M, mint művész
A Színművészeti Egyetem felvételi vizsgáján vézna jelentkező toporgott a bizottság előtt.
‒ Mi is a neve fiatalember? ‒ kotorászott a papírok között a Kossuth díjas színész, a felvételi bizottság elnöke.
‒ Marsai Viktor. ‒ válaszolta az ifjú a kelleténél halkabban.
‒ Karsai?
‒ Marsai! M, mint művész! ‒ közölte, jóval hangosabban.
Felvették. Ez a kis epizód kitudódott, mindenki nevetgélt a megelőlegezett tituluson, aztán rajta is ragadt. Az évfolyamon ő volt M, a művész.
Még be sem fejezte az iskolát, amikor rábökött egy rendező, aki kamasz fiút keresett a filmjéhez. Viktor ügyesen hozta a figurát, a film is igen vidámra sikeredett, tódultak a nézők a moziba.
Hirtelen könnyebb lett minden. Néhány idősebb színész felajánlotta a tegeződést, a nők rajta felejtették a szemüket. Egyik évfolyamtársnője, aki eddig észre sem vette, meghívta egy házibulira. A lány lakásán derült ki, hogy csak ketten lesznek. Hamar egymásnak estek. Az osztály szőke csodája rutinos szeretőnek bizonyult. Mikor egymás mellett lihegtek a sötétben, hirtelen Viktor felé fordult:
‒ Te már voltál olyannal, aki híres?
Tagadóan rázta a fejét. A lány nem igazán volt kíváncsi a válaszára. Kérés nélkül sorolni kezdte az ő skalpjait. Táncdalénekes, gitáros, olimpikon, színházi rendező, még egy mesterszakács is osztózott a listán. Viktor keserűen vette tudomásul ezt a nemkívánatos klubtagságot.
A film továbbra is vezette a hazai nézettségi listát, kezdték felismerni az utcán. A bizonytalanok meg vették a bátorságot, és leszólították.
‒ Elnézést, ugye maga játszott abban a filmben?! Jaj, a kedvencem! Lőhetnénk egy szelfit, így együtt? Kösz szépen! A barátnőm, az Orsi dob majd egy hátast!
Viktor elégedetten húzta ki magát. Tehát jó lóra tett. Ez a pálya, ‒ de legyen inkább hivatás, ‒ végre kirángatta őt a másodhegedűs szerepkörből. Otthon a nővére volt a szülők kedvence. Adél már ledoktorált, remek állást kapott egy klinikán, máris egy főorvos udvarol neki, aki Audival érkezik a kispesti családi ház elé. Viktor eddig csak a haszontalan álmait tudta felmutatni. De majd most! ‒ reménykedett.
A szülők is beültek a moziba. A látottak után a papa nem maradt adós a kritikával. Ő, akinek annyi köze volt a művészethez, hogy kisiskolásként az egyik évzárón elszavalt egy verset ‒ állítása szerint frenetikus sikerrel ‒ most felcsapott kritikusnak.
‒ Fiam, nem értem, miért nem gesztikulálsz rendesebben? Például, amikor azt mondod, hogy nem vagyok én senkinek sem adósa, miért nem teszed csípőre a kezed, és még ki is húzhatnád magad... megmutassam? És amikor ott könnyezel a temetésen, olyan vicces lett volna, ha tülkölve kifújod az orrod... Van még mit tanulni, na! Olyan furcsa volt az a jelenet is, amikor kempingbiciklin menekülsz. Egy amerikai filmben ilyenkor a fickó legalább egy motorbiciklit lop, az sokkal hatásosabb.
A papa elégedetten dőlt hátra a foteljében. Rámutatott a hibákra, bizonyította szakértelmét, továbbra is őrzi tehát főnöki pozícióját a családban.
A mama szeme viszont büszkén csillogott. Védelmébe vette, meg is simogatta. Neki jutott a legnagyobb szelet rántott hús is.
