Lipták utca
Előttem van a filmjelenet, amikor az „Aranypolgár” hőse az élettől búcsúzik, és egy szót említ. A környezete képtelen megfejteni az értelmét, csak mi nézők tudjuk, hogy a milliárdos üzletember egy gyerekkori emlékbe kapaszkodik az elmúlás perceiben.
Nos, én nem vagyok sem milliárdos, sem üzletember, és tán még az elmúlás sincs oly közel, de azért hadd kapaszkodjam én is.
Nevezetesen a Lipták utcába, ebbe a jellegtelen kis újpesti utcácskába, mely az én gyerekkoromat hivatott megédesíteni.
Persze ma már nem így hívják, mert kiderült, hogy a névadónk egy bőrgyári munkás volt, aki a Tanácsköztársaság bukása után mártírkodott. Bevallom, nem voltam oda ezért a névért, kicsit ételszagúnak éreztem és vehemensen irigyeltem a szomszéd utcák kölkeit, akik olyan hangzatos lakcímeket diktálhattak az osztálynaplóba, mint Arany János, Vörösmarty, vagy éppen Bem apó.
De más hibája aztán már nem is volt ennek az utcának. Az úttestet azok a jellegzetes, sárga téglalap formájú utcakövek fedték, ezekre jótékonyan hajoltak a járdaszéleken sorakozó akácfák gazdag, mélyzöld színű koronáikkal. Mintha valami menő dizájner találta volna ki ezeket a remekül passzoló színeket! Az utca két oldalán sorakozó házakra nem érdemes sok szót vesztegetni, akkoriban ilyenekkel volt tele a város, szóval még szegényesnek sem mondhattuk abban a felhozatalban. Az ötletszerűen egymáshoz ragasztott házak sorát néhol kerítések váltották és bár igen vegyes volt az összkép, mégis egységes egésznek tűnt a látvány, ha valaki egy pillantást vetett ránk a Váci út, vagy a Baross utca felől.
A környezetnek akkoriban jóval nagyobb szerepe volt a srácok életében, mint mostanság. Mert ma hazamegy a gyerkőc a suliból és lecövekel a komputer elé. Aztán addig ül ott, amíg aludni nem zavarják. Mi meg hazamentünk a suliból, és rohantunk az utcára.
Az ebédet még a konyhában kaptuk be, de a zsíros kenyér miatt már nem volt érdemes otthon ülni. Ott kinn aztán nem kellett unatkozni. Még akkor sem, ha üres kézzel érkeztünk. Mert egy gumilabda azért mindig akadt, de ha az sem, akkor lehetett fogócskázni, bújócskázni, vagy egyéb címszóval rohangászni. Ott volt például a színcápa. Ez abból állt, hogy felsorakoztunk a járda szélén, egy valaki meg az úttest közepén álldogált, mint cápa. Megjegyzem, könnyű dolga volt, nem fenyegette baleset, alig láttunk autót arrafelé. Állt tehát a cápa előttünk és kitalált egy színt. Akinek volt ilyen a ruháján, az nyugodtan átsétálhatott a túloldalra. A többieknek viszont úgy kellett átlógni, hogy elkerüljék a cápát. Mert akit elkapott, az lett a következő ragadozó.
Megjegyzem, a cápa majdnem mindig biztosra mehetett a színekkel. Akkoriban nem volt túl változatos a gyerekruházat. A sötétbarna mackónadrágok korában nem volt nagy kunszt hiányzó színeket követelni.
Bár számtalan indokkal rohangáltunk, de a focit nem lehetett letaszítani a trónról. Elég volt egy-egy fél tégla a járdák mellé, és már meg is voltak a kapuk. Aztán már csak meg kellett állapodni, hogy hatost, vagy tizenkettest játszunk. Ennyi gól kellett a győzelemhez. Nem volt ritka, hogy már felgyulladtak az utcai lámpák, de mi még nem tudtuk abbahagyni. Ha valakit elért a balsors, és hazaparancsolták, mindig akadt tartalék. Nem állhattunk rosszul a népszaporulattal, állandóan tucatnyi kölyök zajongott az utcán.
