Elmondom hát...
Nem olyan ördöngösség ez, emlékszem Gyuszi hogy csinálta. Először bedugtam a villásdugót a konnektorba, betettem a kazettát, megnyomtam a gombot, azt, amire rec. van írva, a kis piros lámpa kigyulladt, tehát működik! Ki tudja, mióta hevert ott a sok kacat között a szekrényben, amiket nem volt szívem kidobni. Jé, hogy villog! Akkor el is kezdem! Á, lehet, hogy hülyeség! Ha meghalok, a gyerekek majd idejönnek, feltúrják a lakást, keresik majd, hogy maradt-e valami ékszer, vagy betétkönyv, a többit meg kidobják a szemétre. Ez a magnó is biztosan megy a többivel, nem olyan érték ez, hogy érdemes lenne valami antik cuccokat árusító boltba elcipelni. Nem hiszem, hogy meghallgatja majd valaki is ezt a kazettát. De mégis beszélni akarok! Mert már megfojt az egyedüllét! Szépen forog a szalag, vagy hogy hívják, emlékszem Gyuszi mennyit használta ezt a masinát. Sokszor énekelt is rá azon a fa hangján, aztán amikor lehallgattuk, azt mondta, torzít a készülék. A rádióból is vett fel számokat, itt ült és tartotta a mikrofont, pont úgy, mint most én. Szeretett bolondozni. Bár dolgozni szeretett volna annyira. Sajnos nagyon mihaszna ember volt. Én viszont gürcöltem helyette is, sokat túlóráztam, akkor még a szabad szombatot sem ismertük. Egy fogorvos mellett voltam asszisztens, akkoriban ez nem volt egy jól fizető munka. Csak hüledezek, mikor hallom, hogy a maiak mennyit keresnek. Nekem még másodállást is kellett vállalnom, mert a nagyfiunk rongyokban járhatott volna, ha az apja keresetére támaszkodunk.
84 éves vagyok. Ma van a születésnapom. Nem hívott senki a családból. Se a fiam, se a menyem, se az unokám! 84 év! Tényleg, miért vagyok én még életben?! Állandóan hajtottam magam, évekig két-három helyre jártam dolgozni, mellette a háztartás, a gyereknevelés, a beteg anyámhoz rohangálás, minden az én vállamon volt, mert Gyuszi nem csinált semmit. Ő sorra váltogatta a munkahelyeit, sehol nem tudott megmaradni. Állítása szerint mindenhol pikkeltek rá, vagy a körülményekkel volt baj, de mindig talált okot rá, hogy hónapokig ne dolgozzon. De hát mit akart?! Hogy bőrfotellel várják a műhelyben?! Finommechanikai műszerész volt, állítása szerint azért választotta ezt a szakmát, mert itt nem kell nehéz dolgokat emelgetni. Szerinte az már nem is jó munkahely, ahol nincs idő egy-két sakkpartira a műszak alatt. Otthon sem vettem hasznát, még egy villanykörtét se akart becsavarni, azt mondta, szédül a hokedlin. Aztán végképp megromlott a kapcsolatunk. Inni kezdett és állandóan kötekedett. Nagyon kiborultam, el akartam válni. Ő egyáltalán nem bánta, mondta, hogy hajlandó lelépni, ha szerzek neki egy lakást. Csodaszámba ment, de sikerült elintéznem, hogy összeszedjek egy garzonra valót. Gyuszi odaköltözött, aztán hamarosan összeállt egy nővel. De nem sokáig boldogíthatták egymást, mert a férjem, jobban mondva, a volt férjem megbetegedett és hamarosan meg is halt. Kettőnk közül ő ment el előbb, ő, aki állandóan kímélte magát.
Így hát kettesben maradtunk a gyerekkel. Benne volt minden reményem. Érte küszködtem. Eleinte úgy látszott, minden rendben lesz vele. Még gimnazista volt, amikor megismerkedett egy kislánnyal. Olyan aranyos volt az a lány, öröm volt rájuk nézni. Nem volt bennem semmi féltékenység, örültem, hogy a fiam ilyen rendes partnert talált magának. Jutka kedves volt, figyelmes, na, gondoltam, ha ezek összeházasodnak, lesz egy tündéri menyem. Még a szüleit is bemutatta, kívánni sem tudtam volna rendesebb családot.
