Köszönöm, jól...
Akkoriban olyan elégedett voltam a sorsommal, hogy nem is lottóztam. Minek?! Volt lakásom, kocsim, melóm. Azt hiszem, az a boldogság titka, ha az ember nem sóvárog elérhetetlen dolgok után. Jacht meg magánrepülő? Na persze! Lehet valaki nyomorult dúsgazdagon is. Gyakran eszembe jutott egy újságcikk arról a milliárdos csemetéről, aki Párizs legelőkelőbb szállodájában lett öngyilkos. A dúsgazdag aranyifjú kiugrik az ablakon, mert értelmetlennek találja az életét. Egy olyan lakosztály ablakán, ami egy napra többe kerül, mint az én évi fizetésem. Nem lehet mindent pénzben mérni.
Fiatal voltam, energikus, egészséges. Lányok is akadtak, de nem vágytam tartós kapcsolatra. Nem akartam feladni a laza, gondtalan életformát.
Ment minden a maga útján és reméltem, hogy örökké így fog tartani.
Esténként sokat sétáltam a belvárosban. Bámészkodtam a tömegben, nézegettem az utcai kávézók, éttermek forgalmát. Rájöttem, hogy ezek nem véletlenül költöznek ki a járdákra. Az emberek ugyanis szívesen nézik egymást. Ahogy hajdanán a falusiak üldögéltek a házuk előtti padon és az arra járók jelentették az eseményt, manapság is valahogy így figyeljük egymást a nagyvárosokban egy kávé, vagy egy szendvics mellett.
Egy ilyen séta alkalmával láttam meg őt. Egy kirakat előtt állt, fagylalttal a kezében, szinte mozdulatlanul. Már korábban megfigyeltem, hogy oldalról nézve a női lábaknak különös rajzolata van. Nem egyenesek, inkább egy homorú ívet formálnak, a magas sarkú cipőktől fel, a combokig. Kihívóan izgalmas és sokat sejtető ez a látvány! A lány ott állt ezeken a tökéletes lábakon, de a csoda itt nem szűnt meg. A piros kötött ruha remekül kihangsúlyozta a csípő és a mell arányosságát is. Kiszáradt torokkal bámultam és alig vártam, hogy közelről láthassam az arcát. A lány csak állt, nem mozdult. Időnként gépiesen kidugta a nyelvét, hogy megnyalhassa a fagylaltot. Lassítottam, mintha a kirakatot bámulnám. Egyre közelebb mentem hozzá. Amikor már szinte megszűnt köztünk a távolság, rám nézett. Szép volt, szinte túlságosan is, a szabályos vonásaival. Meglepve láttam, hogy könnyes a szeme. Leplezetlenül bámultam a sírva fagylaltozást, majd sután megkérdeztem:
– Annyira rossz?
Egy pillanatra megdermedt. A fagylaltjára nézett, és a fejét rázta.
– Pisztácia. – mondta magyarázatképp.
– Szép név! Én Feri vagyok. – hajoltam meg színpadiasan.
Egy mosollyal díjazta a poént. Aztán szembefordult velem. Végigmért. Újra nyalt egyet a fagylaltból.
– Vera vagyok. – közölte – Vera, akit ver a sors.
– Hát, jól megvert ilyen külsővel... – újra végigmustráltam.
Alig váltottunk pár mondatot, máris meghívtam egy kávéra. Kissé habozott, de bíztattam:
– Az ember nem azért társas lény, hogy egy fagylalttal ossza meg a bánatát. Fogadjunk, hogy kitalálom, miért vagy rosszkedvű.
Kétkedve nézett rám. Beültünk egy kávézóba. Rajtam olyasféle izgalom vett erőt, mintha fellépésre készültem volna.
– Szakítás! Ugye eltaláltam? Tutira az! Nemrég történt... a könnyek miatt...
– Hát ja! Szakítottunk. Pontosabban... de honnan tudod, hogy nem gyászolok?! És ha meghalt valakim?
– Persze és te meg fagylalttal sétálsz...
