Törőcsik Mari (1935 - 2021)
Törőcsik Mari saját bevallása szerint a szerencse gyermeke volt. Négy éves korában felrobbant a kezében egy szódásüveg, aminek nyomát egész életében viselte az arcán. Még szintén gyerek volt, amikor egy háborús lövedék a lábát érte. De nem vesztette el a szeme világát, és nem lett sánta, tehát nem kellett lemondania színésznői álmairól. A szerencse később sem pártolt el tőle. Még Peruban sem, ahova már nemzetközi hírű színésznőként érkezett egy filmfesztiválra. A várost olyan súlyos földrengés rázta meg, hogy csaknem összedőlt a szálloda, amelyben lakott. De ezt is megúszta, talán azért, hogy mi, nézők is szerencsésnek mondhassuk magunkat. Mert jelenléte a magyar színház és filmművészetben hatalmas nyereséget jelentett mindnyájunknak.
Pályafutása a Körhinta c. filmmel kezdődött. Friss főiskolásként olyan átéléssel formálta a szerelmes falusi kislányt, hogy még a cannesi filmfesztiválon is dicshimnuszokat zengtek róla. Eredeti, póztalan, naturális őstehetség - harsogták a kritikák. Mert valóban, nem játszott, hanem élt a kamera előtt. Minden mozdulatát és mondatát a természetesség jellemezte. Élt és létezett azoknak a hősöknek a bőrében is, akiket a későbbiekben személyesített meg a vásznon. De a színházi szerepeiben is képes volt megismételni ezt a csodát. Túlzásoktól mentes egyszerű, emberi figurái mindig utat találtak a nézőkhöz. Tudott valamit, ami még a tehetségen is túlmutat.
Szerette őt a közönség és a szakma is. Többek közt azért, mert mentes volt a sztár allűröktől. A legtöbbet díjazott magyar színésznő volt, de a Kossuth díjak és más rangos kitüntetések birtokában is megmaradt végtelenül kedves, nyíltszívű, szerény hétköznapi embernek. Riportműsorok tanúsítják, hogy a számtalan elismerés birtokában is áhítattal dicsérte pályatársait és megtiszteltetésnek érezte, hogy egy színpadon lehet velük.
Őszinte volt, nem titkolta mély vallásosságát sem. Őrizte a vidéki emberek természet szeretetét és rajongását szülőföldje iránt. Amikor arról faggatták, bánja-e, hogy Magyarországon kellett leélnie az életét, ahol nem ismerik a sztárgázsit, nevetve csak annyit mondott, mindenért kárpótolta a gazdag művészi pálya.
Csodálatos filmek őrzik a tehetségét. Nemzedékek ismerhettek magukra a hamvas arcú vidám fruskákban, a megtaposott lelkű szolgálókban, a férjeiket visszaváró asszonyokban, a szürkülő kontyos bölcs és jólelkű nagymamákban.
Amikor önmagáról vallott, szégyenlősen ismerte be, hogy talán nem tett meg mindent anyaként. Lánya sietett megnyugtatni őt: ‒ Szerettél! És ez a lényeg!
A könyörtelen idő senkit sem kímél. De némi vigaszt nyújthat veszteségünkben, hogy filmszalagok és színházi felvételek őrzik ennek a gazdag színészi pályának az állomásait. 174 filmszerep és 132 színházi bemutató részese volt. Talán becsaphatjuk egy kicsit az elmúlást. Velünk marad és tovább él bennünk ez a páratlan művészi teljesítmény, míg a test porrá válik. A hamvakat széthordja a szél. De mi emlékezünk!
Repülünk Mari!
Törőcsik Mari saját bevallása szerint a szerencse gyermeke volt. Négy éves korában felrobbant a kezében egy szódásüveg, aminek nyomát egész életében viselte az arcán. Még szintén gyerek volt, amikor egy háborús lövedék a lábát érte. De nem vesztette el a szeme világát, és nem lett sánta, tehát nem kellett lemondania színésznői álmairól. A szerencse később sem pártolt el tőle. Még Peruban sem, ahova már nemzetközi hírű színésznőként érkezett egy filmfesztiválra. A várost olyan súlyos földrengés rázta meg, hogy csaknem összedőlt a szálloda, amelyben lakott. De ezt is megúszta, talán azért, hogy mi, nézők is szerencsésnek mondhassuk magunkat. Mert jelenléte a magyar színház és filmművészetben hatalmas nyereséget jelentett mindnyájunknak.
Pályafutása a Körhinta c. filmmel kezdődött. Friss főiskolásként olyan átéléssel formálta a szerelmes falusi kislányt, hogy még a cannesi filmfesztiválon is dicshimnuszokat zengtek róla. Eredeti, póztalan, naturális őstehetség - harsogták a kritikák. Mert valóban, nem játszott, hanem élt a kamera előtt. Minden mozdulatát és mondatát a természetesség jellemezte. Élt és létezett azoknak a hősöknek a bőrében is, akiket a későbbiekben személyesített meg a vásznon. De a színházi szerepeiben is képes volt megismételni ezt a csodát. Túlzásoktól mentes egyszerű, emberi figurái mindig utat találtak a nézőkhöz. Tudott valamit, ami még a tehetségen is túlmutat.
Szerette őt a közönség és a szakma is. Többek közt azért, mert mentes volt a sztár allűröktől. A legtöbbet díjazott magyar színésznő volt, de a Kossuth díjak és más rangos kitüntetések birtokában is megmaradt végtelenül kedves, nyíltszívű, szerény hétköznapi embernek. Riportműsorok tanúsítják, hogy a számtalan elismerés birtokában is áhítattal dicsérte pályatársait és megtiszteltetésnek érezte, hogy egy színpadon lehet velük.
Őszinte volt, nem titkolta mély vallásosságát sem. Őrizte a vidéki emberek természet szeretetét és rajongását szülőföldje iránt. Amikor arról faggatták, bánja-e, hogy Magyarországon kellett leélnie az életét, ahol nem ismerik a sztárgázsit, nevetve csak annyit mondott, mindenért kárpótolta a gazdag művészi pálya.
Csodálatos filmek őrzik a tehetségét. Nemzedékek ismerhettek magukra a hamvas arcú vidám fruskákban, a megtaposott lelkű szolgálókban, a férjeiket visszaváró asszonyokban, a szürkülő kontyos bölcs és jólelkű nagymamákban.
Amikor önmagáról vallott, szégyenlősen ismerte be, hogy talán nem tett meg mindent anyaként. Lánya sietett megnyugtatni őt: ‒ Szerettél! És ez a lényeg!
A könyörtelen idő senkit sem kímél. De némi vigaszt nyújthat veszteségünkben, hogy filmszalagok és színházi felvételek őrzik ennek a gazdag színészi pályának az állomásait. 174 filmszerep és 132 színházi bemutató részese volt. Talán becsaphatjuk egy kicsit az elmúlást. Velünk marad és tovább él bennünk ez a páratlan művészi teljesítmény, míg a test porrá válik. A hamvakat széthordja a szél. De mi emlékezünk!
Repülünk Mari!