Négy évig jártak együtt. Sosem tudtam kideríteni, hogy miért szakítottak. Szerintem a kislány érezte meg, hogy a fiammal nem lenne könnyű együtt élni. Nagyon sajnáltam, hogy elvesztettem azt az aranyos teremtést. A fiam nem sokáig maradt egyedül. Az egyik kolléganőm kinézte őt a lányának és addig ügyeskedett, amíg összehozta őket. Ennek a lánynak már nem örültem annyira, de arra gondoltam, nem nekem kell vele élni. Össze is házasodtak. A szülők nagyon iparkodtak, jól kihasználták a kapcsolataikat a pártban, lakást szereztek a fiataloknak. Az én fiam mégsem volt hálás ezért. Természetesnek vette, hogy beülhet a készbe. Hamarosan én is megkaptam a magamét. Jól lebaltázott, hogy én miért nem tudtam lakást szerezni neki, holott ez kutya kötelessége egy szülőnek. Azt is a fejemhez vágta, hogy nem teremtettem meg az anyagi feltételeket ahhoz, hogy egyetemre járjon. De könyörgöm, akkor még a szocializmusban éltünk! Akit felvettek valamilyen egyetemre, az elvégezhette, nem kellett belerokkanni anyagilag. Csak hát úgy tényleg nem egyszerű, ha mindent a szülőtől várunk és még egy vacak részmunkaidős melót sem akarunk vállalni. Én lettem a bűnbak. Hiába volt lakásuk, nem tudta megemészteni, hogy ő kevesebbel szállt be a házasságba.
Az a különös, hogy én is hibásnak éreztem magam. Így aztán ott segítettem, ahol tudtam. Gyakran kijártam takarítani a nászasszonyomék nyaralójába, és minden filléremet a fiataloknak adtam. Inkább lemondtam jó néhány dologról, csak hogy adhassak. Egyszer a doktor rám is pirított, hogy ne járjak a rendelőbe abban a kitaposott cipőben. Kénytelen voltam beszerezni egy másik párat, persze valami leértékelt darabot vettem.
Aztán meghalt anyám, akit évekig ápoltam. Azonnal eladtam a lakását és a fiamnak adtam az árát az utolsó fillérig. Úgy fogadta, mint valami jóvátételt a korábbi sérelmekért.
Amíg bírtam, nagy vasárnapi ebédeket hoztam össze, azzal vártam őket. Napokig készülődtem, mindig kitettem magamért. Amikor romlani kezdett az egészségem és már nem tudtam vállalni ezeket a lakomákat, akkor nem jöttek többet. Párszor áthívtak ők is, rendszerint a nagyobb ünnepeken. Aztán elmaradtak a meghívások. Az unokám kotyogta ki, hogy nem látnak szívesen, mert sokat beszélek. Igen, lehet, hogy sokat beszéltem. Hiszen úgy örültem, hogy ott vagyok közöttük!
Még egyszer-kétszer eljutottam a fiamékhoz, ha végre mégis áthívtak. Kínosan ügyeltem arra, hogy ne nagyon szólaljak meg. Az ételből is csak csipegettem, nehogy rám süssék, hogy falánk vagyok. Pedig akkor már otthon nagyon megnéztem, hogy mi kerüljön az asztalra. A nyugdíjam nagyon szerény, és már nincs erőm állást vállalni.
Aztán felvillant egy reménysugár, hogy tán nincs minden veszve. Az unokám, aki időközben felnőtt, és meg is nősült, felhívott párszor telefonon. Ha én szóltam oda, hajlandó volt meghallgatni. Igaz, nem hosszasan, mert legtöbbször le kellett tennie, mindig kereste valaki. De olyan kedves volt. Párszor meg is látogatott! Majd elolvadtam a boldogságtól. Aztán rendszeressé váltak ezek a vizitek. Pár percre ugrott csak be, de olyan sokat számított! Éreztem, végre törődik velem valaki. Úgy gondoltam, érdemes meghálálni a kedvességét, hiszen nem kívánhatom, hogy velem töltse a drága idejét, mikor nemrég nősült és a baba is megérkezett már. Közöltem vele, hogy a nevére iratom a lakást. Nagyon örült! Másnap elmentünk a közjegyzőhöz és megcsináltuk a szerződést. Megállapodtunk, hogy ott lakom továbbra is, de ha lehunyom a szemem, akkor övé a lakás.
Elkészült az okmány és szinte azonnal ritkulni kezdtek a vizitek. Eleinte még kifogást keresett, de pár hét múlva már fel sem vette a telefont. Közben a szívem is vacakolni kezdett, nagyon legyengültem. Sokat fogytam, de ezen nincs mit csodálkozni. Ha üres volt a hűtő és nem volt erőm lemenni a boltba, szégyelltem megkérni a szomszédokat, hogy segítsenek. Volt, hogy napokig éheztem.
