Ádám
Ki nem állhatom az évfordulókat, meg a kötelező családi ünnepeket, na! Rohangáljunk a szatyrokkal, aztán meg tömjük a fejünket, csak azért, mert pirosbetűs ünnep van? Hát még a szülinapok, mondhatom! Vigyorogva, teli tüdővel fújjam el a gyertyákat és énekelgessek, azért, mert öregebb lettem egy évvel?! Zabáljam a tortát és lelkendezzek, hogy még nem dobtam fel a talpam, vagy mi? Hát ünnep az? Egyébként, ha már a születésnapoknál tartunk, akkor inkább az anyákat kéne ünnepelni ilyenkor. Az én muterom is megérdemelne egy kis vastapsot, hogy cipelt hónapokig, aztán meg a kórházban gürizett velem. Elképzelem szegénykémet, a riadt kis lengyel asszonykát, aki még alig tudott magyarul, a szülészeten meg már trombitálta neki a főnővér a fülébe, hogy nyomjon kismama! Vajon értette, hogy mit akarnak tőle? Most, hogy így belegondolok, biztos, hogy ők miattam házasodtak össze. A faterom kinn volt Krakkóban egy nemzetközi fodrászversenyen, ő képviselte a hazai színeket, ott meg kiszúrta magának azt a helyes kis szőkét. Csak később derült ki, hogy lengyel a leányzó. Mutogathattak egymásnak kézzel-lábbal rendesen, az biztos. De a jelek szerint egész ügyesen pantomimezett a fater, mert csak megmutatta az ágyát is a szállodában a kis szőkének. Aztán, ahogy lenni szokott, terhesség lett a dologból, apám meg vállalta a következményeket, vagyis engem. Azt is megbeszélték, hogy Pesten fognak élni. Megbeszélték? Kézzel – lábbal, mint a süketnémák. A rokonság nem nagyon bánta, hogy Danuta elkerül hazulról, nem lehetett valami nagy szám Lengyelországban egy kisváros fodrászatán melózni. Budapest baromi jól hangzott arrafelé a hetvenes években. Kis Párizsnak nevezték a fővárost, mert jobban el voltunk látva, mint az egész béketábor.
Anyám tehát ideköltözött és vadul elkezdett magyarul tanulni. Apám becsületére legyen mondva ő is elég jól felszedte a lengyelt. Persze nem csak anyám iránti udvariasságból. Akkoriban rendszeresen kijárt seftelni a rokonokhoz, naná hogy jól jött, ha megérteti magát. Irhabundák, vodkás üvegek, karton cigaretták kerültek elő a kocsiból, keresett is vele rendesen, nem volt csoda, hogy hamarosan házba költöztünk. A szövetkezetet is otthagyta és saját üzletet nyitott az utcafronton. A hosszú, nagy ablakos ebédlőt alakították át, ott sorakoztak a tükrök, meg a hatalmas fodrász székek. Délután, ha besütött a Nap, csak úgy szikrázott az egész a tükrök miatt. Sokat lábatlankodtam az üzletben, élveztem azokat a mély, bódító szagokat, és mindig akadt valami különleges szerszám, amit érdemes volt közelebbről szemügyre venni. Szüleim nem nagyon bánták, ha velük vagyok, tán azt hitték, most szívom magamba a mesterség szeretetét. Apám meg volt győződve róla, hogy folytatódik a családi hagyomány. Az ő apja is fodrász volt és bár a nagyfaternak nem sok öröme volt a mesterségéből az államosítás miatt, de fel sem merült senkiben a pályamódosítás. Kijelölt utam volt tehát a sütővasak és hajfestékek világába.
Apám a nőket vette kezelésbe, anyám meg a férfiakat. Mindig volt nálunk vendég, de szerintem nemcsak a fater mesterfodrászi képesítése miatt. A vendégek buktak erre a családias légkörre az akkori szövetkezetek ridegsége után. Esténként, zárás után apám kihúzta a pénztárfiókot, számolni kezdett, majd elégedetten füttyentett. Aztán dalra fakadt:
- Megadnék mindent én egy ölelésért, egyetlen csókodért.
Tánclépésben közeledett anyám felé. Anyám a tükrök elől szólt vissza:
- Csókoljá maga segemet, azt csókoljá.
Majdnem mindig magázódtak. Apám ott termett és cuppanós puszit nyomott anyám köpenyére, aki még előre is dőlt ehhez a mutatványhoz. Aztán apa a karjába kapta és már zengte is:
- Ma Önről álmodtam megint, bocsánat asszonyom.
A mama belekapaszkodott, együtt forogtak, anyám hátravetett fejjel kacagott.
De az öregem elég gyakran lelépett egy-egy fuvar kedvéért. Ilyenkor a segéd állta a sarat. Nem tudom, hogy indokolta meg a határon, hogy ő megy látogatni a rokonokat és nem az, aki ott született. Akkoriban nagyon kemény volt a vámvizsgálat, szinte csoda, hogy a fater mégis mindig sikerrel járt. Már benne jártam a kamaszkorban, amikor mesélt nekem ezekről a stiklikről. Ő maga büszkélkedett el vele, azt hiszem valamiféle elismerést remélt ettől a vallomástól. Mondta, hogy jó néhány egyenruhást kellett lefizetnie ezekért a sima fuvarokért. De akkor sem jött zavarba, ha történetesen ismeretlen vámossal került szembe. Csempészett ékszert is, arról meg azt mesélte, hogy a legelső bébicipőm lógott a visszapillantó tükrén a kocsiban és azt valahogy mindig kiszúrták a vámosok. Szinte mindegyik megtapogatta, biztos abból indultak ki, hogy annyira feltűnő helyen van, hogy senki nem gyanakodna rá, tehát ezért gyanús. A fater ilyenkor mindig rendezett egy kis színjátékot, idegesen hebegett valamit, a vámosok meg egyre nagyobb vehemenciával gyúrták a cipőt, hátha tényleg… Elő is került belőle egy értéktelen medál, egy ormótlan amulett, benne az én fotóm, amint pucéran, hason fekve szemezek a kamerával. Ezek után már egyik vámosnak sem volt kedve megbontani a biztosítékok dobozát, ahol kényelmesen lapultak az aranygyűrűk. A rendszámtáblát sem kívánta leszedni senki. Az alá meg aranyláncok és Szűz Mária érmék voltak ragasztva. De foglalkozott apám pénzváltással is. Üveges lecsóban szállította a nylonzacskóba csomagolt dollárokat, sasszem kellett volna hozzá, hogy észrevegyék a fedél megbontását. A krakkói piacon meg elsuttogta:
- Mam dollari!
Rögtön mindenki vele akart üzletelni. Ő meg nem győzött vásárolni, kihasználva a dollár mindenhatóságát.
Anyám magyarja nem javult az évek során, de ez már senkit sem zavart. Nekem tényleg ez volt az anyanyelvem, ez az:
- Ádámká, most gyere kicsi ide, édesmama akar megfog, puszi neked kicsi pofácska!
Aztán lengyelül énekelt altató dalokat, nem értettem semmit, csak susogott, csattogott, zümmögött az egész. Később, mikor látta, hogy mennyire fülelek a lengyel szóra, gyakran átváltott, így aztán nem maradtam le semmiről. Amikor beszélgetni kezdtek, hát az volt ám a csúcs! Apám lengyelül kezdte a mondatát, és magyarul fejezte be, anyám meg hasonlóan válaszolt. Jól megvoltunk. Apám baromi jól nézett ki, magas volt, sűrű fekete hajjal, tisztára, mint egy filmszínész, még gondoltam is, milyen mázli, hogy egy fodrásznak ilyen jó a sérója, kész égés lenne kopaszon fésülgetni a kedves vendégeket és frizurakölteményeket varázsolni a fejükre. Az öreg tudta, hogy mi a legelőnyösebb számára, nemcsak a tolla volt klassz, de különben is adott magára. Kár, hogy én nem örököltem a vonásait. Ami azt illeti, fogalmam sincs kinek a fazonját örököltem a golyó fejemmel, meg a barnamedve alakommal, mikor a mutter is olyan volt, hogy tűbe lehetett volna fűzni.
Az öregeim szépen éltek, azt hiszem, nyugodtan mondhat ilyesmit az ember, ha látja, hogy nem repkednek a tányérok a nappaliban. Bár hót biztos vagyok, hogy a faternak volt egy-két nőügye, mert igen sok fiatalasszony járt a fodrászatba és két berakás között azért el lehet beszélgetni erről-arról. Ha történt is valami, az anyám volt olyan okos, hogy úgy tegyen, mintha mi sem történt volna. Neki is lehettek volna kalandjai, ha egy kicsit is odafigyel a vendégek sóhajaira. De hiába epekedtek a kuncsaftok, míg a hajukat mosta, és a dekoltázsa túl közel került az arcukhoz. Sokan örömmel vállalták a szeszes bedörzsölést, meg a vitaminos pakolásokat, csakhogy tovább időzzenek anyám karjaiban. A férfi vendégek ölükbe ejtett újságokkal vártak a sorukra. Inkább anyám köpenyén jártatták a szemüket, amely kiválóan átlátszott a fényben, kirajzolva a melltartó és a bugyi vonalait. Én csak mosolyogtam a sóvár tekinteteket látva. Hízelgett a hiúságomnak, hogy ilyen klassz muterom van. Úgy tűnt, apám sem féltékeny. Az ő filmszínészi adottságaival úgysem versenyezhetett senki.
Nagyon sok lengyel vendégünk volt, akik egymásnak adták a kilincset, hiszen itt végre jól kibeszélhették magukat. Arról nem is szólva, hogy az értékesítésre szánt holmik is gazdára találtak nálunk. Nem mulasztották el megdicsérni a szüleimet, mikor kiderült, hogy én is szót tudok érteni velük.
Ünnepnapon anyám ragaszkodott hozzá, hogy templomba menjünk. Ilyenkor kiöltözött, kiskosztüm, nylonharisnya, magas sarkú cipő, apám meg a sötét öltönyében feszített mellette, hát bármelyik divatlap közölhette volna a képüket. Én már csak ráadás voltam mellettük, hogy az emberek irigykedve súgjanak össze. Aztán a húgom is világra jött, mutogatni lehetett volna minket, hogy íme, a tökéletes család.
Anyám remek kajákat főzött és saját kis konyhakertje volt a telkünk végében. Nekünk szinte természetes volt, hogy mindenre jut ideje. Talán azért mert jókedvűen dolgozott, sokat énekelt. Apám gyakran hívott társaságot, szerintem nem csak a beszélgetések és a közös kajálások miatt. Szerette mutatni, hogy mire vitte. Akkortájt egy szövetkezeti fodrász nem volt valami nagy szám, még akkor sem, ha estére összejött egy kis borravaló. Hozzájuk képest az én faterom igazi nagymenőnek számított.
Talán egyszer volt komoly válságban a házasságuk. Áthallatszott a hálószobából a veszekedésük, anyám gyakran emlegetett egy női nevet, hol sírva, hol átkozódva. Apám esküdözött égre-földre, bizonygatta az ártatlanságát, de csak lehetett valami oka, hogy anyám ezúttal szóba hozta a dolgot. Eltelt jó néhány hét, mire anyám újból dúdolgatni kezdett.
A házasságuk akkor vizsgázott igazán, amikor anyámat elérte az a súlyos betegség. Tizenegy éves voltam, a húgom meg nyolc, amikor anyám hirtelen kórházba került. Akkor láttam sírni apámat először. Nem is értettem, hogy miért van ennyire kiakadva, én szentül hittem, hogy egy anyának nem lehet komoly baja, egy anya szent kötelessége, hogy felnevelje a gyerekeit. Én már korábban is hallottam azt a szót, hogy rák, de soha nem kapcsoltam össze a betegséggel. Ha emlegették valahol a családban, hogy valakinek rákja van, azt hittem, hogy az illető háziállatot tart. Hamar megtanultam, hogy mekkora hülye voltam. Anyám másfél évig sorvadt, apám végig mellette volt. Aztán csodával határos módon jobban lett, újra felszedett pár kilót, kezdtük azt hinni, hogy rendbe jött minden. A fater úgy vigyázott rá, mint egy hímes tojásra. Szerintem ő tudta, hogy ez csak haladék. Eltelt néhány hónap és újra jelentkeztek a fájdalmak anyámnál. Őrült módon felgyorsult minden, újra fogyni kezdett, később már felkelni sem bírt. Apám tette tisztába, én meg fel nem tudtam fogni, hogy képes ilyesmire. Azt a testet mosta ki a szarból, amit ölelt, csókolt, simogatott korábban. Ezen később is sokat gondolkodtam, de sosem mertem megkérdezni tőle, hogy melyik képet őrzi anyámról: a klassz, kívánatos, szexi fiatalasszony képét, vagy azt az emberi roncsot, aki kiálló bordákkal csontsoványan zihált a karjaiban? Végül anyám kórházba került. Hatalmasnak tűnt az ágy a madárszerű külsejéhez képest. Csövek lógtak a karjából, monitor vibrált mellette. Annyira ijesztő volt ez az egész, hogy igyekeztem mihamarabb elmenekülni onnan. Utána meg szégyelltem magam, sajnáltam, hogy nem beszéltem hozzá, éreztem, hogy nem sokáig lesz alkalmam rá. A húgom viszont nagyon idegesítő volt. Ő rajzolt valamit a mamának és azt tartotta az orra elé. Néha olyan nagylányosan viselkedett a kilenc évével, hogy hányingerem lett tőle. De lehet, hogy csak nem tudott mit kezdeni a félelmével. A fater meg nem velünk volt elfoglalva. Az egyik nagynéném hordott át hozzánk ennivalót, mert apámnak már arra sem volt gondja, hogy ettünk – e valamit egész nap. Ült az ágy szélén és fogta anyám kezét. A karjában halt meg. Addigra már apám is csont és bőr volt, csak a nagy barna szemei világítottak az arcában. Én nem akartam elhinni, hogy ez megtörténhet velünk. Hiszen minden olyan jól ment. Mi van ilyenkor? A jóistennek nem elég, hogy egy rendes család él, boldogul, gyereket nevelnek, és mindenki jól érzi magát? Muszáj megmártózni a fájdalomban, kínban és félelemben?!
A temetésre alig emlékszem. Tán leblokkolt az agyam, vagy ilyesmi. A ravatalon anyám, egy csipketerítő alatt. Már szinte semmi sem ismerhető fel a vonásaiból, mintha nem maradt volna hús az arcán. Anyám élettelen anyag lett, ehhez már semmi közöm. Viszolygást érzek és félelmet. És az a rengeteg virág. Otromba és harsány a szaguk. A ravatalozó ijesztő hidegsége. Védtelen vagyok, mindenki a saját veszteségével van elfoglalva.
A gyászmenetben volt néhány lengyel rokon is, az egyik kucsmában jött a halottaskocsi mögött és ezért nagyon szégyelltem magam. A húgom meg felolvasta a saját négysoros versét a sírnál. Borzasztóan utáltam ezért.
- Ez nem gyászol, ez szerepelni akar. – gondoltam.
Amikor hazamentünk a temetőből, olyan volt a lakás, mintha átrendezték volna. Pedig nem változott semmi, de minden olyan idegen lett nélküle. Álltam az üres üzletben és eszembe jutott, hányszor lábatlankodtam körülötte, hányszor kapott fel, hogy összecsókolgasson. Én meg szabadulni akartam, mert sokszor már zavart az a nagy-nagy szeretetroham. Én meg elszaladtam, ha ki tudtam bújni az öleléséből. Elszaladtam. Istenem, csak nem ez a büntetés?
Alvajáróként éltem a következő napokat. Nem tudtam elfogadni ezt a veszteséget. Naponta verekedtem az iskolában, nekimentem mindenkinek. Egyszer bicskával kergettem egy fiút az iskola folyosóján, mert az anyámat szidta. Ha utolérem, gondolkodás nélkül leszúrom. Behívatták apámat, de ő el se ment. Nem tudott magához térni ő sem anyám halála óta. Kiraktak a suliból. Az új iskola jóval messzebb volt, sokat morogtam, hogy annyit kell utazni, de valahogy segített. Talán az új környezet hitette el, hogy ezeknek a falaknak nincs köze anyámhoz. Igaz, itt sem voltam valami nagy ász, de kezdtem sejteni, hogy az én sorsom nem a bizonyítványomtól függ majd.
Apámnak majdnem két évbe telt, hogy talpra tudjon állni. Sokat segített rajta, hogy a vendégei kitartottak mellette. Még akkor is, amikor lélektelenül dolgozott. Gyanakodtam, hogy sokan már a férjanyagot látták benne. De akár meztelenül is táncolhattak volna a legjobb nők apám előtt. Nem érhetett fel senki anyám emlékével. Átvillant rajtam, hogy milyen különös ez az egész. Apám most vizsgázik hűségből, amikor már nem kéri számon senki a kilengéseit.
Én sosem tartottam nagyra a locsogó asszonyokat, akik megtöltötték a fodrászatot, de tény, hogy ők hozták vissza apámat az életbe. Mindig akadt, aki hozott ennivalót, süteményt, amit nem lehetett visszautasítani. Apám elfogadta a kislábosokat, de úgy tűnt, szüzességi fogadalmat tett. Sehol egy randi, sehol egy új nő a láthatáron. Nekem nagyon megfelelt így, el nem tudtam volna képzelni senkit a hálószobájában. Lassan felengedett a hallgatása, de nem örültem igazán ennek a változásnak. Talán azért nem, mert egyre gyakrabban emlegette a vendégek előtt, hogy micsoda áldozatokat hozott, és milyen kitartóan gondoskodott anyámról. Mintha tudatosan lett volna jó fiú akkor, hogy később kérkedhessen ezzel. Velem se tudott mit kezdeni. Néha felnőttesen beszélni próbált hozzám, máskor átölelt, mintha az anyai szeretetet akarná pótolni, de a mozdulata sután félbe szakadt. Amikor megtudta, hogy cigizem, azt vártam, hogy jól leszid, vagy kiselőadást tart a dohányzás ártalmasságáról. Ehelyett, kényelmesen hátradőlt a fotelban, cigarettával kínált és úgy kezelt, mintha ezzel túl lennék a gyerekkoron és mentesülhetne a felelősség alól. Tizennégy voltam akkor. Szerintem, ha kibontottam volna ott egy sört, arra is áldását adta volna. Elkezdtem szánni, mert láttam, hogy mennyire nem alkalmas családfőnek. Most már biztos voltam benne, hogy nőügyei sem igen lesznek. A csajozás kaland és kihívás lehetett számára, amíg anyám élt, de azután inkább kínos kötelesség, amit jobb elkerülni.
Befejeztem az általánost, alig kerültem el a bukást. De bántam is én! Nem voltak terveim, gondoltam lógatom a lábam odahaza, mert azzal is remekül telik az idő. De akkor elkezdett átjárogatni Feri bácsi, egy idős rokon és rávette apámat, hogy nekem gimnáziumba kell járnom. Gondolom, az öreg már tisztán látta, hogy belőlem sosem lesz fodrász. De azzal a borzalmas bizonyítvánnyal nem sok esélyem volt a középiskolához. Nem sok?! Semmi! Végül is az döntötte el a sorsom, hogy apám vendégei között volt egy tanárnő, aki aztán szólt az igazgatónak, aki aztán… szóval felvettek. Nem nagy lelkesedéssel mentem suliba, de végül nem is volt olyan borzalmas. Akadt ott egy-két olyan fazon, akik miatt érdemes volt bejárni. És volt egy-két csaj az osztályban… A tanári karról meg az első héten kiderült, hogy ki jár be a fizetésért és ki jár be azért, mert életét és vérét akarja áldozni az oktatásért. De viccen kívül, tényleg volt pár klassz tanár, akik előtt egyszerűen ciki lett volna rosszul szerepelni. Elmondhattam magamról, hogy én történelmet nem a Habsburgok, hanem a Heltai tanár úr miatt tanultam. Amúgy nem okozott nagy gondot a középmezőnybe tartozni, többre meg nem vágytam. Nem esett nehezemre a tanulás, így elég sok szabadidőm maradt.
A világ is ekkor állt feje tetejére. Kikerekedett szemekkel néztem a tévében a berlini fal leomlását, meg Ceausescu kivégzését. Nem nagyon foglalkoztatott, hogy ez milyen változást hoz majd az én életemben. Csak bámultam a híradót, mert izgalmasnak találtam. Inkább a részleteken akadtam fenn. Azon, hogy miért kiabálnak a bírák Ceausescu tárgyalásán. Akinek igaza van, annak nem kell üvöltözni – gondoltam csalódottan.
Volt az osztályban egy srác, szinte mindig együtt voltunk. Esténként eljártunk egy játékterembe, összegyűlt ott vagy tíz- tizenkét haver, akik aztán beugrottak sört venni a boltba, és kimentek a térre iszogatni. Gyakran hozzájuk csapódtunk, de eszembe se jutott, hogy ez egy galeri, annyira nem tartoztunk össze. Néha kitört a pofozkodás, én is kaptam rendesen. Ettől olyan pipa lettem, hogy elkezdtem lejárni egy testépítő klubba. Nagyon ócska berendezésük volt egy vedlett, kiszuperált üzlethelyiségben, eszméletlen izzadságszag, meg kosz, de elég volt ránéznem az egyik manusz bicepszére, rögtön tudtam, hogy ide érdemes lejárni. Apám nem csinált ügyet belőle, hogy alig lát, talán meg is könnyebbült, hogy nincs velem gondja. Úgy vettem észre, titokban még mindig remélte, hogy átveszem tőle a fodrászatot. De én akkor már tudtam, hogy sosem fogok idegen hajakban turkálni.
A haveromat Sándornak hívták, de csak a hivatalos papírokon szerepelhetett így, mert mindenki Magyarnak szólította. Állítólag azért kapta a nevét, mert egyszer kiskorában leesett a hintáról, baromira megütötte magát, de sírás helyett azt kiabálta a földön:
- Talpra Magyar!
Nem volt rossz arcú a srác, de a fogai nagyon lerontották az összképet. Engem meg az ilyen dolgok löktek tovább. Ha ütöttek, akkor sportolni kezdtem, ha rossz fogakat láttam, akkor felkerestem a fogorvost. Magyar rendszeresen iszogatott, de csak a haverok előtt adta a bankot, tulajdonképpen megvolt ő pia nélkül is. Viszont oda volt a kocsikért. Engem fűzött, hogy kössem el a faterom Zsiguliját, legalább egy pár órára. Nekem ez a kocsikázás nem volt olyan nagy szám, gyakran ülhettem apám mellett. Néha be is állhattam a garázsba, ilyenkor a csendes mellékutcán is mehettem egy kört. Nem akartam sokkolni apámat, hiszen volt neki elég baja így is. De eszembe jutott az öreg rokonunk, Feri bácsi, a volt katonatiszt, az utcán parkoló ezerötös Ladájával. Másnap már meg is mutattam a kocsit Magyarnak. Olyan izgalomba jött, hogy alig tudtam lecsillapítani. Rögtön tervezni kezdte, hogy hogyan kéne feltörni a kocsit, hol fogjuk összekötni a vezetékeket, meg ilyesmik. Én nem szerettem volna ilyen kellemetlenségeket okozni az öregnek. Megrongálni az álomautóját az én közreműködésemmel!? Ha kitudódik agyon is üt, az biztos. Inkább felajánlottam, hogy megszerzem a pótkulcsot, ha már ilyen hülye voltam, hogy szóba hoztam az öreget. Kavarunk pár órát az éjszakai forgalomban, aztán visszavisszük a kocsit a helyére, nagy ügy, ha hiányozni fog a benzinből, majd azt hiszi, hogy rosszul emlékezett. Gyerekjáték volt megszereznem a kulcsot, este már ott kőröztünk a kocsi körül. Megvártuk, míg minden elcsendesedik, szépen kinyitottuk az ajtót, üresbe tettük a kocsit és tolni kezdtük. Nem akartuk kockáztatni, hogy Feri bácsi felfigyeljen az ismerős motorhangra. Párszáz méterrel arrébb aztán adj neki! Magyar ült a volánnál, de annyira gyakorlatlan volt, hogy kétszer is lefullasztotta a kocsit. Helyet cseréltünk, de akkor meg könyörögni kezdett, hogy menjünk valami néptelen helyre, ahol gyakorolhatná a vezetést. Fel volt adva a lecke. Hol lehet éjjel, feltűnés nélkül vezetgetni a városban? Végül a Népligetben kötöttünk ki. Nekem már nedves volt az ingem az izzadságtól, annyira drukkoltam, hogy rendben menjenek a dolgok. Baromira nem hiányzott egy rendőrségi ügy. Akkor már hallottam egy-két idősebb haver beszámolóját a módszereikről. Pipec csak telefonálni akart egy nyilvános fülkéből, a kagylót rázogatta, mikor nem kapott vonalat, a rendőr meg üvöltözni kezdett vele, hogy rohadt huligán. Közben elcsattant néhány pofon is. Jocó egész éjjel a fogda vendége volt, kedvenc katonai zubbonya miatt, amit egy amerikai őrmester hordhatott valamikor. Volt egy nagydarab rendőr a körzetben, hatalmas lapátkezekkel, ennek az volt a szokása, hogy amíg kérdezgetett, a mutatóujjával bökdöste az ember mellét. És olyan vastag volt az ujja, mint a szárazkolbász! Egy ilyen beszélgetés után kék-zöld volt a srácok bőre. Ez volt a múlt, de ki merte volna állítani, hogy mostanában finomabbak a módszereik? Nem vágytam arra, hogy személyesen gyűjtsek tapasztalatokat.
