Csak bátran
Az esküvői kép csodálatos volt, esküszöm! Két vékonyka, húsz év körüli gyerekember mosolygott a kamerába, valamikor a hetvenes évek táján, hamvasan, üdén, szerelemre éhesen.
Na, hát ez volt Olga néni és Tibi bácsi fotója, ami azóta egy vaskos albumban várja a feltámadást, de hiába. Az igazság az, hogy nemigen kíváncsi már erre senki. És Olga néni sem szereti begyűjteni a kárörvendő kommentárokat, amik efféle mondatokba torkollnak: – Nahát, hogy te milyen vékony voltál akkoriban!
Mert bizony, az a karcsúság már a múlté! Két gyerek után ez nem is lenne meglepő, de mintha minden egyes elmúló esztendő még egy - egy plusz kilót rakott volna erre a derék asszonyra.
Olga néni így hát haragban van a fürdőszoba mérleggel. Meg az előszobai nagytükörrel. De a gyilkos pillantásokból a férjnek is jut, mert ő viszont megúszta. Legalább mellé hízott volna ez a szerencsétlen, de nem! Neki ilyen egyszálbélűnek kellett maradnia, hogy nevetség tárgya legyenek. Ő olyan vékony, mint hajdanán. Dicsekedett is jó párszor, hogy ugyanazt a lyukat használja a nadrágszíján, mint negyven éve. Ettől ugyan még nem lett délcegebb! Inkább egy cingár, törékeny bácsika, aki híján van mindenféle férfias vonásnak.
Különös kettős az övék. Az alaktalanra hízott, nehézkesen lépkedő asszony mellett ez a vézna, örökmozgó kisöreg - lelketlen szerzők akár kabaré tréfákhoz is használhatnák őket.
A házaspár is érezte a helyzet fonákságát, így az évek multával egyre inkább kerülték a közös kimozdulásokat, Olga néni szívesebben indult vásárolni egyedül. Ilyenkor szinte lassított felvételben haladt a piaci árusok standja előtt, hosszan mustrálgatva a választékot, ami remek alkalmat adott egy kis pihenőre.
Tibi bácsi is magányosan szaladt a különféle hivatalokba, üzletekbe. A boltokban némi nagyképűséggel mustrálgatta a választékot, tehetős vásárlónak álcázva magát.
De együtt, szinte sehova... Még leginkább az autó jelentett némi megkönnyebbülést, mert a kocsiban védve voltak az árgus szemektől. Bár az utóbbi időben már komoly kihívást jelentett bemászni Olga néninek az anyósülésre.
Az asszonyt az is nagyon bántotta, hogy a férje mellett nem lehetett diétázni. Tibi bácsi biztatta ugyan minden alkalommal, de neki esze ágában sem volt vele koplalni. Nagy nyugalommal falt fel mindent amit elé raktak, ráadásul édesszájú volt. Evett válogatás nélkül, mégis elégedetten figyelhette másnap a mérleg mutatóját.
Más öröme aztán nem is volt az öregnek. Aktív éveiben nem vitte sokra, és a rendszerváltás idején adódó lehetőségeket sem tudta kihasználni. Szerény nyugdíj várta, amiből nemigen lehetett ugrálni. De amúgy sem álmodozhatott külföldi vakációkról, kalandos kirándulásokról. Ezzel az asszonnyal hogyan sétálhatna a Champs Elysées-n, vagy a Rivierán?! Felmászhatnának valaha is az Eiffel toronyba, vagy a pisai ferde torony lépcsőin?! De még a János hegyi kilátó sem jöhet szóba! Nem ábrándozhat egy kimerítő sétáról a belvárosban, vagy egy alapos nézelődésről valamelyik múzeumban. Sőt, még egy moziról sem, ahol a zsöllye mérete alapos kihívást jelentene élete párjának. Egyedül vegye nyakába a várost?! Hogyisne, hogy utána meg az asszony önsajnáló sirámait hallgassa! Marad tehát a könyv, a tévé és néha a sakk a játszótéren néhány öreg haverral.
Tibi bácsi legnagyobb vesztesége azonban nem az elmaradt közös programokban keresendő. Sokkal fájdalmasabb számára, hogy szerzetesi életmódot kell élnie párja mellett. Az asszony ugyanis már rég lemondott a testi örömökről. Tibi bácsi közeledési kísérleteit mindig is gyanakvással figyelte. A gerjedelem nyilván nem neki szól, ilyen külső mellett, – okoskodott, – az öreg csak kakaskodik, akkor meg szégyellje magát, hogy nem bír a vérével, vén fejjel sem.
