Egy életünk...
Nem krimit írok, így már a bevezetésben elárulom, mire megy ki a játék: az enyhe ítéletek ellen szeretnék szót emelni.
Nemrég, a hazai tévé Kékfény adásában bemutattak egy esetet. Egy fiatal vidéki férfi feldühödött azon, hogy barátnője szakítani akar vele. A kocsijába csalta, majd egy mellékúton kirángatta az autóból, félholtra verte, botot döfött belé, egy hegyes karóval kiszúrta a szemeit, majd áthajtott rajta. A szerencsétlen teremtés még élt, mikor mindezt el kellett szenvednie. A gyilkos nyugodtan végignézte a lány haláltusáját, aztán magára hagyta. Órákon belül elfogták, mert a helyszínelő rendőröknek feltűnt, hogy többször is felbukkant a bűntett színhelyén. Letartóztatása után az elmeorvosi szakértők beszámíthatatlannak minősítették. Nem rács mögé került, csak egy intézetben gyógykezelték, majd öt év után szabadon távozhatott, néhány marék pirulával útjára bocsátva. Nem sokkal ezután rátámadt az alvó édesapjára és halálra szurkálta. Ezúttal is orvosok vizsgálják, és nagy valószínűséggel ismét felmentik, illetve az elmegyógyintézet mellett döntenek. Ahonnan majd szabadulhat néhány év múlva, tablettákkal felszerelve.
Az orvosok állítják, hogy addig minden rendben van a férfivel, amíg rendszeresen szedi a gyógyszereit. És ki ellenőrzi, hogy beveszi-e a bogyókat? Természetesen senki, mert erre aztán tényleg nincs apparátus. De ha lenne is, az sem sokat ér. Eszembe jut az a filmvígjáték, melyben a hős szorgalmasan bekapkodja a pirulákat a nővér jelenlétében, még vizet is iszik rá, aztán amikor a nővér távozik, láthatjuk, hogy minden gyógyszer ott maradt a nyelvén.
Elég ijesztő azzal a tudattal élni, hogy ezek a közveszélyes alakok köztünk vannak, és csupán néhány tabletta hatékonysága menthet meg bennünket az újabb bűntényektől. Ezek szedése pedig rájuk van bízva!
Azt most nem is firtatnám, hogy egy férfi, aki elvégzi az iskoláit, a szülei gazdaságában minden feladatot el tud látni, a traktorral sem téved másik barázdába, jogosítvánnyal rendelkezik, és teljes életet él, miért lesz egyszerre beszámíthatatlan, ha érzelmi válságba kerül. De ha a hosszas vizsgálatok után az orvosok úgy döntöttek, hogy az illető elmebeteg, azt is tudniuk kéne, hogy reménytelen a teljes gyógyulásában bízni.
Bele sem merek gondolni, hogy mit élhettek át a lány szülei, akiknek nemcsak gyermekük kínhalálával kellett szembenézni, de azzal is, hogy a gyilkos újra szabad emberként élt a környezetükben. Ekkora terhet nem lehet senki vállára rakni!
De azok az esetek még rémisztőbbek, ahol nem lehet a bűncselekményt az elkövető idegállapotával mentegetni. Rablógyilkosságok, ahol a tettesek hidegvérrel, előre megfontolt szándékkal oltják ki magatehetetlen áldozataik életét, emberölések, ahol szórakozásból, fajgyűlöletből, nyereségvágyból vagy pusztán kíváncsiságból gyilkolnak. És nem utolsó sorban azért is, mert nem kell félniük a legsúlyosabb ítélettől.
El kéne végre fogadni, hogy igenis vannak genetikai selejtek, akiknek nincs helye a normális emberek között. Már több mint 7 milliárd ember él a Földön, magától értetődő, hogy előfordulnak hibásan kódolt kromoszómákkal, sérült tudattal élő egyedek, akik képtelenek a változásra. Bűnözök, akiknél borítékolható, hogy visszaesők lesznek, mert beteges hajlamuk újra gyilkolásra készteti őket. Nincs az az intézmény, nem létezik olyan bánásmód, amely képes lenne jó útra téríteni azokat, akik kínzásokban, emberéletek kioltásában találják meg a kielégülést. A szakemberek is tisztában vannak a helyzet reménytelenségével.
Mi lehet a megoldás? A halálos ítélet? Igen, de...
Már ott tartunk, hogy azokat, akik a halálbüntetés visszaállításáért lobbyznak lelketlen gazembereknek kiáltják ki. Mert a manapság dívó engedékeny hozzáállás azt követeli, hogy ne szigorral, hanem megértéssel kezeljük a bűnözőket. De ez az engedékenység oda vezet, hogy az igazságszolgáltatás képtelen megvédeni a becsületes polgárok érdekeit.