Jutka az egyetlen vigaszom. Igen, a fiam ifjúkori barátnője, akivel pár éve összefutottunk a metrón. Úgy megörültünk egymásnak. Már ő is érett asszony, de őrzi az ifjúkori szépségét, mert azonnal megismertem. Ő tanárnő lett egy főiskolán. Ha nagy bajban vagyok őt hívom. Olyankor átjön a férjével, mindig hoz valamit, a párja meg javítgat ezt azt a ház körül, mert már minden esik szét a lakásban. Soha nem akarnak elfogadni tőlem semmit.
Néha sírdogálok egy kicsit, hogy miért nem ő lett a menyem. Biztos nem lennék ilyen számkivetett. De akkor ránézek a párjára, látom, hogy milyen boldogok, és tudom, nem lehetek ennyire önző. Jöttek, amíg jöhettek, aztán emiatt a vírus miatt már ők sem tudnak látogatni. Néha letesznek az ajtó elé egy csomagot, Jutka rendszeresen fel is hív, ennyi a kapcsolatom a külvilággal.
Az unokámat már több mint fél éve nem láttam. Telefonon is csak egyszer beszéltünk. Ő hívott engem! Nem kell ezen csodálkozni! Ugyanis beszéltem a közjegyzővel és megkérdeztem, hogy nem lehet-e visszacsinálni ezt az ajándékozást. Az meg sajnálkozva mondta, hogy nem vettük be a záradékba, hogy akkor visszavonható a lakás tulajdonjoga, ha a megajándékozott nem törődik a tulajdonossal. Egy járható út viszont van, - közölte velem. Ha az unoka kijelenti, hogy hozzájárul a visszaíráshoz, akkor elrendezhető minden. Bennem meg felcsillant a remény, hogy visszakapom a lakást, eladhatom és bejuthatok egy öregotthonba, ahol gondot viselnek rám.
Na, a közjegyző miatt hívott az én kisunokám. Csak annyit mondott:
‒ Örülj neki, hogy ingyen lakhatsz ott, és nem fizettetek veled lakbért!
Hát itt tartunk! Nem tudom, mennyi van még hátra, de már nem bánnám, ha vége lenne! Valahol meg azt olvastam, hogy mindenkinek olyan családja van, amit megérdemel.
Hát tényleg ezt érdemeltem?!
Hol is kell ezt leállítani? Ja igen, itt, a STOP gombbal!
Nem olyan ördöngösség ez, emlékszem Gyuszi hogy csinálta. Először bedugtam a villásdugót a konnektorba, betettem a kazettát, megnyomtam a gombot, azt, amire rec. van írva, a kis piros lámpa kigyulladt, tehát működik! Ki tudja, mióta hevert ott a sok kacat között a szekrényben, amiket nem volt szívem kidobni. Jé, hogy villog! Akkor el is kezdem! Á, lehet, hogy hülyeség! Ha meghalok, a gyerekek majd idejönnek, feltúrják a lakást, keresik majd, hogy maradt-e valami ékszer, vagy betétkönyv, a többit meg kidobják a szemétre. Ez a magnó is biztosan megy a többivel, nem olyan érték ez, hogy érdemes lenne valami antik cuccokat árusító boltba elcipelni. Nem hiszem, hogy meghallgatja majd valaki is ezt a kazettát. De mégis beszélni akarok! Mert már megfojt az egyedüllét! Szépen forog a szalag, vagy hogy hívják, emlékszem Gyuszi mennyit használta ezt a masinát. Sokszor énekelt is rá azon a fa hangján, aztán amikor lehallgattuk, azt mondta, torzít a készülék. A rádióból is vett fel számokat, itt ült és tartotta a mikrofont, pont úgy, mint most én. Szeretett bolondozni. Bár dolgozni szeretett volna annyira. Sajnos nagyon mihaszna ember volt. Én viszont gürcöltem helyette is, sokat túlóráztam, akkor még a szabad szombatot sem ismertük. Egy fogorvos mellett voltam asszisztens, akkoriban ez nem volt egy jól fizető munka. Csak hüledezek, mikor hallom, hogy a maiak mennyit keresnek. Nekem még másodállást is kellett vállalnom, mert a nagyfiunk rongyokban járhatott volna, ha az apja keresetére támaszkodunk.
