Mi, a fa körül
‒ Na, kislányom, már csak kettőt kell aludni és itt a Jézuska! ‒ biztatott a mamám.
Négy éves voltam és nem értettem, hogy is van ez a karácsony dolog. Mert a felnőttek szerint a Jézuska hozza a fát, meg az ajándékokat. Igen ám, de mi az ötödiken laktunk! Miféle szerzet az, aki egy feldíszített fával meg egy csomó nehéz dobozzal csak úgy repked a levegőben?! Vagy létrát is cipel?! Karácsonykor hideg van, csukva vannak az ablakok, ez se számít?! Csak úgy ott terem a lakásban és kész?! Jól kinézünk!
Miért hoz nekem ajándékot?! Ismer engem?! Az is olyan furcsa, hogy az ajándékok között mindig ott vannak azok a holmik, amiket mutogattam a mamámnak a játékboltban. Titkon kihallgat minket? Vagy valaki súg neki a családból?
És miért nem láthatjuk, amikor érkezik a levegőből a sok ajándékkal meg a fával?! Pedig micsoda műsorszám lenne! Egy ilyen produkciót rejtegetni?! Miért?! Talán szégyenlős?! De ha az lenne, akkor nem mászna be idegen lakásokba.
És nemcsak a gyerekekről gondoskodik, a szüleim is mindig kapnak valamit. Anyu kibontja az ajándékát, picit felsikolt, mert örül a kölninek meg a szőrmesapkának, aztán megpuszilja aput, aki meg szerénykedik, de mire fel?! Neki mi köze ehhez?! Anyu azért megkérdezi:
‒ A blokkja megvan?!
Apu meg bólogat, mintha tudná, hogy hol vette a Jézuska ezeket a dolgokat.
Aztán ő is örül az ingnek, meg a pénztárcának, amiben még egy bankjegy is lapul, mert az állítólag balszerencsét jelent, üresen ajándékozni. De ebben van pénz! Hogy milyen jól tájékozott ez a Jézuska!
Ja, és amíg ő így körbeajándékozza a fél világot, ő vajon kap valamit?! Ő hányadikon lakik? Neki is visz valaki ajándékot? Igen, de ki? Ha meg nem, akkor az írtóra igazságtalan!
Nagy és erős valaki lehet. A rossz gyerekekhez is ellátogat? Mi van, ha csak úgy bejön, és nem ajándékot hoz, hanem büntetésből összeszedi a játékaimat és magával viszi.... Aha, lehet, hogy így jut minden jó gyereknek ajándék! Milyen szerencse, hogy a múlt héten nem dobtam le azt a tojást az erkélyről, mert lefogadom, hogy azt is tudná.
Persze, csak ma hiszem, hogy én ezeket a gondolatokat olyan szépen összeraktam kis koromban. Tuti, hogy nem! Csak egy nagy kérdőjel volt az egész, idegenkedés és bizonytalanság, mert egy kisgyerek olyan remekül el tud veszni az érthetetlen dolgokban.
De azért nem volt az egész ünnep egy nagy kérdőjel. Olyan szép és sejtelmes volt, mikor lekapcsolták a villanyt a szobában, és csak a karácsonyfa égői világítottak. Minden más lett ezektől a fényektől. Olyan különleges hangulat támadt ilyenkor. Picit szomorú voltam, nem tudom miért. Talán sejtettem, hogy olyan dolog részese vagyok, ami nem tart örökké.
Jó volt csomagokat bontani. Tépdesni a színes papírokat a kíváncsiság izgalmával, találgatni, hogy mit rejtenek a dobozok. Minden apróságnak tudtam örülni. Az sem volt baj, ha nem kifejezetten lányos dolgokat kaptam. Boldogan fogadtam a szájharmonikát, az építőkockákat, még a kis teherautót is. Legalább volt miben szállítani a babáimat.
Nyolc éves voltam, amikor megszületett a húgom. Az is olyan furcsa volt előtte, hogy anyunak nagy volt a hasa. Hallottam, mikor beszélt valakivel telefonon és azt mondta, reméli, most nem lesz olyan fájdalmas a szülés. De ha ez ilyen fájdalmas, nem lehetett volna inkább a Jézuskára bízni?! Karácsonykor letehette volna a fa alá, és kész.
