Pár csepp Pest
Tavasz van, tehát lomtalanítást hirdet a főváros. Ez azt jelenti, hogy az FKF (azaz a Fővárosi közterület-fenntartó Nonprofit ZRT) becsülettel elhordja a kedves lakók által az utcára kitett hulladékot. Egy csinos szórólap részletesen tájékoztatja is az érdekelteket, hogyan fest ez a dolog. Ebben mindenki lelkére kötik, hogy az összegyűjtés előtti este tegyék ki a cuccokat az utcára, és csakis akkor! Pontosan azért, hogy kivédjék a holmik széttúrását, a közterület szennyezést, a közlekedési nehézségeket és a baleseteket. Na, ez az elmélet. A valóságban ez úgy fest, hogy már a jeles esemény előtt egy héttel megjelennek az utcán a szeméthegyek. A halmok napról napra halmozódnak és szinte gongütésre valamennyi kupac mellett megjelennek azok az indiai felmenőkkel rendelkező alaktalan alakok, akik valamiféle ülőalkalmatosságon trónolva vigyázzák, hogy illetéktelenek ne közelítsenek a sajátjuknak kikiáltott szeméthalomhoz. Aztán érkeznek a kisteherautók, hogy az anyagból kihalásszák az értékesíthető darabokat. E művelet közben a korábban egységesnek tekinthető szeméthegy szétszórásra kerül, így felszámolásuk sziszifuszi munkát követel azoktól a boldogtalan dolgozóktól, akik nem léptek ki időben a vállalattól és munkába állnak a jelzett napon, hogy kocsira dobálják a sok mocskot, majd utána némileg rendezzék az utcaképet.
Nem tudom, kinek az ötlete volt anno ez a lomtalanítás, de még törhette volna a fejét, hogy hogyan segítse elő a város tisztaságát. Például jó sok üveg és műanyagárú visszaváltóval... Egy felelős vezetés nem teheti ki a lakókat és a várost látogató turistákat annak a szennynek és mocsoknak, amivel egy ilyen esemény jár! Miért kell városszerte repedt vécékagylókat, rothadó foteleket, kibelezett mosógépeket, lestrapált gyerekjátékokat, horpadt bőröndöket, törött bútorokat, lyukas festékes bödönöket, szakadt, koszos ruhahalmokat kerülgetni, míg a tavaszi szellő mocskos nylonzacskókat és elsárgult újságpapírokat sodor felénk, miért?!
Na igen, mi ilyen gazdagok vagyunk, megengedhetjük magunknak, hogy a tisztelt hivatal birkózzon a szemetünkkel. Bezzeg más nagyvárosoknak, például annak a csóró Vancouvernek eszébe sem jut ilyesmi. Mert ott, ha valaki nem tud együtt élni a leszedett szobaajtójával, a ronggyá foszlott szőnyegével, meg a többi kacattal, akkor gondoskodnia kell az elszállításukról a saját költségén.
Pesten viszont dívik a nagylelkűség, ami egyben remek pénzkereseti forrást biztosít a szemétre rábukó kiváltságosoknak. Igaz, a törvény szerint lopásnak minősül a nyilvános helyre kitett hulladék dézsmálása, de ez mintha nem vonatkozna erre a népes csoportra, akiket lomizó-ként emleget a köznyelv.
De tudom, hiába füstölgök, mint gázolaj az égéstérben, nem fog változni semmi. Még akkor sem, ha a szeméthegyeket a mostani esőzések bűzlő masszákká változtatják. Nem lesz változás, mert mi hagyományőrző népség vagyunk.
És lám, ugyanilyen hagyomány az Eurovíziós dalfesztivál is, ami már elérte a nyugdíjkorhatárt. Sőt, már annak is 45 éve, amikor az ABBA együttes nyerte a fődíjat, hogy aztán világsztárokká váljanak. De most mintha nem is a zenén, hanem a látványon lett volna a hangsúly. Az izraeli házigazdák igencsak kitettek magukért. Volt itt minden! Káprázatos fénytechnika, robotkarokkal vetített lézergrafika, rudakon hajladozó énekesnők, víz és gőz, parádés jelmezek és minden más színpadi elem, hogy még a töksüketek se unatkozzanak. De látvány ide vagy oda, a döntő elég fárasztó volt. Ezt végignézem, ha beledöglök is! – határoztam el. Hát, majdnem sikerült. Négy és fél órát ültem a tévé előtt. Huszonhat énekes után a döcögős pontozás –legközelebb kötögetni fogok előadás alatt, mert tuti hogy megleszek a gyapjú pulcsival, mire ezt abbahagyják.