Viktor albérletbe költözött. A filmezésért kapott pénzből kifizette a foglalót, pár bútordarabra is tellett, és már el is fogyott a gázsi.
Azt hitte, sorra kapja majd az ajánlatokat, de nem így történt. Úgy látszik, nem forgattak több filmet kamaszos külsejű ifjakkal.
Elvégezte az egyetemet, megkapta a diplomáját. Nagyon bízott benne, hogy a fővárosban maradhat, de nem kapott ajánlatot. Pedig statisztált párszor vezető színházakban és ilyenkor mindig remélte, hogy azzal a pár mondattal majd kiragyog a többiek közül. De nem vette észre sem a szakma, sem a közönség. Úgy tűnt, már nem azonosítják az évekkel korábbi film bohókás hősével. Igaz, akkor még jóval vékonyabb volt és az a kefe frizura is a múlté már.
Elfogadta egy vidéki színház ajánlatát. Ez van ‒ morfondírozott. Majd ott lenn bizonyít! Egy-két főszerep, és csak odakeveredik valami kritikus, akit olvasnak a megfelelő helyeken. Nem reménytelen visszakapaszkodni.
Hónapokon belül kiderült, hogy elszámította magát. A társulatnál rajta kívül akadt még két-három fiatal, akik szintén kiéhezve várták a nagy lehetőséget. Az sem volt jó ajánlólevél, hogy ő egyszer már híres volt. Olyanok acsarkodtak rá, akik mindenüket odaadták volna egy ilyen filmszerepért. Nem gyűjtött barátokat, nagyon is kilógott a sorból.
Egyedül az idős segédszínész rokonszenvezett vele. Az öreg alkoholistából már kihalt a féltékenység. Nem kergetett álmokat, vállrándítással vette tudomásul pár mondatos szerepeit. Nem akart ő már szövegtanulással bajlódni.
A színfalak mögött várakoztak. Az öreg ránézett, látta ahogy a fiú a világot jelentő deszkákat lesi. Értett mindent.
‒ Ha nem akarsz itt megrohadni, akkor tudok egy módszert. ‒ súgta neki.
Kíváncsian fordult felé.
‒ Amikor megérkezik a Kossuth díjas művésznő arra a vendégjátékra, akkor férkőzz a bizalmába, csapd neki a szelet! Ha jó leszel nála és meg lesz veled elégedve az ágyban, akkor felkarol és magával visz. Nyugi, nem te leszel az első, és nem is az utolsó aki így csinál karriert. Csak jól meg kell döngetni, ennyi az egész!
Viktor a fejét rázta.
‒ Ez nem frankó Sanyi úr! Nálunk a családban senki sem volt hímringyó. Most pont én kezdjem el?!
Az öreg vállat vont.
Aznap is csak néhány mondata volt a színpadon. Aztán a következő darabban megint. Elcsüggedt. A kutya sem fog felfigyelni rá. Igaza lesz az apjának, aki be akarta nyomni tanoncnak a műbútorasztalos haverja üzemébe.
Nagyon nem akaródzott, tiltakozott ellene a büszkesége, de csak felkereste a színház igazgatóját. A csupa jóindulat titkárnő intett, hogy bemehet a dirihez. Az igazgató széles mosollyal fogadta. Volt annyi emberismerete, hogy megérezze, nem őszinte ez a derűs arc. Kissé elfogódottan ült le a kínálásra. Hirtelen olyan gyerekesnek érezte, hogy ő itt most nyafogni kezdjen jobb szerepekért. Félt, hogy kioktatást kap türelemből, szakmai alázatból és hozzá majd egy tanmesét, hogy az igazgató úr is így kezdte. Elvégre ő is játszik a társulatban. Megköszörülte a torkát és mintha szerepet mondana fel, határozottan kijelentette, úgy érzi, a színház nem teljesíti a szerződésben vállaltakat, mert neki megígérték, hogy jelentős feladatokat kap majd. Az a néhány perc a színpadon csak nem jelentheti ezt, hiába áltatják a színészek egymást azzal, hogy nincs kis szerep... Dehogy nincs!
