Az a néhány tanú
Körülbelül hat éves volt, amikor kikérte magának, hogy őt ne Pityuzzák többé. Ezek után Steve lett és már csak a nagyi emlegette Pityukának az ő kis unokáját, miközben a köténye sarkával törölgette könnyeit. De ez nem zavarta a kisfiút, hiszen a nagymama Pesten sóhajtozott a színes fényképeket nézegetve, az unoka meg Kanadában élte ígéretes ifjúságát.
A hatodik életév más szempontból is jelentős változásokat tartogatott a fiúcska számára. Iskolába kerülvén egykettőre kiderült, hogy alaposan elmaradt a társai mögött, hiszen alig beszéli az ország nyelvét. Ezen nem is kell csodálkozni, hiszen szülei csakis magyarul társalogtak egymás között. Igaz, különben sem lett volna sok köszönet abban az angolban, amit tőlük hallhatott. A kis Steve tehát alig tudott megszólalni, mire az iskola bölcs pedagógusai kisütötték a megoldást: nem szabad a gyerekhez magyarul beszélni, otthon is csak hadd szokja az angolt.
A szülők teljesítették a tanárok óhaját, oly eredményesen, hogy a felcseperedett gyermek mára már egy szót sem ért anyanyelvén. Igaz, nem is bánkódik emiatt, hiszen fogalma sincs, mit veszített.
Steve tehát angolul beszél és már semmi sem árulkodik a disszidens szülőkről, akik 56-ban érkeztek Kanadába. Ha az utcán látjuk, esküdni mernénk rá, hogy ősei valamelyik helyi temetőben nyugszanak. Öltözéke felér egy kanadai favágó egyenruhával: baseball sapka, kockás ing, farmernadrág meg egy jó erős bakancs. Mindehhez természetesen pick up truck dukál, abból integet ki barátságosan a helybéli cimboráknak, akiknek fogalma sincs, hogy Pityu névre is hallgatott valaha.
Steve angolul sem erőltette a tanulást, ami bocsánatos bűnnel számított, mert a szülők sem kedvelték a könyveket. A kedvező gazdasági körülmények elhitették a családdal, hogy nem kell diploma a jóléthez. Steve tehát targoncára ült a város egyik raktártelepén, de a szülői támogatás megkímélte attól, hogy a szerényebb kereset miatt bánkódjon. Ha befejezte a napi szolgálatát, luxuslakásban pihenhetett meg, házi uszoda és edzőterem várta. Orvosok és mérnökök társaságában készülhetett a másnapi műszakra.
Hamarosan asszony is akadt. Steve nem kísérletezett fárasztó hódításokkal, megelégedett azzal, hogy a felkínálkozó választékból elégítse ki igényeit. Előbb egy kínai nővel próbálkozott, akiben nagyon méltányolta a ragaszkodást meg a feltétlen engedelmességet. Ezek a kanadai lányoknál nem tapasztalható tulajdonságok feledtették vele, hogy választottjának két lépcsőfokkal kell feljebb állnia, ha látszani akar a családi fotókon.
A szakításra akkor került sor, amikor az apró hölgy változtatni akart a férj életvitelén. Steve nem volt hajlandó lemondani a haverokkal átsörözött estékről, meg a tévében közvetített jéghoki bajnokságokról, így maradt a búcsú, amely nem is sikeredett olyan fájdalmasra.
Néhány hónap elteltével újabb feleségjelölt költözött a luxuslakásba. A koreai fiatalasszony alig különbözött elődjétől, bár tény, hogy magasabb volt kissé. Ő magával hozta az előző házasságából született kisfiát, aki miatt állandó bűntudatot érzett. Így Steve biztos lehetett abban, hogy újra számíthat a feltétlen engedelmességre.
Az új asszony Susan névre hallgatott és ezzel bölcsen megkímélte környezetét eredeti nevének használatától. De ő viszont nem felejtette el az anyanyelvét. Amikor meglátogatta a nagyszámú rokonsága, Steve ijedten hallgatta a rövid szótagokból álló vakkantás-szerű hangokat. Ilyenkor kissé irigykedve gondolt arra, hogy lám, neki nincs ilyen lehetősége. Bezzeg az anyósjelölt önfeledten karattyol a lányával, reá mutogatnak, és fogalma sincs, hogy miről beszélnek. Csak nem a vállig érő haját kritizálja a vénasszony?! Vagy a görnyedt testtartását?! De jó is lenne, ha ő is értekezhetne egy ilyen tolvajnyelven a családjával! De ő már csak angolul érti meg magát az apjával.