Megadóan bólogatott, majd akadozva belekezdett. Egyre jobban belemelegedett. Nem győzte emlegetni, hogy micsoda szemét alakkal hozta össze a sors. Kicsit sokalltam a szidalmakat, de a fickó tényleg rászolgált! Néhány hetes kapcsolat után már győzködte a lányt, hogy vállaljon filmszerepet, ő meg majd menedzseli. Hamar kiderült, hogy pornófilmhez próbálta beszervezni.
– Én meg bemutattam anyáméknak és feljárogatott hozzánk...
Verából ömlött a szó de nem a két konyak miatt. Beszélt, én meg hagytam. Le nem vettem a szemem róla, de alig tudtam figyelni. Csodáltam ezt a pazar megjelenést, közben arra gondoltam, hogy micsoda kiváltság lehet különbözni az átlagtól. És vajon jó helyre megy ennyi ajándék? Nem úgy tűnt. Veronika szomorkás, önsajnáló hangulata kissé sok volt, és ezt nem lehetett csak a csalódás számlájára írni.
Lovagiasan hazakísértem, nem nyomultam, de azért megbeszéltünk másnapra egy találkozót. Teltek a hetek, egyre többet voltunk együtt és bár úgy tűnt, kiheverte a csalódást, mégsem tudott feloldódni. Igazolódott az első benyomásom. Boldogtalan volt, vagy inkább közömbös. Nem tudott lelkesedni semmiért. Olyan volt, mint aki fél egy később bekövetkező, kikerülhetetlen csapástól. Sóhajtottam egy nagyot, de eszembe se jutott otthagyni. Túl nagy vonzerő volt az a külső. Láttam jól az utánunk forduló járókelőket, hallottam a megjegyzéseket. Előfordult, hogy egy tátott szájú bámészkodó a villanyoszlopnak ütközött miatta.
Vera néhány találkozás után úgy döntött, hogy ideje túllépni az előző kapcsolatán. Feljött hozzám. Az a csodás külső elvarázsolt, égtem a mámorban. De látnom kellett, hogy nem tud igazán feloldódni. Próbáltam mentegetni magamban, és az előző partnerét okoltam, de eltelt pár hét és nem változott semmi. Kedves volt ugyan, de mégis úgy éreztem, hogy nincs velem szívvel-lélekkel. Bizonygatta, hogy minden rendben, hogy ő ilyen, de szinte megbénított a közönye. Meg a tartós rosszkedve. Lepergett róla, ha azzal bátorítottam, hogy csinos, fiatal, egészséges. Ő nem volt elszállva a külsejétől. Kritikusan sorolt olyan hibákat magán, amiket észre se vettem. Úgy tűnt, minden áron okot akar találni az önsajnálatra. Nem tudott igazán örülni az ajándékaimnak, a kellemes vacsoráknak, a jó időnek, Csak elfogadta, de nem élvezte az életet.
– Mit dolgozik ez a csaj? – érdeklődött Péter haverom, amikor elpanaszoltam neki ezt a színtelen kapcsolatot. – Mert ha nem érzi jól magát a melóban, akkor ne várd, hogy boldog legyen. Az már attól is ki van akadva, hogy másnap megint robotolni kell. Mondd meg neki, hogy váltson!
De Vera nem váltott. Állítása szerint jól megvolt a titkárnői állásával abban az ügyvédi irodában. Készséggel elhittem, mikor megtudtam, hogy női főnöke van, aki bölcsen belátta, hogy jól kamatozik a cégnek egy ilyen külső, és aki elég nagy mumus volt ahhoz, hogy a nős ügyvéd urak se próbálkozzanak nála.
Tudomásul kellett vennem, hogy Vera ilyen. Egy gyönyörű márványszobor fekete csomagolópapírban.
Sokszor faggattam, remélve hogy közelebb kerülök hozzá. Talán egy gyerekkori trauma tette ilyenné? Egy gonosz, kéjsóvár apa, vagy egy nemtörődöm, lusta anya? De Verának nem voltak ilyen sötét titkai. Mert a szülők válása csak nem lehet magyarázat a melankóliára. Ilyen alapon a fél országnak rossz közérzete lehetne.
