A nyugágy, a napfény, és a tenger
A két asszony egymás mellett ült a vízparton, hősiesen tűrve az adriai nyár forróságát. Éva, az idősebb, napolajat csurgatott a tenyerébe, majd lassú mozdulatokkal szétkente magán. Kissé felegyenesedett a színes vásznú nyugágyban. Klári felé fordult, homlokára tolta napszemüvegét, egy mosoly kíséretében:
- Milyen jó, hogy egymásba botlottunk tegnap este! Azért csak más az a két hét, ha van kihez szólni. Ne értsd félre, jól megvagyok Gáborral, de huszonöt év után már nem szoktunk egymás szavába vágni, ha napokig össze vagyunk zárva.
- Jenőtől sem várhatom, hogy lelkendezve mutogassa a látnivalókat. – legyintett a másik. – Otthon néha órákig ül a tévé előtt, és egy szót sem szól. De mit is mondana?! Mindent megtárgyaltunk már huszonkét év alatt.
- Meg vagyok lepve, hogy így elindultak a tűző napon. Azt hittem, nem lehet majd kicsalni őket a nyugágyból.
- Csak menjenek! Nem árt nekik az a kis mozgás.- legyintett Klári. – Szóval huszonöt éve vagytok együtt? Hogy ismerkedtetek meg?
- Nagyon banális történet. – kezdte Éva. – A közös munkahely, tudod? Egy iszonyú rossz házassággal sújtva, megláttam a kollégámat, és azonnal beleszerettem. Harmincegy éves voltam akkor. Hát így kezdődött.
- És rögtön összekerültetek? - faggatta Klári.
- Na nem volt ez ilyen egyszerű! Gábor foglalt volt, egy másik kolléganővel járt és úgy nézett ki, elég komoly az ügy. Én nem is próbálkoztam, mert útálom az olyan nőket, aki feldúlják mások életét. Csak szenvedtem, kegyetlenül. Aztán, nagyon jóba lettem ezzel a kolléganővel, bár a fene tudja, tán csak valamiféle önkínzás volt, hogy kerestem vele a kapcsolatot. Őt Juditnak hívták, akarattal sem mondhattam volna rosszat róla, tényleg nagyon aranyos teremtés volt. Aztán egyszer csak újságolta, hogy terhes. Képzelheted, mit éreztem! Nekem nem lehetett gyerekem, ezek meg itt állnak a boldogság küszöbén, egy tökéletes kis család. Nagyon felemás érzés volt, szenvedni, és ugyanakkor örülni, hogy a szeretett férfi boldog és elégedett. Meghívtak az esküvőre is. Judit ott állt a menyasszonyi ruhájában, már látszott, hogy gömbölyödik a pocakja. Képzeld, pár hét múlva én is úgy éreztem, hogy terhes vagyok. Kimondhatatlan boldogságot éreztem, bár már nem szerettem a férjemet. De kárpótlást reméltem a gyermektől, akire úgy vágytam. Hónapokig küszködtem a hányingerrel, fájt mindenem, de boldogan vártam a bébit. Aztán az orvos közölte velem, hogy álterhes vagyok. Nem akartam hinni neki, azt hittem, ilyen csak filmekben létezik. Olyan csapás volt ez, hogy alig volt erőm akkor az életben maradáshoz. Aztán elérkezett a szülés ideje. Természetese Judit kisbabájának. Október 4-re volt kiírva. De két nappal korábban jön be a férj zokogva, hogy el kellett venni a gyereket, mert az anya haldoklik. Negyedikén meg is halt szegény. Nem voltam magamnál! Elrohantam a szüleimhez és apám vállán zokogtam, hogy most mi lesz velük? Mi lesz ezzel a picivel, és mi lesz az én Gáborommal, aki akkor még nem is volt az enyém. Pár nap múlva felkerestem Gábort, egy kis meleg ételt vittem neki. Iszonyatos rendetlenség fogadott, Gábor elveszetten téblábolt a feldúlt lakásban. Azonnal nekiálltam takarítani, mostam, rendet raktam, megetettem a picit, Gábor úgy nézett rám, mint egy mentőangyalra. Nekem