Susan elég bölcs volt ahhoz, hogy ne feszítse túl a húrt ezekkel a vizitekkel. Nagy megértéssel kezelte párja sörimádatát és természetesen attól sem zárkózott el, hogy az ivócimborák néha fellátogassanak hozzájuk. Azonban ezek a vizitek mégis ritkulni kezdtek. A barátok rosszul leplezett irigysége arra intette Stevet, hogy nem érdemes vendégeket hívni. Maradtak tehát a kocsmai sörözések és Stevenek jó néhány kört kellett fizetnie addig, míg a haverok végre hajlandók voltak elfelejteni lakáskörülményeit.
Steve nagyon ragaszkodott ahhoz a három férfihez, akikkel együtt töltötte estéit. Egy kicsit úgy érezte, ettől igazán kanadai, hogy ilyen barátai vannak. Egy jéghoki meccsen került melléjük és nem lehetett nevetés nélkül megállni Billy beköpéseit. A három tagú társaság befogadta őt, amikor látták, hogy milyen hálás közönség. Ezek után szinte elválaszthatatlanok lettek. A sport lett a fő témájuk, mindnyájan avatott szakértői voltak a base ballnak, a jéghokinak és az amerikai futballnak, igaz, csak elméletben, mert egyikük sem sportolt soha. Szóba kerültek még a menő filmek, na meg a nők és ez a témabőség elegendőnek bizonyult a heti két - három estéhez. Susan ez idő alatt szorgalmasan nevelte a kisfiát és csinosította a közös otthont.
A házassággal sem vártak sokáig és az ifjú férj elégedetten állapíthatta meg, hogy a hivatalos papír sem teszi elbizakodottá az asszonyt és nem tesz kísérleteket az átnevelésére. Ezek az előnyök feledtették a férfival, hogy a felesége nem hoz pénzt a házhoz, hiszen a pár órás óvodai elfoglaltságért kapott fizetést a fiára költi.
Susan hamarosan gömbölyödni kezdett, majd megszületett a kislány, akinek vonásai az anyai jegyeket vitték tovább. Steve és a nagyszülők megadóan vették tudomásul, az örökléstan kiszámíthatatlanságát.
Ha a férj életvitelében nem is, de az anyagi helyzetükben mindenképpen változást hozott a kis jövevény. Felesége változatlanul elismerte a szórakozáshoz való jogát, de már többet kellett a Visa kártyákhoz folyamodni. Apró semmiségeken kezdődtek az első veszekedések, melyeknek látszólag közük sem volt a valódi okhoz, az apadó pénztárcához.
Steve a törzsasztalnál a barátaira vár ezen a februári délutánon. Idegesen kortyolgatja sörét, míg befutnak a cimborák. Feledve a korábbi kellemetlenséget hirtelen azt javasolja a többieknek, hogy menjenek fel hozzá. A kis társaság kelletlenül szedelőzködik, az egyetlen érv a vizit mellett, hogy Steve különleges német söröket ígér vendégeinek.
Amikor a kis csapat megérkezik a lépcsőházba, Steve egy teátrális mozdulattal kitárja a lakásajtót és közli a meglepett társasággal a tényt:
- Tessék! Elköltözött!
- Mikor?
- Tegnap.
A foghíjas bútorzat igazolja Steve állítását. A haverok nehezen találják fel magukat a váratlan helyzetben. Vállveregetésre és egy - két vigasztaló mondatra telik tőlük. Ők is túl vannak már egy - két váláson, ilyenkor nemigen tudni, hogy sírjon, vagy nevessen az ember.
- Meglásd, visszajön! Ilyen remek hapsit nem talál egyhamar! - vigasztalja Tom.
De az elhagyott férj hajthatatlan. Ő tudja, hogy nem lehet már visszacsinálni ezt az egészet, de nem is bánja. Túl sokat veszekedtek az utóbbi időben. Elmúltak az érzelmek, már neki sem fontos ez az egész - állítja. A barátok nekibuzdulva vigasztalják.
- Ne is törődj vele öregem! Most, hogy elment, már megmondhatom, hogy nem vesztettél sokat! - lapogatja a vállát Billy.
