Déli Krónika
Na, nem kell megijedni, nem lesz itt a déli harangszó utáni hírolvasás. A címmel csupán azt próbálom érzékeltetni, hogy idén szeptemberben ismét melegebb éghajlat felé vettük az irányt.
Ezúttal hajókázással kezdődött a kaland, és bár hallottunk már másokat áradozni erről, azért nemigen tudtuk elképzelni, hogy mi a bánatot lehet csinálni egy óceánjárón, ott kinn a vízen. És akkor ugye még ki se tudunk szállni, ha tényleg elunnánk magunkat. Így aztán csak a szelídebb változattal, vagyis egy háromnapos úttal próbálkoztunk, Los Angeles végcéllal.
A Titanic óta istenkísértésnek érzem kivinni a luxust a vízre. De nagyon egyedül lehetek ezzel a nézetemmel, mert sorra épülnek a hatalmas és pompás óceánjárók. A Coral Princess építői is minden apait - anyait beleadtak, és meg sem álltak a 360 millió dolláros árcéduláig. Mondjuk, ez meg is látszik ezen az úszó városon, amely kétezer utast lát vendégül, kiknek kényelméről a pompás környezet, és kilencszáz fős személyzet gondoskodik.
A hajó persze irdatlan méretű, még akkor is, ha a fehér szín megpróbálja karcsúsítani. De tizenhat szintről és 91000 tonnáról beszélünk, szóval nem valamiféle bárka indul el velünk a vancouveri kikötőből. Ennyi embert persze csak úgy lehet behajózni, ha több órán keresztül tart a beszállás. Sebaj, mert az elsőnek érkezők lakmározással múlathatják az időt. Mi is átevickélünk a biztonsági ellenőrzésen, a gép természetesen kiszúrja a bicskámat, de az egyenruhás hölgy csak szemrevételezi a szerszámot és már adja is vissza. Íme, az első érv a hajózás mellett!
Felbaktatunk a rámpán, kezünkben a bankkártya – szerű lapocskával, mely nemcsak szobakulcs, de a fizetést is rá lehet bízni, ha például alkoholra vágyunk, vagy a boltokat szeretnénk fosztogatni.
A hajó méltóságteljesen elindul, egyesek még a fedélzeten integetnek, de a többség már a hatalmas önkiszolgáló éttermet ostromolja. Itt egész napos a dínomdánom, így nem kell aggódnunk, hogy eleszik előlünk a jobb falatokat. A választék minden képzeletet felülmúl, kezdem sejteni, hogy sokaknak miért ez a legkedvesebb utazási forma.
Ha végre fel tudunk állni az asztaltól, felfedező sétára indulhatunk. Mehetünk az uszodák felé, vagy a bevásárló központ üzleteihez, vagy liftezhetünk a könyvtárak, színházak, vendéglők, kocsmák, játéktermek és edzőtermek között. De van itt szépségszalon és szabadtéri mozi is. Nem kell tehát egész nap a végtelen vizet figyelni, amelynek kékségét csak a hajónk által kavart fehér tajték töri meg. Az óceán nyugodt és kihalt. Csak a figyelmes szemlélődés segít abban, hogy felfedezzünk néhány sebesen úszó kardhalat. Ez a végtelen vízmennyiség némi reményt jelent. Lehet, hogy az emberiség mégsem képes tönkretenni az egész földgolyót?
Telnek az órák és még mindig van felfedezni való. Ha pedig vissza akarunk vonulni, ott az a jó méretű szoba, melyhez balkon is tartozik, szóval elfelejthetjük a hajókabin fogalmát. Teljes a komfort a csöppnyi fürdőszobával, meg a nagyképernyős tévével. Csupán az Internettel nem ajánlatos kacérkodni, mert a műholdas összeköttetés miatt ez annyiba kerülne, mint maga a hajójegy. Viszont a tévé ontja a programokat, sőt néhány állomáson a hajón történtekről tudósítanak, vagy élőben figyelhetjük saját haladásunkat. A hírek mellett néhány romantikus limonádé is helyet kapott a műsorban. Az egyik film elég bárgyú, ráadásul kissé morbid is a temetkezési vállalkozó főhőssel. Nem illik ilyesmit felhozni itt, mikor tudvalevő, hogy milyen sok idős ember kedveli a hajókázást. Részvételük igazolja a hajóorvosok jelenlétét és azt a néhány koporsót is, ami nélkül el sem indul egy ilyen óceánjáró. De a film végén megtudhatjuk, hogy miért is került ez a butácska story a programba: az egymásra talált főszereplők a Princess Cruise fedélzetén keringőznek önfeledten a vége felirat alatt.
