Moziban voltam, apámmal
Az én gyerekkorom az ötvenes évekre esett, elég, ha azt mondom: kisdobosok, úttörők, őrsi gyűlés, egy a jelszónk, tartós béke, állj közénk és harcolj érte. Teljes tudatlanság, töretlen optimizmus. Mármint részemről, mert apám azért nem sugárzott a derűtől, hogy építheti a szocializmust.
Apám már elmúlt negyven, amikor én iskolába kerültem. Nemcsak a korkülönbség miatt volt távolság köztünk, hanem azért is, mert abban az időben nem volt divat a bratyizás a szülők és a gyerekek között. Bezzeg, ma már nem itt tartunk! A napokban láttam az egyik bevásárló központban, amint egy anyuka lehajolt a bömbölő kisfiához, kedvesen nyugtatni próbálta, és olyan pofont kapott a gyerektől, hogy elrepült a szemüvege három méterre. Aztán a mama csak álldogált és csóválta a fejét. Az én időmben a szülő adta a fülest, és a gyerek repült három métert. Na jó, az régen volt, és ma más világot élünk. De nehogy már a kockasajt rágcsálja az egeret!
Minket akkor nem bátorított senki a szemtelenkedésre. Hatalmas csókolom-mal köszöntünk, és valódi kegynek éreztük, hogy szüleink megengedték a tegeződést. Az öregem külseje sem adott okot a haverkodásra. Kopasz fejével, boltozatos homlokával inkább egy szigorú matektanárra hajazott, semmint egy kedves apukára. Felnéztem rá, tiszteltem, féltem tőle. Kiszámíthatatlan volt. Hangulatember. És igen ritka volt az, amikor a jókedv került fölénybe. De minek is örült volna?! Aki abban a korban élt, jól tudta, hogy jogos ez az örökös keserűség. Szoba-konyhás lakás, udvari vécé, három műszak a vasműben, szombaton is hajtás, tévé sehol, kocsiról ne is álmodj. Útlevél és külföldi vakáció – körzeti orvos mit mond, kinövöd?
Akkor ehhez még tegyük hozzá a félelmet a feljelentésektől, a csengőfrászt, a munkaversenyt, a békekölcsönjegyzést, és az örökös áruhiányt. Ugye kezd összeállni a kép, hogy miért is rajzolt az a korszak keserű, mély ráncokat az akkori felnőttek szája sarkába.
Manapság nagyképernyős színes tévék, komputerek, különféle hanghordozók, és rafinált, mindenre képes telefonok gondoskodnak a polgárok szórakoztatásáról, a többi lehetőségről már nem is beszélve. De mi volt az én gyerekkorom idején? Milyen szórakozásra számíthattunk? Semmilyenre. A hétköznapok nem arról szóltak, hogy hogyan kell pátyolgatni a családok kedélyállapotát. A hét napjai a munkáról szóltak, meg a zötykölődésről a mindig zsúfolt buszokon, villamosokon, a sorbaállásokról a Közértekben, és ha végre hazaért a dolgozó, akkor bíbelődhetett a háztartással, ahol a gépesítésről még csak a tudományos-fantasztikus szerzők műveiben olvashatott. Esetleg egy vezetékes rádió enyhítette az egyhangúságot az igen sűrűn játszott szovjet klasszikus szerzőkkel és a lendületes mozgalmi dalokkal.
Az igazi, az egyetlen, az első számú szórakozás tehát a mozi volt. Na, oda sem lehetett eljutni mindig. Szűkebb hazámban, Újpesten négy mozi jöhetett szóba. Lássuk csak: Alkotmány (dicső és magasztos név elvtársak, de hogyhogy nem Szocialista Alkotmány?), Szabadság (hát erről van szó elvtársak!) Fény (micsoda hanyagság ez elvtársak, miért nem Vörös Fény?!) valamint a Tündér (na ezért a kispolgári csökevényért valaki még felelni fog elvtársak!)