Tibi bácsi végtelen önsajnálatban pergeti napjait a neje mellett. De se bátorsága, se pénze a lázadáshoz. Hogyan is léphetne ki ebből a kapcsolatból, mikor képtelen elköltözni és albérletet fizetni. Vagy kezdjen ki a szemrevaló szomszédasszonnyal? De miért is állna vele szóba egy mutatós negyvenes nő?! A külseje vagy a pénze miatt? Hát ezen neki is röhögni kell! Próbálkozzon valami utcalánynál? Hol?! Miből?! Marad a sakk a játszótéren. Néha olyan dühvel markolja a királynő figuráját, hogy rá kell szólni a készletet féltő partnereknek.
Az öreg túl szemérmes ahhoz, hogy vágyait szóba hozza felesége előtt. Olga néni szemlélete ugyanis ebben a kérdésben a jól bevált módszert követi: azt az örömöt, melyet megtagadott tőlünk az élet, károsnak és bűnösnek kell kikiáltani.
Ülnek hát tévé előtt és morzsolják napjaikat. Nincs az az erő, mely kilendíthetné a megszokott kerékvágásból a két ember sorsát.
De valami mégis változik. Tibi bácsi vézna testét az utóbbi időben szaggatott köhögések rázzák. Egy orvosi vizsgálat kideríti, hogy elég komoly a baj. Az öreg csodálkozik erősen, hogy ő kerül kórházba a folyamatosan betegeskedő felesége helyett. Hiszen Olga néni már évek óta küzd magas vérnyomással, cukorbetegséggel, asztmával, szív és epebántalmakkal. Ő meg szaladt, mint a gyík. Legalábbis eddig, mert mostanában egyre gyakrabban kínozza a fulladásos köhögés.
Tibi bácsi azt reméli, hogy egy gyors kúra egykettőre talpra állítja. De nem jön a várt javulás. Még bizakodik, amikor észreveszi az orvosokon az álszent kedveskedést. Apja jut eszébe, aki ugyanilyen hamis légkörben fejezte be életét az egyik kórházban. Már mindenki tudta, hogy közel a vég, mégis folytatták tovább a szánalmas színjátékot.
Hát most ő tart itt! Még lázadozik a sorsa ellen, de mintha egy belső hang már alkudozna vele. Hiszen úgysem tartogat már semmi jót az élet! Mit hagy itt maga után?! A fotelt, amiből a tévét nézte?! A lányai sem tudják elhitetni, hogy szükség van még rá, mikor idegen városokban élnek, saját problémáik szorításában. Olgának biztosan furcsa lesz az egyedüllét, de hát istenem! Ez benne volt a pakliban, hogy valamelyiküknek előbb kell távozni! Legalább nézheti kedvére azt a brazil sorozatot, ami miatt annyit veszekedtek.
Tibi bácsi a kórterem plafonját bámulja, és marja az önsajnálat elrontott élete miatt. És mindenről Olga tehet! Ha nem ez az asszony van mellette, akkor egy gazdag, beteljesült életet hagyna maga mögött. De így?! Így csak az örök szomjúságot viszi magával. Ez mind Olga bűne! Igen, még van ereje, hogy szemébe mondja, ő a felelős a nyomorúságos, elrontott, boldogtalan sorsáért!
A szemébe vágja mindezt! Olga majd néz értetlenül, aztán megkeményíti a sok vád, amiket természetesen jogtalannak érez. És haragot növeszt magában, gyűlöletet. Csodálkoznak is majd a rokonok, ismerősök, hogy nem töri meg a fájdalom, sőt, mintha felszabadultabb lenne. A gyásza is könnyebb lesz így. Jó kis jutalom ez az érzéketlenségéért! Aztán majd talál magának valakit, akinél nem a külső számít, hanem a remek konyha. Őt meg szépen elfelejtik. Remek, igazán remek távlatok!
Tibi bácsi leépülése felgyorsul, néhány hét múlva már csak egy ziháló gyerektest várja a halált a rideg kórteremben. Olga néni az ágya mellett ül, tekintetében sajnálat, szipogva próbál felkészülni az elkerülhetetlenre. De ebben a nézésben már ott a kíváncsiság is, amivel az elmúlásra csodálkozunk rá. Tibi bácsi összeszedi minden erejét, hogy elérje felesége kezét. A madárcsontú ujjak most a párnás kézfejen nyugodnak. Halkan, de érhetően sóhajtja:
– Drágám, köszönök mindent! Csodálatos életem volt melletted! Köszönöm, hogy velem voltál! Szeretlek, teljes szívemből!