A nagyobbaknak már nem volt elég a foci. Kálmán szerzett egy kimustrált pénztárcát, amibe gondosan elhelyeztek néhány lejárt, értéktelen bankjegyet, úgy, hogy ígéretes zsákmánynak látsszék. Aztán egy vékony zsineg a bukszához kötve, és már el is lehetett bújni a kapu mögé, az áldozatra várva. Jöttek is rendesen és ki ne örült volna ekkora szerencsének?! Jókat lehetett röhögni a felsült próbálkozókon, és néha nem ártott menekülni sem. De a pálmát a botladozva közeledő részeg pasas vitte el. Amikor meglátta a kincset a járdán, nagy nehézségek árán próbált lehajolni érte, de a tárca arrébb csúszott. Nem sokat, csak épp annyit, hogy megint görnyedni kelljen érte. Néhány ilyen próbálkozás után a koma bosszúsan dünnyögte:
- Ru… Ru… Rugó van benne!
Nekem nemcsak az utcával, de az udvarral is szerencsém volt. Szoba-konyhás rezidenciánk egy tűzfalhoz tapadt, másik két lakás társaságában. De volt még hely a kapun belül két apró egyszobásnak és azoknak a tároló kamráknak is, melyet a köznyelv sufninak hívott. Ezek előtt akadt annyi szabad hely, hogy ugróiskolával vagy ugrókötéllel égessük a kalóriát.
Ezt a szerény udvart egy ványadt fakerítés választotta el a szomszédságtól. A túloldalon egy valamikori műhely uralta a teret így mindössze két család éldegélt velünk szemben.
És gyerek, gyerek, gyerek mindenütt. Mellettünk, az utca túloldalán, a kerítésen túl, a szomszéd házban, átellenben és oldalvást. Mi aztán nem ismertük a világtól elzárkózó, magányos ifjak életérzését ebben a nyüzsiben. És jó volt így, mert soha nem kellett a falat kaparni az unalomtól. A felnőttek sem a tévék vagy a komputerek előtt gunnyadtak, mint manapság, volt tehát mindig valamiféle élet a lakások falain kívül.
A szomszédolás is természetes volt. Be lehetett zörgetni bármelyik családhoz, nem kérték számon a telefonos bejelentkezést. Naná, hogy nem, mikor az egész utcában egyetlen készülék sem volt.
A sok színes gyerekkori figura között, a szemben élő család igen tekintélyes helyet érdemel. Nem csoda, hiszen ötgyermekes famíliáról van szó. Kálmán volt a legidősebb. Hamiskás mosolyát később, James Dean képein véltem felfedezni. Ő idősebb volt nálam, de a szüleim ismerték pici korától. Anyám kedvenc emlékei közé tartozott az az epizód, mikor meglátta a pöttöm Kálmánkát egy hatalmas seprűvel. A fiúcska sóhajtozva követte Bobit a család kutyáját. Épp egy kupacot járt körbe, mikor anyám átszólt a kerítésen?
- Mit csinálsz Kálmánka?
- Putolom a lótart, mert odatart a Bobi.- közölte a fiúcska a tényállást.
Őt Ági követte. Mindig mosolygós kedves arc, szőke hajjal. Aztán Klárika, vagyis Babi, a mini Lollogbrigida, azokkal a huncut szemeivel. A nagynéni is el volt ájulva tőle. Gyakran gyönyörködött a formás apróságban és cipelte mindenhová, hogy bezsebelhesse a dicséreteket. Be is tanította a gyermeket egy különleges bemutatkozásra. A kicsitől megkérdezték:
- Hogy hívnak kedveském?
A gyermek nem késett a válasszal:
- Miszter kurva Kerekes Klári!
Általános derű, a nagynéni meg tapsikolt örömében az ilyen jól sikerült bemutatkozások után. Később örömmel fedeztem fel, hogy a világirodalomban is volt párja az efféle nyelvi pontatlanságnak. Az egyik novella hőse egy orosz partizán, aki arról álmodozik, hogy majd ő ejti fogságba Hitlert. A bajtársai cukkolni kezdik:
- Igen? És hogy tartóztatnád le? Meg sem tudnád szólítani!
- Hogy én nem?! Azt mondanám: Mil pardon Madam…
Klárit Miska követte a sorban, egy szőke vasgyúró, egy minden lében kanál csibész, akinek olyan dumája volt, hogy még a nagyok sem zavarták el maguk közül. Miska a sportban is kamatoztatni akarta vagányságát és tizenévesen lejárt egy bokszegyesületbe. Büszkén viharzott haza az első edzés után. Nővérének kezdett dicsekedni:
- Nézd Ági, milyen ütéseket tanultam ma! – hadonászott a nagylány előtt. - Még fogvédőt is adtak! Na, üss meg nyugodtan! Ez mindent kibír!