Sejtettem én már akkor, hogy csak kábítanak a felnőttek. De még bizonytalan voltam, mert hátha mégis létezik! És milyen jó lenne, ha létezne a Jézuska, mert akkor más csodákra is számíthatnánk. A nagyinak megjavulna a szeme és nem kéne folyton keresgélni a szemüvegét. Néha még akkor is, ha rajta van. A nagypapának meg visszanőnének a fogai. Mert amiatt sokat szenved, hiába viccel vele.
‒ Képzeljétek, a múltkor megkérdezte valaki, hogy ezek a saját fogaim? Mondtam neki, hogy persze! Persze, hogy a sajátom, mert kifizettem őket!
Lehet, hogy fura, de akkor lettem teljesen biztos abban, hogy nincs Jézuska, mikor a rádióban valaki beszélt és azzal fejezte be:
‒ Te bolond, mikor akarod bevallani a gyerekeidnek, hogy te vagy a Jézuska?!
Szóval, még a rádióban is bemondják, hogy nincs?! Ráadásul akkor mondanak ilyeneket, amikor még gyerekek is hallhatják?! Micsoda felelőtlenség!
De otthon játszottuk a színjátékot, főleg a húgom miatt. El nem árultam volna neki, hogy az a csilingelés, ami a Jézuska érkezését jelzi, az apu biciklijén hallható a nyári hónapokban. A következő években már nem csak az ajándékok miatt vártam a karácsonyt. Ugyanilyen öröm volt nézni a húgom izgatott boldogságát csomagbontás közben.
Nóri talán négy éves volt, amikor nagyon beteg lett karácsony előtt. Ijedten néztem a lázas, kipirult arcát. Szőke fürtjei nedvesen tapadtak a homlokához. Nagyon bágyadt volt, sokat aludt. Szaggatott, mélyről jövő köhögés rázta.
Elérkezett a szenteste. Nóri megébredt a délutáni álmából, erőtlenül felemelte a fejét, körülnézett a szobában. A sarok, ahol a fenyőfa szokott állni, még üres volt.
‒ Még nem volt itt a Jézuska? De ugye eljön?! ‒ nyöszörögte alig hallhatóan.
Szüleim összenéztek. Képtelenség lett volna becipelni a fát, feldíszíteni, és alápakolni az ajándékokat úgy, hogy a kicsi ne vegye észre. Két egybenyíló szobánk volt, szó sem lehetett arról, hogy a másikba tegyük a fát, egyszerűen nem fért volna ott el.
Benyúltam a kiságyba és a takaróba bugyolálva kiemeltem a húgomat. Magamhoz ölelve átsiettem vele a másik szobába és a fotelbe hanyatlottam.
‒ Kezdjetek hozzá! ‒ suttogtam a szüleimnek.
Anyám zavartan nézett rám. Eddig sosem került szóba, hogy én már nem hiszek a Jézuskában. Most lett egyértelmű, hogy az ő oldalukon állok.
‒ Fertőző beteg! El fogod kapni! ‒ tétovázott, de már nem volt visszaút.
Apám gyorsan becsukta a két szoba közötti szárnyas ajtót, aztán eltűntek.
Több mint egy órát ültem a fotelben a takaróba csavart húgommal, aki bágyadtan, félálomban tűrte a kényeztetést. Jó hangosan meséltem neki, hogy eltereljem a figyelmét a másik szobából átszűrődő zajokról. Reméltem, hogy nem hallja meg apu dörmögését:
‒ Na tessék, nézd már hullik! Add már ide! Hová tetted a csúcsdíszt?!
Beszéltem hozzá megállás nélkül. Zsibbadtak a karjaim, ezernyi hangya szaladgált a bőröm alatt, de tartottam hősiesen. Aztán megszólalt a csengő, nyílt az ajtó, apu bólintott és átvette tőlem a csomagot. Nóri felélénkült a mozgásra. Elkerekedett szemmel bámulta a szikrázó fényű karácsonyfát. Már érezni lehetett a fenyőillatot is, ezt a semmihez sem hasonlító különlegességet, amitől szebbé vált a szoba.
Nórinak nem volt ereje a fáig jönni. Én adtam a kezébe azt a nagy plüssmacit amit szorgalmasan ölelt a gyógyulás hetei alatt.
Azóta eltelt néhány évtized. Most jut eszembe, nem is tudom, a húgom hány éves korában jött rá, hogy nincs Jézuska.
Ha rájött egyáltalán...
