Nagypapa mesél
Na, gyerekek, üljetek már ide, olyan rég dumáltunk! Józsika, most komolyan, muszáj nyomogatni azt a rohadt izét?! Nem Klárika, nem végrendelkezni akarok, csak tényleg olyan ritka, amikor így, mind a ketten itt vagytok. Látom kicsim, te sem tudod letenni a mobilodat! Én bezzeg figyeltem, amikor a nagyfaterom beszélt hozzám. Naná, mert különben kaptam volna egy baromi nagy fülest. Bezzeg manapság! Ma aztán már nem szabad verni a gyereket! Szerencsétek van, hogy most vagytok fiatalok! Bezzeg, az én időmben! Hogy mikor? Hát az ötvenes években. Nem az 1850-es években, ne szórakozzatok velem, és nem találkoztam Bem apóval sem, csönd legyen! Hol is tartottam? Mindig összezavartok! Szóval ez egy új dolog, hogy nem lehet a gyereket megütni.
Minket meg annak idején, mint a répát! Tényleg, miért is verték a répát? Na, mindegy, nem vagyok én agronómus.
Józsika, legyél őszinte, téged ütött már meg egyszer is valamelyik tanár? Ugye nem. Gondoltam. Szép, nagyon szép! És mit csinál, ha zajong az egész osztály? Szóval semmit, csak vár, hátha csend lesz? Na, ez aztán nem így volt az én időmben! Volt nekünk egy magyartanárunk, aki kiöregedett bokszoló volt, de azért még indult olyan öregfiú versenyeken, hogy tartsa a formáját. Na, most mertünk mi zajongani? Hát bizony előfordult. Egyszer bejött az osztályba, látta, hogy civakodunk, aztán az első gyereknek, aki a keze ügyébe került, akkora pofont adott, hogy az végigcsúszott a linóleumon a terem végéig. Akkor gondoltam először arra, hogy jé, van értelme a mondásnak, hogy a fal adja a másikat. Úgy vittük ki ketten a mosdóba szegényt, mert ki volt ütve rendesen. Rászámolhattak volna, mint a bokszmeccsen. De ő aztán még tíznél sem tudott felkelni.
Na, ez a szerencsétlen Gyuri gyerek, amikor végre észhez tért, nem rohant ám panaszkodni az igazgatóhoz. Hogy miért nem? Mert nem akarta, hogy még egyet kapjon.
Szóval, a tanár úr, ez a nagydarab ember néha úgy jött be az órára, hogy látszott rajta, előző nap meccse volt és nem ő nyert. Olyan volt a feje, mint a karfiol. Na, olyankor jaj volt nekünk! Nem tudhattad úgy a leckét, hogy megússzad az órát füles nélkül.
Ja és szinte már el is felejtettem a számtantanárt! Ő hátulról ütött, amikor a padban ültünk. Váratlanul és nagyot. És csak egyet! Mert az is elég volt ahhoz, hogy kiessünk a padból. A tornatanárnak meg volt egy bazi nagy kulcscsomója, azt vágta hozzánk. Hogy az hogy tudott fájni! Hetekig kék volt tőle az ember háta.
Az énektanár meg sajnos idegbeteg volt. Ha ő a keze közé kapott valakit, szinte hisztérikusan püfölte. Kivörösödve üvöltözött, vártuk, hogy mindjárt megüti a guta.
Az orosztanár meg volt róla győződve, hogy aki nem tanulja rendesen ezt a nyelvet, az a rendszer ellensége. Így aztán osztályharcnak tekintette a rossz tanulók büntetését. Élvezte, ha meglepetéseket okozhat. Felemelte a jobb kezét, a diák már húzta is be a nyakát, aztán kapott egyet balról. Lehet, hogy ezt is a nagy Szovjetunióban tanulta?
A történelem tanár az tényleg rendes volt, az csak kokit adott. Tudjátok, mi az?! Begörbített mutatóujjal jó nagyot koppintani a koponyádra, hogy attól félsz, beszakad a fejed.
És azt hiszitek, hogy jobban jártunk, ha tanárnő volt az osztályban? Hát, nem, nagyon tévedtek! Mert az egyik imádta húzni a pajeszunkat és ilyenkor nem volt elég, ha ágaskodni próbált az ember. Ha már nem tudta tovább emelni a karját, akkor elkezdte lefelé cibálni a hajad a füled mellett, hogy majd kiszakadt a bőröd. Változatos oktatás volt, na!
A rajztanárnő meg nem azért járt vonalzóval, hogy egyenes vonalakat húzzon a rajzlapra, de nem ám! Nála a körmös volt divatban. Felfelé kellett tartani az ujjainkat, aztán akkorát vágott rá, amennyi kitelt a száztíz kilójától. Á, nem lehetett az száztíz, túlzok. Talán csak száz, mert igen alacsony volt. Tudjátok, mint egy kutya ülve.