A négy mozi közül az Alkotmány volt a legtekintélyesebb, legnagyobb és ezalatt valóban igen komoly nézőszámot kell érteni. Egy hatalmas terem, plusz erkély, és zsúfolásig az egész a zsöllyékkel, vagyis a felhajtható ülőrészű, kényelmetlen faszékekkel. A Szabadság mozi sem volt piskóta, ráadásul ott később megépült a kertmozi is, hogy nyáron a szabad levegőn, a szúnyoginvázió közepette élvezhessük az előadást.
A Fény azzal a különlegességgel szolgált, hogy a hátsó öt-hat sor egy bemélyedésben kapott helyet, ami remek elvonulást biztosított a szerelmeseknek, akik a krónikus lakáshiány miatt kénytelenek voltak minden kínálkozó lehetőséget kihasználni. Itt igencsak divatban volt az éles csengőhang a vetítés vége felé. Diszkrét figyelmeztetés volt ez a magukba feledkezett pároknak, hogy ideje cihelődni. Nem egyedi találmány volt ez a berregés, mert még a sláger is megénekelte, hogy aszongya: Szemben egy csengettyűs kis mozi, beültünk csókot váltani. De nagyon naiv az, aki úgy hiszi, a film vége előtt öt perccel azért kell a figyelmeztetés, hogy legyen ideje az ajkaknak szétválni.
A Tündér egy tündéri kis mozi volt a szomszédságunkban. Számomra ez a közelség olyan volt, mintha egy tengerre vágyó fiatal a kikötőben lakna. Gyakran voltam vendége ennek a mozinak, ma is a felhőtlen boldogság intézményeként jelenik meg lelki szemeim előtt. (mindjárt sírok, nincs valakinél egy papírzsepi?)
Ezek a mozik valóban kiérdemelték a filmszínházi rangot, mert színpaddal is rendelkeztek és komoly függönyök fedték a vetítővásznat. Néha kettő is, hogy még hatásosabb legyen a végre elénk táruló hatalmas fehér vászon.
A falatnyi színpadokon néha artistaműsorokat is rendeztek. Ennek nem örültünk, mert egyrészt ötven fillér pótdíjat kellett beköhögni, másrészt a kutya sem volt kíváncsi arra a pár szerencsétlenre, akik zsonglőrködéssel vagy bűvészmutatványokkal próbálták kiérdemelni a fellépti díjukat. A színpad is túl közel volt az első sorokhoz, így akaratlanul is láthattuk az agyonmázolt arcokat, a kopott bűvészcilindert, meg az ormótlanul stoppolt neccharisnyát.
A függönyök méltóságteljesen szétnyíltak, felharsant a Rákóczy induló, megjelent a magyar címer a vásznon - kezdődhetett a híradó. Természetesen szigorúan fekete-fehérben. Túlfűtött lelkesedésű, öblös férfihang kommentálta a látottakat, vagyis hogy melyik főmufti érkezett Ferihegyre. Boldogan integető tömeg, virágcsokrok, úttörők, vörös szőnyeg (megint csak fekete-fehérben) katonazenekar, stb. Aztán később, ez a lelkes férfihang arról tájékoztatott bennünket, hogy határidő előtt teljesítették az ötéves tervet a bonyhádi edénygyárban. Közben láthattuk is a melósokat, amint önfeledten formázzák a présgépen a lavórokat. Aztán egy hangulatos riport a termőföldekről, TSZ elnök együtt ring a búzakalászokkal, majd némi sport a végére és már le is volt tudva a kötelező anyag. Jöhetett a szórakozás.