De igazán felesleges a szobában tévézgetni, mikor a fedélzeten a nyugágyakból, vagy a medencéből nézhetjük a naplementét, vagy a szabadtéri mozi képernyőjét. Ha megéheznénk e nemes szórakozások közepette, el sem kell mennünk az étteremig, mert úton – útfélen kínálgatnak, fagyival, pizzával, üdítőkkel és egyéb alakformáló specialitásokkal.
Másnap határozottan érzem, hogy jobban feszül rajtam a trikó. A jelek szerint a tengeri levegő ilyen radikálisan hat a pamut holmikra. Aztán felállok a konditerem mérlegére. Ijedten ütögetni kezdem a skálát, hiszen nem szokott a mutató ebben a tartományban mászkálni. Nosza, ugrás a szobabiciklire, mert ennek a fele sem tréfa. Ráadásul foglalt asztalunk van az egyik szalonban a vacsorához. Mintha nem ehetném magam halálra az önkiszolgáló étteremben.
De nemcsak a gyomrunkat tömjük. Akad itt kultúra is, már ha annak nevezhető a táncos revü, a bűvész, vagy a humorista műsora. A színháztermek felszereltsége bármelyik világvárosban megállná a helyét. Esz a sárga irigység itt a kék vízen, hogy ilyen játszóterek úszkálnak, szerte a világban.
Apropó víz. A hajó olyan simán halad, hogy ismeretlen dolog marad a tengeri betegség. És már nem csodálkozom az üzletek üvegpolcain mozdulatlanul sorakozó italos üvegek láttán sem. Persze mindez a jó időnek és a nyugodt tengernek köszönhető.
Ez a semmittevés remek alkalom arra, hogy az utastársakat figyeljem. Úgy tűnik, az egész társadalom képviselve van, a klubzakós, fehér vászoncipős üzletembertől a frottír zoknis, szandálos, sörhasú melósig mindenki. A nőknél is megtalálható a melegítőalsótól az estélyi ruháig minden változat.
Úton-útfélen a személyzetbe botlunk. Mintha kissé túl sokan lennének. Mosolygó utaskísérők, programfelelősök és a pincérek hada lesi kívánságainkat. Az étteremben egy kedves leányzó nyújtja át a szalvétába tekert evőeszközöket, holott képesnek érzem magam arra bravúrra, hogy magam vegyem el a fémtálcáról. Az üres tányéromért ketten is ugranak, és félpercenként körülöttünk kőröz egy hölgyike, hogy újratöltse kávésbögrénket. Még szerencse, hogy a liftekben nem ácsorognak londinerek és ránk merik bízni a gombok nyomkodását. Pedig nem is a borravaló miatt szorgoskodnak, hiszen azt előre, egy összegben már mindenki kifizette az útiköltséggel együtt.
A második napon magyarul ránk köszön egy fiatal lány a felszolgálók fehér kabátjában. Réka nem tudta megállni, hogy ne üdvözölje honfitársait. Rokonszenves, szép arcú, fiatal teremtés, aki készséggel válaszolgat a kérdéseinkre, arról azonban nem lehet szó, hogy a műszakja után is találkozzunk, mert ezt tiltja a szabályzat. Megtudjuk tőle, hogy még négy hónapig dolgozik a hajón, és bár megállunk Los Angelesben, de a személyzetet nem engedik kiszállni, mert korábban lepattant itt néhány dolgozó. Őt Magyarországon vette fel ez az olasz – amerikai cég, és bizony csak jövőre jut haza ismét. A fizetése nem túl fényes, hiszen az újak annyival kezdenek, mint amennyit ő kap, közel egy év után, de úgy érzi, nincs oka panaszra. Hiszen otthon olyan nehéz munkát kapni. Persze a dolgozóknak már csak ablak nélküli kabin jut, emeletes ágyakkal, de ezt tudta előre. A kaja sem valami nagy szám, szinte állandóan rizs van, tekintettel a nagyszámú ázsiai dolgozóra. A műszak is emberpróbáló, hiszen 11 órát van talpon, de nem panaszkodik. - Ez mégiscsak a világjárás egyik formája. És azért spórolni is lehet. – állítja.
Réka újságolja nekünk, hogy más magyarokkal is találkozott a hajón. Rögtön rá is mutat egy idősebb házaspárra. Mi nem akarunk tolakodni, ezért csak annyit teszünk, hogy a közelükben elkezdünk hangosan magyarul beszélni. Aztán döntsék el ők, hogy akarnak–e ismerkedni. A magyar szóra megrándul a férfi, gyorsan felénk néz, majd beletemetkezik az újságjába. Na ugye, milyen jó, hogy nem rontottunk rá ezekre a kedves, távolságtartó honfitársakra.