Ági akkortájt már jegyzett kézilabdázó volt. Először nem akart kötélnek állni, de az öccse annyit ugrált előtte. Így aztán odacsapott egyet, Miska meg az asztal alatt találta magát.
Marika volt az utolsó a sorban, kicsit álmodozóbb, kicsit csendesebb, mint a többiek. Jósolgattuk, hogy biztos művész lesz belőle, főleg mikor olyan elmerülten készítette krétarajzait a ház falára.
Babi nagyon szép lánnyá serdült. Minden kamasz a nyakát tekergette utána, ha jött haza a suliból. Én sem voltam vak, de nálam működött a házinyúl aranyszabály. Hiszen olyanok voltunk, mint a testvérek.
Aztán később együtt dolgoztunk. Reggelenként felpattantunk a motoromra, hogy átrobogjunk a városon. Babika lelkesen kapaszkodott belém a mini szoknyájában. Egy ilyen formás láb nagyon izgató tud lenni, így nem volt ritka, hogy a kereszteződésben várakozva minket nézett minden autós. De a motorosok is. Az egyik meg úgy gondolta, hogy ideje villogni egy kicsit, főleg, hogy sokkal jobb motorja volt. Így aztán, amikor zöldre váltott a lámpa, hatalmas gázfröccsel indított. Hadd lássa ez a jó kis csaj, hogy rossz motoron ül. Menten le is akarta mérni a hatást, így nem vette észre az előtte fékező autót. Egy csattanás, és már át is repült a karosszérián. Még láttuk, amint tápászkodni kezd, de a mentőt már nem vártuk meg.
Aztán szétszéledtünk és ez akkoriban tényleg azzal járt, nem tudtunk egymásról. Nem lehetett okostelefonról, facebookról puskázni a másik hollétéről. Csak néhány közös ismerős félmondataiból értesülhettünk egymás sorsáról. És az ilyen pletyka sosem megbízható.
De ma már semmi sem lehetetlen! Születéskor elválasztott ikrek találnak egymásra, földrésznyi távolságokat lehet leküzdeni a technika segítségével.
Én is kezdem megtalálni az elveszettnek hitt barátokat. Jövőre aztán hazamegyek egy személyes találkozóra.
De előtte azért megmutatom magam a képernyőn.
Hogy elkerüljem a megrázkódtatást.
Előttem van a filmjelenet, amikor az „Aranypolgár” hőse az élettől búcsúzik, és egy szót említ. A környezete képtelen megfejteni az értelmét, csak mi nézők tudjuk, hogy a milliárdos üzletember egy gyerekkori emlékbe kapaszkodik az elmúlás perceiben.
Nos, én nem vagyok sem milliárdos, sem üzletember, és tán még az elmúlás sincs oly közel, de azért hadd kapaszkodjam én is.
Nevezetesen a Lipták utcába, ebbe a jellegtelen kis újpesti utcácskába, mely az én gyerekkoromat hivatott megédesíteni.
Persze ma már nem így hívják, mert kiderült, hogy a névadónk egy bőrgyári munkás volt, aki a Tanácsköztársaság bukása után mártírkodott. Bevallom, nem voltam oda ezért a névért, kicsit ételszagúnak éreztem és vehemensen irigyeltem a szomszéd utcák kölkeit, akik olyan hangzatos lakcímeket diktálhattak az osztálynaplóba, mint Arany János, Vörösmarty, vagy éppen Bem apó.
De más hibája aztán már nem is volt ennek az utcának. Az úttestet azok a jellegzetes, sárga téglalap formájú utcakövek fedték, ezekre jótékonyan hajoltak a járdaszéleken sorakozó akácfák gazdag, mélyzöld színű koronáikkal. Mintha valami menő dizájner találta volna ki ezeket a remekül passzoló színeket! Az utca két oldalán sorakozó házakra nem érdemes sok szót vesztegetni, akkoriban ilyenekkel volt tele a város, szóval még szegényesnek sem mondhattuk abban a felhozatalban. Az ötletszerűen egymáshoz ragasztott házak sorát néhol kerítések váltották és bár igen vegyes volt az összkép, mégis egységes egésznek tűnt a látvány, ha valaki egy pillantást vetett ránk a Váci út, vagy a Baross utca felől.
A környezetnek akkoriban jóval nagyobb szerepe volt a srácok életében, mint mostanság. Mert ma hazamegy a gyerkőc a suliból és lecövekel a komputer elé. Aztán addig ül ott, amíg aludni nem zavarják. Mi meg hazamentünk a suliból, és rohantunk az utcára.