Csütörtökönként volt a műsorváltozás, vagyis hetenként három-négy filmet mutatott be a Mokép és a választék magától értetődően a baráti országok műveit részesítette előnyben. Nagy kincs volt egy-egy amerikai film és valóban nagyon ártatlan kellett legyen ahhoz, hogy nálunk is bemutassák. De akármit is kínáltak a mozik azért csak teljesítették a kikapcsolódás nemes feladatát. Bánta a rosseb, hogy szovjet partizánfilmet adnak, csehszlovák vígjátékot, vagy bolgár mesefilmet, a lényeg az volt, hogy kirángasson a valóságból.
Ezek az egytermes mozik, a telt házas előadásaikkal valódi közösségi élmény jelentettek. Mert csak más az, ha közel ezer néző izgul a Tulipános Fanfan kalandjain, vagy ha ugyanennyien csodálják Lollobrigida idomait. Mintha a nézőszám a hatást is megsokszorozná: nem lehet csodálni, hogy haldoklanak azok a színházi előadások, ahol üres a nézőtér.
A mozi tehát egyeduralkodó volt a szórakoztatás terén. Ha pedig végre akadt egy jó film, magától értetődő természetességgel néztük meg többször. Mindennapos jelenet volt a pénztárablaknál az effajta rendelés:
- Kérek egy jegyet a tízedik sorba a nyolcórásra, középre, és ugyanoda egyet szombatra és vasárnapra.
Nem került a rekordok könyvébe, ha valaki kijelentette, hogy tizenhétszer látta a Három Testőrt.
Sok moziban egész nap voltak előadások. A matiné tehát nem a pénztárosnő asszonynevét jelentette, hanem a délelőtti programot.
A mozik bejárata előtt, üvegvitrinekben néhány filmjelenet fotója informálta a nagyérdeműt, a műsorról. Az épület homlokzatán meg hatalmas, kézzel festett vásznon a filmcím és a főszereplők portréja. Igen hozzáértő kezek festhették ezeket a képeket, mert nem kellett találgatni, hogy kiket is ábrázolnak az óriásplakátok.
Egy ilyen hatalmas reklám fogott meg engem is, amikor apámmal jártuk a várost. A képen a tenger kéklett, csatahajókkal a háttérben, elöl meg kapitányi tányérsapkával a fején egy ismeretlen szakállas arc. A vak is láthatta, hogy valami izgalmas, tengeri csatákkal fűszerezett történetről van szó. Persze szovjet film volt, de én olyan vágyakozva bámultam a fotókat, hogy végül is, apám megszánt és megvette a jegyeket az előadásra. Madarat lehetett volna fogatni velem! Mit madarat? Csatahajót! Kicsit gyanús volt, hogy alig vannak a nézőtéren, de próbáltuk a tátongó széksorokat a jó időre fogni. A film címét ma már jótékony feledés borítja, de arra határozottan emlékszem, hogy valami elképesztő történetet láttunk. Japánok fogságba ejtik egy szovjet hajó legénységét és aztán mindenféle gazságra próbálják őket rávenni. Hazaárulás, meg ilyesmik. A hős matrózokat azonban nem lehet megingatni, sem fenyegetéssel, sem éheztetéssel. A japánok toporzékolnak dühükben és természetesen mind ostobák és nevetségesek, a szovjet matrózok meg hősként viselkednek. Tengert nemigen lehetett látni a filmen, annál inkább a szürke falú vallatószobát, ahol olyan ügyesen kibabráltak a derék matróz elvtársak a gonosz ellenséggel. Aztán minden jóra fordul. De sajnos csak több mint másfél óra után. Addig a tömény szenvedés. Nemcsak a matrózoknak, nekünk is. Nem lehettem több tíz évesnél, még belém volt oltva a kötelező tisztelet a felnőttek által létrehozott dolgok iránt, de mégis, határozottan tudtam, hogy borzalmasan rossz és hamis filmet látunk. Talán azért is maradt meg bennem, évtizedek távlatából is, mert ritkán szégyelltem magam annyira, mint ott a moziban. Mindezekhez még a bűntudat, hiszen én akartam ezt látni, az én nyafogásom miatt szenvedtünk. Hogy miért nem jöttünk ki a film alatt? Nem is tudom. Valahogy úgy éltünk akkor, hogy nem hagytunk a tányéron semmit, és ha egy könyvet kézbevettünk, akkor azt végig is olvastuk. Mert nem pazaroltunk, nem herdáltunk. A jegyet kifizettük, a pénzt nem kaphattuk vissza, és különben is mindig történhetnek csodák. Nem akartuk feladni. Reménykedtünk, hogy azért végig nem lehet valami ennyire borzalmas. De az volt. Úgy szégyelltem magam apám előtt, mintha én rendeztem volna a filmet. Végig az járt a fejemben, hogy ezzel a választással most bebizonyítottam egy életre, hogy nem szabad hallgatni rám. Biztos voltam benne, hogy többé nem nyafoghatok olyan dolgokért, amiket szeretnék megkapni. Nagyon szégyelltem, hogy berángattam őt erre a filmre, őt, akiről tudtam, hogy mennyire gyűlöl mindent, ami az oroszokkal kapcsolatos.