ez nem volt áldozat, különösen, hogy láttam, mennyire hálás mindezért. A következő napokban rendszeresek lettek a látogatásaim. Gábor tűrte a kényeztetést, aztán csak megakadt a szeme rajtam, elvégre egy csinos, fiatal nő hajladozott előtte. Huszonhét éves volt akkortájt. Nem a legjobb kor az özvegységre és a magányra. Először tán csak a vágyainak engedett, de később nagyon mély szerelem alakult ki köztünk. Én nemcsak egy szerető férfit, de egy gyereket is kaptam ettől a kapcsolattól. Mert mondanom sem kell, hogy a kis Gábort saját fiamként szerettem. Pedig de sokszor megkaptam a környezetemtől, hogy másnak a gyerekét nevelem föl. De Gáborka tündéri volt, Anyunak szólított és ez kárpótolt mindenért. Nagyon közel kerültünk egymáshoz. Amikor nagyobb lett és az apjával nem tudott szót érteni, nekem azért mindent el tudott mondani akkor is. Igaz, rám is mindig számíthatott. Virrasztottam az ágyánál, ha lázas volt, és amikor a gimibe felvételizett, törött lábbal, térdig gipszben kísértem el. De ez nem érdem, minden anya ilyen. Később, még a barátnőit is velem beszélte meg. Aztán megismerkedett a neten egy lánnyal. Amikor elhozta bemutatni, azt gondoltam, hogy a fiam mellé kapok egy lánygyereket is, minden rendben lesz. De a kis barátnő kedvessége nem sokáig tartott. Pontosabban, az esküvőig. Azóta mindet elkövet, hogy ne is lássam a fiamat. Nemigen értettem, hogy miért uszítja ellenem a férjét, de aztán valaki azt mondta erre, hogy ez is egyfajta féltékenység. Csakis magának akarja a párját. Ha így is van, nagyon csúnyán teszi. Engem felhívott telefonon és ilyeneket mondott: - Vedd végre tudomásul, hogy nem te vagy az anyja a Gáborkának (ezt persze jó gúnyosan, mert mi is így szólítjuk a fiamat) és legyél hálás a sorsnak, hogy a Judit meghalt, különben sosem lett volna családod. Én akkor leroskadtam egy székre és csak zokogtam, zokogtam. Eszembe jutott az első házasságom, ahol a volt férjem társaságban azt kiabálta rólam: - Meddő ez a tehén, nem szül nekem gyereket, meddő ez a tehén. Már harminc év is elmúlt azóta, de még ma is hallom, ahogy ezeket kiabálja. Pár hónap múlva kiderült, hogy a fiam feleségének nem lehet gyereke. Szaladtak fűhöz, fához, költötték a pénzt, aztán, hála a modern orvostudománynak, Eszter csak terhes maradt. Akkor a férjem azt mondta, hogy ma már a tudósok rajtam is tudnának segíteni. De ebben a korban?! Elég öröm volt nekem, hogy lesz egy unokám! Aztán megszületett a kicsi. Mi meg kaptunk egy sms-t a baba érkezéséről, mint az idegenek, mint az ismerősök. De jaj, annyit beszélek, ne haragudj, te meg szóhoz sem tudsz jutni. Tényleg Klári, te hogy jöttél össze a pároddal?
- Hát arról is lenne mit mesélni, de nem akarom a férfiak előtt. Úgy látom, mindjárt ideérnek.
Éva a vízpart felé pillantott, valóban, a két férj elindult feléjük. Lassan közeledtek a puha homokban, gondosan kerülgetve a napozókat. Jenő kihasználta, hogy még hallótávolságon kívül vannak, elégedetten közölte Gáborral:
- Jó kis séta volt, de megérte! Micsoda nők fekszenek a parton.
Gábor bólogatott:
- Legalább volt idejük az asszonyoknak egy kis csevegésre. Vajon miről diskurálhattak?
Jenő magabiztosan válaszolta:
- Miről, miről? Hát nem ismered a nőket? Fogadok, hogy süteményrecepteket ajánlgattak egymásnak.