Az ebédet még a konyhában kaptuk be, de a zsíros kenyér miatt már nem volt érdemes otthon ülni. Ott kinn aztán nem kellett unatkozni. Még akkor sem, ha üres kézzel érkeztünk. Mert egy gumilabda azért mindig akadt, de ha az sem, akkor lehetett fogócskázni, bújócskázni, vagy egyéb címszóval rohangászni. Ott volt például a színcápa. Ez abból állt, hogy felsorakoztunk a járda szélén, egy valaki meg az úttest közepén álldogált, mint cápa. Megjegyzem, könnyű dolga volt, nem fenyegette baleset, alig láttunk autót arrafelé. Állt tehát a cápa előttünk és kitalált egy színt. Akinek volt ilyen a ruháján, az nyugodtan átsétálhatott a túloldalra. A többieknek viszont úgy kellett átlógni, hogy elkerüljék a cápát. Mert akit elkapott, az lett a következő ragadozó.
Megjegyzem, a cápa majdnem mindig biztosra mehetett a színekkel. Akkoriban nem volt túl változatos a gyerekruházat. A sötétbarna mackónadrágok korában nem volt nagy kunszt hiányzó színeket követelni.
Bár számtalan indokkal rohangáltunk, de a focit nem lehetett letaszítani a trónról. Elég volt egy-egy fél tégla a járdák mellé, és már meg is voltak a kapuk. Aztán már csak meg kellett állapodni, hogy hatost, vagy tizenkettest játszunk. Ennyi gól kellett a győzelemhez. Nem volt ritka, hogy már felgyulladtak az utcai lámpák, de mi még nem tudtuk abbahagyni. Ha valakit elért a balsors, és hazaparancsolták, mindig akadt tartalék. Nem állhattunk rosszul a népszaporulattal, állandóan tucatnyi kölyök zajongott az utcán.
A nagyobbaknak már nem volt elég a foci. Kálmán szerzett egy kimustrált pénztárcát, amibe gondosan elhelyeztek néhány lejárt, értéktelen bankjegyet, úgy, hogy ígéretes zsákmánynak látsszék. Aztán egy vékony zsineg a bukszához kötve, és már el is lehetett bújni a kapu mögé, az áldozatra várva. Jöttek is rendesen és ki ne örült volna ekkora szerencsének?! Jókat lehetett röhögni a felsült próbálkozókon, és néha nem ártott menekülni sem. De a pálmát a botladozva közeledő részeg pasas vitte el. Amikor meglátta a kincset a járdán, nagy nehézségek árán próbált lehajolni érte, de a tárca arrébb csúszott. Nem sokat, csak épp annyit, hogy megint görnyedni kelljen érte. Néhány ilyen próbálkozás után a koma bosszúsan dünnyögte:
- Ru… Ru… Rugó van benne!
Nekem nemcsak az utcával, de az udvarral is szerencsém volt. Szoba-konyhás rezidenciánk egy tűzfalhoz tapadt, másik két lakás társaságában. De volt még hely a kapun belül két apró egyszobásnak és azoknak a tároló kamráknak is, melyet a köznyelv sufninak hívott. Ezek előtt akadt annyi szabad hely, hogy ugróiskolával vagy ugrókötéllel égessük a kalóriát.
Ezt a szerény udvart egy ványadt fakerítés választotta el a szomszédságtól. A túloldalon egy valamikori műhely uralta a teret így mindössze két család éldegélt velünk szemben.
És gyerek, gyerek, gyerek mindenütt. Mellettünk, az utca túloldalán, a kerítésen túl, a szomszéd házban, átellenben és oldalvást. Mi aztán nem ismertük a világtól elzárkózó, magányos ifjak életérzését ebben a nyüzsiben. És jó volt így, mert soha nem kellett a falat kaparni az unalomtól. A felnőttek sem a tévék vagy a komputerek előtt gunnyadtak, mint manapság, volt tehát mindig valamiféle élet a lakások falain kívül.
A szomszédolás is természetes volt. Be lehetett zörgetni bármelyik családhoz, nem kérték számon a telefonos bejelentkezést. Naná, hogy nem, mikor az egész utcában egyetlen készülék sem volt.
