12. fejezet
Kicsi a világ! - szajkózza az ember meglepetésében, amikor véletlenül, a legváratlanabb körülmények között botlik ismerősbe.
Nekem sem jutott sokkal értelmesebb mondat eszembe a Superstore nagyáruház élelmiszer polcai között, mikor Katit, régi svédországi ismerősünket látom közeledni. De előtte még a bizonytalanság. Valóban ő az?! Szinte képtelenség, hogy valakitől elköszönünk több mint tíz éve a mohedai menekülttáborban és most itt Vancouverben tolja szembe velem a hatalmas bevásárlókocsiját. Arcán a felismerés kiváltotta meglepetés és öröm. Kissé megnyugodva állapítom meg, hogy azért tán mégsem öregedtem annyit, ha rám ismert.
Összeölelkezünk, egymás szavába vágva zúdítjuk a másikra mindazt, amit gyorsan közölni szeretnénk. Rita is előkerül, arcán most ketten olvashatjuk le a határtalan meglepődést. Már valóságos forgalmi dugót képezünk önfeledt csevegésünkkel a kávék és a sajtos sütemények világában.
Akármennyire is hozzátartoznak az élethez a váratlan események, nekünk óriási meglepetés itt találkozni ezzel a fiatalasszonnyal. Legutoljára Svédországban láttuk, ott köszöntünk el egymástól, amikor mi Kanadába indultunk. Róluk úgy tudtuk, hogy haza készülnek. Akkor már a svédek nemigen osztogatták a letelepedést, még az sem hatotta meg őket, hogy Kati és férje a pár hónapos kisbabával várták a döntést. Így nekik csak a visszatérés maradt Magyarországra. Azóta nem is tudtunk egymásról.
Kíváncsiságunkat nem sikerül kielégíteni a bevásárló kocsira támaszkodva, így találkozót beszélünk meg a hétvégére. Mi látogatunk majd Katiékhoz, mert mint kiderült, nekik nincs kocsijuk. Az ilyen alkalmi bevásárlásokat is baráti segítséggel intézik.
Szombaton már ott toporgunk a házuk előtt, amely igencsak emlékeztet minket az Ash street kétszintes, kocka formájú tucat épületére, ahol magunk is lehúztunk jó pár hónapot. A kaputelefonba a férj dörmög bele, nyílik az ajtó, irány a második emelet.
Kopogásunkra Tamás nyit ajtót. Nem sokban különbözik ő sem az emlékeinkben őrzött képtől. Csak a rövidre vágott tüskés haja és a terebélyesebb derékmérete árulkodik a változásokról. Jókedvvel ölelgetjük egymást, Kati is felbukkan, fiamra csodálkozik, akit most lát először. Mi is a két sráccal ismerkedünk, a nagyobbikról vannak csak homályos emlékeink, őt akkor láttuk legutóbb, amikor még a mama karjában visongott. Most egy tizenéves kamasz mutatkozik be, erős testalkatú, jól fejlett srác, Kati büszkén bizonygatja, hogy a „kisfia” már egy fejjel magasabb nála. A második gyermek hét éves forma, eleven, szép arcú fiúcska. A három gyereknek nincs nagyon ínyére a felnőttek mustrálgatása, így villámgyorsan faképnél hagynak minket. A következő percben már a gyerekszobából hallatszik élénk társalgásuk, természetesen angolul.
Mi viszont nem hagyjuk cserben az anyanyelvünket, amikor egymást faggatjuk az elmúlt évek eseményeiről. Bár néhány kérdésre már választ kaptunk Katitól a bevásárlás alkalmával, azért igazából csak most kezd összeállni a kép. Egymás szavába vágva mesélik az elmúlt évek eseményeit.
Jól sejtettük, annak idején, valóban nem volt más választásuk, mint hazamenni, üres zsebbel és a bébivel. De az otthoni megváltozott körülmények Tamást is mozgásba lendítették és hamarosan egy kis teherkocsival áruszállításba kezdett. Később külföldi fuvarokat is vállalt és rendszeres szállítója lett egy olaszországi textilgyárnak. Ez a jövedelem annyit hozott a konyhára, hogy boldogan élhettek volna, mint az a bizonyos Marci, Hevesen.