Pár kör után véget vetettem a mókának, elindulunk visszafelé. Simán megérkeztünk az utcába és csak néztem, mint a moziban: leparkolt egy kocsi, pont Feri bácsi helyén. Most mi a lófaszt csináljunk? Ilyen apróságon lebukni! Ha arrébb állítom le a kocsit és minden sértetlen rajta, világos, hogy csak én jöhetek szóba, ha a pótkulcson kezd gondolkodni. Nagyon kellemetlen tudott lenni az öregúr, kinek hiányzik egy ilyen családi balhé? Toljuk arrébb a másik kocsit? De ahhoz fel kéne törni. Hagyjam máshol a Ladát, de akkor meg elő kéne adni, hogy feltörték. Tehát meg kéne rongálni. És ha már elkötötte valaki, akkor miért vitte vissza? Magyar már a Moszkvicsot mustrálgatta, elkezdte az ajtókat rángatni. Hirtelen fény gyulladt az egyik családi ház tornácán. Kijött két ember, hangos beszélgetéssel búcsúzkodtak. Magyar meg összegörnyedve futásnak eredt és eltűnt a sarkon. Nem tehettem mást, elfeküdtem a Lada ülésén. Aztán felberregett a Moszkvics és eltűnt az utcából. Gyorsan az öreg háza elé gurultam leparkoltam és rohantam haza. Másnap sikerült visszatennem a kulcsot, megúsztam a lebukást. De hogy Magyar így szarban tudott hagyni! Már akkor elpucolt, mikor fogalma sem volt arról, hogy a Moszkvicshoz jönnek. Olyan pipa voltam, elhatároztam, hogy ha meglátom, jól pofán vágom. Aztán arra gondoltam, meghallgatom, hogy milyen nyavalyás érveket hoz fel a mentségére. Az első szünetben tudtunk csak beszélni, Magyar úgy közeledett, mintha hetek óta nem találkoztunk volna. Átölelte a vállam, alig tudtam lerázni a karját. Aztán óvatosan vizsgálgatni kezdett, nyilván a verésnyomokat kereste rajtam.
– Hát persze – jutott eszembe, - ez még nem is tudja, hogy megúsztam.
Aztán nem győzött elnézést kérni, hogy úgy lelécelt. Agyba-főbe dicsért, hogy milyen remek haver vagyok. Nem akartam bedőlni a nyalizásnak, keresztbe font karokkal hallgattam. Aztán félre vont, a részletekről érdeklődött. Nem válaszoltam.
- Bocs öreg, tényleg szemét voltam! – mentegetőzött.
– Egy tetű vagy, tudod! – mondtam, de már láttam, hogy megússza verés nélkül.
– Na, tényleg mi volt? – sürgetett.
Végül megadtam magam. Kicsit kiszíneztem a várakozást, a rejtőzködést, meg ilyesmiket, de aztán csak megtudhatta tőlem, hogy minden jól végződött.
- Figyelj! – hadarta – Akkor legközelebb békén hagyjuk a rokonokat, keresünk inkább egy másik verdát.
– Te komplett hülye vagy! Hát azt hiszed, lesz legközelebb? Hogy megint szarban hagyjál?
De mégis lett! Nem tudom, mivel vett le a lábamról csak arra emlékszem, hogy hetekig próbált rádumálni. Lehet, hogy csak azért engedtem, hogy nyugtom legyen. Vagy csak azért, mert volt ebben valami rohadtul izgalmas. Kétszer olyan gyorsan vert a szívem, amikor a kiszemelt kocsit jártuk körül. Mintha valaki felébresztett volna a félálomból, az alvajárós kódorgásomból.
A módszer egyszerű volt. Leolvasztottuk öngyújtóval a kocsit elefántfülén a zárat, benyúltunk a kisablakon, kinyitottuk az ajtót, Magyar elhasalt az ülésen és tényleg elég gyorsan összebuherálta a megfelelő szálakat, aztán már indulhattunk is. És már nemcsak a Népligetben kőröztünk. Már én is fel tudtam oldódni ezekben a furikázásokban, néha szinte magaménak éreztem a kocsit. Egyszer még rá is szóltam Magyarra, hogy ne hamuzza össze az ülést, használja a hamutartót. Először értetlenül nézett rám, aztán felröhögtünk.
Általában Magyar vezetett, mert oda volt a kocsikért. Már tűrhetően belejött a dolgokba, igaz, nem kellett a beállásokkal kísérleteznie. Inkább a száguldáson volt a hangsúly. Nem győztem rászólni, mert mindig a gázpedálon felejtette a lábát. Egyszer jól rá is fáztunk a száguldásra, mert olyan bénán kanyarodott be a mellékutcába, hogy nem tudta az úttesten tartani a kocsit, nekirohant egy drótkerítésnek. Még szerencse, hogy nem volt ház a sarkon, mert akkor biztos nem ússzuk meg. De talán velünk volt a tolvajok védőszentje. A kocsi persze tönkrement, mi meg gyalogolhattunk hazáig. Akkor nagyon abba akartam hagyni, de csak nem tudtunk leállni.
Pár hétig rendben ment minden, de azon a napon viszont határozottan pechünk volt. Csak a harmadik kocsit tudtuk elkötni, a két másikban beépített riasztó volt, úgy menekültünk a zaj hallatára, hogy majd kiszakadt a tüdőnk. Ilyenkor egy normális fazon abbahagyja a próbálkozást, rájön, hogy ez nem az ő napja. De ez a hülye Magyar feldühödött és csak azért is…
Egy sárga Zsiguli volt soron. Kapkodva indított, kifordultunk a Kerepesi útra. Mehettünk párszáz métert mikor észrevettem, hogy nem kapcsolta fel a világítást. De már későn szóltam. Felvillogott mögöttünk egy rendőrkocsi lámpája, csak a hülye nem látta, hogy megállásra szólít fel. Magyar lassított, a járda mellé húzódott, a rendőr már le is állt mögöttünk, kiszállt a kocsiból és közeledett felénk. Közben kiabálta, hogy állítsuk le a motort. Magyar kiüvöltött a nyitott ablakon, hogy azonnal, de megvárta, míg a rendőr nagy kényelmesen a közelünkbe ér, aztán gázt adott, a gumik sivítottak, felgyorsultunk, majd hirtelen bevágódott az első mellékutcába. Száguldott, mint egy őrült. Nagyot fékezett, amikor egy bokros részhez értünk. Kilökte az ajtót, kiugrott és futásnak eredt.
– Rohanj, baszd meg, mire vársz?! – kiáltotta felém, aztán már nem is láttam.
Én is elfuthattam volna, vagy a fene tudja, csak ma hiszem így, de tényleg volt pár másodpercem, mire a rendőrautó odaért. De mintha megbénultam volna. Épp csak elhagytam az autót, a rendőr ott kapott el. Kaptam két hatalmas pofont. A rendőr zihált az izgatottságtól. Nekilökött a kocsinak és megbilincselt. Közben belerúgott a lábamba, mintha az ellenállásomat próbálná megtörni. Pedig egy szót sem szóltam, nem is tiltakoztam. Különös színezete lett a dolognak. Mintha kívülről láttam volna az egészet. Előkerült a társa is, már ketten üvöltöztek velem. Nagyon kiborulhattak, úgy őrjöngtek, hogy komolyan átfutott rajtam, megüti a guta valamelyiket. Valósággal bepofoztak a járőrkocsiba. Aztán az őrszobán is kaptam párat. Mert, hogy egy rohadt, elvetemült utolsó tolvaj vagyok, a társadalom szégyene, és hogy végre megmondjam, kivel voltam. Én meg hallgattam, közben a szám már duplájára dagadt, az orromból folyt a vér. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért nem köptem be a havert. Talán, ha nem őrjöngnek annyira, akkor beismerő vallomást teszek. Ha érzem egy percre is, hogy számít, amit mondok. De így?! És nem is hittem igazán, hogy egy adat megment a további veréstől. Ki kellett adják a mérgüket, mert megpróbáltuk átverni őket. Vagy csak azért vertek, mert megtehették. Akkor még nem volt divat feljelenteni a rendőrséget. Különösen nem egy tetten ért autótolvajnak, aki nem volt hajlandó együttműködni velük. Végül azt mondtam, nem ismerem a pasast, csak összejöttünk véletlenül. Előtte sosem láttam. Ezt a mesét elkezdte az egyik jegyzetelni, bár látszott rajta, hogy egy szavamat sem hiszi el.
Végül a fogdába löktek, azzal bíztatva, hogy reggel folytatjuk. De reggel nyílt az ajtó, bejött egy tiszt, akit eddig még nem láttam.
– Mosakodjon meg, mit adja itt a mártírt a véres pofájával! – és odalökött egy törölközőt.
Aztán kikísért a rendőrség elé. Feri bácsi állt ott. Kezet fogtak, váltottak pár szót, aztán már mehettem is az öreggel. A nevezetes Ladájába szálltunk be. Az öreg figyelmesen vezetett, nem szólt egy szót sem, de látszott, alig tudja fegyelmezni magát. Végül kitört:
- Mondd fiam, mi a lófaszt akarsz kezdeni az életeddel?! Egy rohadt autó tolvaj, börtöntöltelék akarsz lenni?! Tőled függ, de azt jegyezd meg, hogy legközelebb hiába könyörög az apád, a kisujjamat sem mozdítom érted, világos?!
Közben megérkeztünk a háza elé.
– Gyere, tedd rendbe magad, nehogy meglásson így az a szerencsétlen. Na, őt is jól megáldotta a sors veled! Csinálj csak ilyen baromságokat, aztán már hozzá is kijárhatsz a temetőbe.
Egész délelőtt az öregnél voltam, végre úgy ítélte, hogy apám elé állhatok. A fater megállás nélkül ingatta a fejét, mint aki nem hiszi el, ami történt. Láttam, eléggé padlón van, sajnáltam is érte. Aztán beszélni kezdett:
– Hát ezt érdemlem én?! Ezért robotol az ember, ezért ad meg mindent a kölykeinek?! Gürcölhetek napestig és ez jut nekem?! Virrasztottam anyád betegágyánál, ápoltam erőmön felül, aztán a halála után az üzlet, a háztartás, a gyereknevelés, minden az én vállamon! Ki csinálná ezt utánam?! Most meg a rendőrség hívogat?! Hát ezt érdemlem én?! – és így tovább, még vagy fél órán keresztül. Rólam meg valahogy nem is esett szó. Elmaradt a büntetésem is, ebben a panaszáradtban nem terjedt ki a figyelme ilyesmire.
Hiányoztam egy napot a suliból, és este se akartam lemenni a játékterembe, hogy Magyarral találkozzam. Nem volt kedvem mesélni, vagy magyarázkodni, hogy miért nem rohantam el. Magyart most nem vádolhattam árulással, de így is elegem volt mindenkiből. Csengett a telefon párszor, de nem vettem fel. Gondoltam, Magyar kíváncsiskodik, de nem hagyott üzenetet. Este megkocogtatták az ablaküveget. Először tudomást sem vettem róla, de csak nem maradt abba. Végül odamentem az ablakhoz. Bajadér állt a kertben. Bajadér a nevét akkor kapta, amikor a téren mesélte a fiúknak, hogy látott egy klassz bolgár filmet és a filmben táncoltak a szultánnak az izék… na mik is? Ja, a bajadérok. - csapott a homlokára. A srácok röhögve ismételgették az ismeretlen szót. Aztán ráragadt ez a név. Gondolom, azóta már ezerszer elátkozta azt a bolgár filmet. Szóval Bajadér állt ott és egy szuszra hadarta:
- Haver figyelj a Nagy Lajos küldött, és mondta, hogy ma este! Szóval nagyon fontos! Tízkor legyél a Dudvás előtt. – aztán már el is tűnt.
Hm! Szóval a Nagy Lajos. Az a magas, vékony fazon, akinek már kocsija is van. Mostanában már nemigen látni a téren, kinőtt ő már közülünk, akkor mit akar ez tőlem?! Talán öt évvel lehet idősebb nálam, de már sárgák az ujjai a nikotintól. Amúgy jó fej, van stílusa, de a tartásán javíthatna. Olyanok a lapockái, mint két szárny. De most én mondjam meg neki, hogy tegye le a bagót és járjon edzésre?! Hazulról hoztam azt a rossz szokásom, hogy mindig alaposabban megnéztem mindenki haját. Nagy Lajosnak elég jó sérója volt, aztán eszembe jutott, hogy ő is ült párszor anyám keze alatt. Persze nem is Nagy a családi neve, csak két Lajos volt a srácok között, és ő volt a nagyobbik. Nem is gondoltam, hogy tud a létezésemről. Úgy emlékeztem, hogy mi soha nem dumáltunk. Most meg hívat! Naná, hogy mentem, írtóra kíváncsi voltam, hogy mit akar. A Dudvás egy eléggé lerohadt hely volt, nem volt ajánlatos álldogálni előtte, mindig előfordultak ott részeg fazonok, akik imádtak kötekedni. Elhatároztam, hogy nem megyek oda korábban, de azért pontos leszek. Aztán majd kiderül, hogy mennyit kell szobrozni, amíg ő is megérkezik.
Egy percet sem állhattam a presszó előtt, amikor a járdához gurult egy ménkű nagy Ford.
– Szállj be - szólt ki Lajos a kormány mögül.
Beültem. Lassan végigmért, majd megszólalt.
– Szeretem, ha pontos valaki. Itt kezdődik minden. A pontossággal. Baszhatod, ha nem számíthatsz a másikra időben.
Elindultunk, Lajos szórakozottan vezetett, én meg a kocsival ismerkedtem.
– Úristen, mekkora! – sóhajtottam csodálkozva. - Mennyit eszik egy ilyen?
– Van mikor huszonkettőt.
– Huszonkét litert? – hüledeztem.
– Csak ha hideg a motor. – nyugtatott Lajos. - Utána már nem vészes.
– Hát, kösz szépen, - mondtam elborzadva.
Lajos a belváros felé tartott, végül leparkolt egy körúti presszó előtt. Otthonosan mozgott a tükrökkel díszített teremben.
– Mit iszol? – kérdezte, - Nyugi, tudom, hogy nem vagy még nagykorú, de itt kihozzák neked, garantálom.
A pincér testtartásán láttam, hogy igazat beszél.
– Jó lesz egy Cola, rummal – vontam meg a vállam.
Nagy meglepetésemre Lajos nem rendelt magának szeszes italt.
- Nem kell a balhé feleslegesen – magyarázta. - Így is minden rendőr be akar nézni a kocsiba. Jobb a békesség.
Az italok megérkeztek, Lajos felállt az asztaltól.
– Ülj csak nyugodtan, mindjárt jövök.
Átsétált a presszó másik végébe, leült egy asztalhoz, ahol két manus iszogatott. Pár perc múlva már jött is vissza. Elégedetten dörzsölte a kezét.
– Szeretem, ha jól mennek a dolgok. - aztán a tárgyra tért. - Nézd öreg, tudom, hogy mi történt tegnap éjjel.
– Honnan tudod? – kérdeztem vissza azonnal. - Te jó ég, - gondoltam – és ki tudhatja még?
– Hát, a Magyar bátyjától. Az a hülye kölyök hazaállított az éjjel, úgy zihált, mint egy gőzmozdony, a bátyja meg két perc alatt kiszedte belőle, hogy mi történt. Párszor megtekerte a füleit, mire bevallotta, hogy nem ez volt az első eset. A srác egész éjjel a rendőröket várta, mert azt hitte, hogy feldobtad. A bratyója azért hívott, hogy tudok-e egy jó ügyvédet. De aztán nem jött senki, ebből tudták, hogy nem köptél. De hogyhogy téged kiengedtek?
– Az egyik rokonom intézte el. – vallottam be.
– Nagy mákod van, hogy megúsztad. Ezek rád varrtak volna minden kocsilopást, a mohácsi vészig visszamenőleg. Tudod, hány megoldatlan ügyük van?! De ez legyen az ő bajuk! A lényeg, hogy te tudsz hallgatni! Tökös csávó vagy, nekem meg pont ilyenre van szükségem. Ajánlanék egy kis melót.
– Miről lenne szó? – kérdeztem, talán túl gyorsan.
– Mindjárt rátérek. – nyugtatgatott. – Kapsz egy táskát, és szépen elindulsz vele. Pár helyen megállsz és teríted a cuccot. Megbeszéljük előre, hogy melyiket hol kell átadnod. De nem írunk le semmit, világos? Aztán mikor átadtad a motyót, átveszed a borítékot. A lezárt borítékot. És nem kell kinyitnod, világos! Mert az elszámolás az én dolgom, ha esetleg nem stimmelne valami. Tehát csinálod a kézbesítést és persze erről nem dumálsz senkinek! És a csomagokat se nyitod ki! Jársz valakivel? – kérdezte hirtelen.
- Nem.
– Nagyon jó! – mondta elégedetten. - Sok hülye azt hiszi, hogy tud titkot tartani, ha csak a csajának mondja el a dolgokat.
– És mit kell szállítani? – kérdeztem óvatosan.
- Hát, nem babahintőpor, gondolhatod.
– Nekem ezt meg kell gondolnom. - válaszoltam. – Nem akarok belekeveredni semmibe.
– Hát, pedig ez majdnem semmi, csak jól fizet! Ne mondd, hogy nem jönne jól némi zsozsó! Itt még nem bukott le senki! És a dolog kinőheti magát, érted?! Mert itt azért vannak lehetőségek is. De ne ragozzuk a holnapot! Most épp elég, ha rendesen elvégzed, amiről beszélünk.
– De mért pont én?
– Azért, mert tudom, hogy nem vagy beszari. És ez nagyon fontos. Közbejöhetnek dolgok, amikor igenis számít, hogy nem ijedsz meg a saját árnyékodtól. Persze ezzel nem azt mondom, hogy életveszélyben lennél. Csak azt, hogy egy értelmes és bátor faszira van szükségem. Nehogy már eldobja a táskát és elrohanjon, ha meglát egy egyenruhát. Például egy vasutast. Figyelj, én nem erőltetlek! – folytatta – Ha nem érdekel a dolog, felejtsük el az egészet. Akkor mi nem is találkoztunk, érted?! Gondolkozz holnapig a dolgon és hívjál fel. Itt a számom. Na gyerünk! – felemelkedett a székről, az asztalra dobott néhány bankjegyet és elindult kifelé.
Visszafelé már szóba sem hozta a dolgot, megint a kocsiról beszélgettünk.
– Látod haver! Ha ebben a verdában ülök, minta állampolgár vagyok. Itt aztán minden tiszta! Átkutathatják az egészet, tőlem még meg is röntgenezhetik. Gondolhatod, hogy nem ezzel csinálom a dohányt!
Elköszöntem tőle a sarkon, aztán hosszan néztem a távolodó kocsi után. Ha elfogadom az ajánlatot, biztos nem fogok leállni egy kör után. Akkor hamarosan én is ilyenben ringatózhatnék. Még Magyart is elvihetném néha, hadd pisálja össze magát a gyönyörtől. Álmodoztam, de voltak balsejtelmeim is. Most aztán végzetesen belekeveredek valamibe, tényleg ezt akarom?! Mit akarok egyáltalán?! Az a baj, hogy tulajdonképpen semmit. Fogalmam sincs, mit kezdjek magammal! Tizenhat múltam, és nem érdekel semmi. Járok ugyan suliba, de nemigen izgat az sem. Azt írta az újság egy ifjú színészről, hogy vonzzák a kihívások. Igen? Akkor nekem meg milyen kihívás jutott eddig?! Apám üzletében fogok kikötni a végén. Csattogtassam az ollót és lessem a borravalót? Na nem! Mégiscsak ki kéne próbálni ezt a ziccert! Biztos ki lehet szállni, ha nem tetszik a dolog. De miért ne tetszene?! Megfizeti! Tényleg, a pénzről még nem is esett szó! De hülye vagyok! De csak nem fog átvágni! Nyilván nem fillérekben játszik.
Meg sem vártam a másnapot, még az este visszahívtam Lajost, és rákérdeztem az összegre. Rögtön kiderült, hogy apám jóval kevesebbért járt örömtáncot anyámmal annak idején. A pénz nagyon megszédített! Eszembe se jutott, hogy törvénytelen dolgot várnak el érte. És jó volt ez a tudatlanság. Rávágtam, hogy vállalom.
Azt is tudtam, hogy nem fogok pletykálni senkinek. Magyart jobb kihagyni ebből, neki olyan pofája van, hogy akkor is beszél, ha semmi sem jut az eszébe. Csajom meg tényleg nem volt, de azért volt valakim. Ha egyáltalán kapcsolatnak lehet nevezni az ilyesmit. Vagyis azt, hogy kinéz magának egy olyan jó harmincas nő az apád üzletében, hazaviteti veled a csomagjait és ott piával kínál, és amíg iszogatsz, elkezdi a csomagokat bontogatni. Az egyikből kihúz egy nylon bugyit és a szemed előtt felpróbálja. Igen. Előbb a szoknyája alá nyúl, lehúzza a régit, kigyalogol belőle, aztán szép lassan felveszi az újat. És amikor kész, akkor magasba emeli a szoknyáját és megkérdezi, hogy áll? Ott áll előtted és hagyja, hogy nagyokat nyelve bámuld azt a testre simuló fehér nylont és a sötétlő háromszöget. De valójában nem a véleményedre kíváncsi, csak élvezi a zavarodat. Aztán hozzád lép, körbecsókolja az arcod, és közben a nadrágodat masszírozza. Majd előveszi a farkad és a két combja közé zárja. Na még szép, hogy az ilyesmitől bezsong az ember! Szinte önkéntelenül kezdtem mozgatni a csípőmet. Hamar elmentem, de tudtuk, hogy nincs még ez a meccs lefújva. Behúzott a hálószobába, levetkőztetett, gyengéden végigcsókolt. Én meg a gyönyörű barna haját simogattam, amire nevetve azt mondta:
- Ha így folytatod, holnap visszamehetek apádékhoz.
Hát inkább a melleit kezdtem csókolgatni. Csodálatosan sima bőre volt. És fantasztikus illata. Befúrtam a fejem a combjai közé. Gyengéden irányított, hamarosan gyorsulni kezdett a légzése. Nem tudtam tovább várni, ráfeküdtem, hogy végre az enyém legyen. Hajtott a vágy, közben ujjongtam magamban:
- Hát ez az végre?! Ez az, amire évek óta vágyom?! Ez sokkal jobb, mint amit valaha is elképzeltem!
Aztán minden megszűnt körülöttem. Esküszöm, mintha elvesztettem volna minden érzékszervemet. Ő is elernyedt. Összebújva feküdtünk egymás mellett, nem éreztem az idő múlását. Átjárt a boldogság. Természetfeletti csodának éreztem az együttlétet, el nem tudtam képzelni, hogy egyesek gúnyolódnak ezen, a nők fejfájást mímelve keresnek kibúvókat és egyáltalán, hogy van olyan ember a Földön, aki nem kívánja örökké és állandóan ezt a természeti csodát.
És maradt ez a csoda a következő hónapokban is. Talán azért, mert olyan ritkán ért rá és tényleg ünnep volt minden együttlét. És talán azért is, mert kifogyhatatlan volt az ötletekből. Tetszett az is, hogy nem játszotta meg magát. Ő is kívánt engem és merte kimutatni. Egyszer az utcán mentünk, hirtelen megállt, szembe fordult velem, benyúlt a lábam közé és azt sóhajtotta:
- Jaj, ha már benn lenne, az is késő lenne!
Naná, hogy meg voltam őrülve érte! Már fontolgatni kezdtem, hogy össze kéne házasodjunk, hogy örökre megtarthassam. Egyszer félénken fel is hoztam a témát, azt hittem, kinevet majd, de nagy meglepetésemre majdnem elsírta magát:
- Ne beszélj hülyeségeket! Kiskorú vagy! Majd hozzámegyek egy iskolás gyerekhez! És még annyi nő lesz az életedben! Ez még csak a kezdet! Leszel te még szerelmes, hajaj! Húsz év van köztünk, hidd el, ez csak most jó. Most, amíg nem tud róla senki. Minden kapcsolatot tönkre tesz, ha szembe kell szállni érte az egész világgal. Csókolj meg és felejtsd el az egész szamárságot!
Kezdtem volna kibékülni a világgal, rohantam a karjaiba, ha tehettem. De pár hónap után kiderült, hogy nekem jóval több ez az ügy, mint neki. Néha kibúvókat keresett, ha látni akartam. Egyszer, amikor nála voltam, hosszan csevegett telefonon valakivel, engem már az is dühített, hogy egyáltalán válaszolt és ilyenekre pazarolja az időt. Ráadásul úgy társalgott valami faszival, hogy valósággal mardosott a féltékenység. Aztán eszembe jutott, hogy milyen könnyen szedett fel engem. Biztos nem én vagyok az egyetlen. Talán tapasztaltabb manuszra van szüksége. Gyakran eszembe jutott az első esténk, és sajnos az is, hogy amikor elköszöntem tőle, még gondosan megtapogattam a ruházatom, hogy megvan-e mindenem. Hiába, nem voltam még hozzászokva, hogy idegen helyeken vetkőzzek.
– Nem hagytam itt semmit? – kérdeztem a fejemet forgatva.
– Csak a szüzességedet. – mondta egy fél mosollyal, amiből kiderült, hogy hiába akartam titkolni, tudta jól, kezdő vagyok.
Lajossal megint a Dudvás előtt találkoztunk és megint nem vártunk egymásra. Egy mellékutcába hajtott és oktatni kezdett. De nem úgy, ahogy vártam.
– Az árut egy maszek cipésznél veszed át a körúton. Először együtt megyünk oda, hogy megismerjen. Aztán kedden, délután, bemész a boltba. De vigyázz, csak hatig van nyitva! Ő majd átad egy cipődobozt, nem is kell kinyitnod, bízhatsz benne. Jut eszembe, mit csinálsz, ha van valaki az üzletben? – kérdezte hirtelen.
– Hát, körülnézek és kimegyek. Aztán kinn várok, amíg tiszta a levegő.
– Jó, de nem várhatsz örökké! Szóval?
– Hát, akkor bemegyek a boltba és köszönök az öregnek és azt mondom, hogy az apám küldött, ilyen és ilyen néven van itt egy pár cipő kifizetve, amit át akarok venni. Megkapom a dobozt, viszlát és már ott sem vagyok.
– De minek ez a mese a faterodról?
– Mert ha másnak viszem a cipőt, akkor hihető, hogy nem nagyon érdekel a doboz, és ki sem nyitom, csak a hónom alá csapom és távozok.
