ezt nekem is hallani kell! Mária elbeszéléséből megtudjuk, hogy a mamája házmesterként dolgozott abban az épületben, ahol Mr. T volt a lakóbizottság elnöke és a ház korlátlan ura. Egy alkalommal a mama a villanyszerelőt kísérte, hogy megmutassa neki a zárlatos vezetéket és elcsúszott a nedves füvön. Kifordult a bokája és a begipszelt lába miatt munkaképtelenné vált. A betegsége idején Mr. T. felmondott neki és arra kötelezte, hogy a szolgálati lakást is hagyja el. Az elnök úr határozata törvénytelen volt, mert munkahelyi balesetről volt szó, ahol a mamát megillette volna nemcsak a táppénz, de tán némi kártérítés is. Ám az egész ügyet olyan villámgyorsan lezavarta az elnök, hogy az idős asszony az utcán találta magát. Most ügyvédhez, munkaügyi bizottságokhoz szaladgál, de egyelőre eredménytelenül. Mr. T jóvoltából elvesztette az állását, lakását és még csak nem is lehet biztos benne, hogy valaha kárpótolja-e őt valaki a munkából kiesett hónapokért.
Mária most már búcsúzik, azzal köszön el, hogy ezt el kell mondania az anyunak. De még mielőtt letenné a telefont, megjegyzi.
- Gyerekek, nektek nincs fogalmatok róla, hogy ez az ember hogyan él! Négy zár van az ajtaján, az ablakára rácsot szereltetett fel. Amíg megy a parkolótól a lakásajtóig, állandóan hátrafelé forog, hogy követi-e valaki. Sötétedés után már nem meri elhagyni a lakását. Gyerekek, ez úgy be van szarva, hogy ilyet még nem láttatok!
Amikor letesszük a telefont, jelentőségteljesen összenézünk. Ma határozottan dalos kedvemben vagyok, rázendítek. Rita sietve menekül, de még a nagyszobában is hallja kornyikálásomat:
- Együtt mondjuk annak, ki még fél,
Te csak várj, míg felkel majd a nép!