- De akkor miért jöttetek ki?- csodálkozunk rájuk, szinte egyszerre, mert erre a kérdésre a múltkor Kati adós maradt a válasszal.
- Mert hülye voltam! - vallja be Tamás. - Tudjátok, megijedtem attól, hogy elromlanak a dolgok, megváltozik valami és akkor menthetetlenül lecsúszunk. És nem tudtam már azzal a tudattal élni, hogy olyan az ember, mint az erdei nyúl a vadászati szezonban. Mindig figyelni kell, sosem lazíthatsz, mert akkor véged. Megelőznek, eltipornak, legázolnak.
- Tamáskám, el akarsz menekülni a kapitalizmus elől és kijössz egy másik kapitalista országba?! Hát itt nem ugyanez megy?! - oktatom.
- Mért, hova mehetnék máshová?! Kubába?! De nem! Hidd el, hogy itt nem úgy mennek a dolgok, mint otthon! Odahaza most sokkal keményebbek a játékszabályok, mint itt. Itt állóvíz van, otthon meg pezseg minden. Aki kifárad, az lemarad, és végleg taccsra kerül.
- Szóval azt remélted, hogy itt minden együtt lesz. Jólét és nyugalom.
- Ja, valahogy úgy! De egyik se jött be!
Hát valóban nem! Kati már az első találkozáskor elárulta, hogy itt sem kapták meg a letelepedést.
De amíg a bűvös papírra vártak addig is sorra érték őket a csalódások. Nyelvtudás és szakképzettség nélkül próbáltak munkát keresni.
- Kati elment lakásokat takarítani - kezdi Tamás.
- Otthon meg bejárónőm volt! - toldja meg az asszony. Nagy, barna szemeiből jókedv sugárzik, úgy idézi múltjukat, mintha nem is velük történt volna mindez.
- Gyerekek, mi úgy éltünk odahaza, hogy ha mostanában gondolok vissza rá, azt hiszem, csak álmodtam az egészet! A srácokat csak az Adidas boltból öltöztettem, magántanár járt hozzájuk, a nagyfiam Kínában volt egy karate tanfolyammal, mi meg Floridában üdültünk!
Tamás leinti a szóáradatot, vissza akar térni ahhoz, amit elkezdett.
- Szóval engem felvettek egy gyógynövény csomagoló üzembe. Volt ott még egy srác, aki szintén akkor került oda, ő is csak úgy leszállt a repülőről, hátha itt maradhat. Nagyon jóba lettünk! Itt azért annyival jobb, mint a svédeknél, hogy melózhat az ember, amíg a döntésre vár.
- De ott fizettek a menekülteknek, hogy ne dolgozzanak! - veti közbe Rita.
- Nézd, itt is tarthatom a markom, ha nem akarok elhelyezkedni, de jobb, ha az ember melózni tud. Önállóbb, kaphat hitelt, megvehet mindent, ha jó helye van, szép lassan megy fel az órabér, szóval meg lehet alapozni a jövőt! De nekem nem sikerült ott maradni, mert a próbaidő alatt egyszer belázasodtam, betelefonáltam, hogy két nap betegszabadságot kérnék, aztán mondták, hogy ne is menjek vissza.
- Hát ez elég nagy pech! - ismerem el. Mindnyájan tudjuk, mit jelent egy jónak ígérkező állást elveszíteni!
- Á, nem sajnáltam különösebben! - legyint Tamás. - Volt ott egy magyar hapsi, megkérdezte tőlünk, hogy menekültek vagyunk- e. Mondtam, hogy igen. Cigányok? - kérdezte. Hát igen, mondtam, végül is azzal jelentkeztünk le. Mindenki tudja, hogy itt más dumát már nem vesznek be. Akkor azt mondta, hogy nem is baj, hogy eljöttünk, legalább két csirkefogóval kevesebb van odahaza. Nagyon nagyra volt magával! Miért, őt talán üldözték otthon a Rottenbiller utcában?! Egy frászt! Ő is csak lejelentkezett valami süket dumával, amire akkor haraptak a bevándorlási hivatalnál, de neki még szerencséje volt.