– Nem rossz, nem rossz. – bólogatott Lajos. – Tehát a cipődoboz nálad van. Beteszed egy táskába. Abba, amit tőlem kapsz! És ne cseréld ki hátizsákra, azzal, hogy az kényelmesebb! Arra nem lehet vigyázni, ha buszra szállsz. Bármi történhet ott a tömegben, te meg úgy járhatsz, hogy mire leszállsz, már csak a hevedereket markolászod, a hátadon meg nincs semmi. Olyan táskát kapsz, ami az oldaladon lesz és az egyik kezedet állandóan rajta tarthatod. Világos?
– Világos.
- Aztán megérkezel az első címre. Az egy körfolyosós nagy bérház. Sajnos soha nem jó az a kibaszott kapucsengő, pedig nem bánnám, ha előtte fel tudnál szólni. Na mindegy. Felmész a másodikra. Soha ne használd a liftet! Amilyen szarok ezek, bármikor elromolhatnak, aztán dekkolhatsz ott fél napot. És túl sokan lesznek ott, mikor végre kiszabadulsz. Tehát gyalog. A másodikon, a hetes lakást keresed. Két rövidet csöngetsz. Kinyitják az ajtót. Egy szemüveges manusz fog beengedni. – Jó napot, a Vilmost keresem. - mondod te. És most figyelj! Ha vannak az öregnél rokonok, vagy ilyesmi, és nem tudná zavartalanul átvenni az árút, akkor azt fogja mondani: - A fiamhoz jött? Hát nem tudja, hogy külföldön dolgozik? Ha tiszta a levegő, akkor nincs ez a duma. Ennyi. Átadod a cuccot, átveszed a borítékot, de figyelj! Nem hagysz ott semmit, amíg nincs a kezedben a boríték, világos? Aztán már el is jössz és folytatod a második címen.
Végigvettük az egész leckét. A többi három hely egy-egy presszó volt, a másik napon meg néhány üzlet volt a listán. Szolárium, virágüzlet, antikvárium és egy képkeretező. Már tudtam a neveket, hogy kiket kell keresni és azt is, hogy hogyan lehet egy pincérnek odaadni egy csomagot úgy, hogy ne lássa az összes vendég. Úgy éreztem, Lajos kicsit fontoskodik, szerintem élvezte, hogy ilyen krimibe illően oldjuk meg a kézbesítést. De hát ő tudja! Még megkérdeztem, hogy valóban kell-e ez a cipődoboz? Mert a zacskók kevesebb helyet foglalnának el nélküle.
– Nem árt a doboz, hidd el! Egyrészt, védve van az áru, másrészt meg, ha jössz - mész egy táskával, ami egyszer lapos, máskor tömött, akkor ez csak szemet szúr valakinek. Mindig akad valami vénség, aki nagyon ráér és az az egyetlen szórakozása, hogy a szomszédokat figyelje. Hadd legyen az a látszat, hogy egy diákot lát az iskolás könyveivel.
– Hát, te tudod, - vontam meg a vállam. – Ki a fene foglakozik olyasmivel, hogy mekkora egy táska?! – gondoltam, de ráhagytam. - Nekem is az a legfontosabb, hogy simán menjenek a dolgok. – bólogattam.
Megállapodtunk, hogy utólag fizet, akkor, ha rendben lejártam a körzetet. Ez nem nagyon tetszett, de ő váltig állította, hogy ezt mindig így csinálják. Elég kockázat neki az is, hogy rám bízza a csomagokat, meg a borítékokat.
– Csak nem gondolod, hogy lelépek a cuccal?! – kérdeztem megütközve.
– Nem, ilyen hülyeséget senki nem mer megkockáztatni. Már csak azért sem, mert mindenkinek van családja. – tette hozzá szinte közömbösen.
Nagyot nyeltem és elkapott valamiféle rossz érzés. Én most tényleg belemásztam valamibe! – gondoltam ijedten.
Már el akartam köszönni tőle, amikor váratlanul megkérdezte:
- Te szoktál szívni?
– Nem. – dadogtam zavartan.
– Persze hogy nem! Azt már észrevettem volna. De kipróbáltad már?
Eszembe jutott, hogy a téren a srácok kőröztek egy spanglit, én is szívtam belőle párszor, de nem éreztem semmi különöset. Lehet, hogy csak kamu volt az egész, vagy túl kicsi volt az adagom, de csak annyi volt a hatása, hogy büdös volt, kaparta a torkom és szédültem egy kicsit. De nem is vágytam ilyen cuccra. Sosem szerettem volna olyan helyzetben lenni, ahol nem vagyok a magam ura. Nekem ne egy szaros füves cigi vagy egy tabletta diktálja a hangulatomat. És, ha őszinte vagyok magamhoz, tulajdonképpen attól féltem a legjobban, hogy nem vagyok elég erős. Hogy nem tudnék leállni, ha elkap a gépszíj.
Eltelt pár nap, aztán „munkába” álltam. Másfél-két óra kellett a négy címhez, aztán a hét másik napján ugyanez. Néha felhívott, hogy nincs árú aznap, volt, hogy összesen csak egy helyre kellett mennem, máskor meg egy új címet kellett megjegyeznem, de ment minden simán, mint a karikacsapás. Egyre inkább nevetségesnek éreztem Lajos óvintézkedéseit. A fuvarok után becsülettel kifizetett, és mindig vette a fáradságot, hogy kikérdezzen, nem tapasztaltam-e valami szokatlant, vagy furcsát a kézbesítések során. Egyszer meg is sokalltam ezt a nagy óvatosságot.
– Kár idegeskedni! – nyugtatgattam. – Szerintem a rendőrség az sem tudja, hogy a világon vagyunk.
– Ki beszél itt rendőrségről? – kérdezett vissza. - Itt azoktól kell majrézni, akiket szintén érdekel ez a körzet. – Rendőrség? Ja, hát ők is felbukkanhatnak, de jobban idegesítenek azok a csávók, akik fekete bőrdzsekiben szotyoláznak a sarkon.
Furcsa volt találkozni ezekkel a fazonokkal. Idegeskedve, kapkodva vették át az árut, lopva körülpillantottak, még akkor is, ha egy zárt sarokban voltunk. Engem sem csíptek, gondolom én része voltam annak a gépezetnek, amiből szabadulni szerettek volna. De senki sem szállt ki magától! Hiába, a pénz nagy úr. Mert ezek a dílerek sietve átvették az árut, aztán ugyanilyen sietve továbbadták jókora felárral. Lajostól néhány elejtett félmondatából tudtam, hogy hatalmas pénzek forognak kockán. Sejtettem, hogy veszélyes játszma ez, de mindenkinek az volt az érdeke, hogy simán menjenek a dolgok. Így aztán, ha nem is rajongtak értem, de mindenki mindent megtett, hogy zavartalanul tudják átvenni tőlem az árut.
Senkivel nem volt személyes kapcsolatom, csak Vilmossal. Vele is csak tök véletlenül. Egyszer összeakadtam vele a városban. Épp egy könyvesbolt kirakata előtt bámészkodtam, amikor kilépett az üzletből. Akkor már jó ideje szállítottam neki, azonnal felismert. Rám köszönt, majd megkérdezte:
- Nincs kedved beülni egy kávéra? – és mutatta a sarki presszót. – Vagy talán tiltja a szabályzat? Ha eddig nem is volt nagy kedvem, de most vállaltam a meghívást. Hadd lássa, hogy a magam ura vagyok.
Bementünk, az öreg rendelt két kávét a pultnál, az enyém valami habos költemény lett, még gondoltam is, milyen jól eltalálta az ízlésem. Leültünk az apró asztalhoz. Eleinte közömbös dolgokról beszélgettünk, időjárás, meg ilyen baromságok, úgy tűnt, ő is kissé zavarban van. Aztán hirtelen megkérdezte:
- Tudsz valamit a Lajosról?
– Hát, - mondtam kissé habozva. – jól van.
– Vigyázz rá, ha tudsz. Rendes gyerek. – mondta halkan.
Egészen meglepődtem. Az öreg a Lajosért aggódik? Mi a rosseb? És én vigyázzak rá?! Hát ezt hogy gondolja?
– A Lajos a lányomnak udvarolt. Elég régen voltak már együtt, az esküvőt tervezték. Aztán a lányomnak volt az a szörnyű balesete. Alig maradt egy ép csontja, mikor kiemelték a roncsok közül. Az az ócska tragacs semmit nem tudott felfogni az ütközésből. Szegény kicsim, élet-halál közt lebegett, aztán meg a kórházi ágy, a műtétek sorozata. Minden tartalékom ráment, de bántam is én, az volt a lényeg, hogy él. Lajos is becsülettel kitartott mellette, pedig akkor már tudta, hogy a lányom sosem fog talpra állni. De kentük az orvosokat, fizettük a gyógyszereket. Lajos sem ugrálhatott a grafikusi fizetésével, szóval egyszer csak előállt az ötlettel, hogy tudja, mivel lehetne pénzt csinálni. Ha akkor azt mondja, hogy bankot kell rabolni, biztos abba is belementem volna. De már a pénz sem segített. Egy reggel üres volt a kórházi ágya szegény Magdikámnak. Az asszonyt két éve temettem, a fiam külföldön, senkim sem maradt. Lajostól sem várhatom, hogy feljárogasson hozzám. De megmaradt nekem ez a… ez a… szóval tudod. A lányom halála után be akartam fejezni, de aztán úgy voltam vele, hogy mit szemérmeskedjek?! Maradhatok én tisztességes is, csak épp éhen döglök. Hát így aztán folytattam. Jönnek a hülye kölykök és viszik tőlem az anyagot. De ha nem tőlem, akkor mástól. Én ezen már nem fogok filózni. Különben is, le van mindenki szarva! A lányomat olyan teherkocsi ütötte el, hogy tükörsima volt minden gumija. Nem tudtak féknyomokat rögzíteni, érted?! És azóta sincs semmi az ügyben! Persze valami újgazdag volt a kocsi tulajdonosa. Megúszta az a rohadék, mert megkent pár embert. Itt így mennek a dolgok! Hát akkor pont nekem legyen lelkifurdalásom?!
Lajosnak nem szóltam erről a találkozásról, de valahogy másként néztem rá. Meg a kocsijára, amiről kifejtette, hogy a motorházban legalább fél méter az a rész, ami felfogja az ütközést. Ezután rendszeressé vált, hogy az öregnél hosszabb időt töltöttem. Már teával várt, és leültetett a nappaliban. Elbeszélgettünk mindenről, nekem meg jól esett, hogy egy felnőtt emberrel dumálhatok. A faterom már nem volt alkalmas ilyesmire. Ha nem dolgozott, akkor a tévét bámulta, vagy aludt, mint akinek sürgős bepótolni valója van. A külseje sem volt már a régi. Megritkult a haja és pocakot eresztett. Úgy éreztem, végképp elszakadtunk egymástól. Vilmossal viszont lehetett dumálni. Végül már odáig merészkedtem, hogy elmondtam neki a nőügyemet. Gratulált és azt mondta, hogy ez szép emlék lesz öreg koromra, úgyhogy ne bánjak semmit. És azt javasolta, ha meg akarom tartani ezt a kapcsolatot, eszembe se jusson pitizni. Inkább célozzak rá, hogy megismerkedtem valakivel. Legyek határozott és irányítsam a dolgokat. Úgy tűnt, használt a tanácsa, mert Szilvia tényleg jobban ragaszkodott hozzám azok után, hogy nem féltékenykedtem és nem könyörögtem neki többé.
Az öreg különös nézeteket vallott a világról, de nem bánta, ha előadtam a saját gondolataimat. A vallásról is sokat vitatkoztunk, úgy láttam ez igencsak foglalkoztatja. Láttam rajta, hogy nagyon szeretne hinni, de örökké kételkedik.
Jól jött ez a különös barátság, mert Magyarral már nem lehetett szóba állni. Nem járogatott a játékterembe és tudtam, hogy ebben a bátyja keze van. Aztán kiderült, hogy eltiltották tőlem. Hát ez oltári volt! Tőlem tiltották, aki megpróbálta lebeszélni ezekről az éjszakai kalandokról. De csak legyintettem, főleg azok után, hogy Magyar sosem köszönte meg, hogy nem dobtam fel a rendőrségen. Aztán belezúgott egy csajba az osztályban és ott turbékoltak mindenki szeme előtt, hát, nem volt valami szívderítő látvány, különösen azért, mert a kiscsajon nem volt semmi rendkívüli. Sőt, ha őszinte vagyok, inkább szarul nézett ki a villanykörte fejével. Ilyeneket mondott Magyarnak, amíg pad tetején ültek egymás mellett a szünetben:
– Te úgysem tudod megérteni az én lelki világomat.
- Mi a picsa? – gondoltam magamban. – Ennek lelke van?
Magyar meg mondta, hogy de igen, és közben úgy bólogatott, hogy majd leesett a feje. Mekkora hülye tud lenni az ember, ha szerelmes – összegeztem magamban. Aztán eszembe jutott az én szerelmi vallomásom Szilviánál.
Eltelt pár hónap, nem volt semmi rendkívüli. Vittem az árut menetrendszerűen. Kezdtem nagyon lazára venni a figurát, már úgy éreztem, mintha nyugdíjat kézbesítenék. Aztán amikor megint nálam volt a táska, szinte unottan mentem az első címre. Felmentem az ismerős lépcsőházba, sehol egy lélek. Két rövidet csöngettem Vilmos ajtaján. Pár másodpercig semmi, majd az üveg mögül az öreg kiáltott ki, ahogy erejéből telt:
- A fiamhoz jött? Hát nem tudja, hogy külföldön dol… hirtelen egy tompa puffanás, különös zajok, aztán kivágódik az ajtó és egy alak tornyosul elém. A keze már a karomat markolja, tisztán látom a tetovált ujjait a számokkal. Az arcomba bámul, kiált valamit én meg nézem azt az olajos szempárt, a jóllakott pofáját, a hülye pengebajszát, majd hatalmasat csapok a kezére, megpördülök a tengelyem körül és vadul rohanni kezdek. Mögöttem lábak dobogása, zajok, kiáltások. Ledübörögtem a lépcsőn és ki az utcára. Ott aztán, ami belefért! Végre hátra mertem nézni, két csávó loholt a nyomomban, de láttam, hogy sikerült előnyt nyernem. Nem véletlenül. Két pocakos, középkorú pasas próbált utolérni egy tizenhét éves srácot. De azért nem lassítottam. Az utcán nem volt forgalom, tisztán hallottam, ahogy dobognak a lépteik mögöttem. De aztán mást is. Egy kocsi hangját. A fekete Mercédesz elszáguldott mellettem, lehagyott, de aztán hangos fékezéssel leblokkolt a járda mellett. Az első ajtót kilökte egy nagydarab manus, de még nem volt ideje kiszállni. Láttam a veszélyt, de nem fékeztem a rohanást. Felgyorsítottam, sikerült megelőznöm a kocsit, és egy fél fordulattal, tele talppal rárúgtam az ajtót. A pasas fél lába már kinn volt a kocsiból, akkorát bődült, mint egy vadállat. Rohantam tovább és közben görcsösen szorongattam a táskát. Pár méterre voltam a saroktól, amikor éles csattanásokat hallottam, aztán mintha egy tüzes kést vágtak volna a karomba. Felüvöltöttem a fájdalomtól, de rohantam ész nélkül. Már nem én parancsoltam az izmaimnak. Ha akkor valaki rám dob egy hálót és földre kerülök, a lábaim biztosan tovább mozogtak volna. Még néhány utca és kijutottam a főútra. Irány a metróállomás. Ott engedelmesen be a sorba, meghúzódva a tömegben, kivárva a jegykezelést. Egy hölgy meg mögöttem:
– Fiatalember, maga vérzik.
- Igen tudom, megtámadott egy kutya.
– Nagyon veszélyes az ilyesmi, ezt azonnal meg kell nézetni.
– Tudom. Épp orvoshoz megyek. – lihegtem.
– Oltás is kell, mert lehet, hogy veszett volt az a kutya. - mondta a hölgy és kissé arrébb húzódott.
– Nem fogom elfelejteni! – nyögtem.
A kötött sapkámat rászorítottam a véres karomra, utaztam két megállót, ki a felszínre, minden erőmet összeszedve körülnézek, majd mikor látom, hogy tiszta a levegő, be az ismerős presszóba. Ott hátra a vécékig, de útközben még az ismerős pincérnek odasúgom, hogy hívja a Lajost. Az rémülten igent bólint, én meg betántorgok az első fülkébe, rárogyok a csészére, a rosszullét környékez, de közben is a táskát markolom. Fél-bódulat és ébrenlét, aztán megjön Lajos, és én, mint aki már végre átadhatja a műszakot, ájulásba zuhanok.
Egy vadidegen lakásban ébredek, magas vékony ürge vizsgálgat, a karomra nézek, fehér kötés díszeleg rajta.
- Semmi baj – nyugtat meg a hosszú. - Nem ért csontot. A golyót már kivettem.
Lajos áll előttem, izgatottan kérdi:
- Tudsz beszélni?
Igent bólintok.
– Mondj el mindent!
A beszámolóm alatt Lajos előre hátra hintázik a széken.
– A kurva anyjukat! – fakad ki, ha egy kis szünetet tartok. – Képesek lettek volna megölni téged! Egy rakás tetű! De, hogy te nem dobtad el a táskát! Öregem, te aztán vagy egy fazon! Mekkora rohadékok! A kurva anyjukat ezeknek a szemeteknek! Nem fogják megúszni, az biztos! Mi a lófaszt képzelnek, övék a város, vagy mi?! Mindjárt visszajövök! Ne mozdulj!
Jó vicc! Mintha képes lennék felállni. Szerintem telenyomott a Hosszú érzéstelenítőkkel, mert mintha lebegne a szoba. Aztán a kötést vizsgáltam a karomon. Remélem, érti a pasas a mesterségét és nem lesz komplikáció. Nagyon erős orvosságszag volt a szobában, gondoltam, ez mindenképpen jó jel. Az is eszembe jutott, hogy ezek nem a karomra céloztak. Szerencsém volt, baromi nagy szerencsém.
Lajos, visszajött, leült egy székre, majd szinte azonnal felpattant. Kapkodta a levegőt az izgalomtól.
- Felhívtam Vilmost. Szegény, alig tud beszélni. Azok a rohadékok jól kiosztották. De otthagyták, mert mindenki utánad rohant. Mind a három. Szegény Vili! És nem vagyok biztos benne, hogy békén fogják hagyni. És fogalmam sincs, mennyit tudnak. A cipőboltos öreget is hívtam, ott nem jártak. Biztos a Vili egyik vevője jártatta a pofáját. Figyelhették már egy jó ideje, ha tudták, hogy ma kap árút. De ha kezelésbe vették, akkor se lettek okosabbak. Ezek a faszok is tudják, hogy egy jól működő buliban nem ismerik a tagok egymást és fogalmuk sincs, honnan jön az árú. Azért kellettél volna te nekik.
– Most összedőlt minden? – kérdeztem csalódottan. - És mi lesz Vilmossal?
– Neked le kell állni egy ideig. Felismerhetnek. Hogy az öreggel? Hát arra én is kíváncsi vagyok. Valahogy megoldom, hogy lássa egy orvos. Remélem rendbe fog jönni. Bár ki tudja, ebben a korban. De ezeket a tetveket likvidálni kéne mind! Nem lesz nyugtunk tőlük soha, amíg itt garázdálkodnak.
Jócskán éjszaka volt, mire hazaértem. Apám már leszokott arról, hogy megvárjon, és a hollétemről kérdezősködjön. Csak Szilviának kell kitalálnom majd valami magyarázatot, a sérült karom miatt, de arra még lesz időm.
A húgom viszont megvárt. Nem vett észre rajtam semmit. Neki megvolt az a jó szokása, hogy nemigen törődött másokkal. Kicsit csacsogott, aztán pénzt kért. Nem is keveset és nem is először. Nem volt erőm megtagadni tőle, eddig olyan könnyen jött, hát miért ne adtam volna? Aztán eszembe jutott ez a könnyű pénz. Majdnem elkezdtem röhögni. Ma kis híján megdöglöttem ezért a könnyű pénzért.
És még valamiért adtam a húgomnak, ahányszor csak kért. Azért, mert minden mozdulatában, egész megjelenésében anyámat idézte.
Másnap csak heverésztem és a történteken gondolkoztam. Végigpergettem a tegnapot, még azt is fontolgattam, lehet, hogy én csináltam rosszul valamit. De mit? És mióta tudhatnak ezek rólunk? Hogy juthattak be az öreghez, milyen mesével? Milyen rendes volt az öreg, hogy megpróbált figyelmeztetni. Ezek szerint nem is volt olyan hülyeség ez a nagy elővigyázatosság. De sajnos kevés volt.
Lajostól komoly teljesítmény lehetett, hogy a kocsijáig cipelt. Bár ami azt illeti, nemigen volt más választása. A kocsitól meg a házig, ahol az a hosszú pasas kiszedte a karomból a golyót. Jó kis cég ez, mindenre fel vannak készülve. Lehet, hogy a vakbelemet is kivetetem náluk.
Este Lajos telefonált, találkozót javasolt. A kocsiban szinte elérzékenyült.
– Öreg, tegnap igazán nagy voltál! És nemcsak azért, mert megmentetted a cuccot. De ha nem vagy ennyire ügyes, akkor ezek elkaptak volna, aztán addig csavargatják a mogyoród, amíg el nem mondod, hogy honnan jöttél és hová mész. Mondtam a főnöknek, hogy milyen fasza gyerek vagy! Persze tudja jól, hogy én hoztalak be a buliba. - mosolyodott el Lajos.
– Belőlem nem szedtek volna ki semmit! – hősködtem, aztán kapcsoltam: - Milyen főnökről beszélsz?
– Nyugi, majd megtudsz mindent. De akárhogy is, itt lépnünk kell. Azért is, mert tudom, hogy ők nem fognak leállni. Rohadt egy banda!
- Mégis, mit lehetne csinálni?
– Hát, most nem sokat. De sejtem, hogy még nincs vége. Valami még be fog baszni, érzem jól.
- Tudsz valamit az öregről? – kérdeztem.
– Sajnos semmit. A házba nem ajánlatos felmenni, lehet, hogy még mindig dekkol ott valaki. De tuti, hogy békén fogják hagyni az öreget, mi mást tehetnek? Sejtik, hogy ő már nem fog több árút kapni, és neveket se tud mondani, szóval… Van elég baja szegénynek, az orvostól tudom.
Abban maradtunk, hogy jövő héten körbeszimatoljuk a kézbesítés napján a helyszíneket. Áru nélkül. Biztosan kiderül a terepszemléből, hogy volt–e mozgás a címeken. Nem volt épp veszélytelen az ötlet, de nem láttunk jobb megoldást. Én meg rájöttem, hogy nem szívesen hagynék fel a kézbesítéssel. Egész jól megszoktam a pénzt. Nagyon jól jött, hogy nem kell apámtól kéregetni, mert neki eszébe se jutott adni magától. És meg élveztem az önállóságot. Nem volt nagy kedvem hozzá, hogy megint kéregessek és tartsam a markom.
Keddre terveztem a próbakört, de aztán megváltozott minden. Lajos felhívott hétfőn, azzal, hogy beszélnünk kell. Beültem a kocsijába, ő meg nem is köszönt, csak szárazon ennyit mondott:
- Megölték Vilmost.
– Mi?! Hogyan? Mikor?- dadogtam a kérdéseim ijedten.
– Elviszlek a főnökhöz. Ezt meg kell beszélnünk. – mondta határozottan.
Út közben megpróbáltam faggatni, mire csak annyit mondott:
- Az udvaron találták meg az öreget. Lezuhant a másodikról. Legalábbis ezt mondják, hogy lezuhant. Persze! Húsz éve élt ott, most meg hirtelen nem tudja, hogy hol a korlát! Lezuhant! A tetves kurva anyjukat, azt! - aztán nem folytatta.
Láttam, hogy a könnyeivel küszködik. Nekem is a torkomat kaparta valami. Annyit nyögtem ki:
- Tudom, hogy a lányával jártál.
Aztán elmondtam mindent. Lajos szótlanul végighallgatott, de látszott, alig tudja tartani magát: - Szólhattál volna előbb, baszd meg!
– De megígértem neki, hogy nem beszélek.
– Jól van, tulajdonképpen örülök, hogy volt kihez szólnia. Én nem bírtam oda felmenni. Minden Magdára emlékeztetett ott.
Aztán felém fordult, láttam, ahogy az inak táncolnak az arcán.
– Ezek a rohadékok meg nyugodtan alszanak ezek után.
Szinte megállás nélkül káromkodott, míg áthajtott Budára. Egyre feljebb kapaszkodtunk egy néptelennek tetsző úton. Egy magyaros hangulatú vendéglő előtt álltunk meg. A teremben alig voltak. Lajos határozott léptekkel átvonult a helyiségen, de mielőtt a szűk folyosóra értünk volna, egy testes férfi az utunkat állta. Végignézett rajtunk, bólintott Lajosnak, aztán visszaült. Elhagytunk néhány ajtót, végül Lajos megállt az utolsó előtt. A felirat csak annyit árult el: Office. Lajos, mielőtt kopogott volna, megigazította a haját, majd rám pillantott, mintha ellenőrizné a kinézetem. Az igenlő válaszra benyitott. Egy nagyon egyszerű szobába jutottunk, semmi fényűzés, még az íróasztal is olyan volt, mintha valami csóró vállalat selejtezte volna le. Az egyetlen különleges darab a sarokban állt. A csillogó műszerről hirtelenjében ki sem tudtam deríteni, hogy hifi tornyot látok-e, vagy ez valami modern adóvevő készülék soklámpás, csillogó kijelzője. Az asztal mögött egy középkorú barna hajú férfi ült, teljesen hétköznapi külsővel. Semmi nem árulkodott arról, hogy a nagyfőnök előtt állnék. Ha a villamoson áll mellettem egy ilyen fazon, azt hiszem róla, hogy könyvelő. Hogy a fenébe tudnak ezek ilyen magasságokba kapaszkodni? Vagy nem is a külső számit? Biztos nem, mert akkor az apám államelnök lehetett volna. Egyedül a karórája tűnt rendkívülinek. Gyanítottam, hogy az árából alaposan átrendezhetné nemcsak az irodát, de az egész éttermet is. Bemutatkoztam és nagyon jól esett, hogy megemelkedett ültében, mikor kezet nyújtott. Helyet foglaltunk. Kérdezett tőlem pár személyes dolgot, annyira családias lett az egész, hogy kezdtem felengedni. Lajos meg mintha nem akarná hagyni a kialudni a tüzet, Vilmos halálára terelte a szót.