Az igazgató készülhetett erre a számonkérésre, nem késlekedett a válasszal.
‒ Kedves Viktor, mi tisztában vagyunk a képességeiddel, hidd el! De ha megnézed a repertoárt, láthatod, most igazán nincs neked való szerep. Te egy fiatalos alkat vagy, téged harminc éves korod után fognak megtalálni a főszerepek. Addigra az arcod utoléri a korodat, meglátod, sorra fogod kapni a legjobb karaktereket. Az idő neked dolgozik, hidd el!
Viktor úgy emlékezett, hogy ezt már olvasta valahol. Egy másik sorstársát vigasztalták ezzel valahol másutt, valamikor régen. Rafinált pasas ez az igazgató. Akkor most várnia kell még öt évig?! És ha addig sem öregszik megfelelő ütemben, akkor tízig?! Hányszor fog addig éhen halni?!
Üres kézzel hagyta ott az irodát. Aznap este megint nyúlfarknyi szerepe volt. Meg sem várta a harmadik felvonást, tudta, balhé lesz belőle, hogy nem maradt ott a darabvégi meghajlásra, de már nem érdekelte. Átöltözött, elindult a színészotthon felé. Útközben a magyaros kisvendéglő előtt haladt el. Hirtelen irányt váltott és belépett a helyiségbe. Sosem volt nagy ivó, de most egymás után rendelte a konyakokat.
‒ Nem elég öreg az arcom?! Hát majd gondoskodom róla, ne féljetek! Ha nektek ez kell, úgy fogok kinézni, mint egy zombi!
Magához intette a pincért. Az újabb körök után szédelegve állt fel. Kitámolygott a néptelen utcára. A friss levegő megcsapta, imbolyogni kezdett. A gyomra görcsösen összerándult, öklendezve könnyített magán. Tovább botorkált. A főtér szökőkútjánál leült a kőpárkányra, tenyerét megmerítette, locsolta arcára a vizet. Megszólalt a telefonja.
Biztos a színház. Most jöttek rá, hogy leléptem. Hagyta csengeni a készüléket. Aztán megvonta a vállát. ‒ Felveszem! Le vagytok szarva! Mit árthattok egy műbútorasztalosnak?!
‒ Halló? ‒ nyögte a készülékbe.
‒ Viki?! Vikikém, te vagy az?! Végre elértelek! ‒ hadarta egy energikus hang.
Rögtön megismerte. Olyan jellegzetes az a rekedtes rikácsolás. Bednai, a filmrendező.
‒ Szia! Na mi újság?! Hol vagy, melyik fesztiválon?
‒ Hülye vagy?! Itt ülök a Continentálban. Most adtam el a filmünk második részét egy osztrák producernek. Te, ez annyira be van indulva, úgy csípi a sztorit, hogy még egy harmadik részre is hajlandó lenne.
‒ Mi van?
‒ Hogyhogy mi van?! Alszol?! Tiéd a főszerep, mert a te karaktered lesz most a középpontban! Na?! Felébredtél?! Baszki, nem is örülsz?!
‒ Jaj, várjál! Szóval megy a második rész?! ‒ végre elvigyorodott, de a gyomra újra háborogni kezdett.
‒ Jaj, le kell tennem! Visszahívlak! Kösz! ‒ öklendezni kezdett. Minden erőfeszítése arra irányult, hogy bele ne forduljon a szökőkútba.
Ekkor állt meg előtte a rendőr.
‒ Jó estét kívánok! Mit művel itt maga?! Az okmányait kérem!
Viktor keserves kotorászásba kezdett, majd átnyújtotta az iratait.
A gyenge világításban a rendőr hunyorogva böngészte a műanyag lapot.
‒ Neve? ‒ vizsgáztatta ingerülten.
Viktor erőt gyűjtött a válaszhoz.
‒ Marsai. M, mint művész!