Jó, tudom, csibészek voltunk, néha tényleg megérdemeltük. Földrajz órán diktált a tanárnő:
- A főváros hídjait a Dunába bombázták a fasiszták.
Mire a Pityu a hátsó padból, jó hangosan:
- Nem értem, faszisták?
Naná, hogy kapott egy hatalmasat!
Hogy mi volt otthon, azt kérdezitek? Hát, kicsit más, mint most! Múltkor láttam egy filmet, amiben egy kissrác véletlenül levert az asztalról egy tejes poharat, az anyja meg lenéz a földre, a mocsokra, és folytatja a mondatát, mintha mi sem történt volna. Nem akartam hinni a szememnek! A mi időnkben egy pohártörésért már igencsak eldöngették a vétkest. Sokáig azt hittem, hogy a pohár egy nagyon drága dolog, ha így megvernek érte. Talán olyan drága, mint egy rádió, vagy ilyesmi.
De nem kellett oda pohár! Szakadt ruha, elvesztett holmi, rossz jegy, vagy intő a suliból - már kaptuk is a pofonokat.
Akkoriban minden gyerek tudta, hogy a nadrágszíj nemcsak egy dologra való. De a legrosszabb az volt, amikor nem indulatból kaptunk, hanem úgy, hogy gondosan előkészültek a verésre.
Apám levette a nadrágszíját és magához parancsolt. Menni kellett! Minden lépésnél fohászkodtam magamban, hogy bárcsak meghalnék. Milyen jó is lenne megszabadulni a szenvedéstől és tán még némi bűntudatot is okoznék apámnak. Az ilyen félelmet nem lehet megmagyarázni! Nincs hová menekülni, nincs senki, aki megvédene. A fájdalom nemcsak a testet éri!
Hogy csak a fiúkat ütötték? Nem Klárikám! Nem bizony! Na, ebben aztán egyenjogúság volt! Nagyanyád aztán megmondhatná! Őt verés előtt mindig elküldték pisilni, nehogy menet közben érje a baleset. Aztán elővették a ruhaszárító kötelet, ami nem is kötél volt, hanem nylonzsinór. Nem csoda, hogy hetekig szinte ülni sem tudott szegény. Ő mesélte, hogy egyszer a villamoson utazott az anyjával és egy előzékeny felnőtt át akarta adni a helyét nekik. Mire a mama jó hangosan:
- Maradjon csak ülve nyugodtan! Ez a gyerek nem fog leülni egy darabig! Nézze csak meg! - és ezzel felhajtotta a lánya szoknyáját, hogy mindenki láthassa a kék-zöld hurkákat a combján.
Klárika te sírsz? Ne könnyezz kicsim! Látod, csak túléltük valahogy! Ez egy ilyen hülye világ volt, na! Vertek, mert verhettek! Tudjátok, ahol meg van engedve a dohányzás, ott dohányoznak. De ha tilos, az más! Hát igen, csak a tilalomban lehet bízni! Ezért jó, hogy ma már törvény védi a gyerekeket.
Akkoriban az valahogy olyan természetes volt! Verték a gyereket, mert őket is verték annak idején. Biztos azt hitték, hogy csak így lehet nevelni. Ezen röhögnöm kell! Mi az, hogy nevelni? Minket nem neveltek, mi csak voltunk nekik. Személyiségfejlesztő programok, tesztek, gyereknevelési tanácsadás – tudtok még ilyen jó poénokat mondani?! Megszülettünk, oszt ennyi! Mert egyszerűbb volt megszületni, mint megakadályozni azt. Ha meg már megvoltunk, azért hasznunkat is vették. Legalább volt, akit el lehetett küldeni a kocsmába borért. Manapság meg be sem mehet a kiskorú még a dohányboltba se! Ugye így van? Hát tudom én! De nagyon jó, hogy ezt csak mostanában vezették be, mert azért is mi kaptunk volna, ha már egy doboz cigit sem tudunk hozni.
De elmúlt belőlem a gyűlölet. Réges–rég megbocsátottam nekik! És azért nemcsak ebből állt a gyerekkor! Mert ölelni, dicsérni és szeretni is tudtak minket.
De nektek már nem kell félni a pofonoktól! Hozzátok már nem fog nyúlni senki! Ti legalább kimaradtatok ebből! És ez nagyon jó, mert nem kell megismerni ezt a szörnyű érzést. Persze tudom, a ti fiatalságotok sem tökéletes. Nektek is lesz szörnyű emléketek ebből a korból.
Hogy miféle? Hát például az, hogy lemerült a mobilotok beszélgetés közben.