- Főnök, minden megváltozott!
A főnök gondterhelten bólintott:
- Tudom. Nagyon sajnálom az öreget. Ennek a dolognak csak egy magyarázata van! Ez az üzenet, hogy mire számíthatunk! Úgy gondolják, hogy egy-két hulla után elkotródunk az útjukból. Tudom, hogy hogyan dolgoznak, de azt hiszem te is. Elkapnak egy-két szerencsétlen narkóst, perceken belül kiverik belőlük, hogy honnan szerzik az anyagot. Aztán legközelebb az ő emberük jelentkezik, mint vásárló. És egyszer csak elkapják azt, aki hozza a cuccot. Az meg eljuttatja őket az elosztóhoz. És ha van elég türelmük hozzá, akkor kivárják a beszállítókat. Lehet, hogy nem jutnak el a lánc végéig, de azért meg tudják bénítani a hálózatot. A fogyasztók meg türelmetlenek. Ha mi nem tudunk szállítani, akkor majd tőlük fognak venni. Mert az embereik ellepik a körzetet, abban biztos vagyok.
– De hogy lehet ezt leállítani? – kérdeztem, mint egy jó tanuló, akit érdekel a tantárgy.
- Hogy? – vágott közbe Lajos. - Kurva egyszerű. Ki kell irtani az egész bandát! – kiáltotta kivörösödve.
– Ja. Majd géppisztollyal lövöldözünk a bárokban. Mint a filmeken. – mondta gúnyosan a Főnök. – Meg a játszótereken. És mindenütt, ahol kettőnél több ürgét látunk együtt.
– Márpedig lépnünk kell. – mondta Lajos eltökélten.
– Lépni fogunk. – válaszolta a Főnök. - Van egy megoldás a gondjainkra.
– Igazán? – kezdtem fülelni.
– Persze. Ennek a bandának talán négy-öt csávó az erős magja. Ezek afféle izomagyú barmok. Ezek világ életükben csak engedelmeskedtek valakinek. Mert bicepszük van, de eszük nincs. A többiek csak az árúval rohangálnak, a legtöbbjük fogyaszt is rendesen, ezekkel törődni sem érdemes. Ezek annak dolgoznak, aki megfizeti őket. Viszont ennek a kemény magnak is van egy góréja. Ha azt a faszit kinyírják, akkor ezek szétszélednek. Nem azért, mert megijedtek, hanem azért, mert nincs eszük arra, hogy megszervezzék a szállítást és kapcsolatokat építsenek ki. Márpedig árú nélkül leáll az egész. Arra meg nem építhetik az egész kereskedelmet, hogy másoktól szedegetik el az anyagot. Nekik beszállító kell, ha a piacot akarják. Ezt az egész ügyletet most egy ember szervezi. Azt kell kikapcsolni az ügyből.
- És te tudod, hogy ki az az ember? – kérdezte Lajos.
– Tudom – hangzott a tömör válasz.
- És mikor akarsz… lépni?
Meglepett, hogy ezt a szót használja. Egyszerűbb lett volna úgy fogalmazni, hogy mikor kell megölni a pasast. Ültem ott és nem akartam felfogni, hogy mi a tét. Nem akartam tudomásul venni, hogy itt most egy ember életéről döntünk. Olyan irreális volt ez az egész. Dumálunk, meg fenyegetőzünk, de aztán haza lehet menni mintha mi sem történt volna. - legalább is így képzeltem. De nem így folytatódott. Nem tudom, hogy jutottunk el odáig, de azzal álltunk fel, hogy számít ránk a feladat elvégzésénél. Talán azok a nyugodt, érzelemmentes mondatok a főnök részéről… Amikor észérvekkel adta tudtunkra, hogy nincs más lehetőség, különben mi is veszélyben vagyunk… Mi és a családunk… Mert, hogy ezeknek mindenhová elér a keze, meg kell előznünk őket, az idő meg sürget… Két fiatalra nem gyanakszik senki… Nekünk aztán tényleg nincs nehéz fiú külsőnk… Személyes érdekünk az ügy rendezése, mi lehetünk a következő áldozatok… A családunk biztonsága a tét…
Úgy álltam fel, hogy hittem, tényleg csak ez az egy megoldás létezik. És annyira imponált, hogy emberszámba vesz valaki és felnőttként tárgyal velem. Még ha ölni is kell ezért a figyelemért. Tizenhét éves voltam akkor. Most mit mondjak az észről, a meg a lelkiismeretről?!
Igent mondtam, de még mindig azt vártam, hogy megjelenik a vége felirat, kigyulladnak a fények és haza lehet menni. Hiszen ezek csak tervek! Azt hiszem, Lajost is váratlanul érte ez a megbízatás. De semmiképp sem akart meghátrálni. És neki még ott volt az is, hogy Magda apját készültünk megbosszulni. A főnök kinyitotta a páncélszekrényt és kivett belőle egy vászonba tekert csomagot. Átadta Lajosnak.
– Használtál már ilyet?
– Igen. Izé, nem. – dadogta Lajos.
A főnök visszavette a csomagot és kibontotta. Egy csillogó fekete pisztoly volt a kezében.
– Így kell betárazni. Ez a biztonsági zár. Így húzod fel. Ezzel tudsz kitárazni. Na, próbáld ki!
Lajos bizonytalanul babrált a pisztollyal, a főnök türelmesen figyelte. Végül csak összejött, Lajos célra tarthatott.
– Most te is! – utasított a főnök.
Nekem valamivel hamarabb sikerült, mert árgus szemekkel figyeltem Lajos kísérleteit.
– Próbáljátok ki valami néptelen helyen. Akkor már nem lehet szarakodni vele, amikor a helyszínen lesztek. Hét végén találkozunk, és megbeszéljük a többit.
Lajos a dzsekije alá rejtette a csomagot, nekem a töltények jutottak. Tudom, a logika azt diktálná, hogy a kocsiban magunkhoz tértünk és kijózanodva elvetettük a tervet, de nem így történt. Az volt a fő témánk, hogy hová menjünk gyakorolni. Lajos elrejtette a pisztolyt és a töltényeket a kocsi szerszámos dobozában aztán elindultunk. Út közben Lajos egyre csak azt hajtogatta, hogy ez önvédelem. Ha mi nem lépünk, akkor ők fognak. Vagyis, hogy nincs választásunk. És különben is, az öreg… Nem hagyhatjuk annyiban!
Másnap kocsiba ültünk és elhagytuk a fővárost. Sikerült egy igazán néptelen helyet találnunk egy mellékútra térve. Egy kiszáradt patakmeder szélén vettük elő a fegyvert. Amikor Lajos végre elsütötte, akkorát szólt, hogy azt hittem, ezt még Pesten is hallani fogják. Néhány madár csapott fel a bozótosból, aztán újra csendes lett minden. Hosszú percekig vártunk, de szerencsére tényleg néptelen volt a környék. Egy nylonzacskót lógattam a fára, azt próbáltuk eltalálni. Hát, elég béna volt a teljesítményünk. De Lajos csak legyintett:
- Figyelj, itt nem az a lényeg, hogy mesterlövészek legyünk. Gondolj bele! Oda kell menni a pasashoz, és közelről kell elintézni. Elég, ha tudjuk rendesen kezelni a fegyvert. Meg úgy tartani, hogy ne a pofánkba csapódjon a golyó. Tudod, mire gondoltam?
– Nem.
– Szóval arra, hogy ha valakit el akarnak intézni és testőrsége van, akkor a legjobb erre az utca. Mert egy zárt helyről nehezebb lelécelni.
Elővett a csomagtartóból egy papírtányért és az egyik bokorra akasztotta. Hátrált néhány lépést, majd futni kezdett a tányér felé és közvetlen közelről tüzelni kezdett. A tányér darabokra szakadt az első lövéstől. Lajos ledobta a pisztolyt és rohant tovább. Lihegve jött vissza.
– Hát így valahogy. – fújtatott.
– El akarod dobni a pisztolyt?! – kérdeztem elhűlve.
– Ja, tényleg! De hülye vagyok! Akkor megpróbálom még egyszer.
Ezúttal a kezében lóbálta a pisztolyt futás közben.
– Nem jó! Még a végén azon bukunk le, hogy meglátják a fegyvert nálam.
Megbeszéltük az öltözékünket. Egy olyan szerelést, ahol a pisztoly nem feltűnő menet közben sem. És persze nem árt, ha takarva van az arcunk. Tökéletes lesz a célra az a sötétkék csuklyás melegítő amivel edzésre jártam. Lajos is emlékezett rá, hogy van a ruhatárában ilyesmi. Kipróbáltuk mindketten a lövést, a futást és mindent, ami eszünkbe jutott. Aztán a részleteken rágódtunk.
A főnökkel hétvégén találkoztunk, az volt az első, hogy visszakérte a pisztolyt. Alaposan megvizsgálta, mintha azt próbálná kideríteni, hogy valóban használtuk-e. Aztán a páncélszekrénnyel bajlódott és átadott még egy csomagot.
– Ha végeztetek, nehogy megszabaduljatok a fegyverektől a helyszínen! – emelte fel a hangját. - De az még odébb van. Először is, nézzétek meg ezt! Ő az. – ezzel elővett egy újságot, belelapozott, és egy képre mutatott.
Érdeklődéssel néztem a fotót, de nem volt bennem semmiféle súlyos gondolat, olyasféle például, hogy „Íme egy ember, akinek az élete a kezemben van” vagy hasonló hülyeségek. Csak arra koncentráltam, hogy minél jobban elraktározzam magamban a ravaszkás mosolyt, és az elegáns külsőt. Már rég leszoktam arról, hogy megítéljek valakit pusztán a kinézete alapján. Nem érdekelt az elegancia, meg az intelligens tekintet. Hittem benne, hogy ez az ember felelős Vili bácsi összeroncsolt testéért ott az udvar kövezetén.
A következő hetet arra szántuk, hogy körülnézzünk azokban a bárokban, ahol várható volt a pasas megjelenése. Nekem már évek óta nem volt gondom abból, hogy bejussak ilyen helyekre. Felpakoltam magamra jó pár kiló izmot az edzéseken és már kétnaponta borotválkoztam. Komolyan meglepett volna, ha a bejáratnál a korom iránt érdeklődnek. De ezeknek a klublátogatásoknak nem volt sok haszna. Talán annyi, hogy lássuk, ezt az ürgét mindig egy falka veszi körül. Mikor van ez egyedül?! De nem akartuk feladni! Különösen azért nem, mert felismertem a brancsban azt a faszit, aki a karomat markolászta Vili bácsi ajtaja előtt. Nagyon észnél kellett lennem, ha körülöttük sündörgök, fogalmam sem volt, hogy ő mennyire jegyzett meg magának.
Lajos félrevont és azt mondta:
- Minden világos. Rászállunk a palira, megvárjuk, amíg hazamegy, követjük a kocsival. Ha tudjuk a lakcímét, akkor kileshetjük egyik reggel, és vagy a ház előtt… vagy esetleg valahol, napközben…
Órákig ültünk a kocsiban, mire feltűnt az emberünk, Egy magas, szőke nő karolt bele és vele volt az a szemétláda is, akit az öregnél láttam. Beültek egy Audiba és elhajtottak. Mi meg utánuk. Nem bántam volna, ha kevésbé feltűnő kocsiban ülünk. De szerencsére ezek nem gyanítottak semmit, végighajtottak a rakparton, fel az egyik mellékutcán és egy modern épület előtt már nyílt is a garázsajtó és elnyelte a kocsit. A címét tehát tudjuk. De most jön a neheze. A várakozás és az alkalom felismerése.
- Éjjel kettő van. – mondta Lajos. – Ez most megy lefeküdni. Délig nem fog előjönni, arra mérget vehetsz. Húzzunk mi is haza!
Megbeszéltük, hogy másnap tízkor találkozunk, aztán majd figyeljük a házat. Nekem folyton az járt az eszemben, hogy ha a gorilla egy kicsit is elővigyázatos, akkor körülnéz a környéken, kiszúrja a kocsiban üldögélő két alakot, akik közül az egyik még ismerős is, és akkor végünk. Üldögélünk, várakozunk, valaki meg hátulról jól fejbe lő minket. Így aztán lebeszéltem Lajost arról, hogy a ház körül várakozzunk. Jó pár kilométerrel arrébb parkoltunk le és elgyalogoltunk az épületig. Egy hatalmas fa mögött várakoztunk. Jól be lehetett látni a terepet, képtelenség lett volna észrevétlenül megközelíteni minket. Már vagy húsz perce álltunk ott, mikor Lajos rám néz nagy szemekkel:
- Baszd meg, te tiszta hülye vagy! És hogy fogjuk követni? Futunk utána?
Nagyon elszégyelltem magam. Aztán elkezdtem káromkodni:
– Fogalmam sincs, hogy mások hogy csinálnak egy ilyen kibaszott megfigyelést, de nekem elegem van! Én nem fogok itt szobrozni! És nem akarok a kocsiban sem üldögélni, hogy valamelyik tetű felismerjen. Menjünk a picsába, elegem van!
Azzal elindultam, Lajos meg utánam. Hirtelen megböki a karom:
- Figyelj, ilyen nincs! Ott az emberünk! – mutat a túloldalra és valóban a pasas ott hajladozik melegítőben a ház előtt. Aztán előkerül a gorilla is, ő egy bringát tol maga mellett. A pasi futni kezd, a gorilla meg kerekezik utána. Le a rakpart felé, ami ilyenkor ősszel már elég néptelen.
– A kocsiban vannak a pisztolyok, hogy baszná meg! Mi legyen? Meddig lesz ez az utcán? Visszaérünk addig?
– Add ide a kulcsot! – kiáltom Lajosnak, - Te meg maradj és figyelj!
Már rohanok is, mint egy őrült. Aztán lassítanom kell, annyira lüktet a karom. Még teszek néhány métert aztán visszafordulok Lajoshoz.
– Ez reménytelen! - legyintek.
Lajos idegesen forgatja a szemét:
- Na, ebből elég! Igenis, visszamegyek a kocsihoz, idehozom, leparkolok a pofájukban, és ha idejön valaki, akkor fejbe lövöm. Aztán meg azt a rohadt főnököt is!
Már tajtékzik:
- Olyanok vagyunk, mint két balfasz! Maradj itt és várj! Add ide a kulcsot.
Lajos elmegy, telik az idő, én meg látom, ahogy visszaér a pasas a futásból, kedélyesen kőröz a karjaival, az embere meg lekászálódik a bicikliről, körülnéz, de túl magabiztos ahhoz, hogy figyelmesen vizsgálgassa a járókelőket. Aztán eltűnnek együtt az üvegfalú bejárat mögött. Lajos megérkezik, beülök mellé és csak annyit mondok:
- Most pedig várni fogunk!
Két óra múlva pillantjuk meg a garázsból kikanyarodó kocsit. Lajos vár egy kicsit, aztán indít, besorol a forgalomba, de nem siet. Igyekszik tartani a távolságot. Meglepően nyugodt, minden figyelmét leköti az, hogy észrevétlen maradjon. A belváros felé autózunk, látjuk leparkolni a kocsit, már nyílnak is az ajtók. Mi jóval túlmegyünk rajtuk, most veszek észre Lajos hangjában némi izgalmat:
- Kiteszlek itt a saroknál, menj vissza, nézd meg mennyit dobtak az órába. Aztán itt találkozunk. Kiszállok, és lassú léptekkel visszasétálok a kocsiig. Már nincs ott senki, van időm megbámulni az autót meg a számlálót, amiről kiderül, hogy egy órát fog ketyegni. Visszamegyek Lajoshoz, közlöm vele az újságot.
– Gyere, elmegyünk a Fordig. Felvesszük a pisztolyokat. És jegyezd meg, hol állok! Ha sima az ügy, akkor itt találkozunk a kocsinál a buli után. Ha gáz van, akkor meg felejtsd el.
Beülünk az autóba, hogy ne mások szeme előtt kelljen a pisztolyt zsebre tennem. Lajos is elrakja a fegyvert, majd a hátsó ülés felé nyújtózkodik és egy baseball sapkát vesz kézbe. A fejébe nyomja, úgy hogy a haja sem látszik. Aztán elővesz a kesztyűtartóból egy napszemüveget, azt is felrakja. Hatalmas sötétzöld kerek üvegek, fehér kerettel. Elképedve nézek rá.
– Hát ez mi a lófasz? Honnan szerezted? A nagymuterodé? Ha ezzel mész végig az utcán még egy hónap múlva is emlékezni fog rád mindenki.
Lajos jobb belátásra tér, elrakja a szemüveget. Kiszállunk a kocsiból, körülnézünk. A néptelen mellékutcán nincs forgalom. De aztán kimegyünk a főútra. Markolom a pisztolyt a melegítő felső hatalmas zsebében és úgy érzem, mindenki engem néz. Lajos is zavarban lehet, idegesen krákog, megpróbál rágyújtani.
– Csak nem akarsz most a cigarettával szarakodni?! – kérdezem dühösen. – Dobd el a francba, mert még elhagyod valahol az ujjlenyomataiddal.
Lajos szót fogad, megválik a doboztól. Aztán, némi habozás után az öngyújtóját is a szemétbe dobja. Szótlanul megyünk tovább.
– Ne álljunk meg a kocsinál – sziszegi Lajos. – Lehet, hogy van itt valami térfigyelő kamera.
Így aztán tovább megyünk, és a kirakatokat kezdjük bámulni. Nem akar telni az idő, ugyanakkor belül arra vágyom, hogy ne jöjjenek el a következő percek. Araszolunk előre–hátra, nem szeretnénk nagyon eltávolodni a kocsitól. Lopva azért körbepillantok, úgy látom, vagy legalábbis remélem, nincsenek kamerák az utcában. Lajos hirtelen megbök:
- Ott vannak! A kurva életbe, a csaj is velük van! Megint el van baszva minden! – morog talán hangosabban a kelleténél. - A nőről nem volt szó!
De pár másodperc múlva a fiatal nő sarkon fordul és sietve távozik. Újra csak ketten vannak!
A gorilla csomagokkal közelíti a kocsit, a főnökénél is van pár doboz. A pasas kinyitja a csomagtartót, a főnöke beszórja a dobozait, majd beül a hátsó ülésre. A gorilla még a csomagokat rendezgeti, Lajos megpördül és odasúgja:
- Tied a gorilla, enyém a másik! Indulj!
Nincs időm körülnézni, már csak a célpontot látom. Menet közben rántom ki a pisztolyt a melegítő zsebéből, csőre töltök, és máris a kocsinál vagyok. A csomagtartófedél még nyitva, a pasas most egyenesedik fel, összenézünk, riadalom a szemében, az oldalához akar kapni, de már hallom is a fülsiketítő csattanást, szinte fel sem fogom, hogy én okoztam a zajt. Megtántorodik, de a keze még mindig az oldalán, még egy lövést leadok, látom, ahogy élettelenül összerogyik előttem. Hátrább lépek, Lajost pillantom meg a kocsi nyitott ajtajánál, ahogy fegyvert fog a férfira, de még mindig nem lő. A férfi mond valamit, Lajos szinte megbabonázva áll. Arrébb lököm, és szembe nézek a férfivel. Kezem a kocsi belsejében, kartávolságra van a fegyverem a fejétől. A szemembe néz, aztán elsütöm a fegyvert. Iszonyatos zaj, mintha valaki ököllel vágott volna fülön. Aztán már rohanok is, úgy kell Lajost is magammal húznom. Kiáltozást hallok, egy nő a földre veti magát előttem, arcát az aszfalthoz nyomja, néhány ember ijedten szétrebben, de senki sem áll az utunkban, futhatunk, végig a mellékutcán, aztán egy jobbkanyar, megint egy kitérő, ismét egy fordulat, nem is a kocsi felé, mert csak menni, menni, menni kell.
Közben azért hallom, hogy megbolydult a város. Szirénák süvítenek, idegeskedés, kapkodás mindenütt.
– Innen el kell tűnni! – adom ki a jelszót Lajosnak.
A pisztolyok még nálunk vannak és ebben a szörnyű melegítő felsőben mászkálunk. Lajos még mindig olyan, mint egy alvajáró.
– Itt várj meg! – mondom neki, aztán megismétlem, mert nem vagyok biztos benne, hogy megértett.
Bemegyek egy használtruha boltba, sebtében veszek egy sporttáskát és pár ócska holmit. Egy kapualjban a táskába gyömöszölöm a melegítő felsőket a pisztolyokkal és magamra kapom az egyik dzsekit. Lajos szótlanul tűri, hogy öltöztessem.
– Szedd össze magad baszd meg! - rázogatom a vállát.
Mintha álomból ébredne. Buszra szállunk, szótlanul utazunk. Aztán Lajost lerakom a lakása előtt és elkérem a kocsi kulcsait.
– Vissza kell mennem érte, nem állhat ott egész éjjel még feltűnhet valakinek.
Lajos megrázza a fejét:
- Nem, ez őrültség! Lebukhatsz jogosítvány nélkül. Meg aztán, mit keresel a más kocsijában a belvárosban?! Biztos mindenkit ellenőriznek most arrafelé. Visszamegyek én! A lényeg, hogy a fegyverek már nem lesznek nálam.
Lajos kezdte összeszedni magát, így aztán elváltunk és rám maradt a táska a pisztolyokkal. Hazamentem és gondos mérlegelés után elrejtettem a fegyvereket abban a kamrában, ahol egy csomó régi használaton kívüli fodrászkellékes dobozt őriztünk.
Felmentem a szobámba. Felhangosítottam a zenét. Végigdőltem az ágyon és vártam, hogy a szokatlan hangerő elnyomja a belső hangokat. Különös volt, hogy nemcsak az előző órákat éltem át újra, de anyámat is láttam magam előtt. Nem is értettem miért. Csak valami mély fájdalom volt bennem és az iszonyú veszteség érzet.
Elmúlt jó néhány év azóta. És mintha felgyorsult volna az idő múlása. Néha úgy érzem, mintha egy robogó vonat ablakából próbálnám figyelni az eltűnő tájat. Minden változott, átalakult, vagy végképp elmúlt.
Apám sem él már. Talán már ő sem bánta a betegséget, ami végül elvitte. Egy ideig dolgozott még a fodrászüzletében, de aztán látnia kellett, hogy az egyre-másra nyíló bevásárlóközpontok hogyan szipkázzák el a vendégeit. A hangulat sem volt már a régi az üzletben. Eltűnt a családias légkör és eltűnt jó néhány idősebb vendége is, örökre.
Az mi akciónk sem hozott sikert. Kiderült, hogy nagyon rosszul taktikázott a Főnök. A félreállított vetélytársnak volt ugyanis egy helyettese, aki átvette az irányítást. Azt se mondanám, hogy a bosszú vezérelte. Inkább a saját ambíciója. Alig telt el néhány nap és már porig égett a Főnök vendéglője. Az irodában találták meg az elszenesedett holttestét. Csak az alapos vizsgálat tudta kideríteni, hogy nem a tűz, hanem néhány golyó végzett vele. Nekünk sikerült olajra lépnünk. Lajos valahol külföldön él, legalábbis remélem, hogy él, mert évek óta nem tudok róla semmit. Ha a házuk előtt visz az utam, mindig lassítok, hogy megbámuljam a kertben rozsdásodó hatalmas Fordot. Én is bejártam fél Európát, aztán Lengyelországban dekkoltam egy ideig, ott ismertem meg Beátát. Csak akkor mertem hazaköltözni, amikor megtudtam, hogy megint mások vannak hatalmon. Most állítólag az ukránok kezében van minden.
Beátával elég szépen élünk. Töri a magyart rendesen, de kit zavar?! Engem ugyan nem. Ilyenkor anyám jut eszembe.
A régi bandából sem látni már senkit a játékterem környékén. Igaz, azt is átalakították, most inkább a kissrácokat próbálják becsalogatni a meglovagolható mesefigurákkal. A fiukról se tudok semmit. Csak Bajadérról hallottam, hogy intézetbe került, mert elkapta a gépszíj és nem tudott leállni a narkóval. Ő már nem ismer meg senkit és azt sem tudja, hogy valaha Bajadérnak hívták.
Magyar jól nősült, azt mondják. Nem is bánom, legalább nem kell idegen kocsik körül ólálkodnia.
A húgom viszont komoly fejfájást okoz! Illetve, nem is ő, inkább a férje. Mert már házas, vagy két éve. Gyönyörű nő lett kétségtelen, forognak is utána a hapsik. Talán épp ez a baj, mert az a balfasz, nyüzüge férje állandóan féltékeny. Nem is értem, hogy tudott hozzámenni egy ilyen senkihez. Elég gyakran összejárok a húgommal, így aztán azonnal szemet szúrt, amikor megláttam az arcán azokat a kék - zöld foltokat. Ő persze hadovált össze–vissza, hogy lefejelte a kredencet, meg ilyesmi, de engem aztán nem tudott becsapni. Amikor legközelebb a karján megláttam azt a hatalmas véraláfutást, addig nem hagytam neki békét, még be nem vallotta, hogy rendszeresen veri őt az a szemét. Na, akkor felkerestem azt a rohadékot és elbeszélgettem vele. Pár hétig nyugi volt, de aztán folytatódott minden. Aztán különmentek, de a faszi visszakönyörögte magát. Legközelebb a szeme volt bedagadva ennek a szerencsétlennek. Egyre gyakrabban és egyre súlyosabban bántalmazza… Az ilyen ügyek nem szoktak jól végződni… Egyszer végzetessé válhat… Magától úgysem fog leállni… Nem akarom magam hibáztatni, ha történik valami…. Valami végzetes…Mert nincs más senki, aki megvédené… A rendőrség meg tehetetlen. De ezt már megszoktam. Én viszont nem nézhetem tétlenül, ahogy tönkreteszi ez a tetű. Azt hiszem, tudom mit fogok tenni.
Csak úgy kell intéznem, hogy balesetnek higgyék.