A két asszony egymás mellett ült a vízparton, hősiesen tűrve az adriai nyár forróságát. Éva, az idősebb, napolajat csurgatott a tenyerébe, majd lassú mozdulatokkal szétkente magán. Kissé felegyenesedett a színes vásznú nyugágyban. Klári felé fordult, homlokára tolta napszemüvegét, egy mosoly kíséretében:
- Milyen jó, hogy egymásba botlottunk tegnap este! Azért csak más az a két hét, ha van kihez szólni. Ne értsd félre, jól megvagyok Gáborral, de huszonöt év után már nem szoktunk egymás szavába vágni, ha napokig össze vagyunk zárva.
- Jenőtől sem várhatom, hogy lelkendezve mutogassa a látnivalókat. – legyintett a másik. – Otthon néha órákig ül a tévé előtt, és egy szót sem szól. De mit is mondana?! Mindent megtárgyaltunk már huszonkét év alatt.
- Meg vagyok lepve, hogy így elindultak a tűző napon. Azt hittem, nem lehet majd kicsalni őket a nyugágyból.
- Csak menjenek! Nem árt nekik az a kis mozgás.- legyintett Klári. – Szóval huszonöt éve vagytok együtt? Hogy ismerkedtetek meg?
- Nagyon banális történet. – kezdte Éva. – A közös munkahely, tudod? Egy iszonyú rossz házassággal sújtva, megláttam a kollégámat, és azonnal beleszerettem. Harmincegy éves voltam akkor. Hát így kezdődött.
- És rögtön összekerültetek? - faggatta Klári.
- Na nem volt ez ilyen egyszerű! Gábor foglalt volt, egy másik kolléganővel járt és úgy nézett ki, elég komoly az ügy. Én nem is próbálkoztam, mert útálom az olyan nőket, aki feldúlják mások életét. Csak szenvedtem, kegyetlenül. Aztán, nagyon jóba lettem ezzel a kolléganővel, bár a fene tudja, tán csak valamiféle önkínzás volt, hogy kerestem vele a kapcsolatot. Őt Juditnak hívták, akarattal sem mondhattam volna rosszat róla, tényleg nagyon aranyos teremtés volt. Aztán egyszer csak újságolta, hogy terhes. Képzelheted, mit éreztem! Nekem nem lehetett gyerekem, ezek meg itt állnak a boldogság küszöbén, egy tökéletes kis család. Nagyon felemás érzés volt, szenvedni, és ugyanakkor örülni, hogy a szeretett férfi boldog és elégedett. Meghívtak az esküvőre is. Judit ott állt a menyasszonyi ruhájában, már látszott, hogy gömbölyödik a pocakja. Képzeld, pár hét múlva én is úgy éreztem, hogy terhes vagyok. Kimondhatatlan boldogságot éreztem, bár már nem szerettem a férjemet. De kárpótlást reméltem a gyermektől, akire úgy vágytam. Hónapokig küszködtem a hányingerrel, fájt mindenem, de boldogan vártam a bébit. Aztán az orvos közölte velem, hogy álterhes vagyok. Nem akartam hinni neki, azt hittem, ilyen csak filmekben létezik. Olyan csapás volt ez, hogy alig volt erőm akkor az életben maradáshoz. Aztán elérkezett a szülés ideje. Természetese Judit kisbabájának. Október 4-re volt kiírva. De két nappal korábban jön be a férj zokogva, hogy el kellett venni a gyereket, mert az anya haldoklik. Negyedikén meg is halt szegény. Nem voltam magamnál! Elrohantam a szüleimhez és apám vállán zokogtam, hogy most mi lesz velük? Mi lesz ezzel a picivel, és mi lesz az én Gáborommal, aki akkor még nem is volt az enyém. Pár nap múlva felkerestem Gábort, egy kis meleg ételt vittem neki. Iszonyatos rendetlenség fogadott, Gábor elveszetten téblábolt a feldúlt lakásban. Azonnal nekiálltam takarítani, mostam, rendet raktam, megetettem a picit, Gábor úgy nézett rám, mint egy mentőangyalra. Nekem ez nem