Még a csillagjegyét is vizsgálgatni kezdtem, hátha ott rejlik a magyarázat. De más Bikák vígan élték világukat.
Már én sem éreztem úgy, hogy minden rendben van. Türelmetlen lettem, és kötekedő. Amit korábban elintéztem egy fejcsóválással, az mostanra káromkodásra fakasztott. Kezdett zavarni mások jókedve. Tudtam, hogy Vera miatt változtam, de nem voltam képes lemondani róla. Legalábbis, egyelőre nem. Az a külső mindig megtette a magáét, ha el akartam fordulni tőle.
Nem voltak túl színesek az estéink. Vera sokat gubbasztott a tévé előtt, szipogva követve a sorozathősök sorsát. Gyakran nyomkodta a telefonját is, mások életét figyelve. Velünk viszont nemigen történt semmi. Ha elcsaltam valahová, ami nem volt ínyére, látványosan unatkozni kezdett. Úgy éreztem magam, mintha egy hideg szobában dideregnék, csupán azért, hogy a velem lakó kedvében járjak.
Péter legyintett a sirámaimra.
– Öregem, csak ne panaszkodj! Emlékszel a Bogira, nem?! Ráköltöttem egy valag pénzt és hogy nézett ki? Nyomába se jön a te Verádnak és mégis, mibe került nekem?! Hja, nem lehet minden tökéletes! Az Olgától meg azért voltál rosszul, mert tele akarta pakolni a lakásodat azokkal a népművészeti szarokkal. Adjon erőt, hogy minden pasas téged irigyel! Mér, azt hitted, van tökéletes nő?!
Így hát tűrtem és keseregtem tovább.
Ildi a munkahelyemen bukkant fel. Nem lehetett nem észrevenni. Szinte sistergett körülötte a levegő. Zajos volt és jókedvű. De elkeserítően hétköznapi, egyszerű, szinte csúnyácska teremtés, szürke képviselője a nagy átlagnak.
Ildi nem volt rabja a tükörnek. Nem érdekelte a külseje, pedig tán egy ügyes fodrász kihozhatott volna valamit abból a barna boglyából és a kozmetikus is nagyobbra varázsolhatta volna a szemeit. A szájával viszont nem kellett kezdeni semmit, mert állandóan nevetésre állt. Alacsony volt és hogy tetézze a bajt, lapos sarkú cipőkben járt. De nem számított a fiús alkat, a görnyedt testtartás, már alig vártuk, hogy megjelenjen közöttünk. Ragadós volt a jókedve.
Nem értettem, mitől tud így lobogni?! Később kiderült, hogy semmi nem indokolja ezt a parttalan vidámságot. Sőt! Igen szűkös körülmények között éldegélt egy albérletben. De maradt a mosoly, a kedvesség, a derű. Ha elmélyülten pakolászott a kávégép körül, gyakran hallottuk dudorászni. A férfi kollégák felfedezték benne a hálás hallgatóságot és szállították a vicceket. Megérte, mert Ildikó hátravetett fejjel, teli szájjal tudott kacagni. De nemcsak nevetni tudott. Remek beszélgető partnernek bizonyult. Kissé félrehajtott fejjel figyelte minden szavát annak, akivel szóba állt.
Észrevettem, hogy néhány kolléga kezd nőként tekinteni rá. Nekem sem esett nehezemre felfedezni, hogy hibátlan a fogsora és ápolt kezei vannak. A hangja is igen kellemesen csengett, főleg, ha az a bizonyos önfeledt kacagás fűszerezte.
Reggelenként már alig vártam, hogy bejöjjön.
Eljátszadoztam a gondolattal, hogy milyen lenne ezt a jókedvet élvezni a nap minden órájában... vidámnak lenni és hinni, hogy igenis szép az élet... érezni az energiát ami ebből a derűből árad...
Randevúra hívtam Ildikót.
– Na?! Ez most komoly? Mert viccnek kissé durva lenne... – idézte a Malackás poént széles mosollyal.