Aztán csak megjelent a Konyec Filma felirat, feltápászkodtunk a zsöllyéből. Indultunk kifelé. Nem mertem apámra nézni. Az öreg szótlanul, jó tempóban haladt, igazán nem kellett lökdösődnünk, hogy kiérjünk az utcára. Próbáltam tartani vele a lépést, minden igyekezetem arra irányult, hogy észrevétlen maradjak. A fater egyszer csak megtorpant. Rám nézett. Kezdtem csendesen süllyedni. Megköszörülte a torkát:
- Hát ez elég borzalmas volt!
- Hát igen. – bólogattam letörten. – Na, most jön, hogy soha az életben…. - gondoltam.
- Szerinted hány gombóc fagyi tudja feledtetni ezt a megrázkódtatást?
Nem tudtam megszólalni, mert valami kaparta a torkom. Csak a két ujjamat tartottam a magasba.
Az én gyerekkorom az ötvenes évekre esett, elég, ha azt mondom: kisdobosok, úttörők, őrsi gyűlés, egy a jelszónk, tartós béke, állj közénk és harcolj érte. Teljes tudatlanság, töretlen optimizmus. Mármint részemről, mert apám azért nem sugárzott a derűtől, hogy építheti a szocializmust.
Apám már elmúlt negyven, amikor én iskolába kerültem. Nemcsak a korkülönbség miatt volt távolság köztünk, hanem azért is, mert abban az időben nem volt divat a bratyizás a szülők és a gyerekek között. Bezzeg, ma már nem itt tartunk! A napokban láttam az egyik bevásárló központban, amint egy anyuka lehajolt a bömbölő kisfiához, kedvesen nyugtatni próbálta, és olyan pofont kapott a gyerektől, hogy elrepült a szemüvege három méterre. Aztán a mama csak álldogált és csóválta a fejét. Az én időmben a szülő adta a fülest, és a gyerek repült három métert. Na jó, az régen volt, és ma más világot élünk. De nehogy már a kockasajt rágcsálja az egeret!
Minket akkor nem bátorított senki a szemtelenkedésre. Hatalmas csókolom-mal köszöntünk, és valódi kegynek éreztük, hogy szüleink megengedték a tegeződést. Az öregem külseje sem adott okot a haverkodásra. Kopasz fejével, boltozatos homlokával inkább egy szigorú matektanárra hajazott, semmint egy kedves apukára. Felnéztem rá, tiszteltem, féltem tőle. Kiszámíthatatlan volt. Hangulatember. És igen ritka volt az, amikor a jókedv került fölénybe. De minek is örült volna?! Aki abban a korban élt, jól tudta, hogy jogos ez az örökös keserűség. Szoba-konyhás lakás, udvari vécé, három műszak a vasműben, szombaton is hajtás, tévé sehol, kocsiról ne is álmodj. Útlevél és külföldi vakáció – körzeti orvos mit mond, kinövöd?
