10. fejezet
Este van, végre ágyban a gyermek, a nejem komputerezik a másik szobában, enyém a világ! Vagy legalábbis a tévé. Eldőlök a szófán, felragadom a távkapcsolót, gyerünk, nézzünk szét, mit kínál ma estére a szórakoztatóipar. Az elején kezdem, mert alapos pasas vagyok, és most legalább nem kell hallgatnom feleségem jóslatát, aki a kapcsolóra görbült ujjaim láttán megjegyezte, hogy ezzel fognak eltemetni.
Műsorújságot már rég nem veszünk, nincs rá szükség, itt van ez az alapos programajánlat, ha rábökök a film címére, még rövid tartalmat is mellékelnek hozzá. Kár, hogy csak az évszámot tüntetik fel az ismertetőben, de a műfajt nem. Könnyebben tudnék választani, ha kiderülne az is, hogy pl. a lányokra vadászó teherautó sofőr horrorfilm, avagy komédia.
A fizető channelekkel kezdem, de nem érdemes ezzel bíbelődni, néhány hónap és ingyen láthatom ugyanezeket a filmeket, valamelyik mozi csatornán. Illetve dehogy ingyen, hiszen ma már 65 dollárt kérnek ezért a szattelites csodáért. Sok ez? Hát olyankor nagyon sok, amikor tízpercenként a reklámot kell néznem még híradó közben is.
Az első néhány állomás az ország nagyobb városainak tévéadói. Az időeltolódás miatt este tíz órakor már az éjszaka közepére szánt filmet nézhetem a torontói adón. De valami régi vacakot adnak, közben meg ugye a reklám, ráadásul a helyi kereskedők gyöngyszemeivel fűszerezve. Lehet, hogy az illető ügyes üzletember, de mint színész megbukott, mert nyársat nyelt pózban, lárvamosollyal, iskolás módra skandálja nekünk, hogy ő kínálja a legjobb dealt, ha bútort akarunk venni. Ha ilyen jól megy a bolt, igazán felfogadhatna egy profit is, aki el tudná mondani ezt a néhány mondatot. De, gondolom, ez afféle státusszimbólum lehet, feltűnni a képernyőn. Most egy családtag is csatlakozik a produkcióhoz, bizonyára az ifjú trónörökös. Olyan kulisszahasogató duettet produkálnak, hogy revolverhősöket megszégyenítő gyorsasággal kapcsolok tovább.
A többi városi adóval sem sokkal jobb a helyzet, a lefutott filmek mellett a helyi híradóban gyönyörködhetek, de ki kíváncsi arra, hogy ki lop kocsit Albertában, itt is van elég konkurens. Hamar végzek tehát Kanadával Halifaxtól Regináig nem történt semmi olyan rendkívüli, ami le tudná kötni az ember figyelmét.
Következnek a sporcsatornák. A golf, a mesés gyepszőnyegekkel és a csábító szlogennel, mely szerint amennyi időt golfozással töltünk, annyival hosszabbodik meg az életünk. Hát erről már lemaradtam! Drága a felszerelés, egy vagyon a klubtagsági díj, nem akarok öreg fejjel kezdőként szégyenkezni és lehet, hogy a 18 lyuk is sok már nekem. Így aztán nem is fáradok azzal, hogy a profik technikáját lessem.
De itt van a jéghoki, gyorsan elkapcsolok, mert Edmonton óta mindentől irtózom, aminek köze van a hideghez. Egy kis baseball, de a fene sem érti, hogy mi ebben a jó, jégeralsóban rohangálni a labda után, amibe az ellenfél akkorát tud ütni, hogy gyakran a lelátón köt ki. Eggyel arrébb amerikai football, de ott meg minden mozgást szétfütyülnek a bírók. Annyi a holtidő két akció között, hogy egy ügyesebb néző ezalatt megköt egy kardigánt.
Egy helyi sportprogram következik, ez az un. lacrosse. Afféle szárazon űzött hokiszerű labdakergetés. De itt a játékosoknál hosszú rúd van, mely merítőhálóban végződik, azzal kapják fel a labdát és rohannak az ellenfél kapuja felé. Állítólag az indiánok találták ki ezt a sportot. Hát, nem tudom, mikor lesz ebből olimpiai versenyszám, de tény, hogy a világ nagy részében még ismeretlen ez a nyeles sportszatyor. Gyerünk tovább! Még egy-két újabb sport csatorna, melyeken, jobb híján a bemondó hadarja a hétvégi eredményeket.
Következnek az amerikai adók, Seattle, Los Angeles, Detroit és a többiek. A híradóban valami utcai zavargást mutatnak, két rendőr üldöz egy félmeztelen néger fiatalembert, hát ilyet is láttam már, legalább kétszázszor.