A jelenlegi álláspont nemcsak a halálbüntetést veti el, de a büntetésről is sajátos nézeteket vall. Az elzárások célja csupán annyi, hogy kivonják a törvényszegőket a társadalomból. Büntetésről, bűnhődésről szó sincs. Még a tömeggyilkos norvég Breivik is luxuskörülmények között tölti napjait egy klinikai tisztaságú börtönben, amire inkább a szanatórium jelző illene. Ha kedve támad, feljelenti a hatóságokat, mert lassú az internet. Aztán meg is nyeri a pert. 77 áldozatot követelő ámokfutását így honorálja a norvég állam.
A hatóságok hozzáállása egy félénk kisfiú mentalitására hasonlít. Egy olyan gyerekére, aki azt hiszi, ha ő nem bánt senkit, akkor őt sem fogják.
De mi a valóság? A bűnözések száma soha nem látott mértékűre duzzadt, terroristák és bűnszövetkezetek garázdálkodhatnak szerte a világban, mert nem kell félniük a következményektől. Halálbüntetés nincs, a börtönök pedig olyan körülményeket kínálnak, melyek gyakran különbek annál a környezetnél, ahonnan jöttek.
Egyesek azt állítják, hogy a halálbüntetésnek nincs elrettentő ereje. Valóban?! A halálsoron rettegve várakozó elítéltekről készült dokumentumfilmek viszont azt bizonyítják, hogy legtöbbjük még azt is megbánta, hogy világra jött.
Egy USA-ban készült kimutatás szerint minden kivégzés radikálisan csökkenti a gyilkosságok számát az elkövetkező évben. Nem lehet tehát figyelmen kívül hagyni a legsúlyosabb ítélet visszatartó erejét.
A halálbüntetés kemény és könyörtelen válasz az életellenes bűncselekményekre. De a „Tartsd oda a másik orcádat” hozzáállás ideje elmúlt. A büntetésnek azonos súlyúnak kell lenni a bűncselekménnyel, különben ez a kegyetlen játszma a bűnözök javára billen.
Magyarországon a halálbüntetést 1990-ben törölték el, mert alkotmányellenesnek nyilvánították a hatóságok. Az indoklás szerint mindenkinek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz. A halálbüntetés pedig nemcsak korlátozza, de teljesen meg is semmisíti ezeket a jogokat. Hát ez mind nagyon szép, de ebben az olvasatban hol lehet fellelni az áldozatok élethez és emberi méltósághoz való jogait?! Vagy tán a gyilkos élete többet ér az áldozaténál?
Akik a halálbüntetést szorgalmazzák, vagyis az un. utilitaristák, nemcsak az elrettentést hozzák fel érvként, de azt is, hogy az életfogytiglanra ítélt rabok, mivel nincs vesztenivalójuk, komoly veszélyt jelentenek rabtársaikra és az őrökre. Ha pedig meg tudnak szökni - hát az ég irgalmazzon mindenkinek, aki az útjukba kerül.
A halálbüntetést ellenzők, vagyis abolicionisták fő érve az, hogy ártatlant is sújthat egy olyan ítélet, ami a végrehajtás után megmásíthatatlan. De a térfigyelő kamerák és a rendkívül fejlett laborvizsgálatok korában teljes bizonyossággal megállapítható a tettesek kiléte. Ha bármi kétség felmerül a vádlott bűnösségével kapcsolatban, akkor nyilván nem él a bíróság a legszigorúbb ítélettel.
A halálbüntetést szorgalmazó tömegek nem szadisták. Nem is lelketlen, bosszúvágytól fűtött szörnyetegek. Nem kívánják vissza azokat az időket, amikor naponta dolgozott a hóhér. VIII. Henrik angol király uralkodása idején 72 ezer, I. Erzsébet angol királynő uralkodása alatt 89 ezer embert végeztek ki. Nem ilyen világra vágynak. Ők a józan, élhető társadalom hívei, ahol rettegni sem kell. Mert nagyon súlyos hiba megfosztani az igazságszolgáltatást a leghatásosabb büntetéstől.
És hogy az őrület teljes legyen, egy tévéműsor arról tudósít, hogy a börtönben ülő rablógyilkosok, terroristák, családírtók és más elvetemült bűnözők sorra kapják a szerelmesleveleket olyan hölgyektől akiket lázba hoznak ezek a kiváló jellemek.
Mikor is lesz az a világvége?!