‒ Na, kislányom, már csak kettőt kell aludni és itt a Jézuska! ‒ biztatott a mamám.
Négy éves voltam és nem értettem, hogy is van ez a karácsony dolog. Mert a felnőttek szerint a Jézuska hozza a fát, meg az ajándékokat. Igen ám, de mi az ötödiken laktunk! Miféle szerzet az, aki egy feldíszített fával meg egy csomó nehéz dobozzal csak úgy repked a levegőben?! Vagy létrát is cipel?! Karácsonykor hideg van, csukva vannak az ablakok, ez se számít?! Csak úgy ott terem a lakásban és kész?! Jól kinézünk!
Miért hoz nekem ajándékot?! Ismer engem?! Az is olyan furcsa, hogy az ajándékok között mindig ott vannak azok a holmik, amiket mutogattam a mamámnak a játékboltban. Titkon kihallgat minket? Vagy valaki súg neki a családból?
És miért nem láthatjuk, amikor érkezik a levegőből a sok ajándékkal meg a fával?! Pedig micsoda műsorszám lenne! Egy ilyen produkciót rejtegetni?! Miért?! Talán szégyenlős?! De ha az lenne, akkor nem mászna be idegen lakásokba.
És nemcsak a gyerekekről gondoskodik, a szüleim is mindig kapnak valamit. Anyu kibontja az ajándékát, picit felsikolt, mert örül a kölninek meg a szőrmesapkának, aztán megpuszilja aput, aki meg szerénykedik, de mire fel?! Neki mi köze ehhez?! Anyu azért megkérdezi:
‒ A blokkja megvan?!
Apu meg bólogat, mintha tudná, hogy hol vette a Jézuska ezeket a dolgokat.
Aztán ő is örül az ingnek, meg a pénztárcának, amiben még egy bankjegy is lapul, mert az állítólag balszerencsét jelent, üresen ajándékozni. De ebben van pénz! Hogy milyen jól tájékozott ez a Jézuska!
Ja, és amíg ő így körbeajándékozza a fél világot, ő vajon kap valamit?! Ő hányadikon lakik? Neki is visz valaki ajándékot? Igen, de ki? Ha meg nem, akkor az írtóra igazságtalan!
Nagy és erős valaki lehet. A rossz gyerekekhez is ellátogat? Mi van, ha csak úgy bejön, és nem ajándékot hoz, hanem büntetésből összeszedi a játékaimat és magával viszi.... Aha, lehet, hogy így jut minden jó gyereknek ajándék! Milyen szerencse, hogy a múlt héten nem dobtam le azt a tojást az erkélyről, mert lefogadom, hogy azt is tudná.
Persze, csak ma hiszem, hogy én ezeket a gondolatokat olyan szépen összeraktam kis koromban. Tuti, hogy nem! Csak egy nagy kérdőjel volt az egész, idegenkedés és bizonytalanság, mert egy kisgyerek olyan remekül el tud veszni az érthetetlen dolgokban.
De azért nem volt az egész ünnep egy nagy kérdőjel. Olyan szép és sejtelmes volt, mikor lekapcsolták a villanyt a szobában, és csak a karácsonyfa égői világítottak. Minden más lett ezektől a fényektől. Olyan különleges hangulat támadt ilyenkor. Picit szomorú voltam, nem tudom miért. Talán sejtettem, hogy olyan dolog részese vagyok, ami nem tart örökké.
Jó volt csomagokat bontani. Tépdesni a színes papírokat a kíváncsiság izgalmával, találgatni, hogy mit rejtenek a dobozok. Minden apróságnak tudtam örülni. Az sem volt baj, ha nem kifejezetten lányos dolgokat kaptam. Boldogan fogadtam a szájharmonikát, az építőkockákat, még a kis teherautót is. Legalább volt miben szállítani a babáimat.
Nyolc éves voltam, amikor megszületett a húgom. Az is olyan furcsa volt előtte, hogy anyunak nagy volt a hasa. Hallottam, mikor beszélt valakivel telefonon és azt mondta, reméli, most nem lesz olyan fájdalmas a szülés. De ha ez ilyen fájdalmas, nem lehetett volna inkább a Jézuskára bízni?! Karácsonykor letehette volna a fa alá, és kész.