- Mi az, hogy sokat, apám?! Semmit, hidd el, az égvilágon semmit! - fujtat Jeff és szinte lángol az arca a méregtől. Már ne is haragudj, de csak a vak nem látta, hogy itt nem stimmel valami!
- Mire gondolsz?! - kérdezi Steve elfúló hangon.
- Á, felejtsük el! Na hol van az a sör?!
A házigazda kényszeredetten szolgálja ki vendégeit. Haragszik még arra az átkozott sörre is, mert más irányba terelte a beszélgetést. A férfiak elmerülnének a sportban, de Steve ezúttal nem vevő a témára. Morogva keresgél a konyhában.
- A nagy lábost is elvitte! A húsvágó deszkát is! Meg a kávéfőzőt! Valósággal kirabolt ez a némber!
- Öreg, én nem akartam szólni, mert ugye semmi közöm hozzá, de tedd össze a kezed, hogy ennyivel megúsztad! Képzeld, ha szül neked még három - négy gyereket és azután lép le. - oktatgatja Tom.
- Ja, aztán fizethetnél utánuk, amíg beleszakadsz! - bólogat Billy.
- Aztán azt se tudnád, hogy kinek a gyerekét kell eltartanod! - tódítja Jeff.
Steve megrándul, mint akibe tűt szúrtak. Alig tudja türtőztetni indulatát.
- Miket dumálsz itt nekem?!
- Nyugi, haver, ne kapd fel a vizet! De ha már így alakult, jobb, ha megtudsz mindent!
- Micsoda?! Mit tudtok ti egyáltalán?! - Steve megmerül valamiféle eddig ismeretlen rossz érzésben.
- Nézd, az egy aranyszabály, hogy mindig a férj tudja meg utoljára! - kezdi Jeff. - Mi sem szóltunk volna, de most más a helyzet. Neked is könnyebb lesz, hamarabb túlleszel ezen az egészen. Legalább eszedbe sem jut visszasírni.
- Mit tudtok? - Steve próbál közönyt vegyíteni megcsukló hangjába.
- Hát ami azt illeti, nem volt egy szent a kicsike, az biztos. - hadarja Jeff - Én két hapsival is láttam és akkor az csak én vagyok, aki ugye azért napközben még dolgozni is szoktam. De kérdezd csak meg Billyt, ő is látta császkálni a nagyságát karonfogva egy idősebb szivarral, igaz Bill?! Már amennyire mi meg tudjuk ítélni, hogy egy ilyen ázsiai manusz hány éves. Nekem egykutya mindegyik.
- Öregem, úgy andalogtak az utcán, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne fényes nappal egymást átölelve sétálni. Aztán meg fel is mentek egy házba, de már nem akartam utánuk menni. Esküszöm, soha nem mondtam volna el, ha nem így alakul köztetek. - folytatja Billy.
- Szerintem te ne fizess tartásdíjat, fizessen inkább a gyerek apja . . - Jeff ijedten hagyja félbe tanácsait, lehet, hogy túllőtt a célon?!
Valóban, Steve szinte robbanni készül.
- Mit pofáztok itt össze - vissza?! Mi az, hogy másé a gyerek?! Honnan tudjátok?! Talán tartottátok a gyertyát?! Mi van, ha az anyjára üt?! Nem láttatok még ilyen csodát?! Különben is, lehet hogy valamelyik családtagjával sétált, amikor láttátok! Nem is ismeritek az apját, például! Csak elkezdtek itt nekem pofázni, hogy így meg úgy! Mindenki saját magából indul ki! Azért mert nektek valami olcsó lotyó jutott, azért még nem kell általánosítani!
- Mit mondtál?! - bődül el Billy és vészjóslóan felemelkedik.
Steve is tesz egy lépést ökölbe szorított kézzel, Tom alig tud közéjük ugrani.
- Nyugi fiúk, nyugi! Csak nem fogjátok itt egymást ölni az ilyen nők miatt!
- Takarodjatok a lakásomból, egy kettő! - sziszegi Steve és leroskad a fotelba.