Akkor ehhez még tegyük hozzá a félelmet a feljelentésektől, a csengőfrászt, a munkaversenyt, a békekölcsönjegyzést, és az örökös áruhiányt. Ugye kezd összeállni a kép, hogy miért is rajzolt az a korszak keserű, mély ráncokat az akkori felnőttek szája sarkába.
Manapság nagyképernyős színes tévék, komputerek, különféle hanghordozók, és rafinált, mindenre képes telefonok gondoskodnak a polgárok szórakoztatásáról, a többi lehetőségről már nem is beszélve. De mi volt az én gyerekkorom idején? Milyen szórakozásra számíthattunk? Semmilyenre. A hétköznapok nem arról szóltak, hogy hogyan kell pátyolgatni a családok kedélyállapotát. A hét napjai a munkáról szóltak, meg a zötykölődésről a mindig zsúfolt buszokon, villamosokon, a sorbaállásokról a Közértekben, és ha végre hazaért a dolgozó, akkor bíbelődhetett a háztartással, ahol a gépesítésről még csak a tudományos-fantasztikus szerzők műveiben olvashatott. Esetleg egy vezetékes rádió enyhítette az egyhangúságot az igen sűrűn játszott szovjet klasszikus szerzőkkel és a lendületes mozgalmi dalokkal.
Az igazi, az egyetlen, az első számú szórakozás tehát a mozi volt. Na, oda sem lehetett eljutni mindig. Szűkebb hazámban, Újpesten négy mozi jöhetett szóba. Lássuk csak: Alkotmány (dicső és magasztos név elvtársak, de hogyhogy nem Szocialista Alkotmány?), Szabadság (hát erről van szó elvtársak!) Fény (micsoda hanyagság ez elvtársak, miért nem Vörös Fény?!) valamint a Tündér (na ezért a kispolgári csökevényért valaki még felelni fog elvtársak!)
A négy mozi közül az Alkotmány volt a legtekintélyesebb, legnagyobb és ezalatt valóban igen komoly nézőszámot kell érteni. Egy hatalmas terem, plusz erkély, és zsúfolásig az egész a zsöllyékkel, vagyis a felhajtható ülőrészű, kényelmetlen faszékekkel. A Szabadság mozi sem volt piskóta, ráadásul ott később megépült a kertmozi is, hogy nyáron a szabad levegőn, a szúnyoginvázió közepette élvezhessük az előadást.
A Fény azzal a különlegességgel szolgált, hogy a hátsó öt-hat sor egy bemélyedésben kapott helyet, ami remek elvonulást biztosított a szerelmeseknek, akik a krónikus lakáshiány miatt kénytelenek voltak minden kínálkozó lehetőséget kihasználni. Itt igencsak divatban volt az éles csengőhang a vetítés vége felé. Diszkrét figyelmeztetés volt ez a magukba feledkezett pároknak, hogy ideje cihelődni. Nem egyedi találmány volt ez a berregés, mert még a sláger is megénekelte, hogy aszongya: Szemben egy csengettyűs kis mozi, beültünk csókot váltani. De nagyon naiv az, aki úgy hiszi, a film vége előtt öt perccel azért kell a figyelmeztetés, hogy legyen ideje az ajkaknak szétválni.
A Tündér egy tündéri kis mozi volt a szomszédságunkban. Számomra ez a közelség olyan volt, mintha egy tengerre vágyó fiatal a kikötőben lakna. Gyakran voltam vendége ennek a mozinak, ma is a felhőtlen boldogság intézményeként jelenik meg lelki szemeim előtt. (mindjárt sírok, nincs valakinél egy papírzsepi?)
Ezek a mozik valóban kiérdemelték a filmszínházi rangot, mert színpaddal is rendelkeztek és komoly függönyök fedték a vetítővásznat. Néha kettő is, hogy még hatásosabb legyen a végre elénk táruló hatalmas fehér vászon.