Nekünk lassan befejeződik ez a vízi kaland. A harmadik napon arra ébredünk, hogy a hajó a kikötőben horgonyoz. Jó keze lehet a kormányosnak, észre sem vettük a parkolást. Már összegezzük is magunkban, hogy minden simán ment, érdekes volt az egész, de el sem tudnánk képzelni, hogy 180 napot töltsünk vízen, hiszen ez a hajóstársaság legvaskosabb ajánlata.
A hajózás tehát mögöttünk van, irány a kocsi kölcsönző. Persze azért bámészkodunk kicsit a városban, bár már volt szerencsénk Los Angeleshez. A felvevőhelyen a szokásos meglepetés vár: nincs benn olyan autó, amit megrendeltünk. Így aztán nagyobbat, kényelmesebbet kapunk a kiskocsi áráért. Élvezzük is erősen a vadonatúj KIA Optima által nyújtott kényelmet.
Mi azonban nem ide jöttünk. Irány az országút és a hat sáv egyikében már tekerünk is San Diego felé. La Jolla azért még megérdemel egy kis kitérőt. Egy jó sétát kötünk össze némi falatozással és az elmaradhatatlan fotózással.
Aztán, a GPS segítségével már meg is érkezünk a szállásunkra. Kedves, barátságos szálloda az óváros szomszédságában. Semmi csalódás, mert már megtanultuk, hogy ne dőljünk be a túlszínezett, nagy látószögű optikával készült reklámképeknek. De valóban nem áldozat megbarátkozni sem a mediterrán hangulatú épülettel, sem a buja növényzettel, sem a nyitott uszodával.
Az idő remek, és valljuk be, elsősorban ezért jöttünk. Szikrázó napsütés, testet, lelket melengető hőség, az a fajta, amitől az ember állandóan érzi a nyár boldogságát. San Diego meg egyenesen mesés, így már nem is érezzük nagyképűségnek a jelmondatot, miszerint ez Amerika legfrankóbb városa. (America’s Finest City)
Este az óvárossal ismerkedünk. Persze számtalan üzlet kínálgatja a turistáknak való kacatokat. A kézműves termékek már Mexikót idézik, ami nem is csoda, hiszen szinte a határon vagyunk. Amúgy is mindenen érződik ez a latin hatás. Nemcsak a pálmafás, kaktuszos, sivatagi jellegű növényeken, nemcsak a cseréptetős, agyagszínű házakon, de még a tévéműsoron is, ahol számtalan csatornán már spanyolul ömlik a műsor. A vendéglőkben is sombrerós zenészek hevítik a hangulatot, a jellegzetes mexikói ételek mellé. Mi azonban egy szerényebb helyen kötünk ki, ahol nem a taco a fő fogás. Az étterem falait bankjegyekkel tapétázták ki. Képtelenség összeszámolni a rengeteg egydollárost, így csak saccolni tudom, hogy kb. hat-hétezer dollár dekoráció van körülöttünk. Aztán a mi bankjegyünk is felkerül a falra, a jóízű rántott csirke után.
Nem vagyunk kezdők Kaliforniában, mégis szinte képtelenség napirendre térni a tengerpart szépsége felett. És ha már eleget ájuldoztunk a félszigetek, szigetek, tengeröblök láttán, akkor mehetünk beljebb, hogy a városban sóhajtozzunk. És itt van a Balboa park a múzeumok tucatjaival, az állatkert, az olasz negyed, a gázlámpa negyed, a kikötő, és ezer más gyönyörűség.
A hőség ellenére rendületlenül ismerkedünk a várossal. Ez nemcsak kocsikázást, de maratoni gyaloglásokat is jelent. Van ok némi meghatódásra is, hiszen a Balboa parki Magyar Ház falán emléktábla hirdeti, hogy Márai Sándor ebben a városban lakott, és itt fejezte be az életét.
És megmártózhatunk az óceánban is. Akár itt, a Coronado szálló bordó kupolás épülete előtt, ahol a „Van aki forrón szereti” c. film jeleneteit forgatták egykoron. Itt a homokban szédítgette Tony Curtis platinaszőke partnerét, Marilyn Monroe-t.
Aztán még egy hajó a programban, ezúttal a múzeummá átalakított monstrum, az amerikai hadviselés csúcsterméke a Midway repülőgép anyahajó, mely négyezer fős személyzettel hajózott a hőskorban. Ma az egyik legfőbb turista látványosság, a több tucat harci géppel a fedélzetén. A hajó belsejében meg mindaz, amit a haditechnika felvonultatni képes. De az emberi oldal tán még érdekesebb. Hiszen étkezde, társalgó, mozi és börtön is üzemelt a hajón. De láthattuk a fullasztó méretű kabinokat is, ahol tengerészek tucatjai aludtak fojtogató összezártságban, az emeletes vaságyakon. Legtöbbjük a hajó mélyében látta el a szolgálatát is, így hetekig ki sem mehettek a fedélzetre. Ez volt tehát a valóság a filmek és a háborús plakátok romantikus világához képest. De mégsem lehetett utolsó dolog tengerésznek lenni, hiszen itt magasodik a parton Seward Johnson alkotása az ápolónőt csókoló tengerész figurájával.