Tamásra nézek. Hát, a barna hajával nehezen lehet cigánynak hinni, de hátha nem olyan tájékozottak az itteniek. Igaz, fennáll a veszély, hogy kifog az ember olyasvalakit, akinek van némi ismerete hazánkról. Az egykori 56-os menekültek gyermekei ma már felnőttek és különféle hivatalokban ülnek. Persze nem sietnek elárulni, hogy a család jóvoltából értik a nyelvünket és az is előfordulhat, hogy van némi értesülésük a hazai dolgokról. Volt már olyan meglepetés, hogy a kihallgató tiszt magyarul köszönte meg a tolmács segítségét a meghallgatás végén. Szóval, nem lehet már abban reménykedni, hogy mindent bevesznek az itteniek.
- Nem sokkal utánam, a másik srácot is elküldték, gondolom mindent követ megmozgatott a honfitársunk, hogy megszabaduljanak tőle is. - folytatja Tomi. - Aztán együtt kerestünk munkát. Elmentünk festeni, mert itt minden magyar szobafestő. Fel is vettek egy maszekhoz. Reggel beöltözöm a munkaruhába, indulok a terepre, leejtem a festőhengert, hajolok le érte, hát végigrepedt a valagamon a vadonatúj melósruha. - idézi nevetve Tamás. - Hát azért csak kimentem a helyszínre, gondosan ügyelve, hogy ne fordítsak hátat a főnöknek. Az volt az első mondata, hogy menjek fel a létrára és kezdjem a plafonnal.
- Rögtön lebuktál, mi?! - nevetünk fel.
- Az semmi! Nem a nadrág! Tériszonyom van! Hármat léptem felfelé, közben úgy szorítottam a létrafokot, hogy majd elvékonyodott! Nem mertem lenézni!
- Hát akkor ott sem csináltál karriert! - összegzi nevetve Rita.
- Aztán elkerültem egy másik magyarhoz. Egy virágkereskedésbe. Hét ötven a minimál órabér, ő nyolcat fizetett. Nem is panaszkodhattam! Igaz, hogy nem jelentett be, de legalább tisztán kézhez kaptam a keresetem.
- Hát ez nagy mázli!- ismerem el. - Hogy nyolcat fizet!
Jó néhány „segítőkész” honfitársunkról tudok, akik előszeretettel alkalmaznak magyarokat, feketén. Ötdolláros órabért kínálnak a nehéz fizikai munkáért, földeken, lepusztult műhelyekben, roncstelepeken. De akad itt olyan vállalkozó is, aki hazulról hozatja az embereit, jó fizetést, szállást és ellátást ígérve. Aztán irány a lekoszlott városszéli telek, ahol sárban, esőben kulizhatnak látástól vakulásig. Este a munka után némi meleg lötty és egy kimustrált lakókocsi jár a melósoknak. Ezekért a „szolgáltatásokért” jószerivel vissza is veszi a kifizetett órabért. Hát akkor Tamás még valóban a szerencsésebbek közé tartozik a nyolc dollárral.
- Igaz, hogy nyolcdolláros órabérem volt, - folytatja Tomi, - de csak napi nyolc órát számolt el, akkor is, ha túlórázni kellett. Márpedig elhiheted, hogy gyakran ott marasztalt 10 vagy 12 órára.
- Nocsak, nocsak! - állapítom meg magamban! - De kitanulták itt a volt magyar elvtársak a kapitalizmust! - Otthagytad mi?! - kérdezem Tomit.
- Á, nem! Ő mondta, hogy nem tud többé alkalmazni, mert kijön az egyik rokona és annak kell az állás. De már nem is nagyon ugráltam melóért, mert közben megkaptuk a kiutasítást.
Tamásék élete tehát másodszor vett hasonló fordulatot azzal, hogy menedékjogot kértek a kiválasztott országban, de nem kapták meg. Őket nem egy olyan személy ütötte el a hőn áhított letelepedéstől, aki magyar kapcsolatokkal rendelkezett, hanem egy bírónő, aki arról nevezetes, hogy erősen gyűlöli a fajtánkat. Hogy mennyire a döntéshozó személye a mérvadó a meghallgatás során, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Tamás újdonsült barátja megkapta a letelepedést. Neki egy másik bíró jutott.