A falatnyi színpadokon néha artistaműsorokat is rendeztek. Ennek nem örültünk, mert egyrészt ötven fillér pótdíjat kellett beköhögni, másrészt a kutya sem volt kíváncsi arra a pár szerencsétlenre, akik zsonglőrködéssel vagy bűvészmutatványokkal próbálták kiérdemelni a fellépti díjukat. A színpad is túl közel volt az első sorokhoz, így akaratlanul is láthattuk az agyonmázolt arcokat, a kopott bűvészcilindert, meg az ormótlanul stoppolt neccharisnyát.
A függönyök méltóságteljesen szétnyíltak, felharsant a Rákóczy induló, megjelent a magyar címer a vásznon - kezdődhetett a híradó. Természetesen szigorúan fekete-fehérben. Túlfűtött lelkesedésű, öblös férfihang kommentálta a látottakat, vagyis hogy melyik főmufti érkezett Ferihegyre. Boldogan integető tömeg, virágcsokrok, úttörők, vörös szőnyeg (megint csak fekete-fehérben) katonazenekar, stb. Aztán később, ez a lelkes férfihang arról tájékoztatott bennünket, hogy határidő előtt teljesítették az ötéves tervet a bonyhádi edénygyárban. Közben láthattuk is a melósokat, amint önfeledten formázzák a présgépen a lavórokat. Aztán egy hangulatos riport a termőföldekről, TSZ elnök együtt ring a búzakalászokkal, majd némi sport a végére és már le is volt tudva a kötelező anyag. Jöhetett a szórakozás.
Csütörtökönként volt a műsorváltozás, vagyis hetenként három-négy filmet mutatott be a Mokép és a választék magától értetődően a baráti országok műveit részesítette előnyben. Nagy kincs volt egy-egy amerikai film és valóban nagyon ártatlan kellett legyen ahhoz, hogy nálunk is bemutassák. De akármit is kínáltak a mozik azért csak teljesítették a kikapcsolódás nemes feladatát. Bánta a rosseb, hogy szovjet partizánfilmet adnak, csehszlovák vígjátékot, vagy bolgár mesefilmet, a lényeg az volt, hogy kirángasson a valóságból.
Ezek az egytermes mozik, a telt házas előadásaikkal valódi közösségi élmény jelentettek. Mert csak más az, ha közel ezer néző izgul a Tulipános Fanfan kalandjain, vagy ha ugyanennyien csodálják Lollobrigida idomait. Mintha a nézőszám a hatást is megsokszorozná: nem lehet csodálni, hogy haldoklanak azok a színházi előadások, ahol üres a nézőtér.
A mozi tehát egyeduralkodó volt a szórakoztatás terén. Ha pedig végre akadt egy jó film, magától értetődő természetességgel néztük meg többször. Mindennapos jelenet volt a pénztárablaknál az effajta rendelés:
- Kérek egy jegyet a tízedik sorba a nyolcórásra, középre, és ugyanoda egyet szombatra és vasárnapra.
Nem került a rekordok könyvébe, ha valaki kijelentette, hogy tizenhétszer látta a Három Testőrt.
Sok moziban egész nap voltak előadások. A matiné tehát nem a pénztárosnő asszonynevét jelentette, hanem a délelőtti programot.
A mozik bejárata előtt, üvegvitrinekben néhány filmjelenet fotója informálta a nagyérdeműt, a műsorról. Az épület homlokzatán meg hatalmas, kézzel festett vásznon a filmcím és a főszereplők portréja. Igen hozzáértő kezek festhették ezeket a képeket, mert nem kellett találgatni, hogy kiket is ábrázolnak az óriásplakátok.