Következik a nemzetközi hírvilág, a CNN és a többiek. A képernyő olyan, mint egy színes szőttes, azt sem tudom, hogy a mozgó eseményt figyeljem, vagy az alatta futó sorokat, illetve még arrébb az időzónákat, vagy esetleg az időjárást, illetve a tőzsdei árfolyamokat. Még feltűnik a dátum is, ugrálnak a másodpercek, aztán egy mondat, hogy mit láthatunk majd és megint ördögi sebességgel vált a kép. Megálljunk, hé, csak egy fejem van! Valóban szükségem van ennyi információra?! Ha a híreket látom, állandóan az az érzésem, hogy lemaradtam valamiről, nem vagyok naprakész. Mintha gyorsabban forogna a Föld!
A másik hírcsatornán terrorakció, földrengés, tűzeset, baleset, árvíz, éhínség, szárazság, környezetszennyezés és határvillongás képei. Zúdul rám a sok tragédia és katasztrófa emészthetetlen mennyisége. Fásultságot és közönyt érzek az együttérzés helyett. Woody Allen jut eszembe, aki ugyan eljátszotta rokonszenvemet a „házinyúlra nem lövünk” alapszabály megsértésével, amikor kikezdett nevelt lányával, de ő igazán olyan bölcseket tud mondani. Ő hangoztatta valahol, hogy a naponta megjelenő katasztrófák elviselhetetlenek és mivel mindez már nem dolgozható fel, az emberi fájdalom iránti általános érzéktelenséghez vezet. Meneküljünk tovább.
Újabb amerikai adók, Jay Lenoval és David Lettermannal. Két tévés géniusz, de elég tőlük öt vagy hat estét megnézni, az ember már tudja, hogy nagyjából mire számíthat. Általában a vendég is olyan személy, akinek filmbemutatója közeledik, vagy esetleg új zenei anyagát dobták piacra.
Egy másik amerikai tévéállomás, itt éppen az Osbourne család életébe nyerhetünk bepillantást. Nem titok, hogy ez most a sláger Amerika-szerte. A Black Sabbath rock együttes egykori frontembere mára úgy néz ki, mint egy női parókás rokkantnyugdíjas. A hajdani bálvány még ma is szigorú időbeosztással él. Egyik nap alkohol, másik nap kábítószer. Neje a disztingvált úrinő, tépett vörös frizurával, a csapat esze és irányítója. No és a két kamaszgyerek, akik mi tagadás igencsak nem jól sikerültek. Két pufók, pökhendi teenager, olyan szókinccsel, hogy néha még a család kutyája is belepirul társalgásukba. Ez az un. reality tévé. Vagyis kukkoljuk, hogy hogyan élnek mások, jelen esetben a művész família. Az állandóan jelen lévő kamera azt az illúziót kelti, hogy együtt élünk a sztár családjával. Ami azért valljuk be, nem nagy dicsőség. De minden nézettségi rekordot megdöntött ez a valódi mű-sorozat. Nem ért váratlanul ennek a műfajnak az előretörése, hiszen már olyan mozifilmek is az életből ellesett tévésorozatokat jövendölték, mint a „Truman show” és az „Ed tévé”. Most itt látható a családanya, aki buzgón vakargatja a főzőlapra égett ételmaradékot. Hát nekem csak egy életem van, nem tudom kivárni, amíg végez.
Pechemre a másik csatornán is ilyen reality program van, Anne Nicole Smith bájolog a képernyőn. Róla tudni kell, hogy Playboy modell volt, de mostanság úgy elhízott, hogy a kihajtós belső lapra már rá se férne. Alakja egy elomló tengeri emlőst formáz. Igaz, telik rá, hogy megtöltse a fridzsidert, mert 52 milliót akasztott le a texasi olajmágnás nagyapó halála után. Házasságukon sokat csámcsogott a sajtó, nem akarta senki elhinni, hogy érdek nélkül ment a 89 éves, tolókocsis aggastyánhoz. Pedig szerelem volt az első látásra, ugyanis a művésznő rögtön belehabarodott az öreg milliárdjaiba.