Nem krimit írok, így már a bevezetésben elárulom, mire megy ki a játék: az enyhe ítéletek ellen szeretnék szót emelni.
Nemrég, a hazai tévé Kékfény adásában bemutattak egy esetet. Egy fiatal vidéki férfi feldühödött azon, hogy barátnője szakítani akar vele. A kocsijába csalta, majd egy mellékúton kirángatta az autóból, félholtra verte, botot döfött belé, egy hegyes karóval kiszúrta a szemeit, majd áthajtott rajta. A szerencsétlen teremtés még élt, mikor mindezt el kellett szenvednie. A gyilkos nyugodtan végignézte a lány haláltusáját, aztán magára hagyta. Órákon belül elfogták, mert a helyszínelő rendőröknek feltűnt, hogy többször is felbukkant a bűntett színhelyén. Letartóztatása után az elmeorvosi szakértők beszámíthatatlannak minősítették. Nem rács mögé került, csak egy intézetben gyógykezelték, majd öt év után szabadon távozhatott, néhány marék pirulával útjára bocsátva. Nem sokkal ezután rátámadt az alvó édesapjára és halálra szurkálta. Ezúttal is orvosok vizsgálják, és nagy valószínűséggel ismét felmentik, illetve az elmegyógyintézet mellett döntenek. Ahonnan majd szabadulhat néhány év múlva, tablettákkal felszerelve.
Az orvosok állítják, hogy addig minden rendben van a férfivel, amíg rendszeresen szedi a gyógyszereit. És ki ellenőrzi, hogy beveszi-e a bogyókat? Természetesen senki, mert erre aztán tényleg nincs apparátus. De ha lenne is, az sem sokat ér. Eszembe jut az a filmvígjáték, melyben a hős szorgalmasan bekapkodja a pirulákat a nővér jelenlétében, még vizet is iszik rá, aztán amikor a nővér távozik, láthatjuk, hogy minden gyógyszer ott maradt a nyelvén.
Elég ijesztő azzal a tudattal élni, hogy ezek a közveszélyes alakok köztünk vannak, és csupán néhány tabletta hatékonysága menthet meg bennünket az újabb bűntényektől. Ezek szedése pedig rájuk van bízva!
Azt most nem is firtatnám, hogy egy férfi, aki elvégzi az iskoláit, a szülei gazdaságában minden feladatot el tud látni, a traktorral sem téved másik barázdába, jogosítvánnyal rendelkezik, és teljes életet él, miért lesz egyszerre beszámíthatatlan, ha érzelmi válságba kerül. De ha a hosszas vizsgálatok után az orvosok úgy döntöttek, hogy az illető elmebeteg, azt is tudniuk kéne, hogy reménytelen a teljes gyógyulásában bízni.
Bele sem merek gondolni, hogy mit élhettek át a lány szülei, akiknek nemcsak gyermekük kínhalálával kellett szembenézni, de azzal is, hogy a gyilkos újra szabad emberként élt a környezetükben. Ekkora terhet nem lehet senki vállára rakni!
De azok az esetek még rémisztőbbek, ahol nem lehet a bűncselekményt az elkövető idegállapotával mentegetni. Rablógyilkosságok, ahol a tettesek hidegvérrel, előre megfontolt szándékkal oltják ki magatehetetlen áldozataik életét, emberölések, ahol szórakozásból, fajgyűlöletből, nyereségvágyból vagy pusztán kíváncsiságból gyilkolnak. És nem utolsó sorban azért is, mert nem kell félniük a legsúlyosabb ítélettől.
El kéne végre fogadni, hogy igenis vannak genetikai selejtek, akiknek nincs helye a normális emberek között. Már több mint 7 milliárd ember él a Földön, magától értetődő, hogy előfordulnak hibásan kódolt kromoszómákkal, sérült tudattal élő egyedek, akik képtelenek a változásra. Bűnözök, akiknél borítékolható, hogy visszaesők lesznek, mert beteges hajlamuk újra gyilkolásra készteti őket. Nincs az az intézmény, nem létezik olyan bánásmód, amely képes lenne jó útra téríteni azokat, akik kínzásokban, emberéletek kioltásában találják meg a kielégülést. A szakemberek is tisztában vannak a helyzet reménytelenségével.
Mi lehet a megoldás? A halálos ítélet? Igen, de...
Már ott tartunk, hogy azokat, akik a halálbüntetés visszaállításáért lobbyznak lelketlen gazembereknek kiáltják ki. Mert a manapság dívó engedékeny hozzáállás azt követeli, hogy ne szigorral, hanem megértéssel kezeljük a bűnözőket. De ez az engedékenység oda vezet, hogy az igazságszolgáltatás képtelen megvédeni a becsületes polgárok érdekeit.