A város amúgy igen jó karban van. Elképesztő gazdagságot sugallnak a belváros üvegtornyai és a tengerparti csodavillák végtelen sora. Rolls-Royce, Bentley, Lamborghini autószalonok hirdetik, hogy igény van ilyesféle választékra. De azért előfordulnak kéregetők is, kartonlapra firkált segélykiáltásukkal. A legeredetibb szöveg egy magas, ősz hajú koldus kezében volt: Válás után vagyok, és az asszony ügyvédje volt a jobb.
Ránk azonban várt egy városon kívüli kaland is, ugyanis átruccantunk Mexikóba. Persze csak úgy gyalogosan, mert oda már nem volt érvényes a kocsi biztosítás. De nem volt nagy erőfeszítés a parkolótól a határig sétálni. Állítom, így jártunk jobban, mert kilométeres kocsisorok várakoztak az átkelésre, mind a hat sávban.
Drótkerítések, sűrű fémhálók között meneteltünk az ellenőrző pontig, majd elhaladtunk a géppisztolyos mexikói határőrök sorfala előtt. Itt aztán taxiba pattantunk, hogy eljuthassunk Tijuanába. A kocsi nem túl tiszta, de annyit azért tud, hogy a beépített képernyőn filmet is nézhetek, ha bedugom a masinába a bankkártyámat. De kibírom én azt a húsz percet mozi nélkül is. Aztán már itt is a város. Olyan nagyon mexikói. Volt már hasonló élményben részünk, így meg sem lepődtünk a erősen legatyásodott épületeken. Persze kosz mindenütt, eszméletlen káosz a közlekedésben, zsibvásári hangulat a rengeteg utcai árussal, de ezt akkor sem lehet kihagyni, hiszen nejem itt megcsináltathatja a szemüvegét annyiért, amennyiért odaát még egy valamirevaló tokot sem kapna. Szerencsére az optikusok és a fogászok – akik az amerikai turistákból élnek - tudják, hogy csak tiszta körülményekkel lehet vevőt szerezni. Na meg az ékszer is olcsóbb itt, és az alkohol is, az élelmiszer is, a vendéglők is, a taxi is, soroljam? De séta közben azért ajánlatos a lábunk elé nézni, mert bokatörést jelenthet a figyelmetlenség, a hiányzó (vagyis ellopott) csatornafedelek miatt.
A bolhapiaci hangulatú üzletek között tán azok a cipőboltok érdemlik a legnagyobb figyelmet, melyek roskadásáig megrakott, hosszú - hosszú kirakatokkal csábítgatják a vevőket. Naná, hogy érdemes benézni ide! Az üzletben meg kongó üresség, csupán néhány szék árválkodik a táncteremnyi méretű falak között, a kívánt árút meg a kirakatból halásszák ki. Kissé meglepő, hogy bár a város az amerikai túrizmusból él, mégis alig néhány üzletben értik az angolt. Hja, gondolhatják, elvégre a spanyol is világnyelv.
Ebbe a kavalkádba az is belefér, hogy csíkosra festett szamár álldogáljon a járdán, egy szekér elé fogva. Ezekre fel lehet kapaszkodni pár dollárért, hogy készíthessenek rólunk egy remek fotót a zebrafogatban ülve, mögöttünk a festett díszletfallal. Hát erre üljön fel az, aki haciendán nevelkedett és Don Pedrónak hívják a keresztapját.
Visszafelé nejem már az új szemüvegében mosolyog a határőrre, aki nem sok figyelmet szentel ránk. Annál inkább kíváncsi a minket követő csoportra, akik olyan nehezen birkóznak az angol nyelvvel. És itt is araszolnak a határ felé a kocsik is, tömött sorokban, tán már órák óta, a tikkasztó hőségben. Mi meg már újra amerikai földön.
Aztán már csak a búcsú a jó időtől, a csodás hangulatú várostól, a tengerpartoktól.
Végül egy gyors roham a reptérre, ott meg csodálkozhatunk, hogy már nemcsak két mosdó van a váróban. A hölgyek és urak felirat mellett a középső ajtó a kutyáké. Kíváncsian benyitok, és egy jó méretű műfüves szőnyeggel találom szembe magam, melyen egy élénkvörös tűzcsap díszeleg. Ennyi figyelmesség láttán szinte eltörpül a tény, hogy a kifutópálya nem éppen gigantikus méretű és ráadásul az óceánban végződik. De semmi pánik, értik itt a dolgukat.
Aztán felszállás, átszállás, loholás, némi kapkodás, és újra Kanada.
Megérte?
Naná! Jövőre is jövünk!