- És most mi lesz? - míg kérdezem, felrémlik előttem a svédországi kálvária, ahol nekünk is nemet mondtak.
- Hát hazamegyünk! - sóhajt Éva. - Majd csak talpra állunk megint! - von vállat. - De én leginkább ezt a két gyereket sajnálom!
- Miért, hát nem örülnek, hogy hazakerülnek, újra a család, rokonok, nagyszülők . . . kérdi Rita.
- Nem is az! Az tetszik nekik, hogy újra ott lesz az egész família körülöttük. De több mint két évet húztunk le itt és ezalatt úgy elhülyültek az itteni iskolában, hogy biztos vissza kell őket tenni alsóbb osztályba. Ez őrület! A fiam osztályelső volt matekból otthon, itt meg elfelejtette az összeadást! Hazaállítunk két gyogyóssal!
- Be fogják hozni a lemaradást! - nyugtatgatom. - Látod, két év elég volt nekik arra, hogy jobban beszéljék az angolt, mint az anyanyelvüket. Visszarázódnak egykettőre, hidd el!
Kati nagyon szeretné hinni, mert enélkül is lesz gondjuk elég. Az otthon eladott lakás árát már felélték, mert annyira biztosak voltak benne, hogy itt maradhatnak. Volt mindenük, kocsi, komputer, bútorok, edények, gyerekbiciklik, és minden egyéb árucikk, ami remekül tudja apasztani a pénztárcát. Csak mostanában kezdett szellősebb lenni a lakás, hogy tudják, menniük kell vissza. Bezzeg most potom pénzért találnak gazdára az egykori drága holmik.
Tomi bevallja, hogy megpróbálkozott egy újabb húzással is. Bejelentkezett a bevándorlási hivatalnál azzal, hogy nem várja meg a fellebbezést ügyükben, hanem elhagyja az országot. Itt hagyja a családot és átugrik az USA-ba, meglátogatni egyik rokonát, aztán majd onnan tér haza. Persze az igazi elképzelés az volt, hogy feketén munkát vállal Amerikában és majd csak eljut a zöld kártyáig és a családegyesítésig valamelyik kellemes éghajlatú nagyvárosban.
Elköszönt a családtól, elindult a határra, ahol az ország elhagyása előtt még át kellett vennie az útlevelét. Az okmány valóban ott várta a kanadai vámhivatalban. Még az érvényes amerikai vízum is ott díszelgett az útlevélben. De az amerikai határőr gyanút fogott. Megkérdezte, hogy milyen minőségben tartózkodott Kanadában több mint két évig. Tomi ötölt-hatolt, üzleti utat emlegetett, de a tisztnek elég volt egy telefon, hogy kiderüljön az igazság. Mielőtt Tamás kezébe nyomta az útlevelét, áthúzta az amerikai vízumot. Tominak nem maradt más választása, visszajött a családhoz és most együtt tervezik a közelgő hazaindulás időpontját.
Már megszabadultak a holmiktól, néhány szívüknek kedves tárgy pedig csomagba kerül. Otthon aztán újra a harc, a küzdelem folytatása, jókora lemaradással. Még szerencse, hogy lesz hova menni a reptérről, mert a rokonság visszavárja őket.
Későre jár, ideje elköszönnünk. Elbúcsúzunk a gyerekektől és Katitól, sűrű ígérgetések közepette, hogy azért majd tartjuk a kapcsolatot. Tamás a kocsiig kísér minket. Férfiasan kezet fogunk, nem látom megtörtnek ezekben a percekben, ő az a típus, aki mindig talpra tud állni.
Már indulni készülünk, amikor megkocogtatja az ablaküveget. Letekerem, hogy jobban halljam:
- Lehet, hogy megpróbáljuk Új Zélandot! Van ott egy rokonom! - közli kissé meghajolva, hogy belásson az utastérbe.