Ki nem állhatom az évfordulókat, meg a kötelező családi ünnepeket, na! Rohangáljunk a szatyrokkal, aztán meg tömjük a fejünket, csak azért, mert pirosbetűs ünnep van? Hát még a szülinapok, mondhatom! Vigyorogva, teli tüdővel fújjam el a gyertyákat és énekelgessek, azért, mert öregebb lettem egy évvel?! Zabáljam a tortát és lelkendezzek, hogy még nem dobtam fel a talpam, vagy mi? Hát ünnep az? Egyébként, ha már a születésnapoknál tartunk, akkor inkább az anyákat kéne ünnepelni ilyenkor. Az én muterom is megérdemelne egy kis vastapsot, hogy cipelt hónapokig, aztán meg a kórházban gürizett velem. Elképzelem szegénykémet, a riadt kis lengyel asszonykát, aki még alig tudott magyarul, a szülészeten meg már trombitálta neki a főnővér a fülébe, hogy nyomjon kismama! Vajon értette, hogy mit akarnak tőle? Most, hogy így belegondolok, biztos, hogy ők miattam házasodtak össze. A faterom kinn volt Krakkóban egy nemzetközi fodrászversenyen, ő képviselte a hazai színeket, ott meg kiszúrta magának azt a helyes kis szőkét. Csak később derült ki, hogy lengyel a leányzó. Mutogathattak egymásnak kézzel-lábbal rendesen, az biztos. De a jelek szerint egész ügyesen pantomimezett a fater, mert csak megmutatta az ágyát is a szállodában a kis szőkének. Aztán, ahogy lenni szokott, terhesség lett a dologból, apám meg vállalta a következményeket, vagyis engem. Azt is megbeszélték, hogy Pesten fognak élni. Megbeszélték? Kézzel – lábbal, mint a süketnémák. A rokonság nem nagyon bánta, hogy Danuta elkerül hazulról, nem lehetett valami nagy szám Lengyelországban egy kisváros fodrászatán melózni. Budapest baromi jól hangzott arrafelé a hetvenes években. Kis Párizsnak nevezték a fővárost, mert jobban el voltunk látva, mint az egész béketábor.
Anyám tehát ideköltözött és vadul elkezdett magyarul tanulni. Apám becsületére legyen mondva ő is elég jól felszedte a lengyelt. Persze nem csak anyám iránti udvariasságból. Akkoriban rendszeresen kijárt seftelni a rokonokhoz, naná hogy jól jött, ha megérteti magát. Irhabundák, vodkás üvegek, karton cigaretták kerültek elő a kocsiból, keresett is vele rendesen, nem volt csoda, hogy hamarosan házba költöztünk. A szövetkezetet is otthagyta és saját üzletet nyitott az utcafronton. A hosszú, nagy ablakos ebédlőt alakították át, ott sorakoztak a tükrök, meg a hatalmas fodrász székek. Délután, ha besütött a Nap, csak úgy szikrázott az egész a tükrök miatt. Sokat lábatlankodtam az üzletben, élveztem azokat a mély, bódító szagokat, és mindig akadt valami különleges szerszám, amit érdemes volt közelebbről szemügyre venni. Szüleim nem nagyon bánták, ha velük vagyok, tán azt hitték, most szívom magamba a mesterség szeretetét. Apám meg volt győződve róla, hogy folytatódik a családi hagyomány. Az ő apja is fodrász volt és bár a nagyfaternak nem sok öröme volt a mesterségéből az államosítás miatt, de fel sem merült senkiben a pályamódosítás. Kijelölt utam volt tehát a sütővasak és hajfestékek világába.
Apám a nőket vette kezelésbe, anyám meg a férfiakat. Mindig volt nálunk vendég, de szerintem nemcsak a fater mesterfodrászi képesítése miatt. A vendégek buktak erre a családias légkörre az akkori szövetkezetek ridegsége után. Esténként, zárás után apám kihúzta a pénztárfiókot, számolni kezdett, majd elégedetten füttyentett. Aztán dalra fakadt:
- Megadnék mindent én egy ölelésért, egyetlen csókodért.
Tánclépésben közeledett anyám felé. Anyám a tükrök elől szólt vissza:
- Csókoljá maga segemet, azt csókoljá.
Majdnem mindig magázódtak. Apám ott termett és cuppanós puszit nyomott anyám köpenyére, aki még előre is dőlt ehhez a mutatványhoz. Aztán apa a karjába kapta és már zengte is:
- Ma Önről álmodtam megint, bocsánat asszonyom.
A mama belekapaszkodott, együtt forogtak, anyám hátravetett fejjel kacagott.
De az öregem elég gyakran lelépett egy-egy fuvar kedvéért. Ilyenkor a segéd állta a sarat. Nem tudom, hogy indokolta meg a határon, hogy ő megy látogatni a rokonokat és nem az, aki ott született. Akkoriban nagyon kemény volt a vámvizsgálat, szinte csoda, hogy a fater mégis mindig sikerrel járt. Már benne jártam a kamaszkorban, amikor mesélt nekem ezekről a stiklikről. Ő maga büszkélkedett el vele, azt hiszem valamiféle elismerést remélt ettől a vallomástól. Mondta, hogy jó néhány egyenruhást kellett lefizetnie ezekért a sima fuvarokért. De akkor sem jött zavarba, ha történetesen ismeretlen vámossal került szembe. Csempészett ékszert is, arról meg azt mesélte, hogy a legelső bébicipőm lógott a visszapillantó tükrén a kocsiban és azt valahogy mindig kiszúrták a vámosok. Szinte mindegyik megtapogatta, biztos abból indultak ki, hogy annyira feltűnő helyen van, hogy senki nem gyanakodna rá, tehát ezért gyanús. A fater ilyenkor mindig rendezett egy kis színjátékot, idegesen hebegett valamit, a vámosok meg egyre nagyobb vehemenciával gyúrták a cipőt, hátha tényleg… Elő is került belőle egy értéktelen medál, egy ormótlan amulett, benne az én fotóm, amint pucéran, hason fekve szemezek a kamerával. Ezek után már egyik vámosnak sem volt kedve megbontani a biztosítékok dobozát, ahol kényelmesen lapultak az aranygyűrűk. A rendszámtáblát sem kívánta leszedni senki. Az alá meg aranyláncok és Szűz Mária érmék voltak ragasztva. De foglalkozott apám pénzváltással is. Üveges lecsóban szállította a nylonzacskóba csomagolt dollárokat, sasszem kellett volna hozzá, hogy észrevegyék a fedél megbontását. A krakkói piacon meg elsuttogta:
- Mam dollari!
Rögtön mindenki vele akart üzletelni. Ő meg nem győzött vásárolni, kihasználva a dollár mindenhatóságát.
Anyám magyarja nem javult az évek során, de ez már senkit sem zavart. Nekem tényleg ez volt az anyanyelvem, ez az:
- Ádámká, most gyere kicsi ide, édesmama akar megfog, puszi neked kicsi pofácska!
Aztán lengyelül énekelt altató dalokat, nem értettem semmit, csak susogott, csattogott, zümmögött az egész. Később, mikor látta, hogy mennyire fülelek a lengyel szóra, gyakran átváltott, így aztán nem maradtam le semmiről. Amikor beszélgetni kezdtek, hát az volt ám a csúcs! Apám lengyelül kezdte a mondatát, és magyarul fejezte be, anyám meg hasonlóan válaszolt. Jól megvoltunk. Apám baromi jól nézett ki, magas volt, sűrű fekete hajjal, tisztára, mint egy filmszínész, még gondoltam is, milyen mázli, hogy egy fodrásznak ilyen jó a sérója, kész égés lenne kopaszon fésülgetni a kedves vendégeket és frizurakölteményeket varázsolni a fejükre. Az öreg tudta, hogy mi a legelőnyösebb számára, nemcsak a tolla volt klassz, de különben is adott magára. Kár, hogy én nem örököltem a vonásait. Ami azt illeti, fogalmam sincs kinek a fazonját örököltem a golyó fejemmel, meg a barnamedve alakommal, mikor a mutter is olyan volt, hogy tűbe lehetett volna fűzni.
Az öregeim szépen éltek, azt hiszem, nyugodtan mondhat ilyesmit az ember, ha látja, hogy nem repkednek a tányérok a nappaliban. Bár hót biztos vagyok, hogy a faternak volt egy-két nőügye, mert igen sok fiatalasszony járt a fodrászatba és két berakás között azért el lehet beszélgetni erről-arról. Ha történt is valami, az anyám volt olyan okos, hogy úgy tegyen, mintha mi sem történt volna. Neki is lehettek volna kalandjai, ha egy kicsit is odafigyel a vendégek sóhajaira. De hiába epekedtek a kuncsaftok, míg a hajukat mosta, és a dekoltázsa túl közel került az arcukhoz. Sokan örömmel vállalták a szeszes bedörzsölést, meg a vitaminos pakolásokat, csakhogy tovább időzzenek anyám karjaiban. A férfi vendégek ölükbe ejtett újságokkal vártak a sorukra. Inkább anyám köpenyén jártatták a szemüket, amely kiválóan átlátszott a fényben, kirajzolva a melltartó és a bugyi vonalait. Én csak mosolyogtam a sóvár tekinteteket látva. Hízelgett a hiúságomnak, hogy ilyen klassz muterom van. Úgy tűnt, apám sem féltékeny. Az ő filmszínészi adottságaival úgysem versenyezhetett senki.
Nagyon sok lengyel vendégünk volt, akik egymásnak adták a kilincset, hiszen itt végre jól kibeszélhették magukat. Arról nem is szólva, hogy az értékesítésre szánt holmik is gazdára találtak nálunk. Nem mulasztották el megdicsérni a szüleimet, mikor kiderült, hogy én is szót tudok érteni velük.
Ünnepnapon anyám ragaszkodott hozzá, hogy templomba menjünk. Ilyenkor kiöltözött, kiskosztüm, nylonharisnya, magas sarkú cipő, apám meg a sötét öltönyében feszített mellette, hát bármelyik divatlap közölhette volna a képüket. Én már csak ráadás voltam mellettük, hogy az emberek irigykedve súgjanak össze. Aztán a húgom is világra jött, mutogatni lehetett volna minket, hogy íme, a tökéletes család.
Anyám remek kajákat főzött és saját kis konyhakertje volt a telkünk végében. Nekünk szinte természetes volt, hogy mindenre jut ideje. Talán azért mert jókedvűen dolgozott, sokat énekelt. Apám gyakran hívott társaságot, szerintem nem csak a beszélgetések és a közös kajálások miatt. Szerette mutatni, hogy mire vitte. Akkortájt egy szövetkezeti fodrász nem volt valami nagy szám, még akkor sem, ha estére összejött egy kis borravaló. Hozzájuk képest az én faterom igazi nagymenőnek számított.
Talán egyszer volt komoly válságban a házasságuk. Áthallatszott a hálószobából a veszekedésük, anyám gyakran emlegetett egy női nevet, hol sírva, hol átkozódva. Apám esküdözött égre-földre, bizonygatta az ártatlanságát, de csak lehetett valami oka, hogy anyám ezúttal szóba hozta a dolgot. Eltelt jó néhány hét, mire anyám újból dúdolgatni kezdett.
A házasságuk akkor vizsgázott igazán, amikor anyámat elérte az a súlyos betegség. Tizenegy éves voltam, a húgom meg nyolc, amikor anyám hirtelen kórházba került. Akkor láttam sírni apámat először. Nem is értettem, hogy miért van ennyire kiakadva, én szentül hittem, hogy egy anyának nem lehet komoly baja, egy anya szent kötelessége, hogy felnevelje a gyerekeit. Én már korábban is hallottam azt a szót, hogy rák, de soha nem kapcsoltam össze a betegséggel. Ha emlegették valahol a családban, hogy valakinek rákja van, azt hittem, hogy az illető háziállatot tart. Hamar megtanultam, hogy mekkora hülye voltam. Anyám másfél évig sorvadt, apám végig mellette volt. Aztán csodával határos módon jobban lett, újra felszedett pár kilót, kezdtük azt hinni, hogy rendbe jött minden. A fater úgy vigyázott rá, mint egy hímes tojásra. Szerintem ő tudta, hogy ez csak haladék. Eltelt néhány hónap és újra jelentkeztek a fájdalmak anyámnál. Őrült módon felgyorsult minden, újra fogyni kezdett, később már felkelni sem bírt. Apám tette tisztába, én meg fel nem tudtam fogni, hogy képes ilyesmire. Azt a testet mosta ki a szarból, amit ölelt, csókolt, simogatott korábban. Ezen később is sokat gondolkodtam, de sosem mertem megkérdezni tőle, hogy melyik képet őrzi anyámról: a klassz, kívánatos, szexi fiatalasszony képét, vagy azt az emberi roncsot, aki kiálló bordákkal csontsoványan zihált a karjaiban? Végül anyám kórházba került. Hatalmasnak tűnt az ágy a madárszerű külsejéhez képest. Csövek lógtak a karjából, monitor vibrált mellette. Annyira ijesztő volt ez az egész, hogy igyekeztem mihamarabb elmenekülni onnan. Utána meg szégyelltem magam, sajnáltam, hogy nem beszéltem hozzá, éreztem, hogy nem sokáig lesz alkalmam rá. A húgom viszont nagyon idegesítő volt. Ő rajzolt valamit a mamának és azt tartotta az orra elé. Néha olyan nagylányosan viselkedett a kilenc évével, hogy hányingerem lett tőle. De lehet, hogy csak nem tudott mit kezdeni a félelmével. A fater meg nem velünk volt elfoglalva. Az egyik nagynéném hordott át hozzánk ennivalót, mert apámnak már arra sem volt gondja, hogy ettünk – e valamit egész nap. Ült az ágy szélén és fogta anyám kezét. A karjában halt meg. Addigra már apám is csont és bőr volt, csak a nagy barna szemei világítottak az arcában. Én nem akartam elhinni, hogy ez megtörténhet velünk. Hiszen minden olyan jól ment. Mi van ilyenkor? A jóistennek nem elég, hogy egy rendes család él, boldogul, gyereket nevelnek, és mindenki jól érzi magát? Muszáj megmártózni a fájdalomban, kínban és félelemben?!
A temetésre alig emlékszem. Tán leblokkolt az agyam, vagy ilyesmi. A ravatalon anyám, egy csipketerítő alatt. Már szinte semmi sem ismerhető fel a vonásaiból, mintha nem maradt volna hús az arcán. Anyám élettelen anyag lett, ehhez már semmi közöm. Viszolygást érzek és félelmet. És az a rengeteg virág. Otromba és harsány a szaguk. A ravatalozó ijesztő hidegsége. Védtelen vagyok, mindenki a saját veszteségével van elfoglalva.
A gyászmenetben volt néhány lengyel rokon is, az egyik kucsmában jött a halottaskocsi mögött és ezért nagyon szégyelltem magam. A húgom meg felolvasta a saját négysoros versét a sírnál. Borzasztóan utáltam ezért.
- Ez nem gyászol, ez szerepelni akar. – gondoltam.
Amikor hazamentünk a temetőből, olyan volt a lakás, mintha átrendezték volna. Pedig nem változott semmi, de minden olyan idegen lett nélküle. Álltam az üres üzletben és eszembe jutott, hányszor lábatlankodtam körülötte, hányszor kapott fel, hogy összecsókolgasson. Én meg szabadulni akartam, mert sokszor már zavart az a nagy-nagy szeretetroham. Én meg elszaladtam, ha ki tudtam bújni az öleléséből. Elszaladtam. Istenem, csak nem ez a büntetés?
Alvajáróként éltem a következő napokat. Nem tudtam elfogadni ezt a veszteséget. Naponta verekedtem az iskolában, nekimentem mindenkinek. Egyszer bicskával kergettem egy fiút az iskola folyosóján, mert az anyámat szidta. Ha utolérem, gondolkodás nélkül leszúrom. Behívatták apámat, de ő el se ment. Nem tudott magához térni ő sem anyám halála óta. Kiraktak a suliból. Az új iskola jóval messzebb volt, sokat morogtam, hogy annyit kell utazni, de valahogy segített. Talán az új környezet hitette el, hogy ezeknek a falaknak nincs köze anyámhoz. Igaz, itt sem voltam valami nagy ász, de kezdtem sejteni, hogy az én sorsom nem a bizonyítványomtól függ majd.
Apámnak majdnem két évbe telt, hogy talpra tudjon állni. Sokat segített rajta, hogy a vendégei kitartottak mellette. Még akkor is, amikor lélektelenül dolgozott. Gyanakodtam, hogy sokan már a férjanyagot látták benne. De akár meztelenül is táncolhattak volna a legjobb nők apám előtt. Nem érhetett fel senki anyám emlékével. Átvillant rajtam, hogy milyen különös ez az egész. Apám most vizsgázik hűségből, amikor már nem kéri számon senki a kilengéseit.
Én sosem tartottam nagyra a locsogó asszonyokat, akik megtöltötték a fodrászatot, de tény, hogy ők hozták vissza apámat az életbe. Mindig akadt, aki hozott ennivalót, süteményt, amit nem lehetett visszautasítani. Apám elfogadta a kislábosokat, de úgy tűnt, szüzességi fogadalmat tett. Sehol egy randi, sehol egy új nő a láthatáron. Nekem nagyon megfelelt így, el nem tudtam volna képzelni senkit a hálószobájában. Lassan felengedett a hallgatása, de nem örültem igazán ennek a változásnak. Talán azért nem, mert egyre gyakrabban emlegette a vendégek előtt, hogy micsoda áldozatokat hozott, és milyen kitartóan gondoskodott anyámról. Mintha tudatosan lett volna jó fiú akkor, hogy később kérkedhessen ezzel. Velem se tudott mit kezdeni. Néha felnőttesen beszélni próbált hozzám, máskor átölelt, mintha az anyai szeretetet akarná pótolni, de a mozdulata sután félbe szakadt. Amikor megtudta, hogy cigizem, azt vártam, hogy jól leszid, vagy kiselőadást tart a dohányzás ártalmasságáról. Ehelyett, kényelmesen hátradőlt a fotelban, cigarettával kínált és úgy kezelt, mintha ezzel túl lennék a gyerekkoron és mentesülhetne a felelősség alól. Tizennégy voltam akkor. Szerintem, ha kibontottam volna ott egy sört, arra is áldását adta volna. Elkezdtem szánni, mert láttam, hogy mennyire nem alkalmas családfőnek. Most már biztos voltam benne, hogy nőügyei sem igen lesznek. A csajozás kaland és kihívás lehetett számára, amíg anyám élt, de azután inkább kínos kötelesség, amit jobb elkerülni.
Befejeztem az általánost, alig kerültem el a bukást. De bántam is én! Nem voltak terveim, gondoltam lógatom a lábam odahaza, mert azzal is remekül telik az idő. De akkor elkezdett átjárogatni Feri bácsi, egy idős rokon és rávette apámat, hogy nekem gimnáziumba kell járnom. Gondolom, az öreg már tisztán látta, hogy belőlem sosem lesz fodrász. De azzal a borzalmas bizonyítvánnyal nem sok esélyem volt a középiskolához. Nem sok?! Semmi! Végül is az döntötte el a sorsom, hogy apám vendégei között volt egy tanárnő, aki aztán szólt az igazgatónak, aki aztán… szóval felvettek. Nem nagy lelkesedéssel mentem suliba, de végül nem is volt olyan borzalmas. Akadt ott egy-két olyan fazon, akik miatt érdemes volt bejárni. És volt egy-két csaj az osztályban… A tanári karról meg az első héten kiderült, hogy ki jár be a fizetésért és ki jár be azért, mert életét és vérét akarja áldozni az oktatásért. De viccen kívül, tényleg volt pár klassz tanár, akik előtt egyszerűen ciki lett volna rosszul szerepelni. Elmondhattam magamról, hogy én történelmet nem a Habsburgok, hanem a Heltai tanár úr miatt tanultam. Amúgy nem okozott nagy gondot a középmezőnybe tartozni, többre meg nem vágytam. Nem esett nehezemre a tanulás, így elég sok szabadidőm maradt.
A világ is ekkor állt feje tetejére. Kikerekedett szemekkel néztem a tévében a berlini fal leomlását, meg Ceausescu kivégzését. Nem nagyon foglalkoztatott, hogy ez milyen változást hoz majd az én életemben. Csak bámultam a híradót, mert izgalmasnak találtam. Inkább a részleteken akadtam fenn. Azon, hogy miért kiabálnak a bírák Ceausescu tárgyalásán. Akinek igaza van, annak nem kell üvöltözni – gondoltam csalódottan.
Volt az osztályban egy srác, szinte mindig együtt voltunk. Esténként eljártunk egy játékterembe, összegyűlt ott vagy tíz- tizenkét haver, akik aztán beugrottak sört venni a boltba, és kimentek a térre iszogatni. Gyakran hozzájuk csapódtunk, de eszembe se jutott, hogy ez egy galeri, annyira nem tartoztunk össze. Néha kitört a pofozkodás, én is kaptam rendesen. Ettől olyan pipa lettem, hogy elkezdtem lejárni egy testépítő klubba. Nagyon ócska berendezésük volt egy vedlett, kiszuperált üzlethelyiségben, eszméletlen izzadságszag, meg kosz, de elég volt ránéznem az egyik manusz bicepszére, rögtön tudtam, hogy ide érdemes lejárni. Apám nem csinált ügyet belőle, hogy alig lát, talán meg is könnyebbült, hogy nincs velem gondja. Úgy vettem észre, titokban még mindig remélte, hogy átveszem tőle a fodrászatot. De én akkor már tudtam, hogy sosem fogok idegen hajakban turkálni.
A haveromat Sándornak hívták, de csak a hivatalos papírokon szerepelhetett így, mert mindenki Magyarnak szólította. Állítólag azért kapta a nevét, mert egyszer kiskorában leesett a hintáról, baromira megütötte magát, de sírás helyett azt kiabálta a földön:
- Talpra Magyar!
Nem volt rossz arcú a srác, de a fogai nagyon lerontották az összképet. Engem meg az ilyen dolgok löktek tovább. Ha ütöttek, akkor sportolni kezdtem, ha rossz fogakat láttam, akkor felkerestem a fogorvost. Magyar rendszeresen iszogatott, de csak a haverok előtt adta a bankot, tulajdonképpen megvolt ő pia nélkül is. Viszont oda volt a kocsikért. Engem fűzött, hogy kössem el a faterom Zsiguliját, legalább egy pár órára. Nekem ez a kocsikázás nem volt olyan nagy szám, gyakran ülhettem apám mellett. Néha be is állhattam a garázsba, ilyenkor a csendes mellékutcán is mehettem egy kört. Nem akartam sokkolni apámat, hiszen volt neki elég baja így is. De eszembe jutott az öreg rokonunk, Feri bácsi, a volt katonatiszt, az utcán parkoló ezerötös Ladájával. Másnap már meg is mutattam a kocsit Magyarnak. Olyan izgalomba jött, hogy alig tudtam lecsillapítani. Rögtön tervezni kezdte, hogy hogyan kéne feltörni a kocsit, hol fogjuk összekötni a vezetékeket, meg ilyesmik. Én nem szerettem volna ilyen kellemetlenségeket okozni az öregnek. Megrongálni az álomautóját az én közreműködésemmel!? Ha kitudódik agyon is üt, az biztos. Inkább felajánlottam, hogy megszerzem a pótkulcsot, ha már ilyen hülye voltam, hogy szóba hoztam az öreget. Kavarunk pár órát az éjszakai forgalomban, aztán visszavisszük a kocsit a helyére, nagy ügy, ha hiányozni fog a benzinből, majd azt hiszi, hogy rosszul emlékezett. Gyerekjáték volt megszereznem a kulcsot, este már ott kőröztünk a kocsi körül. Megvártuk, míg minden elcsendesedik, szépen kinyitottuk az ajtót, üresbe tettük a kocsit és tolni kezdtük. Nem akartuk kockáztatni, hogy Feri bácsi felfigyeljen az ismerős motorhangra. Párszáz méterrel arrébb aztán adj neki! Magyar ült a volánnál, de annyira gyakorlatlan volt, hogy kétszer is lefullasztotta a kocsit. Helyet cseréltünk, de akkor meg könyörögni kezdett, hogy menjünk valami néptelen helyre, ahol gyakorolhatná a vezetést. Fel volt adva a lecke. Hol lehet éjjel, feltűnés nélkül vezetgetni a városban? Végül a Népligetben kötöttünk ki. Nekem már nedves volt az ingem az izzadságtól, annyira drukkoltam, hogy rendben menjenek a dolgok. Baromira nem hiányzott egy rendőrségi ügy. Akkor már hallottam egy-két idősebb haver beszámolóját a módszereikről. Pipec csak telefonálni akart egy nyilvános fülkéből, a kagylót rázogatta, mikor nem kapott vonalat, a rendőr meg üvöltözni kezdett vele, hogy rohadt huligán. Közben elcsattant néhány pofon is. Jocó egész éjjel a fogda vendége volt, kedvenc katonai zubbonya miatt, amit egy amerikai őrmester hordhatott valamikor. Volt egy nagydarab rendőr a körzetben, hatalmas lapátkezekkel, ennek az volt a szokása, hogy amíg kérdezgetett, a mutatóujjával bökdöste az ember mellét. És olyan vastag volt az ujja, mint a szárazkolbász! Egy ilyen beszélgetés után kék-zöld volt a srácok bőre. Ez volt a múlt, de ki merte volna állítani, hogy mostanában finomabbak a módszereik? Nem vágytam arra, hogy személyesen gyűjtsek tapasztalatokat.