Na, nem kell megijedni, nem lesz itt a déli harangszó utáni hírolvasás. A címmel csupán azt próbálom érzékeltetni, hogy idén szeptemberben ismét melegebb éghajlat felé vettük az irányt.
Ezúttal hajókázással kezdődött a kaland, és bár hallottunk már másokat áradozni erről, azért nemigen tudtuk elképzelni, hogy mi a bánatot lehet csinálni egy óceánjárón, ott kinn a vízen. És akkor ugye még ki se tudunk szállni, ha tényleg elunnánk magunkat. Így aztán csak a szelídebb változattal, vagyis egy háromnapos úttal próbálkoztunk, Los Angeles végcéllal.
A Titanic óta istenkísértésnek érzem kivinni a luxust a vízre. De nagyon egyedül lehetek ezzel a nézetemmel, mert sorra épülnek a hatalmas és pompás óceánjárók. A Coral Princess építői is minden apait - anyait beleadtak, és meg sem álltak a 360 millió dolláros árcéduláig. Mondjuk, ez meg is látszik ezen az úszó városon, amely kétezer utast lát vendégül, kiknek kényelméről a pompás környezet, és kilencszáz fős személyzet gondoskodik.
A hajó persze irdatlan méretű, még akkor is, ha a fehér szín megpróbálja karcsúsítani. De tizenhat szintről és 91000 tonnáról beszélünk, szóval nem valamiféle bárka indul el velünk a vancouveri kikötőből. Ennyi embert persze csak úgy lehet behajózni, ha több órán keresztül tart a beszállás. Sebaj, mert az elsőnek érkezők lakmározással múlathatják az időt. Mi is átevickélünk a biztonsági ellenőrzésen, a gép természetesen kiszúrja a bicskámat, de az egyenruhás hölgy csak szemrevételezi a szerszámot és már adja is vissza. Íme, az első érv a hajózás mellett!
Felbaktatunk a rámpán, kezünkben a bankkártya – szerű lapocskával, mely nemcsak szobakulcs, de a fizetést is rá lehet bízni, ha például alkoholra vágyunk, vagy a boltokat szeretnénk fosztogatni.
A hajó méltóságteljesen elindul, egyesek még a fedélzeten integetnek, de a többség már a hatalmas önkiszolgáló éttermet ostromolja. Itt egész napos a dínomdánom, így nem kell aggódnunk, hogy eleszik előlünk a jobb falatokat. A választék minden képzeletet felülmúl, kezdem sejteni, hogy sokaknak miért ez a legkedvesebb utazási forma.
Ha végre fel tudunk állni az asztaltól, felfedező sétára indulhatunk. Mehetünk az uszodák felé, vagy a bevásárló központ üzleteihez, vagy liftezhetünk a könyvtárak, színházak, vendéglők, kocsmák, játéktermek és edzőtermek között. De van itt szépségszalon és szabadtéri mozi is. Nem kell tehát egész nap a végtelen vizet figyelni, amelynek kékségét csak a hajónk által kavart fehér tajték töri meg. Az óceán nyugodt és kihalt. Csak a figyelmes szemlélődés segít abban, hogy felfedezzünk néhány sebesen úszó kardhalat. Ez a végtelen vízmennyiség némi reményt jelent. Lehet, hogy az emberiség mégsem képes tönkretenni az egész földgolyót?
Telnek az órák és még mindig van felfedezni való. Ha pedig vissza akarunk vonulni, ott az a jó méretű szoba, melyhez balkon is tartozik, szóval elfelejthetjük a hajókabin fogalmát. Teljes a komfort a csöppnyi fürdőszobával, meg a nagyképernyős tévével. Csupán az Internettel nem ajánlatos kacérkodni, mert a műholdas összeköttetés miatt ez annyiba kerülne, mint maga a hajójegy. Viszont a tévé ontja a programokat, sőt néhány állomáson a hajón történtekről tudósítanak, vagy élőben figyelhetjük saját haladásunkat. A hírek mellett néhány romantikus limonádé is helyet kapott a műsorban. Az egyik film elég bárgyú, ráadásul kissé morbid is a temetkezési vállalkozó főhőssel. Nem illik ilyesmit felhozni itt, mikor tudvalevő, hogy milyen sok idős ember kedveli a hajókázást. Részvételük igazolja a hajóorvosok jelenlétét és azt a néhány koporsót is, ami nélkül el sem indul egy ilyen óceánjáró. De a film végén megtudhatjuk, hogy miért is került ez a butácska story a programba: az egymásra talált főszereplők a Princess Cruise fedélzetén keringőznek önfeledten a vége felirat alatt.