Az este nem okozott csalódást. Azt hittem, ránk fognak szólni a szomszéd asztaltól, annyit nevettünk.
Hazakísértem. Láttam rajta, hogy nem kézfogással akar elbúcsúzni. Megcsókoltam. Kissé sutára sikeredett az átmenet a vidámságból a romantikus hangulatba. Kinyitotta az üvegajtót, megfogta a kezem és magával húzott. A lakásban újra összeborultunk. Majd ellépett tőlem és vetkőzni kezdett. Áthúzta a fején a pólóját és ott állt az állólámpa sárgás fényében véznán, esetlenül. Szinte fiús volt a felsőteste. Szokatlan erősséggel belém villant egy emlékkép. Kisiskolás lehettem, mikor elmentünk vidékre, rokonlátogatásra. A család kivonult a közeli cukrászdába. Anyám rám parancsolt, hogy valami nagynénit kísérjek, aki iszonyatosan sántított a megemelt talpú cipőjében. A testes öregasszony megfogta a kezem és igyekezett nagyon kedves lenni hozzám. Jöttek szembe a járókelők és én majd meghaltam szégyenemben.
Ildikót néztem és felerősödött bennem a vézna felsőtest, a görnyedt testtartás és a formátlan lábak látványa. Mi ketten együtt, kézen fogva az utcán, és jönnek szembe a járókelők...
Megszólalt a mobilom. Úgy kaptam elő, mintha az életem függne tőle. Vera volt az.
– Szia! Semmi különös, még a belvárosban... Nem tudom... Mi? Nem értem!.. Mindjárt visszahívlak, itt nagyon rossz a vétel!
Leeresztettem a telefont és Ildikóra néztem.
– Ne haragudj, mennem kell! Baleset érte apámat! – hazudtam.
Nem tudom, hogy keveredtem ki a lakásból. Másnap a melóban bocsánatkérő mosolyokat küldözgettem Ildikó felé. Este eliszkoltam, hogy kikerüljem a személyes magyarázkodást. A következő napokban is menekültem előle.
Hétvégén eljegyeztem Verát.
Akkoriban olyan elégedett voltam a sorsommal, hogy nem is lottóztam. Minek?! Volt lakásom, kocsim, melóm. Azt hiszem, az a boldogság titka, ha az ember nem sóvárog elérhetetlen dolgok után. Jacht meg magánrepülő? Na persze! Lehet valaki nyomorult dúsgazdagon is. Gyakran eszembe jutott egy újságcikk arról a milliárdos csemetéről, aki Párizs legelőkelőbb szállodájában lett öngyilkos. A dúsgazdag aranyifjú kiugrik az ablakon, mert értelmetlennek találja az életét. Egy olyan lakosztály ablakán, ami egy napra többe kerül, mint az én évi fizetésem. Nem lehet mindent pénzben mérni.
Fiatal voltam, energikus, egészséges. Lányok is akadtak, de nem vágytam tartós kapcsolatra. Nem akartam feladni a laza, gondtalan életformát.
Ment minden a maga útján és reméltem, hogy örökké így fog tartani.
Esténként sokat sétáltam a belvárosban. Bámészkodtam a tömegben, nézegettem az utcai kávézók, éttermek forgalmát. Rájöttem, hogy ezek nem véletlenül költöznek ki a járdákra. Az emberek ugyanis szívesen nézik egymást. Ahogy hajdanán a falusiak üldögéltek a házuk előtti padon és az arra járók jelentették az eseményt, manapság is valahogy így figyeljük egymást a nagyvárosokban egy kávé, vagy egy szendvics mellett.