Kicsi a világ! - szajkózza az ember meglepetésében, amikor véletlenül, a legváratlanabb körülmények között botlik ismerősbe.
Nekem sem jutott sokkal értelmesebb mondat eszembe a Superstore nagyáruház élelmiszer polcai között, mikor Katit, régi svédországi ismerősünket látom közeledni. De előtte még a bizonytalanság. Valóban ő az?! Szinte képtelenség, hogy valakitől elköszönünk több mint tíz éve a mohedai menekülttáborban és most itt Vancouverben tolja szembe velem a hatalmas bevásárlókocsiját. Arcán a felismerés kiváltotta meglepetés és öröm. Kissé megnyugodva állapítom meg, hogy azért tán mégsem öregedtem annyit, ha rám ismert.
Összeölelkezünk, egymás szavába vágva zúdítjuk a másikra mindazt, amit gyorsan közölni szeretnénk. Rita is előkerül, arcán most ketten olvashatjuk le a határtalan meglepődést. Már valóságos forgalmi dugót képezünk önfeledt csevegésünkkel a kávék és a sajtos sütemények világában.
Akármennyire is hozzátartoznak az élethez a váratlan események, nekünk óriási meglepetés itt találkozni ezzel a fiatalasszonnyal. Legutoljára Svédországban láttuk, ott köszöntünk el egymástól, amikor mi Kanadába indultunk. Róluk úgy tudtuk, hogy haza készülnek. Akkor már a svédek nemigen osztogatták a letelepedést, még az sem hatotta meg őket, hogy Kati és férje a pár hónapos kisbabával várták a döntést. Így nekik csak a visszatérés maradt Magyarországra. Azóta nem is tudtunk egymásról.
Kíváncsiságunkat nem sikerül kielégíteni a bevásárló kocsira támaszkodva, így találkozót beszélünk meg a hétvégére. Mi látogatunk majd Katiékhoz, mert mint kiderült, nekik nincs kocsijuk. Az ilyen alkalmi bevásárlásokat is baráti segítséggel intézik.
Szombaton már ott toporgunk a házuk előtt, amely igencsak emlékeztet minket az Ash street kétszintes, kocka formájú tucat épületére, ahol magunk is lehúztunk jó pár hónapot. A kaputelefonba a férj dörmög bele, nyílik az ajtó, irány a második emelet.
Kopogásunkra Tamás nyit ajtót. Nem sokban különbözik ő sem az emlékeinkben őrzött képtől. Csak a rövidre vágott tüskés haja és a terebélyesebb derékmérete árulkodik a változásokról. Jókedvvel ölelgetjük egymást, Kati is felbukkan, fiamra csodálkozik, akit most lát először. Mi is a két sráccal ismerkedünk, a nagyobbikról vannak csak homályos emlékeink, őt akkor láttuk legutóbb, amikor még a mama karjában visongott. Most egy tizenéves kamasz mutatkozik be, erős testalkatú, jól fejlett srác, Kati büszkén bizonygatja, hogy a „kisfia” már egy fejjel magasabb nála. A második gyermek hét éves forma, eleven, szép arcú fiúcska. A három gyereknek nincs nagyon ínyére a felnőttek mustrálgatása, így villámgyorsan faképnél hagynak minket. A következő percben már a gyerekszobából hallatszik élénk társalgásuk, természetesen angolul.
Mi viszont nem hagyjuk cserben az anyanyelvünket, amikor egymást faggatjuk az elmúlt évek eseményeiről. Bár néhány kérdésre már választ kaptunk Katitól a bevásárlás alkalmával, azért igazából csak most kezd összeállni a kép. Egymás szavába vágva mesélik az elmúlt évek eseményeit.
Jól sejtettük, annak idején, valóban nem volt más választásuk, mint hazamenni, üres zsebbel és a bébivel. De az otthoni megváltozott körülmények Tamást is mozgásba lendítették és hamarosan egy kis teherkocsival áruszállításba kezdett. Később külföldi fuvarokat is vállalt és rendszeres szállítója lett egy olaszországi textilgyárnak. Ez a jövedelem annyit hozott a konyhára, hogy boldogan élhettek volna, mint az a bizonyos Marci, Hevesen.