De igazán felesleges a szobában tévézgetni, mikor a fedélzeten a nyugágyakból, vagy a medencéből nézhetjük a naplementét, vagy a szabadtéri mozi képernyőjét. Ha megéheznénk e nemes szórakozások közepette, el sem kell mennünk az étteremig, mert úton – útfélen kínálgatnak, fagyival, pizzával, üdítőkkel és egyéb alakformáló specialitásokkal.
Másnap határozottan érzem, hogy jobban feszül rajtam a trikó. A jelek szerint a tengeri levegő ilyen radikálisan hat a pamut holmikra. Aztán felállok a konditerem mérlegére. Ijedten ütögetni kezdem a skálát, hiszen nem szokott a mutató ebben a tartományban mászkálni. Nosza, ugrás a szobabiciklire, mert ennek a fele sem tréfa. Ráadásul foglalt asztalunk van az egyik szalonban a vacsorához. Mintha nem ehetném magam halálra az önkiszolgáló étteremben.
De nemcsak a gyomrunkat tömjük. Akad itt kultúra is, már ha annak nevezhető a táncos revü, a bűvész, vagy a humorista műsora. A színháztermek felszereltsége bármelyik világvárosban megállná a helyét. Esz a sárga irigység itt a kék vízen, hogy ilyen játszóterek úszkálnak, szerte a világban.
Apropó víz. A hajó olyan simán halad, hogy ismeretlen dolog marad a tengeri betegség. És már nem csodálkozom az üzletek üvegpolcain mozdulatlanul sorakozó italos üvegek láttán sem. Persze mindez a jó időnek és a nyugodt tengernek köszönhető.
Ez a semmittevés remek alkalom arra, hogy az utastársakat figyeljem. Úgy tűnik, az egész társadalom képviselve van, a klubzakós, fehér vászoncipős üzletembertől a frottír zoknis, szandálos, sörhasú melósig mindenki. A nőknél is megtalálható a melegítőalsótól az estélyi ruháig minden változat.
Úton-útfélen a személyzetbe botlunk. Mintha kissé túl sokan lennének. Mosolygó utaskísérők, programfelelősök és a pincérek hada lesi kívánságainkat. Az étteremben egy kedves leányzó nyújtja át a szalvétába tekert evőeszközöket, holott képesnek érzem magam arra bravúrra, hogy magam vegyem el a fémtálcáról. Az üres tányéromért ketten is ugranak, és félpercenként körülöttünk kőröz egy hölgyike, hogy újratöltse kávésbögrénket. Még szerencse, hogy a liftekben nem ácsorognak londinerek és ránk merik bízni a gombok nyomkodását. Pedig nem is a borravaló miatt szorgoskodnak, hiszen azt előre, egy összegben már mindenki kifizette az útiköltséggel együtt.
A második napon magyarul ránk köszön egy fiatal lány a felszolgálók fehér kabátjában. Réka nem tudta megállni, hogy ne üdvözölje honfitársait. Rokonszenves, szép arcú, fiatal teremtés, aki készséggel válaszolgat a kérdéseinkre, arról azonban nem lehet szó, hogy a műszakja után is találkozzunk, mert ezt tiltja a szabályzat. Megtudjuk tőle, hogy még négy hónapig dolgozik a hajón, és bár megállunk Los Angelesben, de a személyzetet nem engedik kiszállni, mert korábban lepattant itt néhány dolgozó. Őt Magyarországon vette fel ez az olasz – amerikai cég, és bizony csak jövőre jut haza ismét. A fizetése nem túl fényes, hiszen az újak annyival kezdenek, mint amennyit ő kap, közel egy év után, de úgy érzi, nincs oka panaszra. Hiszen otthon olyan nehéz munkát kapni. Persze a dolgozóknak már csak ablak nélküli kabin jut, emeletes ágyakkal, de ezt tudta előre. A kaja sem valami nagy szám, szinte állandóan rizs van, tekintettel a nagyszámú ázsiai dolgozóra. A műszak is emberpróbáló, hiszen 11 órát van talpon, de nem panaszkodik. - Ez mégiscsak a világjárás egyik formája. És azért spórolni is lehet. – állítja.
Réka újságolja nekünk, hogy más magyarokkal is találkozott a hajón. Rögtön rá is mutat egy idősebb házaspárra. Mi nem akarunk tolakodni, ezért csak annyit teszünk, hogy a közelükben elkezdünk hangosan magyarul beszélni. Aztán döntsék el ők, hogy akarnak–e ismerkedni. A magyar szóra megrándul a férfi, gyorsan felénk néz, majd beletemetkezik az újságjába. Na ugye, milyen jó, hogy nem rontottunk rá ezekre a kedves, távolságtartó honfitársakra.
Nekünk lassan befejeződik ez a vízi kaland. A harmadik napon arra ébredünk, hogy a hajó a kikötőben horgonyoz. Jó keze lehet a kormányosnak, észre sem vettük a parkolást. Már összegezzük is magunkban, hogy minden simán ment, érdekes volt az egész, de el sem tudnánk képzelni, hogy 180 napot töltsünk vízen, hiszen ez a hajóstársaság legvaskosabb ajánlata.