84 éves vagyok. Ma van a születésnapom. Nem hívott senki a családból. Se a fiam, se a menyem, se az unokám! 84 év! Tényleg, miért vagyok én még életben?! Állandóan hajtottam magam, évekig két-három helyre jártam dolgozni, mellette a háztartás, a gyereknevelés, a beteg anyámhoz rohangálás, minden az én vállamon volt, mert Gyuszi nem csinált semmit. Ő sorra váltogatta a munkahelyeit, sehol nem tudott megmaradni. Állítása szerint mindenhol pikkeltek rá, vagy a körülményekkel volt baj, de mindig talált okot rá, hogy hónapokig ne dolgozzon. De hát mit akart?! Hogy bőrfotellel várják a műhelyben?! Finommechanikai műszerész volt, állítása szerint azért választotta ezt a szakmát, mert itt nem kell nehéz dolgokat emelgetni. Szerinte az már nem is jó munkahely, ahol nincs idő egy-két sakkpartira a műszak alatt. Otthon sem vettem hasznát, még egy villanykörtét se akart becsavarni, azt mondta, szédül a hokedlin. Aztán végképp megromlott a kapcsolatunk. Inni kezdett és állandóan kötekedett. Nagyon kiborultam, el akartam válni. Ő egyáltalán nem bánta, mondta, hogy hajlandó lelépni, ha szerzek neki egy lakást. Csodaszámba ment, de sikerült elintéznem, hogy összeszedjek egy garzonra valót. Gyuszi odaköltözött, aztán hamarosan összeállt egy nővel. De nem sokáig boldogíthatták egymást, mert a férjem, jobban mondva, a volt férjem megbetegedett és hamarosan meg is halt. Kettőnk közül ő ment el előbb, ő, aki állandóan kímélte magát.
Így hát kettesben maradtunk a gyerekkel. Benne volt minden reményem. Érte küszködtem. Eleinte úgy látszott, minden rendben lesz vele. Még gimnazista volt, amikor megismerkedett egy kislánnyal. Olyan aranyos volt az a lány, öröm volt rájuk nézni. Nem volt bennem semmi féltékenység, örültem, hogy a fiam ilyen rendes partnert talált magának. Jutka kedves volt, figyelmes, na, gondoltam, ha ezek összeházasodnak, lesz egy tündéri menyem. Még a szüleit is bemutatta, kívánni sem tudtam volna rendesebb családot.
Négy évig jártak együtt. Sosem tudtam kideríteni, hogy miért szakítottak. Szerintem a kislány érezte meg, hogy a fiammal nem lenne könnyű együtt élni. Nagyon sajnáltam, hogy elvesztettem azt az aranyos teremtést. A fiam nem sokáig maradt egyedül. Az egyik kolléganőm kinézte őt a lányának és addig ügyeskedett, amíg összehozta őket. Ennek a lánynak már nem örültem annyira, de arra gondoltam, nem nekem kell vele élni. Össze is házasodtak. A szülők nagyon iparkodtak, jól kihasználták a kapcsolataikat a pártban, lakást szereztek a fiataloknak. Az én fiam mégsem volt hálás ezért. Természetesnek vette, hogy beülhet a készbe. Hamarosan én is megkaptam a magamét. Jól lebaltázott, hogy én miért nem tudtam lakást szerezni neki, holott ez kutya kötelessége egy szülőnek. Azt is a fejemhez vágta, hogy nem teremtettem meg az anyagi feltételeket ahhoz, hogy egyetemre járjon. De könyörgöm, akkor még a szocializmusban éltünk! Akit felvettek valamilyen egyetemre, az elvégezhette, nem kellett belerokkanni anyagilag. Csak hát úgy tényleg nem egyszerű, ha mindent a szülőtől várunk és még egy vacak részmunkaidős melót sem akarunk vállalni. Én lettem a bűnbak. Hiába volt lakásuk, nem tudta megemészteni, hogy ő kevesebbel szállt be a házasságba.
Az a különös, hogy én is hibásnak éreztem magam. Így aztán ott segítettem, ahol tudtam. Gyakran kijártam takarítani a nászasszonyomék nyaralójába, és minden filléremet a fiataloknak adtam. Inkább lemondtam jó néhány dologról, csak hogy adhassak. Egyszer a doktor rám is pirított, hogy ne járjak a rendelőbe abban a kitaposott cipőben. Kénytelen voltam beszerezni egy másik párat, persze valami leértékelt darabot vettem.
Aztán meghalt anyám, akit évekig ápoltam. Azonnal eladtam a lakását és a fiamnak adtam az árát az utolsó fillérig. Úgy fogadta, mint valami jóvátételt a korábbi sérelmekért.
Amíg bírtam, nagy vasárnapi ebédeket hoztam össze, azzal vártam őket. Napokig készülődtem, mindig kitettem magamért. Amikor romlani kezdett az egészségem és már nem tudtam vállalni ezeket a lakomákat, akkor nem jöttek többet. Párszor áthívtak ők is, rendszerint a nagyobb ünnepeken. Aztán elmaradtak a meghívások. Az unokám kotyogta ki, hogy nem látnak szívesen, mert sokat beszélek. Igen, lehet, hogy sokat beszéltem. Hiszen úgy örültem, hogy ott vagyok közöttük!