Na, gyerekek, üljetek már ide, olyan rég dumáltunk! Józsika, most komolyan, muszáj nyomogatni azt a rohadt izét?! Nem Klárika, nem végrendelkezni akarok, csak tényleg olyan ritka, amikor így, mind a ketten itt vagytok. Látom kicsim, te sem tudod letenni a mobilodat! Én bezzeg figyeltem, amikor a nagyfaterom beszélt hozzám. Naná, mert különben kaptam volna egy baromi nagy fülest. Bezzeg manapság! Ma aztán már nem szabad verni a gyereket! Szerencsétek van, hogy most vagytok fiatalok! Bezzeg, az én időmben! Hogy mikor? Hát az ötvenes években. Nem az 1850-es években, ne szórakozzatok velem, és nem találkoztam Bem apóval sem, csönd legyen! Hol is tartottam? Mindig összezavartok! Szóval ez egy új dolog, hogy nem lehet a gyereket megütni.
Minket meg annak idején, mint a répát! Tényleg, miért is verték a répát? Na, mindegy, nem vagyok én agronómus.
Józsika, legyél őszinte, téged ütött már meg egyszer is valamelyik tanár? Ugye nem. Gondoltam. Szép, nagyon szép! És mit csinál, ha zajong az egész osztály? Szóval semmit, csak vár, hátha csend lesz? Na, ez aztán nem így volt az én időmben! Volt nekünk egy magyartanárunk, aki kiöregedett bokszoló volt, de azért még indult olyan öregfiú versenyeken, hogy tartsa a formáját. Na, most mertünk mi zajongani? Hát bizony előfordult. Egyszer bejött az osztályba, látta, hogy civakodunk, aztán az első gyereknek, aki a keze ügyébe került, akkora pofont adott, hogy az végigcsúszott a linóleumon a terem végéig. Akkor gondoltam először arra, hogy jé, van értelme a mondásnak, hogy a fal adja a másikat. Úgy vittük ki ketten a mosdóba szegényt, mert ki volt ütve rendesen. Rászámolhattak volna, mint a bokszmeccsen. De ő aztán még tíznél sem tudott felkelni.
Na, ez a szerencsétlen Gyuri gyerek, amikor végre észhez tért, nem rohant ám panaszkodni az igazgatóhoz. Hogy miért nem? Mert nem akarta, hogy még egyet kapjon.
Szóval, a tanár úr, ez a nagydarab ember néha úgy jött be az órára, hogy látszott rajta, előző nap meccse volt és nem ő nyert. Olyan volt a feje, mint a karfiol. Na, olyankor jaj volt nekünk! Nem tudhattad úgy a leckét, hogy megússzad az órát füles nélkül.
Ja és szinte már el is felejtettem a számtantanárt! Ő hátulról ütött, amikor a padban ültünk. Váratlanul és nagyot. És csak egyet! Mert az is elég volt ahhoz, hogy kiessünk a padból. A tornatanárnak meg volt egy bazi nagy kulcscsomója, azt vágta hozzánk. Hogy az hogy tudott fájni! Hetekig kék volt tőle az ember háta.
Az énektanár meg sajnos idegbeteg volt. Ha ő a keze közé kapott valakit, szinte hisztérikusan püfölte. Kivörösödve üvöltözött, vártuk, hogy mindjárt megüti a guta.
Az orosztanár meg volt róla győződve, hogy aki nem tanulja rendesen ezt a nyelvet, az a rendszer ellensége. Így aztán osztályharcnak tekintette a rossz tanulók büntetését. Élvezte, ha meglepetéseket okozhat. Felemelte a jobb kezét, a diák már húzta is be a nyakát, aztán kapott egyet balról. Lehet, hogy ezt is a nagy Szovjetunióban tanulta?
A történelem tanár az tényleg rendes volt, az csak kokit adott. Tudjátok, mi az?! Begörbített mutatóujjal jó nagyot koppintani a koponyádra, hogy attól félsz, beszakad a fejed.
És azt hiszitek, hogy jobban jártunk, ha tanárnő volt az osztályban? Hát, nem, nagyon tévedtek! Mert az egyik imádta húzni a pajeszunkat és ilyenkor nem volt elég, ha ágaskodni próbált az ember. Ha már nem tudta tovább emelni a karját, akkor elkezdte lefelé cibálni a hajad a füled mellett, hogy majd kiszakadt a bőröd. Változatos oktatás volt, na!
A rajztanárnő meg nem azért járt vonalzóval, hogy egyenes vonalakat húzzon a rajzlapra, de nem ám! Nála a körmös volt divatban. Felfelé kellett tartani az ujjainkat, aztán akkorát vágott rá, amennyi kitelt a száztíz kilójától. Á, nem lehetett az száztíz, túlzok. Talán csak száz, mert igen alacsony volt. Tudjátok, mint egy kutya ülve.