A hajózás tehát mögöttünk van, irány a kocsi kölcsönző. Persze azért bámészkodunk kicsit a városban, bár már volt szerencsénk Los Angeleshez. A felvevőhelyen a szokásos meglepetés vár: nincs benn olyan autó, amit megrendeltünk. Így aztán nagyobbat, kényelmesebbet kapunk a kiskocsi áráért. Élvezzük is erősen a vadonatúj KIA Optima által nyújtott kényelmet.
Mi azonban nem ide jöttünk. Irány az országút és a hat sáv egyikében már tekerünk is San Diego felé. La Jolla azért még megérdemel egy kis kitérőt. Egy jó sétát kötünk össze némi falatozással és az elmaradhatatlan fotózással.
Aztán, a GPS segítségével már meg is érkezünk a szállásunkra. Kedves, barátságos szálloda az óváros szomszédságában. Semmi csalódás, mert már megtanultuk, hogy ne dőljünk be a túlszínezett, nagy látószögű optikával készült reklámképeknek. De valóban nem áldozat megbarátkozni sem a mediterrán hangulatú épülettel, sem a buja növényzettel, sem a nyitott uszodával.
Az idő remek, és valljuk be, elsősorban ezért jöttünk. Szikrázó napsütés, testet, lelket melengető hőség, az a fajta, amitől az ember állandóan érzi a nyár boldogságát. San Diego meg egyenesen mesés, így már nem is érezzük nagyképűségnek a jelmondatot, miszerint ez Amerika legfrankóbb városa. (America’s Finest City)
Este az óvárossal ismerkedünk. Persze számtalan üzlet kínálgatja a turistáknak való kacatokat. A kézműves termékek már Mexikót idézik, ami nem is csoda, hiszen szinte a határon vagyunk. Amúgy is mindenen érződik ez a latin hatás. Nemcsak a pálmafás, kaktuszos, sivatagi jellegű növényeken, nemcsak a cseréptetős, agyagszínű házakon, de még a tévéműsoron is, ahol számtalan csatornán már spanyolul ömlik a műsor. A vendéglőkben is sombrerós zenészek hevítik a hangulatot, a jellegzetes mexikói ételek mellé. Mi azonban egy szerényebb helyen kötünk ki, ahol nem a taco a fő fogás. Az étterem falait bankjegyekkel tapétázták ki. Képtelenség összeszámolni a rengeteg egydollárost, így csak saccolni tudom, hogy kb. hat-hétezer dollár dekoráció van körülöttünk. Aztán a mi bankjegyünk is felkerül a falra, a jóízű rántott csirke után.
Nem vagyunk kezdők Kaliforniában, mégis szinte képtelenség napirendre térni a tengerpart szépsége felett. És ha már eleget ájuldoztunk a félszigetek, szigetek, tengeröblök láttán, akkor mehetünk beljebb, hogy a városban sóhajtozzunk. És itt van a Balboa park a múzeumok tucatjaival, az állatkert, az olasz negyed, a gázlámpa negyed, a kikötő, és ezer más gyönyörűség.
A hőség ellenére rendületlenül ismerkedünk a várossal. Ez nemcsak kocsikázást, de maratoni gyaloglásokat is jelent. Van ok némi meghatódásra is, hiszen a Balboa parki Magyar Ház falán emléktábla hirdeti, hogy Márai Sándor ebben a városban lakott, és itt fejezte be az életét.
És megmártózhatunk az óceánban is. Akár itt, a Coronado szálló bordó kupolás épülete előtt, ahol a „Van aki forrón szereti” c. film jeleneteit forgatták egykoron. Itt a homokban szédítgette Tony Curtis platinaszőke partnerét, Marilyn Monroe-t.
Aztán még egy hajó a programban, ezúttal a múzeummá átalakított monstrum, az amerikai hadviselés csúcsterméke a Midway repülőgép anyahajó, mely négyezer fős személyzettel hajózott a hőskorban. Ma az egyik legfőbb turista látványosság, a több tucat harci géppel a fedélzetén. A hajó belsejében meg mindaz, amit a haditechnika felvonultatni képes. De az emberi oldal tán még érdekesebb. Hiszen étkezde, társalgó, mozi és börtön is üzemelt a hajón. De láthattuk a fullasztó méretű kabinokat is, ahol tengerészek tucatjai aludtak fojtogató összezártságban, az emeletes vaságyakon. Legtöbbjük a hajó mélyében látta el a szolgálatát is, így hetekig ki sem mehettek a fedélzetre. Ez volt tehát a valóság a filmek és a háborús plakátok romantikus világához képest. De mégsem lehetett utolsó dolog tengerésznek lenni, hiszen itt magasodik a parton Seward Johnson alkotása az ápolónőt csókoló tengerész figurájával.