A műsor nem fukarkodott a kor üzenetével. Most Svédországot nem négy fehér ember képviselte, hanem egy színes bőrű férfi, négy fős – igencsak túltáplált – szenegáli asszonykórussal.
A francia versenyző alaposan zavarba hozta a műsorvezetőt, aki nem mert vállalkozni arra, hogy az énekest férfinek, vagy nőnek nevezze, így inkább simán jelenségnek titulálta. Ennél a lénynél valóban csődöt mondott az anatómia! Egy arab fiúcska, kamaszlányos szerkóban, seggig érő szőke parókával, arcán a Lafayette áruház teljes smink készletével, Kiszel Tünde szemöldökkel, oldalán egy 150 kilós balett táncosnővel, aki fehér szoknyácskában... természetesen mindez az elfogadás jegyében. Vive La France! (nyersfordításban: Ej, mi a franc ez?)
Később megjelent Maud a szakállas nő is, akarom mondani Kolbász Conchita, az osztrák sógorok üdvöskéje, aki szintén a Jelenség feliratú mosdóba szokott járni. Fekete necc kezeslábas, alatta hercig melltartó és bugyi, strucctoll kiegészítők, hernyótalpas csizmácska, hozzá szakáll és bőrsapka, vajon hol dolgoztat a drága, egyem a szivit.
Jól elvoltunk, na!
Fellépett Madonna is aki leragasztott fél szemmel botorkált a végtelen hosszúságú színpadi lépcsőn. Balesetvédelmi okokból neki is inkább a szakállat javasolnám.
A versenyt egyébként egy idegesítően normális külsejű holland fiatalember nyerte, nem is értem, mit képzelnek egyesek. Ja, tudott énekelni! De azért ő is biszex, hogy ki ne lógjon a sorból.
Pápai Joci is indult a mezőnyben, de már az elődöntőben elvérzett. Apropó, miért kell egy felnőtt, ivarérett férfit Jocinak hívni?!
P. József tehát hiába virított az énektudásával és a manapság oly divatos hercig kis főzőkontyával. Bár nincs új a nap alatt! Ilyen fejdíszt József Attila mamája viselt annak idején, míg kegyelmeséknél kavargatta a lábos tartalmát. A menő megjelenés sajna nem volt elég az üdvösséghez. Józsink azzal sem gyűjtötte a jó pontokat, hogy magyarul énekelt. Egy olyan mezőnyben, ahol szinte mindenki angolul. Hogy csak a németeket, vagy az oroszokat említsem... Hiába reménykedünk, mi soha nem fogunk Eurovíziós dalfesztivált nyerni! Nem csak a nyelv miatt. És nem is a zenénk miatt. Mert ebbe a döntőbe simán befért volna a magyar sláger a bárgyú gyermekdal, a sportinduló, a nagy ívű szlávos kesergő, a semmitmondó techno, és a heavy metal ízű dalocskák közé.
Azért nem nyerünk, mert nem csíp minket ez a nagy eurovíziós galeri. Mert kilógunk a sorból. Mi itt, Európa közepén, nem tartozunk sehova, senkihez. Mi afféle egyedi darab vagyunk a többi nemzet mellett. Ami nem baj, sőt! De az ilyen eseményeken azért ott kell lenni! Mert a részvétel igenis fontos! (Őszinte részvétem!) A mi énekesünk olyan volt ebben a mezőnyben, mint egy teherbíró Ikarus busz a könnyű kis sportkocsik között.
A Joci névről jut eszembe, hogy megy ám a tobzódás a keresztnevek terén. A hazai utónévtár már 1780 férfi és 2333 lánynevet tartalmaz. Idén is bővült a lista, így nemsokára találkozhatunk Pippákkal és Hürremekkel a bölcsődékben avagy Csemen, esetleg Alperen nevű fiúcskákkal ugyanott.