A társaság sértődötten távozik, Steve ziháló mellkasa nem tud megnyugodni. Pedig milyen jól indult minden. Susané volt az ötlet, mellyel enyhíteni akart a pénzgondokon. Különköltözik a gyerekekkel, bejelentik a hatóságoknak, hogy külön élnek és így majd megilleti az állami támogatás. Fizetik a lakbérét, az orvosi költségeit, sőt még a továbbtanulását is. Hol tudná ezt megengedni magának a férj fizetéséből? A világ meg csak hadd tudja úgy, hogy elváltak útjaik. Ha befejezi az iskolát és elhelyezkedett, majd „ kibékülnek”, senkinek semmi köze hozzá. Nem új dolog ez, ezrek és ezrek csinálják így. Igaz, ma már a hatóság is jobban odafigyel arra, hogy kiknek fizeti ki a segélyt. Így aztán jobb, ha elővigyázatos az ember és szükség esetén tanukkal tudja igazolni, hogy megtörtént a szétköltözés. De most ezek a gazemberek beleköptek a levesbe. Tényleg, miért hasonlít az a gyerek az anyjára, miért ázsiai minden vonása, mikor minden valamire való szaklap azzal foglalkozik, hogy a lánygyerekek az apjukra ütnek. Hihet ő még ezek után a nejének?! Meg aztán, tényleg kiket ölelget ez az utcán fényes nappal?! Elromlott minden, sosem tud többé bízni benne!
A három cimbora jobb híján újra a megszokott sörbárt veszi célba. A gyalogút azzal telik, hogy Stevet szidják. A szitkok özönében Tom elgondolkodva Billyhez fordul:
- Te, tényleg lehet hogy az apjával volt a csaj, amikor láttad őket?
- Nem láttam én senkit, csak ez a hülye Jeff kezdte mondani, hogy én mit láttam! Ezek után csak nem mondhattam, hogy meg sem ismerném a nőt az utcán! Jeff látott mindent!
- Gyerekek, hát azt hittem veszitek a lapot! Azt hiszitek, hogy én valaha is találkoztam azzal a nővel?! Csak ezt a majmot akartam megvigasztalni, hogyha már úgyis elment az asszony, legalább ne sajnálja! - védekezik Jeff.
A három cimbora elfoglalja helyét a törzsasztaluknál. Megelégedéssel nyugtázzák, hogy többfajta német sör is szerepel az itallapon.
Körülbelül hat éves volt, amikor kikérte magának, hogy őt ne Pityuzzák többé. Ezek után Steve lett és már csak a nagyi emlegette Pityukának az ő kis unokáját, miközben a köténye sarkával törölgette könnyeit. De ez nem zavarta a kisfiút, hiszen a nagymama Pesten sóhajtozott a színes fényképeket nézegetve, az unoka meg Kanadában élte ígéretes ifjúságát.
A hatodik életév más szempontból is jelentős változásokat tartogatott a fiúcska számára. Iskolába kerülvén egykettőre kiderült, hogy alaposan elmaradt a társai mögött, hiszen alig beszéli az ország nyelvét. Ezen nem is kell csodálkozni, hiszen szülei csakis magyarul társalogtak egymás között. Igaz, különben sem lett volna sok köszönet abban az angolban, amit tőlük hallhatott. A kis Steve tehát alig tudott megszólalni, mire az iskola bölcs pedagógusai kisütötték a megoldást: nem szabad a gyerekhez magyarul beszélni, otthon is csak hadd szokja az angolt.
A szülők teljesítették a tanárok óhaját, oly eredményesen, hogy a felcseperedett gyermek mára már egy szót sem ért anyanyelvén. Igaz, nem is bánkódik emiatt, hiszen fogalma sincs, mit veszített.
Steve tehát angolul beszél és már semmi sem árulkodik a disszidens szülőkről, akik 56-ban érkeztek Kanadába. Ha az utcán látjuk, esküdni mernénk rá, hogy ősei valamelyik helyi temetőben nyugszanak. Öltözéke felér egy kanadai favágó egyenruhával: baseball sapka, kockás ing, farmernadrág meg egy jó erős bakancs. Mindehhez természetesen pick up truck dukál, abból integet ki barátságosan a helybéli cimboráknak, akiknek fogalma sincs, hogy Pityu névre is hallgatott valaha.