A Színművészeti Egyetem felvételi vizsgáján vézna jelentkező toporgott a bizottság előtt.
‒ Mi is a neve fiatalember? ‒ kotorászott a papírok között a Kossuth díjas színész, a felvételi bizottság elnöke.
‒ Marsai Viktor. ‒ válaszolta az ifjú a kelleténél halkabban.
‒ Karsai?
‒ Marsai! M, mint művész! ‒ közölte, jóval hangosabban.
Felvették. Ez a kis epizód kitudódott, mindenki nevetgélt a megelőlegezett tituluson, aztán rajta is ragadt. Az évfolyamon ő volt M, a művész.
Még be sem fejezte az iskolát, amikor rábökött egy rendező, aki kamasz fiút keresett a filmjéhez. Viktor ügyesen hozta a figurát, a film is igen vidámra sikeredett, tódultak a nézők a moziba.
Hirtelen könnyebb lett minden. Néhány idősebb színész felajánlotta a tegeződést, a nők rajta felejtették a szemüket. Egyik évfolyamtársnője, aki eddig észre sem vette, meghívta egy házibulira. A lány lakásán derült ki, hogy csak ketten lesznek. Hamar egymásnak estek. Az osztály szőke csodája rutinos szeretőnek bizonyult. Mikor egymás mellett lihegtek a sötétben, hirtelen Viktor felé fordult:
‒ Te már voltál olyannal, aki híres?
Tagadóan rázta a fejét. A lány nem igazán volt kíváncsi a válaszára. Kérés nélkül sorolni kezdte az ő skalpjait. Táncdalénekes, gitáros, olimpikon, színházi rendező, még egy mesterszakács is osztózott a listán. Viktor keserűen vette tudomásul ezt a nemkívánatos klubtagságot.
A film továbbra is vezette a hazai nézettségi listát, kezdték felismerni az utcán. A bizonytalanok meg vették a bátorságot, és leszólították.
‒ Elnézést, ugye maga játszott abban a filmben?! Jaj, a kedvencem! Lőhetnénk egy szelfit, így együtt? Kösz szépen! A barátnőm, az Orsi dob majd egy hátast!
Viktor elégedetten húzta ki magát. Tehát jó lóra tett. Ez a pálya, ‒ de legyen inkább hivatás, ‒ végre kirángatta őt a másodhegedűs szerepkörből. Otthon a nővére volt a szülők kedvence. Adél már ledoktorált, remek állást kapott egy klinikán, máris egy főorvos udvarol neki, aki Audival érkezik a kispesti családi ház elé. Viktor eddig csak a haszontalan álmait tudta felmutatni. De majd most! ‒ reménykedett.
A szülők is beültek a moziba. A látottak után a papa nem maradt adós a kritikával. Ő, akinek annyi köze volt a művészethez, hogy kisiskolásként az egyik évzárón elszavalt egy verset ‒ állítása szerint frenetikus sikerrel ‒ most felcsapott kritikusnak.
‒ Fiam, nem értem, miért nem gesztikulálsz rendesebben? Például, amikor azt mondod, hogy nem vagyok én senkinek sem adósa, miért nem teszed csípőre a kezed, és még ki is húzhatnád magad... megmutassam? És amikor ott könnyezel a temetésen, olyan vicces lett volna, ha tülkölve kifújod az orrod... Van még mit tanulni, na! Olyan furcsa volt az a jelenet is, amikor kempingbiciklin menekülsz. Egy amerikai filmben ilyenkor a fickó legalább egy motorbiciklit lop, az sokkal hatásosabb.
A papa elégedetten dőlt hátra a foteljében. Rámutatott a hibákra, bizonyította szakértelmét, továbbra is őrzi tehát főnöki pozícióját a családban.
A mama szeme viszont büszkén csillogott. Védelmébe vette, meg is simogatta. Neki jutott a legnagyobb szelet rántott hús is.