Pár kör után véget vetettem a mókának, elindulunk visszafelé. Simán megérkeztünk az utcába és csak néztem, mint a moziban: leparkolt egy kocsi, pont Feri bácsi helyén. Most mi a lófaszt csináljunk? Ilyen apróságon lebukni! Ha arrébb állítom le a kocsit és minden sértetlen rajta, világos, hogy csak én jöhetek szóba, ha a pótkulcson kezd gondolkodni. Nagyon kellemetlen tudott lenni az öregúr, kinek hiányzik egy ilyen családi balhé? Toljuk arrébb a másik kocsit? De ahhoz fel kéne törni. Hagyjam máshol a Ladát, de akkor meg elő kéne adni, hogy feltörték. Tehát meg kéne rongálni. És ha már elkötötte valaki, akkor miért vitte vissza? Magyar már a Moszkvicsot mustrálgatta, elkezdte az ajtókat rángatni. Hirtelen fény gyulladt az egyik családi ház tornácán. Kijött két ember, hangos beszélgetéssel búcsúzkodtak. Magyar meg összegörnyedve futásnak eredt és eltűnt a sarkon. Nem tehettem mást, elfeküdtem a Lada ülésén. Aztán felberregett a Moszkvics és eltűnt az utcából. Gyorsan az öreg háza elé gurultam leparkoltam és rohantam haza. Másnap sikerült visszatennem a kulcsot, megúsztam a lebukást. De hogy Magyar így szarban tudott hagyni! Már akkor elpucolt, mikor fogalma sem volt arról, hogy a Moszkvicshoz jönnek. Olyan pipa voltam, elhatároztam, hogy ha meglátom, jól pofán vágom. Aztán arra gondoltam, meghallgatom, hogy milyen nyavalyás érveket hoz fel a mentségére. Az első szünetben tudtunk csak beszélni, Magyar úgy közeledett, mintha hetek óta nem találkoztunk volna. Átölelte a vállam, alig tudtam lerázni a karját. Aztán óvatosan vizsgálgatni kezdett, nyilván a verésnyomokat kereste rajtam.
– Hát persze – jutott eszembe, - ez még nem is tudja, hogy megúsztam.
Aztán nem győzött elnézést kérni, hogy úgy lelécelt. Agyba-főbe dicsért, hogy milyen remek haver vagyok. Nem akartam bedőlni a nyalizásnak, keresztbe font karokkal hallgattam. Aztán félre vont, a részletekről érdeklődött. Nem válaszoltam.
- Bocs öreg, tényleg szemét voltam! – mentegetőzött.
– Egy tetű vagy, tudod! – mondtam, de már láttam, hogy megússza verés nélkül.
– Na, tényleg mi volt? – sürgetett.
Végül megadtam magam. Kicsit kiszíneztem a várakozást, a rejtőzködést, meg ilyesmiket, de aztán csak megtudhatta tőlem, hogy minden jól végződött.
- Figyelj! – hadarta – Akkor legközelebb békén hagyjuk a rokonokat, keresünk inkább egy másik verdát.
– Te komplett hülye vagy! Hát azt hiszed, lesz legközelebb? Hogy megint szarban hagyjál?
De mégis lett! Nem tudom, mivel vett le a lábamról csak arra emlékszem, hogy hetekig próbált rádumálni. Lehet, hogy csak azért engedtem, hogy nyugtom legyen. Vagy csak azért, mert volt ebben valami rohadtul izgalmas. Kétszer olyan gyorsan vert a szívem, amikor a kiszemelt kocsit jártuk körül. Mintha valaki felébresztett volna a félálomból, az alvajárós kódorgásomból.
A módszer egyszerű volt. Leolvasztottuk öngyújtóval a kocsit elefántfülén a zárat, benyúltunk a kisablakon, kinyitottuk az ajtót, Magyar elhasalt az ülésen és tényleg elég gyorsan összebuherálta a megfelelő szálakat, aztán már indulhattunk is. És már nemcsak a Népligetben kőröztünk. Már én is fel tudtam oldódni ezekben a furikázásokban, néha szinte magaménak éreztem a kocsit. Egyszer még rá is szóltam Magyarra, hogy ne hamuzza össze az ülést, használja a hamutartót. Először értetlenül nézett rám, aztán felröhögtünk.
Általában Magyar vezetett, mert oda volt a kocsikért. Már tűrhetően belejött a dolgokba, igaz, nem kellett a beállásokkal kísérleteznie. Inkább a száguldáson volt a hangsúly. Nem győztem rászólni, mert mindig a gázpedálon felejtette a lábát. Egyszer jól rá is fáztunk a száguldásra, mert olyan bénán kanyarodott be a mellékutcába, hogy nem tudta az úttesten tartani a kocsit, nekirohant egy drótkerítésnek. Még szerencse, hogy nem volt ház a sarkon, mert akkor biztos nem ússzuk meg. De talán velünk volt a tolvajok védőszentje. A kocsi persze tönkrement, mi meg gyalogolhattunk hazáig. Akkor nagyon abba akartam hagyni, de csak nem tudtunk leállni.
Pár hétig rendben ment minden, de azon a napon viszont határozottan pechünk volt. Csak a harmadik kocsit tudtuk elkötni, a két másikban beépített riasztó volt, úgy menekültünk a zaj hallatára, hogy majd kiszakadt a tüdőnk. Ilyenkor egy normális fazon abbahagyja a próbálkozást, rájön, hogy ez nem az ő napja. De ez a hülye Magyar feldühödött és csak azért is…
Egy sárga Zsiguli volt soron. Kapkodva indított, kifordultunk a Kerepesi útra. Mehettünk párszáz métert mikor észrevettem, hogy nem kapcsolta fel a világítást. De már későn szóltam. Felvillogott mögöttünk egy rendőrkocsi lámpája, csak a hülye nem látta, hogy megállásra szólít fel. Magyar lassított, a járda mellé húzódott, a rendőr már le is állt mögöttünk, kiszállt a kocsiból és közeledett felénk. Közben kiabálta, hogy állítsuk le a motort. Magyar kiüvöltött a nyitott ablakon, hogy azonnal, de megvárta, míg a rendőr nagy kényelmesen a közelünkbe ér, aztán gázt adott, a gumik sivítottak, felgyorsultunk, majd hirtelen bevágódott az első mellékutcába. Száguldott, mint egy őrült. Nagyot fékezett, amikor egy bokros részhez értünk. Kilökte az ajtót, kiugrott és futásnak eredt.
– Rohanj, baszd meg, mire vársz?! – kiáltotta felém, aztán már nem is láttam.
Én is elfuthattam volna, vagy a fene tudja, csak ma hiszem így, de tényleg volt pár másodpercem, mire a rendőrautó odaért. De mintha megbénultam volna. Épp csak elhagytam az autót, a rendőr ott kapott el. Kaptam két hatalmas pofont. A rendőr zihált az izgatottságtól. Nekilökött a kocsinak és megbilincselt. Közben belerúgott a lábamba, mintha az ellenállásomat próbálná megtörni. Pedig egy szót sem szóltam, nem is tiltakoztam. Különös színezete lett a dolognak. Mintha kívülről láttam volna az egészet. Előkerült a társa is, már ketten üvöltöztek velem. Nagyon kiborulhattak, úgy őrjöngtek, hogy komolyan átfutott rajtam, megüti a guta valamelyiket. Valósággal bepofoztak a járőrkocsiba. Aztán az őrszobán is kaptam párat. Mert, hogy egy rohadt, elvetemült utolsó tolvaj vagyok, a társadalom szégyene, és hogy végre megmondjam, kivel voltam. Én meg hallgattam, közben a szám már duplájára dagadt, az orromból folyt a vér. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért nem köptem be a havert. Talán, ha nem őrjöngnek annyira, akkor beismerő vallomást teszek. Ha érzem egy percre is, hogy számít, amit mondok. De így?! És nem is hittem igazán, hogy egy adat megment a további veréstől. Ki kellett adják a mérgüket, mert megpróbáltuk átverni őket. Vagy csak azért vertek, mert megtehették. Akkor még nem volt divat feljelenteni a rendőrséget. Különösen nem egy tetten ért autótolvajnak, aki nem volt hajlandó együttműködni velük. Végül azt mondtam, nem ismerem a pasast, csak összejöttünk véletlenül. Előtte sosem láttam. Ezt a mesét elkezdte az egyik jegyzetelni, bár látszott rajta, hogy egy szavamat sem hiszi el.
Végül a fogdába löktek, azzal bíztatva, hogy reggel folytatjuk. De reggel nyílt az ajtó, bejött egy tiszt, akit eddig még nem láttam.
– Mosakodjon meg, mit adja itt a mártírt a véres pofájával! – és odalökött egy törölközőt.
Aztán kikísért a rendőrség elé. Feri bácsi állt ott. Kezet fogtak, váltottak pár szót, aztán már mehettem is az öreggel. A nevezetes Ladájába szálltunk be. Az öreg figyelmesen vezetett, nem szólt egy szót sem, de látszott, alig tudja fegyelmezni magát. Végül kitört:
- Mondd fiam, mi a lófaszt akarsz kezdeni az életeddel?! Egy rohadt autó tolvaj, börtöntöltelék akarsz lenni?! Tőled függ, de azt jegyezd meg, hogy legközelebb hiába könyörög az apád, a kisujjamat sem mozdítom érted, világos?!
Közben megérkeztünk a háza elé.
– Gyere, tedd rendbe magad, nehogy meglásson így az a szerencsétlen. Na, őt is jól megáldotta a sors veled! Csinálj csak ilyen baromságokat, aztán már hozzá is kijárhatsz a temetőbe.
Egész délelőtt az öregnél voltam, végre úgy ítélte, hogy apám elé állhatok. A fater megállás nélkül ingatta a fejét, mint aki nem hiszi el, ami történt. Láttam, eléggé padlón van, sajnáltam is érte. Aztán beszélni kezdett:
– Hát ezt érdemlem én?! Ezért robotol az ember, ezért ad meg mindent a kölykeinek?! Gürcölhetek napestig és ez jut nekem?! Virrasztottam anyád betegágyánál, ápoltam erőmön felül, aztán a halála után az üzlet, a háztartás, a gyereknevelés, minden az én vállamon! Ki csinálná ezt utánam?! Most meg a rendőrség hívogat?! Hát ezt érdemlem én?! – és így tovább, még vagy fél órán keresztül. Rólam meg valahogy nem is esett szó. Elmaradt a büntetésem is, ebben a panaszáradtban nem terjedt ki a figyelme ilyesmire.
Hiányoztam egy napot a suliból, és este se akartam lemenni a játékterembe, hogy Magyarral találkozzam. Nem volt kedvem mesélni, vagy magyarázkodni, hogy miért nem rohantam el. Magyart most nem vádolhattam árulással, de így is elegem volt mindenkiből. Csengett a telefon párszor, de nem vettem fel. Gondoltam, Magyar kíváncsiskodik, de nem hagyott üzenetet. Este megkocogtatták az ablaküveget. Először tudomást sem vettem róla, de csak nem maradt abba. Végül odamentem az ablakhoz. Bajadér állt a kertben. Bajadér a nevét akkor kapta, amikor a téren mesélte a fiúknak, hogy látott egy klassz bolgár filmet és a filmben táncoltak a szultánnak az izék… na mik is? Ja, a bajadérok. - csapott a homlokára. A srácok röhögve ismételgették az ismeretlen szót. Aztán ráragadt ez a név. Gondolom, azóta már ezerszer elátkozta azt a bolgár filmet. Szóval Bajadér állt ott és egy szuszra hadarta:
- Haver figyelj a Nagy Lajos küldött, és mondta, hogy ma este! Szóval nagyon fontos! Tízkor legyél a Dudvás előtt. – aztán már el is tűnt.
Hm! Szóval a Nagy Lajos. Az a magas, vékony fazon, akinek már kocsija is van. Mostanában már nemigen látni a téren, kinőtt ő már közülünk, akkor mit akar ez tőlem?! Talán öt évvel lehet idősebb nálam, de már sárgák az ujjai a nikotintól. Amúgy jó fej, van stílusa, de a tartásán javíthatna. Olyanok a lapockái, mint két szárny. De most én mondjam meg neki, hogy tegye le a bagót és járjon edzésre?! Hazulról hoztam azt a rossz szokásom, hogy mindig alaposabban megnéztem mindenki haját. Nagy Lajosnak elég jó sérója volt, aztán eszembe jutott, hogy ő is ült párszor anyám keze alatt. Persze nem is Nagy a családi neve, csak két Lajos volt a srácok között, és ő volt a nagyobbik. Nem is gondoltam, hogy tud a létezésemről. Úgy emlékeztem, hogy mi soha nem dumáltunk. Most meg hívat! Naná, hogy mentem, írtóra kíváncsi voltam, hogy mit akar. A Dudvás egy eléggé lerohadt hely volt, nem volt ajánlatos álldogálni előtte, mindig előfordultak ott részeg fazonok, akik imádtak kötekedni. Elhatároztam, hogy nem megyek oda korábban, de azért pontos leszek. Aztán majd kiderül, hogy mennyit kell szobrozni, amíg ő is megérkezik.
Egy percet sem állhattam a presszó előtt, amikor a járdához gurult egy ménkű nagy Ford.
– Szállj be - szólt ki Lajos a kormány mögül.
Beültem. Lassan végigmért, majd megszólalt.
– Szeretem, ha pontos valaki. Itt kezdődik minden. A pontossággal. Baszhatod, ha nem számíthatsz a másikra időben.
Elindultunk, Lajos szórakozottan vezetett, én meg a kocsival ismerkedtem.
– Úristen, mekkora! – sóhajtottam csodálkozva. - Mennyit eszik egy ilyen?
– Van mikor huszonkettőt.
– Huszonkét litert? – hüledeztem.
– Csak ha hideg a motor. – nyugtatott Lajos. - Utána már nem vészes.
– Hát, kösz szépen, - mondtam elborzadva.
Lajos a belváros felé tartott, végül leparkolt egy körúti presszó előtt. Otthonosan mozgott a tükrökkel díszített teremben.
– Mit iszol? – kérdezte, - Nyugi, tudom, hogy nem vagy még nagykorú, de itt kihozzák neked, garantálom.
A pincér testtartásán láttam, hogy igazat beszél.
– Jó lesz egy Cola, rummal – vontam meg a vállam.
Nagy meglepetésemre Lajos nem rendelt magának szeszes italt.
- Nem kell a balhé feleslegesen – magyarázta. - Így is minden rendőr be akar nézni a kocsiba. Jobb a békesség.
Az italok megérkeztek, Lajos felállt az asztaltól.
– Ülj csak nyugodtan, mindjárt jövök.
Átsétált a presszó másik végébe, leült egy asztalhoz, ahol két manus iszogatott. Pár perc múlva már jött is vissza. Elégedetten dörzsölte a kezét.
– Szeretem, ha jól mennek a dolgok. - aztán a tárgyra tért. - Nézd öreg, tudom, hogy mi történt tegnap éjjel.
– Honnan tudod? – kérdeztem vissza azonnal. - Te jó ég, - gondoltam – és ki tudhatja még?
– Hát, a Magyar bátyjától. Az a hülye kölyök hazaállított az éjjel, úgy zihált, mint egy gőzmozdony, a bátyja meg két perc alatt kiszedte belőle, hogy mi történt. Párszor megtekerte a füleit, mire bevallotta, hogy nem ez volt az első eset. A srác egész éjjel a rendőröket várta, mert azt hitte, hogy feldobtad. A bratyója azért hívott, hogy tudok-e egy jó ügyvédet. De aztán nem jött senki, ebből tudták, hogy nem köptél. De hogyhogy téged kiengedtek?
– Az egyik rokonom intézte el. – vallottam be.
– Nagy mákod van, hogy megúsztad. Ezek rád varrtak volna minden kocsilopást, a mohácsi vészig visszamenőleg. Tudod, hány megoldatlan ügyük van?! De ez legyen az ő bajuk! A lényeg, hogy te tudsz hallgatni! Tökös csávó vagy, nekem meg pont ilyenre van szükségem. Ajánlanék egy kis melót.
– Miről lenne szó? – kérdeztem, talán túl gyorsan.
– Mindjárt rátérek. – nyugtatgatott. – Kapsz egy táskát, és szépen elindulsz vele. Pár helyen megállsz és teríted a cuccot. Megbeszéljük előre, hogy melyiket hol kell átadnod. De nem írunk le semmit, világos? Aztán mikor átadtad a motyót, átveszed a borítékot. A lezárt borítékot. És nem kell kinyitnod, világos! Mert az elszámolás az én dolgom, ha esetleg nem stimmelne valami. Tehát csinálod a kézbesítést és persze erről nem dumálsz senkinek! És a csomagokat se nyitod ki! Jársz valakivel? – kérdezte hirtelen.
- Nem.
– Nagyon jó! – mondta elégedetten. - Sok hülye azt hiszi, hogy tud titkot tartani, ha csak a csajának mondja el a dolgokat.
– És mit kell szállítani? – kérdeztem óvatosan.
- Hát, nem babahintőpor, gondolhatod.
– Nekem ezt meg kell gondolnom. - válaszoltam. – Nem akarok belekeveredni semmibe.
– Hát, pedig ez majdnem semmi, csak jól fizet! Ne mondd, hogy nem jönne jól némi zsozsó! Itt még nem bukott le senki! És a dolog kinőheti magát, érted?! Mert itt azért vannak lehetőségek is. De ne ragozzuk a holnapot! Most épp elég, ha rendesen elvégzed, amiről beszélünk.
– De mért pont én?
– Azért, mert tudom, hogy nem vagy beszari. És ez nagyon fontos. Közbejöhetnek dolgok, amikor igenis számít, hogy nem ijedsz meg a saját árnyékodtól. Persze ezzel nem azt mondom, hogy életveszélyben lennél. Csak azt, hogy egy értelmes és bátor faszira van szükségem. Nehogy már eldobja a táskát és elrohanjon, ha meglát egy egyenruhát. Például egy vasutast. Figyelj, én nem erőltetlek! – folytatta – Ha nem érdekel a dolog, felejtsük el az egészet. Akkor mi nem is találkoztunk, érted?! Gondolkozz holnapig a dolgon és hívjál fel. Itt a számom. Na gyerünk! – felemelkedett a székről, az asztalra dobott néhány bankjegyet és elindult kifelé.
Visszafelé már szóba sem hozta a dolgot, megint a kocsiról beszélgettünk.
– Látod haver! Ha ebben a verdában ülök, minta állampolgár vagyok. Itt aztán minden tiszta! Átkutathatják az egészet, tőlem még meg is röntgenezhetik. Gondolhatod, hogy nem ezzel csinálom a dohányt!
Elköszöntem tőle a sarkon, aztán hosszan néztem a távolodó kocsi után. Ha elfogadom az ajánlatot, biztos nem fogok leállni egy kör után. Akkor hamarosan én is ilyenben ringatózhatnék. Még Magyart is elvihetném néha, hadd pisálja össze magát a gyönyörtől. Álmodoztam, de voltak balsejtelmeim is. Most aztán végzetesen belekeveredek valamibe, tényleg ezt akarom?! Mit akarok egyáltalán?! Az a baj, hogy tulajdonképpen semmit. Fogalmam sincs, mit kezdjek magammal! Tizenhat múltam, és nem érdekel semmi. Járok ugyan suliba, de nemigen izgat az sem. Azt írta az újság egy ifjú színészről, hogy vonzzák a kihívások. Igen? Akkor nekem meg milyen kihívás jutott eddig?! Apám üzletében fogok kikötni a végén. Csattogtassam az ollót és lessem a borravalót? Na nem! Mégiscsak ki kéne próbálni ezt a ziccert! Biztos ki lehet szállni, ha nem tetszik a dolog. De miért ne tetszene?! Megfizeti! Tényleg, a pénzről még nem is esett szó! De hülye vagyok! De csak nem fog átvágni! Nyilván nem fillérekben játszik.
Meg sem vártam a másnapot, még az este visszahívtam Lajost, és rákérdeztem az összegre. Rögtön kiderült, hogy apám jóval kevesebbért járt örömtáncot anyámmal annak idején. A pénz nagyon megszédített! Eszembe se jutott, hogy törvénytelen dolgot várnak el érte. És jó volt ez a tudatlanság. Rávágtam, hogy vállalom.
Azt is tudtam, hogy nem fogok pletykálni senkinek. Magyart jobb kihagyni ebből, neki olyan pofája van, hogy akkor is beszél, ha semmi sem jut az eszébe. Csajom meg tényleg nem volt, de azért volt valakim. Ha egyáltalán kapcsolatnak lehet nevezni az ilyesmit. Vagyis azt, hogy kinéz magának egy olyan jó harmincas nő az apád üzletében, hazaviteti veled a csomagjait és ott piával kínál, és amíg iszogatsz, elkezdi a csomagokat bontogatni. Az egyikből kihúz egy nylon bugyit és a szemed előtt felpróbálja. Igen. Előbb a szoknyája alá nyúl, lehúzza a régit, kigyalogol belőle, aztán szép lassan felveszi az újat. És amikor kész, akkor magasba emeli a szoknyáját és megkérdezi, hogy áll? Ott áll előtted és hagyja, hogy nagyokat nyelve bámuld azt a testre simuló fehér nylont és a sötétlő háromszöget. De valójában nem a véleményedre kíváncsi, csak élvezi a zavarodat. Aztán hozzád lép, körbecsókolja az arcod, és közben a nadrágodat masszírozza. Majd előveszi a farkad és a két combja közé zárja. Na még szép, hogy az ilyesmitől bezsong az ember! Szinte önkéntelenül kezdtem mozgatni a csípőmet. Hamar elmentem, de tudtuk, hogy nincs még ez a meccs lefújva. Behúzott a hálószobába, levetkőztetett, gyengéden végigcsókolt. Én meg a gyönyörű barna haját simogattam, amire nevetve azt mondta:
- Ha így folytatod, holnap visszamehetek apádékhoz.
Hát inkább a melleit kezdtem csókolgatni. Csodálatosan sima bőre volt. És fantasztikus illata. Befúrtam a fejem a combjai közé. Gyengéden irányított, hamarosan gyorsulni kezdett a légzése. Nem tudtam tovább várni, ráfeküdtem, hogy végre az enyém legyen. Hajtott a vágy, közben ujjongtam magamban:
- Hát ez az végre?! Ez az, amire évek óta vágyom?! Ez sokkal jobb, mint amit valaha is elképzeltem!
Aztán minden megszűnt körülöttem. Esküszöm, mintha elvesztettem volna minden érzékszervemet. Ő is elernyedt. Összebújva feküdtünk egymás mellett, nem éreztem az idő múlását. Átjárt a boldogság. Természetfeletti csodának éreztem az együttlétet, el nem tudtam képzelni, hogy egyesek gúnyolódnak ezen, a nők fejfájást mímelve keresnek kibúvókat és egyáltalán, hogy van olyan ember a Földön, aki nem kívánja örökké és állandóan ezt a természeti csodát.
És maradt ez a csoda a következő hónapokban is. Talán azért, mert olyan ritkán ért rá és tényleg ünnep volt minden együttlét. És talán azért is, mert kifogyhatatlan volt az ötletekből. Tetszett az is, hogy nem játszotta meg magát. Ő is kívánt engem és merte kimutatni. Egyszer az utcán mentünk, hirtelen megállt, szembe fordult velem, benyúlt a lábam közé és azt sóhajtotta:
- Jaj, ha már benn lenne, az is késő lenne!
Naná, hogy meg voltam őrülve érte! Már fontolgatni kezdtem, hogy össze kéne házasodjunk, hogy örökre megtarthassam. Egyszer félénken fel is hoztam a témát, azt hittem, kinevet majd, de nagy meglepetésemre majdnem elsírta magát:
- Ne beszélj hülyeségeket! Kiskorú vagy! Majd hozzámegyek egy iskolás gyerekhez! És még annyi nő lesz az életedben! Ez még csak a kezdet! Leszel te még szerelmes, hajaj! Húsz év van köztünk, hidd el, ez csak most jó. Most, amíg nem tud róla senki. Minden kapcsolatot tönkre tesz, ha szembe kell szállni érte az egész világgal. Csókolj meg és felejtsd el az egész szamárságot!
Kezdtem volna kibékülni a világgal, rohantam a karjaiba, ha tehettem. De pár hónap után kiderült, hogy nekem jóval több ez az ügy, mint neki. Néha kibúvókat keresett, ha látni akartam. Egyszer, amikor nála voltam, hosszan csevegett telefonon valakivel, engem már az is dühített, hogy egyáltalán válaszolt és ilyenekre pazarolja az időt. Ráadásul úgy társalgott valami faszival, hogy valósággal mardosott a féltékenység. Aztán eszembe jutott, hogy milyen könnyen szedett fel engem. Biztos nem én vagyok az egyetlen. Talán tapasztaltabb manuszra van szüksége. Gyakran eszembe jutott az első esténk, és sajnos az is, hogy amikor elköszöntem tőle, még gondosan megtapogattam a ruházatom, hogy megvan-e mindenem. Hiába, nem voltam még hozzászokva, hogy idegen helyeken vetkőzzek.
– Nem hagytam itt semmit? – kérdeztem a fejemet forgatva.
– Csak a szüzességedet. – mondta egy fél mosollyal, amiből kiderült, hogy hiába akartam titkolni, tudta jól, kezdő vagyok.
Lajossal megint a Dudvás előtt találkoztunk és megint nem vártunk egymásra. Egy mellékutcába hajtott és oktatni kezdett. De nem úgy, ahogy vártam.
– Az árut egy maszek cipésznél veszed át a körúton. Először együtt megyünk oda, hogy megismerjen. Aztán kedden, délután, bemész a boltba. De vigyázz, csak hatig van nyitva! Ő majd átad egy cipődobozt, nem is kell kinyitnod, bízhatsz benne. Jut eszembe, mit csinálsz, ha van valaki az üzletben? – kérdezte hirtelen.
– Hát, körülnézek és kimegyek. Aztán kinn várok, amíg tiszta a levegő.
– Jó, de nem várhatsz örökké! Szóval?
– Hát, akkor bemegyek a boltba és köszönök az öregnek és azt mondom, hogy az apám küldött, ilyen és ilyen néven van itt egy pár cipő kifizetve, amit át akarok venni. Megkapom a dobozt, viszlát és már ott sem vagyok.
– De minek ez a mese a faterodról?
– Mert ha másnak viszem a cipőt, akkor hihető, hogy nem nagyon érdekel a doboz, és ki sem nyitom, csak a hónom alá csapom és távozok.