Még egyszer-kétszer eljutottam a fiamékhoz, ha végre mégis áthívtak. Kínosan ügyeltem arra, hogy ne nagyon szólaljak meg. Az ételből is csak csipegettem, nehogy rám süssék, hogy falánk vagyok. Pedig akkor már otthon nagyon megnéztem, hogy mi kerüljön az asztalra. A nyugdíjam nagyon szerény, és már nincs erőm állást vállalni.
Aztán felvillant egy reménysugár, hogy tán nincs minden veszve. Az unokám, aki időközben felnőtt, és meg is nősült, felhívott párszor telefonon. Ha én szóltam oda, hajlandó volt meghallgatni. Igaz, nem hosszasan, mert legtöbbször le kellett tennie, mindig kereste valaki. De olyan kedves volt. Párszor meg is látogatott! Majd elolvadtam a boldogságtól. Aztán rendszeressé váltak ezek a vizitek. Pár percre ugrott csak be, de olyan sokat számított! Éreztem, végre törődik velem valaki. Úgy gondoltam, érdemes meghálálni a kedvességét, hiszen nem kívánhatom, hogy velem töltse a drága idejét, mikor nemrég nősült és a baba is megérkezett már. Közöltem vele, hogy a nevére iratom a lakást. Nagyon örült! Másnap elmentünk a közjegyzőhöz és megcsináltuk a szerződést. Megállapodtunk, hogy ott lakom továbbra is, de ha lehunyom a szemem, akkor övé a lakás.
Elkészült az okmány és szinte azonnal ritkulni kezdtek a vizitek. Eleinte még kifogást keresett, de pár hét múlva már fel sem vette a telefont. Közben a szívem is vacakolni kezdett, nagyon legyengültem. Sokat fogytam, de ezen nincs mit csodálkozni. Ha üres volt a hűtő és nem volt erőm lemenni a boltba, szégyelltem megkérni a szomszédokat, hogy segítsenek. Volt, hogy napokig éheztem.
Jutka az egyetlen vigaszom. Igen, a fiam ifjúkori barátnője, akivel pár éve összefutottunk a metrón. Úgy megörültünk egymásnak. Már ő is érett asszony, de őrzi az ifjúkori szépségét, mert azonnal megismertem. Ő tanárnő lett egy főiskolán. Ha nagy bajban vagyok őt hívom. Olyankor átjön a férjével, mindig hoz valamit, a párja meg javítgat ezt azt a ház körül, mert már minden esik szét a lakásban. Soha nem akarnak elfogadni tőlem semmit.
Néha sírdogálok egy kicsit, hogy miért nem ő lett a menyem. Biztos nem lennék ilyen számkivetett. De akkor ránézek a párjára, látom, hogy milyen boldogok, és tudom, nem lehetek ennyire önző. Jöttek, amíg jöhettek, aztán emiatt a vírus miatt már ők sem tudnak látogatni. Néha letesznek az ajtó elé egy csomagot, Jutka rendszeresen fel is hív, ennyi a kapcsolatom a külvilággal.
Az unokámat már több mint fél éve nem láttam. Telefonon is csak egyszer beszéltünk. Ő hívott engem! Nem kell ezen csodálkozni! Ugyanis beszéltem a közjegyzővel és megkérdeztem, hogy nem lehet-e visszacsinálni ezt az ajándékozást. Az meg sajnálkozva mondta, hogy nem vettük be a záradékba, hogy akkor visszavonható a lakás tulajdonjoga, ha a megajándékozott nem törődik a tulajdonossal. Egy járható út viszont van, - közölte velem. Ha az unoka kijelenti, hogy hozzájárul a visszaíráshoz, akkor elrendezhető minden. Bennem meg felcsillant a remény, hogy visszakapom a lakást, eladhatom és bejuthatok egy öregotthonba, ahol gondot viselnek rám.
Na, a közjegyző miatt hívott az én kisunokám. Csak annyit mondott:
‒ Örülj neki, hogy ingyen lakhatsz ott, és nem fizettetek veled lakbért!
Hát itt tartunk! Nem tudom, mennyi van még hátra, de már nem bánnám, ha vége lenne! Valahol meg azt olvastam, hogy mindenkinek olyan családja van, amit megérdemel.
Hát tényleg ezt érdemeltem?!
Hol is kell ezt leállítani? Ja igen, itt, a STOP gombbal!