Egy ilyen séta alkalmával láttam meg őt. Egy kirakat előtt állt, fagylalttal a kezében, szinte mozdulatlanul. Már korábban megfigyeltem, hogy oldalról nézve a női lábaknak különös rajzolata van. Nem egyenesek, inkább egy homorú ívet formálnak, a magas sarkú cipőktől fel, a combokig. Kihívóan izgalmas és sokat sejtető ez a látvány! A lány ott állt ezeken a tökéletes lábakon, de a csoda itt nem szűnt meg. A piros kötött ruha remekül kihangsúlyozta a csípő és a mell arányosságát is. Kiszáradt torokkal bámultam és alig vártam, hogy közelről láthassam az arcát. A lány csak állt, nem mozdult. Időnként gépiesen kidugta a nyelvét, hogy megnyalhassa a fagylaltot. Lassítottam, mintha a kirakatot bámulnám. Egyre közelebb mentem hozzá. Amikor már szinte megszűnt köztünk a távolság, rám nézett. Szép volt, szinte túlságosan is, a szabályos vonásaival. Meglepve láttam, hogy könnyes a szeme. Leplezetlenül bámultam a sírva fagylaltozást, majd sután megkérdeztem:
– Annyira rossz?
Egy pillanatra megdermedt. A fagylaltjára nézett, és a fejét rázta.
– Pisztácia. – mondta magyarázatképp.
– Szép név! Én Feri vagyok. – hajoltam meg színpadiasan.
Egy mosollyal díjazta a poént. Aztán szembefordult velem. Végigmért. Újra nyalt egyet a fagylaltból.
– Vera vagyok. – közölte – Vera, akit ver a sors.
– Hát, jól megvert ilyen külsővel... – újra végigmustráltam.
Alig váltottunk pár mondatot, máris meghívtam egy kávéra. Kissé habozott, de bíztattam:
– Az ember nem azért társas lény, hogy egy fagylalttal ossza meg a bánatát. Fogadjunk, hogy kitalálom, miért vagy rosszkedvű.
Kétkedve nézett rám. Beültünk egy kávézóba. Rajtam olyasféle izgalom vett erőt, mintha fellépésre készültem volna.
– Szakítás! Ugye eltaláltam? Tutira az! Nemrég történt... a könnyek miatt...
– Hát ja! Szakítottunk. Pontosabban... de honnan tudod, hogy nem gyászolok?! És ha meghalt valakim?
– Persze és te meg fagylalttal sétálsz...
Megadóan bólogatott, majd akadozva belekezdett. Egyre jobban belemelegedett. Nem győzte emlegetni, hogy micsoda szemét alakkal hozta össze a sors. Kicsit sokalltam a szidalmakat, de a fickó tényleg rászolgált! Néhány hetes kapcsolat után már győzködte a lányt, hogy vállaljon filmszerepet, ő meg majd menedzseli. Hamar kiderült, hogy pornófilmhez próbálta beszervezni.
– Én meg bemutattam anyáméknak és feljárogatott hozzánk...
Verából ömlött a szó de nem a két konyak miatt. Beszélt, én meg hagytam. Le nem vettem a szemem róla, de alig tudtam figyelni. Csodáltam ezt a pazar megjelenést, közben arra gondoltam, hogy micsoda kiváltság lehet különbözni az átlagtól. És vajon jó helyre megy ennyi ajándék? Nem úgy tűnt. Veronika szomorkás, önsajnáló hangulata kissé sok volt, és ezt nem lehetett csak a csalódás számlájára írni.
Lovagiasan hazakísértem, nem nyomultam, de azért megbeszéltünk másnapra egy találkozót. Teltek a hetek, egyre többet voltunk együtt és bár úgy tűnt, kiheverte a csalódást, mégsem tudott feloldódni. Igazolódott az első benyomásom. Boldogtalan volt, vagy inkább közömbös. Nem tudott lelkesedni semmiért. Olyan volt, mint aki fél egy később bekövetkező, kikerülhetetlen csapástól. Sóhajtottam egy nagyot, de eszembe se jutott otthagyni. Túl nagy vonzerő volt az a külső. Láttam jól az utánunk forduló járókelőket, hallottam a megjegyzéseket. Előfordult, hogy egy tátott szájú bámészkodó a villanyoszlopnak ütközött miatta.