– Nem rossz, nem rossz. – bólogatott Lajos. – Tehát a cipődoboz nálad van. Beteszed egy táskába. Abba, amit tőlem kapsz! És ne cseréld ki hátizsákra, azzal, hogy az kényelmesebb! Arra nem lehet vigyázni, ha buszra szállsz. Bármi történhet ott a tömegben, te meg úgy járhatsz, hogy mire leszállsz, már csak a hevedereket markolászod, a hátadon meg nincs semmi. Olyan táskát kapsz, ami az oldaladon lesz és az egyik kezedet állandóan rajta tarthatod. Világos?
– Világos.
- Aztán megérkezel az első címre. Az egy körfolyosós nagy bérház. Sajnos soha nem jó az a kibaszott kapucsengő, pedig nem bánnám, ha előtte fel tudnál szólni. Na mindegy. Felmész a másodikra. Soha ne használd a liftet! Amilyen szarok ezek, bármikor elromolhatnak, aztán dekkolhatsz ott fél napot. És túl sokan lesznek ott, mikor végre kiszabadulsz. Tehát gyalog. A másodikon, a hetes lakást keresed. Két rövidet csöngetsz. Kinyitják az ajtót. Egy szemüveges manusz fog beengedni. – Jó napot, a Vilmost keresem. - mondod te. És most figyelj! Ha vannak az öregnél rokonok, vagy ilyesmi, és nem tudná zavartalanul átvenni az árút, akkor azt fogja mondani: - A fiamhoz jött? Hát nem tudja, hogy külföldön dolgozik? Ha tiszta a levegő, akkor nincs ez a duma. Ennyi. Átadod a cuccot, átveszed a borítékot, de figyelj! Nem hagysz ott semmit, amíg nincs a kezedben a boríték, világos? Aztán már el is jössz és folytatod a második címen.
Végigvettük az egész leckét. A többi három hely egy-egy presszó volt, a másik napon meg néhány üzlet volt a listán. Szolárium, virágüzlet, antikvárium és egy képkeretező. Már tudtam a neveket, hogy kiket kell keresni és azt is, hogy hogyan lehet egy pincérnek odaadni egy csomagot úgy, hogy ne lássa az összes vendég. Úgy éreztem, Lajos kicsit fontoskodik, szerintem élvezte, hogy ilyen krimibe illően oldjuk meg a kézbesítést. De hát ő tudja! Még megkérdeztem, hogy valóban kell-e ez a cipődoboz? Mert a zacskók kevesebb helyet foglalnának el nélküle.
– Nem árt a doboz, hidd el! Egyrészt, védve van az áru, másrészt meg, ha jössz - mész egy táskával, ami egyszer lapos, máskor tömött, akkor ez csak szemet szúr valakinek. Mindig akad valami vénség, aki nagyon ráér és az az egyetlen szórakozása, hogy a szomszédokat figyelje. Hadd legyen az a látszat, hogy egy diákot lát az iskolás könyveivel.
– Hát, te tudod, - vontam meg a vállam. – Ki a fene foglakozik olyasmivel, hogy mekkora egy táska?! – gondoltam, de ráhagytam. - Nekem is az a legfontosabb, hogy simán menjenek a dolgok. – bólogattam.
Megállapodtunk, hogy utólag fizet, akkor, ha rendben lejártam a körzetet. Ez nem nagyon tetszett, de ő váltig állította, hogy ezt mindig így csinálják. Elég kockázat neki az is, hogy rám bízza a csomagokat, meg a borítékokat.
– Csak nem gondolod, hogy lelépek a cuccal?! – kérdeztem megütközve.
– Nem, ilyen hülyeséget senki nem mer megkockáztatni. Már csak azért sem, mert mindenkinek van családja. – tette hozzá szinte közömbösen.
Nagyot nyeltem és elkapott valamiféle rossz érzés. Én most tényleg belemásztam valamibe! – gondoltam ijedten.
Már el akartam köszönni tőle, amikor váratlanul megkérdezte:
- Te szoktál szívni?
– Nem. – dadogtam zavartan.
– Persze hogy nem! Azt már észrevettem volna. De kipróbáltad már?
Eszembe jutott, hogy a téren a srácok kőröztek egy spanglit, én is szívtam belőle párszor, de nem éreztem semmi különöset. Lehet, hogy csak kamu volt az egész, vagy túl kicsi volt az adagom, de csak annyi volt a hatása, hogy büdös volt, kaparta a torkom és szédültem egy kicsit. De nem is vágytam ilyen cuccra. Sosem szerettem volna olyan helyzetben lenni, ahol nem vagyok a magam ura. Nekem ne egy szaros füves cigi vagy egy tabletta diktálja a hangulatomat. És, ha őszinte vagyok magamhoz, tulajdonképpen attól féltem a legjobban, hogy nem vagyok elég erős. Hogy nem tudnék leállni, ha elkap a gépszíj.
Eltelt pár nap, aztán „munkába” álltam. Másfél-két óra kellett a négy címhez, aztán a hét másik napján ugyanez. Néha felhívott, hogy nincs árú aznap, volt, hogy összesen csak egy helyre kellett mennem, máskor meg egy új címet kellett megjegyeznem, de ment minden simán, mint a karikacsapás. Egyre inkább nevetségesnek éreztem Lajos óvintézkedéseit. A fuvarok után becsülettel kifizetett, és mindig vette a fáradságot, hogy kikérdezzen, nem tapasztaltam-e valami szokatlant, vagy furcsát a kézbesítések során. Egyszer meg is sokalltam ezt a nagy óvatosságot.
– Kár idegeskedni! – nyugtatgattam. – Szerintem a rendőrség az sem tudja, hogy a világon vagyunk.
– Ki beszél itt rendőrségről? – kérdezett vissza. - Itt azoktól kell majrézni, akiket szintén érdekel ez a körzet. – Rendőrség? Ja, hát ők is felbukkanhatnak, de jobban idegesítenek azok a csávók, akik fekete bőrdzsekiben szotyoláznak a sarkon.
Furcsa volt találkozni ezekkel a fazonokkal. Idegeskedve, kapkodva vették át az árut, lopva körülpillantottak, még akkor is, ha egy zárt sarokban voltunk. Engem sem csíptek, gondolom én része voltam annak a gépezetnek, amiből szabadulni szerettek volna. De senki sem szállt ki magától! Hiába, a pénz nagy úr. Mert ezek a dílerek sietve átvették az árut, aztán ugyanilyen sietve továbbadták jókora felárral. Lajostól néhány elejtett félmondatából tudtam, hogy hatalmas pénzek forognak kockán. Sejtettem, hogy veszélyes játszma ez, de mindenkinek az volt az érdeke, hogy simán menjenek a dolgok. Így aztán, ha nem is rajongtak értem, de mindenki mindent megtett, hogy zavartalanul tudják átvenni tőlem az árut.
Senkivel nem volt személyes kapcsolatom, csak Vilmossal. Vele is csak tök véletlenül. Egyszer összeakadtam vele a városban. Épp egy könyvesbolt kirakata előtt bámészkodtam, amikor kilépett az üzletből. Akkor már jó ideje szállítottam neki, azonnal felismert. Rám köszönt, majd megkérdezte:
- Nincs kedved beülni egy kávéra? – és mutatta a sarki presszót. – Vagy talán tiltja a szabályzat? Ha eddig nem is volt nagy kedvem, de most vállaltam a meghívást. Hadd lássa, hogy a magam ura vagyok.
Bementünk, az öreg rendelt két kávét a pultnál, az enyém valami habos költemény lett, még gondoltam is, milyen jól eltalálta az ízlésem. Leültünk az apró asztalhoz. Eleinte közömbös dolgokról beszélgettünk, időjárás, meg ilyen baromságok, úgy tűnt, ő is kissé zavarban van. Aztán hirtelen megkérdezte:
- Tudsz valamit a Lajosról?
– Hát, - mondtam kissé habozva. – jól van.
– Vigyázz rá, ha tudsz. Rendes gyerek. – mondta halkan.
Egészen meglepődtem. Az öreg a Lajosért aggódik? Mi a rosseb? És én vigyázzak rá?! Hát ezt hogy gondolja?
– A Lajos a lányomnak udvarolt. Elég régen voltak már együtt, az esküvőt tervezték. Aztán a lányomnak volt az a szörnyű balesete. Alig maradt egy ép csontja, mikor kiemelték a roncsok közül. Az az ócska tragacs semmit nem tudott felfogni az ütközésből. Szegény kicsim, élet-halál közt lebegett, aztán meg a kórházi ágy, a műtétek sorozata. Minden tartalékom ráment, de bántam is én, az volt a lényeg, hogy él. Lajos is becsülettel kitartott mellette, pedig akkor már tudta, hogy a lányom sosem fog talpra állni. De kentük az orvosokat, fizettük a gyógyszereket. Lajos sem ugrálhatott a grafikusi fizetésével, szóval egyszer csak előállt az ötlettel, hogy tudja, mivel lehetne pénzt csinálni. Ha akkor azt mondja, hogy bankot kell rabolni, biztos abba is belementem volna. De már a pénz sem segített. Egy reggel üres volt a kórházi ágya szegény Magdikámnak. Az asszonyt két éve temettem, a fiam külföldön, senkim sem maradt. Lajostól sem várhatom, hogy feljárogasson hozzám. De megmaradt nekem ez a… ez a… szóval tudod. A lányom halála után be akartam fejezni, de aztán úgy voltam vele, hogy mit szemérmeskedjek?! Maradhatok én tisztességes is, csak épp éhen döglök. Hát így aztán folytattam. Jönnek a hülye kölykök és viszik tőlem az anyagot. De ha nem tőlem, akkor mástól. Én ezen már nem fogok filózni. Különben is, le van mindenki szarva! A lányomat olyan teherkocsi ütötte el, hogy tükörsima volt minden gumija. Nem tudtak féknyomokat rögzíteni, érted?! És azóta sincs semmi az ügyben! Persze valami újgazdag volt a kocsi tulajdonosa. Megúszta az a rohadék, mert megkent pár embert. Itt így mennek a dolgok! Hát akkor pont nekem legyen lelkifurdalásom?!
Lajosnak nem szóltam erről a találkozásról, de valahogy másként néztem rá. Meg a kocsijára, amiről kifejtette, hogy a motorházban legalább fél méter az a rész, ami felfogja az ütközést. Ezután rendszeressé vált, hogy az öregnél hosszabb időt töltöttem. Már teával várt, és leültetett a nappaliban. Elbeszélgettünk mindenről, nekem meg jól esett, hogy egy felnőtt emberrel dumálhatok. A faterom már nem volt alkalmas ilyesmire. Ha nem dolgozott, akkor a tévét bámulta, vagy aludt, mint akinek sürgős bepótolni valója van. A külseje sem volt már a régi. Megritkult a haja és pocakot eresztett. Úgy éreztem, végképp elszakadtunk egymástól. Vilmossal viszont lehetett dumálni. Végül már odáig merészkedtem, hogy elmondtam neki a nőügyemet. Gratulált és azt mondta, hogy ez szép emlék lesz öreg koromra, úgyhogy ne bánjak semmit. És azt javasolta, ha meg akarom tartani ezt a kapcsolatot, eszembe se jusson pitizni. Inkább célozzak rá, hogy megismerkedtem valakivel. Legyek határozott és irányítsam a dolgokat. Úgy tűnt, használt a tanácsa, mert Szilvia tényleg jobban ragaszkodott hozzám azok után, hogy nem féltékenykedtem és nem könyörögtem neki többé.
Az öreg különös nézeteket vallott a világról, de nem bánta, ha előadtam a saját gondolataimat. A vallásról is sokat vitatkoztunk, úgy láttam ez igencsak foglalkoztatja. Láttam rajta, hogy nagyon szeretne hinni, de örökké kételkedik.
Jól jött ez a különös barátság, mert Magyarral már nem lehetett szóba állni. Nem járogatott a játékterembe és tudtam, hogy ebben a bátyja keze van. Aztán kiderült, hogy eltiltották tőlem. Hát ez oltári volt! Tőlem tiltották, aki megpróbálta lebeszélni ezekről az éjszakai kalandokról. De csak legyintettem, főleg azok után, hogy Magyar sosem köszönte meg, hogy nem dobtam fel a rendőrségen. Aztán belezúgott egy csajba az osztályban és ott turbékoltak mindenki szeme előtt, hát, nem volt valami szívderítő látvány, különösen azért, mert a kiscsajon nem volt semmi rendkívüli. Sőt, ha őszinte vagyok, inkább szarul nézett ki a villanykörte fejével. Ilyeneket mondott Magyarnak, amíg pad tetején ültek egymás mellett a szünetben:
– Te úgysem tudod megérteni az én lelki világomat.
- Mi a picsa? – gondoltam magamban. – Ennek lelke van?
Magyar meg mondta, hogy de igen, és közben úgy bólogatott, hogy majd leesett a feje. Mekkora hülye tud lenni az ember, ha szerelmes – összegeztem magamban. Aztán eszembe jutott az én szerelmi vallomásom Szilviánál.
Eltelt pár hónap, nem volt semmi rendkívüli. Vittem az árut menetrendszerűen. Kezdtem nagyon lazára venni a figurát, már úgy éreztem, mintha nyugdíjat kézbesítenék. Aztán amikor megint nálam volt a táska, szinte unottan mentem az első címre. Felmentem az ismerős lépcsőházba, sehol egy lélek. Két rövidet csöngettem Vilmos ajtaján. Pár másodpercig semmi, majd az üveg mögül az öreg kiáltott ki, ahogy erejéből telt:
- A fiamhoz jött? Hát nem tudja, hogy külföldön dol… hirtelen egy tompa puffanás, különös zajok, aztán kivágódik az ajtó és egy alak tornyosul elém. A keze már a karomat markolja, tisztán látom a tetovált ujjait a számokkal. Az arcomba bámul, kiált valamit én meg nézem azt az olajos szempárt, a jóllakott pofáját, a hülye pengebajszát, majd hatalmasat csapok a kezére, megpördülök a tengelyem körül és vadul rohanni kezdek. Mögöttem lábak dobogása, zajok, kiáltások. Ledübörögtem a lépcsőn és ki az utcára. Ott aztán, ami belefért! Végre hátra mertem nézni, két csávó loholt a nyomomban, de láttam, hogy sikerült előnyt nyernem. Nem véletlenül. Két pocakos, középkorú pasas próbált utolérni egy tizenhét éves srácot. De azért nem lassítottam. Az utcán nem volt forgalom, tisztán hallottam, ahogy dobognak a lépteik mögöttem. De aztán mást is. Egy kocsi hangját. A fekete Mercédesz elszáguldott mellettem, lehagyott, de aztán hangos fékezéssel leblokkolt a járda mellett. Az első ajtót kilökte egy nagydarab manus, de még nem volt ideje kiszállni. Láttam a veszélyt, de nem fékeztem a rohanást. Felgyorsítottam, sikerült megelőznöm a kocsit, és egy fél fordulattal, tele talppal rárúgtam az ajtót. A pasas fél lába már kinn volt a kocsiból, akkorát bődült, mint egy vadállat. Rohantam tovább és közben görcsösen szorongattam a táskát. Pár méterre voltam a saroktól, amikor éles csattanásokat hallottam, aztán mintha egy tüzes kést vágtak volna a karomba. Felüvöltöttem a fájdalomtól, de rohantam ész nélkül. Már nem én parancsoltam az izmaimnak. Ha akkor valaki rám dob egy hálót és földre kerülök, a lábaim biztosan tovább mozogtak volna. Még néhány utca és kijutottam a főútra. Irány a metróállomás. Ott engedelmesen be a sorba, meghúzódva a tömegben, kivárva a jegykezelést. Egy hölgy meg mögöttem:
– Fiatalember, maga vérzik.
- Igen tudom, megtámadott egy kutya.
– Nagyon veszélyes az ilyesmi, ezt azonnal meg kell nézetni.
– Tudom. Épp orvoshoz megyek. – lihegtem.
– Oltás is kell, mert lehet, hogy veszett volt az a kutya. - mondta a hölgy és kissé arrébb húzódott.
– Nem fogom elfelejteni! – nyögtem.
A kötött sapkámat rászorítottam a véres karomra, utaztam két megállót, ki a felszínre, minden erőmet összeszedve körülnézek, majd mikor látom, hogy tiszta a levegő, be az ismerős presszóba. Ott hátra a vécékig, de útközben még az ismerős pincérnek odasúgom, hogy hívja a Lajost. Az rémülten igent bólint, én meg betántorgok az első fülkébe, rárogyok a csészére, a rosszullét környékez, de közben is a táskát markolom. Fél-bódulat és ébrenlét, aztán megjön Lajos, és én, mint aki már végre átadhatja a műszakot, ájulásba zuhanok.
Egy vadidegen lakásban ébredek, magas vékony ürge vizsgálgat, a karomra nézek, fehér kötés díszeleg rajta.
- Semmi baj – nyugtat meg a hosszú. - Nem ért csontot. A golyót már kivettem.
Lajos áll előttem, izgatottan kérdi:
- Tudsz beszélni?
Igent bólintok.
– Mondj el mindent!
A beszámolóm alatt Lajos előre hátra hintázik a széken.
– A kurva anyjukat! – fakad ki, ha egy kis szünetet tartok. – Képesek lettek volna megölni téged! Egy rakás tetű! De, hogy te nem dobtad el a táskát! Öregem, te aztán vagy egy fazon! Mekkora rohadékok! A kurva anyjukat ezeknek a szemeteknek! Nem fogják megúszni, az biztos! Mi a lófaszt képzelnek, övék a város, vagy mi?! Mindjárt visszajövök! Ne mozdulj!
Jó vicc! Mintha képes lennék felállni. Szerintem telenyomott a Hosszú érzéstelenítőkkel, mert mintha lebegne a szoba. Aztán a kötést vizsgáltam a karomon. Remélem, érti a pasas a mesterségét és nem lesz komplikáció. Nagyon erős orvosságszag volt a szobában, gondoltam, ez mindenképpen jó jel. Az is eszembe jutott, hogy ezek nem a karomra céloztak. Szerencsém volt, baromi nagy szerencsém.
Lajos, visszajött, leült egy székre, majd szinte azonnal felpattant. Kapkodta a levegőt az izgalomtól.
- Felhívtam Vilmost. Szegény, alig tud beszélni. Azok a rohadékok jól kiosztották. De otthagyták, mert mindenki utánad rohant. Mind a három. Szegény Vili! És nem vagyok biztos benne, hogy békén fogják hagyni. És fogalmam sincs, mennyit tudnak. A cipőboltos öreget is hívtam, ott nem jártak. Biztos a Vili egyik vevője jártatta a pofáját. Figyelhették már egy jó ideje, ha tudták, hogy ma kap árút. De ha kezelésbe vették, akkor se lettek okosabbak. Ezek a faszok is tudják, hogy egy jól működő buliban nem ismerik a tagok egymást és fogalmuk sincs, honnan jön az árú. Azért kellettél volna te nekik.
– Most összedőlt minden? – kérdeztem csalódottan. - És mi lesz Vilmossal?
– Neked le kell állni egy ideig. Felismerhetnek. Hogy az öreggel? Hát arra én is kíváncsi vagyok. Valahogy megoldom, hogy lássa egy orvos. Remélem rendbe fog jönni. Bár ki tudja, ebben a korban. De ezeket a tetveket likvidálni kéne mind! Nem lesz nyugtunk tőlük soha, amíg itt garázdálkodnak.
Jócskán éjszaka volt, mire hazaértem. Apám már leszokott arról, hogy megvárjon, és a hollétemről kérdezősködjön. Csak Szilviának kell kitalálnom majd valami magyarázatot, a sérült karom miatt, de arra még lesz időm.
A húgom viszont megvárt. Nem vett észre rajtam semmit. Neki megvolt az a jó szokása, hogy nemigen törődött másokkal. Kicsit csacsogott, aztán pénzt kért. Nem is keveset és nem is először. Nem volt erőm megtagadni tőle, eddig olyan könnyen jött, hát miért ne adtam volna? Aztán eszembe jutott ez a könnyű pénz. Majdnem elkezdtem röhögni. Ma kis híján megdöglöttem ezért a könnyű pénzért.
És még valamiért adtam a húgomnak, ahányszor csak kért. Azért, mert minden mozdulatában, egész megjelenésében anyámat idézte.
Másnap csak heverésztem és a történteken gondolkoztam. Végigpergettem a tegnapot, még azt is fontolgattam, lehet, hogy én csináltam rosszul valamit. De mit? És mióta tudhatnak ezek rólunk? Hogy juthattak be az öreghez, milyen mesével? Milyen rendes volt az öreg, hogy megpróbált figyelmeztetni. Ezek szerint nem is volt olyan hülyeség ez a nagy elővigyázatosság. De sajnos kevés volt.
Lajostól komoly teljesítmény lehetett, hogy a kocsijáig cipelt. Bár ami azt illeti, nemigen volt más választása. A kocsitól meg a házig, ahol az a hosszú pasas kiszedte a karomból a golyót. Jó kis cég ez, mindenre fel vannak készülve. Lehet, hogy a vakbelemet is kivetetem náluk.
Este Lajos telefonált, találkozót javasolt. A kocsiban szinte elérzékenyült.
– Öreg, tegnap igazán nagy voltál! És nemcsak azért, mert megmentetted a cuccot. De ha nem vagy ennyire ügyes, akkor ezek elkaptak volna, aztán addig csavargatják a mogyoród, amíg el nem mondod, hogy honnan jöttél és hová mész. Mondtam a főnöknek, hogy milyen fasza gyerek vagy! Persze tudja jól, hogy én hoztalak be a buliba. - mosolyodott el Lajos.
– Belőlem nem szedtek volna ki semmit! – hősködtem, aztán kapcsoltam: - Milyen főnökről beszélsz?
– Nyugi, majd megtudsz mindent. De akárhogy is, itt lépnünk kell. Azért is, mert tudom, hogy ők nem fognak leállni. Rohadt egy banda!
- Mégis, mit lehetne csinálni?
– Hát, most nem sokat. De sejtem, hogy még nincs vége. Valami még be fog baszni, érzem jól.
- Tudsz valamit az öregről? – kérdeztem.
– Sajnos semmit. A házba nem ajánlatos felmenni, lehet, hogy még mindig dekkol ott valaki. De tuti, hogy békén fogják hagyni az öreget, mi mást tehetnek? Sejtik, hogy ő már nem fog több árút kapni, és neveket se tud mondani, szóval… Van elég baja szegénynek, az orvostól tudom.
Abban maradtunk, hogy jövő héten körbeszimatoljuk a kézbesítés napján a helyszíneket. Áru nélkül. Biztosan kiderül a terepszemléből, hogy volt–e mozgás a címeken. Nem volt épp veszélytelen az ötlet, de nem láttunk jobb megoldást. Én meg rájöttem, hogy nem szívesen hagynék fel a kézbesítéssel. Egész jól megszoktam a pénzt. Nagyon jól jött, hogy nem kell apámtól kéregetni, mert neki eszébe se jutott adni magától. És meg élveztem az önállóságot. Nem volt nagy kedvem hozzá, hogy megint kéregessek és tartsam a markom.
Keddre terveztem a próbakört, de aztán megváltozott minden. Lajos felhívott hétfőn, azzal, hogy beszélnünk kell. Beültem a kocsijába, ő meg nem is köszönt, csak szárazon ennyit mondott:
- Megölték Vilmost.
– Mi?! Hogyan? Mikor?- dadogtam a kérdéseim ijedten.
– Elviszlek a főnökhöz. Ezt meg kell beszélnünk. – mondta határozottan.
Út közben megpróbáltam faggatni, mire csak annyit mondott:
- Az udvaron találták meg az öreget. Lezuhant a másodikról. Legalábbis ezt mondják, hogy lezuhant. Persze! Húsz éve élt ott, most meg hirtelen nem tudja, hogy hol a korlát! Lezuhant! A tetves kurva anyjukat, azt! - aztán nem folytatta.
Láttam, hogy a könnyeivel küszködik. Nekem is a torkomat kaparta valami. Annyit nyögtem ki:
- Tudom, hogy a lányával jártál.
Aztán elmondtam mindent. Lajos szótlanul végighallgatott, de látszott, alig tudja tartani magát: - Szólhattál volna előbb, baszd meg!
– De megígértem neki, hogy nem beszélek.
– Jól van, tulajdonképpen örülök, hogy volt kihez szólnia. Én nem bírtam oda felmenni. Minden Magdára emlékeztetett ott.
Aztán felém fordult, láttam, ahogy az inak táncolnak az arcán.
– Ezek a rohadékok meg nyugodtan alszanak ezek után.
Szinte megállás nélkül káromkodott, míg áthajtott Budára. Egyre feljebb kapaszkodtunk egy néptelennek tetsző úton. Egy magyaros hangulatú vendéglő előtt álltunk meg. A teremben alig voltak. Lajos határozott léptekkel átvonult a helyiségen, de mielőtt a szűk folyosóra értünk volna, egy testes férfi az utunkat állta. Végignézett rajtunk, bólintott Lajosnak, aztán visszaült. Elhagytunk néhány ajtót, végül Lajos megállt az utolsó előtt. A felirat csak annyit árult el: Office. Lajos, mielőtt kopogott volna, megigazította a haját, majd rám pillantott, mintha ellenőrizné a kinézetem. Az igenlő válaszra benyitott. Egy nagyon egyszerű szobába jutottunk, semmi fényűzés, még az íróasztal is olyan volt, mintha valami csóró vállalat selejtezte volna le. Az egyetlen különleges darab a sarokban állt. A csillogó műszerről hirtelenjében ki sem tudtam deríteni, hogy hifi tornyot látok-e, vagy ez valami modern adóvevő készülék soklámpás, csillogó kijelzője. Az asztal mögött egy középkorú barna hajú férfi ült, teljesen hétköznapi külsővel. Semmi nem árulkodott arról, hogy a nagyfőnök előtt állnék. Ha a villamoson áll mellettem egy ilyen fazon, azt hiszem róla, hogy könyvelő. Hogy a fenébe tudnak ezek ilyen magasságokba kapaszkodni? Vagy nem is a külső számit? Biztos nem, mert akkor az apám államelnök lehetett volna. Egyedül a karórája tűnt rendkívülinek. Gyanítottam, hogy az árából alaposan átrendezhetné nemcsak az irodát, de az egész éttermet is. Bemutatkoztam és nagyon jól esett, hogy megemelkedett ültében, mikor kezet nyújtott. Helyet foglaltunk. Kérdezett tőlem pár személyes dolgot, annyira családias lett az egész, hogy kezdtem felengedni. Lajos meg mintha nem akarná hagyni a kialudni a tüzet, Vilmos halálára terelte a szót.