Az esküvői kép csodálatos volt, esküszöm! Két vékonyka, húsz év körüli gyerekember mosolygott a kamerába, valamikor a hetvenes évek táján, hamvasan, üdén, szerelemre éhesen.
Na, hát ez volt Olga néni és Tibi bácsi fotója, ami azóta egy vaskos albumban várja a feltámadást, de hiába. Az igazság az, hogy nemigen kíváncsi már erre senki. És Olga néni sem szereti begyűjteni a kárörvendő kommentárokat, amik efféle mondatokba torkollnak: – Nahát, hogy te milyen vékony voltál akkoriban!
Mert bizony, az a karcsúság már a múlté! Két gyerek után ez nem is lenne meglepő, de mintha minden egyes elmúló esztendő még egy - egy plusz kilót rakott volna erre a derék asszonyra.
Olga néni így hát haragban van a fürdőszoba mérleggel. Meg az előszobai nagytükörrel. De a gyilkos pillantásokból a férjnek is jut, mert ő viszont megúszta. Legalább mellé hízott volna ez a szerencsétlen, de nem! Neki ilyen egyszálbélűnek kellett maradnia, hogy nevetség tárgya legyenek. Ő olyan vékony, mint hajdanán. Dicsekedett is jó párszor, hogy ugyanazt a lyukat használja a nadrágszíján, mint negyven éve. Ettől ugyan még nem lett délcegebb! Inkább egy cingár, törékeny bácsika, aki híján van mindenféle férfias vonásnak.
Különös kettős az övék. Az alaktalanra hízott, nehézkesen lépkedő asszony mellett ez a vézna, örökmozgó kisöreg - lelketlen szerzők akár kabaré tréfákhoz is használhatnák őket.
A házaspár is érezte a helyzet fonákságát, így az évek multával egyre inkább kerülték a közös kimozdulásokat, Olga néni szívesebben indult vásárolni egyedül. Ilyenkor szinte lassított felvételben haladt a piaci árusok standja előtt, hosszan mustrálgatva a választékot, ami remek alkalmat adott egy kis pihenőre.
Tibi bácsi is magányosan szaladt a különféle hivatalokba, üzletekbe. A boltokban némi nagyképűséggel mustrálgatta a választékot, tehetős vásárlónak álcázva magát.
De együtt, szinte sehova... Még leginkább az autó jelentett némi megkönnyebbülést, mert a kocsiban védve voltak az árgus szemektől. Bár az utóbbi időben már komoly kihívást jelentett bemászni Olga néninek az anyósülésre.
Az asszonyt az is nagyon bántotta, hogy a férje mellett nem lehetett diétázni. Tibi bácsi biztatta ugyan minden alkalommal, de neki esze ágában sem volt vele koplalni. Nagy nyugalommal falt fel mindent amit elé raktak, ráadásul édesszájú volt. Evett válogatás nélkül, mégis elégedetten figyelhette másnap a mérleg mutatóját.
Más öröme aztán nem is volt az öregnek. Aktív éveiben nem vitte sokra, és a rendszerváltás idején adódó lehetőségeket sem tudta kihasználni. Szerény nyugdíj várta, amiből nemigen lehetett ugrálni. De amúgy sem álmodozhatott külföldi vakációkról, kalandos kirándulásokról. Ezzel az asszonnyal hogyan sétálhatna a Champs Elysées-n, vagy a Rivierán?! Felmászhatnának valaha is az Eiffel toronyba, vagy a pisai ferde torony lépcsőin?! De még a János hegyi kilátó sem jöhet szóba! Nem ábrándozhat egy kimerítő sétáról a belvárosban, vagy egy alapos nézelődésről valamelyik múzeumban. Sőt, még egy moziról sem, ahol a zsöllye mérete alapos kihívást jelentene élete párjának. Egyedül vegye nyakába a várost?! Hogyisne, hogy utána meg az asszony önsajnáló sirámait hallgassa! Marad tehát a könyv, a tévé és néha a sakk a játszótéren néhány öreg haverral.
Tibi bácsi legnagyobb vesztesége azonban nem az elmaradt közös programokban keresendő. Sokkal fájdalmasabb számára, hogy szerzetesi életmódot kell élnie párja mellett. Az asszony ugyanis már rég lemondott a testi örömökről. Tibi bácsi közeledési kísérleteit mindig is gyanakvással figyelte. A gerjedelem nyilván nem neki szól, ilyen külső mellett, – okoskodott, – az öreg csak kakaskodik, akkor meg szégyellje magát, hogy nem bír a vérével, vén fejjel sem.