A zord bíráló bizottság azonban elutasítani is tud, így ne reménykedjünk abban, hogy ivadékunk a Belaél lánynevet vagy a Zödön fiúnevet kaphatja. Van még néhány név a tiltólistán, de én fittyet hányok a Nyelvtudományi Intézet szabályaira és csak azért is a Triszmegisztosz nevet szeretném viselni. De hajlamos vagyok más megoldásra is. Íme:
Balla Moha Titanillo Vackor
Tavasz van, tehát lomtalanítást hirdet a főváros. Ez azt jelenti, hogy az FKF (azaz a Fővárosi közterület-fenntartó Nonprofit ZRT) becsülettel elhordja a kedves lakók által az utcára kitett hulladékot. Egy csinos szórólap részletesen tájékoztatja is az érdekelteket, hogyan fest ez a dolog. Ebben mindenki lelkére kötik, hogy az összegyűjtés előtti este tegyék ki a cuccokat az utcára, és csakis akkor! Pontosan azért, hogy kivédjék a holmik széttúrását, a közterület szennyezést, a közlekedési nehézségeket és a baleseteket. Na, ez az elmélet. A valóságban ez úgy fest, hogy már a jeles esemény előtt egy héttel megjelennek az utcán a szeméthegyek. A halmok napról napra halmozódnak és szinte gongütésre valamennyi kupac mellett megjelennek azok az indiai felmenőkkel rendelkező alaktalan alakok, akik valamiféle ülőalkalmatosságon trónolva vigyázzák, hogy illetéktelenek ne közelítsenek a sajátjuknak kikiáltott szeméthalomhoz. Aztán érkeznek a kisteherautók, hogy az anyagból kihalásszák az értékesíthető darabokat. E művelet közben a korábban egységesnek tekinthető szeméthegy szétszórásra kerül, így felszámolásuk sziszifuszi munkát követel azoktól a boldogtalan dolgozóktól, akik nem léptek ki időben a vállalattól és munkába állnak a jelzett napon, hogy kocsira dobálják a sok mocskot, majd utána némileg rendezzék az utcaképet.
Nem tudom, kinek az ötlete volt anno ez a lomtalanítás, de még törhette volna a fejét, hogy hogyan segítse elő a város tisztaságát. Például jó sok üveg és műanyagárú visszaváltóval... Egy felelős vezetés nem teheti ki a lakókat és a várost látogató turistákat annak a szennynek és mocsoknak, amivel egy ilyen esemény jár! Miért kell városszerte repedt vécékagylókat, rothadó foteleket, kibelezett mosógépeket, lestrapált gyerekjátékokat, horpadt bőröndöket, törött bútorokat, lyukas festékes bödönöket, szakadt, koszos ruhahalmokat kerülgetni, míg a tavaszi szellő mocskos nylonzacskókat és elsárgult újságpapírokat sodor felénk, miért?!
Na igen, mi ilyen gazdagok vagyunk, megengedhetjük magunknak, hogy a tisztelt hivatal birkózzon a szemetünkkel. Bezzeg más nagyvárosoknak, például annak a csóró Vancouvernek eszébe sem jut ilyesmi. Mert ott, ha valaki nem tud együtt élni a leszedett szobaajtójával, a ronggyá foszlott szőnyegével, meg a többi kacattal, akkor gondoskodnia kell az elszállításukról a saját költségén.
Pesten viszont dívik a nagylelkűség, ami egyben remek pénzkereseti forrást biztosít a szemétre rábukó kiváltságosoknak. Igaz, a törvény szerint lopásnak minősül a nyilvános helyre kitett hulladék dézsmálása, de ez mintha nem vonatkozna erre a népes csoportra, akiket lomizó-ként emleget a köznyelv.
De tudom, hiába füstölgök, mint gázolaj az égéstérben, nem fog változni semmi. Még akkor sem, ha a szeméthegyeket a mostani esőzések bűzlő masszákká változtatják. Nem lesz változás, mert mi hagyományőrző népség vagyunk.
És lám, ugyanilyen hagyomány az Eurovíziós dalfesztivál is, ami már elérte a nyugdíjkorhatárt. Sőt, már annak is 45 éve, amikor az ABBA együttes nyerte a fődíjat, hogy aztán világsztárokká váljanak. De most mintha nem is a zenén, hanem a látványon lett volna a hangsúly. Az izraeli házigazdák igencsak kitettek magukért. Volt itt minden! Káprázatos fénytechnika, robotkarokkal vetített lézergrafika, rudakon hajladozó énekesnők, víz és gőz, parádés jelmezek és minden más színpadi elem, hogy még a töksüketek se unatkozzanak. De látvány ide vagy oda, a döntő elég fárasztó volt. Ezt végignézem, ha beledöglök is! – határoztam el. Hát, majdnem sikerült. Négy és fél órát ültem a tévé előtt. Huszonhat énekes után a döcögős pontozás –legközelebb kötögetni fogok előadás alatt, mert tuti hogy megleszek a gyapjú pulcsival, mire ezt abbahagyják.