- De akkor miért jöttetek ki?- csodálkozunk rájuk, szinte egyszerre, mert erre a kérdésre a múltkor Kati adós maradt a válasszal.
- Mert hülye voltam! - vallja be Tamás. - Tudjátok, megijedtem attól, hogy elromlanak a dolgok, megváltozik valami és akkor menthetetlenül lecsúszunk. És nem tudtam már azzal a tudattal élni, hogy olyan az ember, mint az erdei nyúl a vadászati szezonban. Mindig figyelni kell, sosem lazíthatsz, mert akkor véged. Megelőznek, eltipornak, legázolnak.
- Tamáskám, el akarsz menekülni a kapitalizmus elől és kijössz egy másik kapitalista országba?! Hát itt nem ugyanez megy?! - oktatom.
- Mért, hova mehetnék máshová?! Kubába?! De nem! Hidd el, hogy itt nem úgy mennek a dolgok, mint otthon! Odahaza most sokkal keményebbek a játékszabályok, mint itt. Itt állóvíz van, otthon meg pezseg minden. Aki kifárad, az lemarad, és végleg taccsra kerül.
- Szóval azt remélted, hogy itt minden együtt lesz. Jólét és nyugalom.
- Ja, valahogy úgy! De egyik se jött be!
Hát valóban nem! Kati már az első találkozáskor elárulta, hogy itt sem kapták meg a letelepedést.
De amíg a bűvös papírra vártak addig is sorra érték őket a csalódások. Nyelvtudás és szakképzettség nélkül próbáltak munkát keresni.
- Kati elment lakásokat takarítani - kezdi Tamás.
- Otthon meg bejárónőm volt! - toldja meg az asszony. Nagy, barna szemeiből jókedv sugárzik, úgy idézi múltjukat, mintha nem is velük történt volna mindez.
- Gyerekek, mi úgy éltünk odahaza, hogy ha mostanában gondolok vissza rá, azt hiszem, csak álmodtam az egészet! A srácokat csak az Adidas boltból öltöztettem, magántanár járt hozzájuk, a nagyfiam Kínában volt egy karate tanfolyammal, mi meg Floridában üdültünk!
Tamás leinti a szóáradatot, vissza akar térni ahhoz, amit elkezdett.
- Szóval engem felvettek egy gyógynövény csomagoló üzembe. Volt ott még egy srác, aki szintén akkor került oda, ő is csak úgy leszállt a repülőről, hátha itt maradhat. Nagyon jóba lettünk! Itt azért annyival jobb, mint a svédeknél, hogy melózhat az ember, amíg a döntésre vár.
- De ott fizettek a menekülteknek, hogy ne dolgozzanak! - veti közbe Rita.
- Nézd, itt is tarthatom a markom, ha nem akarok elhelyezkedni, de jobb, ha az ember melózni tud. Önállóbb, kaphat hitelt, megvehet mindent, ha jó helye van, szép lassan megy fel az órabér, szóval meg lehet alapozni a jövőt! De nekem nem sikerült ott maradni, mert a próbaidő alatt egyszer belázasodtam, betelefonáltam, hogy két nap betegszabadságot kérnék, aztán mondták, hogy ne is menjek vissza.
- Hát ez elég nagy pech! - ismerem el. Mindnyájan tudjuk, mit jelent egy jónak ígérkező állást elveszíteni!
- Á, nem sajnáltam különösebben! - legyint Tamás. - Volt ott egy magyar hapsi, megkérdezte tőlünk, hogy menekültek vagyunk- e. Mondtam, hogy igen. Cigányok? - kérdezte. Hát igen, mondtam, végül is azzal jelentkeztünk le. Mindenki tudja, hogy itt más dumát már nem vesznek be. Akkor azt mondta, hogy nem is baj, hogy eljöttünk, legalább két csirkefogóval kevesebb van odahaza. Nagyon nagyra volt magával! Miért, őt talán üldözték otthon a Rottenbiller utcában?! Egy frászt! Ő is csak lejelentkezett valami süket dumával, amire akkor haraptak a bevándorlási hivatalnál, de neki még szerencséje volt.