Egy ilyen hatalmas reklám fogott meg engem is, amikor apámmal jártuk a várost. A képen a tenger kéklett, csatahajókkal a háttérben, elöl meg kapitányi tányérsapkával a fején egy ismeretlen szakállas arc. A vak is láthatta, hogy valami izgalmas, tengeri csatákkal fűszerezett történetről van szó. Persze szovjet film volt, de én olyan vágyakozva bámultam a fotókat, hogy végül is, apám megszánt és megvette a jegyeket az előadásra. Madarat lehetett volna fogatni velem! Mit madarat? Csatahajót! Kicsit gyanús volt, hogy alig vannak a nézőtéren, de próbáltuk a tátongó széksorokat a jó időre fogni. A film címét ma már jótékony feledés borítja, de arra határozottan emlékszem, hogy valami elképesztő történetet láttunk. Japánok fogságba ejtik egy szovjet hajó legénységét és aztán mindenféle gazságra próbálják őket rávenni. Hazaárulás, meg ilyesmik. A hős matrózokat azonban nem lehet megingatni, sem fenyegetéssel, sem éheztetéssel. A japánok toporzékolnak dühükben és természetesen mind ostobák és nevetségesek, a szovjet matrózok meg hősként viselkednek. Tengert nemigen lehetett látni a filmen, annál inkább a szürke falú vallatószobát, ahol olyan ügyesen kibabráltak a derék matróz elvtársak a gonosz ellenséggel. Aztán minden jóra fordul. De sajnos csak több mint másfél óra után. Addig a tömény szenvedés. Nemcsak a matrózoknak, nekünk is. Nem lehettem több tíz évesnél, még belém volt oltva a kötelező tisztelet a felnőttek által létrehozott dolgok iránt, de mégis, határozottan tudtam, hogy borzalmasan rossz és hamis filmet látunk. Talán azért is maradt meg bennem, évtizedek távlatából is, mert ritkán szégyelltem magam annyira, mint ott a moziban. Mindezekhez még a bűntudat, hiszen én akartam ezt látni, az én nyafogásom miatt szenvedtünk. Hogy miért nem jöttünk ki a film alatt? Nem is tudom. Valahogy úgy éltünk akkor, hogy nem hagytunk a tányéron semmit, és ha egy könyvet kézbevettünk, akkor azt végig is olvastuk. Mert nem pazaroltunk, nem herdáltunk. A jegyet kifizettük, a pénzt nem kaphattuk vissza, és különben is mindig történhetnek csodák. Nem akartuk feladni. Reménykedtünk, hogy azért végig nem lehet valami ennyire borzalmas. De az volt. Úgy szégyelltem magam apám előtt, mintha én rendeztem volna a filmet. Végig az járt a fejemben, hogy ezzel a választással most bebizonyítottam egy életre, hogy nem szabad hallgatni rám. Biztos voltam benne, hogy többé nem nyafoghatok olyan dolgokért, amiket szeretnék megkapni. Nagyon szégyelltem, hogy berángattam őt erre a filmre, őt, akiről tudtam, hogy mennyire gyűlöl mindent, ami az oroszokkal kapcsolatos.
Aztán csak megjelent a Konyec Filma felirat, feltápászkodtunk a zsöllyéből. Indultunk kifelé. Nem mertem apámra nézni. Az öreg szótlanul, jó tempóban haladt, igazán nem kellett lökdösődnünk, hogy kiérjünk az utcára. Próbáltam tartani vele a lépést, minden igyekezetem arra irányult, hogy észrevétlen maradjak. A fater egyszer csak megtorpant. Rám nézett. Kezdtem csendesen süllyedni. Megköszörülte a torkát:
- Hát ez elég borzalmas volt!
- Hát igen. – bólogattam letörten. – Na, most jön, hogy soha az életben…. - gondoltam.
- Szerinted hány gombóc fagyi tudja feledtetni ezt a megrázkódtatást?
Nem tudtam megszólalni, mert valami kaparta a torkom. Csak a két ujjamat tartottam a magasba.