Steve angolul sem erőltette a tanulást, ami bocsánatos bűnnel számított, mert a szülők sem kedvelték a könyveket. A kedvező gazdasági körülmények elhitették a családdal, hogy nem kell diploma a jóléthez. Steve tehát targoncára ült a város egyik raktártelepén, de a szülői támogatás megkímélte attól, hogy a szerényebb kereset miatt bánkódjon. Ha befejezte a napi szolgálatát, luxuslakásban pihenhetett meg, házi uszoda és edzőterem várta. Orvosok és mérnökök társaságában készülhetett a másnapi műszakra.
Hamarosan asszony is akadt. Steve nem kísérletezett fárasztó hódításokkal, megelégedett azzal, hogy a felkínálkozó választékból elégítse ki igényeit. Előbb egy kínai nővel próbálkozott, akiben nagyon méltányolta a ragaszkodást meg a feltétlen engedelmességet. Ezek a kanadai lányoknál nem tapasztalható tulajdonságok feledtették vele, hogy választottjának két lépcsőfokkal kell feljebb állnia, ha látszani akar a családi fotókon.
A szakításra akkor került sor, amikor az apró hölgy változtatni akart a férj életvitelén. Steve nem volt hajlandó lemondani a haverokkal átsörözött estékről, meg a tévében közvetített jéghoki bajnokságokról, így maradt a búcsú, amely nem is sikeredett olyan fájdalmasra.
Néhány hónap elteltével újabb feleségjelölt költözött a luxuslakásba. A koreai fiatalasszony alig különbözött elődjétől, bár tény, hogy magasabb volt kissé. Ő magával hozta az előző házasságából született kisfiát, aki miatt állandó bűntudatot érzett. Így Steve biztos lehetett abban, hogy újra számíthat a feltétlen engedelmességre.
Az új asszony Susan névre hallgatott és ezzel bölcsen megkímélte környezetét eredeti nevének használatától. De ő viszont nem felejtette el az anyanyelvét. Amikor meglátogatta a nagyszámú rokonsága, Steve ijedten hallgatta a rövid szótagokból álló vakkantás-szerű hangokat. Ilyenkor kissé irigykedve gondolt arra, hogy lám, neki nincs ilyen lehetősége. Bezzeg az anyósjelölt önfeledten karattyol a lányával, reá mutogatnak, és fogalma sincs, hogy miről beszélnek. Csak nem a vállig érő haját kritizálja a vénasszony?! Vagy a görnyedt testtartását?! De jó is lenne, ha ő is értekezhetne egy ilyen tolvajnyelven a családjával! De ő már csak angolul érti meg magát az apjával.
Susan elég bölcs volt ahhoz, hogy ne feszítse túl a húrt ezekkel a vizitekkel. Nagy megértéssel kezelte párja sörimádatát és természetesen attól sem zárkózott el, hogy az ivócimborák néha fellátogassanak hozzájuk. Azonban ezek a vizitek mégis ritkulni kezdtek. A barátok rosszul leplezett irigysége arra intette Stevet, hogy nem érdemes vendégeket hívni. Maradtak tehát a kocsmai sörözések és Stevenek jó néhány kört kellett fizetnie addig, míg a haverok végre hajlandók voltak elfelejteni lakáskörülményeit.
Steve nagyon ragaszkodott ahhoz a három férfihez, akikkel együtt töltötte estéit. Egy kicsit úgy érezte, ettől igazán kanadai, hogy ilyen barátai vannak. Egy jéghoki meccsen került melléjük és nem lehetett nevetés nélkül megállni Billy beköpéseit. A három tagú társaság befogadta őt, amikor látták, hogy milyen hálás közönség. Ezek után szinte elválaszthatatlanok lettek. A sport lett a fő témájuk, mindnyájan avatott szakértői voltak a base ballnak, a jéghokinak és az amerikai futballnak, igaz, csak elméletben, mert egyikük sem sportolt soha. Szóba kerültek még a menő filmek, na meg a nők és ez a témabőség elegendőnek bizonyult a heti két - három estéhez. Susan ez idő alatt szorgalmasan nevelte a kisfiát és csinosította a közös otthont.
A házassággal sem vártak sokáig és az ifjú férj elégedetten állapíthatta meg, hogy a hivatalos papír sem teszi elbizakodottá az asszonyt és nem tesz kísérleteket az átnevelésére. Ezek az előnyök feledtették a férfival, hogy a felesége nem hoz pénzt a házhoz, hiszen a pár órás óvodai elfoglaltságért kapott fizetést a fiára költi.