Tamásra nézek. Hát, a barna hajával nehezen lehet cigánynak hinni, de hátha nem olyan tájékozottak az itteniek. Igaz, fennáll a veszély, hogy kifog az ember olyasvalakit, akinek van némi ismerete hazánkról. Az egykori 56-os menekültek gyermekei ma már felnőttek és különféle hivatalokban ülnek. Persze nem sietnek elárulni, hogy a család jóvoltából értik a nyelvünket és az is előfordulhat, hogy van némi értesülésük a hazai dolgokról. Volt már olyan meglepetés, hogy a kihallgató tiszt magyarul köszönte meg a tolmács segítségét a meghallgatás végén. Szóval, nem lehet már abban reménykedni, hogy mindent bevesznek az itteniek.
- Nem sokkal utánam, a másik srácot is elküldték, gondolom mindent követ megmozgatott a honfitársunk, hogy megszabaduljanak tőle is. - folytatja Tomi. - Aztán együtt kerestünk munkát. Elmentünk festeni, mert itt minden magyar szobafestő. Fel is vettek egy maszekhoz. Reggel beöltözöm a munkaruhába, indulok a terepre, leejtem a festőhengert, hajolok le érte, hát végigrepedt a valagamon a vadonatúj melósruha. - idézi nevetve Tamás. - Hát azért csak kimentem a helyszínre, gondosan ügyelve, hogy ne fordítsak hátat a főnöknek. Az volt az első mondata, hogy menjek fel a létrára és kezdjem a plafonnal.
- Rögtön lebuktál, mi?! - nevetünk fel.
- Az semmi! Nem a nadrág! Tériszonyom van! Hármat léptem felfelé, közben úgy szorítottam a létrafokot, hogy majd elvékonyodott! Nem mertem lenézni!
- Hát akkor ott sem csináltál karriert! - összegzi nevetve Rita.
- Aztán elkerültem egy másik magyarhoz. Egy virágkereskedésbe. Hét ötven a minimál órabér, ő nyolcat fizetett. Nem is panaszkodhattam! Igaz, hogy nem jelentett be, de legalább tisztán kézhez kaptam a keresetem.
- Hát ez nagy mázli!- ismerem el. - Hogy nyolcat fizet!
Jó néhány „segítőkész” honfitársunkról tudok, akik előszeretettel alkalmaznak magyarokat, feketén. Ötdolláros órabért kínálnak a nehéz fizikai munkáért, földeken, lepusztult műhelyekben, roncstelepeken. De akad itt olyan vállalkozó is, aki hazulról hozatja az embereit, jó fizetést, szállást és ellátást ígérve. Aztán irány a lekoszlott városszéli telek, ahol sárban, esőben kulizhatnak látástól vakulásig. Este a munka után némi meleg lötty és egy kimustrált lakókocsi jár a melósoknak. Ezekért a „szolgáltatásokért” jószerivel vissza is veszi a kifizetett órabért. Hát akkor Tamás még valóban a szerencsésebbek közé tartozik a nyolc dollárral.
- Igaz, hogy nyolcdolláros órabérem volt, - folytatja Tomi, - de csak napi nyolc órát számolt el, akkor is, ha túlórázni kellett. Márpedig elhiheted, hogy gyakran ott marasztalt 10 vagy 12 órára.
- Nocsak, nocsak! - állapítom meg magamban! - De kitanulták itt a volt magyar elvtársak a kapitalizmust! - Otthagytad mi?! - kérdezem Tomit.
- Á, nem! Ő mondta, hogy nem tud többé alkalmazni, mert kijön az egyik rokona és annak kell az állás. De már nem is nagyon ugráltam melóért, mert közben megkaptuk a kiutasítást.
Tamásék élete tehát másodszor vett hasonló fordulatot azzal, hogy menedékjogot kértek a kiválasztott országban, de nem kapták meg. Őket nem egy olyan személy ütötte el a hőn áhított letelepedéstől, aki magyar kapcsolatokkal rendelkezett, hanem egy bírónő, aki arról nevezetes, hogy erősen gyűlöli a fajtánkat. Hogy mennyire a döntéshozó személye a mérvadó a meghallgatás során, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Tamás újdonsült barátja megkapta a letelepedést. Neki egy másik bíró jutott.
