Búcsú Hegedős Györgyitől
(1937. április 30. – 2017. október 8. )
Vasárnap este kaptam a hírt. Lassan egy hete, de képtelenség elfogadni vele kapcsolatban az elmúlást! Hiszen nemrég még ott ültünk az ebédlőasztalnál és a feladatait sorolta. Megírásra váró könyvek, előadói est, tán újra a rendezés is... Az utóbbi években sokat romlott a hallása, így szokásává vált, hogy szemben ült velem és figyelmesen nézett rám, míg beszélgettünk. Bevallom, élveztem ezt az odaadó érdeklődést. Ilyenkor engem is kifaggatott terveimről és nem fukarkodott a tanácsokkal sem. Szatyrából könyveket, újságkivágásokat kotort elő, hogy megossza velem élményeit. Odafigyelt arra, hogy mi történik a világban, naprakész volt a kortárs kultúrából. Filmeket, könyveket, színdarabokat ajánlott, olyan volt, mint egy jó pedagógus, aki észrevétlenül irányítja a reá bízott nebuló ízlését.
Húsz éve ismertem. Nem nehéz emlékezni az első találkozásra, mert egy vancouveri moziban történt. Az előcsarnokban odalépett hozzánk a magyar szót hallva, és beszélgetni kezdtünk. Pár héttel később, a hatvanadik születésnapjára szervezett műsorban láttam először színpadon. Akkor már igen népszerű volt Vancouverben. Ámulva néztem az őt körülvevő rajongást és szeretetet. Versekkel, mondókákkal köszöntötték, az egész műsor egy jól sikerült tisztelgés volt érdemei előtt. Mindenki tudta jól, hogy mekkorát lendített az ott élő magyarok kulturális életén. Nemcsak színházat alapított, de tánccsoportot is szervezett, és alaposan kivette részét a rendezvényekből, megemlékezésekből, évfordulókból. Rádió és tévéműsorokban szerepelt, zenekarokkal lépett fel, pezsgett körülötte az élet.
Nagyon tudott szórakoztatni! Jó néhány alkalommal láthattam őt különféle előadásokban. A kedvéért még az angol nyelvű darabokra is beültünk. Vérében volt a színház. A természetessége fogott meg elsősorban, ahogy apró gesztusokból fel tudott építeni egy karaktert. Az egyik jelenetben egy kotnyeles öregasszonyt játszott, aki míg a riporter kérdéseire válaszolt, lábával úgy körözött a szék alatt, mint egy vásott kölyök. De volt ő esendő háziasszony, az egész famíliát irányító ravasz családanya, seftes cigányasszony, fontoskodó nagynéni, és számtalan más karakter.
Játszi könnyedséggel teremtett új figurákat a színpadon, de az életben is színésznő maradt. Elképesztő pontossággal tudta utánozni az ismerősök, barátok beszédstílusát, hanghordozását.
Kiszolgálta a közönségét, a könnyű műfajt kínálva, mindent elkövetve, hogy nevetést fakasszon, mint egy jó bohóc. De rég tudjuk, hogy a bohócok érző és szomorú emberek legbelül. Néha rajta is eluralkodott a nosztalgia, olyankor meglepő átalakuláson ment keresztül. A nagy nevettetőből a halálra készülő, a magányt félő, esendő ember lett. Bámulatos átéléssel szavalt súlyos balladákat, vagy sanzonokban énekelte világgá a szerelmet, bánatot, elmúlást.
Rendezett is természetesen, nagy hozzáértéssel. Színházi múltjának köszönhetően a koreográfia sem volt idegen tőle, de elboldogult a világosítással és a díszlettervezéssel is. Tán azért, mert nagyon korán kezdte a pályát. Már magzatként a világot jelentő deszkákon szerepelt, ugyanis az édesmama a Magyar Állami Operaház művésznője volt.
Ahhoz is nagyon értett, hogy élesztgesse a tehetséget másokban. Korholt és követelt, bíztatott, mindaddig, amíg el nem érte a célját. Versek, novellák, festmények, zeneszámok születtek e szelíd erőszaknak köszönhetően.
Aztán a színházat fokozatosan leváltotta az írás szenvedélye. Már nem is volt meglepetés, hogy milyen remek könyvek kerültek ki a keze alól. A papírra is át tudta menteni sajátos humorát, műveltségét, szellemességét.
Egyedül lakott, de sajátos magány volt ez. Betáblázta a napjait, moziba, színházba járt, ápolta kapcsolatait, utazgatott. Tudott élni. Ha beszélgettünk, nemigen foglalkoztunk az elmúlással. Olyan ember nem gondolhat a halálra, aki tele van tervekkel! Néha mondta ugyan, hogy 82 évig fog élni, mert ezt jósolták neki.
Készpénznek vettem ezt az évszámot, fel sem merült bennem, hogy a sors átírhatja egy tenyérjós jövendölését.
Dühös vagyok erre az ismeretlen jósnőre, mert félrevezetett. De inkább magamra, mert hittem, hogy van még időnk.
Végzetes tévedés volt!