- Főnök, minden megváltozott!
A főnök gondterhelten bólintott:
- Tudom. Nagyon sajnálom az öreget. Ennek a dolognak csak egy magyarázata van! Ez az üzenet, hogy mire számíthatunk! Úgy gondolják, hogy egy-két hulla után elkotródunk az útjukból. Tudom, hogy hogyan dolgoznak, de azt hiszem te is. Elkapnak egy-két szerencsétlen narkóst, perceken belül kiverik belőlük, hogy honnan szerzik az anyagot. Aztán legközelebb az ő emberük jelentkezik, mint vásárló. És egyszer csak elkapják azt, aki hozza a cuccot. Az meg eljuttatja őket az elosztóhoz. És ha van elég türelmük hozzá, akkor kivárják a beszállítókat. Lehet, hogy nem jutnak el a lánc végéig, de azért meg tudják bénítani a hálózatot. A fogyasztók meg türelmetlenek. Ha mi nem tudunk szállítani, akkor majd tőlük fognak venni. Mert az embereik ellepik a körzetet, abban biztos vagyok.
– De hogy lehet ezt leállítani? – kérdeztem, mint egy jó tanuló, akit érdekel a tantárgy.
- Hogy? – vágott közbe Lajos. - Kurva egyszerű. Ki kell irtani az egész bandát! – kiáltotta kivörösödve.
– Ja. Majd géppisztollyal lövöldözünk a bárokban. Mint a filmeken. – mondta gúnyosan a Főnök. – Meg a játszótereken. És mindenütt, ahol kettőnél több ürgét látunk együtt.
– Márpedig lépnünk kell. – mondta Lajos eltökélten.
– Lépni fogunk. – válaszolta a Főnök. - Van egy megoldás a gondjainkra.
– Igazán? – kezdtem fülelni.
– Persze. Ennek a bandának talán négy-öt csávó az erős magja. Ezek afféle izomagyú barmok. Ezek világ életükben csak engedelmeskedtek valakinek. Mert bicepszük van, de eszük nincs. A többiek csak az árúval rohangálnak, a legtöbbjük fogyaszt is rendesen, ezekkel törődni sem érdemes. Ezek annak dolgoznak, aki megfizeti őket. Viszont ennek a kemény magnak is van egy góréja. Ha azt a faszit kinyírják, akkor ezek szétszélednek. Nem azért, mert megijedtek, hanem azért, mert nincs eszük arra, hogy megszervezzék a szállítást és kapcsolatokat építsenek ki. Márpedig árú nélkül leáll az egész. Arra meg nem építhetik az egész kereskedelmet, hogy másoktól szedegetik el az anyagot. Nekik beszállító kell, ha a piacot akarják. Ezt az egész ügyletet most egy ember szervezi. Azt kell kikapcsolni az ügyből.
- És te tudod, hogy ki az az ember? – kérdezte Lajos.
– Tudom – hangzott a tömör válasz.
- És mikor akarsz… lépni?
Meglepett, hogy ezt a szót használja. Egyszerűbb lett volna úgy fogalmazni, hogy mikor kell megölni a pasast. Ültem ott és nem akartam felfogni, hogy mi a tét. Nem akartam tudomásul venni, hogy itt most egy ember életéről döntünk. Olyan irreális volt ez az egész. Dumálunk, meg fenyegetőzünk, de aztán haza lehet menni mintha mi sem történt volna. - legalább is így képzeltem. De nem így folytatódott. Nem tudom, hogy jutottunk el odáig, de azzal álltunk fel, hogy számít ránk a feladat elvégzésénél. Talán azok a nyugodt, érzelemmentes mondatok a főnök részéről… Amikor észérvekkel adta tudtunkra, hogy nincs más lehetőség, különben mi is veszélyben vagyunk… Mi és a családunk… Mert, hogy ezeknek mindenhová elér a keze, meg kell előznünk őket, az idő meg sürget… Két fiatalra nem gyanakszik senki… Nekünk aztán tényleg nincs nehéz fiú külsőnk… Személyes érdekünk az ügy rendezése, mi lehetünk a következő áldozatok… A családunk biztonsága a tét…
Úgy álltam fel, hogy hittem, tényleg csak ez az egy megoldás létezik. És annyira imponált, hogy emberszámba vesz valaki és felnőttként tárgyal velem. Még ha ölni is kell ezért a figyelemért. Tizenhét éves voltam akkor. Most mit mondjak az észről, a meg a lelkiismeretről?!
Igent mondtam, de még mindig azt vártam, hogy megjelenik a vége felirat, kigyulladnak a fények és haza lehet menni. Hiszen ezek csak tervek! Azt hiszem, Lajost is váratlanul érte ez a megbízatás. De semmiképp sem akart meghátrálni. És neki még ott volt az is, hogy Magda apját készültünk megbosszulni. A főnök kinyitotta a páncélszekrényt és kivett belőle egy vászonba tekert csomagot. Átadta Lajosnak.
– Használtál már ilyet?
– Igen. Izé, nem. – dadogta Lajos.
A főnök visszavette a csomagot és kibontotta. Egy csillogó fekete pisztoly volt a kezében.
– Így kell betárazni. Ez a biztonsági zár. Így húzod fel. Ezzel tudsz kitárazni. Na, próbáld ki!
Lajos bizonytalanul babrált a pisztollyal, a főnök türelmesen figyelte. Végül csak összejött, Lajos célra tarthatott.
– Most te is! – utasított a főnök.
Nekem valamivel hamarabb sikerült, mert árgus szemekkel figyeltem Lajos kísérleteit.
– Próbáljátok ki valami néptelen helyen. Akkor már nem lehet szarakodni vele, amikor a helyszínen lesztek. Hét végén találkozunk, és megbeszéljük a többit.
Lajos a dzsekije alá rejtette a csomagot, nekem a töltények jutottak. Tudom, a logika azt diktálná, hogy a kocsiban magunkhoz tértünk és kijózanodva elvetettük a tervet, de nem így történt. Az volt a fő témánk, hogy hová menjünk gyakorolni. Lajos elrejtette a pisztolyt és a töltényeket a kocsi szerszámos dobozában aztán elindultunk. Út közben Lajos egyre csak azt hajtogatta, hogy ez önvédelem. Ha mi nem lépünk, akkor ők fognak. Vagyis, hogy nincs választásunk. És különben is, az öreg… Nem hagyhatjuk annyiban!
Másnap kocsiba ültünk és elhagytuk a fővárost. Sikerült egy igazán néptelen helyet találnunk egy mellékútra térve. Egy kiszáradt patakmeder szélén vettük elő a fegyvert. Amikor Lajos végre elsütötte, akkorát szólt, hogy azt hittem, ezt még Pesten is hallani fogják. Néhány madár csapott fel a bozótosból, aztán újra csendes lett minden. Hosszú percekig vártunk, de szerencsére tényleg néptelen volt a környék. Egy nylonzacskót lógattam a fára, azt próbáltuk eltalálni. Hát, elég béna volt a teljesítményünk. De Lajos csak legyintett:
- Figyelj, itt nem az a lényeg, hogy mesterlövészek legyünk. Gondolj bele! Oda kell menni a pasashoz, és közelről kell elintézni. Elég, ha tudjuk rendesen kezelni a fegyvert. Meg úgy tartani, hogy ne a pofánkba csapódjon a golyó. Tudod, mire gondoltam?
– Nem.
– Szóval arra, hogy ha valakit el akarnak intézni és testőrsége van, akkor a legjobb erre az utca. Mert egy zárt helyről nehezebb lelécelni.
Elővett a csomagtartóból egy papírtányért és az egyik bokorra akasztotta. Hátrált néhány lépést, majd futni kezdett a tányér felé és közvetlen közelről tüzelni kezdett. A tányér darabokra szakadt az első lövéstől. Lajos ledobta a pisztolyt és rohant tovább. Lihegve jött vissza.
– Hát így valahogy. – fújtatott.
– El akarod dobni a pisztolyt?! – kérdeztem elhűlve.
– Ja, tényleg! De hülye vagyok! Akkor megpróbálom még egyszer.
Ezúttal a kezében lóbálta a pisztolyt futás közben.
– Nem jó! Még a végén azon bukunk le, hogy meglátják a fegyvert nálam.
Megbeszéltük az öltözékünket. Egy olyan szerelést, ahol a pisztoly nem feltűnő menet közben sem. És persze nem árt, ha takarva van az arcunk. Tökéletes lesz a célra az a sötétkék csuklyás melegítő amivel edzésre jártam. Lajos is emlékezett rá, hogy van a ruhatárában ilyesmi. Kipróbáltuk mindketten a lövést, a futást és mindent, ami eszünkbe jutott. Aztán a részleteken rágódtunk.
A főnökkel hétvégén találkoztunk, az volt az első, hogy visszakérte a pisztolyt. Alaposan megvizsgálta, mintha azt próbálná kideríteni, hogy valóban használtuk-e. Aztán a páncélszekrénnyel bajlódott és átadott még egy csomagot.
– Ha végeztetek, nehogy megszabaduljatok a fegyverektől a helyszínen! – emelte fel a hangját. - De az még odébb van. Először is, nézzétek meg ezt! Ő az. – ezzel elővett egy újságot, belelapozott, és egy képre mutatott.
Érdeklődéssel néztem a fotót, de nem volt bennem semmiféle súlyos gondolat, olyasféle például, hogy „Íme egy ember, akinek az élete a kezemben van” vagy hasonló hülyeségek. Csak arra koncentráltam, hogy minél jobban elraktározzam magamban a ravaszkás mosolyt, és az elegáns külsőt. Már rég leszoktam arról, hogy megítéljek valakit pusztán a kinézete alapján. Nem érdekelt az elegancia, meg az intelligens tekintet. Hittem benne, hogy ez az ember felelős Vili bácsi összeroncsolt testéért ott az udvar kövezetén.
A következő hetet arra szántuk, hogy körülnézzünk azokban a bárokban, ahol várható volt a pasas megjelenése. Nekem már évek óta nem volt gondom abból, hogy bejussak ilyen helyekre. Felpakoltam magamra jó pár kiló izmot az edzéseken és már kétnaponta borotválkoztam. Komolyan meglepett volna, ha a bejáratnál a korom iránt érdeklődnek. De ezeknek a klublátogatásoknak nem volt sok haszna. Talán annyi, hogy lássuk, ezt az ürgét mindig egy falka veszi körül. Mikor van ez egyedül?! De nem akartuk feladni! Különösen azért nem, mert felismertem a brancsban azt a faszit, aki a karomat markolászta Vili bácsi ajtaja előtt. Nagyon észnél kellett lennem, ha körülöttük sündörgök, fogalmam sem volt, hogy ő mennyire jegyzett meg magának.
Lajos félrevont és azt mondta:
- Minden világos. Rászállunk a palira, megvárjuk, amíg hazamegy, követjük a kocsival. Ha tudjuk a lakcímét, akkor kileshetjük egyik reggel, és vagy a ház előtt… vagy esetleg valahol, napközben…
Órákig ültünk a kocsiban, mire feltűnt az emberünk, Egy magas, szőke nő karolt bele és vele volt az a szemétláda is, akit az öregnél láttam. Beültek egy Audiba és elhajtottak. Mi meg utánuk. Nem bántam volna, ha kevésbé feltűnő kocsiban ülünk. De szerencsére ezek nem gyanítottak semmit, végighajtottak a rakparton, fel az egyik mellékutcán és egy modern épület előtt már nyílt is a garázsajtó és elnyelte a kocsit. A címét tehát tudjuk. De most jön a neheze. A várakozás és az alkalom felismerése.
- Éjjel kettő van. – mondta Lajos. – Ez most megy lefeküdni. Délig nem fog előjönni, arra mérget vehetsz. Húzzunk mi is haza!
Megbeszéltük, hogy másnap tízkor találkozunk, aztán majd figyeljük a házat. Nekem folyton az járt az eszemben, hogy ha a gorilla egy kicsit is elővigyázatos, akkor körülnéz a környéken, kiszúrja a kocsiban üldögélő két alakot, akik közül az egyik még ismerős is, és akkor végünk. Üldögélünk, várakozunk, valaki meg hátulról jól fejbe lő minket. Így aztán lebeszéltem Lajost arról, hogy a ház körül várakozzunk. Jó pár kilométerrel arrébb parkoltunk le és elgyalogoltunk az épületig. Egy hatalmas fa mögött várakoztunk. Jól be lehetett látni a terepet, képtelenség lett volna észrevétlenül megközelíteni minket. Már vagy húsz perce álltunk ott, mikor Lajos rám néz nagy szemekkel:
- Baszd meg, te tiszta hülye vagy! És hogy fogjuk követni? Futunk utána?
Nagyon elszégyelltem magam. Aztán elkezdtem káromkodni:
– Fogalmam sincs, hogy mások hogy csinálnak egy ilyen kibaszott megfigyelést, de nekem elegem van! Én nem fogok itt szobrozni! És nem akarok a kocsiban sem üldögélni, hogy valamelyik tetű felismerjen. Menjünk a picsába, elegem van!
Azzal elindultam, Lajos meg utánam. Hirtelen megböki a karom:
- Figyelj, ilyen nincs! Ott az emberünk! – mutat a túloldalra és valóban a pasas ott hajladozik melegítőben a ház előtt. Aztán előkerül a gorilla is, ő egy bringát tol maga mellett. A pasi futni kezd, a gorilla meg kerekezik utána. Le a rakpart felé, ami ilyenkor ősszel már elég néptelen.
– A kocsiban vannak a pisztolyok, hogy baszná meg! Mi legyen? Meddig lesz ez az utcán? Visszaérünk addig?
– Add ide a kulcsot! – kiáltom Lajosnak, - Te meg maradj és figyelj!
Már rohanok is, mint egy őrült. Aztán lassítanom kell, annyira lüktet a karom. Még teszek néhány métert aztán visszafordulok Lajoshoz.
– Ez reménytelen! - legyintek.
Lajos idegesen forgatja a szemét:
- Na, ebből elég! Igenis, visszamegyek a kocsihoz, idehozom, leparkolok a pofájukban, és ha idejön valaki, akkor fejbe lövöm. Aztán meg azt a rohadt főnököt is!
Már tajtékzik:
- Olyanok vagyunk, mint két balfasz! Maradj itt és várj! Add ide a kulcsot.
Lajos elmegy, telik az idő, én meg látom, ahogy visszaér a pasas a futásból, kedélyesen kőröz a karjaival, az embere meg lekászálódik a bicikliről, körülnéz, de túl magabiztos ahhoz, hogy figyelmesen vizsgálgassa a járókelőket. Aztán eltűnnek együtt az üvegfalú bejárat mögött. Lajos megérkezik, beülök mellé és csak annyit mondok:
- Most pedig várni fogunk!
Két óra múlva pillantjuk meg a garázsból kikanyarodó kocsit. Lajos vár egy kicsit, aztán indít, besorol a forgalomba, de nem siet. Igyekszik tartani a távolságot. Meglepően nyugodt, minden figyelmét leköti az, hogy észrevétlen maradjon. A belváros felé autózunk, látjuk leparkolni a kocsit, már nyílnak is az ajtók. Mi jóval túlmegyünk rajtuk, most veszek észre Lajos hangjában némi izgalmat:
- Kiteszlek itt a saroknál, menj vissza, nézd meg mennyit dobtak az órába. Aztán itt találkozunk. Kiszállok, és lassú léptekkel visszasétálok a kocsiig. Már nincs ott senki, van időm megbámulni az autót meg a számlálót, amiről kiderül, hogy egy órát fog ketyegni. Visszamegyek Lajoshoz, közlöm vele az újságot.
– Gyere, elmegyünk a Fordig. Felvesszük a pisztolyokat. És jegyezd meg, hol állok! Ha sima az ügy, akkor itt találkozunk a kocsinál a buli után. Ha gáz van, akkor meg felejtsd el.
Beülünk az autóba, hogy ne mások szeme előtt kelljen a pisztolyt zsebre tennem. Lajos is elrakja a fegyvert, majd a hátsó ülés felé nyújtózkodik és egy baseball sapkát vesz kézbe. A fejébe nyomja, úgy hogy a haja sem látszik. Aztán elővesz a kesztyűtartóból egy napszemüveget, azt is felrakja. Hatalmas sötétzöld kerek üvegek, fehér kerettel. Elképedve nézek rá.
– Hát ez mi a lófasz? Honnan szerezted? A nagymuterodé? Ha ezzel mész végig az utcán még egy hónap múlva is emlékezni fog rád mindenki.
Lajos jobb belátásra tér, elrakja a szemüveget. Kiszállunk a kocsiból, körülnézünk. A néptelen mellékutcán nincs forgalom. De aztán kimegyünk a főútra. Markolom a pisztolyt a melegítő felső hatalmas zsebében és úgy érzem, mindenki engem néz. Lajos is zavarban lehet, idegesen krákog, megpróbál rágyújtani.
– Csak nem akarsz most a cigarettával szarakodni?! – kérdezem dühösen. – Dobd el a francba, mert még elhagyod valahol az ujjlenyomataiddal.
Lajos szót fogad, megválik a doboztól. Aztán, némi habozás után az öngyújtóját is a szemétbe dobja. Szótlanul megyünk tovább.
– Ne álljunk meg a kocsinál – sziszegi Lajos. – Lehet, hogy van itt valami térfigyelő kamera.
Így aztán tovább megyünk, és a kirakatokat kezdjük bámulni. Nem akar telni az idő, ugyanakkor belül arra vágyom, hogy ne jöjjenek el a következő percek. Araszolunk előre–hátra, nem szeretnénk nagyon eltávolodni a kocsitól. Lopva azért körbepillantok, úgy látom, vagy legalábbis remélem, nincsenek kamerák az utcában. Lajos hirtelen megbök:
- Ott vannak! A kurva életbe, a csaj is velük van! Megint el van baszva minden! – morog talán hangosabban a kelleténél. - A nőről nem volt szó!
De pár másodperc múlva a fiatal nő sarkon fordul és sietve távozik. Újra csak ketten vannak!
A gorilla csomagokkal közelíti a kocsit, a főnökénél is van pár doboz. A pasas kinyitja a csomagtartót, a főnöke beszórja a dobozait, majd beül a hátsó ülésre. A gorilla még a csomagokat rendezgeti, Lajos megpördül és odasúgja:
- Tied a gorilla, enyém a másik! Indulj!
Nincs időm körülnézni, már csak a célpontot látom. Menet közben rántom ki a pisztolyt a melegítő zsebéből, csőre töltök, és máris a kocsinál vagyok. A csomagtartófedél még nyitva, a pasas most egyenesedik fel, összenézünk, riadalom a szemében, az oldalához akar kapni, de már hallom is a fülsiketítő csattanást, szinte fel sem fogom, hogy én okoztam a zajt. Megtántorodik, de a keze még mindig az oldalán, még egy lövést leadok, látom, ahogy élettelenül összerogyik előttem. Hátrább lépek, Lajost pillantom meg a kocsi nyitott ajtajánál, ahogy fegyvert fog a férfira, de még mindig nem lő. A férfi mond valamit, Lajos szinte megbabonázva áll. Arrébb lököm, és szembe nézek a férfivel. Kezem a kocsi belsejében, kartávolságra van a fegyverem a fejétől. A szemembe néz, aztán elsütöm a fegyvert. Iszonyatos zaj, mintha valaki ököllel vágott volna fülön. Aztán már rohanok is, úgy kell Lajost is magammal húznom. Kiáltozást hallok, egy nő a földre veti magát előttem, arcát az aszfalthoz nyomja, néhány ember ijedten szétrebben, de senki sem áll az utunkban, futhatunk, végig a mellékutcán, aztán egy jobbkanyar, megint egy kitérő, ismét egy fordulat, nem is a kocsi felé, mert csak menni, menni, menni kell.
Közben azért hallom, hogy megbolydult a város. Szirénák süvítenek, idegeskedés, kapkodás mindenütt.
– Innen el kell tűnni! – adom ki a jelszót Lajosnak.
A pisztolyok még nálunk vannak és ebben a szörnyű melegítő felsőben mászkálunk. Lajos még mindig olyan, mint egy alvajáró.
– Itt várj meg! – mondom neki, aztán megismétlem, mert nem vagyok biztos benne, hogy megértett.
Bemegyek egy használtruha boltba, sebtében veszek egy sporttáskát és pár ócska holmit. Egy kapualjban a táskába gyömöszölöm a melegítő felsőket a pisztolyokkal és magamra kapom az egyik dzsekit. Lajos szótlanul tűri, hogy öltöztessem.
– Szedd össze magad baszd meg! - rázogatom a vállát.
Mintha álomból ébredne. Buszra szállunk, szótlanul utazunk. Aztán Lajost lerakom a lakása előtt és elkérem a kocsi kulcsait.
– Vissza kell mennem érte, nem állhat ott egész éjjel még feltűnhet valakinek.
Lajos megrázza a fejét:
- Nem, ez őrültség! Lebukhatsz jogosítvány nélkül. Meg aztán, mit keresel a más kocsijában a belvárosban?! Biztos mindenkit ellenőriznek most arrafelé. Visszamegyek én! A lényeg, hogy a fegyverek már nem lesznek nálam.
Lajos kezdte összeszedni magát, így aztán elváltunk és rám maradt a táska a pisztolyokkal. Hazamentem és gondos mérlegelés után elrejtettem a fegyvereket abban a kamrában, ahol egy csomó régi használaton kívüli fodrászkellékes dobozt őriztünk.
Felmentem a szobámba. Felhangosítottam a zenét. Végigdőltem az ágyon és vártam, hogy a szokatlan hangerő elnyomja a belső hangokat. Különös volt, hogy nemcsak az előző órákat éltem át újra, de anyámat is láttam magam előtt. Nem is értettem miért. Csak valami mély fájdalom volt bennem és az iszonyú veszteség érzet.
Elmúlt jó néhány év azóta. És mintha felgyorsult volna az idő múlása. Néha úgy érzem, mintha egy robogó vonat ablakából próbálnám figyelni az eltűnő tájat. Minden változott, átalakult, vagy végképp elmúlt.
Apám sem él már. Talán már ő sem bánta a betegséget, ami végül elvitte. Egy ideig dolgozott még a fodrászüzletében, de aztán látnia kellett, hogy az egyre-másra nyíló bevásárlóközpontok hogyan szipkázzák el a vendégeit. A hangulat sem volt már a régi az üzletben. Eltűnt a családias légkör és eltűnt jó néhány idősebb vendége is, örökre.
Az mi akciónk sem hozott sikert. Kiderült, hogy nagyon rosszul taktikázott a Főnök. A félreállított vetélytársnak volt ugyanis egy helyettese, aki átvette az irányítást. Azt se mondanám, hogy a bosszú vezérelte. Inkább a saját ambíciója. Alig telt el néhány nap és már porig égett a Főnök vendéglője. Az irodában találták meg az elszenesedett holttestét. Csak az alapos vizsgálat tudta kideríteni, hogy nem a tűz, hanem néhány golyó végzett vele. Nekünk sikerült olajra lépnünk. Lajos valahol külföldön él, legalábbis remélem, hogy él, mert évek óta nem tudok róla semmit. Ha a házuk előtt visz az utam, mindig lassítok, hogy megbámuljam a kertben rozsdásodó hatalmas Fordot. Én is bejártam fél Európát, aztán Lengyelországban dekkoltam egy ideig, ott ismertem meg Beátát. Csak akkor mertem hazaköltözni, amikor megtudtam, hogy megint mások vannak hatalmon. Most állítólag az ukránok kezében van minden.
Beátával elég szépen élünk. Töri a magyart rendesen, de kit zavar?! Engem ugyan nem. Ilyenkor anyám jut eszembe.
A régi bandából sem látni már senkit a játékterem környékén. Igaz, azt is átalakították, most inkább a kissrácokat próbálják becsalogatni a meglovagolható mesefigurákkal. A fiukról se tudok semmit. Csak Bajadérról hallottam, hogy intézetbe került, mert elkapta a gépszíj és nem tudott leállni a narkóval. Ő már nem ismer meg senkit és azt sem tudja, hogy valaha Bajadérnak hívták.
Magyar jól nősült, azt mondják. Nem is bánom, legalább nem kell idegen kocsik körül ólálkodnia.
A húgom viszont komoly fejfájást okoz! Illetve, nem is ő, inkább a férje. Mert már házas, vagy két éve. Gyönyörű nő lett kétségtelen, forognak is utána a hapsik. Talán épp ez a baj, mert az a balfasz, nyüzüge férje állandóan féltékeny. Nem is értem, hogy tudott hozzámenni egy ilyen senkihez. Elég gyakran összejárok a húgommal, így aztán azonnal szemet szúrt, amikor megláttam az arcán azokat a kék - zöld foltokat. Ő persze hadovált össze–vissza, hogy lefejelte a kredencet, meg ilyesmi, de engem aztán nem tudott becsapni. Amikor legközelebb a karján megláttam azt a hatalmas véraláfutást, addig nem hagytam neki békét, még be nem vallotta, hogy rendszeresen veri őt az a szemét. Na, akkor felkerestem azt a rohadékot és elbeszélgettem vele. Pár hétig nyugi volt, de aztán folytatódott minden. Aztán különmentek, de a faszi visszakönyörögte magát. Legközelebb a szeme volt bedagadva ennek a szerencsétlennek. Egyre gyakrabban és egyre súlyosabban bántalmazza… Az ilyen ügyek nem szoktak jól végződni… Egyszer végzetessé válhat… Magától úgysem fog leállni… Nem akarom magam hibáztatni, ha történik valami…. Valami végzetes…Mert nincs más senki, aki megvédené… A rendőrség meg tehetetlen. De ezt már megszoktam. Én viszont nem nézhetem tétlenül, ahogy tönkreteszi ez a tetű. Azt hiszem, tudom mit fogok tenni.
Csak úgy kell intéznem, hogy balesetnek higgyék.