- És most mi lesz? - míg kérdezem, felrémlik előttem a svédországi kálvária, ahol nekünk is nemet mondtak.
- Hát hazamegyünk! - sóhajt Éva. - Majd csak talpra állunk megint! - von vállat. - De én leginkább ezt a két gyereket sajnálom!
- Miért, hát nem örülnek, hogy hazakerülnek, újra a család, rokonok, nagyszülők . . . kérdi Rita.
- Nem is az! Az tetszik nekik, hogy újra ott lesz az egész família körülöttük. De több mint két évet húztunk le itt és ezalatt úgy elhülyültek az itteni iskolában, hogy biztos vissza kell őket tenni alsóbb osztályba. Ez őrület! A fiam osztályelső volt matekból otthon, itt meg elfelejtette az összeadást! Hazaállítunk két gyogyóssal!
- Be fogják hozni a lemaradást! - nyugtatgatom. - Látod, két év elég volt nekik arra, hogy jobban beszéljék az angolt, mint az anyanyelvüket. Visszarázódnak egykettőre, hidd el!
Kati nagyon szeretné hinni, mert enélkül is lesz gondjuk elég. Az otthon eladott lakás árát már felélték, mert annyira biztosak voltak benne, hogy itt maradhatnak. Volt mindenük, kocsi, komputer, bútorok, edények, gyerekbiciklik, és minden egyéb árucikk, ami remekül tudja apasztani a pénztárcát. Csak mostanában kezdett szellősebb lenni a lakás, hogy tudják, menniük kell vissza. Bezzeg most potom pénzért találnak gazdára az egykori drága holmik.
Tomi bevallja, hogy megpróbálkozott egy újabb húzással is. Bejelentkezett a bevándorlási hivatalnál azzal, hogy nem várja meg a fellebbezést ügyükben, hanem elhagyja az országot. Itt hagyja a családot és átugrik az USA-ba, meglátogatni egyik rokonát, aztán majd onnan tér haza. Persze az igazi elképzelés az volt, hogy feketén munkát vállal Amerikában és majd csak eljut a zöld kártyáig és a családegyesítésig valamelyik kellemes éghajlatú nagyvárosban.
Elköszönt a családtól, elindult a határra, ahol az ország elhagyása előtt még át kellett vennie az útlevelét. Az okmány valóban ott várta a kanadai vámhivatalban. Még az érvényes amerikai vízum is ott díszelgett az útlevélben. De az amerikai határőr gyanút fogott. Megkérdezte, hogy milyen minőségben tartózkodott Kanadában több mint két évig. Tomi ötölt-hatolt, üzleti utat emlegetett, de a tisztnek elég volt egy telefon, hogy kiderüljön az igazság. Mielőtt Tamás kezébe nyomta az útlevelét, áthúzta az amerikai vízumot. Tominak nem maradt más választása, visszajött a családhoz és most együtt tervezik a közelgő hazaindulás időpontját.
Már megszabadultak a holmiktól, néhány szívüknek kedves tárgy pedig csomagba kerül. Otthon aztán újra a harc, a küzdelem folytatása, jókora lemaradással. Még szerencse, hogy lesz hova menni a reptérről, mert a rokonság visszavárja őket.
Későre jár, ideje elköszönnünk. Elbúcsúzunk a gyerekektől és Katitól, sűrű ígérgetések közepette, hogy azért majd tartjuk a kapcsolatot. Tamás a kocsiig kísér minket. Férfiasan kezet fogunk, nem látom megtörtnek ezekben a percekben, ő az a típus, aki mindig talpra tud állni.
Már indulni készülünk, amikor megkocogtatja az ablaküveget. Letekerem, hogy jobban halljam:
- Lehet, hogy megpróbáljuk Új Zélandot! Van ott egy rokonom! - közli kissé meghajolva, hogy belásson az utastérbe.