Most az ízléstelenül berendezett hatalmas hollywoodi lakást láthatjuk, ahol a víg özvegy, amíg fekve zabál, a körülötte legyeskedő alkalmazottakkal veszekszik. Persze akad erre is személyzet, hogy a debella rigolyáinak engedelmeskedjenek, hiszen nekik is jut néhány morzsa a terített asztalról. A nő fia is feltűnik, kettőjük kapcsolata mély és tartalmas lehet, az anyuka percenként kárálja a tébláboló teeenagernek, hogy „I love you honey!” Az öreg urnája is előkerül, illetve csak a hamvak fele, mert még ezen is osztózni kellett a vérszerinti rokonsággal. A nő elmorzsol egy könnycseppet a szeme sarkában, muszáj alakítani a megtört szívű özvegy szerepét, mert a többi örökös árgus szemmel figyelheti, észnél kell lenni, nemrég mászott ki egy perből, ahol a részesedése forgott kockán. Az urna a tévé tetejére kerül, jó, ha műsor alatt megpihenhet rajta a szem és eszébe juttatja az embernek a csinos bankszámlát.
Kicsit elcsodálkozom ezeknek a kukkoló műsoroknak a népszerűségén. Az átlagnéző élete eddig abból állt, hogy eseményeket nézett a képernyőn. Mára ez úgy fest, hogy míg figyeljük mások életét, elmulasztjuk élni a sajátunkat.
Újabb amerikai adók, melyeken néhány ismert sorozat pereg. Rövid, félórás blokkok, ha az ember rászánja az idejét és megpróbálja követni valamelyiket, egész jól elszórakozhat. Ismerik a műfaj szabályait, akik ezeket a szkeccseket írják, jók a színészek is, de ha nem láttam az előzményeket, olyan az egész, mintha a második felvonásnál mennék be a színházba. Hát ehhez napi huszonnégy órát kéne ülni a tévé előtt, hogy naprakész legyek a futó sorozatokból.
Irány a showcase csatornái, de itt meg mindig olyan elferdült mozikat adnak. Nem elég a Pride tévé, most már lépten-nyomon ez az adó is azokkal foglakozik, akiket csak a saját nemük hoz lázba. Csak tudnám mi a jó abban, amikor két férfi egymás szőrös fenekét simogatja. De ha csinálják, hát legyen magánügy! Kicsit félek is attól, hogy így felerősödött ez az egész. Olyan ez már, mint a viccben, ahol az egyik szivar panaszkodik a másiknak, hogy korábban még büntették a homokosokat, aztán eltűrték őket, nem szeretné megélni, hogy kötelezővé tegyék.
Gyors kapcsolás a Bravo-ra. Itt legalább mindig adnak európai filmeket és csak egyszer van reklám. De nagyon foghíjas a választék! Ebben az országban, ahol a másik hivatalos nyelv a francia jóformán senki nem ismeri Belmondo, Alain Delon, vagy Jean Gabin nevét. Jó, lehet, hogy már lejárt az idejük, de a mai francia vagy más európai sztárok sem ismerősek a helyi tévénézők körében.
Lépegetek tovább, a rajzfilmek, a zenei programok, a parlamenti közvetítés, a TLC, Biography, A&E, a STAR, a Fame, a Family, Discovery, az időjárás, a divat, utazás, a női, a férfi, a vadnyugati filmek adói során, de meg kell állapítanom, hogy az évi 365 napos adásidő rettenetes teher a műsorkészítőknek. Sok az ismétlés, a régi, porosodó sorozat. Ki tud ma már izgulni azon a detektívhistórián, ahol a főhős olyan 70-es évek béli trapéznadrágot visel, hogy a cipőjét nem is látjuk?!
Eljátszom a gondolattal, hogy milyen meglepő lenne egy olyan tévéprogram, mint amilyet megszoktam odahaza, fiatal koromban. Vagyis az egy témakörre szakosodott adók helyett újra lenne egy olyan csatorna, amelyet minden családtag nézhet. Mert lenne híradó, esti mese, játékfilm, időjárás jelentés és minden, ami egy családot érdekelhet. De biztosan nem lenne népszerű az ötletem a tévés társaságok körében, hiszen itt az az elv, hogy hadd dúskáljon a néző a választékban. A családoknál pedig megjelenik a második, sőt a harmadik tévé, hogy mindenki magányosan, elszigetelve bámulhassa kedvenc programját.
Ömlik tehát a műsor-áradat, lehet válogatni, sőt ott a „kép a képben” rendszer, hogy lehetőleg semmiről se maradjunk le.
De van egy - két külön állomás is, melyek nem férnek bele a havi előfizetésbe. Például a Playboy channel, ahol a szerény havi díj ellenében egész nap csábos mosolyú mucusokban és szuperdudákban gyönyörködhetünk. De ez igazán nem éltes családapáknak való.