volt áldozat, különösen, hogy láttam, mennyire hálás mindezért. A következő napokban rendszeresek lettek a látogatásaim. Gábor tűrte a kényeztetést, aztán csak megakadt a szeme rajtam, elvégre egy csinos, fiatal nő hajladozott előtte. Huszonhét éves volt akkortájt. Nem a legjobb kor az özvegységre és a magányra. Először tán csak a vágyainak engedett, de később nagyon mély szerelem alakult ki köztünk. Én nemcsak egy szerető férfit, de egy gyereket is kaptam ettől a kapcsolattól. Mert mondanom sem kell, hogy a kis Gábort saját fiamként szerettem. Pedig de sokszor megkaptam a környezetemtől, hogy másnak a gyerekét nevelem föl. De Gáborka tündéri volt, Anyunak szólított és ez kárpótolt mindenért. Nagyon közel kerültünk egymáshoz. Amikor nagyobb lett és az apjával nem tudott szót érteni, nekem azért mindent el tudott mondani akkor is. Igaz, rám is mindig számíthatott. Virrasztottam az ágyánál, ha lázas volt, és amikor a gimibe felvételizett, törött lábbal, térdig gipszben kísértem el. De ez nem érdem, minden anya ilyen. Később, még a barátnőit is velem beszélte meg. Aztán megismerkedett a neten egy lánnyal. Amikor elhozta bemutatni, azt gondoltam, hogy a fiam mellé kapok egy lánygyereket is, minden rendben lesz. De a kis barátnő kedvessége nem sokáig tartott. Pontosabban, az esküvőig. Azóta mindet elkövet, hogy ne is lássam a fiamat. Nemigen értettem, hogy miért uszítja ellenem a férjét, de aztán valaki azt mondta erre, hogy ez is egyfajta féltékenység. Csakis magának akarja a párját. Ha így is van, nagyon csúnyán teszi. Engem felhívott telefonon és ilyeneket mondott: - Vedd végre tudomásul, hogy nem te vagy az anyja a Gáborkának (ezt persze jó gúnyosan, mert mi is így szólítjuk a fiamat) és legyél hálás a sorsnak, hogy a Judit meghalt, különben sosem lett volna családod. Én akkor leroskadtam egy székre és csak zokogtam, zokogtam. Eszembe jutott az első házasságom, ahol a volt férjem társaságban azt kiabálta rólam: - Meddő ez a tehén, nem szül nekem gyereket, meddő ez a tehén. Már harminc év is elmúlt azóta, de még ma is hallom, ahogy ezeket kiabálja. Pár hónap múlva kiderült, hogy a fiam feleségének nem lehet gyereke. Szaladtak fűhöz, fához, költötték a pénzt, aztán, hála a modern orvostudománynak, Eszter csak terhes maradt. Akkor a férjem azt mondta, hogy ma már a tudósok rajtam is tudnának segíteni. De ebben a korban?! Elég öröm volt nekem, hogy lesz egy unokám! Aztán megszületett a kicsi. Mi meg kaptunk egy sms-t a baba érkezéséről, mint az idegenek, mint az ismerősök. De jaj, annyit beszélek, ne haragudj, te meg szóhoz sem tudsz jutni. Tényleg Klári, te hogy jöttél össze a pároddal?
- Hát arról is lenne mit mesélni, de nem akarom a férfiak előtt. Úgy látom, mindjárt ideérnek.
Éva a vízpart felé pillantott, valóban, a két férj elindult feléjük. Lassan közeledtek a puha homokban, gondosan kerülgetve a napozókat. Jenő kihasználta, hogy még hallótávolságon kívül vannak, elégedetten közölte Gáborral:
- Jó kis séta volt, de megérte! Micsoda nők fekszenek a parton.
Gábor bólogatott:
- Legalább volt idejük az asszonyoknak egy kis csevegésre. Vajon miről diskurálhattak?
Jenő magabiztosan válaszolta:
- Miről, miről? Hát nem ismered a nőket? Fogadok, hogy süteményrecepteket ajánlgattak egymásnak.