Köszönöm, hogy velünk voltál!
(1937. április 30. – 2017. október 8. )
Vasárnap este kaptam a hírt. Lassan egy hete, de képtelenség elfogadni vele kapcsolatban az elmúlást! Hiszen nemrég még ott ültünk az ebédlőasztalnál és a feladatait sorolta. Megírásra váró könyvek, előadói est, tán újra a rendezés is... Az utóbbi években sokat romlott a hallása, így szokásává vált, hogy szemben ült velem és figyelmesen nézett rám, míg beszélgettünk. Bevallom, élveztem ezt az odaadó érdeklődést. Ilyenkor engem is kifaggatott terveimről és nem fukarkodott a tanácsokkal sem. Szatyrából könyveket, újságkivágásokat kotort elő, hogy megossza velem élményeit. Odafigyelt arra, hogy mi történik a világban, naprakész volt a kortárs kultúrából. Filmeket, könyveket, színdarabokat ajánlott, olyan volt, mint egy jó pedagógus, aki észrevétlenül irányítja a reá bízott nebuló ízlését.
Húsz éve ismertem. Nem nehéz emlékezni az első találkozásra, mert egy vancouveri moziban történt. Az előcsarnokban odalépett hozzánk a magyar szót hallva, és beszélgetni kezdtünk. Pár héttel később, a hatvanadik születésnapjára szervezett műsorban láttam először színpadon. Akkor már igen népszerű volt Vancouverben. Ámulva néztem az őt körülvevő rajongást és szeretetet. Versekkel, mondókákkal köszöntötték, az egész műsor egy jól sikerült tisztelgés volt érdemei előtt. Mindenki tudta jól, hogy mekkorát lendített az ott élő magyarok kulturális életén. Nemcsak színházat alapított, de tánccsoportot is szervezett, és alaposan kivette részét a rendezvényekből, megemlékezésekből, évfordulókból. Rádió és tévéműsorokban szerepelt, zenekarokkal lépett fel, pezsgett körülötte az élet.
Nagyon tudott szórakoztatni! Jó néhány alkalommal láthattam őt különféle előadásokban. A kedvéért még az angol nyelvű darabokra is beültünk. Vérében volt a színház. A természetessége fogott meg elsősorban, ahogy apró gesztusokból fel tudott építeni egy karaktert. Az egyik jelenetben egy kotnyeles öregasszonyt játszott, aki míg a riporter kérdéseire válaszolt, lábával úgy körözött a szék alatt, mint egy vásott kölyök. De volt ő esendő háziasszony, az egész famíliát irányító ravasz családanya, seftes cigányasszony, fontoskodó nagynéni, és számtalan más karakter.
Játszi könnyedséggel teremtett új figurákat a színpadon, de az életben is színésznő maradt. Elképesztő pontossággal tudta utánozni az ismerősök, barátok beszédstílusát, hanghordozását.
Kiszolgálta a közönségét, a könnyű műfajt kínálva, mindent elkövetve, hogy nevetést fakasszon, mint egy jó bohóc. De rég tudjuk, hogy a bohócok érző és szomorú emberek legbelül. Néha rajta is eluralkodott a nosztalgia, olyankor meglepő átalakuláson ment keresztül. A nagy nevettetőből a halálra készülő, a magányt félő, esendő ember lett. Bámulatos átéléssel szavalt súlyos balladákat, vagy sanzonokban énekelte világgá a szerelmet, bánatot, elmúlást.
Rendezett is természetesen, nagy hozzáértéssel. Színházi múltjának köszönhetően a koreográfia sem volt idegen tőle, de elboldogult a világosítással és a díszlettervezéssel is. Tán azért, mert nagyon korán kezdte a pályát. Már magzatként a világot jelentő deszkákon szerepelt, ugyanis az édesmama a Magyar Állami Operaház művésznője volt.
Ahhoz is nagyon értett, hogy élesztgesse a tehetséget másokban. Korholt és követelt, bíztatott, mindaddig, amíg el nem érte a célját. Versek, novellák, festmények, zeneszámok születtek e szelíd erőszaknak köszönhetően.
Aztán a színházat fokozatosan leváltotta az írás szenvedélye. Már nem is volt meglepetés, hogy milyen remek könyvek kerültek ki a keze alól. A papírra is át tudta menteni sajátos humorát, műveltségét, szellemességét.
Egyedül lakott, de sajátos magány volt ez. Betáblázta a napjait, moziba, színházba járt, ápolta kapcsolatait, utazgatott. Tudott élni. Ha beszélgettünk, nemigen foglalkoztunk az elmúlással. Olyan ember nem gondolhat a halálra, aki tele van tervekkel! Néha mondta ugyan, hogy 82 évig fog élni, mert ezt jósolták neki.
Készpénznek vettem ezt az évszámot, fel sem merült bennem, hogy a sors átírhatja egy tenyérjós jövendölését.
Dühös vagyok erre az ismeretlen jósnőre, mert félrevezetett. De inkább magamra, mert hittem, hogy van még időnk.
Végzetes tévedés volt!
Köszönöm, hogy velünk voltál!