Sejtettem én már akkor, hogy csak kábítanak a felnőttek. De még bizonytalan voltam, mert hátha mégis létezik! És milyen jó lenne, ha létezne a Jézuska, mert akkor más csodákra is számíthatnánk. A nagyinak megjavulna a szeme és nem kéne folyton keresgélni a szemüvegét. Néha még akkor is, ha rajta van. A nagypapának meg visszanőnének a fogai. Mert amiatt sokat szenved, hiába viccel vele.
‒ Képzeljétek, a múltkor megkérdezte valaki, hogy ezek a saját fogaim? Mondtam neki, hogy persze! Persze, hogy a sajátom, mert kifizettem őket!
Lehet, hogy fura, de akkor lettem teljesen biztos abban, hogy nincs Jézuska, mikor a rádióban valaki beszélt és azzal fejezte be:
‒ Te bolond, mikor akarod bevallani a gyerekeidnek, hogy te vagy a Jézuska?!
Szóval, még a rádióban is bemondják, hogy nincs?! Ráadásul akkor mondanak ilyeneket, amikor még gyerekek is hallhatják?! Micsoda felelőtlenség!
De otthon játszottuk a színjátékot, főleg a húgom miatt. El nem árultam volna neki, hogy az a csilingelés, ami a Jézuska érkezését jelzi, az apu biciklijén hallható a nyári hónapokban. A következő években már nem csak az ajándékok miatt vártam a karácsonyt. Ugyanilyen öröm volt nézni a húgom izgatott boldogságát csomagbontás közben.
Nóri talán négy éves volt, amikor nagyon beteg lett karácsony előtt. Ijedten néztem a lázas, kipirult arcát. Szőke fürtjei nedvesen tapadtak a homlokához. Nagyon bágyadt volt, sokat aludt. Szaggatott, mélyről jövő köhögés rázta.
Elérkezett a szenteste. Nóri megébredt a délutáni álmából, erőtlenül felemelte a fejét, körülnézett a szobában. A sarok, ahol a fenyőfa szokott állni, még üres volt.
‒ Még nem volt itt a Jézuska? De ugye eljön?! ‒ nyöszörögte alig hallhatóan.
Szüleim összenéztek. Képtelenség lett volna becipelni a fát, feldíszíteni, és alápakolni az ajándékokat úgy, hogy a kicsi ne vegye észre. Két egybenyíló szobánk volt, szó sem lehetett arról, hogy a másikba tegyük a fát, egyszerűen nem fért volna ott el.
Benyúltam a kiságyba és a takaróba bugyolálva kiemeltem a húgomat. Magamhoz ölelve átsiettem vele a másik szobába és a fotelbe hanyatlottam.
‒ Kezdjetek hozzá! ‒ suttogtam a szüleimnek.
Anyám zavartan nézett rám. Eddig sosem került szóba, hogy én már nem hiszek a Jézuskában. Most lett egyértelmű, hogy az ő oldalukon állok.
‒ Fertőző beteg! El fogod kapni! ‒ tétovázott, de már nem volt visszaút.
Apám gyorsan becsukta a két szoba közötti szárnyas ajtót, aztán eltűntek.
Több mint egy órát ültem a fotelben a takaróba csavart húgommal, aki bágyadtan, félálomban tűrte a kényeztetést. Jó hangosan meséltem neki, hogy eltereljem a figyelmét a másik szobából átszűrődő zajokról. Reméltem, hogy nem hallja meg apu dörmögését:
‒ Na tessék, nézd már hullik! Add már ide! Hová tetted a csúcsdíszt?!
Beszéltem hozzá megállás nélkül. Zsibbadtak a karjaim, ezernyi hangya szaladgált a bőröm alatt, de tartottam hősiesen. Aztán megszólalt a csengő, nyílt az ajtó, apu bólintott és átvette tőlem a csomagot. Nóri felélénkült a mozgásra. Elkerekedett szemmel bámulta a szikrázó fényű karácsonyfát. Már érezni lehetett a fenyőillatot is, ezt a semmihez sem hasonlító különlegességet, amitől szebbé vált a szoba.
Nórinak nem volt ereje a fáig jönni. Én adtam a kezébe azt a nagy plüssmacit amit szorgalmasan ölelt a gyógyulás hetei alatt.
Azóta eltelt néhány évtized. Most jut eszembe, nem is tudom, a húgom hány éves korában jött rá, hogy nincs Jézuska.
Ha rájött egyáltalán...