Vera néhány találkozás után úgy döntött, hogy ideje túllépni az előző kapcsolatán. Feljött hozzám. Az a csodás külső elvarázsolt, égtem a mámorban. De látnom kellett, hogy nem tud igazán feloldódni. Próbáltam mentegetni magamban, és az előző partnerét okoltam, de eltelt pár hét és nem változott semmi. Kedves volt ugyan, de mégis úgy éreztem, hogy nincs velem szívvel-lélekkel. Bizonygatta, hogy minden rendben, hogy ő ilyen, de szinte megbénított a közönye. Meg a tartós rosszkedve. Lepergett róla, ha azzal bátorítottam, hogy csinos, fiatal, egészséges. Ő nem volt elszállva a külsejétől. Kritikusan sorolt olyan hibákat magán, amiket észre se vettem. Úgy tűnt, minden áron okot akar találni az önsajnálatra. Nem tudott igazán örülni az ajándékaimnak, a kellemes vacsoráknak, a jó időnek, Csak elfogadta, de nem élvezte az életet.
– Mit dolgozik ez a csaj? – érdeklődött Péter haverom, amikor elpanaszoltam neki ezt a színtelen kapcsolatot. – Mert ha nem érzi jól magát a melóban, akkor ne várd, hogy boldog legyen. Az már attól is ki van akadva, hogy másnap megint robotolni kell. Mondd meg neki, hogy váltson!
De Vera nem váltott. Állítása szerint jól megvolt a titkárnői állásával abban az ügyvédi irodában. Készséggel elhittem, mikor megtudtam, hogy női főnöke van, aki bölcsen belátta, hogy jól kamatozik a cégnek egy ilyen külső, és aki elég nagy mumus volt ahhoz, hogy a nős ügyvéd urak se próbálkozzanak nála.
Tudomásul kellett vennem, hogy Vera ilyen. Egy gyönyörű márványszobor fekete csomagolópapírban.
Sokszor faggattam, remélve hogy közelebb kerülök hozzá. Talán egy gyerekkori trauma tette ilyenné? Egy gonosz, kéjsóvár apa, vagy egy nemtörődöm, lusta anya? De Verának nem voltak ilyen sötét titkai. Mert a szülők válása csak nem lehet magyarázat a melankóliára. Ilyen alapon a fél országnak rossz közérzete lehetne.
Még a csillagjegyét is vizsgálgatni kezdtem, hátha ott rejlik a magyarázat. De más Bikák vígan élték világukat.
Már én sem éreztem úgy, hogy minden rendben van. Türelmetlen lettem, és kötekedő. Amit korábban elintéztem egy fejcsóválással, az mostanra káromkodásra fakasztott. Kezdett zavarni mások jókedve. Tudtam, hogy Vera miatt változtam, de nem voltam képes lemondani róla. Legalábbis, egyelőre nem. Az a külső mindig megtette a magáét, ha el akartam fordulni tőle.
Nem voltak túl színesek az estéink. Vera sokat gubbasztott a tévé előtt, szipogva követve a sorozathősök sorsát. Gyakran nyomkodta a telefonját is, mások életét figyelve. Velünk viszont nemigen történt semmi. Ha elcsaltam valahová, ami nem volt ínyére, látványosan unatkozni kezdett. Úgy éreztem magam, mintha egy hideg szobában dideregnék, csupán azért, hogy a velem lakó kedvében járjak.
Péter legyintett a sirámaimra.
– Öregem, csak ne panaszkodj! Emlékszel a Bogira, nem?! Ráköltöttem egy valag pénzt és hogy nézett ki? Nyomába se jön a te Verádnak és mégis, mibe került nekem?! Hja, nem lehet minden tökéletes! Az Olgától meg azért voltál rosszul, mert tele akarta pakolni a lakásodat azokkal a népművészeti szarokkal. Adjon erőt, hogy minden pasas téged irigyel! Mér, azt hitted, van tökéletes nő?!
Így hát tűrtem és keseregtem tovább.
Ildi a munkahelyemen bukkant fel. Nem lehetett nem észrevenni. Szinte sistergett körülötte a levegő. Zajos volt és jókedvű. De elkeserítően hétköznapi, egyszerű, szinte csúnyácska teremtés, szürke képviselője a nagy átlagnak.