Susan hamarosan gömbölyödni kezdett, majd megszületett a kislány, akinek vonásai az anyai jegyeket vitték tovább. Steve és a nagyszülők megadóan vették tudomásul, az örökléstan kiszámíthatatlanságát.
Ha a férj életvitelében nem is, de az anyagi helyzetükben mindenképpen változást hozott a kis jövevény. Felesége változatlanul elismerte a szórakozáshoz való jogát, de már többet kellett a Visa kártyákhoz folyamodni. Apró semmiségeken kezdődtek az első veszekedések, melyeknek látszólag közük sem volt a valódi okhoz, az apadó pénztárcához.
Steve a törzsasztalnál a barátaira vár ezen a februári délutánon. Idegesen kortyolgatja sörét, míg befutnak a cimborák. Feledve a korábbi kellemetlenséget hirtelen azt javasolja a többieknek, hogy menjenek fel hozzá. A kis társaság kelletlenül szedelőzködik, az egyetlen érv a vizit mellett, hogy Steve különleges német söröket ígér vendégeinek.
Amikor a kis csapat megérkezik a lépcsőházba, Steve egy teátrális mozdulattal kitárja a lakásajtót és közli a meglepett társasággal a tényt:
- Tessék! Elköltözött!
- Mikor?
- Tegnap.
A foghíjas bútorzat igazolja Steve állítását. A haverok nehezen találják fel magukat a váratlan helyzetben. Vállveregetésre és egy - két vigasztaló mondatra telik tőlük. Ők is túl vannak már egy - két váláson, ilyenkor nemigen tudni, hogy sírjon, vagy nevessen az ember.
- Meglásd, visszajön! Ilyen remek hapsit nem talál egyhamar! - vigasztalja Tom.
De az elhagyott férj hajthatatlan. Ő tudja, hogy nem lehet már visszacsinálni ezt az egészet, de nem is bánja. Túl sokat veszekedtek az utóbbi időben. Elmúltak az érzelmek, már neki sem fontos ez az egész - állítja. A barátok nekibuzdulva vigasztalják.
- Ne is törődj vele öregem! Most, hogy elment, már megmondhatom, hogy nem vesztettél sokat! - lapogatja a vállát Billy.
- Mi az, hogy sokat, apám?! Semmit, hidd el, az égvilágon semmit! - fujtat Jeff és szinte lángol az arca a méregtől. Már ne is haragudj, de csak a vak nem látta, hogy itt nem stimmel valami!
- Mire gondolsz?! - kérdezi Steve elfúló hangon.
- Á, felejtsük el! Na hol van az a sör?!
A házigazda kényszeredetten szolgálja ki vendégeit. Haragszik még arra az átkozott sörre is, mert más irányba terelte a beszélgetést. A férfiak elmerülnének a sportban, de Steve ezúttal nem vevő a témára. Morogva keresgél a konyhában.
- A nagy lábost is elvitte! A húsvágó deszkát is! Meg a kávéfőzőt! Valósággal kirabolt ez a némber!
- Öreg, én nem akartam szólni, mert ugye semmi közöm hozzá, de tedd össze a kezed, hogy ennyivel megúsztad! Képzeld, ha szül neked még három - négy gyereket és azután lép le. - oktatgatja Tom.
- Ja, aztán fizethetnél utánuk, amíg beleszakadsz! - bólogat Billy.
- Aztán azt se tudnád, hogy kinek a gyerekét kell eltartanod! - tódítja Jeff.
Steve megrándul, mint akibe tűt szúrtak. Alig tudja türtőztetni indulatát.
- Miket dumálsz itt nekem?!
- Nyugi, haver, ne kapd fel a vizet! De ha már így alakult, jobb, ha megtudsz mindent!
- Micsoda?! Mit tudtok ti egyáltalán?! - Steve megmerül valamiféle eddig ismeretlen rossz érzésben.
- Nézd, az egy aranyszabály, hogy mindig a férj tudja meg utoljára! - kezdi Jeff. - Mi sem szóltunk volna, de most más a helyzet. Neked is könnyebb lesz, hamarabb túlleszel ezen az egészen. Legalább eszedbe sem jut visszasírni.
- Mit tudtok? - Steve próbál közönyt vegyíteni megcsukló hangjába.