A sok színes gyerekkori figura között, a szemben élő család igen tekintélyes helyet érdemel. Nem csoda, hiszen ötgyermekes famíliáról van szó. Kálmán volt a legidősebb. Hamiskás mosolyát később, James Dean képein véltem felfedezni. Ő idősebb volt nálam, de a szüleim ismerték pici korától. Anyám kedvenc emlékei közé tartozott az az epizód, mikor meglátta a pöttöm Kálmánkát egy hatalmas seprűvel. A fiúcska sóhajtozva követte Bobit a család kutyáját. Épp egy kupacot járt körbe, mikor anyám átszólt a kerítésen?
- Mit csinálsz Kálmánka?
- Putolom a lótart, mert odatart a Bobi.- közölte a fiúcska a tényállást.
Őt Ági követte. Mindig mosolygós kedves arc, szőke hajjal. Aztán Klárika, vagyis Babi, a mini Lollogbrigida, azokkal a huncut szemeivel. A nagynéni is el volt ájulva tőle. Gyakran gyönyörködött a formás apróságban és cipelte mindenhová, hogy bezsebelhesse a dicséreteket. Be is tanította a gyermeket egy különleges bemutatkozásra. A kicsitől megkérdezték:
- Hogy hívnak kedveském?
A gyermek nem késett a válasszal:
- Miszter kurva Kerekes Klári!
Általános derű, a nagynéni meg tapsikolt örömében az ilyen jól sikerült bemutatkozások után. Később örömmel fedeztem fel, hogy a világirodalomban is volt párja az efféle nyelvi pontatlanságnak. Az egyik novella hőse egy orosz partizán, aki arról álmodozik, hogy majd ő ejti fogságba Hitlert. A bajtársai cukkolni kezdik:
- Igen? És hogy tartóztatnád le? Meg sem tudnád szólítani!
- Hogy én nem?! Azt mondanám: Mil pardon Madam…
Klárit Miska követte a sorban, egy szőke vasgyúró, egy minden lében kanál csibész, akinek olyan dumája volt, hogy még a nagyok sem zavarták el maguk közül. Miska a sportban is kamatoztatni akarta vagányságát és tizenévesen lejárt egy bokszegyesületbe. Büszkén viharzott haza az első edzés után. Nővérének kezdett dicsekedni:
- Nézd Ági, milyen ütéseket tanultam ma! – hadonászott a nagylány előtt. - Még fogvédőt is adtak! Na, üss meg nyugodtan! Ez mindent kibír!
Ági akkortájt már jegyzett kézilabdázó volt. Először nem akart kötélnek állni, de az öccse annyit ugrált előtte. Így aztán odacsapott egyet, Miska meg az asztal alatt találta magát.
Marika volt az utolsó a sorban, kicsit álmodozóbb, kicsit csendesebb, mint a többiek. Jósolgattuk, hogy biztos művész lesz belőle, főleg mikor olyan elmerülten készítette krétarajzait a ház falára.
Babi nagyon szép lánnyá serdült. Minden kamasz a nyakát tekergette utána, ha jött haza a suliból. Én sem voltam vak, de nálam működött a házinyúl aranyszabály. Hiszen olyanok voltunk, mint a testvérek.
Aztán később együtt dolgoztunk. Reggelenként felpattantunk a motoromra, hogy átrobogjunk a városon. Babika lelkesen kapaszkodott belém a mini szoknyájában. Egy ilyen formás láb nagyon izgató tud lenni, így nem volt ritka, hogy a kereszteződésben várakozva minket nézett minden autós. De a motorosok is. Az egyik meg úgy gondolta, hogy ideje villogni egy kicsit, főleg, hogy sokkal jobb motorja volt. Így aztán, amikor zöldre váltott a lámpa, hatalmas gázfröccsel indított. Hadd lássa ez a jó kis csaj, hogy rossz motoron ül. Menten le is akarta mérni a hatást, így nem vette észre az előtte fékező autót. Egy csattanás, és már át is repült a karosszérián. Még láttuk, amint tápászkodni kezd, de a mentőt már nem vártuk meg.
Aztán szétszéledtünk és ez akkoriban tényleg azzal járt, nem tudtunk egymásról. Nem lehetett okostelefonról, facebookról puskázni a másik hollétéről. Csak néhány közös ismerős félmondataiból értesülhettünk egymás sorsáról. És az ilyen pletyka sosem megbízható.
De ma már semmi sem lehetetlen! Születéskor elválasztott ikrek találnak egymásra, földrésznyi távolságokat lehet leküzdeni a technika segítségével.
Én is kezdem megtalálni az elveszettnek hitt barátokat. Jövőre aztán hazamegyek egy személyes találkozóra.
De előtte azért megmutatom magam a képernyőn.
Hogy elkerüljem a megrázkódtatást.