Viktor albérletbe költözött. A filmezésért kapott pénzből kifizette a foglalót, pár bútordarabra is tellett, és már el is fogyott a gázsi.
Azt hitte, sorra kapja majd az ajánlatokat, de nem így történt. Úgy látszik, nem forgattak több filmet kamaszos külsejű ifjakkal.
Elvégezte az egyetemet, megkapta a diplomáját. Nagyon bízott benne, hogy a fővárosban maradhat, de nem kapott ajánlatot. Pedig statisztált párszor vezető színházakban és ilyenkor mindig remélte, hogy azzal a pár mondattal majd kiragyog a többiek közül. De nem vette észre sem a szakma, sem a közönség. Úgy tűnt, már nem azonosítják az évekkel korábbi film bohókás hősével. Igaz, akkor még jóval vékonyabb volt és az a kefe frizura is a múlté már.
Elfogadta egy vidéki színház ajánlatát. Ez van ‒ morfondírozott. Majd ott lenn bizonyít! Egy-két főszerep, és csak odakeveredik valami kritikus, akit olvasnak a megfelelő helyeken. Nem reménytelen visszakapaszkodni.
Hónapokon belül kiderült, hogy elszámította magát. A társulatnál rajta kívül akadt még két-három fiatal, akik szintén kiéhezve várták a nagy lehetőséget. Az sem volt jó ajánlólevél, hogy ő egyszer már híres volt. Olyanok acsarkodtak rá, akik mindenüket odaadták volna egy ilyen filmszerepért. Nem gyűjtött barátokat, nagyon is kilógott a sorból.
Egyedül az idős segédszínész rokonszenvezett vele. Az öreg alkoholistából már kihalt a féltékenység. Nem kergetett álmokat, vállrándítással vette tudomásul pár mondatos szerepeit. Nem akart ő már szövegtanulással bajlódni.
A színfalak mögött várakoztak. Az öreg ránézett, látta ahogy a fiú a világot jelentő deszkákat lesi. Értett mindent.
‒ Ha nem akarsz itt megrohadni, akkor tudok egy módszert. ‒ súgta neki.
Kíváncsian fordult felé.
‒ Amikor megérkezik a Kossuth díjas művésznő arra a vendégjátékra, akkor férkőzz a bizalmába, csapd neki a szelet! Ha jó leszel nála és meg lesz veled elégedve az ágyban, akkor felkarol és magával visz. Nyugi, nem te leszel az első, és nem is az utolsó aki így csinál karriert. Csak jól meg kell döngetni, ennyi az egész!
Viktor a fejét rázta.
‒ Ez nem frankó Sanyi úr! Nálunk a családban senki sem volt hímringyó. Most pont én kezdjem el?!
Az öreg vállat vont.
Aznap is csak néhány mondata volt a színpadon. Aztán a következő darabban megint. Elcsüggedt. A kutya sem fog felfigyelni rá. Igaza lesz az apjának, aki be akarta nyomni tanoncnak a műbútorasztalos haverja üzemébe.
Nagyon nem akaródzott, tiltakozott ellene a büszkesége, de csak felkereste a színház igazgatóját. A csupa jóindulat titkárnő intett, hogy bemehet a dirihez. Az igazgató széles mosollyal fogadta. Volt annyi emberismerete, hogy megérezze, nem őszinte ez a derűs arc. Kissé elfogódottan ült le a kínálásra. Hirtelen olyan gyerekesnek érezte, hogy ő itt most nyafogni kezdjen jobb szerepekért. Félt, hogy kioktatást kap türelemből, szakmai alázatból és hozzá majd egy tanmesét, hogy az igazgató úr is így kezdte. Elvégre ő is játszik a társulatban. Megköszörülte a torkát és mintha szerepet mondana fel, határozottan kijelentette, úgy érzi, a színház nem teljesíti a szerződésben vállaltakat, mert neki megígérték, hogy jelentős feladatokat kap majd. Az a néhány perc a színpadon csak nem jelentheti ezt, hiába áltatják a színészek egymást azzal, hogy nincs kis szerep... Dehogy nincs!