Egy másik californiai adó, itt éppen a Weakest Link megy. Úgy tudom, ez a műsor otthon is ismerős. Sorra szavazzák ki maguk közül a versenyzők a leggyengébb láncszemet. Igazságtalan, kegyetlen, megalázó, szóval nagyon életszagú az egész, tán ezért is kedvelik annyian. Ráadásul a műsorvezető is megállás nélkül köszörüli a nyelvét az izguló versenyzőkön. Már meg sem lep túlzottan, hogy mit kell tudni azért, hogy az ember hazavihessen ötvenezer dollárt. Történelem, vagy irodalom szóba se kerül, de belépő a fődíjhoz, ha fejből idézi a versenyző, hogy mit mondott Julia Roberts az Oscar díj átadáskor.
Következnek a mozi csatornák, ez az igazi csemege, itt ugyanis nincs reklám film közben. Mert az rettenetesen idegesítő tud lenni. Igaz, ennek a műfajnak is vannak csúcstermékei és sokszor meg kell állapítanom, hogy a reklámszínész többet ad néhány villanásban a nézőnek, mint sok tehetségtelen nagyágyú egy mozifilm alatt. Ma éppen egy öreg férfit láttam, zöldségest játszott és az ő arcán olvashatjuk le, hogy az egyik kedves vevője súlyos beteg lesz, de aztán felgyógyulva visszatér a boltba. Minden ott volt ezen az emberi arcon harminc másodperc alatt! Néha úgy érzem, hogy a reklámszínészeknek is járna az Oscar díj.
A mozi csatornák szakosodva vannak, nem is időzöm a horrornál, van elég borzalom az életben, minek még tetézni ilyen művi szörnyűségekkel.
Az Andrenalin Drive-on természetesen akciófilm megy, egy kigyúrt izomzatú pasas lövi halomra a sandaképű ázsiai ellenségeit egy hóna alá csapott gépágyúval. Hullanak a gonoszok és bár igen erős az ellenfél tűzereje, hősünk természetesen sértetlen. Ezért ugyan nem kell rágnom a zsebkendőm sarkát! Emlékszem, mikor egy francia filmben Philipe Noiret felveszi a harcot néhány német katonával, már az első percekben úgy lábon lövik, hogy majd elvérzik szegény. Lehetett izgulni, hogy hősi halállal végződik-e a film, vagy mégis túléli. De ez a pasi olyan, mint a Csapajev! Nem fogja a golyó, nem fogja a kard! Minek nézzem, ha tudom a végét?!
Nini, itt meg egy nagy hollywoodi limonádé megy, ezt is láttam már. Az öregedő hősszerelmes viszonya a szende ártatlansággal. A idősödő színész vendéglőtulajdonost játszik, de látszólag nem nagy meggyőződéssel matat a salátástálakban. Partnernőjét, a viruló szépséget halálos kór gyötri. A nő gyönyörű, életerős és vidám, a rosszullétek csak akkor jelentkeznek, ha épp nem jut eszébe semmi a forgatókönyv írónak. Míg az egyik percben önfeledten korcsolyázik, a másikban már a kórházi ágyon haldoklik. Bágyadt dialógusok, papíros ízű helyzetek.
Most épp a főhős barátja osztogatja kéretlen tanácsait a bizonytalan hősszerelmesnek. Igaz ugyan, hogy csak a koktélokat keveri a bárban, de ez az életbölcsesség sejtetni engedi, hogy a pult alatt őrzi diplomáit lélektanból és alkalmazott pszichológiából.
Az operatőr sem jeleskedik, a világosítókkal karöltve összehoz egy olyan képsort, ahol a hősnő orrából kilógó oxigéncső árnyéka formás kis bajuszt kölcsönöz a szereplőnek. A film végére is emlékszem, hamis és hatásvadászó, dehogy nézem meg még egyszer!
Következik a TBS. Tartok tőle, hogy itt is az ” Ismétlés a tudás anyja” a jelmondat. Így aztán újfent a nagypapa mozija és lehet álmélkodni, hogy mennyivel több haja volt Clint Eastwoodnak harminc évvel ezelőtt.
Most már csak a néhány francia adó van hátra, ezen éppen egy Anna Karina filmet adnak, nem egy mai darab ez sem, hiszen fekete fehér. Jó kis dialógusok lehetnek, a művésznő is elég jól nézett ki negyven évvel ezelőtt, de hiába a kíváncsiság, ez nem az én francia tudásomnak való. Au revoir, gyerekek!
A tévéprogramok után jó néhány rádióállomás, ez is hozzátartozik a szolgáltatáshoz, hogy a parabola antennát használva legalább ötven zenei program közül válogathassak. De ma este én inkább látni szeretnék valamit! Vizuális élményre vágyom!
Így hát előveszem az egyik nemrég elkezdett regényt és belefeledkezem az olvasásba.