Jó, tudom, csibészek voltunk, néha tényleg megérdemeltük. Földrajz órán diktált a tanárnő:
- A főváros hídjait a Dunába bombázták a fasiszták.
Mire a Pityu a hátsó padból, jó hangosan:
- Nem értem, faszisták?
Naná, hogy kapott egy hatalmasat!
Hogy mi volt otthon, azt kérdezitek? Hát, kicsit más, mint most! Múltkor láttam egy filmet, amiben egy kissrác véletlenül levert az asztalról egy tejes poharat, az anyja meg lenéz a földre, a mocsokra, és folytatja a mondatát, mintha mi sem történt volna. Nem akartam hinni a szememnek! A mi időnkben egy pohártörésért már igencsak eldöngették a vétkest. Sokáig azt hittem, hogy a pohár egy nagyon drága dolog, ha így megvernek érte. Talán olyan drága, mint egy rádió, vagy ilyesmi.
De nem kellett oda pohár! Szakadt ruha, elvesztett holmi, rossz jegy, vagy intő a suliból - már kaptuk is a pofonokat.
Akkoriban minden gyerek tudta, hogy a nadrágszíj nemcsak egy dologra való. De a legrosszabb az volt, amikor nem indulatból kaptunk, hanem úgy, hogy gondosan előkészültek a verésre.
Apám levette a nadrágszíját és magához parancsolt. Menni kellett! Minden lépésnél fohászkodtam magamban, hogy bárcsak meghalnék. Milyen jó is lenne megszabadulni a szenvedéstől és tán még némi bűntudatot is okoznék apámnak. Az ilyen félelmet nem lehet megmagyarázni! Nincs hová menekülni, nincs senki, aki megvédene. A fájdalom nemcsak a testet éri!
Hogy csak a fiúkat ütötték? Nem Klárikám! Nem bizony! Na, ebben aztán egyenjogúság volt! Nagyanyád aztán megmondhatná! Őt verés előtt mindig elküldték pisilni, nehogy menet közben érje a baleset. Aztán elővették a ruhaszárító kötelet, ami nem is kötél volt, hanem nylonzsinór. Nem csoda, hogy hetekig szinte ülni sem tudott szegény. Ő mesélte, hogy egyszer a villamoson utazott az anyjával és egy előzékeny felnőtt át akarta adni a helyét nekik. Mire a mama jó hangosan:
- Maradjon csak ülve nyugodtan! Ez a gyerek nem fog leülni egy darabig! Nézze csak meg! - és ezzel felhajtotta a lánya szoknyáját, hogy mindenki láthassa a kék-zöld hurkákat a combján.
Klárika te sírsz? Ne könnyezz kicsim! Látod, csak túléltük valahogy! Ez egy ilyen hülye világ volt, na! Vertek, mert verhettek! Tudjátok, ahol meg van engedve a dohányzás, ott dohányoznak. De ha tilos, az más! Hát igen, csak a tilalomban lehet bízni! Ezért jó, hogy ma már törvény védi a gyerekeket.
Akkoriban az valahogy olyan természetes volt! Verték a gyereket, mert őket is verték annak idején. Biztos azt hitték, hogy csak így lehet nevelni. Ezen röhögnöm kell! Mi az, hogy nevelni? Minket nem neveltek, mi csak voltunk nekik. Személyiségfejlesztő programok, tesztek, gyereknevelési tanácsadás – tudtok még ilyen jó poénokat mondani?! Megszülettünk, oszt ennyi! Mert egyszerűbb volt megszületni, mint megakadályozni azt. Ha meg már megvoltunk, azért hasznunkat is vették. Legalább volt, akit el lehetett küldeni a kocsmába borért. Manapság meg be sem mehet a kiskorú még a dohányboltba se! Ugye így van? Hát tudom én! De nagyon jó, hogy ezt csak mostanában vezették be, mert azért is mi kaptunk volna, ha már egy doboz cigit sem tudunk hozni.
De elmúlt belőlem a gyűlölet. Réges–rég megbocsátottam nekik! És azért nemcsak ebből állt a gyerekkor! Mert ölelni, dicsérni és szeretni is tudtak minket.
De nektek már nem kell félni a pofonoktól! Hozzátok már nem fog nyúlni senki! Ti legalább kimaradtatok ebből! És ez nagyon jó, mert nem kell megismerni ezt a szörnyű érzést. Persze tudom, a ti fiatalságotok sem tökéletes. Nektek is lesz szörnyű emléketek ebből a korból.
Hogy miféle? Hát például az, hogy lemerült a mobilotok beszélgetés közben.