Ildi nem volt rabja a tükörnek. Nem érdekelte a külseje, pedig tán egy ügyes fodrász kihozhatott volna valamit abból a barna boglyából és a kozmetikus is nagyobbra varázsolhatta volna a szemeit. A szájával viszont nem kellett kezdeni semmit, mert állandóan nevetésre állt. Alacsony volt és hogy tetézze a bajt, lapos sarkú cipőkben járt. De nem számított a fiús alkat, a görnyedt testtartás, már alig vártuk, hogy megjelenjen közöttünk. Ragadós volt a jókedve.
Nem értettem, mitől tud így lobogni?! Később kiderült, hogy semmi nem indokolja ezt a parttalan vidámságot. Sőt! Igen szűkös körülmények között éldegélt egy albérletben. De maradt a mosoly, a kedvesség, a derű. Ha elmélyülten pakolászott a kávégép körül, gyakran hallottuk dudorászni. A férfi kollégák felfedezték benne a hálás hallgatóságot és szállították a vicceket. Megérte, mert Ildikó hátravetett fejjel, teli szájjal tudott kacagni. De nemcsak nevetni tudott. Remek beszélgető partnernek bizonyult. Kissé félrehajtott fejjel figyelte minden szavát annak, akivel szóba állt.
Észrevettem, hogy néhány kolléga kezd nőként tekinteni rá. Nekem sem esett nehezemre felfedezni, hogy hibátlan a fogsora és ápolt kezei vannak. A hangja is igen kellemesen csengett, főleg, ha az a bizonyos önfeledt kacagás fűszerezte.
Reggelenként már alig vártam, hogy bejöjjön.
Eljátszadoztam a gondolattal, hogy milyen lenne ezt a jókedvet élvezni a nap minden órájában... vidámnak lenni és hinni, hogy igenis szép az élet... érezni az energiát ami ebből a derűből árad...
Randevúra hívtam Ildikót.
– Na?! Ez most komoly? Mert viccnek kissé durva lenne... – idézte a Malackás poént széles mosollyal.
Az este nem okozott csalódást. Azt hittem, ránk fognak szólni a szomszéd asztaltól, annyit nevettünk.
Hazakísértem. Láttam rajta, hogy nem kézfogással akar elbúcsúzni. Megcsókoltam. Kissé sutára sikeredett az átmenet a vidámságból a romantikus hangulatba. Kinyitotta az üvegajtót, megfogta a kezem és magával húzott. A lakásban újra összeborultunk. Majd ellépett tőlem és vetkőzni kezdett. Áthúzta a fején a pólóját és ott állt az állólámpa sárgás fényében véznán, esetlenül. Szinte fiús volt a felsőteste. Szokatlan erősséggel belém villant egy emlékkép. Kisiskolás lehettem, mikor elmentünk vidékre, rokonlátogatásra. A család kivonult a közeli cukrászdába. Anyám rám parancsolt, hogy valami nagynénit kísérjek, aki iszonyatosan sántított a megemelt talpú cipőjében. A testes öregasszony megfogta a kezem és igyekezett nagyon kedves lenni hozzám. Jöttek szembe a járókelők és én majd meghaltam szégyenemben.
Ildikót néztem és felerősödött bennem a vézna felsőtest, a görnyedt testtartás és a formátlan lábak látványa. Mi ketten együtt, kézen fogva az utcán, és jönnek szembe a járókelők...
Megszólalt a mobilom. Úgy kaptam elő, mintha az életem függne tőle. Vera volt az.
– Szia! Semmi különös, még a belvárosban... Nem tudom... Mi? Nem értem!.. Mindjárt visszahívlak, itt nagyon rossz a vétel!
Leeresztettem a telefont és Ildikóra néztem.
– Ne haragudj, mennem kell! Baleset érte apámat! – hazudtam.
Nem tudom, hogy keveredtem ki a lakásból. Másnap a melóban bocsánatkérő mosolyokat küldözgettem Ildikó felé. Este eliszkoltam, hogy kikerüljem a személyes magyarázkodást. A következő napokban is menekültem előle.
Hétvégén eljegyeztem Verát.