A város amúgy igen jó karban van. Elképesztő gazdagságot sugallnak a belváros üvegtornyai és a tengerparti csodavillák végtelen sora. Rolls-Royce, Bentley, Lamborghini autószalonok hirdetik, hogy igény van ilyesféle választékra. De azért előfordulnak kéregetők is, kartonlapra firkált segélykiáltásukkal. A legeredetibb szöveg egy magas, ősz hajú koldus kezében volt: Válás után vagyok, és az asszony ügyvédje volt a jobb.
Ránk azonban várt egy városon kívüli kaland is, ugyanis átruccantunk Mexikóba. Persze csak úgy gyalogosan, mert oda már nem volt érvényes a kocsi biztosítás. De nem volt nagy erőfeszítés a parkolótól a határig sétálni. Állítom, így jártunk jobban, mert kilométeres kocsisorok várakoztak az átkelésre, mind a hat sávban.
Drótkerítések, sűrű fémhálók között meneteltünk az ellenőrző pontig, majd elhaladtunk a géppisztolyos mexikói határőrök sorfala előtt. Itt aztán taxiba pattantunk, hogy eljuthassunk Tijuanába. A kocsi nem túl tiszta, de annyit azért tud, hogy a beépített képernyőn filmet is nézhetek, ha bedugom a masinába a bankkártyámat. De kibírom én azt a húsz percet mozi nélkül is. Aztán már itt is a város. Olyan nagyon mexikói. Volt már hasonló élményben részünk, így meg sem lepődtünk a erősen legatyásodott épületeken. Persze kosz mindenütt, eszméletlen káosz a közlekedésben, zsibvásári hangulat a rengeteg utcai árussal, de ezt akkor sem lehet kihagyni, hiszen nejem itt megcsináltathatja a szemüvegét annyiért, amennyiért odaát még egy valamirevaló tokot sem kapna. Szerencsére az optikusok és a fogászok – akik az amerikai turistákból élnek - tudják, hogy csak tiszta körülményekkel lehet vevőt szerezni. Na meg az ékszer is olcsóbb itt, és az alkohol is, az élelmiszer is, a vendéglők is, a taxi is, soroljam? De séta közben azért ajánlatos a lábunk elé nézni, mert bokatörést jelenthet a figyelmetlenség, a hiányzó (vagyis ellopott) csatornafedelek miatt.
A bolhapiaci hangulatú üzletek között tán azok a cipőboltok érdemlik a legnagyobb figyelmet, melyek roskadásáig megrakott, hosszú - hosszú kirakatokkal csábítgatják a vevőket. Naná, hogy érdemes benézni ide! Az üzletben meg kongó üresség, csupán néhány szék árválkodik a táncteremnyi méretű falak között, a kívánt árút meg a kirakatból halásszák ki. Kissé meglepő, hogy bár a város az amerikai túrizmusból él, mégis alig néhány üzletben értik az angolt. Hja, gondolhatják, elvégre a spanyol is világnyelv.
Ebbe a kavalkádba az is belefér, hogy csíkosra festett szamár álldogáljon a járdán, egy szekér elé fogva. Ezekre fel lehet kapaszkodni pár dollárért, hogy készíthessenek rólunk egy remek fotót a zebrafogatban ülve, mögöttünk a festett díszletfallal. Hát erre üljön fel az, aki haciendán nevelkedett és Don Pedrónak hívják a keresztapját.
Visszafelé nejem már az új szemüvegében mosolyog a határőrre, aki nem sok figyelmet szentel ránk. Annál inkább kíváncsi a minket követő csoportra, akik olyan nehezen birkóznak az angol nyelvvel. És itt is araszolnak a határ felé a kocsik is, tömött sorokban, tán már órák óta, a tikkasztó hőségben. Mi meg már újra amerikai földön.
Aztán már csak a búcsú a jó időtől, a csodás hangulatú várostól, a tengerpartoktól.
Végül egy gyors roham a reptérre, ott meg csodálkozhatunk, hogy már nemcsak két mosdó van a váróban. A hölgyek és urak felirat mellett a középső ajtó a kutyáké. Kíváncsian benyitok, és egy jó méretű műfüves szőnyeggel találom szembe magam, melyen egy élénkvörös tűzcsap díszeleg. Ennyi figyelmesség láttán szinte eltörpül a tény, hogy a kifutópálya nem éppen gigantikus méretű és ráadásul az óceánban végződik. De semmi pánik, értik itt a dolgukat.
Aztán felszállás, átszállás, loholás, némi kapkodás, és újra Kanada.
Megérte?
Naná! Jövőre is jövünk!