Az igazgató készülhetett erre a számonkérésre, nem késlekedett a válasszal.
‒ Kedves Viktor, mi tisztában vagyunk a képességeiddel, hidd el! De ha megnézed a repertoárt, láthatod, most igazán nincs neked való szerep. Te egy fiatalos alkat vagy, téged harminc éves korod után fognak megtalálni a főszerepek. Addigra az arcod utoléri a korodat, meglátod, sorra fogod kapni a legjobb karaktereket. Az idő neked dolgozik, hidd el!
Viktor úgy emlékezett, hogy ezt már olvasta valahol. Egy másik sorstársát vigasztalták ezzel valahol másutt, valamikor régen. Rafinált pasas ez az igazgató. Akkor most várnia kell még öt évig?! És ha addig sem öregszik megfelelő ütemben, akkor tízig?! Hányszor fog addig éhen halni?!
Üres kézzel hagyta ott az irodát. Aznap este megint nyúlfarknyi szerepe volt. Meg sem várta a harmadik felvonást, tudta, balhé lesz belőle, hogy nem maradt ott a darabvégi meghajlásra, de már nem érdekelte. Átöltözött, elindult a színészotthon felé. Útközben a magyaros kisvendéglő előtt haladt el. Hirtelen irányt váltott és belépett a helyiségbe. Sosem volt nagy ivó, de most egymás után rendelte a konyakokat.
‒ Nem elég öreg az arcom?! Hát majd gondoskodom róla, ne féljetek! Ha nektek ez kell, úgy fogok kinézni, mint egy zombi!
Magához intette a pincért. Az újabb körök után szédelegve állt fel. Kitámolygott a néptelen utcára. A friss levegő megcsapta, imbolyogni kezdett. A gyomra görcsösen összerándult, öklendezve könnyített magán. Tovább botorkált. A főtér szökőkútjánál leült a kőpárkányra, tenyerét megmerítette, locsolta arcára a vizet. Megszólalt a telefonja.
Biztos a színház. Most jöttek rá, hogy leléptem. Hagyta csengeni a készüléket. Aztán megvonta a vállát. ‒ Felveszem! Le vagytok szarva! Mit árthattok egy műbútorasztalosnak?!
‒ Halló? ‒ nyögte a készülékbe.
‒ Viki?! Vikikém, te vagy az?! Végre elértelek! ‒ hadarta egy energikus hang.
Rögtön megismerte. Olyan jellegzetes az a rekedtes rikácsolás. Bednai, a filmrendező.
‒ Szia! Na mi újság?! Hol vagy, melyik fesztiválon?
‒ Hülye vagy?! Itt ülök a Continentálban. Most adtam el a filmünk második részét egy osztrák producernek. Te, ez annyira be van indulva, úgy csípi a sztorit, hogy még egy harmadik részre is hajlandó lenne.
‒ Mi van?
‒ Hogyhogy mi van?! Alszol?! Tiéd a főszerep, mert a te karaktered lesz most a középpontban! Na?! Felébredtél?! Baszki, nem is örülsz?!
‒ Jaj, várjál! Szóval megy a második rész?! ‒ végre elvigyorodott, de a gyomra újra háborogni kezdett.
‒ Jaj, le kell tennem! Visszahívlak! Kösz! ‒ öklendezni kezdett. Minden erőfeszítése arra irányult, hogy bele ne forduljon a szökőkútba.
Ekkor állt meg előtte a rendőr.
‒ Jó estét kívánok! Mit művel itt maga?! Az okmányait kérem!
Viktor keserves kotorászásba kezdett, majd átnyújtotta az iratait.
A gyenge világításban a rendőr hunyorogva böngészte a műanyag lapot.
‒ Neve? ‒ vizsgáztatta ingerülten.
Viktor erőt gyűjtött a válaszhoz.
‒ Marsai. M, mint művész!