A műsor nem fukarkodott a kor üzenetével. Most Svédországot nem négy fehér ember képviselte, hanem egy színes bőrű férfi, négy fős – igencsak túltáplált – szenegáli asszonykórussal.
A francia versenyző alaposan zavarba hozta a műsorvezetőt, aki nem mert vállalkozni arra, hogy az énekest férfinek, vagy nőnek nevezze, így inkább simán jelenségnek titulálta. Ennél a lénynél valóban csődöt mondott az anatómia! Egy arab fiúcska, kamaszlányos szerkóban, seggig érő szőke parókával, arcán a Lafayette áruház teljes smink készletével, Kiszel Tünde szemöldökkel, oldalán egy 150 kilós balett táncosnővel, aki fehér szoknyácskában... természetesen mindez az elfogadás jegyében. Vive La France! (nyersfordításban: Ej, mi a franc ez?)
Később megjelent Maud a szakállas nő is, akarom mondani Kolbász Conchita, az osztrák sógorok üdvöskéje, aki szintén a Jelenség feliratú mosdóba szokott járni. Fekete necc kezeslábas, alatta hercig melltartó és bugyi, strucctoll kiegészítők, hernyótalpas csizmácska, hozzá szakáll és bőrsapka, vajon hol dolgoztat a drága, egyem a szivit.
Jól elvoltunk, na!
Fellépett Madonna is aki leragasztott fél szemmel botorkált a végtelen hosszúságú színpadi lépcsőn. Balesetvédelmi okokból neki is inkább a szakállat javasolnám.
A versenyt egyébként egy idegesítően normális külsejű holland fiatalember nyerte, nem is értem, mit képzelnek egyesek. Ja, tudott énekelni! De azért ő is biszex, hogy ki ne lógjon a sorból.
Pápai Joci is indult a mezőnyben, de már az elődöntőben elvérzett. Apropó, miért kell egy felnőtt, ivarérett férfit Jocinak hívni?!
P. József tehát hiába virított az énektudásával és a manapság oly divatos hercig kis főzőkontyával. Bár nincs új a nap alatt! Ilyen fejdíszt József Attila mamája viselt annak idején, míg kegyelmeséknél kavargatta a lábos tartalmát. A menő megjelenés sajna nem volt elég az üdvösséghez. Józsink azzal sem gyűjtötte a jó pontokat, hogy magyarul énekelt. Egy olyan mezőnyben, ahol szinte mindenki angolul. Hogy csak a németeket, vagy az oroszokat említsem... Hiába reménykedünk, mi soha nem fogunk Eurovíziós dalfesztivált nyerni! Nem csak a nyelv miatt. És nem is a zenénk miatt. Mert ebbe a döntőbe simán befért volna a magyar sláger a bárgyú gyermekdal, a sportinduló, a nagy ívű szlávos kesergő, a semmitmondó techno, és a heavy metal ízű dalocskák közé.
Azért nem nyerünk, mert nem csíp minket ez a nagy eurovíziós galeri. Mert kilógunk a sorból. Mi itt, Európa közepén, nem tartozunk sehova, senkihez. Mi afféle egyedi darab vagyunk a többi nemzet mellett. Ami nem baj, sőt! De az ilyen eseményeken azért ott kell lenni! Mert a részvétel igenis fontos! (Őszinte részvétem!) A mi énekesünk olyan volt ebben a mezőnyben, mint egy teherbíró Ikarus busz a könnyű kis sportkocsik között.
A Joci névről jut eszembe, hogy megy ám a tobzódás a keresztnevek terén. A hazai utónévtár már 1780 férfi és 2333 lánynevet tartalmaz. Idén is bővült a lista, így nemsokára találkozhatunk Pippákkal és Hürremekkel a bölcsődékben avagy Csemen, esetleg Alperen nevű fiúcskákkal ugyanott.
A zord bíráló bizottság azonban elutasítani is tud, így ne reménykedjünk abban, hogy ivadékunk a Belaél lánynevet vagy a Zödön fiúnevet kaphatja. Van még néhány név a tiltólistán, de én fittyet hányok a Nyelvtudományi Intézet szabályaira és csak azért is a Triszmegisztosz nevet szeretném viselni. De hajlamos vagyok más megoldásra is. Íme:
Balla Moha Titanillo Vackor