A jelenlegi álláspont nemcsak a halálbüntetést veti el, de a büntetésről is sajátos nézeteket vall. Az elzárások célja csupán annyi, hogy kivonják a törvényszegőket a társadalomból. Büntetésről, bűnhődésről szó sincs. Még a tömeggyilkos norvég Breivik is luxuskörülmények között tölti napjait egy klinikai tisztaságú börtönben, amire inkább a szanatórium jelző illene. Ha kedve támad, feljelenti a hatóságokat, mert lassú az internet. Aztán meg is nyeri a pert. 77 áldozatot követelő ámokfutását így honorálja a norvég állam.
A hatóságok hozzáállása egy félénk kisfiú mentalitására hasonlít. Egy olyan gyerekére, aki azt hiszi, ha ő nem bánt senkit, akkor őt sem fogják.
De mi a valóság? A bűnözések száma soha nem látott mértékűre duzzadt, terroristák és bűnszövetkezetek garázdálkodhatnak szerte a világban, mert nem kell félniük a következményektől. Halálbüntetés nincs, a börtönök pedig olyan körülményeket kínálnak, melyek gyakran különbek annál a környezetnél, ahonnan jöttek.
Egyesek azt állítják, hogy a halálbüntetésnek nincs elrettentő ereje. Valóban?! A halálsoron rettegve várakozó elítéltekről készült dokumentumfilmek viszont azt bizonyítják, hogy legtöbbjük még azt is megbánta, hogy világra jött.
Egy USA-ban készült kimutatás szerint minden kivégzés radikálisan csökkenti a gyilkosságok számát az elkövetkező évben. Nem lehet tehát figyelmen kívül hagyni a legsúlyosabb ítélet visszatartó erejét.
A halálbüntetés kemény és könyörtelen válasz az életellenes bűncselekményekre. De a „Tartsd oda a másik orcádat” hozzáállás ideje elmúlt. A büntetésnek azonos súlyúnak kell lenni a bűncselekménnyel, különben ez a kegyetlen játszma a bűnözök javára billen.
Magyarországon a halálbüntetést 1990-ben törölték el, mert alkotmányellenesnek nyilvánították a hatóságok. Az indoklás szerint mindenkinek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz. A halálbüntetés pedig nemcsak korlátozza, de teljesen meg is semmisíti ezeket a jogokat. Hát ez mind nagyon szép, de ebben az olvasatban hol lehet fellelni az áldozatok élethez és emberi méltósághoz való jogait?! Vagy tán a gyilkos élete többet ér az áldozaténál?
Akik a halálbüntetést szorgalmazzák, vagyis az un. utilitaristák, nemcsak az elrettentést hozzák fel érvként, de azt is, hogy az életfogytiglanra ítélt rabok, mivel nincs vesztenivalójuk, komoly veszélyt jelentenek rabtársaikra és az őrökre. Ha pedig meg tudnak szökni - hát az ég irgalmazzon mindenkinek, aki az útjukba kerül.
A halálbüntetést ellenzők, vagyis abolicionisták fő érve az, hogy ártatlant is sújthat egy olyan ítélet, ami a végrehajtás után megmásíthatatlan. De a térfigyelő kamerák és a rendkívül fejlett laborvizsgálatok korában teljes bizonyossággal megállapítható a tettesek kiléte. Ha bármi kétség felmerül a vádlott bűnösségével kapcsolatban, akkor nyilván nem él a bíróság a legszigorúbb ítélettel.
A halálbüntetést szorgalmazó tömegek nem szadisták. Nem is lelketlen, bosszúvágytól fűtött szörnyetegek. Nem kívánják vissza azokat az időket, amikor naponta dolgozott a hóhér. VIII. Henrik angol király uralkodása idején 72 ezer, I. Erzsébet angol királynő uralkodása alatt 89 ezer embert végeztek ki. Nem ilyen világra vágynak. Ők a józan, élhető társadalom hívei, ahol rettegni sem kell. Mert nagyon súlyos hiba megfosztani az igazságszolgáltatást a leghatásosabb büntetéstől.
És hogy az őrület teljes legyen, egy tévéműsor arról tudósít, hogy a börtönben ülő rablógyilkosok, terroristák, családírtók és más elvetemült bűnözők sorra kapják a szerelmesleveleket olyan hölgyektől akiket lázba hoznak ezek a kiváló jellemek.
Mikor is lesz az a világvége?!