Este van, végre ágyban a gyermek, a nejem komputerezik a másik szobában, enyém a világ! Vagy legalábbis a tévé. Eldőlök a szófán, felragadom a távkapcsolót, gyerünk, nézzünk szét, mit kínál ma estére a szórakoztatóipar. Az elején kezdem, mert alapos pasas vagyok, és most legalább nem kell hallgatnom feleségem jóslatát, aki a kapcsolóra görbült ujjaim láttán megjegyezte, hogy ezzel fognak eltemetni.
Műsorújságot már rég nem veszünk, nincs rá szükség, itt van ez az alapos programajánlat, ha rábökök a film címére, még rövid tartalmat is mellékelnek hozzá. Kár, hogy csak az évszámot tüntetik fel az ismertetőben, de a műfajt nem. Könnyebben tudnék választani, ha kiderülne az is, hogy pl. a lányokra vadászó teherautó sofőr horrorfilm, avagy komédia.
A fizető channelekkel kezdem, de nem érdemes ezzel bíbelődni, néhány hónap és ingyen láthatom ugyanezeket a filmeket, valamelyik mozi csatornán. Illetve dehogy ingyen, hiszen ma már 65 dollárt kérnek ezért a szattelites csodáért. Sok ez? Hát olyankor nagyon sok, amikor tízpercenként a reklámot kell néznem még híradó közben is.
Az első néhány állomás az ország nagyobb városainak tévéadói. Az időeltolódás miatt este tíz órakor már az éjszaka közepére szánt filmet nézhetem a torontói adón. De valami régi vacakot adnak, közben meg ugye a reklám, ráadásul a helyi kereskedők gyöngyszemeivel fűszerezve. Lehet, hogy az illető ügyes üzletember, de mint színész megbukott, mert nyársat nyelt pózban, lárvamosollyal, iskolás módra skandálja nekünk, hogy ő kínálja a legjobb dealt, ha bútort akarunk venni. Ha ilyen jól megy a bolt, igazán felfogadhatna egy profit is, aki el tudná mondani ezt a néhány mondatot. De, gondolom, ez afféle státusszimbólum lehet, feltűnni a képernyőn. Most egy családtag is csatlakozik a produkcióhoz, bizonyára az ifjú trónörökös. Olyan kulisszahasogató duettet produkálnak, hogy revolverhősöket megszégyenítő gyorsasággal kapcsolok tovább.
A többi városi adóval sem sokkal jobb a helyzet, a lefutott filmek mellett a helyi híradóban gyönyörködhetek, de ki kíváncsi arra, hogy ki lop kocsit Albertában, itt is van elég konkurens. Hamar végzek tehát Kanadával Halifaxtól Regináig nem történt semmi olyan rendkívüli, ami le tudná kötni az ember figyelmét.
Következnek a sporcsatornák. A golf, a mesés gyepszőnyegekkel és a csábító szlogennel, mely szerint amennyi időt golfozással töltünk, annyival hosszabbodik meg az életünk. Hát erről már lemaradtam! Drága a felszerelés, egy vagyon a klubtagsági díj, nem akarok öreg fejjel kezdőként szégyenkezni és lehet, hogy a 18 lyuk is sok már nekem. Így aztán nem is fáradok azzal, hogy a profik technikáját lessem.
De itt van a jéghoki, gyorsan elkapcsolok, mert Edmonton óta mindentől irtózom, aminek köze van a hideghez. Egy kis baseball, de a fene sem érti, hogy mi ebben a jó, jégeralsóban rohangálni a labda után, amibe az ellenfél akkorát tud ütni, hogy gyakran a lelátón köt ki. Eggyel arrébb amerikai football, de ott meg minden mozgást szétfütyülnek a bírók. Annyi a holtidő két akció között, hogy egy ügyesebb néző ezalatt megköt egy kardigánt.
Egy helyi sportprogram következik, ez az un. lacrosse. Afféle szárazon űzött hokiszerű labdakergetés. De itt a játékosoknál hosszú rúd van, mely merítőhálóban végződik, azzal kapják fel a labdát és rohannak az ellenfél kapuja felé. Állítólag az indiánok találták ki ezt a sportot. Hát, nem tudom, mikor lesz ebből olimpiai versenyszám, de tény, hogy a világ nagy részében még ismeretlen ez a nyeles sportszatyor. Gyerünk tovább! Még egy-két újabb sport csatorna, melyeken, jobb híján a bemondó hadarja a hétvégi eredményeket.
Következnek az amerikai adók, Seattle, Los Angeles, Detroit és a többiek. A híradóban valami utcai zavargást mutatnak, két rendőr üldöz egy félmeztelen néger fiatalembert, hát ilyet is láttam már, legalább kétszázszor.