- Hát ami azt illeti, nem volt egy szent a kicsike, az biztos. - hadarja Jeff - Én két hapsival is láttam és akkor az csak én vagyok, aki ugye azért napközben még dolgozni is szoktam. De kérdezd csak meg Billyt, ő is látta császkálni a nagyságát karonfogva egy idősebb szivarral, igaz Bill?! Már amennyire mi meg tudjuk ítélni, hogy egy ilyen ázsiai manusz hány éves. Nekem egykutya mindegyik.
- Öregem, úgy andalogtak az utcán, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne fényes nappal egymást átölelve sétálni. Aztán meg fel is mentek egy házba, de már nem akartam utánuk menni. Esküszöm, soha nem mondtam volna el, ha nem így alakul köztetek. - folytatja Billy.
- Szerintem te ne fizess tartásdíjat, fizessen inkább a gyerek apja . . - Jeff ijedten hagyja félbe tanácsait, lehet, hogy túllőtt a célon?!
Valóban, Steve szinte robbanni készül.
- Mit pofáztok itt össze - vissza?! Mi az, hogy másé a gyerek?! Honnan tudjátok?! Talán tartottátok a gyertyát?! Mi van, ha az anyjára üt?! Nem láttatok még ilyen csodát?! Különben is, lehet hogy valamelyik családtagjával sétált, amikor láttátok! Nem is ismeritek az apját, például! Csak elkezdtek itt nekem pofázni, hogy így meg úgy! Mindenki saját magából indul ki! Azért mert nektek valami olcsó lotyó jutott, azért még nem kell általánosítani!
- Mit mondtál?! - bődül el Billy és vészjóslóan felemelkedik.
Steve is tesz egy lépést ökölbe szorított kézzel, Tom alig tud közéjük ugrani.
- Nyugi fiúk, nyugi! Csak nem fogjátok itt egymást ölni az ilyen nők miatt!
- Takarodjatok a lakásomból, egy kettő! - sziszegi Steve és leroskad a fotelba.
A társaság sértődötten távozik, Steve ziháló mellkasa nem tud megnyugodni. Pedig milyen jól indult minden. Susané volt az ötlet, mellyel enyhíteni akart a pénzgondokon. Különköltözik a gyerekekkel, bejelentik a hatóságoknak, hogy külön élnek és így majd megilleti az állami támogatás. Fizetik a lakbérét, az orvosi költségeit, sőt még a továbbtanulását is. Hol tudná ezt megengedni magának a férj fizetéséből? A világ meg csak hadd tudja úgy, hogy elváltak útjaik. Ha befejezi az iskolát és elhelyezkedett, majd „ kibékülnek”, senkinek semmi köze hozzá. Nem új dolog ez, ezrek és ezrek csinálják így. Igaz, ma már a hatóság is jobban odafigyel arra, hogy kiknek fizeti ki a segélyt. Így aztán jobb, ha elővigyázatos az ember és szükség esetén tanukkal tudja igazolni, hogy megtörtént a szétköltözés. De most ezek a gazemberek beleköptek a levesbe. Tényleg, miért hasonlít az a gyerek az anyjára, miért ázsiai minden vonása, mikor minden valamire való szaklap azzal foglalkozik, hogy a lánygyerekek az apjukra ütnek. Hihet ő még ezek után a nejének?! Meg aztán, tényleg kiket ölelget ez az utcán fényes nappal?! Elromlott minden, sosem tud többé bízni benne!
A három cimbora jobb híján újra a megszokott sörbárt veszi célba. A gyalogút azzal telik, hogy Stevet szidják. A szitkok özönében Tom elgondolkodva Billyhez fordul:
- Te, tényleg lehet hogy az apjával volt a csaj, amikor láttad őket?
- Nem láttam én senkit, csak ez a hülye Jeff kezdte mondani, hogy én mit láttam! Ezek után csak nem mondhattam, hogy meg sem ismerném a nőt az utcán! Jeff látott mindent!
- Gyerekek, hát azt hittem veszitek a lapot! Azt hiszitek, hogy én valaha is találkoztam azzal a nővel?! Csak ezt a majmot akartam megvigasztalni, hogyha már úgyis elment az asszony, legalább ne sajnálja! - védekezik Jeff.
A három cimbora elfoglalja helyét a törzsasztaluknál. Megelégedéssel nyugtázzák, hogy többfajta német sör is szerepel az itallapon.