Tibi bácsi végtelen önsajnálatban pergeti napjait a neje mellett. De se bátorsága, se pénze a lázadáshoz. Hogyan is léphetne ki ebből a kapcsolatból, mikor képtelen elköltözni és albérletet fizetni. Vagy kezdjen ki a szemrevaló szomszédasszonnyal? De miért is állna vele szóba egy mutatós negyvenes nő?! A külseje vagy a pénze miatt? Hát ezen neki is röhögni kell! Próbálkozzon valami utcalánynál? Hol?! Miből?! Marad a sakk a játszótéren. Néha olyan dühvel markolja a királynő figuráját, hogy rá kell szólni a készletet féltő partnereknek.
Az öreg túl szemérmes ahhoz, hogy vágyait szóba hozza felesége előtt. Olga néni szemlélete ugyanis ebben a kérdésben a jól bevált módszert követi: azt az örömöt, melyet megtagadott tőlünk az élet, károsnak és bűnösnek kell kikiáltani.
Ülnek hát tévé előtt és morzsolják napjaikat. Nincs az az erő, mely kilendíthetné a megszokott kerékvágásból a két ember sorsát.
De valami mégis változik. Tibi bácsi vézna testét az utóbbi időben szaggatott köhögések rázzák. Egy orvosi vizsgálat kideríti, hogy elég komoly a baj. Az öreg csodálkozik erősen, hogy ő kerül kórházba a folyamatosan betegeskedő felesége helyett. Hiszen Olga néni már évek óta küzd magas vérnyomással, cukorbetegséggel, asztmával, szív és epebántalmakkal. Ő meg szaladt, mint a gyík. Legalábbis eddig, mert mostanában egyre gyakrabban kínozza a fulladásos köhögés.
Tibi bácsi azt reméli, hogy egy gyors kúra egykettőre talpra állítja. De nem jön a várt javulás. Még bizakodik, amikor észreveszi az orvosokon az álszent kedveskedést. Apja jut eszébe, aki ugyanilyen hamis légkörben fejezte be életét az egyik kórházban. Már mindenki tudta, hogy közel a vég, mégis folytatták tovább a szánalmas színjátékot.
Hát most ő tart itt! Még lázadozik a sorsa ellen, de mintha egy belső hang már alkudozna vele. Hiszen úgysem tartogat már semmi jót az élet! Mit hagy itt maga után?! A fotelt, amiből a tévét nézte?! A lányai sem tudják elhitetni, hogy szükség van még rá, mikor idegen városokban élnek, saját problémáik szorításában. Olgának biztosan furcsa lesz az egyedüllét, de hát istenem! Ez benne volt a pakliban, hogy valamelyiküknek előbb kell távozni! Legalább nézheti kedvére azt a brazil sorozatot, ami miatt annyit veszekedtek.
Tibi bácsi a kórterem plafonját bámulja, és marja az önsajnálat elrontott élete miatt. És mindenről Olga tehet! Ha nem ez az asszony van mellette, akkor egy gazdag, beteljesült életet hagyna maga mögött. De így?! Így csak az örök szomjúságot viszi magával. Ez mind Olga bűne! Igen, még van ereje, hogy szemébe mondja, ő a felelős a nyomorúságos, elrontott, boldogtalan sorsáért!
A szemébe vágja mindezt! Olga majd néz értetlenül, aztán megkeményíti a sok vád, amiket természetesen jogtalannak érez. És haragot növeszt magában, gyűlöletet. Csodálkoznak is majd a rokonok, ismerősök, hogy nem töri meg a fájdalom, sőt, mintha felszabadultabb lenne. A gyásza is könnyebb lesz így. Jó kis jutalom ez az érzéketlenségéért! Aztán majd talál magának valakit, akinél nem a külső számít, hanem a remek konyha. Őt meg szépen elfelejtik. Remek, igazán remek távlatok!
Tibi bácsi leépülése felgyorsul, néhány hét múlva már csak egy ziháló gyerektest várja a halált a rideg kórteremben. Olga néni az ágya mellett ül, tekintetében sajnálat, szipogva próbál felkészülni az elkerülhetetlenre. De ebben a nézésben már ott a kíváncsiság is, amivel az elmúlásra csodálkozunk rá. Tibi bácsi összeszedi minden erejét, hogy elérje felesége kezét. A madárcsontú ujjak most a párnás kézfejen nyugodnak. Halkan, de érhetően sóhajtja:
– Drágám, köszönök mindent! Csodálatos életem volt melletted! Köszönöm, hogy velem voltál! Szeretlek, teljes szívemből!