Következik a nemzetközi hírvilág, a CNN és a többiek. A képernyő olyan, mint egy színes szőttes, azt sem tudom, hogy a mozgó eseményt figyeljem, vagy az alatta futó sorokat, illetve még arrébb az időzónákat, vagy esetleg az időjárást, illetve a tőzsdei árfolyamokat. Még feltűnik a dátum is, ugrálnak a másodpercek, aztán egy mondat, hogy mit láthatunk majd és megint ördögi sebességgel vált a kép. Megálljunk, hé, csak egy fejem van! Valóban szükségem van ennyi információra?! Ha a híreket látom, állandóan az az érzésem, hogy lemaradtam valamiről, nem vagyok naprakész. Mintha gyorsabban forogna a Föld!
A másik hírcsatornán terrorakció, földrengés, tűzeset, baleset, árvíz, éhínség, szárazság, környezetszennyezés és határvillongás képei. Zúdul rám a sok tragédia és katasztrófa emészthetetlen mennyisége. Fásultságot és közönyt érzek az együttérzés helyett. Woody Allen jut eszembe, aki ugyan eljátszotta rokonszenvemet a „házinyúlra nem lövünk” alapszabály megsértésével, amikor kikezdett nevelt lányával, de ő igazán olyan bölcseket tud mondani. Ő hangoztatta valahol, hogy a naponta megjelenő katasztrófák elviselhetetlenek és mivel mindez már nem dolgozható fel, az emberi fájdalom iránti általános érzéktelenséghez vezet. Meneküljünk tovább.
Újabb amerikai adók, Jay Lenoval és David Lettermannal. Két tévés géniusz, de elég tőlük öt vagy hat estét megnézni, az ember már tudja, hogy nagyjából mire számíthat. Általában a vendég is olyan személy, akinek filmbemutatója közeledik, vagy esetleg új zenei anyagát dobták piacra.
Egy másik amerikai tévéállomás, itt éppen az Osbourne család életébe nyerhetünk bepillantást. Nem titok, hogy ez most a sláger Amerika-szerte. A Black Sabbath rock együttes egykori frontembere mára úgy néz ki, mint egy női parókás rokkantnyugdíjas. A hajdani bálvány még ma is szigorú időbeosztással él. Egyik nap alkohol, másik nap kábítószer. Neje a disztingvált úrinő, tépett vörös frizurával, a csapat esze és irányítója. No és a két kamaszgyerek, akik mi tagadás igencsak nem jól sikerültek. Két pufók, pökhendi teenager, olyan szókinccsel, hogy néha még a család kutyája is belepirul társalgásukba. Ez az un. reality tévé. Vagyis kukkoljuk, hogy hogyan élnek mások, jelen esetben a művész família. Az állandóan jelen lévő kamera azt az illúziót kelti, hogy együtt élünk a sztár családjával. Ami azért valljuk be, nem nagy dicsőség. De minden nézettségi rekordot megdöntött ez a valódi mű-sorozat. Nem ért váratlanul ennek a műfajnak az előretörése, hiszen már olyan mozifilmek is az életből ellesett tévésorozatokat jövendölték, mint a „Truman show” és az „Ed tévé”. Most itt látható a családanya, aki buzgón vakargatja a főzőlapra égett ételmaradékot. Hát nekem csak egy életem van, nem tudom kivárni, amíg végez.
Pechemre a másik csatornán is ilyen reality program van, Anne Nicole Smith bájolog a képernyőn. Róla tudni kell, hogy Playboy modell volt, de mostanság úgy elhízott, hogy a kihajtós belső lapra már rá se férne. Alakja egy elomló tengeri emlőst formáz. Igaz, telik rá, hogy megtöltse a fridzsidert, mert 52 milliót akasztott le a texasi olajmágnás nagyapó halála után. Házasságukon sokat csámcsogott a sajtó, nem akarta senki elhinni, hogy érdek nélkül ment a 89 éves, tolókocsis aggastyánhoz. Pedig szerelem volt az első látásra, ugyanis a művésznő rögtön belehabarodott az öreg milliárdjaiba.
Most az ízléstelenül berendezett hatalmas hollywoodi lakást láthatjuk, ahol a víg özvegy, amíg fekve zabál, a körülötte legyeskedő alkalmazottakkal veszekszik. Persze akad erre is személyzet, hogy a debella rigolyáinak engedelmeskedjenek, hiszen nekik is jut néhány morzsa a terített asztalról. A nő fia is feltűnik, kettőjük kapcsolata mély és tartalmas lehet, az anyuka percenként kárálja a tébláboló teeenagernek, hogy „I love you honey!” Az öreg urnája is előkerül, illetve csak a hamvak fele, mert még ezen is osztózni kellett a vérszerinti rokonsággal. A nő elmorzsol egy könnycseppet a szeme sarkában, muszáj alakítani a megtört szívű özvegy szerepét, mert a többi örökös árgus szemmel figyelheti, észnél kell lenni, nemrég mászott ki egy perből, ahol a részesedése forgott kockán. Az urna a tévé tetejére kerül, jó, ha műsor alatt megpihenhet rajta a szem és eszébe juttatja az embernek a csinos bankszámlát.
Kicsit elcsodálkozom ezeknek a kukkoló műsoroknak a népszerűségén. Az átlagnéző élete eddig abból állt, hogy eseményeket nézett a képernyőn. Mára ez úgy fest, hogy míg figyeljük mások életét, elmulasztjuk élni a sajátunkat.
Újabb amerikai adók, melyeken néhány ismert sorozat pereg. Rövid, félórás blokkok, ha az ember rászánja az idejét és megpróbálja követni valamelyiket, egész jól elszórakozhat. Ismerik a műfaj szabályait, akik ezeket a szkeccseket írják, jók a színészek is, de ha nem láttam az előzményeket, olyan az egész, mintha a második felvonásnál mennék be a színházba. Hát ehhez napi huszonnégy órát kéne ülni a tévé előtt, hogy naprakész legyek a futó sorozatokból.
Irány a showcase csatornái, de itt meg mindig olyan elferdült mozikat adnak. Nem elég a Pride tévé, most már lépten-nyomon ez az adó is azokkal foglakozik, akiket csak a saját nemük hoz lázba. Csak tudnám mi a jó abban, amikor két férfi egymás szőrös fenekét simogatja. De ha csinálják, hát legyen magánügy! Kicsit félek is attól, hogy így felerősödött ez az egész. Olyan ez már, mint a viccben, ahol az egyik szivar panaszkodik a másiknak, hogy korábban még büntették a homokosokat, aztán eltűrték őket, nem szeretné megélni, hogy kötelezővé tegyék.
Gyors kapcsolás a Bravo-ra. Itt legalább mindig adnak európai filmeket és csak egyszer van reklám. De nagyon foghíjas a választék! Ebben az országban, ahol a másik hivatalos nyelv a francia jóformán senki nem ismeri Belmondo, Alain Delon, vagy Jean Gabin nevét. Jó, lehet, hogy már lejárt az idejük, de a mai francia vagy más európai sztárok sem ismerősek a helyi tévénézők körében.
Lépegetek tovább, a rajzfilmek, a zenei programok, a parlamenti közvetítés, a TLC, Biography, A&E, a STAR, a Fame, a Family, Discovery, az időjárás, a divat, utazás, a női, a férfi, a vadnyugati filmek adói során, de meg kell állapítanom, hogy az évi 365 napos adásidő rettenetes teher a műsorkészítőknek. Sok az ismétlés, a régi, porosodó sorozat. Ki tud ma már izgulni azon a detektívhistórián, ahol a főhős olyan 70-es évek béli trapéznadrágot visel, hogy a cipőjét nem is látjuk?!
Eljátszom a gondolattal, hogy milyen meglepő lenne egy olyan tévéprogram, mint amilyet megszoktam odahaza, fiatal koromban. Vagyis az egy témakörre szakosodott adók helyett újra lenne egy olyan csatorna, amelyet minden családtag nézhet. Mert lenne híradó, esti mese, játékfilm, időjárás jelentés és minden, ami egy családot érdekelhet. De biztosan nem lenne népszerű az ötletem a tévés társaságok körében, hiszen itt az az elv, hogy hadd dúskáljon a néző a választékban. A családoknál pedig megjelenik a második, sőt a harmadik tévé, hogy mindenki magányosan, elszigetelve bámulhassa kedvenc programját.
Ömlik tehát a műsor-áradat, lehet válogatni, sőt ott a „kép a képben” rendszer, hogy lehetőleg semmiről se maradjunk le.
De van egy - két külön állomás is, melyek nem férnek bele a havi előfizetésbe. Például a Playboy channel, ahol a szerény havi díj ellenében egész nap csábos mosolyú mucusokban és szuperdudákban gyönyörködhetünk. De ez igazán nem éltes családapáknak való.
Egy másik californiai adó, itt éppen a Weakest Link megy. Úgy tudom, ez a műsor otthon is ismerős. Sorra szavazzák ki maguk közül a versenyzők a leggyengébb láncszemet. Igazságtalan, kegyetlen, megalázó, szóval nagyon életszagú az egész, tán ezért is kedvelik annyian. Ráadásul a műsorvezető is megállás nélkül köszörüli a nyelvét az izguló versenyzőkön. Már meg sem lep túlzottan, hogy mit kell tudni azért, hogy az ember hazavihessen ötvenezer dollárt. Történelem, vagy irodalom szóba se kerül, de belépő a fődíjhoz, ha fejből idézi a versenyző, hogy mit mondott Julia Roberts az Oscar díj átadáskor.
Következnek a mozi csatornák, ez az igazi csemege, itt ugyanis nincs reklám film közben. Mert az rettenetesen idegesítő tud lenni. Igaz, ennek a műfajnak is vannak csúcstermékei és sokszor meg kell állapítanom, hogy a reklámszínész többet ad néhány villanásban a nézőnek, mint sok tehetségtelen nagyágyú egy mozifilm alatt. Ma éppen egy öreg férfit láttam, zöldségest játszott és az ő arcán olvashatjuk le, hogy az egyik kedves vevője súlyos beteg lesz, de aztán felgyógyulva visszatér a boltba. Minden ott volt ezen az emberi arcon harminc másodperc alatt! Néha úgy érzem, hogy a reklámszínészeknek is járna az Oscar díj.
A mozi csatornák szakosodva vannak, nem is időzöm a horrornál, van elég borzalom az életben, minek még tetézni ilyen művi szörnyűségekkel.
Az Andrenalin Drive-on természetesen akciófilm megy, egy kigyúrt izomzatú pasas lövi halomra a sandaképű ázsiai ellenségeit egy hóna alá csapott gépágyúval. Hullanak a gonoszok és bár igen erős az ellenfél tűzereje, hősünk természetesen sértetlen. Ezért ugyan nem kell rágnom a zsebkendőm sarkát! Emlékszem, mikor egy francia filmben Philipe Noiret felveszi a harcot néhány német katonával, már az első percekben úgy lábon lövik, hogy majd elvérzik szegény. Lehetett izgulni, hogy hősi halállal végződik-e a film, vagy mégis túléli. De ez a pasi olyan, mint a Csapajev! Nem fogja a golyó, nem fogja a kard! Minek nézzem, ha tudom a végét?!
Nini, itt meg egy nagy hollywoodi limonádé megy, ezt is láttam már. Az öregedő hősszerelmes viszonya a szende ártatlansággal. A idősödő színész vendéglőtulajdonost játszik, de látszólag nem nagy meggyőződéssel matat a salátástálakban. Partnernőjét, a viruló szépséget halálos kór gyötri. A nő gyönyörű, életerős és vidám, a rosszullétek csak akkor jelentkeznek, ha épp nem jut eszébe semmi a forgatókönyv írónak. Míg az egyik percben önfeledten korcsolyázik, a másikban már a kórházi ágyon haldoklik. Bágyadt dialógusok, papíros ízű helyzetek.
Most épp a főhős barátja osztogatja kéretlen tanácsait a bizonytalan hősszerelmesnek. Igaz ugyan, hogy csak a koktélokat keveri a bárban, de ez az életbölcsesség sejtetni engedi, hogy a pult alatt őrzi diplomáit lélektanból és alkalmazott pszichológiából.
Az operatőr sem jeleskedik, a világosítókkal karöltve összehoz egy olyan képsort, ahol a hősnő orrából kilógó oxigéncső árnyéka formás kis bajuszt kölcsönöz a szereplőnek. A film végére is emlékszem, hamis és hatásvadászó, dehogy nézem meg még egyszer!
Következik a TBS. Tartok tőle, hogy itt is az ” Ismétlés a tudás anyja” a jelmondat. Így aztán újfent a nagypapa mozija és lehet álmélkodni, hogy mennyivel több haja volt Clint Eastwoodnak harminc évvel ezelőtt.
Most már csak a néhány francia adó van hátra, ezen éppen egy Anna Karina filmet adnak, nem egy mai darab ez sem, hiszen fekete fehér. Jó kis dialógusok lehetnek, a művésznő is elég jól nézett ki negyven évvel ezelőtt, de hiába a kíváncsiság, ez nem az én francia tudásomnak való. Au revoir, gyerekek!
A tévéprogramok után jó néhány rádióállomás, ez is hozzátartozik a szolgáltatáshoz, hogy a parabola antennát használva legalább ötven zenei program közül válogathassak. De ma este én inkább látni szeretnék valamit! Vizuális élményre vágyom!
Így hát előveszem az egyik nemrég elkezdett regényt és belefeledkezem az olvasásba.